Fordított pszichológia... Persze tisztában voltam vele, hogy nem fog működni, de azért megpróbáltam. Ilyen próbálgatós alak vagyok én. Előbb vagy utóbb úgyis találok majd valami olyan taktikát, amit Monán is sikerrel lehet alkalmazni. Nem annyira kiismerhetetlen lány ez. Majdcsak kiötlöm a tökéletes megoldást. Nem az a fajta vámpír vagyok, aki könnyen felad... nos, bármit is. Időm az bőven lesz rá, hogy... megneveljem a kisasszonyt.
- Hát – vállat vonok - igen, úgy fest, hogy nem jött be. Micsoda tragédia.
Nem vagyok benne biztos, hogy máris sikerült meggyőznöm, de ennek ellenére beleegyezik, hogy marad. Vagy legalábbis nem hajtogatja tovább, hogy ő akkor már itt sincs. Mondjuk belőle simán kinézem, hogy szó nélkül fogja magát és lelép, míg én félrenézek egy óvatlan pillanatban. Na de rajta tartom én majd a szemem.
Afelől biztos lehet.
- Nos, igazán hálás vagyok érte, hogy megmented az életemet – jegyzem meg. - Ötszáz év után borzalmasan kínos lenne, ha épp az unalomba sikerülne belehalnom.
Ez tény. Ahogy az is, hogy Mona mellett erre tényleg nem lesz alkalmam. Na nem mintha amúgy olyan egyhangú életet élnék én. Á, dehogy. Abban semmi érdekes nem lenne. Így, ötszáz évesen egyszerűen csak élni messze nem olyan szórakoztató. Persze ez a hozzáállás nem egyszer komoly bajba sodort már engem, de nem baj. Eddig mindenből kikeveredtem valahogy. Kockázatok... nos, mondjuk úgy, hogy az élet természetes velejárói.
Karon ragad és húzni kezd maga után. Nem ellenkezek, megyek vele, miközben még mindig a helyzeten és a lehető legjobb megoldásán töprengek. Igen, végtére is nem olyan nagy baj, hogy Mona nem azt csinálta, amit kértem tőle. Így legalább most is szemmel tudom majd tartani. Amúgy sem valami égetően fontos ügy hozott ide. Egyszerűen csak találkozom egy régi ismerőssel. E mellé simán befér még az ő pesztrálása illetve fegyelemre szoktatása is.
- Szívesen átadom a tudásomat – ajánlom fel. - Ezt még kérned sem kell, hiszen természetes. Nem is szerezhetnél magadnak jobb tanárt. Na jó, esetleg az anyámat. De annyira nem vagyok kegyetlen, hogy az ő gondjaira bízzalak. – Legalábbis egyelőre nem. Hogy később mi lesz? Hát az majd elválik.
Biztos vagyok benne, hogy Mona nem fogja könnyedén és gyorsan lerendezni ezt a vásárlás dolgot. Már csak azért is húzni fogja az időt, hogy ezzel is próbára tegye az idegeimet. De nem bánom... számítottam valami ilyesmire, mégis rábólintottam arra, hogy vele tartok. Sőt mi több, tulajdonképpen én ajánlottam fel, hiszen ő nagy sértettségében már éppen kiszaladt volna Mystic Fallsból. Sosem értettem, miért kell ekkora feneket keríteni a vásárlásnak.
De szó nélkül várok és figyelem, ahogy válogat.
Elvégre halhatatlan lennék, vagy mi a szösz. Legalábbis rég abbahagytam az öregedést.
Tehát az unalomba csak nem halhatok bele.
Bármit is mondtam korábban

Nem lesz ez egyszerű menet. Ebben az egyben tökéletesen biztos vagyok. Monával vitatkozni jószerével olyan, mintha saját magamat kezdeném el a letelepedés és a nyugodt, békés élet előnyeiről győzködni. Röviden összefoglalva: eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Persze én attól még kísérletet teszek rá, hogy sikerre vigyem ezt az ügyet. Mert... mert miért is ne? Jobb dolgom úgysincs és ha már minden kérésem ellenére követett, akár el is kezdhetjük. Anna minden valószínűség szerint nem fog elszaladni, ha meg mégis... hát máshol is meg tudom találni. Egy kis beszélgetés igazán nem oszt, nem szoroz. A gond csak az, hogy ha Monán múlik, ez az egész biztosan nem lesz... egyszerű.
Nos... még szerencse, hogy mindig szerettem a kihívásokat.
Ezek teszik csak igazán szórakoztatóvá az életet. Még ha néha fáj is tőlük a fejem.
