Mielőtt Tony bármit mondhatott volna, a gyerekképű vámpír, már magával is ragadta. Eszelős tekintetében bosszú csillogott. Legalábbis azt gondoltam, azt láttam, mikor arról mesélt, ki is Tony az ő életében. Mire észbe kaptam, már ismét egyedül voltam. Se gyűrű, se Tony, csak két, ostoba, semmire kellő halandó. Két ember, nem több. Két lábon járó vértasakok, akik rosszkor voltak rossz helyen. Én pedig nem kíméltem őket.
- Szánalmas vagy! – mondja Gerard, miközben elereszti Tonyt – érd el, hogy visszakapcsolja az emberségét. Ez a négy nap, semmit sem ért, ha hagyod, hogy csak így elsétáljon. Ezzel nem törted meg őt. Hisz nem érzi a megbánást… nem gyötri bűntudat. Ezzel csak azt érted el, hogy feláldozza önmagát, semmi többet. Így már semmit nem ér nekünk, barátom… - lép el mesterétől a férfi ki mindenről tudott, ki megigézte a halandókat, akiknek a gyereke, a 16 éves Mira, otthon várja őket. Hiába. Ám ezt Caroline nem tudja… s nem is fogja érdekelni, ha nincsenek érzései. – Tedd ismét sebezhetővé és nem lesz nap, amikor ne gondolna rád, ne emésztené a bűntudat. Azt mondtam neki, amit kértél. Egy vámpír vagyok a múltadból, akinek elvetted a családját. Persze, azt nem tudja, hogy én kértelek erre. Gondold át Tony. – tűnik el Gerard, hogy percekkel később, visszatérjen mellém. – Gyerünk, csak bátran… - mondom a fiúnak unottan, aki hiába tiltakozik, az igézésem nem enged szabad akaratának. A lány szíve reszket. Barátja mellé lép és letépi róla ruháját. Egyetlen tapssal jutalmazom a mutatványt. – Térdre kislány. – parancsaimnak kénytelenek, engedelmeskedi. Nem ölöm meg őket mert az nem jelentene túl nagy szórakozást. Hirtelen termek a férfi mellett. – Meg fogod erőszakolni. Újra és újra és újra… addig még valaki nem hívja a rendőrséget. Ha ez megtörténik, futsz… elrejtőzöl… te pedig… - léptem a nőhöz, amikor Gerard ismét megjelent – Sóvárogni fogsz utána. Nem jelented fel. Keresni fogod. – fejezem be művem majd hátat fordítva nekik pillantok a kölyökképű vámpírra. – Nos… megszerezted? – kérdem tőle könnyedén, semmit sem sejtve abból, ami igazából itt folyik. Remek bábmesterek mozgatnak, mint szalmabáb, minek álmát hajtja a vágy, hogy öljön. – Nem. Nincs nála. – rázza meg a fejét én pedig pontosan azt gondolom, amit ő akar. – A motel… - suttogom magam elé – ha nincs nála, akkor csak ott lehet. – nem várok válaszra. Azonnal a motel felé veszem az irányt, reménykedve abban, hogy megtalálom ott majd a gyűrűt mi megóv a napfénytől. Elindultam oda, ahol minden elkezdődött.

- Nem fog utánunk, jönni, ugye tudja? – karbatett kézzel, hátat fordítva a fiúnak. Tudtam, hogy nem fog elfutni, hisz megigéztem. Még csak öt perce vártam de már most pokolian untam magam. Felvont szemöldökkel fordultam a gyerek felé. – Elnézést, mondta, valaki, hogy beszélhetsz? – kérdeztem élesen, ám ez nem tartotta vissza a fiút, attól, hogy folytassa. – Napfénygyűrű, igaz? Azt kell visszaadnia, mégsem jön utánunk, és nem fogja megkapni. – torkon ragadtam és az épület falához csaptam. – Hallgass el és értékeld, hogy még nem téptem fel a torkod. – sziszegtem de, ez sem hatotta meg. – Ismerem őt. – ekkor végre elengedtem. Homlokomon magasba szaladtak a ráncok. – Hallgatlak. - figyeltem rá. Tényleg. – Ez a férfi támadta