Ezentúl esküszöm mindenhová gyalog megyek, vagy éppen ha nagyon rászorulok, akkor tömegközlekedéssel és akkor legalább nem kerülök ilyen helyzetbe. Nem hiszem el, hogy még mindig itt szerencsétlenkedek ezzel az idiótával, aki azt akarja, hogy üljek be mellé a kocsiba. Fenéket ülök! Én fizessem ki az ő nyomorult autóját és hagyjam hátra a sajátomat... Aha persze! Aztán meg ha ellopják vagy elszállítják akkor azt meg majd ő fizeti, mi? Mondjuk ezek után azt hiszem még élvezném is ha nekem kellene rajta behajtanom egy rakás pénzt, még ha szükségem nem is lenne arra a pénzre. Na meg ha már itt tartunk... Le merem fogadni, hogy neki sincs olyan nagy szüksége arra, hogy kifizessem a károkat. Valószínűleg csak élvezi a helyzetet, hogy itt szívathat engem és zsarolhat. Viszont ha megkapja a pénzét akkor vége mindennek. Utána mehet mindenki a saját útjára. Alig várom! - Vigyázz mert ha ennyire hangoztatod, hogy milyen jó vagy, még a végén el találok szökni innen és akkor kipróbálhatod magad. - Vigyorgok rá gúnyosan, felvont szemöldökkel miközben lépek is egyet a kocsim felé, csakhogy nagyobb nyomatékot adjak szavaimnak. De persze eszemben sincs elszökni. Mármint természetesen eszemben van, de tudom, hogy nem tehetem meg. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne... Vagy akár már csak az is ha a kezébe nyomhatnám kézpénzben a tartozásom és már otthon is lehetnék. Ma valahogy nagyon peches vagyok. És ekkor még nem is tudtam, hogy lehetek még szerencsétlenebb is. Arra viszont azonnal rá kell jönnöm, hogy ez az idióta most vérig sértett. Legszívesebben leakasztanék neki egy óriási pofont, de tudom, hogy ha elkezdem akkor nem állok le egynél. Így tehát szóra nyitom a számat, hogy jól beolvassak neki, de végül csak megrázom a fejem és ennyit mormogok el hallkan: - Menj a fenébe... - Megbántódtam. Nagyon régóta nem érte el ezt senki, de ő most igen. Viszont mielőtt még hátat fordíthatnék neki és megindulnék az autóm felé, hogy minél előbb lerázzuk már azt a bankot és hazamehessek, éles fájdalom hasít a hátamba, aminek következtében sikításra is nyitom a számat, de egy hang sem jön már ki belőle. Csak állok ott, mint egy idióta, tátott szájjal és meredek az idiótára, miközben érzem ahogy megy ki belőlem az erő és hamarosan össze fogok esni attól a valamitől, amit valaki ügyesen beledöfött a hátamba. Mivel az illető iszonyatosan gyors volt, ráadásul igen gyorsan el is tűnt, az a sejtésem, hogy nem ember lehetett... Viszont én az vagyok, ráadásul sürgős ellátásra szorulok. Mielőtt még megkérhetném a fickót, hogy hívjon mentőket vagy vigyen kórházba, már érzem is ahogy egyre jobban közeledik a fejem a földhöz.
Még mindig tartom azt a nézetemet, hogy a nőkkel csak a probléma van. Mi, férfiak, igyekszünk a lehető legkönnyebben elintézni a dolgokat, nem bonyolítjuk a helyzetet. Nos, a nők szeretnek mindent túlkomplikálni. De miért? alap járaton bele van írva a DNS-be, vagy fogalmam sincs. Aztán meg siránkoznak, hogy egyedül maradnak. Nem lenne mindegyik egy hárpia, akkor talán könnyebben találnának párt maguknak. Senki nem akar együtt lenni egy állandóan havibajos kis csajjal. Persze, a szerelem néha vak, meg rózsaszín köd, és a többi. De egyszer az is megszűnik. Azt hiszik, hogy be vannak biztosítva egy kapcsolatba, de apám, tennetek is kell valamit érte. Na mindegy... Igyekszem egyáltalán nem felhúzni magam. Lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha külön autóval mennénk. Lehet, ha 5 percet el kellene vele töltenem egy zárt légtérbe, még a végén megtalálnám fojtani. Megadóan felemelem a kezem. Szerintem Ő épp a havibajtól szenved, jobban teszem, ha inkább nem szólok be neki, mert még a végén átváltozik tűzokádó sárkánnyá, és most fáradt vagyok megküzdeni vele. - Jó, tudod mit? Mindenki megy a saját autójával. - mondom teljesen beletörődően. Csak váljunk el minél előbb, aztán hagy menjen a saját dolgomra, és remélhetőleg soha a büdös életbe többet nem találkozok majd vele. - Ha akarnál se tudnál elszökni. Hidd el, vagyok én olyan jó nyomozó, hogy előkerítelek, akár a föld alól is. - Mégis csak heccelem egy kicsit. Nem fogok a csinos pofi miatt lemondani a pénzemről. Mivel a kocsim nélkül sehol sem lennék, és nem tudnám üldözni a szörnyetegeket, ezért számomra ez a legfontosabb most. - Komolyan azt nézed ki belőlem, hogy eladlak kurvának? Már elnézést a kifejezésért. - hangosan felnevetek. - Cicám, akkor már inkább luxus prostinak. Jól is keresel vele, és csak gazdagokkal fekszel össze. Kár lenne azért a pofiért.. az utca tönkretenné. - kacsintottam rá. Hihetetlen jól szórakoztam, bár azt hiszem, hogy majd most kapom meg a magamét...
Vele megyek? Trükk? Most komolyan azt hiszi, hogy át akarom verni? És én még magamat gondoltam egészen eddig paranoiásnak. Úgy néz ki, hogy van nálam sokkal de sokkal rosszabb. Tényleg ennyire nem képes megbízni bennem? Most nem azért, hogy kötekedjek, de könyörgöm... Ha annyira át szeretném verni, akkor egy az egyben beülnék a kocsimba és elhajtanék. Ő pedig meg sem tudna akadályozni, próbálkozhatna bármivel. Lehet, hogy ő a férfi meg az izomagy, de én meg fürge vagyok és nagy valószínűséggel sokkal okosabb is nála. Nem véletlenül lett belőlem vadász. Ha egy vámpírt meg tudok ölni, akkor nem hinném, hogy egy ilyen idiótát nem tudnék lerázni ha annyira akarnám. De nem akarom lerázni, mert még mindig van annyi bennem, hogy ha már kárt okoztam neki, akkor kifizetem. - [bHát ha hiszed, ha nem... Ebben semmilyen trükk nem volt. Nem tudom mit gondolsz rólam, de ha annyira nem akarnám kifizetni a károdat, akkor már rég nem itt lennék, hanem elhajtottam volna a fenébe. Csak vagyok annyira tisztességes, hogy megfizessem a kárt, amit én okoztam! [/b]- Ebben már az ég adta világon semmilyen kedvesség vagy viccelődés nem volt. Valahogy teljesen elvette tőle a kedvem, ezzel a hülye viselkedésével. Úgy látszik ő semmi illedelmességet nem tanult a szüleitől. Legszívesebben mostmár tényleg itthagynám, aztán majd mérgelődhet, hogy miért volt ilyen s*ggfej velem. - Azaz te mész a saját autóddal, én meg megyek az enyémmel. Nem gondolod, hogy beülök melléd, ugye? - Felvonom a szemöldököm. - Nem szándékozom még meghalni, de azt sem akarom, hogy eladj örömlánynak, vagy fene tudja mit csinálj velem... Majd követlek.- Mondom miközben egy lépést hátrálok is, aztán a következőket is hozzáteszem: - Na meg én sem fogom itthagyni a kocsimat. Nem szököm el, megígérem! - Mondom szemforgatva. Arra aztán várhat, hogy én egy kocsiba üljek vele. Biztos, hogy nem! Soha!
>Nem hiszem el ezt a nőszemélyt. Csak bámulni tudom tágra nyílt szemekkel. Tényleg azt hiszi, hogy hagyom, hogy elmenjen úgy, hogy egy csekket ad nekem? A legjobb módja ez az idiótáknak a lerázásához. Azt hiszi szegény áldozat, hogy bemegy a bankba és be tudja váltani, aztán majd ott éri az a bizonyos meglepetés... Én nem fogok bedőlni az ártatlan kislányos tekintetnek. Mélyen beszívtam a levegőt, hogy lenyugodjak. Mégsem ölhetem meg őt mindenki szeme láttára. Nekidőltem az autómnak, majd az arcomat a kezeimbe temettem. Ez is csak velem történhet meg. Mikor végre úgy látszik, hogy minden a legnagyobb rendben van, egy nő azonnal elrontja. Éppen ezért nincsen senkim. Mert pénznyelők, és olyan mágneses terük van, ami miatt én fogok sérülni. Végül felnéztem rá, igyekeztem arcomon a vonalakat ellágyítani. Azért ne gondolja, hogy egy pszichopata vagyok. - Rendben, jöhet a csekk, de a biztonság kedvéért velem jössz, és előtted váltom be. Nem dőlök be ennek a trükknek, nyuszikám. - kacsintottam rá. Jó, így meg teljes mértékben azt fogja hinni, hogy egy perverz állat vagyok. Ami lényegében igaz is, de ezt a tulajdonságomat csak a hálószobán belül gyakorlom. Nem tartozik senkire, és ennyi. - Menjünk az én autómmal. Nem hagyom itt, az fix. Még a végén valaki szemet vet rá. - most meg ezért fogok kapni. Persze, csak egy autó, nincs lelke stb... Csak az a különbség, hogy ez az autó még nem bántott meg. Jó, ez eléggé hülyén hangzik, de volt már csalódásban részem, és apukám, én még egyszer nem fogom átélni mindazt, amit akkor.