Nem lep meg, hogy Monának még mindig szándékában áll távozni. Valószínűleg túlságosan is érzékenyen érintették korábbi szavaim. Viszont akármit mondtam is, nem fogom hagyni, hogy eltűnjön a szemem elől. Talán ez a kis kirándulás még jól is jön... nem is tudom... talán hogy átgondolhasson néhány dolgot. Na meg ha ilyen hangulatban indul neki a világnak, a vége az lesz, hogy kapok majd egy telefonhívást, amiben tájékoztatnak róla, hogy ő... teszem is azt, ki tudja hogyan, de az Északi Sarkon kötött ki. Mert kinézném belőle. Már csak azért is, mert ahogy észrevettem, szívesen csinál olyan dolgokat, amikkel bosszanthat másokat. Többek között engem is.
Tudni akarja, miért ragaszkodom hozzá, hogy maradjon. Nem kell sokáig gondolkodnom a válaszon. Tisztában vagyok vele, hogy mit akarok mondani. Már csak az kérdéses, hogy ő hogyan reagál majd minderre. Nem vagyok hozzászokva, hogy ellentmondanak nekem. Mindig enyém kell hogy legyen az utolsó szó.
- Ha már úgyis idejöttél, akár maradhatsz is – kezdek bele. - Legalább garantáltan nem fogom halálra unni magam ebben a városban. Márpedig az roppant... kellemetlen kimenetele lenne ennek a kis utazásnak. Egy szóval sem mondtam, hogy nem érezném jól magam. Egyszerűen csak kifejtettem, hogy volt néhány kétségem. De úgy látszik neked nincs kedved hozzá, hogy bizonyítsd, ezúttal tévedtem – vonom meg a vállamat.
Talán kissé kockázatos a taktikám, de ez még mindig jobb, mintha azt közölném vele, hogy eszem ágában sincs levenni róla a szemem, mert attól tartok, hogy akkor a végén mégiscsak sikerülne bajba kevernie magát. Amíg a városban van, legalább... láthatom, hogy mit művel. Persze az itteni veszélyek miatt mindenképpen szükség lesz némi elővigyázatosságra, de ezt úgy hiszem meg fogom tudni oldani. Ha ő sem akadályoz benne.
- Azt pedig igazán nem róhatod fel nekem, hogy aggódok érted – folytatom. - Nagyon fiatal vagy,, vámpír is csak nemrég lettél. Ha összeakadnál egy vadásszal, akár véletlenül is, nem biztos, hogy te járnál jól. És bármit hiszel is, nem csak azért érzek irántad felelősséget, mert a családod erre kért. Törődök veled, Mona.
Ez igaz. Még ha nem is mindig mutatom ki. Vagyis kimutatom én, csak épp a sors valami bizarr tréfájának következtében ő ezt úgy érzékeli, hogy rontani próbálom a hangulatát és uralkodni akarok az életén. Na és... újra és újra felmerül bennem a gondolat, hogy ez az egész helyzet... több, mint ironikus. Nekem is jó néhányszor végig kellett hallgatnom hasonló hegyi beszédeket. Aztán ahogy idősebb lettem roppant finom eszközökkel rávilágítottam az előadóknak, hogy nem kívánom ezerszer is végighallgatni ugyanazt a sületlenséget. Most mégis azt várom el Monától, hogy viselkedjen. Van hozzá jogom, amikor én sem tettem soha? Naná, hogy van! Én vagyok az idősebb.

Igazság szerint azt hiszem, a világon semmi alapom nincs rá, hogy leckéztessem Monát. Elvégre ebből a bizonyos problémákat okozó szempontból pontosan olyan vagyok, mint ő. Egész életemben így volt ez... ha valaki azt mondta, hogy ez meg az tilos, akkor már csak azért is alapon megcsináltam. Jó néhányszor pofára is estem már, ezt nincs értelme tagadni. Talán épp ez az, amitől óvni szeretném őt? Vagy egyszerűen csak nem tetszik a tény, hogy nem azt csinálja, amit mondok neki? Felelőtlen, meggondolatlan, makacs... és én valamiért felelősséget érzek iránta. Pedig koránt sem ő az első, akit vámpírrá változtattam. Ha már itt tartunk, az az anyám volt, de utána is voltak már jó páran. A két dolognak köze sincs egymáshoz. Más okot viszont egyelőre még tényleg nem találtam.
Kicsit hasonlít a lányomra, ez tény.
Viszont néha akkor is... bosszant.
Lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert tisztában vagyok olyan kockázatokkal is, melyekről ő még a rémálmaiban sem hallhatott. Én is mindig azt teszem, amit akarok épp ezért nem titok előttem, mennyire vonzó az ilyen élet. Egy Monához hasonló számára különösen az. Az ilyen pillanatokban komolyan olyan gyanúm támad, hogy valami rejtett perverzió által vezetve direkt teszem egyre bonyolultabbá az életemet. Egyáltalán nem lepne meg.
Dühös. Felcsattan. Nem kell csodálkozni rajta...
- Akkor elnézést – emelem fel a kezeim. - Viszont jobb, ha tényleg óvatos vagy. Tudod, hogy Rowant nem olyan egyszerű megtéveszteni, mint az átlagos halandókat. Szerinted hogy reagálna, ha egyszer csak vámpírként toppannál elé? – kérdezem. - Persze előbb vagy utóbb mindenképpen meg kell tudnia... elvégre nyilván feltűnik majd neki, hogy nem kapott meghívót a temetésedre. De az ilyesmihez jobb... finoman hozzákezdeni.
Az ilyesfajta tehetséget pedig nem nézem ki belőle.
És ebben semmi rosszindulat nincs.
- Nem hiszem, hogy az orra alá akarnád dörgölni – közlöm. - Viszont történhetnek... balesetek. Ki tudja? Talán megint összekaptok valamin és ha valamiféle... erődemonstrációra kerülne a sor, te most már olyan képességeket is használhatnál, amiket korábban nem. És amikkel ő nem rendelkezik. Noha azzal nyilván tisztában vagy te is, hogy mennyire fájdalmas élmény tud lenni egy boszorkány. De bizonyos helyzetekben megdöbbentően könnyű elfelejteni az ilyen egyszerű, tiszta és világos tényeket.
Egyre inkább látszik, hogy nincs ínyére ez a párbeszéd. Őszintén szólva nekem sincs. Vannak bizonyos elképzeléseim róla, hogy miket feltételezhet rólam. Ezek viszont olyan messze állnak a valóságtól, mint a jelenlegi dátumtól születésem pillanata. Akár megfontolás tárgyává tehetném azt is, hogy esetleg... tévedek...
De én nem szoktam tévedni. Még ha néha meg is próbálnak győzni róla.
- Egyetlen árva szóval sem utaltam rá, hogy ostoba, balfék kis liba lennél és nem is gondolom így – biztosítom. - Egyszerűen csak nem vagyok meggyőződve róla, hogy a kellő figyelmet tanúsítasz minden fontos dolognak. Nagyon sokáig voltál beteg, most pedig hirtelen egy teljes, új világ zuhant rád. Bárki könnyen belefulladhat a túlságosan sok lehetőségbe. Isten ments... nem akarok pórázt a nyakadba aggatni. Mindössze szeretnék megbizonyosodni róla, hogy nem pocsékolod el ezt a... nem is tudom. Nevezzem második esélynek? Bár valószínűleg nem fogod elhinni, de megértelek és nem csak úgy mondom. Egyszer bemutatlak majd anyámnak... ő tudna mesélni – jegyzem meg. - Ez a város pedig tényleg veszélyes. Ismeretlen terep.
Végighallgatom, de mikor indulna elkapom a karját.
- Nem mész sehová – jelentem ki. - Legalábbis nélkülem nem. Idejöttél? Rendben van. Majd meglátjuk, hogy komolyan mondtad-e, hogy óvatos leszel. Bizonyíts! Azt pedig – világítok rá – egy szóval sem mondtam, hogy nem foglak elkísérni vásárolni. Bármennyire is távol áll tőlem ezen tevékenység élvezete, nyilvánvalóan nem lesz belőle probléma, ha egyszer megnézem magamnak a környékbéli üzleteket is.
Végtére is... viseltem el már fájdalmasabb dolgokat is.
- Vagy esetleg meggondoltad magad? – érdeklődöm meg tőle. - Máshová is mehetünk.

Azt hiszem Monának szerencséje van, hogy úgy viszonyulok hozzá, ahogy. Nem mindig a végtelen türelem jellemez engem, viszont ő... túlságosan is hasonlít a lányomra. Ki tudja... talán tényleg elérzékenyültem? Lehet, hogy egyszerűen csak öregszem. Minden esetre ezek mind megfontolásra érdemes problémák. Nem szabad hagynom, hogy Mona ügye elterelje a figyelmemet más ügyeimről, de... ugyanakkor azt sem engedhetem meg, hogy csak úgy szabadon kezdjen csatangolni. Az túlságosan is veszélyes lenne rá nézve. Akármit is hisz magáról, nem több egy felelőtlen kölyöknél aki hirtelen olyasmit kapott, amit egyszerűen nem tud kezelni. Nekem pedig, ha már így alakultak a dolgok, igazán illik rajta tartanom a szememet. Még ha ez nem is tetszik túlságosan őnagyságának.