meg apámat gyerekként. Ezért vadászott a vámpírokra apám… mert nem bírta elviselni a rémálmokat… azt, hogy minden éjjel a szülei sikolya visszhangzik füleiben. – ült valami a tekintetébe, ami igazolta szavait de közben kétségek is ébredtek bennem. - Engedjen el és élni fog. – Nevetnem kellett. – Kölyök, ha az apád valóban vadász lett volna, az első harapás után éreztem volna a verbénát. – Mondtam nyugodtan és ellépve tőle kémleltem bele a sötétbe. Nem jön. Anthony valóban nem szeret bújócskázni. – Igaz… - változott meg a gyerek hangja – Valóban ferdítettem a történeten. – a következő dolog, amire emlékszem, hogy megpróbálok feltápászkodni. Olyan erővel és gyorsasággal csapott a falhoz, hogy levegő után kellett kapjak. – Ó, Caroline. Igazán sajnálom ami veled történt kedvesem…- simított végig arcomon és rántott fel a földről egy könnyed mozdulattal – Nem az apám volt, hanem én. Eltelt már 150 év de ez az őrült semmit nem változott. – csóválta meg fejét és kisimítva egy kósza tincset értetlen arcomból, csókolta meg a homlokom. – Reméltem, hogy kitartasz Caroline… Sajnálom… őszintén. Tudom, hogy nem akartad. – Helyzetem ellenére, elvigyorodtam – Dehogynem akartam. Vámpír vagyok és éhes. Ők meg halandók. Nem többek, ételnél. – hátrálva tőle dörzsöltem meg sajgó karomat. – Nem. Én azt sajnálom, amit tettél magaddal. Tudom, hogy azt gondolod, most könnyebb… de nem lesz az. Vissza kell kapcsolnod. – Tincseimbe túrtam. – Mégis minek tenném? – piszkosul elegem volt már abból, hogy bábként mozgatnak. – Szabad vagyok és eszem ágában sincs, megakadályozni magamat abban, hogy végre kiélvezzem amit eddig elnyomtam. Szóval vámpír vagy. Ez ám a bosszú. – jegyzem meg epésen még a tizenöt forma, valójában már százötven éves vámpír, egy ős bölcs arcát felvéve várt, türelemmel. – A gyűrűd nélkül nem vagy szabad. Az érzelmeid épp annyira védenek, mint az a gyűrű. Ideje indulnunk. – elnevettem magam – Nem kell semmit sem tennem, amit nem akarok. – hátra sem fordult. – Anthony nem vár tovább. Most visszamegyünk és visszaadsz neki. – mondta egyszerűen és ment is tovább. – Héj! És én, hogy jutok ezzel hozzá a gyűrűhöz? – nem felelt. Hangos ciccentéssel, türelmetlen sóhajjal és gyors léptekkel értem utol de a visszaúton egy szót sem szólt. Mikor megérkeztünk, olyan színészi alakítással tiltakozott, hogy hirtelen megzavarodtam, hogy vajon csak képzeltem-e mindezt, vagy valóban megtörtént. – Igazad van Anthony. Ez közös bennünk… ami nem, az, az, hogy én baromi türelmetlen játékosa vagyok az asztalodnak. – löktem neki oda a fiút, de halvány gőzöm sem volt, hogyan lesz tovább. Merészen léptem közel, hisz abban biztos voltam, hogy nincs mitől félnem. – A gyűrű… és itt sem vagyok. – mondtam nyugodtan és szemtelenül hajoltam közelebb…- kivéve persze, ha csak nem akarsz szórakozni… - futattam ujjaim mellkasára – egy utolsót. – vigyorogtam bele a képébe, de tekintetem elsötétült, ahogy meghallottam a halandók sutyorgását… egy fiatal pár, velem talán egyidősek. A fiú a nő derekát ölelve védelmezte kedvesét, miközben én éhesen pillantottam feléjük. Az éhezés után, két halandó semmit sem jelentett számomra… a fiúval, pedig még el is szórakozhatnék. A kölyökképű vámpír meg azt akarta, ezt adjam fel? Mégis miért?

