I needn't your help.

Újból vontam egyet a vállamon, de ezt azért, mert már nem volt kézenfekvő érv a tarsolyomban. Tényleg nem képes leszállni rólam? Miért szipolyozza mindenki a véremet, mint egy rohadt szúnyog? Ennyire nem lehetek rossz... vagy igen? Én nem tetszem senkinek? Kész gyalázat...! Stefan, ezt már korábban kellett volna elkezdened, és már ragadozóként betérned ebbe a városba évekkel ezelőtt. Mennyivel könnyebb lenne minden... de akkor még nem volt itt Klaus, hogy rádöbbentsen a múltam értelmére. A '20-as évekre, Rebekah-ra, akihez akkoriban jobban vonzódtam a kelleténél. Így tehát állíthatom, hogy minden rosszban történik valami jó.
Hát már nem reagáltam arra, hogy vajon Lexi milyen volt azelőtt, mielőtt megismert engem. Nem akartam gondolkodni rajta, hiszen nyilvánvaló, hogy akkor mélyebben belemegyek az érzelmeimbe, és azt most az ellenségemnek sem kívántam. Lelkizés? Fujjj... még ha saját magammal is történik. Elég már a riányálásból!
- Igen, elmentem vele, hogy megmentsem Damon életét! De akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy a drága bátyus kihasználja az alkalmat, és összeszűri a levet az ÉN barátnőmmel, akit szeretek! - mondtam hatalmas haraggal és lángoló tekintettel, szinte már ordítva, és nem érdekelt, ki figyel ránk, mert... most kisebb bajom is nagyobb annál, mintsem hogy ezzel foglalkozzam.
Megforgattam a szemem, amikor előhúzt a atelefonját, hogy írjon az anyjának. Jellemző... még egy kislány. Aki elszámolással tartozik az anyucinak. Nem gyerekes? Sőt, már-már nevetséges, hogy egy majdnem két éve vámpírrá vált lány az anyjának írogat. Tud vigyázni magára, vagy nem?
Azonban... a szemem mohón kezdett villogni, mikor a szórakozást, és a Grillt említette. A gyomrom már megtelt vérrel, de egy pohár whiskyt igényelt magának. Vagy kettőt.
- Legyen. Tőlem menjünk. De egy feltétellel! - fordultam felé, már fél lábbal elindulva. - Nem lesz itt semmiféle... "légy megint jó Stefan, mert így meg úgy, meg amúgy...", oké? - néztem rá olyan komolyan, ahogyan talán még soha. Még csak az kellene, hogy ezzel kezdjen piszkálni még ő is. A jó Stefan még él bennem... valahol mélyen. De egyelőre jobb, ha eltemetve marad. A szívemben, a lelkemben, a tudatomban. Le kell zárnom magamban Elenát előtte, és majd maximum ha ez megtörténik, akkor engedek majd meg kis érzelmet magamnak.

I needn't your help.

Kedvem támadt nevetni, amikor arról szónokolt nekem, hogy ez az ember nem egy véres tasak volt, és nem így kellett volna végeznie. De ez adatott meg neki, hát mit tehetek én arról, hogy pont rosszkor volt rossz helyen? Egy cseppnyi bűntudatot nem keltett bennem, és keményen küzdöttem mindaz ellen, amit esetlegesen később ki tud váltani belőlem. Mert jó barát... volt. Mondjuk inkább így. Én tanítottam arra, amilyen ő most. Nekem hálás emiatt, hogy nem öl embert. De én már nem tudok a saját tanításaimnak élni. Velem van a baj? Nem, csakis a felfogásom volt a rossz. Nekem nem szabad úgy élnem, nem szabad papucsnak lennem, akit mindenki ide-oda dobálhat, ha éppen útban van. Vétettem azzal, hogy olyanná váltam, és hagytam, hogy Elena vagy Damon, vagy éppen mind a ketten nagyokat rúgjanak belém. De már nem fogom ezt csak úgy hagyni.
Térdre esett a test mellett, és már vártam a nagy pillanatot, amikor végre kiéli azt, amilyenné ő teremtetett, de a perc... nem jött el. Elhajolt a nyaktól, nem figyelt a vérre, és a kegyetlenség sem volt ott szemeiben. - Caroline, Caroline... - ráztam a fejem lemondóan, hiszen mást nemigen tudtam hozzáfűzni ehhez. Ennyire hülye az életstílusom, hogy mások nem képesek ilyet tenni? Vagy talán túl jó professzor voltam, és túlságosan belevertem Caroline-ba a jó vámpírkodást. Talán Damonre kellett volna bízni. Bár ő megölni akarta, nem tanítani, szóval... ténylegesen nekem köszönhető, hogy ő most itt van. Mikre rá nem jövök egy kis eszmefuttatásból...!
Ekkor azonban... Lexi neve ütötte meg a fülemet, és ezért meg sem próbáltam lerázni magamról Caroline kezeit. Mert... hogy is mondjam? Mélyre nyúlt ezzel a témával a szívemben. Lexi halott, örökké az is marad, de miért kell felemlegetni? Ennél jobb dolga nem akadt?
- Lexi azért tette, amiért én tettem veled annak idején - mondtam tárgyilagosan, ekkor már küzdve magam ellen, hogy nehogy érzelmet produkáljak. - De neki esélye és ideje sem adatott arra, hogy olyanná váljon, mint én. És hová jutott ő azzal az életstílussal és felfogással? A bátyám mancsai közé, aki kegyetlenül szíven döfte! - sziszegtem, dühösen meredve magam elé, majd hirtelen Care-re kaptam a tekintetem, és indulatosan léptem el a közeléből, hogy a hajamba túrjak, és gyomrom összerándult, de nem az imént megivott vér miatt.
- ÉN NEM FÉLEK! - hangsúlyoztam ki számára dühödten, és haragosan, miközben próbáltam legyőzni mindenféle démont, ami időközben feltámadt bennem. - És Klausnak semmi köze ahhoz, hogy én hová jutottam. Nem lett volna kötelességem követni azt az utat, amit előttem teremtett meg. Szabadon léptem rá, volt esélyem a visszatérésre. De én így akarok élni! És ez ellen te NEM tudsz tenni az égvilágon semmit! - mondtam neki, alapos gesztikulálással, és éreztem, hogy arcom nagyon is feszült.