A fene nagy igazság az, hogy nagyjából fogalmam sincs róla, hogyan is kellene viszonyulnom hozzá. Évszázadok óta állok kapcsolatban a St. Claire családdal, ám ez többnyire mindig a kölcsönösen előnyös üzletekre koncentrálódott. Mona viszont túlságosan is közel került hozzá, hogy része legyen az életemnek. Ez egyfelől nem baj, hiszen az idők során sokakat elvesztettem, akik ilyen-olyan szempontból fontosak voltak a számomra. Másrészről viszont... koránt sem biztos, hogy látnia kellene milyen vagyok, ha nem épp ő próbál idegesíteni. Ó igen... néha tudok én ám szörnyetegként is viselkedni, hiába akarok olyan nagyon szent lenni. Ironikus nem?
Magam vagyok az élő önellentmondás.
Mona viszont... úgy tűnik, célul tűzte maga elé, hogy mindenáron kibillent a látszólagos nyugalmamból. Fogalma sincs róla, hogy ha sikerrel járna... rá nézve az talán nem lenne feltétlenül olyan jó. Vagyok, amilyen vagyok... Talán sokkal illedelmesebb, mint a fajtámból mások, de ez nem jelenti azt, hogy holmi kezesbárány lennék.
A lány válasza egyáltalán nem lep meg.
- Az első nem indok – szögezem le. - Sok helyen éltem már és azt sem biztos, hogy itt sokáig maradok majd. Egy régi barátot jöttem meglátogatni és a többi majd... a találkozó függvényében alakul. Rowan pedig... megkértelek már, hogy hagyd őt békén – emlékeztetem a korábbi beszélgetésünkre. - Tudok annyit rólatok, hogy feltételezni merjem: nem egyszerű, szeretetteli, békülős látogatást tervezel. Rowannek fogalma sincs róla, hogy milyen kapcsolatot ápolok a családotokkal és arról sem tud, hogy mi történt veled. Feltétlenül a tudtára akarod adni? – kérdezek rá talán kissé túl nyersen. - Még inkább el akarod riasztani talán?
Rowannél magam is tervezek egy látogatást, bár egyelőre nem tudom, hogy mikorra kellene időzítenem. Annak ellenére, hogy régóta távol él a családjától, mégiscsak boszorkány... Én pedig az évszázadok során már hozzászoktam, hogy mindig van kéznél egy St. Claire boszorkány, ha épp szükség van rá. Talán itt lenne az ideje, hogy megismerjem Rowant is. A kérdés csak az, hogyan kellene hozzálátnom ehhez a... feladathoz?
Könnyed, nemtörődöm válaszok. Veheti valaki ilyen egyszerűen az életet?
- Akkor majd még egyet csavarok azon a pszichológián – közlöm vele. - Vagy annyit, ahány éppen szükséges. Előbb vagy utóbb, de rá fogok jönni, mi a megfelelő módszer.
Szúrós szemekkel nézek rá.
- Ha jól emlékszem, azt is megígérted, hogy nem jösz utánam – emlékeztetem.
Bár neki valószínűleg teljesen feleslegesen beszélek. Ebben sajnálatos módon nagyon is hasonlít rám, mert az ész érvekre... na azokra én sem hallgattam soha. Anyám nem is egyszer megjegyezte már... pont, mielőtt kitért volna rá, hogy némelyik rossz tulajdonságomat még ötszáz év sem volt képes kinevelni belőlem.
Kíváncsi leszek, hogy Monához mit szól majd.
A szóban forgó ifjú hölgy épp... nos, majdhogynem kiugrik a bőréből. Érdekes... és mindezt azzal váltottam ki, hogy beleegyeztem egy kis szórakozásba? Nagyon furcsa elképzelései lehetnek velem kapcsolatban. Na de lesz időnk rá bőven, hogy alakítsunk kicsit a benne rólam élő képről. Amúgy is előbb kellene befagynia a Pokolnak, minthogy csak úgy elengedjem valahová egyedül. Ez a város idegen terep, ráadásul ha jól hallottam – márpedig kevés esély van ennek ellenkezőjére – akkor sok olyan alak bóklászik a környéken, akik komolyan borsot törhetnek az orrunk alá. És most elsősorban nem a kis önképző szakkörös vadászokra gondolok. Bár köztük is akadnak veszélyesek.
Főleg akkor, ha valaki sérthetetlennek hiszi magát.
- Azt mondtam, nem? – kérdezek vissza, majd javaslata hallatán pár pillanatra mintha hitetlenség jelenne meg az arcomon. - Most komolyan arra akarsz rávenni, hogy menjek veled vásárolni? Nincs már éppen elég ruhád? – pillantok a szatyrai felé. Remek. Tökéletes délutáni elfoglaltság lesz a ruhaválogatás.
Mert hogy nem egyedül megy majd, az teljesen biztos.

Nem vagyok a szórakozás ellen. Magam is szeretem művelni. Nem is nagyon bírom az unalmat, épp ezért teszek általában teszek is ellene. Egyesek még olyasmivel is megvádolhatnának, hogy egyenesen keresem a bajt. Valószínűleg nem is nagyon tiltakoznék, bár kétségkívül vannak olyan esetek, amikor önhibámon kívül sodródok bele valamilyen kellemetlen szituációba. Mindennek ellenére tisztában vagyok egy aprócska ténnyel: nem árt, ha a vámpír néha elővigyázatos. Mi sem vagyunk elpusztíthatatlanok, hiába élünk néha akár évszázadokat is a Földön.
Mona valószínűleg meg van győződve róla, hogy valami begyöpösödött, régimódi alak vagyok, akinek más vágya sincs, mint megkeseríteni az ő életét. Néhány régi ismerősöm persze rögtön rávilágítana az elmélete hibáira. Volt nem is egy eléggé... megkérdőjelezhető megmozdulásom már életem ötszáz éve alatt. De ez nem azt jelenti, hogy most majd ő is szabadon garázdálkodhat. Lehet, hogy most még elvakítja újonnan jött ereje és a tény, hogy többé nem kell a betegségtől szenvednie, de ennek az egésznek van egy másik oldala is. Nekem persze a világon semmi bajom nincs vele, de láttam már jó néhányszor, hogy nem mindenki viszonyul hasonlóképp a dolgokhoz, mint szerény személyem.
Mona... ő a szememben még tényleg csak egy gyerek. A betegsége számtalan évet és lehetőséget rabolt el tőle. Talán nem is kellene csodálkoznom rajta, hogy most... ilyen hévvel igyekszik mindent bepótolni. De ha valami túl nagy lánggal ég, túlságosan is hamar kialudhat. Aggódok érte, még ha ő ezt nem is hajlandó elfogadni. Igazából nem is nagyon érdekel. Sosem szorultam rá mások jóváhagyására és engedélyére. Mona viszont... hát igen, kétség kívül megtesz mindent, hogy megnehezítse a dolgomat. Nyilván valóan élvezi, hogy bosszanthat. Feszegeti a határokat.
- És meséld csak el, királykisasszony – kezdem - hogy mégis mi hozott Mystic Fallsba? Ennyire vonzó lenne a tény, hogy megkértelek rá, maradj otthon? Ezek szerint lassan kénytelen leszek rászokni arra, hogy mindig az ellenkezőjét mondjam neked, mint amit valójában szeretnék. Akkor talán sikerülne elérnem... némi hatást.
Mondjuk talán nem épp a világ leghelyénvalóbb dolga, hogy pont én prédikálok neki ezekről. De muszáj... végtére is nincs más. Bár kezdem érezni, hogy meddő vitát folytatok. Ez olyan, mintha saját magamat akarnám meggyőzni arról, hogy az unalmas élet igazán vonzó és fel tudnék hagyni a baj keresésével. Na ilyen egy eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Persze én nem az a fajta vámpír vagyok, aki bármit is feladna. Tehát Monán sem könyörülök. Végtére is valamennyire már... az én felelősségem. Más talán nem érezné így, de számomra... kétség sem férhet hozzá.
- Ötszáz év alatt azért némileg többet láttam már, mint te – jegyzem meg. - Sok fiatal vámpírt láttam, akik hozzád hasonlóan áttombolták az első éveiket, aztán egyszer csak azon kapták magukat, hogy alulmaradtak egy vadásszal szemben. Vádolj, amivel csak akarsz – vonom meg a vállamat. - Ez nem változtat a tényen, hogy egyszerűen csak... szeretném, ha nem dobnád el az életed. Egy kis felelősségtudat nem fog megártani.
