Ha egy lány az utca szélén sétál, mért gondolja mindenki azt rögtön, hogy az illető prosti? Mert csinos és magassarkú van rajta? Ez a mai világ, komolyan mondom.. Ez történt velem is, csak én ugye mindig a helyzet magaslatán vagyok. Mikor megállt mellettem az autó letekert ablakkal, nem azt csináltam, mint általában a többi lány ilyenkor. A kérdésre, ami úgy hangzott, hogy "Mennyiért vállalod?" én szép nőiesen kinyitottam az kocsi ajtaját, majd megragadtam a pólójánál, és egy határozott mozdulattal a nyakának ugrottam. A pasasnak annyit sem volt ideje mondani, hogy mukk. Szóval ennyivel el is intéztem a mai vacsim. Ezután tovább sétálgattam, ugyanis vannak olyan napjaim, amikor nincs kedvem kihasználni a vámpírgyorsaságom. Így néha egy kicsit legalább normálisabbnak érezhetem magam. Emberibbnek.
Pár perc múlva szembe a bátyám kocsiját látom felbukkanni. Kol az, már messziről tudom. Pillanatok alatt ott termek az utca másik oldalán a kocsi elé ugorva, hiszen tudom, hogy hamar észre fog venni, és kikerül, megáll.
Nagy meglepetésemre azonban cseppet sem lassít, hanem egyenesen nekem jön. Az ütközésre kissé felnyögök, mikor leérek a földre. Hamar összeszedem magam, és dühösen a felborult autó felé igyekszem, ahonnan női hangot hallok. Összeráncolom a homlokom, majd megnézem a rendszámot. Határozottan tudom, hogy ez Kol kocsija. Lehajolok, hogy szembe találhassam magam a lánnyal.
- Mégis mi bajod van a vámpírokkal? - kérdezem, majd egy erős mozdulattal a visszaborítom a kocsit alapállásba. Szemügyre veszem a szőke csajt, aki a kormány mögött ül, és hátrapillantok, hátha ott a bátyám valami oknál fogva, de nem.
- Hol van Kol? - nézek rá vádlón, majd egy pillanat alatt megkerülöm a kocsit, és beülök az első ülésre. A dzsekije is rajta van. Nem tudom pontosan, hogy a nő vámpír vagy sem, de inkább emberre tippelek, hiszen különben mért lenne elege a vámpírokból?
- Remélem nyomós okod van arra, hogy az ő kocsijában ülsz, és az ő dzsekije van rajtad... - mondom gúnyos hangnemben, mosollyal az arcomon. Nem féltem a bátyámat, hiszen tudja ő, hogy mit csinál, de azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mért vannak ennél a nőszemélynél a cuccai...

Janet vigyorogva nézett rám, én pedig nem értettem, hogy mit akar. Kérdőn felvontam a szemöldököm, mire ő a velem szembe levő ház tetejére mutatott. Először nem láttam, mi az, de utána felnevettem és azonnal kitört belőlem a nevetés. A ház tetején ugyanis egy pedobear-nek öltözött ember táncolt. Csak én vagyok ilyen bolond, vagy ez tényleg túl random? Mármint, ha április elseje lenne, még megérteném, de most nagyon nem illik ide.
- Biztos az ovis kislányokat akarja odacsalogatni, hogy… - kezdte el, de én leintettem a kezemmel. Janet, Janet… Mindig csak a rosszra gondol.
- Kérlek, ki ne mondd, mert túl élénk a fantáziám. – mondtam vigyorogva – De egyébként sem hiszem, hogy azért csinálná. Szerintem vagy részeg, vagy betépett, vagy egyszerűen csak idióta. – tettem hozzá és vállat vontam. Janet válaszolt is volna a mondandómra, de hirtelen megállt előttünk a híres lila Volkswagen, amit ezer közül is felismertem volna. Janet anyukájának van ilyen.
- Na, én akkor most megyek. Szia! – köszönt el, én pedig integettem neki, majd beszállt a kocsiba. Amint a lila jármű kikerült a látásteremből, elindultam az utcán és közben azon gondolkoztam, hogy mivel kéne a húgomat meglepnem húsvétra. A csoki az egyértelmű, de a kis Emmának mindig van valami extra kívánsága, amit nem nagyon értek. Amikor én akkora voltam, mint ő, akkor semmit nem vártam el húsvétra, még csokit sem. De amikor csak egy apró szívességet is mertem volna kérni anyától, rögtön leordította a fejemet, hogy folyton csak ki akarom őt használni. Én? Kihasználni őt? Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor kértem tőle eddig szívességet életemben. Ellenben ő néha túl sokat is kér tőlem. Munkanélküli, így folyton otthon csücsül, semmi dolga, de persze mindent nekem kell megcsinálni. Fáradtan hazaérek a suliból? Ez őt nem zavarja, elküld még ezer dologért a boltba. Abban pedig még csak reménykedni sem lehet, hogy egyszer valami normálisat főz. Mert szombatonként mindig megpróbál főzni, de ezzel csak azt éri el, hogy azon a napon az egész család gyorskaján él. Fogadok, hogy még egy szendvicset sem tudna normálisan megcsinálni. Apukám meg tud főzni, de mivel a munkája miatt nagyon elfoglalt, csak hétvégenként és ünnepeken látjuk otthon, de akkor sem azzal van elfoglalva, hogy lefárassza magát a főzéssel. Emma pedig 13 éves, tőle nem várná el az ember, hogy bármit is készítsen. Lilianne pedig, a maga másfél évével szintúgy nem egy tapasztalt szakácsmester. Nekem pedig csak akkor van megengedve a konyha használata, ha mosogatni kell. Lényeg, ami lényeg: elképesztő egy családom van. Néha bizony úgy érzem, hogy az anyám nem is szeret igazán. Eddig legalábbis még sosem nyilvánította ki. Persze Emmát agyonszeretgeti. Amióta pedig 17 évesen egy „baleset” során terhes lettem és életet adtam egy gyereknek, azóta mintha egy örömlánynak nézne, de komolyan. Az örömlányok valószínűleg nem törődnének annyit a gyerekükkel, mint én Lilianne-el. Persze mindezt igyekszem titokban tartani, mármint azt, hogy 18 éves vagyok és már egy gyerekkel büszkélkedhetek. Nem akarom, hogy lotyó legyek mások szemében. Direkt meg is változtam, jó kislányosabb lettem annak érdekében, hogy még csak a gyanúja se merüljön fel annak, hogy egykoron milyen helytelen életet éltem. Vannak, akik ezt „menőnek” tartják, de én nem. Mindent kipróbálnak „Csak egyszer élsz!” címszó alatt, aminek többnyire rehabilitáció, elmegyógyintézet, vagy túl korai terhesség az eredménye. Szerencsére a rehabra nem kerültem be, de amilyen körülmények közt élek, a diliház simán szóba kerülhet. Vagy küldhetném oda anyámat, ami nem is hülyeség, mert állítólag tényleg orvosi segítségre szorul, én pedig már vagyok abban a korban, hogy törvényes gyámja lehetek a húgomnak és a lányomnak.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben és nagyon elterelték a figyelmemet, amikor egyszer csak nekiütköztem valakinek, vagy valaminek. Az addig a kezemben lévő félig üres jegeskávé a földön végezte, és a maradék is kiömlött belőle.