Még egy órája sem, hogy összefutott Klaus egyik testvérével. Legnagyobb szerencséjére nem kellett sokáig hallgatnia a férfit. Azóta is azon gondolkodott, amit a haldokló nő mondott; vajon miféle áldozat és miféle szörny tesz ilyet? Otthagyja áldozatát miközben tudja, vámpírok járják a várost. Egyszerű kegyetlenség volt amit vámpírokról tudott elképzelni... mégis erősen élt benne a gyanú, hogy vámpír nem tenne ilyet. Nem, addig szívná áldozatát, amíg teheti, hogy aztán csak egy porhüvelyt hagyjon hátra, ne többet.
Nem kocsival ment mert muszáj volt kiszellőztetnie a fejét. A vér látványa, szaga még mindig kísértette és el kellett űzze ezt az érzést. Egyenesen haza kellett volna mennie, hogy az egyik vértasak után nyúlhasson ami segített volna. Most, hogy a mai nap alig evett és csak egy órája, hogy lemosta magáról a halott nő vérét, fáradt volt és éhes. Ez az éjszaka azonban nem akarta elengedni; nem. Szörnyű vaskarmai lelkébe martak, húsába vájtak majd drótokat szőttek bőrébe és rángatni kezdték mint egy bábot.
A vér szaga rántotta ki révült állapotából.
- Komolyan? – suttogta maga elé. Haza kellene mennie, mégsem teszi. A főtéren hamar kiszúrja a vámpírt aki a templom mellett, egy árnyékos helyen veszi vérét a nőnek. Hamar odaér de mielőtt elrántaná a vámpírt, megakad a mozdulatban... Stefan.
- Stefan! – kiált rá de nem érkezik reakció. Caroline tekintete elsötétül. A vérszag miatt csak felerősödik a vágy de még bír vele... képes leküzdeni. Stefan megtanította harcolni vele... elcsitítani azt.
- Stefan! – kiáltott rá már másodjára miközben mellette termett és olyan erővel taszította el a férfit áldozatától, ahogyan csak bírta.
- Mégis mi a franc bajod van neked? – tudta, persze, hogy ne tudta volna, hogy Stefanban éppen a ripper uralkodik de attól még szörnyű volt így látni azt az embert aki megtanította mindarra amivel most nem élt... hogyan győzze le a vérvágyát, hogyan fojtsa el azt az éhséget ami perceként lángolt fel, hogy aztán újra el kelljen oltani. A mentora volt és most mégis őrült üzemmódban élt a városban. Tudta, hogy fordított helyzetben az a Stefan akit megismert, segített volna neki ha ő kerül ilyen helyzetben. A ripper azonban valószínűleg nem örült annak, hogy elszakították áldozatától. Csak remélni merte, hogy nem támad újra a fiatal nőre akinek vére végigfolyt nyakán és bemocskolta Caroline kezeit is miközben szabad kezét szájához emelte és csuklójába harapott, hogy aztán megitassa vérét a lánnyal. Tekintete azonban elsötétül ahogy megízlelte a nő vérét ami akkor kerülhetett karjára mikor ellökte a ragadozótól. Mély levegőt vett de nem sikerült elsőre eltompítania az éhséget. Csak a harmadik próbálkozásra sikerül. Ha Stefan nem lép közbe, csuklóját a halandó szájához nyomja miközben elfordul és lehunyja tekintetét.

to Ian Blackwell

Azért ő is ismer. Azért ő is ismer, tudja, hogy nem lepett meg a találkozóra való igent mondása.
- Rendben, remélem a beszélgetésünk után sem felejted el ezt az ígéreted! - utalok itt Klaus-ra, igaz ő még nem tud róla semmit, sőt azt sem tudja, hogy szeretném megölni, amit nem is fog megtudni, elég lesz annyit tudnia, hogy nem bánthatja..
Ahogy sejtettem. Az ősökről akar megtudni minél több dolgot. Itt csak óvatosan kell információkat szolgáltatnom neki, mert jobb, ha néhány dolog homályos marad számára, veszélyes lenne mindenkire nézve, ha létfontosságú információkkal tartózkodna itt a városban.
- Szerencséd van, tudok róluk egyet, s mást. - tekintek ördögi arckifejezéssel előre, arcomon egy kaján vigyorral. Érdekes lesz erről mesélni, mert azokat a dolgokat amiket róluk tudok még nem mondtam el senkinek. Nem szeretek ilyen dolgokról beszélni, mert nincs mindenkinél biztonságban.
- Az ősök már több, mint ezer éve élnek. Nem vámpírnak születtek, hanem az anyjuk, Esther változtatta át őket, azért, hogy az ősi vérfarkasoktól megvédje őket. - mondom el a "keletkezésükről" szóló rövid kis történetet.
- