Dylan & Faith

A dilidokim szerint pihenni kellene. Hjaaa, nekem nincs is olyanom. Akkor nem kellene, vagyis de, mert már megint kukorékolok napok óta. Mit rinyálok komolyan? Nem érek el vele semmit, mert magamtól kevésszer teszem meg a lépést a normák felé. Magam sem vagyok, így nem kell élnem velük, és mivel ez a hely sem épp egy átlagos kisváros, így nem is kell agyonhajszolnom magam, és bájmosolyognom a népre. Che.. meg sem érdemelnék, a legtöbb csak a golyót a fejbe. De nem a vágyálmaimról kéne magamban diskurálni, hanem azt, hogy mi a fészkes francot kezdjek itt, és most magammal. Kedvenc bundásomat napok óta nem lelem, de nem csüggedek el, majd felbukkan, amikor kell, és majd seggbe rúgom, amikor eljön az ideje. Megöregszem mire tényleg odaérek, de maximum a járókeretemmel csapom agyon. Izgi nyugdíjas éveim készülődnek, bár, előbb meg kell érni azt ugyebár. Nem lesz az egyszerű, de törekszem, vagy hasonlók.. Menetelek inkább előre, mert lassan magamat se tudom majd követni, és akkor aztán végképp elveszek, bár nem gond, nagyfiú vagyok, mindent meg tudtam eddig oldani. Amúgy se olyan idegen ez a hely, egy ideje itt lebzselek, rontom a levegőt, vagy mi a szösz. Akkor is, hogy keveredtem ebbe az utcába? Kicsit azért fura fejjel bámultam rá szerencsétlen idegenre, aki velem szemben jött, ő is nézett egyfajtaképp, legfőképpen azt próbálta bizonyára kitalálni, hogy most szöktem-e az elmegyógyból, vagy csak egyszerűen retardált vagyok. Küldtem neki végül egy igen szerencsétlen mosolyt, majd már lépkedtem is tovább, mint aki csak hobbiból álldogált öt percig a járda közepén. Hát még jó, hogy ott, és nem valakinek a kocsija tetején. Na az micsoda műsor lett volna..
Elhaladtam csendesen jó pár unalmas hely előtt, bár előtt – amik még sajnos zárva voltak, vagy valamiért csak annak tűntek -, és próbáltam keresni a lehetőséget, hogy mihez kezdjek. Sör automatát reméltem a sarkon, ahol befordultam, de meg nem leltem, olyat sajnos senki nem pakol ki az üzlete elé, így kénytelen voltam bemenni, még fizetni is érte, és a kényelmes hatos pakkal kiballagtam, mint aki csak a vasárnapi ebédhez vásárolt be. Jó étvágyat. Körbetekintve indultam vissza azon az úton, amerről jöttem, hiszen messzebbre nem volt kedvem, sem indokom keveredni, és a kilométerhiányom is eléggé leapadt már, kiadtam magamból a fölösleget, és nem vágytam többre. Jó, voltak dolgok, amire vágytam, de azt nem kell részleteznem.. nyílt titkok. Szemeimmel a kocsit kezdtem keresni, hogy hova is parkolhattam le, és rövid keresés után leltem meg, természetesen az út túloldalán. Remek, igazán remek. Csak nekem lehet annyi eszem, mint egy marék döglött lepkének, de oda se neki, megszoktam magamtól. Másnak meg nem kell bizonyítanom, nincs velem senki, nincs kolonc a nyakamon – szerencsére -, és a társas dolgokban sem vagyok jó. Ezt nektek. Morgolódni sosem morgolódtam miatta, most sem, csak a járda széléhez érve léptem le az útra, az idegbeteg, dudához ragadt kezű sofőrökkel nem törődve, akiknek így kénytelen-kelletlen volt muszáj fékezniük, ha nem akartak áthaladni rajtam. Bizonyára a kis akcióm után kedvük lett hozzá a huncutoknak, de megköszönve azt, hogy nem tették, csak öklömet ráztam meg feléjük, miközben már át is értem a szemközti oldalra, és a kocsi felé haladtam. A sör egyhamar a motorháztetőn landolt, majd a hátsó felem is, és így, békésen ücsörögve bontottam meg az első dobozt, amibe belekortyoltam. Igen, mindenképp jobb lenne az egész a TV és a meccs előtt, de semmi kedvem a négy falhoz, no meg.. itt is van mozi. Hello lányok! Azt hiszem, tényleg lesz mit néznem, fülig érő vigyorral.