Kitérhetnék most a tiszteletre is, csakhogy... arról társalogni, sőt mi több, kioktatni másokat, már tényleg nincs jogom. Na nem mintha ez egy kicsit is zavarna, viszont most Mona jelleme a téma és nem az enyém. A sajátomat már épp elég ideig tudtam boncolgatni az eltelt évszázadok alatt. És nem is mindig tetszett az eredmény, amire jutottam.
- Ó, szoktam én nyugodt is lenni – biztosítom. - Egyszerűen csak... úgy még nem volt szerencséd hozzám. – Nem tud rólam mindent, ahogy valószínűleg még én sem ismertem ki teljesen. - Nincsen programom – adok választ végül a kérdésére is. - Rendben van – bólintok. - Elmehetünk valahová.
Legalább addig is szem előtt van – teszem hozzá gondolatban.

Érdekes városnak tűnik ez. Csak úgy hemzseg a magunkfajtától, ami persze nem feltétlenül jó jel. Tudom, hogy Anna is a környéken tartózkodik, de még nem volt hozzá szerencsém. Igaz, hogy elvileg csakis miatta jöttem ide – elvégre néha ápolni kell a régi ismeretségeket – de úgy vélem, nem olyan sürgős ez. Sosem kell rohannom, időm van bőven. Azt hiszem egy kicsit körülnézek, mielőtt rátérnék a... fontosabb elintéznivalóimra. Vajon miért időzik ennyi természetfeletti teremtmény a környéken? Nos... tény ami tény, érdekes dolgokat hallhat a vámpír, ha nyitva tartja a fülét. Ha teszem azt nyugodt életre vágynék, messze el kellene kerülnöm Mystic Fallsnak még a környékét is. Micsoda szerencse, hogy én sosem voltam az egyszerű élet híve. Nem is értem azokat, akik ilyesmivel nehezítik a dolgukat.
Épp az egyik utcán ballagok céltalanul, mikor felfedezek egy... Hát, ha őszinte akarok lenni magamhoz azt kell mondanom, hogy olyan látvány tárul a szemem elé, amire... nos számítottam. Mona ballag felém, arcán a szokásos, vagy legalábbis jelen helyzetben várható arckifejezésével. Annyira biztos voltam benne, hogy ezúttal is az ellenkezőjét fogja csinálni, mint amire kértem. Csak azért se... Lassan meg kellene fontolnom egy másféle taktikát. Nem véletlenül kértem rá, hogy Mystic Fallsnak kerülje el még a környékét is. A legfőbb indokom természetesen a jelenlévő vadászok létszáma volt. Nem vágyom rá túlságosan, hogy a királykisasszony összefusson valamelyik túlbuzgó halandóval. Még mindig nem fogta fel igazán, hogy a vámpír léte ellenére is fenyegethetik még veszélyek. Felelőtlen. Csak egy gyerek. Bizonyos szempontból... talán túlságosan is a lányomra emlékeztet. Őt már évszázadokkal korábban elvesztettem, ráadásul élete utolsó éveiben mellette sem lehetettem. Itt és most... Monát... igen, azt hiszem meg akarom védeni. Különös, hiszen néhány hónappal ezelőtt még nem is ismertem, bár a családjával nagyon régen állok úgymond üzleti kapcsolatban. Most viszont... azzal, hogy teljesítettem azt a szívességet, elkerülhetetlen volt az ismerkedés.
- Bárcsak azt mondhatnám, hogy meglep ez a találkozó – szólalok meg végül. - Csak tudnám... miért érzel rá késztetést, hogy mindig az ellenkezőjét tedd annak, mint amire nyomatékosan megkérlek?
Lassan tényleg ideje lenne már, hogy rádöbbenjen a helyzet... komolyságára. Az élete nem egy egyszerű játék. Nem viszonyulhat úgy hozzá. Nem hiheti, hogy mindent megtehet, csak mert már nem ember többé. Túlságosan is könnyen utolérheti a végzet, ha nem figyel... bizonyos dolgokra. Persze... kell nekem még a plusz gond és felelősség is.
- Na és mesélj, mi jót csináltál eddig Mystic Fallsban? – érdeklődöm meg végül.
Remélem visszafogja magát. És azt is, hogy nem áll szándékában konfrontálódni Rowannel. Tisztában vagyok vele, hogy az unokatestvérek viszonya nem éppen a legjobb, bár a dolog miértje nem érdekel túlságosan. Viszont Rowan egy St. Claire boszorkány és annak ellenére, hogy évek óta tartja a távolságot a természetfeletti világtól, még hasznos lehet számomra. Ez a család már évszázadok óta áll velem kapcsolatban. Nem szándékozom lemondani erről.