- És? – kérdem felvont szemöldökkel, karbatett karokkal, szinte már számon kérő hangnemben. – Most majd duzzogni fogsz? – kérdem érdektelenül, miközben körmeimre pillantok. Ő alkotott. Ő tört meg. Ő miatta lettem ilyen. Az a legkevesebb, hogy most nem áll az utamba. – Cseppet sem érdekel a nyafogásod. – rideg tekintetemből kiveszett minden, ami eddig voltam. Nem éreztem semmit. Üres voltam és ebben az üres térben nem kellett foglalkoznom az olyan érzésekkel, mint a bűntudat, lelkiismeret, nem kellett feszengenem. Szabad voltam és nem csak Anthony uralma alól, ó, nem. Az egyetlen dolog ami jelenleg érdekelt, hogy pokoli éhes voltam és csillapítani fogom. – Tűnj az utamból. – idősebb volt. Én viszont éhesebb és szabadabb, mint ő, valaha is lesz. Ahogy kikapcsoltam emberségemet, eltűnt minden, ami miatt aggódnom kellene, kivéve az éhséget. S ki volt ez a férfi, hogy az utamba álljon? Tekintetem elsötétült, a fiú pedig jobbnak látta elbújni a férfi háta mögött. Nevetnem kellett és nem állottam elfojtani azt. – Sosem szerettem igazán a bújócskát – ejtem oldalra a fejemet és tincseimmel kezdek játszani. Unom, hogy Tony az utamban van de közben szórakoztat is, hogy játszunk egy kicsit. – Ó, mielőtt, elkezdenék számolni – teremtem a férfi előtt pofátlanul – kérem a gyűrűmet. Most. – ahogy ott álltam előtte, hirtelen nem is tudtam volna megmondani, miért féltem tőle. Ahogy most már nem is tettem. – Ne rontsd el az estémet. – csókoltam meg hirtelen, élesen, vadul és taszítottam szinte azonnal neki az autónak. Épp most végeztem ki két embert, akik vére csak úgy forrt az ereimben, arról nem is beszélve, hogy most már nem volt mivel zsarolnia. Nem volt mitől félnem mert a félelem megszűnt létezni bennem. Aztán, amilyen hirtelen csókoltam, olyan hirtelen termettem a fiú mögött és ragadtam magammal. – Bújócskázzunk Anthony. Te lehetsz a hunyó… én pedig visszaadom a fiút, amint nálam van a gyűrűd. – tartom épp oly szorosan a fiút, hogy az, alig jusson levegőhöz. – Az egyik játékszert a másikért… - mondom teljes nyugalommal, hiszen pontosan tudom, hogy majdnem 10 órám van, mire felkel a nap. Addig bőven találok magamnak egy helyet, ha a férfi ragaszkodna a gyűrűmhöz. – Persze legyinthetsz a fiúra… de akkor teszek róla, hogy elfelejtse mindazt ami ma történt… akkor egy baleset fog az emlékeiben élni és soha nem fog emlékezni rád… vagy egyszerűen megölöm. Még nem döntöttem el. – Hideg türelem járja át szavaimat. Épp oly ridegen szorítottam magamhoz a fiút, mint ahogy ő tette velem. Eszközként tekintettem rá csupán. Akaratom ellenére váltam magam is olyanná mint Anthony és még csak nem is érdekelt. Megtört ugyan de ezáltal viszont olyan szörnyeget hívott életre, ami még nála is sokkal rosszabb lesz. - Egy.. - adtam meg a kezdő lökést és tűntem el abban a pillanatban a gyerekkel együtt.

Változtat az alkun de nem feleselek vele. Nem tudom, hogy ez jobb-e így számomra vagy sem. Nem kell elvennem egy gyermek életét, de vajon ez a fiú miken fog keresztül menni Anthony kezei között? Megtorpanásomat ez a gondolat okozta de végül nem hezitálok tovább. Egyenesen a férfi felé indulok és mire odaérek, már nem aggódom tovább. Nincs miért aggódnom. Vámpír vagyok. S pokolian éhes vámpír. A tervekkel ellentétben, nem kérek segítséget és nem bűvölöm meg, hogy ne érezzen fájdalmat. Ahogy leteszi a telefont, előtte termek és a szövetkabát gallérjánál fogva ragadom meg. Éhségem egy pillanat alatt tölti el minden porcikám és nem hezitálok rávetni magam. Szinte habzsolom vérét minek ereje azonnal élettel tölt fel engem is. Fémes ízére már nem is figyelek. A szíve rémülten verdes és ennek okán, az ütőérből is gyorsabban jutok táplálékhoz. Talán két perc sem telik el és a férfi, holtan esik össze. Szinte felnyögve a bódultságtól lépek el teste mellől, tépem fel a kocsi ajtaját és rángatom ki a sikítozó nőt és húsába vájva fogaim, esek neki. Nem bírok megállni. Úgy érzem a vér adta hatalom, soha nem varázsolt még ennyire élővé, soha nem pezsgett még tőle ennyire a vérem. Soha nem éreztem még ennyire élőnek magamat mint mikor eleresztettem a nő hulláját. Farkaséhes voltam és még volt egy ember akiből kiszipolyozhattam az életét és a legkevésbé sem érdekelt, hogy Anthony mit kért. Az érzelmeim kikapcsolásával, elmúlt mindaz mi eddig a foglyává tett. Nem engedhettem, hogy ennek az éjszakának a terhe, örökre a lelkemen nyugodjon. Képtelen lettem volna Anthony örömére megölni őket. Nem… még a szabadásomért cserébe sem tettem volna meg. Azt mondta, ha nem teszem meg, több tucat család fizeti meg az árát… hát megtettem. Megtettem miközben olyan falat emeltem lelkem elé, mely megvédett a bűntudattól, az éles, szívbe maró fájdalomtól, az egész lényemet felőrlő lelkiismerettől. Megtagadtam mindent, ami én valaha voltam, hogy megkíméljem magam a gondolat terhéről mely már azelőtt darabokra szedett, hogy megláttuk volna őket. Mikor megtorpantam, az a pillanat volt, az a bizonyos. Amikor lehunytam a tekintetem, felkutattam legmélyebb, legzavarodottabb érzéseim… felforgattam mindent, hogy megtaláljam az egyetlen kis képzeletbeli kapcsolót, mi megszűnteti majd félelmem, fájdalmaim, kétségeim. Az egyetlen lehetőséget, amihez nyúlni tudtam. Ami feléget mindent maga körül, ami belerúg az ösztönökbe, hogy felrázza azokat, és ami bűntudat nélkül koncentrált a túlélésre. Magam is kikapcsoltam érzéseim, épp úgy, mint Stefan Salvatore… s magam is olyan ragadozóvá váltam ezáltal mint ő. Nem tudtam megállni. Nem akartam megállni. A fiú riadt tekintete sem ébresztett bennem semmit. Éhesen vetettem rá magam és ellenkezést nem tűrve haraptam bele nyakába, elfeledve, hogy Anthony mit mondott, elfelejtve, hogy egyáltalán ott van a férfi. Sőt. Ha az éhség nem bolondít meg teljesen és figyelembe veszem létezését, akkor sem hatott volna meg. Nem volt hatalma feletettem.