Hát nem is tudom mit gondoljak már erről a fickóról Hogy lehet valaki ennyire szívtelen? Miért kell rögtön leharapni a fejem? Mondtam, hogy megfizetem neki a kárt, ha kell még többeti is adok neki, de nem értem miért ilyen idióta akkor. Még ha szándékosan mentem volna neki... De erről szó sincs. Bár az tény és való, hogy az egész az én hibám, viszont ha egyszer megmondtam neki, hogy kifizetem az utolsó fillérig, akkor viselkedjen már ember módjára! Lassan komolyan kezdek félni tőle. Ha magunk lennénk az utcán, szinte biztos vagyok abban, hogy már réges régen a torkomnak ugrott volna. Szerintem egy férfinek nem így kellene viselkednie egy nővel, tegyen az bármit is. De sajnos ezt most nem hányhatom a szemébe, mert még a végén leszúr vagy fene tudja. Mint kiderült, már így is totál kiforgat a pénzemből, szóval király! És mégis most honnan a fenéből szedjek neki elő, készpénzben négyszáz dollárt? Minek néz ez engem? - Négyszáz dollár? Készpénzben? Szerinted én mennyi pénzel járok az utcára?- Nézek rá meglepetten, akkora szemekkel, hogy csodálom, hogy még nem estek ki a helyükről. Egyáltalán nem azzal van a bajom, hogy ennyit el akar tőlem kérni... Odaadom én, ha aztán soha többé nem kell látnom a pofáját, de nem tudom mit vár tőlem. Soha nem tartok ennyi pénzt magamnál, elvégre simán kirabolhatnak, vagy amilyen szétszórt vagyok mostanában, csak simán elveszítem. Mondjuk arra még én sem számítottam, hogy majd beleütközöm, szó szerint egy ilyen idiótába és elkér tőlem ennyit kártérítséként. - Nem megyek én veled sehová! Megkapod a négyszáz dollárt, nem számít. De most akkor sincs nálam ennyi pénz...- Megrántom a vállam és szinte már látom magam előtt, ahogyan elkezd őrjöngeni. - Biztosan nem lesz jó a csekk?- Kérdezem oldalra billentett fejjel.
> Lehet, hogy néha túlságosan is kemény vagyok az emberekkel. De úgy gondolom, hogyha látják akár egy pillanatra is, hogy elgyengülök, akkor nekem támadhatnak, és fájdalmat okozhatnak. Nos, fájdalomból épp elég jutott nekem, így ha lehet, elkerülöm ezeket a helyzeteket. Aztán most itt van Ő. Csini pofi, boci szemek, miközben meg akarja váltani a világot. Ha olyan hangulatomban kapott volna el, talán mondtam volna neki, hogy találunk egy szobát, aztán megoldjuk, de ma nem a szerencsés énemet kapta el. Szegény, mit ki kell majd állnia miattam. Egy ideig csak emésztettem mindazt, amit most mondott, és csak bámultam rá. Nagyon jól tudom, hogy ezzel az őrületbe lehet kergetni az embert. Viszont az apró kis beszólására még csak egy apró mosolyra se húztam a számat. Nem, még egyszer nem hagyom, hogy egy csini pofi megtévesszen. - Hidegen hagy a szétszórtságod, nekem arra van szükségem, hogy megfizesd a káromat. Nem történt nagy repedés... így 400 dollárt kérek tőled. - Gondolom, hogy nem fog neki tetszeni a dolog, de én tényleg csak az alapanyag árát mondtam neki. - Mivel régi autó, az alkatrész hozzá nem a legolcsóbb - teljesen őszintén mondom neki, bár biztosan azt fogja hinni, hogy le akarom majd húzni őt. De nem. Nőket ezen a módon sosem verem át. Pénzt könnyedén lehet szerezni. Ez a jó abban, ha valaki vadász. Könnyen megtanulja, hogyan lehet kibliccelni a törvényt. - Ha nem hiszel nekem, felőlem most azonnal elmehetünk egy autószerelőhöz, és megmondhatja neked. Rajtad áll. - Választás elé állítottam. Hátha így majd nem fordul meg a kicsi agyában, hogy átverem őt. Bár ahogy elnézem, biztosan tudna többet is adni. Neki ez csak aprópénz. Szerintem maga a felsője többe kerül, mint az én kis pénzem.
Figyelem ahogy a fickó kiront az autóból, kis híján letépi az ajtót is, és egy pillanatra azt hiszem, hogy így fog majd nekem ugrani. Hátra is hőkölök egy lépést, komolyan megijedek tőle. Ő valószínűleg azon férfiak közé tartozik, aki imádja az autóját, talán még becenevet is ad neki és megöl mindenkit aki kárt tesz benne. Én pedig kárt tettem benne, bár a kárt felmérve, azért akkora nagyot nem... Helyrehozható. Akkor meg mit izél itt nekem? Főleg ha mondom, hogy kifizetem a kárt. Egyáltalán nem szimpatikus nekem ez a fickó, de nem morgolódhatok neki, elvégre ez az én hibám volt és sokkal jobban örülnék, ha elsimíthatnánk ezt az ügyet kettőnk között, nem pedig például rendőrökhöz fordulnánk. Mivel ez nem az első ilyen esetem, valószínűleg tényleg a jogosítványomba kerülne. Ó istenem... Ha ezt túlélem, soha többé nem csinálok ekkora ökörséget! Bár ez sem az első ilyen ígéretem... De most komolyan is gondolom. - Pedig a csinos pofira is szükség van...- Próbálom kissé elviccelni a helyzetet, viszont van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog összejönni, így inkább további magyarázkodással folytatom. - De most kivételesen nem azt csináltam. Tényleg nagyon sajnálom... Én csak kissé szétszórt vagyok. Nem akartam ezt!- Rázom meg a fejem és próbálok ártatlanul nézni rá, hátha legalább az meghatja majd. Nem igazán tetszik, hogy az utca közepén kiabál velem. Körbe sem merek nézni, hogy mégis hány szempár tapad most rám. Na, és ez a gondolat hatására fülig sikerül bevörösödnöm is. Nagyszerű! - Jó-jó! Nem csekket adok, csak ne hívj rendőrt... Kérlek! - Mondjuk azt még ki kell találnom, hogy hogyan fizetek neki készpénzben, főleg mivel ami épp nálam van, az már arra sem lenne elég, hogy megvacsorázzak belőle. Szóval ha pénzt akar akkor arra várnia kell egy kicsit. Vagy legfeljebb elkísér egy legközelebbi bankhoz. - Csak mond, hogy mennyibe fog fájni nekem. Nem kell sajnálnod!- Jelentem ki, talán valamiféle engesztelésképp.
Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.
Nincs is jobb azoknál a napoknál, amikor nem kell semmit sem csinálni. Amikor gondtalanul sodródsz az árral. Amikor kiszellőztetheted a fejedet anélkül, hogy bárki megzavarhatná a gondolatmenetedet. Most kiélvezhetem ’munkám’ gyümölcsém. Egyelőre nincs semmi tervbe véve, majd jön úgyis minden, aminek jönnie kell. Bár bevallom, egy kicsit el is fáradtam már. Csinálnék én mást, de fogalmam sincs, hogy mi lehetne az a más. Túl sokan ismerik már a nevemet, az arcomat, és sajnos túl sok szörnyeteg szeretne már megölni. Jah… ez az én sorsom, tudom én nagyon jól, hogy a boldogan élünk míg meg nem halunk nálam nem játszik.