Kol & Brigitte

Dim apró mosolya engem is felderít, és persze kérdésére határozottan bólintok, miszerint valóban sebésznek készülök. De az még messze van.
- Inkább úgy értettem, hogy nem az én dolgom megnyílni előtted. A te dolgod megnyitni engem - mosolyodok el az ajkamba harapva, ugyanakkor kissé szégyellem magamat, amiért ennyire... Nem is tudom, amiért ennyire így viselkedek. Nem szoktam, tényleg nem. Nem vagyok az a lány, aki minden férfivel ilyen hangnemben beszél. Most, hogy Dimmel ülök itt, mégis ösztönösen ömlenek a számból ezek a mondatok. Remélem nem ijesztem el. Hiszen annyira örülök a társaságának.
Érdekes, ezek szerint Dim egyáltalán nem az a titkolózós ember. Én eléggé az vagyok, de leginkább csak azokat titkolom el a külvilág elől, amiket szégyellek. Jade az egyetlen, aki mindent tud rólam, én is róla. Már kiskorunk óta mindent elmondunk egymásnak, és talán ez örökké így is lesz. Valószínűleg ezt a találkozást is elmesélem majd neki, és hogy régi bálványozottunk még jobb passzban van, mint bármikor máskor.
Az ajkaim elnyíltak, hogy választ adhassak neki, és belefolyhassunk a beszélgetés újabb témáiba, miközben az összeset kivégezzük néha fel-fel nevetve, néha pedig komolyabbra véve a formát. Ehelyett Dimitri kijelentette, hogy mennie kell. Erre egyáltalán nem számítottam, azt hittem még bő fél óráig élvezhetjük egymás társaságát. Vagy tovább. Én képes vagyok estig jártatni a számat, szóval még ez is elképzelhető. Becsukom a számat, és összevonom a szemöldökömet. Kicsit sem mérgesen, inkább csak értetlenül, miközben zat kémlelem, hogy mi miatt mehet el. Talán meglátott valakit? Vagy csak úgy döntött mégsem üldögélne itt velem? Fogalmam sincsen, hogy miért megy el. Ahogy arról sincsen fogalmam, hogy ez miért zavar. Nem úgy értem, hogy bosszúsan zavar. Hanem teljesen megmagyarázhatatlan okokból ugrál a gyomrom, mintha ő akarná visszatartani Dimet, miközben én akarom visszatartani.
Bénult végtagokkal, mi több, inkább bénult testtel ülök ott a székemben, és tehetetlenül nézem, ahogy még búcsúzóul megpuszil. Nem is tolnám el, jó érzés gyűr maga alá. Lehet, hogy én magam mintha lebénultam volna, még csak utánanyúlni sem tudok, hogy üljön le még pár percre, de a szívem olyan hevesen ver, hogy majd' kiugrik a helyéről. Úgy dobog, hogy már hallom a fülemben a gyors lüktetést.
Aztán azt arcomon lévő édes puszival ültem ott, mint valami félnótás, akit ott hagytak. Nem szóltam semmit, csak utána néztem. Amikor pedig lábaim ismét képesek voltak mozogni, akkor csak felálltam és elindultam hazafelé. Hiába futottam volna utána, ő már messze járhat, eltűnt a szemem elől az emberek között.
Talán mégsem mesélem el Jade-nek. Talán nincs is értelme. Hisz akármennyire is szeretném, lehet hogy nem is látom többé. Bár ez eléggé elképzelhetetlen, hiszen egy városban élünk. Azért reménykedni szabad, nem igaz?

Végighallgatom rövid monológját. Ha úgy vesszük hasonló a sorsunk, mármint mindkettőnknek eleve van pénze, nagyon nincs mit adni hozzá. Bár most Ethan és én visszük a családi vállalkozást, ettől még abból csak dől a pénz, és nem a mi érdemünk ez sem. Mi csak megcsináljuk a szükséges dolgokat, Ethant nem nagyon izgatja a dolog, én pedig az orvostudománnyal szeretnék foglalkozni, nem vagyok egy üzletember fajta. Szóval elvagyunk mi azzal, ha nem jönne össze az én doktorim, de ha összejön akkor is elboldogulunk vele.