Elnevettem magam, annyira abszurd volt, ahogy rám förmedt hallgatásomért. Kirántottam a karomat a markából. Nem akartam érezni az érintését, épp elég volt, ahogy tekintetét járatta rajtam. „Arra viszont, amit az előbb nyújtottál annál inkább…” hallom ismét a mondatot, amivel már az előbb is lángvörös lett az arcom és ez most sincs másképp. A legszörnyűbb pedig az egészben az, hogy tudom, előbb vagy utóbb, nekem is szükségem lesz arra, amit az előbb megéltünk. Hiszen testem még most is sóvárogva lüktetett, pedig épp csak hozzám ért. Ahogy elhagyjuk a parkolót és befordulunk egy szűk utcába, megtorpanok. Nem szólok ugyan de érzem, hogy a feszültség, egyre nagyobbra dagad bennem és én nem tudok mit tenni ellene. Megszédülök. Hányingerem támad. A sikátorszerű utca falának támaszkodom és még a terveim ellenére sem vagyok képes hamar összeszedni magamat. Azt hittem képes leszek rá, hogy fapofával csinálom végig de nem ment. Tincseimbe túrva veszek pár mély lélegzetet, majd amikor kellően összeszedem magam végre, ismét megindulok. Szívem szerint menekülnék, olyan messzire amennyire csak lehet de képtelen lennék együtt élni a tudattal, hogy saját gyávaságom miatt másoknak kell fizetnie. Én nem ezt akartam. Miért kell mindig halállal fizetnem a szerelemért? A lehető legtávolabb tartom magam a férfitől, már persze amennyire ő engedi. Hamarosan egy kisbolt előtt kötünk ki.  A tizenöt éves forma, mamlasz fiú, az anyja nyakán csüngött mikor megpillantottam és tudtam, nem én vagyok az egyedüli, aki kiszúrta őket. Az anya idegesen hámozza le magáról fiát, miközben az édesapa, szerepéhez híven pakolja be a vásárolt árut az autóba. S tudom, hogy elérkezett a pillanat. Kővé dermedve figyelem őket. – Apa, mond már meg anyának! – a fiatal fiú hisztizve csapja be az ajtót. Először azt gondoltam, azért szorongatja az anyját annyira, mert hálás neki de ez inkább tűnik makacs hisztinek, amiért nem kapott meg valamit. – Ne kezd! – fordul a nő, férje felé – Tudod, hogy nem fogom megvenni neki! Mégis mit képzeltek? Tizenöt éves még csak, az istenért! – nyögi ki a nő dühösen, tekintete villámokat szór. Az autóra nézek. Semmi jele annak, hogy bárki lenne még rajtuk kívül és a fiú elkényeztetett akaratát látva, valószínűleg egyke is. Anthonyra pillantok. Tekintetemben ott ég a kérdés… tegyem meg most, vagy vegyem rá őket, hogy fuvarozzanak haza. Gyomrom görcsben van, rettegek a hamarosan elérkező pillanattól, ami örökre megváltoztatja az életemet… örökre megváltoztat engem. Ajkamba harapva figyeltem, ahogy a férj, az apa, még előkapja telefonját és tárcsázni kezd. Nem érdekelt ki hív. Nem akartam többet tudni a családról, akiket épp lemészárolni készülök. Ha Tony válaszol, ha nem, én a család felé veszem az irányt. Nem tudom elviselni tovább a gondolat terhét.