Gondolataimba merülve kocsikáztam a városban. Mit meg nem tett már értem ez a kocsi! Sose gondoltam volna, hogy lehet ennyire ragaszkodni egy tárgyhoz, de lám! Ő az egyetlen aki jóban rosszban kitartott mellettem. Soha nem voltam lelkis, sőt, messziről el is kerülöm az ilyen embereket, mert egyszerűen… könnyebb eltemetni magadban, minthogy másnak eláruld a gyenge pontodat. Egyetlen ember van, aki tud rólam mindent, és ez így is marad most már örökre. Képtelen vagyok megbízni már másokban, mert túl sokszor átvertek. Persze mindezt szintúgy senki sem tudja rólam… Üvöltöttem az autóban a zenét, miközben ujjaimmal doboltam a kormányon. Pirosat kaptam! Gyűlölöm ezt az egész közlekedési rendszert. Én állandóan kifogom a piros lámpákat. Szerintem előző életemben vagy a párhuzamos univerzumban teszek rá ezekre a dolgokra, és azért szívok én. A visszapillantó tükörbe nézek, és látom, ahogy egy autó igen gyorsan közeledik felém. Hangos fékcsikorgás, Törte meg a csendet, majd egy nagy puff követte. Kezeimet az arcomba tettem. – Esküszöm megölöm! – suttogtam magamnak, majd szinte kitéptem az ajtót, úgy kiugrottam az autóból. – Ahelyett, hogy a pofidat csinosítgatod, inkább az utat kellene figyelned! – emeltem fel a hangomat. Kifizeti a káromat? Még szép, hogy ki fogja. Azért mert apuci kicsi lánya, én nem fogok elnézni neki semmit. – Ohh…Biztos vagyok abban, hogy meg fogod fizetni a káromat. Csekket nem fogadok el. – teljesen fapofával mondom mindezt neki, miközben megnézem mégis mekkora kárt okozott nekem. Annyira nem nagy, ezt még én is meg tudom csinálni, hála…
Idegesen nézek farkasszemet apámmal, aki nem akar engedni. Viszont én sem akarok, és nem is fogok. Már nem vagyok kislány, nem érdekel, hogy mit mondanak a szüleim, akik még csak nem is vérszerinti szülők. Jó, persze ők neveltek fel, szeretem őket meg minden, de már nem hagyom, hogy beleszóljanak az életembe. Ha nem tetszik nekik, hogy olyanokra vadászom amik simán meg is ölehetnek, akkor ne tetszen nekik... Én attól még nem fogok ezen változtatni. Szeretem amit csinálok! Ha rajtam múlt volna, soha a büdös életben nem tudják meg, hogy mégis mivel töltöm el manapság a szabadidőmet. De sajnos igencsak nehéz volt kimagyarázni a sok fegyvert a lakásomban, és valószínűleg az is kezdett feltűnni nekik, hogy mindig valami lötty teával itatom őket, amiben természetesen verbéna van. Tehát több évnyi titkolózás után, néhány hete kénytelen voltam beszámolni nekik mindenről. Azóta is csak zargatnak és próbálják minden időmet lekötni, hogy semmi másra ne legyen időm. Ma azonban már kicsit sok lett. Elegem van ebből az egészből. - Fogadjátok el! Nem tudtok változtatni ezen... Tudok magamra vigyázni! - Morgom el idegesen, aztán hátat fordítok szüleimnek, ezzel megszakítva az apámmal folytatott farkasszemezést, majd fogom magam és elviharzok. Jól becsapom magam mögött az ajtót és haza indulok. Amint beülök az autómba már bánom, hogy csak így kijöttem a házból, egy köszönés nélkül, de a büszkeségem már nem hagyja, hogy visszamenjek. Így végül a gázra lépek, viszont alig múlik el néhány percecske, mikor a telefonom megszólal. Kezembe veszem a készüléket, és szemforgatva kinyomom a hívást, mivel semmi kedvem végighallgatni apám visítozását. Épp csak annyi idő múlik el, hogy visszateszem a helyére a telefont, de elég volt ahhoz, hogy koccanjak egyet. Későn veszem észre a pirosnál álló autót... Túl későn. Egyenesen belé gurulok, hiába lépek bele a fékbe, hiába nyomom mint egy őrült... A kocsi neki koccan az előttem lévőnek. - A francba már...! - Mondom miközben beleütök egyet a kormányba, amivel természetesen sikerül egy jó hangosat dudálnom is, csak hogy még inkább rontsak a helyzetemen. Sóhajtok egy nagyot, aztán szinte rettegve szállok ki az autómból, hiszen fogalmam sincs, hogy mit fog szólni a másik kocsi tulajdonosa. Csak rendőrt ne... Könyörgöm! A jogsimra még szükségem lesz máskor is. - Én... Én nagyon sajnálom! Nem tudom mi volt ez... Tényleg nagyon sajnálom! Kifizetem a károdat... Sajnálom! - Hadarom el egy szuszra teljesen zavartan, amint meglátom a fickót.
Mikor elindult, gyorsan utána iramodtam, annyi kérdésem lett volna hozzám, annyi dolog, amire kíváncsi vagyok, s mind itt ült a szívemen, ha valaki, akkor ő biztosan sok dolgot tudott erről a fura, természetfeletti világról. Én pedig rengeteg dolgot meg akartam tudni, de ha igaz, hogy ő a horgony, illetve ezek szerint az exhorgony, akkor az azt jelenti, hogy egy ideig összeköttetésben állt a szellemvilággal, ahonnan minden mágia ideékezik. - Nagyon fáj? Hogy kell ezt a dolgot elképzelni? És hol voltál kétezer évig? - kérdeztem, heves voltam, és kicsit talán tolakodó is, bár nem akartam az lenni, csak szerettem volna jobban megismerni őt. Jobban megismerni a világot, amiben ő élt, hogy a későbbiekben úgy viszonyulhassak hozzá. Mintha amikor van egy barátod, és szakít a nőjével, akit szeretett te tudod ezt, ezért nem hozod szóba előtte, hogy ne fájjon neki. Na, ugyan ez a helyzet itt is, vagy legalábbis valami hasonló. - Hát, tudod, az alakváltó olyan dolog, lény, aki állati alakot ölthet. Ezért sokat hasonlítgatnak a vérfarkasokhoz, meg a hibridekhez, de egyik sem hasonlít ránk, azzal a kivétellel, hogy azok is át tudnak változni. Minden alakváltónak van egy állata, amivé át tud alakulni, nem változgathatunk bármivé a vakvilágba – nevettem - a családom, és így én is, oroszlán alakját tudjuk ölteni, ha akarjuk, de ez kockázatos, minél többször változunk át, annál inkább elállatiasodunk. - Én csak egyszer változtam át eddigi életem során, tizenhat éves voltam, akkor kezdett kiteljesedni rajtam ez a kór, ez az ajándék, ki hogy látja, s muszáj volt, apám rám parancsolt, át kellett változnom, ami iszonyatos fájdalmakkal járt, de végül megtörtént, és csodálatosabban éreztem magam, mint bármikor. - A mesében te voltál a gonosz – cukkoltam, pedig tudtam jól, hogy az a banya átkozta el őket, pedig csak szerelmesek voltak, meg tudtam érteni, már nem a szerelem részét, abban még sosem volt részem, de abban mindenképp egyetértettem, hogy az ember maga választja meg kivel akar lenni, nem kényszeríthetik bele semmi olyanba, amit ő nem akar. Se most, sem kétezer évvel ezelőtt. Soha. - Hallottam róla dolgokat, igen, véres hullákat hagyott maga után akár hová is ment– mondtam, kicsit átszellemülten, de nem elítélően. Bizonyára meg volt az oka, akkor is, ha ez félelmet keltett a legtöbb emberben, vagy undort. - Örülök, hogy fajtársra találtál bennem – vigyorogtam. Örültem, hogy sikerült mosolyt csalnom arra az angyalian ártatlan pofijára – és gondolkodtál már azon, hogy milyen vezetéknevet vesztek fel? Már, te meg Silas, gondolom, együtt akartok élni továbbra is, hát legyen egy vezetéknevetek, akkor majd nem kell még egyszer megváltoztatnod az esküvő után. Nekem személy szerint nagyon tetszik a Richmond, és a Gilis, ha tehetném, átnevezném magam – röhögtem, bár ez igaz volt. Nem szerettem a nevemet túlságosan, mert olyan átlagos volt, nem mellesleg, nagy múlt csatolódott hozzá, amit nem igazán bírtak el a vállaim. - Drága, ebben a világban ez a szokás. Én majd fizetem – mosolyogtam rá - Ta férfiak itt hódolnak a nőknek, és te úgy látom nagyon is női nemi szervvel rendelkezel – – mikor a nyakamba ugrott kissé meglepődtem, de átöleltem a derekát és elnyomtam egy fáradt mosolyt. Olyannyira édes volt, és ártatlan, hogy meg se fordult a fejemben az, hogy esetleg más szándékkal közeledjek hozzá a barátságnál. - Igen, és igen, tudok egyet erre felé, csak kövess – kacsintottam, és elindultam előrefelé.