Kicsit a magasba szökik a szemöldököm, hiszen nem tudtam, hogy díler. Na nem mintha nagyon furcsa lenne, mostanában annyian drogoznak. Nem is ítélem el e miatt. Miért ítélném? Az a helyzet, hogy semmi közöm az egészhez, szóval egy pillanatig eltűnődök ezen aztán mosolyogva rábólintok.
- Gratulálok hozzá - mondom aztán amikor visszaterelődik a téma az egyetemre. Soha nem ismertem nagyon Dimet, mindig csak messziről nézegettem. Talán ez életünk leghosszabb egymással töltött beszélgetése. Akkoriban minden más volt. Ő is, én is. Bár Dim soha nem volt egy jó barátom, csak egy ismerős volt a gimiből akit végtelenül idegesítettem, mégis örülök neki, hogy elvégezte az egyetemet. Jó viszontlátni valakit, akiről tudod, hogy már vitte valamire az életben. Egy egyetemet elvégezni igenis dicséretes dolog, ezért is adtam gratulációmat. Annak is örülök, hogy Jade és én is egyetemre járunk. Valahogy meg kell alapozni az életünket, hogy aztán majd lehessen mire építkezni, és az egyetem elvégzése valaminek a kezdete. Mintha eldöntenéd, hogy az életed melyik szálon fog tovább futni.
- Hát ha Wells Doktornő éppen rendel, akkor természetesen - válaszolom játékosan , miközben elindulunk a vendéglő felé.
Örülök, hogy végül odakint foglalunk helye,t imádom a fényt, és a nyári meleget. A napernyők pedig megvédenek a naptól, árnyékban nincs is dög meleg. Úriember módjára kihúzza a széket, meg is köszönöm neki, aztán elmondjuk a pincérnek a rendeléseinket. Nagyon csinos kis vendéglő ez, nekem mindig is barátságos volt. Jade ugyan sokkal inkább szereti a bulikat, meg a diszkókat, mint az ilyen "számára túl nyugodt" helyeket, nélküle pedig nem nagyon szoktam elmenni valahová kikapcsolódni, de volt már hogy beültünk ide. Nekem szimpatikus egy hely. De mindegy is, mert azt veszem észre, hogy nem is a helyiséget, hanem sokkal inkább Dimet méregetem. Természetesen most is egy szívdöglesztő pasi ül előttem, még jobban néz ki mint a gimiben. Mielőtt még megkérdezné, hogy miért bámulom ennyire, elkapom a tekintetemet, néha le, néha oldalra, és néha Dimre pillantok. Így be van osztva, hogy mikor mit nézek, vagy tudom is én. Amikor viszont ismét megszólal, akkor érdeklődve pillantok felé. Már amikor a kedvesének nevez, akkor érzem, hogy az arcom elpirul, hát még mikor folytatja mondanivalóját. Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el - ezzel zavaromat próbálom álcázni - és az ajkamba harapok.
- Hmm... - hümmögök egyet. - Sebésznek készülök - vallom be, aztán egy darabig azon tűnődöm, hogy hogyan reagáljak a bókokra. - Miért mondnám el a hibáimat? Csukott könyv vagyok, megvannak a saját titkaim - vetek rá elragadó mosolyt. - Gondolom neked is megvannak. Vagy azt mondod, hogy neked nincsen olyan titkod, amit nem mondasz el nagyon senkinek? - kérdezem miközben véglegesen is belemegyek ebbe a kis játékba. Vannak hibáim dögivel, de miért sorolnám fel ezeket Dimitrinek? Ami azt illeti, jelenleg élvezem a helyzetet, hogy egy szép és okos nőnek talál - elmondása szerint - és nem rontanák bele ebbe azzal, hogyha elmondanám mennyire idegesítő is tudok lenni, vagy hogy könnyen megsértődök, vagy hogy nagyon akaratos vagyok. Néha oktalanul hisztizek. Általában magamnak adok igazat. Ezeket mind miért mondjam ki hangosan? Ha szerencsém van, és Dimmel tartjuk a kapcsolatot, akkor úgyis rájön majd a rossz tulajdonságaimra.