Na de ha már így alakult a dolog... jobb is, hogy már most összefutottam vele. Így legalább rajta tarthatom a szemem. Ez is vonzóbb lehetőség mint az, hogy felügyelet nélkül csatangoljon össze-vissza.

Hayley & Stefan

I need to help, Hayley. For a good cause.

Még mindig küzdöttem az éhség ellen. Marta a gyomromat, mintha csak sósavat ittam volna meg. Mintha ezer éve nem ettem volna rendesen. Micsoda hülyeség... nem kívánhatom ennyire a vért, szinte lehetetlen, hogy így legyen!! És most, ez az első lecke a kontrollban. Muszáj kibírnom. Igaz, nem érdekelnek mások nézetei, és elvárásai, de talán tényleg jobb lenne nem Mystic Falls fél lakosságát hidegre tenni, és például a polgármester fél karját elhagyni a sikátor egyik végében, míg a fejét a Gilbert ház előtt hagyni... hiába kecsegtető, vicces gondolat, erről jobb, ha le is mondok.
Végigmértem Hayley-t. Szavai éppen olyan szívélyesek voltak, mintha egyenesen egy kaktuszhegyen landoltam volna. Persze nem vártam én olyan nagy egymás nyakába borulást, tekintve, hogy nem ismerjük egymást, és attól, hogy én tisztában vagyok azzal, mit művel a hibridekkel, attól ő még maximum a nevemmel van tisztában. Gondolom úgy ismer, mint Damon Salvatore öccse. Mert hogy máshogy? Én vagyok a hülye, aki mindig ott áll a képeken Damon Salvatore mögött. Vajon van nevem is? Vagy csak úgy hívnak, hogy fiatalabb Salvatore? Kit is érdeklek én, ha ott van Mr "hagyjuk ott a sereget, és szedjük el Katherine-t öcsitől '64-ben" Salvatore? Na kit? SENKIT! Bár így utólag már nem hat meg túlságosan... lehetett volna az övé, így belátva, Katherine csak addig érdekelt, míg igézet alatt tudott engem tartani. Erre ma már oly' kevés esély van, mint arra, hogy újra emberré válhatok.
- Valamivel szívélyesebb fogadtatást vártam - néztem rá, a szokásos nézésemmel. Nem akartam árulkodni arról, hogy most éppen egy vad ragadozó vagyok, hiszen akkor még ő maga boncol fel élve ma este. Nem hiszem, hogy kedveli a vámpírokat, ahogyan én sem vagyok oda a vérfarkasokért. Valami ősi hadakozás ez, a vérünkben van, hogy "Na, akkor te most őt utálod."

- De tudod mit? Nekem erre momentán nincs túl sok időm, szóval rá is térnék a lényegre - indultam meg méginkább közelebb felé. Tíz perc erejéig viseljük el ezt a rivalizálást, ami a fajtánk között kialakult. Szép lány, jó lány, ettől függetlenül mégig taszított, mint valami megfordított mágnes. Ez van. De nem szexragadozó vagyok, hogy mindenkire rágerjedjek. - Tudom, hogy mit tervezel Klaus ellen. Hogy... mit csinálsz a hibridjeivel - néztem mélyen a tekintetébe, ahogyan megálltam előtte. Hm, szinte egy magasak vagyunk. De javít a helyzetén, hogy rajta magasabb sarkú cipő van. Legalább nem kell lenéznem rá. Igaz, szeretek úgy tűnni, mint akire fel kell nézni, legalább abban a helyzetben el tudom nyomni a kisebbségi komplexusomat, ami a bátyám miatti "elnyomás" miatt alakult ki bennem.
- És hogy tudd... mielőtt félreértés esne, és beparáznál, hogy szaladok hozzá, mert így barátok meg úgy barátok... - macskakörmöztem a levegőbe, és éreztem, hogy a napfénygyűrűm mocorog a középső ujjamon. - Annyit szeretnék közölni, hogy... - nyaltam meg az alsó ajkamat, és kivillantottam pár fogamat. - Ideje kilépnem minden nagykopó árnyékából. Köztük Klauséból is. És ha akad még egy szabad hely a "táborodban"... szívesen időznék a te oldaladon - sóhajtottam fel. Ezt most tényleg kimondtam? Klaus a barátom. De... nem tehetek mást. Nem élhetek örökké mögöttük. Damon Salvatore és Klaus Mikaelson nyomorék árnyéka.

Hayley & Stefan

I need to help, Hayley. For a good cause.