Hátrahőköltem, amikor azt mondta, hogy horgony vagyok, mert igazából már nem vagyok az, csak olyan lett a "hírnevem". Mosolyogtam rá kedvesen csak, és hagytam, hogy mindent elmondjon amit akart. Az arcomra különféle érzelmek ültek ki, mint például boldogság, meglepettség és érdeklődés. Furcsa, hogy úgy viselkedik velem, mintha akkora ember lennék, pedig semmit nem tettem érte. Amikor mondta, hogy elindulhatunk, akkor bólintottam, és egy adott irányba el is kezdtem sétálni, őt bevárva, hogy tudjak vele beszélgetni. Ideje volt lereagálnom mindent, de annyi mindent zúdított rám, hogy nehéz volt elkezdenem. - Nem vagyok már horgony, de több, mint kétezer évig az voltam. Hidd el, lehet nagynak hangzik, de rettentő fájdalommal jár. - nyeltem egy nagyot, mert még mindig éreztem azt a kínzó érzést, amikor valaki áthaladt rajtam, de szerencsére már nem kell éreznem, csak bennem maradt. - Alakváltó? Az mit tud? - ráncoltam a homlokom értetlenül, mert róluk még nem hallottam. Tudok a vámpírokról, boszorkányokról, vérfarkasokról, de alakváltókról semmit. A fajnévből ítélve valami váltás, de nem tudom mi, bár nem nehéz lekövetkeztetni. - Egyébként jól mondtad a legvégén, Qetsiyah. A mesénk nem olyan tündéri, mint aminek hallhattad.. Qetsiyah gonosz asszony volt, manipulatív, akaratos és a legnagyobb hibája az, hogy reménytelenül szerelmes. - néztem Cole arcára, és rájöttem, hogy az úrhölgy miattam szenvedett a legtöbbet, pedig én csak adtam magam, és Silas jobban szeretett, mint őt valaha is. - Na de mindegy.. - legyintettem, mert az a nőszemély már a múlté, és senkit sem gyűlölök jobban, mint őt. - Mit is mondtál még? Ja! Silas.. nem, igazából annyira nem kegyetlen. Fogalmam sincs milyen másokkal, de állítólag az. Velem nem, érdekes módon. Nem kell félni tőle, ha velem jóban vagy. - szórakozottan felnevettem, mert Silas eléggé összetett egy jellem. Akármennyire jellemezni akarom, egy rossz szót nem tudok rá mondani. Cole biztos hallott sztorikat róla, szóval nem kellene sokat beszélnem róla. - Akkor benned is van görög. De jó, azt hittem nincsenek errefelé görögök. Még ha csak negyedrészben vagy az. - csillogott a szemem virultan, mintha valami régen elfeledett családtagot találtam volna meg. Szívesen körbeugráltam volna, és ölelgettem volna, de szerintem elég idiótának nézne, ezt pedig nem akarom. - És igen, nincsen vezetéknevem, kellene valami új. Elég furcsa lenne, ha nem lenne. - gondolkoztam is vezetékneveken, de nem tudom milyenek lehetnek, mert alig hallottam párat, és elég furcsa lenne, ha kijelenteném, hogy most Cole vezetékneve az enyém is lesz. - Egyébként, nem kell fizetned, van nálam pénz. Nem lenne tisztességes, ha te fizetnél, de kedves tőled. - voltam kicsit zavarban, mert sosem volt senki velem ennyire kedves, mint ő, és ahogy látom, nyomulni sem akart. Silas nem hagyná azt annyiban, az fix. - Tényleg? - ugrottam elé hirtelen, amikor a beilleszkedésről beszélt. - Juj! Van egy barátom! - ugráltam, mint egy ötéves kisgyerek, aki megkapta azt akit akart. Úgy örvendtem neki, hogy hirtelen a nyakába ugrottam szinte, és szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam semmit, csak barátkozni. - Tudom, furcsa, hogy ölelgetlek, csak sosem akart senki sem ismerkedni velem. Mindenki őrültnek néz, pedig úgy próbálkozom. - panaszkodtam neki, és teljes mértékben az igazat mondtam. Silas is szerintem csak azt hiszi, hogy a külsőm miatt vonzhatok valakit, de remélem nincs igaza. Próbálok kedves lenni, és levenni mindenkit a lábáról. - Amúgy, te tudsz itt kávézót? - nevettem fel megint, mert nem biztos, hogy errefelé van, és nem tudom mennyit kéne sétálni. Aztán lehet közben meg is találjuk a hazautat.
cole & amara
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Utcák Szer. Ápr. 01, 2015 3:04 pm
Amara & Cole
►Minden barát ismeretlen volt egykor
Végighallgattam, figyeltem, koncentráltam minden szóra, betűre, ami elhagyta a száját, s a nevek eszembe is jutottak, igaz az utóbbit sosem tudtam kimondani. Nagyra kerekedett a szemem, azért nem minden nap találkozhatott az ember fia egy élő horgonnyal. Nagy mosoly terült szét az arcomon, nagy levegőt vettem, hogy ki tudjam mondani azt a pár egyszerű szót, ami a nyelvemet nyomta. - Horgony vagy! - suttogtam – Tudtam, hogy te vagy az! – örült a szívem, mert végre találtam valakit, aki hasonló hozzám. Oké, persze, halhatatlan, és több ezer éves, de akkor is természetfeletti, és ez nagyon felvidított. - Én alakváltó vagyok – – vallottam be suttogva, ez egy nagy titoknak számított, hisz az emberek világában nem volt mindennapi állattá változni. Annyi kérdésem lett volna hozzá, de nem tudtam, hogy melyikkel kezdjem a vallatást, és, hogy melyikkel fejezzem be majd végül. persze szerettem volna barátkozni is, nem akartam rögtön elriasztani magamtól, az egyetlen olyan embert, aki kedves volt velem, és hasonló volt hozzám. - Esetleg, ha már így eltévedtünk mind a ketten, elmehetnénk meginni egy kávét. Ha van kedved – mondtam, s mintha visszafejlődtem volna azzá a kisgyerekké, aki akkor voltam, mikor anyám mesét mondott nekem, olyan csillogó szemekkel figyeltem a lányt. - Ismerem a meséteket, de sosem tudtam kiejteni annak a Questha… Questhya… Qetsiyah-nak a nevét. Olyan nehéz, és csúnya – kérdeztem barátságosan. Minden természetfeletti barát, társ jól jött a későbbiekben, és ha ő tényleg az akinek hiszem, egy igazi szörnyeteget is megkapok vele együtt, barátnak. - Igen, van benne egy vonóval. A nagymamám görög származású, a nagyapám amerikai, így anya félig görög, azt hiszem – fejben gyorsan visszavezettem a családfámat, és be kellett látnom, hogy az előbb nem is füllentettem olyan nagyot. Elvigyorodtam, és feljebb dobtam a vállamon a táskát. - Még nem jártam ott, de neked elhiszem, hogy szép, kétezer éve bizonyára teljesen más volt, például nem voltak vezetéknevek – mondtam vicceskedve, nem sértésnek szántam csak egy ártatlan poén volt. Szerettem a nyers humort, hallgatni is és használni is, na meg imádtam beszólogatni azoknak az embereknek, akiket kedveltem. - Silas… sok dolgot hallottam róla is… - motyogtam. Igazából kicsit féltem tőle, mert nagyon erős hasonmás volt, bár egy olyan emberrel sem találkoztam még, aki olyan lenne, mint ő, és még vele sem, szóval előbbi kijelentésemet, nem tudom igazolni. - Tényleg olyan kegyetlen, mint amilyennek mondják? – kérdeztem tőle, kicsit közelebb hajolva hozzá – Egyébként akkor, mehetünk szerintem, befizetlek – kacsintottam rá. - Na, máris van egy új barátod, elkezdtél beilleszkedni! – vigasztaltam, bár nem csak ez volt az oka szavaimnak, hanem az, hogy boldog voltam, hogy végre sikerült találnom valakit. Valaki, aki hasonlóan különbözik a társadalomtól, mint én. Már csak abban reménykedtem, hogy Silas nem veszi ezt a kis barátságot nyomulásnak, és a nyakamon hagyja azt a csinos kis fejemet.
Megnyugodtam, amikor ő is felnevetett, mert innen tudtam, hogy nem vette sértésnek, mivel elég bunkónak tűnhettem. Pedig nem akartam, csak hát, megesik az ilyesmi. Nem tudtam eleve, hogy hogyan kellett volna reagálnom, hiszen régen aligha beszéltem valakivel, leginkább Qetsiyah úrhölggyel. Silas volt az, akivel nem kellett alázatosan beszélnem, mert ő nem tekintett egy szolgalánynak, pedig ő ugyanolyan gazdag volt, mint akinek én voltam a szobalánya. - Úgy tűnik. - mosolyogtam én is rá, és örültem, hogy nem köszönt el, hogy akkor majd keres máshol segítséget. Nekem is szükségem lenne másra, de fogalmam sincs hogyan szólítsak le mást, de Cole most mutatott egy technikát. Sajnálom, hogy itt ragadunk nagy eséllyel. Amikor a nevemre kérdezett, megijedtem, mert nem tudtam mi a baj vele. Talán furcsa, hogy nem mondtam vezetéknevet? Tud rólam valamit? A hasonmásokról, akármit tudhat.. - Ó. - bólintottam megkönnyebbülten, amikor a görög eredetet hozta fel, de amikor a meséket, akkor megint riadt arckifejezés kúszott fel. - Hát.. - gondolkoztam, hogy mit is kéne erre mondjak. Azt, hogy én vagyok akiről az anyja mesélt annyit? Áh, totál hülyének nézne, hiszen az kétezer évvel ezelőtt volt. - én Görögországból származom. Ahogy a párom is, Silas, meg van egy kedves barátunk, Qetsiyah, aki igazából annyira nem is kedves.. - próbáltam neki utalgatva elmondani, hogy igen, én vagyok, de nem tudom mennyire tudja a sztoriban szereplő többi nevet. Nem akarom én kimondani, inkább ő kérdezzen rá. - Anyukád görög? De jó. - csillant fel a szemem, amikor leesett, hogy milyen eredetű az édesanyja. - Görögország nagyon szép volt, de sajnos már nem hinném, hogy ugyanolyan. - csalódottan mosolyogtam, mert régen megvolt a maga bája, ma pedig biztos ugyanolyan, mint ez a hely, csak görögök az emberek. Sajnálom, hogy ennyit változott a világ. - Persze, elmehetünk, ha van időd. - bólogattam, és virultam, hogy elhívott, mert talán ott jobban megismerkedhetünk, és lehet szerzek egy kedves barátot. Jól jönne, mert aki ismer, mind bolondnak hisz, pedig azóta rengeteget változtam. Próbálok egyre hétköznapibb lenni, de azért nehéz eset vagyok. - Nem sok ideje.. pár hét, talán egy hónap. Állítólag nemsokára továbbállunk. - Silas felhozta párszor, hogy költöznünk kéne, egy olyan helyre ahol nem ismernek. Az az messze innen, így nem tudom pontosan hova, annyi hely van. Talán New Orleans, hiszen ott vannak az ősiek is. - Silas nem érzi itt jól magát, ahogy én sem. Nem ismerek senkit, és nehéz a beilleszkedés. Nem olyan vagyok, mint mások, és nem fogadják el. - vontam meg a vállam, mert nem nagyon érdekelt. Aki nem fogad el, az így járt, mivel én nem tudok ellene mit tenni. Új életet kaptam, megpróbálok mindent máshogy tenni, és ahogy látom, siker elkezdődött.