- Remek… - motyogtam magamban, majd lehajoltam, hogy eldobjam az immáron már üres műanyagpoharat. Felemelkedtem, majd végre megláttam, hogy nem valamibe, hanem valakibe ütköztem bele, pontosabban egy férfiba.
- Vigyázhatna jobban, most nézze mit csinált! – förmedtem rá, persze teljesen jogtalanul, mert én voltam az, aki elbambult. De az egóm nem engedte, hogy bocsánatot kérjek.

Egy egyenes csíkba húztam a számat, és utálattal tele néztem a szemébe. Szemét húzás lenne, ha Damon-t bántaná. Nem fogom hagyni, hogy vele bármit is tegyen. Ha én vagyok a hibás, akkor engem kínozzon, de ne avval, hogy a szeretteimet bántsa.
- Attól tartok nem fogod bántani a szeretteimet, ha pedig igen akkor sajnos véget kell vetnem az életemnek. Velem fejeződik be a Petrova vérvonal, tehát annyi hibrided lesz, amennyi most van.- feleltem teljesen nyugodtan. Nem fogom hagyni, hogy megfélemlítsen. Lehet, hogy belülről remegek, de többé ezt nem fogom kimutatni. Erősebbnek kell lennem, ha Klaus a városban van. Mert tényleg bármelyik másodpercben megölhet valakit.. Láttam, ahogy felcsillantak a szemei, és máris szóra nyitotta a száját. Remek, most mivel állt elő..? Felvont szemöldökkel néztem őt, majd leesett, hogy mire akart célozni. Kutat utánam? Ha igen, akkor tudhatja, hogy Damon-nel kapcsolatban vagyunk, boldog kapcsolatban, és nem csak szórakozásból vagyunk együtt. Stefan itt hagyott engem, már nem érdekeltem őt.
- Te nem tudsz semmit.. - vágtam félbe mielőtt betudta volna fejezni. Elegem volt. Én idáig bírtam. Ökölbe szorítottam a tenyereimet, gyorsan sarkon fordultam, és elkezdtem futni, amilyen gyorsan csak tudtam. Az utóbbi időben gyakran járok ki futni, és le is mérem. Mindennap fejlődök, bár még nem próbáltam lefutni egy Ősvámpírt.. Remélem, hogy hagyja az egészet, és elmegy. Kapkodtam egymás után a lábaimat, egyenletesen vettem a levegőt. Még szerencse, hogy nem magassarkú van rajtam. Éreztem, ahogy a könnyek gyülekeznek a szemembe. Megígértem, hogy nem fogok sírni, de nagyon megalázó volt, amit tett.
Még mindig nem volt semmi élet, és már majdnem korom sötét volt idekint. Senki nem hallja meg, ha kiabálok. Majd magam mögött meghallottam a gúnyos hangját. Lehunytam a szememet, megállva. Innen már nincs visszaút..
Megfordultam újra a szemébe nézve. Nem is tudom milyen arckifejezést vághattam, hisz rengeteg mindent éreztem egyszerre. Fájdalmat, dühöt, csalódást.. Látom, nagyon elszórakozott rajtam. Akkor mostantól így lesznek a dolgok? Hát, akkor állok elébe..
- Milyen tényekkel? - kérdeztem felemelve a hangomat, és széttártam a karjaimat. Nagyon nincs képbe Klaus, ahogy elnézem. - Avval, hogy Damon-nel kapcsolatban vagyunk? Ezt eddig is tudtam. A magánéletünkhöz pedig nincs semmi közöd. - forgattam meg a szememet. Most nem fogom neki elecsetelni, hogy Damon-nel közösen megállapodtunk, hogy még várunk. Ahhoz biztos lenne egy-két gúnyos megjegyzései.
- Amúgy kémkedsz? Nincs jobb dolgod? Vagy esetleg a hibridjeiddel végezteted el a piszkos munkáidat? - feleltem neki érzelemmentesen. Bedugtam a kezemet a zsebembe. A Napot felváltotta a Hold, és egyben hidegebb is lett. Nem úgy öltöztem, hogy ilyen sokáig maradok kint.