Akár csak beszélgető partneremén, az én arcomon is ott pihen az a kedves mosoly. Talán azért, mert nem sok mindenkivel találkozok a gimiből, és most jó újra látni egy régi valakit, aki nem is akárki.
- Nos, ha jelenleg te vagy a főnyeremény, akkor mond csak melyik nőt kell megdobálnom? - nevetek fel, leplezve a bennem rejlő aprócska zavart. Valóban igazat mond, mivel hogy tényleg a főnyeremények közé sorolható - de inkább nem mondom ki hangosan, hiszen furcsának hangzana - és ezért is poénkodok azzal, hogy ki a barátnője mert megdobálom. Nem, egyébként már kinőttem azt a kort hogy az ecettel játszadozzak. Mindig is hányinger kaptam az orrfacsaró bűzétől. Azt az egy alkalmat kivéve, mivel akkor nem a szagtól hanem a röhögéstől fulladtam meg majdnem.
Következő mondatára bólintok egyet, és visszagondolok, hogy nem csak mi voltunk a kerge lánykák, akik nem akartak a saját korcsoportjukból választani. Szép emlékek azok, de ha belegondolok jelenleg is így állok. Mármint hogy nincsen barátom, nem vagyok szerelmes, és Jade-el máig is sokszor beszélünk arról, hogy hogyan szerezzük magunknak pasit. Mármint ő elmeséli, hogy az egy éjszakás pasijaival mi a helyzet, míg én bólogatok mindentudóan, mintha megérteném hogy mi a jó abban ha valakit egy éjszakáig látsz - azt is a félhomályban - aztán többé soha.
- Wáó. És most dolgozol, vagy elindultál valamilyen pályán? - érdeklődöm, aztán én magam is elmesélem, hogy velem mi van. - Én például orvosi egyetemre járok. És hát egyértelmű, hogy az elvégzése után milyen pályán indulok - mondom. Nem is tudom, hogy hogyan jött az hogy orvos leszek. Engem mindig is érdekelt az emberi szervezet, és mindenféle amit azalatt a tág fogalom alatt értünk hogy orvostudomány.
- Időm mint a tenger - válaszolom, és nagyon örülök neki, hogy Dimmel most el tudunk majd egy kicsit beszélgetni. Már régóta úgy érzem magamat, mintha Jade-en kívül nem lenne egy ismerősöm sem, ami nem igaz, hiszen az egyetemről is sok mindenkivel jóban vagyok, meg máshonnan is ismerek embereket. Ez az érzés talán csak azért van, mert senkivel sem szoktam nagyon elbeszélgetni, mindenki rohan, mintha az élete múlna rajta.
- Mehetünk is - biccentek, és elindulunk a sarkon lévő kis kávézó felé. - Olyan szép idő van, nem ülünk inkább ki? - kérdezem, és a kávézó kinti asztalaira pillantok.

Végigmérem őt. A gimi óta nem is láttam, azóta sok minden változott. Illetve annyira mégsem sok minden, hiszen felismertem őt ennyi év után, az utcán, a nagy semmittevés közepette. Mondjuk lehet, hogy még mindig bennem ragadt az ösztön, hogy őt észrevegyem akárhányszor meglátom. Kilencedikesen ugyanis megéreztük hogy arra jár, mintha vadászó cápák lettünk volna, akik kilométerekről megérzik a vérszagot. Valamennyire az arca is változott, épp hogy csak férfiasabb lett, most már nem annyira látom benne azokat a gyermeki vonásokat. Na persze gondoltam, hogy megnőtt. Mind megnőttünk. Felnőtt emberek vagyunk, és ami azt illeti nem sok mindenkivel tartom a kapcsolatot a gimnáziumból. Persze Jade itt is kivétel, de ő már olyan mintha a testvérem lenne. Néha el szoktam gondolkozni rajta, hogy vajon ők hol tartanak? Az osztálytársaim, az akkori barátaim, és a gyerek akivel először csókolóztam - pont kilencedikes koromban - és akit utána péppé vert a bátyám. Itt a remek alkalom, hogy megtudjam mi van Dimmel. Úgy tűnik eléggé ápolt, a ruhái márkásak, gazdagnak tűnik.