cole & amara
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Utcák Szer. Ápr. 01, 2015 6:56 am
Amara & Cole
►Minden barát ismeretlen volt egykor
A lány nevetése engem is megmosolyogtatott, egyáltalán nem jöttem tőle zavarba, vagy mérgesedtem meg, hiszen tudtam jól, hogy jogosan nevet, ki ha engem nevet, majd miután kimondta, hogy ő is ugyanúgy eltévedt, ahogyan én, belőlem is kitört a nevetés. - Akkor eddig város-mi 1:0 - mondtam még mindig mosolyogva. Még sosem történt velem ilyen, hogy csak úgy beszélgetésbe elegyedjek egy alakkal az út közepén, főleg, hogy ez a beszélgetés már legalább három perce tartott, így elég hosszúnak számított ahhoz, hogy bepróbálkozzak, de valahogy most nem akaródzott. Gyönyörű lány állt előttem, de olyan kis aranyos volt, ahogy nevetett, hogy egy hófehér kis nyuszira emlékeztetett. - Amara? – kérdeztem vissza, de gyorsan el is üldöztem pillanatnyi meglepettségemet, amit az idézett elő, hogy ismertem ezt a nevet. Anyám kiskoromban rengeteg mesével hitegetett, mindenféle vámpírokról, amik még igazak is voltak, de, hogy a horgony tényleg létezne. Akit a boszorkány ítélt örök kárhozatra, s azzal vádolta, hogy elszerette tőle vőlegényét, most tényleg itt állna előttem? A szívem zakatolni kezdett, annyi kérdésem lett volna hozzá, persze, tudtam nem tanácsos felszaggatni a nem túl régi ebeket, így csak csücsörítettem egy kicsit, majd lassan, de igen magabiztosan puhatolózni kezdtem, hogy kiderítsem tényleg ő-e az, akire én gondolok? - Gyönyörű név, görög eredetű igaz? Mondjuk, egy kicsit réginek tűnik, ebben az időben. Van is egy mese, egy Amara nevű hölgyről, bár nem hiszem, hogy ismered, anyám mesélte nekem kiskoromban, ő Görögországban született, így sok mente-mondát ismer – mosolyogtam, persze az, hogy anyám Görög lenne, nem volt igaz, a meséket az őseink is mondták már, így ő csak továbbadta a tudást, amit az anyjától kapott, aki az anyja anyjától kapta, és a többi. Megvakartam a tarkómat, s gyorsan, hogy kicsit feloldjam a hangulatot, bedobtam az elsőnek eszembe ötlő ötletet. - Esetleg, ha már így eltévedtünk mind a ketten, elmehetnénk meginni egy kávét. Ha van kedved – mosolyogtam, de agyam folyamatosan azon pörgött, lehet-e ő a horgony. Lehet-e, hogy a túlvilágba vezető sztráda itt álljon előttem, épen, és egészségesen, miközben nem végzi a rászabott feladatot? Egyébként mióta laksz itt? – kérdeztem barátságosan. Minden természetfeletti barát, társ jól jött a későbbiekben, és ha ő tényleg az akinek hiszem, egy igazi szörnyeteget is megkapok vele együtt, barátnak.
Arra gondoltam, hogy elmehetnék teljesen egyedül várost nézni, hiszen Mystic Falls olyan kicsi. Aha, kicsi. Na jó, nem annyira, de vannak nagyobb városok is, és ez olyan otthonos, családi házak és barátságos emberek mindenütt, legalábbis látszólagosan csak ennyi van itt. Mi rejlik? Természetfeletti cuccok hemzsegnek a fehér lepel alatt, és alig várnak, hogy újra kitörjön az alól, de most csend van. Túl nagy csend van. Mi ez? Talán háborús időket járunk, és mindjárt kitör? Remek lenne. Egy kis ideje, hogy visszatértem a halálból, és máris mindent elvárnak tőlem. Az az, olvasás, írás, számolás, ezeket mind aligha tudom. Miért is tudnám? Amikor még éltem, csak a gazdag népség tanulhatta ezeket, az is mind görög volt. Silas, ő tud mindent erről, ahogy a volt menyasszonya is, Qetsiyah, aki mindenképp a vesztemet akarta egy időben, mert az egyetlen szerelme inkább engem szeretett, mint őt. Én pedig az ő szobalánya voltam, így nem voltam olyan kényelemben, hogy ezeket mind tudjam. Most pedig meg kell tanulnom, és meg kell mondjam, kifejezetten szeretek tanulni. Ha elérek valamit, úgy érzem nem vagyok buta, hogy képes leszek valamire az életben. Körbenéztem, de fogalmam sem volt hol vagyok. Azt sem, hogy merről jöttem, és nem is tudom kit kérdezzek meg, hogy merre mehetnék. Eltévedtem.. ahh, most mihez kezdjek? Megpróbálok valakitől segítséget kérni. Furcsa, hogy mennyi dolog változott amióta éltem. Kétezer-három éves vagyok, és kétezer éven keresztül horgonyként éltem, mozdulatlanul, egy kőburkolat alatt. Túléltem, nem voltam halott, így rettentő fájdalmakat éltem át. Szerencsére megkaptam a jussom, új éltet kezdhettem, és sokkal jobb így, mint régen. Végre együtt lehetek szívem választottjával, nem kell takargatnom a testem, sokkal kényelmesebb ruhákat hordhatok. Nincsenek közösségi rétegek, olyan emberekkel beszélhetek, akikkel csak szeretnék. A gondolatmenetemből a mellettem megszólaló, kicsit hízelgő hangnemben beszélő férfi szakította meg. Odakaptam a tekintetem, és próbáltam a lehető legbarátságosabb lenni, de kicsit zavarba jöttem. Sosem jött még oda hozzám senki, nem nagyon voltam emberek társaságában, így nem is tudom mit kéne mondjak. Segítséget kér.. ezen elmosolyodtam, sőt! Inkább nevetésbe kezdtem, de próbáltam moderálni magam. - Szia! - hagytam abba a kacagást, és egy széles vigyorral néztem rá. - Félre ne érts, nem rajtad nevettem, inkább magamon. Fogalmam sincs hol vagyok, pedig itt lakom egy kis ideje. - fogtam a fejem kínosan, és úgy éreztem az egész arcom vörös az égéstől. - Ne haragudj. Az én nevem Amara.. - kezdtem el hirtelen gondolkozni. Nekem nincs vezetéknevem, és hirtelen egyetlen egy sem jut eszembe, amit mondhatnék. - csak Amara. - fejeztem be pár pillanat múlva a mondatot, mert úgy tűnhettem, mintha a saját nevem elfelejtettem volna. Remélem nem égettem le magam teljesen előtte, mert barátságosnak tűnik, és ugyanazzal a problémával küzdünk.
cole & amara
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Utcák Vas. Márc. 29, 2015 3:40 pm
Amara & Cole
►Minden barát ismeretlen volt egykor
Az utcák tele voltak emberekkel, persze én voltam az egyedüli közöttük, aki csak úgy tébolygott, céltalanul. illetve, célom az lett volna, csak éppen nem találtam. Az apám vett nekem egy házat a környéken, mivel a Withmore-ra jártam tanulni, legalábbis készülök ott tanulni, figyelembe véve azt, hogy mi is vagyok én, és a családom, ragaszkodott hozzá, hogy ebben a Mystic Falls nevű kisvárosban tengessem le főiskolai éveimet. Sok mindent hallottam már erről a helyről, hogy itt telepszik a természetfeletti, vámpírok, vérfarkasok, és boszorkányok laktanyája ez, de én érkezésem óta még egyel sem találkoztam. Sőt, magamfajtával sem. Pedig az igazán „állat” lett volna. Persze, ismertem pár vámpírt, de nem igazán jöttem ki velük, valószínűleg azért, mert mindig a vérfarkasokra asszociáltak, ha kimondtam, hogy én bizony alakváltó vagyok, ez pedig rengeteg konfliktust szült. Vállamon átdobott sporttáskámmal csatangoltam az utcán. Nézegettem a kirakatokat, és a körülöttem tébláboló embereket, a csomagjaimat már eleve a házamhoz szállították, de engem nem voltak képesek oda vinni. Ez is apám olcsó kis trükkje volt, amivel be akarta bizonyítani, hogy nem vagyok még elég érett ahhoz, hogy főiskolára járjak, ráadásul ilyen messze az otthonomtól. De én be fogom bizonyítani neki, hogy van elég vér a pucámban ahhoz, hogy a jég hátán is megéljek. Ahogy lépdelek, és arra koncentrálok, hogy megtaláljam a helyes utat, megakad a szemem egy lányon, aki elég szépnek, és barátságosnak tűnik ahhoz, hogy megismerkedjem vele, így megszaporázom a lépteimet. Amint utolérem, megérintem a vállát. - Szia, elnézést! Cole Mahonie vagyok, nem tudnál nekem segíteni? - kérdezem, teljesen beleélem magam az ártatlan, eltévedt kisfiú szerepbe - a lakónegyedet keresem, de ötletem sincs, merre induljak.