Gondolatok a fejemben, Üres ígéretek, rideg szavak... ezek jelentek meg álmaimban. Egy magamfajta is képes álmodni? Miért is ne? De még így, ripperként is végigfutott a hideg a hátamon attól, amit elém vetített az elmém. Csak feldühítettek. Hiába fogadtam meg azt, hogy igyekszem nem ölni embert, legalábbis a városon belül nem, túlzottan zaklatott voltam ahhoz, hogy ezt az ígéretet most éppen teljesítsem. Meg amúgy is... ki vagyok én, hogy megtartsam az ígéreteimet, mikor velem kapcsolatban sem tartotta be senki? Erről ennyit... félő, már én vagyok az egyedüli, aki képes elgondolkodni az ilyesmin. Hm, rá is hagyom, semmi értelme. Csak a saját eszemet veszítem el tőle. Már ha azon van még mit elveszíteni. Ezzel megelőztem Caroline hasonló hangzású mondatát, amivel nyilvánvalóan illetni fog, ha még egyszer összefutunk.
A zsebemben megrezzent egy papírfecni. Hát persze... hogy is felejthettem el? Máris csillapodik az étvágyam, és előkapom a papírost, majd a mobilomat, hogy egy egyszerű üzenetet küldjek a célszemélynek, majd csak várnom kellett. Nem állt több az üzenetben annál, hogy Stefan Salvatore várja a St. Martin Street-en, és ha lehet, ne késsen. Nem hallhatott még rólam rosszat, így talán nem ijed meg. Bár a híre alapján, nem ijedős kislánynak gondolom őt.
Talán nem jó Klaus ellen játszani... de mondjuk úgy, hogy nem is ellene teszem. Hanem a barátomért. Caroline-nak szüksége lehet még egy (titkos) segítségre a hibrid kötelékkel kapcsolatban. De neki nem kell tudnia, hogy jót akarok neki. Csak a szívem diktálja ezt. Mert ő még mindig bennem élt, mint a barátom. Aki segíteni próbál az én szamár fejemen. Ami bizonyos, hogy... nem lesz olyan könnyű menet. De kell hozzá a megfelelő személy.
Megláttam magam előtt sétálni egy nőt. Telefonált. Mily' meglepő...! Felsóhajtottam, és lassan elindultam utána, de vére illata már messziről csábított. Nem akartam eltérni a megbeszélt helyszíntől, de ez túl édes volt ahhoz... éreztem arcom változását...

Ostoba vagyok, talán soha nem fogok "felnőni". Igaza volt Klausnak és Caroline-nak, nem szabad nekiesnem akárkinek, főleg nem az utcán, de ezt a problémát majd megpróbálom kiküszöbölni. De a fenébe is, vámpír vagyok! Egy ragadozó, ki várja a prédáját, és ő most eljött... csak azért, hogy engem boldoggá tegyen. A sors akarta így. Nekem pedig be kell végeznem az Ő sorsát.
Ott termettem előtte, és egy mozdulattal az egyik sötét sikátorba termettem vele, kezemet rászorítva szájára, és mélyen néztem ijedt tekintetébe. - Csak akkor beszélj, ha én kérlek rá. Ne félj, nem fog fájni... nagyon - suttogtam teljesen a vére hatása alá kerülve, ahogyan láttam nyakán az ereket kidülledni. Pulzált, forró volt... lassan engedtem el a száját, hogy lihegve nézzek szemeibe.
- Kérd, hogy harapjalak meg... könyörögj azért, hogy megharapjalak - mondtam a szemeibe, és láttam, hogy működik az igézésem, mert körülbelül tíz másodperc elteltével már hallottam is a szavakat. Az én szavaimat, amelyeket a szájába adtam.
Készültem odahajolni... hogy teljesítsem "kívánságát", de mindhiába... mert ekkor már hallottam a lépéseket. Ennyi idő eltelt volna az üzenet óta? Feléledt bennem egy kis bosszúság, és harag, de... szerencsére gyorsan túlléptem rajta.
- Nagyon nagy szerencséd van - paskoltam meg a nő arcát, majd beléigéztem, hogy felejtsen el mindent, és menjen tovább innen.
Az érkező felé fordultam, és egy elégedett vigyor jelent meg a képemen. - Örülök a találkozásunknak, Hayley. Már régóta meg akarlak ismerni - léptem közelebb hozzá, és vártam, hogy ő is megszólaljon. Szinte sejtettem, hogy lesz hozzáfűznivalója az iménti kis műsorhoz.

// words: 553 // song: Ben Harper - Amen Omen // comment: Már NAGYON vártam a játékunkat. //