Mikor aztán azt mondja, hogy emlékszik rám, akkor még szélesebbel. Úgy tűnik, hogy az ecetes lány beugrik neki. Mondjuk ki felejtené el annak a lánynak a sikolyát... Meg az undorító ecetbűzt.
- Óó - húzom el a számat miközben felnevetek - Akkor ezt elcsesztük. Hogy örültem volna, ha hamar kipenderíted a csajt. Azt hittem volna van esélyem - mondom visszagondolva a múltra, meg az akkori gondolkodási menetemre. Ezek szerint ha nem dobáltuk volna meg a csajt, akkor Dim ott hagyta volna, mi pedig továbbra is őt követtük volna.
- Mondjuk lehet, hogy ez volt a szerencséd. Képzelem milyen idegesítőek lehettünk - mosolyodok el kedvesen. Én biztosan nem bírnám ki, ha valaki ecetbombával dobálná a pasimat, miközben mindenhová követne: A folyosóra, a szekrényemhez, a haverjaimhoz, az óráimra, de még a wc ajtajáig is. Bár észrevétlenül követtük - hiába vettek észre - nem pedig ott lógtunk a nyakán, azért mégis csak az idegesítő a legmegfelelőbb jelző erre.
- Csak gondoltam sétálok egyet - vonom meg a vállamat lebiggyesztve ajkamat. - Egyébként azóta is Mystic Fallsban élek. Na és te? Még nem is láttalak errefelé, vagy csak nem vettelek észre - kérdezek vissza, és valóban érdekel, hogy ő itt él e, vagy csak most döntött úgy, hogy visszatér sétálgatni. Mialatt a válaszára várok eszembe jut, hogy írnom kéne egy sms-t Jade-nek, hogy kit fogtam ma ki a nagy tömegből az utcán. Szerintem el sem hinné. Kár, hogy ő nincsen itt. Azért érdemes gimis korunk bálványát ma is megtekinteni. Én legalábbis kifejezetten örülök a találkozásnak.

Újabb reggelre ébredek, és örülök, hogy mondhatnám: Hasamra süt a nap. Mert ez azt jelenti, hogy odakint hét ágra sütkérezik az a nagy tűgolyó az égen, az én legjobb barátom - persze ha fekete hajú bff-emet nem számítjuk bele. Már kiskoromban is imádtam a napocskát, az volt a jelem az óvodában, és amikor valamit rajzolni kellett, akkor mindig a napszemüveget csináltam a napnak, mintha annak annyira nagy szüksége lenne rá. Persze ezt az ötletet a Coca Cola reklámarcától loptam, aki egy kólát a kezében tartó, vigyorgó, napszemüveges napocska. Ijesztő, hogy mit ki nem találnak. Az meg még ijesztőbb, hogy a legtöbb gyerek napszemüveget rajzolgat a napnak. Amikor persze felnövünk, akkor változik ez a szokás. Mert akkor már az újságok és a tankönyvek tartalmazta emberek képeit pingáljuk ki. Bajszot rajzolunk, mikor meg még jobban felnövünk, akkor perverzebb dolgokat is. Jó, de az már a gimi, meg az idióta fiú osztálytársak ökörködésének szüleménye...
Szóval mosollyal az arcomon kelek ki az ágyból, mint általában mindig. Az esőt is szeretem, bár van, hogy attól túl sötétnek és magányosnak érzek mindent. Mintha minden kihalt volna. Üres utcák, szél kicsavarta fák, és az aszfalton gomolygó esővíz, ahogy egyre lejjebb folyik mint valami kisebb patak, aztán eltűnik valamelyik csatornában. Nem csoda, hogy a legtöbb horrorfilm esőben játszódik. Bár én sohasem voltam az a horrorfilmektől félős, inkább csak akkor ijedek meg, ha hirtelen kiugrik a pirítós a pirítós sütőből. De akkor nagyon.