◌ SZÓSZÁM 264ZENE ◌ MEGJEGYZÉS Remélem tetszett és legközelebb hosszabb lesz
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
32
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Utcák Hétf. Dec. 29, 2014 6:08 pm
Weston & Hazel
Valamiért olyan furcsa volt a mai találkozás vele. Lehet azért, mert rossz passzban vagyok és próbálok magamnak mindent bebeszélni, de az is lehet, hogy igazam van és a hónapok alatt tényleg megváltozott. Hiányzott az a csillogás a szemeiből, a gyermeteg mosoly, mely mindig is ott lapult az ajkai szélén. Nem ilyennek szoktam meg.. Hogy is mondjam.. Weston most sokkal jobban.. ridegebb volt. Már csak arra kellett megtalálnom a választ, hogy mi okból. Min mehetett keresztül, amiért ennyire megváltozott? Sajnos, az az érzésem, hogy erre nem fogok egyhamar választ kapni. - Egy kávézóba akartál jönni, azt hitted üres lesz az egész? - pillantottam rá hunyorogva, és nem bírtam megtalálni a kettő közti összefüggést. Akkor miért nem tudtunk elsétálni egy kisebb mellékutcába? Ott legalább nem zavarna minket senki, és könnyebben el tudná nekem mondani azt, amit el szeretne. Nem sokkal később szó nélkül felállt a helyről, én pedig csak bámultam őt. Nem vitte magával a kabátját, nyilvánvalóan nem fog most magamra hagyni.. Fel sem figyeltem a pincérnőre, aki kihozta rendelésünket. Kissé udvariatlan volt tőlem, de őszintén szólva sokkal jobban érdekelt Wes és a mormolása, amelyet sajnálatos módon nem hallottam. Először nem tűnt fel, csak utólag mikor már páran tartózkodtak a kávézóban. Majd ők is eltűntek. Kitágult szemekkel figyeltem őt, és anélkül tudtam már a választ a kérdésemre, hogy feltettem volna. Ő tette az egészet. Ez az ő műve.. Tisztában voltam vele, hogy mi ő. Egy boszorkány. A legutóbbi találkozásunk alkalmával fedte fel magát, mikor az undorító bűzt távolította el a hajamból. Nem hittem, hogy ekkora erővel bír... hisz képes egy egész kávézónyi embert, a személyzettel együtt távozásra kényszeríteni.. Csak szó nélkül bámultam őt, ahogy egyre közeledett felém. Pillantásomat a poharára emeltem, amely már nem is víz volt, amit eleinte kért, hanem már kávé. - Mi a...? - suttogtam magam elé, és értetlenül néztem fel rá. Ez most minek kellett? Ezért akarta eltüntetni azt a sok embert, hogy bemutassa a hókuszpókot? Tapsra várt, vagy mire? Kérdése után csak még furábban néztem rá. Nem értettem az egészet, nem értettem, hogy miért kellett mágiával kiküldeni az embereket, nem értettem miért nem tudott volna csak simán kávét kérni a víz helyett, és azt se értettem, hogy mit akart a kérdésével elérni. - Beszélj már érthetőbben Wes! - emeltem fel kicsit a hangomat, mert cseppet sem tetszett ez az egész faggatás, főleg azután, hogy ő gyakorlatilag letorkollt engem, amiért érdeklődni mertem felőle. - És inkább nekem kéne ezt a kérdést feltennem. Mi történt veled? Mi ez az egész vuduzás meg titkolózás? - emelkedtem fel én is a helyemről, mert olyan kisebbnek éreztem magam. Így legalább egyenlőek voltunk.
Miután beértünk a kávézóba, és helyet foglaltunk, azon kaptam magam, hogy bámulom Hazelt. Szavai néha csak elsuhantak a fülem mellett, láttam, hogy mozog a szája, de nem tudtam mit mond. Tekinthetjük ezt annak a folyamatnak a részeként, amikor rádöbbensz valami nagy igazságra, de nem akarod elhinni, lesokkolódsz, majd ezen töröd magad napokig. Mikor Will elmesélte, hogy Hazel nem éppen az-az ember, akinek gondolom, először csak vitatkoztam vele Hogy mert ilyet mondani arról a lányról, akit kölyök korom óta ismerek, és szeretek? Az egész csak egyszerűen nem klappolt. Aztán mikor már minden érthető volt, minden kristály tiszta, az egész összeállt. Már nem értetlenkedtem, csak tettem a dolgom, ahogy épp most is az teszem. A következő mondata, miszerint a nővére lelépett már hallgató társaságra talált. Megráztam a fejem enyhén, vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. – Hát akkor valóban nem történt semmi érdekes. – szemöldökömet összehúzva ültem ott tovább, mint aki most nyelt le egy, de legalább két darab karót. Hihetetlen, hogy valaki mennyire álszent tud lenni. Megbízol bennük, és mit kapsz cserébe? Miután Hazel leadta a rendelést, én magam szűkszavúan csak egy pohár vizet kértem a pincérnőtől, aki úgy nézett rám, mintha legalább nyolc fejem lenne, és négy pár szemem. Figyelmen kívül hagytam a bámuló pillantást, és Hazel barna hajára figyeltem. Még mindig gyönyörűen csillog rajta a nap fénye. Egy különösen szép árnyalatú barnának tartottam mindig. – Talán nem tartozik rád. Talán, tényleg nem. – ma a szokásos megszokottnál is morcosabb voltam, elismerem, de ha jelentést akarsz adni a szavaidnak, akkor muszáj egy kis szigor. – Túl sokan vannak itt. – felálltam az előzőleg elfoglalt helyemről, és elindultam a pult felé. Valahol a közepénél álltam meg, és megvizsgáltam a közönségünket. David Copperfield irigykedhetne. Becsuktam a szemem, és latinul kezdtem el hadarni egymás után a szavakat egészen addig, amíg az emberek el nem kezdtek sorban kisétálni a kávézóból. Mire a végére értem, már csak ketten voltunk. Persze előtte megkaptuk a rendelésünket. Hazel a cappucinot, én pedig a pohár vizemet. – Így már mindjárt jobb. – megtornáztattam egy kicsit a nyakam, és megigazítottam a kiálló hajtincseimet. Az asztal felé vettem az irányt, és csettintettem egyet. A poharamból hirtelen forró gőz emelkedett ki. Kávé, feketén, cukor nélkül. Pont, ahogy szeretem. Tudom, hogy ez most Hazelnek nagyon fura lehet, és vissza kéne fognom magam, de azt hiszem itt az ideje, hogy megmutassam a kevésbé cuki oldalamat is. Tudom… tudom a titkát és fáj, hogy képes a szemembe hazudni. Az asztal fölé tornyosultam, kissé közelebb hajolva Hazelhez. – Szóval biztos nincs semmi, amit elmondanál ?
▼410▼ ▼let's get serious▼
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
32
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Utcák Hétf. Dec. 22, 2014 10:40 pm
Weston & Hazel
Nem bírtam haragudni rá, mert valljuk be az eltűnés az ő természetéhez kapcsolódott. Az lett volna fura, ha nem lép le egy pár hónapra. De most mégis itt van, nem űzhetem el. Amúgy nem is említettem neki, hogy itt dolgozok, mégis honnan a fenéből tudhatta? Hmm.. biztos valami boszis hókuszpókkal lenyomozta, amelyet még ha el is magyarázna nekem, túl magas lenne. Még szerencse, hogy ő nem tud arról, mi is vagyok valójában teliholdanként. - Valahogyan le kellett vezetnem a stresszt. Túlságosan sokat aggódtam irántad. - öltöttem ki rá a nyelvemet, és legszívesebben elővettem volna egy szálat, hogy aztán a füstöt az arcába fújhassam, de visszafogtam magam. Most kivételesen nem fogok vele szemétkedni.. annyit. Miután béna kifogását csakhogy kinyögte, ráadásul még a tarkójához is nyúlt, elnevettem magam. - Legalább kitalálhattál volna egy jobb hazugságot. Gyerekkorod óta ismerlek, csak tudom már, hogy mikor hazudsz s mikor nem. - böktem meg a vállát a mutatóujjammal, majd kedvesen hozzátettem. - Nem foglak faggatni, elmondod, ha szeretnéd. - de azért mégis roppant kíváncsi voltam, mégis miért nem felelt az üzeneteimre.. Lett egy csaja, és féltékenységi rohama lett? Mondjuk tényleg volt rajta pár félreérthető üzenet, hogy mennyire hiányolom, jobb lenne ha itt lenne mellettem, na meg persze ott voltak azok is, ahol az életével fenyegetőztem, ha nem ad életjelet magáról. Azonban a következő mondatánál leblokkoltam. Mi az, hogy így elutasított magától? Egyszerűen csak megvontam a vállamat, és próbáltam úgy tenni, mint akit nem érintett mélyen, holott igazából baromira belém mart. Kérdésén sokáig elidőzítettem, még mindig egy kisebb sokk hatás alatt voltam az előző válasza miatt. - Persze, egy kávé jól esne. - feleltem egyszerűen, majd elkezdtem a kávézó irányába sétálni. Néma. Csöndben. De csakis egy ideig. - Nem történt velem semmi érdekes, megtalált a vérszerinti nővérem, aztán lelépett.- húztam el a számat, és mostanra már magasról tettem Pandora-ra. Pofátlan, elkényeztetett kis dög volt. Nem volt szükségem se rá, se a családjára. A kávézóba belépve egyből kerestem egy helyet, és sikeresen is találtam az ablak mellett a sarokban. Kényelembe helyeztem magamat, miután levettem magamról a kabátomat, a táskámat pedig jól szemmel tartható helyre tettem. A pincérnő rögvest meg is környékezett minket, kérve rendelésünket, anélkül, hogy belepillantottunk volna az itallapba. - Egy cappuccinót szeretnék extra habbal. - adtam le a rendelést. Bárhol, bármikor csakis ezt iszom. Nem próbálkozok újdonságokkal, mert a cappuccinót elég nehezen tudják elrontani, így sosem csalódok benne. Miután a pincérnő elment, rajtam állt, hogy kérdezősködjek. - És te merre voltál az elmúlt hónapokban? Vagy talán nem tartozik rám? - szúrtam oda a megjegyzésemet, majd a mellkasom alatt összefontam a karomat. Előbb vagy utóbb valahogyan ki fogom csikarni belőle az igazságot. Elvégre nem véletlenül vagyok riporter...
Az idő egy szuszogva kocogó, kövér kisfiú, ahogyan egyszer ezt egy nagyon bölcs ember megfogalmazta. Több hónapra eltűnni nem kis munka. Egy csomó véletlen, és annál is több szánt szándék összetevődése. Néha, de tényleg csak néha, elgondolkozunk azon, hogy kik is vagyunk valójában, és rájövünk, hogy változtatni szeretnénk ezen. Azonban mindig van egy ok, az okozat mögött. Miért is szerettem volna változtatni azon, hogy mindenki, aki szembe jön velem, cuki, aranyos kisfiúnak tart? Nos… nem is tudom, hogy hol kezdjem. A legfőbb ok azonban az, hogy ráuntam. Annyi könyvet olvastam már sikeres emberekről. Például ott van az a milliárdos Richard Branson, őt sem tartotta senki cukinak, mégis többre vitte, mint bárki más. A semmiből épített magának birodalmat, és úgy gondolom, én is képes lennék egy ilyen mértékkel mért dolgot véghez vinni. A varázslat halálos tud lenni, ezt jól megtanultam ezalatt a pár hónap alatt, amit a nagybátyámmal töltöttem. Keményen edzettünk fizikailag, és szellemileg is a város határától nem messze, egy elhagyatott kunyhóban. Volt, hogy napokig csak magamra számíthattam az erdő sűrű dzsungelében, vagy hogy csak megadott adagnyi víz állt a rendelkezésemre a túléléshez.. Mondhatni az M&M’S-ből, Dunakavics lett. Sziklaszilárd betonhattyú. Azonban Will úgy gondolta, ideje visszatérnem a városba, és megmutatni, kipróbálni élesben mit is tanultam, hova is fejlődtem. A karórám számlapja épp egészet mutatott, enyhe szellő simogatta az arcom, ahogy a belváros közepén sétáltam. Egyelőre nem terveztem semmi eget rengető találkozást, vagy ördögi tervet, de a gondolat már megvolt legbelül. Most azonban mindennél jobban vágytam egy kávéra. Egy hamisítatlan Ír kávéra. Attól egyből felébred az ember, az tuti. A kávézó, ha jól emlékszek kb két sarokra van, talán eljutok odáig bonyodalmak nélkül. Talán… Sajnos az ügyetlenségemen nem tudtam javítani, és néha még mindig nagyon esetlen vagyok. Példának okáért, tegnap elment előttem egy nagyon dekoratív hölgy, én pedig próbáltam a szokásos menő formámat hozni. Na, ez odáig sikerült is, amíg fel nem botlottam a járdaszegélyben, és magamra nem öntöttem az epres üdítőmet, a fehér ingemre. Mikor felálltam szegény lány sikítozva segítségért rohant, mert azt hitte, hogy legalább öt helyen vérzek… Weston, te szerencsétlen. Az egyik sarkon álldogálva, hirtelen olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam… legalábbis nem a mai napon. - Hazel? – húztam össze szemöldököm, és hangsúlyoztam meglepettségem nagyon magas, már-már operaénekeseket megszégyenítő hangszínnel. Mikor utoljára láttam egy motelben voltunk és… na, igen. Az a nagy szám. Néha jobb lenne, ha befognám. Megbántam – e hogy elmondtam neki a titkom? Egyértelmű, hogy igen. Minél kevesebben tudnak rólam, annál hatékonyabb vagyok, de nem tudom csak úgy kerülni őt, hisz nem érzek iránta mást, csak szeretetet. Na meg egy kis frusztrációt. – Megmondtam, hogy nem egészséges a cigi. Ennél inkább almát, az kevésbé gusztustalan. – húztam el egy fintorra a számat. Százhuszonhárom hangüzenet? Hmm, akkor most már tudom, miért dobta ki Will az ablakon a telefonom, pár cifra megjegyzés után. Az öreg mindent a kezében tartott, de hát ez így volt rendjén. – Őőő, hát izé. Elhagytam a telefonom. – vakartam meg a tarkómat. Ki kell találjak valami jobb hazugságot, mert ez eléggé gyengécske, még egy kifogásnak is. - Nem tartozik rád. – a mosoly egy pillanat alatt eltűnt az arcomról, és hirtelen nagyon komoly embernek látszottam. Ritka pillanatok egyike. – Megihatnánk azonban valamit. Mesélhetnél egy kicsit arról, hogy te mit csináltál eddig, távollétemben. A kávézó arra van. – mutattam előre, a szomszédos üzletig. Nos.. ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
▼550▼ ▼béna :S▼
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
32
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Utcák Szomb. Dec. 20, 2014 9:41 pm
Weston & Hazel
- Sziasztok, holnap találkozunk! - mosolyogva, sőt még integetve köszöntem el a kollégáimtól, majd amikor már látókörükön kívülre estem, egy szörnyű arcot vágtam. Némelyiküket annyira, de annyira ki nem állhattam.. feláll tőlük a szőr a tarkómon olyannyira idegesítőek. Kis kukacoskodók, mindenbe belekötnek, mindig veled akarják megenni az ebédjüket, miközben arról trécselnek, hogy anyukájuk mit sütött aznapra. És ez megy minden egyes nap! Megállás nélkül. Ezért örülök, mikor végre véget ér a munkaidőm, és tűzhetek haza. A táskámból előkotortam a cigarettásdobozt, és miután a számba helyeztem, meggyújtottam. Ó végre! Ma akkora sürgés-forgás volt, hogy még egy átkozott cigiszünetre se volt időm kimenni. Holnap adják ki az újabb lapot, és az utolsó pillanatban vettek észre egy hibát, melyet orvosolni kellett. Itt aztán sosem áll meg az élet.. Ezért is imádtam itt dolgozni, mert mindennap valami új van - kollégáimat tegyük most félre -. Új problémák, új anyagok, új cikkek.. Nem tudnék egy irodában ülni és papírmunkákat kitölteni. A monoton munkákat nem bírom, teljesen megőrülök tőlük. Mélyen beszívtam a cigarettát, majd ugyanazzal a lassú tempóval kifújtam. Lehet, még gyors beugrok a pizzériába, kihagyva a mai főzést. Főzés.. mintha azt tenném! Csak alapvalókat öntök egy tálba, de nem mindig sikerül jól a végeredmény. Folytattam tovább az utamat, de az agyam egy másodpercre sem kapcsolt le. A második utcán jobbra fordulva egy ember állt előttem. Felsikoltottam, és hátraugrottam egyet leejtve a cigimet. - Basszus! - néztem farkasszemet Westonnal. Egy, kettő, három. Letelt a három másodperces szabályt, én azt már nem fogom a koszos földről felvenni. Rá léptem a cigire, és hirtelen nem tudtam mit tenni, megöleltem Weston-t. Pár másodperc után elengedtem őt, de előtte még megcsaptam az arcát. - Hol a francban voltál? Tudod hány hangüzenetet hagytam neked? Na? Én igen, százhuszonhármat. És tudod hány választ kaptam rájuk? Nullát! Ajánlom, hogy egy jó magyarázatod legyen erre Weston Adams. - néztem rá szigorúan, teljesen kifakadva magamból, de ezt a nézést csak egy pár másodpercig tudtam tartani, utána enyhültem és a végére már egy mosolyhoz közelítő görbe jelent meg az arcomon.
▼ xxx ▼ ▼ - ▼ ▼ heyy wes ▼
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
32
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Utcák Vas. Jún. 29, 2014 7:01 pm
Játék lezárva!
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
32
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Utcák Hétf. Május 26, 2014 6:14 pm
oliver && hazel
A mobilomat visszaraktam a táskámba, és amint felnéztem egy ismerős alak állt előttem. Megtorpantam, majdnem kiejtve a kávét a kezemből. Erősen megszorítottam, s halkan felsziszegtem a fájdalomtól. Elállta az utamat, nyilvánvaló, hogy hamarabb kiszemelt engem, és a tökéletes pillanatra várt. Lehet, hogy arról az estéről homályos emlékeim vannak, de az arcára még mindig emlékeztem, na.. meg azokra az ajkakra is. - Szép napot neked is.. - hintáztam előre hátra, kínomban harapdálva az ajkamat. Kutattam az elmémben, de nem sikerült felidéznem a nevét, akkor az nem tűnt olyan fontosnak. - Mindegy. - forgattam
meg a szememet, és kérdőn pillantottam fel rá. Ha egy második esélyben reménykedik akkor elmehet a fenébe, sőt még oda sem, hanem valahova jó távol. Nem akartam vele összefutni, azt hittem, hogy ez csak egy egyszeri dolog volt, és soha az életben nem kell majd vele újra konfrontálnom. Állandóan kics*szik velem az élet. - Álljon meg a menet. - emeltem fel a kezeimet védekezve magam elé a kérdés hallatán. Egy ezer wattos mosoly kúszott fel az arcomra, képtelen voltam visszafogni magam. Lehallgatja a magánbeszélgetésemet, elgátolja az utamat, és még ő von engem kérdőre? Mennyire röhejes ez az egész szituáció? Egyáltalán Ő honnan ismeri Pandora-t? Egy beteges szoknyapecér, aki minden héten más után lohol? Mindenesetre a segítsége még jól is jöhet számomra. Elvégre én se tudok semmit se a lányról. Eltűnt, mint a kámfor. Puff. Egy nap itt volt, másnap már utol se lehetett őt érni. - Anyukád sosem tanította meg, hogy nem illik másokat lehallgatni? - biggyesztettem le az ajkamat, és ittam egy kortyot az immár kihűlt kávémból. Egy valamit köszönhetek neki: hogy nem forráztam le a nyelvemet. De ha tovább fogjuk még folytatni ezt a "kellemes" csevejt, a végén már valami hideg löttyöt fogok inni. Akármennyire sem volt kedvem vele tölteni a szabad órámat, muszáj volt megtudnom, hogy mit tud az előbb említett hölgyeményről. - Mondjuk azt, hogy felszeretném venni vele a kapcsolatot. - vontam meg egyszerűen a vállamat, és kíváncsiskodó pillantásomat belé mélyesztettem. Még mindig eszméletlenül jóképű volt, de valamilyen oknál fogva most már undorodom tőle. Nem ismételném meg azt az éjszakát. - Miért akarod tudni? Csak nem összetörte a szíved? - próbáltam megjátszani az ártatlan kislányt, de legyünk őszinték.. a színészkedés nem az én műfajom.
A reag Oliver Collins-nak íródott. A szavak száma 370. A reag megírása közben nem hallgattam semmit.
Szeretném hinni, hogy egyszer helyre jön az életem, Pandora végre megtalál, és végre elhagyhatom ezt a koszos kisvárost, de nem tehetem. Itt kell lennem. Klaus ezt akarja, bár én nem, ha meglelem a módját, hogy mondjak ellent neki, akkor eltűnök még a föld felszínéről is előle. De addig pedig hagynom kell, hogy én legyek az egyik a marionett babái közül, akiket kedvére rángathat. Persze nem mintha minden nap ezerszer hívogatna, így végül is van valami nyugtom. Lehet, hogí megszületett az a bizonyos gyerek, aki elvileg az övé? Vagy éppen az életéért küzd? Nem tudhatom, hiszen nem vagyok ott, és jogom sincs kérdőre vonni. Egyáltalán mire kellettünk neki mi hibridek, ha tesz ránk magasról? Vajon csak próbababák voltunk? Ki tudja. Felpillantok, mikor én jövök a fülledt kávézóban. - Egy tejeskávét kérek - nyögöm ki, mert igazából nem is tudom,minek jöttem be ide. Semmi extra nincs itt, sőt kávéra sem vágytam igazán. Visszadugom a fülembe a fülest, mikor fizettem és megkaptam a mai sokadik koffein adagomat. Legalább teljesen emberi lesz a hőmérsékletem. Bár nem tudom, hogy csinálja ezt a kávé, de nekem megfelelő. Szeretem végül is, habár most jelenleg unalmamban iszom. A haverok elmentek valahová, hiszen lassan vége a vizsgáknak, és mindenki mehet amerre lát. Én pedig maradok a bérlakásban, miközben valahol majd kisegítek. Mint múltkor a Grillben. Végül is az a Matt egész jófej. Bár bulizni nem tud úgy, ahogy kinézném belőle, de majd ezen segíthetünk. Persze csak ha hajlik rá. Mondjuk megigézni nem hinném, hogy tudom, sokat láttam azzal a két testvérrel, akik itt laknak, meg a szőke szépség sem ember, szóval biztos, hogy tud a vámpírokról. Vagyis mindenről. Talán ő beavathatna azokba a dolgokba, amik üres foltok az életemben. A nevemet hallom. Legalábbis a vezetéknevemet. A hátam mögött. Csak az egyik füles van benn, így is mindent hallok, de ez megragad. A hang ismerős. És miért akar tudni mindent a nővéremről. Előttem van egy üres pad, mikor megállok, és megfordulok, majd megvárom, hogy elmenjen előttem. Legalábbis, hogy közelebb érjen. - Helló idegen... Mit akarsz te Pandorától? - szegezem neki egy kicsit ridegen a kérdést, hiszen amíg nem tudom, mit akar tőle, nem is árulom el magam. Ő a nővérem, de vajon ez a lány miért keresi? Esélyt látok, ha ő megtalálja, akkor végre hozzám is elvezetheti, és végre magamhoz ölelhetném őt. Hiányzik, és az említése csak még egy lapáttal rátett erre az érzésre. Még mindig a lányt nézem, és remélem nem akar lelépni. Ha pedig igen, bármikor utolérem, hiszen érzem az illatát, bárhová követem, amíg választ nem ad. De remélem erre nem kerül sor.
- Egy cappuccinot kérnék, hab nélkül! - adtam le a rendelésemet a pincérnek, miközben vadul kotorásztam a táskámban a pénztárcámért. Basszus, már megint hol a fenében bujkál? Esküszöm, nem tudok egy normális táskát találni. Az egyik túl kicsi, sehogyan se férek el benne, a másikban pedig a fél életemet hurcolhatnám magammal. Fogjuk arra, hogy reggel van.. így délután fél kettőkor. Most volt az ebédidőm, már négy óta fent vagyok, és e kávé nélkül nem tudom hogyan tudnám teljesíteni a nap hátralévő részét. Ez van, ha az ember a médiában dolgozik. Állandó pörgés. Legalább nem ugyanarra kelek mindennap, mindig változnak az események, nem monoton. Ha nem lenne ilyen fárasztó talán még élvezném is. Nagy nehezen összegyűjtöttem a táskám alján lévő aprókból a kávé árát, legalább meg van annak is az előnye, ha az aprót egyszerűen beleszórom. Kinek kell a pénztárca? Miközben átadtam a maréknyi aprót, páran felmordultak mögöttem. Amerika. Egy ilyen országban élünk, ahol az embert lenézik, ha nem ropognak a zöld bankjegyek tömkelege a pénztárcájában. Most egy három dolláros kávéért, minek használjam fel drágalátos Abraham Lincolnomat? Kezembe kaptam a kávémat, és csengőszóra felhangzott a mobilom irritáló csengőhangja. Legalább így észreveszem, ha valaki hív engem.. Még többen mordultak fel, mire kávéval a kezemben, kotorva a táskámban, egyensúlyozva a tíz centis magassarkúmban lépek ki a zsúfolt kávézóból. - Hollis. - szólaltam bele egy megkönnyebbült sóhajjal, amit képtelen voltam visszatartani. Szegény tárcsázó, miket gondolhat!!! Mondjuk nem én tehettem arról, hogy majd meg lehet rohadni bent olyan meleg van abban a piciny
helyiségben.. Egy ismerős férfi hang szólalt meg, és egyből azonosítottam, hogy ki hívott az ismeretlen számról. Lucas Woods, de csak Lukie-nak hívom, gondolatban. Valami magándetektív, akire hosszú nyomozgatás után bukkantam rá. A nevet rosszul jegyezte le, vagy pedig nem létezik ilyen. Komolyan? Ennyire nehéz megjegyezni öt szótagot?! - Collins. Pandora Collins. - direkt lassan, artikulálva közöltem vele, olyan volt, mintha egy három évessel kommunikálnék. A jobb kezem már majd megsült a kávé forróságától, de sehol sem volt egy szabad pad, vagy éppenséggel asztal, ahová leülhetnék. - Deríts ki mindent róla. Hol lakik, kivel, van-e valakije, felőlem még a kedvenc parfüm márkáját is! Válaszokat akarok. - halkultam el, mikor két nagyi alaposan megbámult. Lukie szerencsére rövidre fogta, immár remélhetőleg rendesen feljegyezte a nevét, és ha minden jól sikerül napokon belül mindent tudni fogok a drágalátos nővéremről, s annak családjáról.. vagyis.. a családomról.
A reag Oliver Collins-nak íródott. A szavak száma 389. A reag megírása közben nem hallgattam semmit. Elnézést, kezdésekben gyenge vagyok.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Utcák 
▼ 
credit: 
▼ 
| szószám: 423 | 