Hamar magamra kapok egy lenge topot, egy fehér miniszoknyát, és egy papucsot, majd a fürdőszobába szökdécselek, ahol megfésülködök, fogat mosok, és kisminkelem magamat. Nem bajlódok most annyit, a hajam egyszerűen a vállamra omlik - vagy inkább a hátamra, ami a hosszúságát illeti - a sminkem pedig egyszerű. Nem öltözök ki én sehová, csak egy kis sétára vágyom.
Letrappolok a lépcsőn, az ajtóban belebújok a papucsomba, és még mielőtt magam mögött nagyot csattan az ajtó felordítok, hogy elmentem itthonról. Nem tudom, hogy Ethan itthon van e, de ha itthon van akkor én szóltam hogy elmegyek. Na nem mintha nagyon érdekelné. Mivel amúgy sem találkozunk szinte soha. Mintha nem is itt lakna. Néha dumálunk, mondjuk amikor focimeccs van, és az idióta haverjai átözönlenek a házba. Én pedig nagy tévén szeretem nézni ahogyan Ribery felesik hatvanszor, meg amúgy is bírom a focit. Ilyenkor néha csatlakozok hozzájuk, de mikor már megunom a sört vedlő barmokat, akkor otthagyom őket, és az emeleten nézem végig a meccset, Jade-el trécselve telefonon, és webkamerán.
Arra eszmélek, hogy napszemüvegen keresztül kilesve, végighaladok az utcán a kirakatokat nézegetve, miközben a gondtalanság érzése hajt előre. Teljesen nyugodt a mai napom is, csak mendegélek, úti célom valamelyik fagyizó, vagy park. Szívesen mennék én strandra is, de barátnőm ma nem ért rá. Biztos valamelyik pasijával van, de hát megbocsájtom neki, tudom milyen érzés ilyen korban lenni. Én magam is kukkolom a szemüvegem alól a pasikat, néhányra magamban hümmögök egyet, de egyiket sem állítom meg. Amíg nem kezdek el egy olyasvalakit stírölni, akit ismerek. Ekkor megtorpanok, és elé szögdelek, hogy megálljon. Felnézek rá, mert hát én alacsony vagyok, ő magas, és ez egy nagy távolságot eredményez a szemünk között.
- Dim Clark, igaz? - kérdezem egy angyali vigyorral a képemen, és leveszem a napszemüvegemet. - Shea vagyok, egy gimibe jártunk - emlékeztetem a múltunkra. Nem tudom, hogy még emlékszik e két lányra. Két lányra, a fiatalabb Sheára, és Jade-re (az én legjobb barátnőmre), akik kilencedikesek voltak, és úgy örültek hogy gimibe kerültek, mert ovis koruk óta mindig együtt mentek mindenhova. Szóval kilencedikesek lettünk Jade-el, és úgy döntöttünk hogy válasszunk pasit az idősebbek közül. Sikeresen megcéloztuk a tizenegyedikeseket, akik között ekkor ott volt a most előttem álló Dimitri. Mindenki csak Dimnek hívta. Jade már akkor is olyan volt mint egy vízkereső bot, csak ő pasikat szúrt ki. Aztán le is stoppolta Dim-et, mire én meg is sértődtem de csak úgy viccből. Ezek után sokáig néztük Dim-et, sőt, volt hogy a könyvtárban lestük mit csinál. Egyszer pedig ecettel megtöltött vízibombákat dobtunk le az ablakból az akkori csajára. Ha máshonnan nem - mert hogy általában ő és a haverjai észrevettek minket, mire mi szaladtunk vissza a termünkbe szakadva a röhögéstől - akkor innen ismerős lehetek neki. Mert hogy le is buktunk, mehettünk az igazgatóhoz, és akkor mondtunk le végül végleg Dimről, mert miért járna tizenegyedikes létére egy két évvel fiatalabb csajjal. Mindegy. Ez már régi sztori. Azért így visszagondolva eléggé vicces, remélem ő is viccesnek fogja fel, és nem úgy gondol vissza rám, mint egy féltékeny kislányra, aki akkoriban ott sündörgött körülötte a barátnőjével.
- Az egyik ecetes lány vagyok az ablakból - nevetek fel aztán, hogy bemutatkozzak az általa ismert Sheával is.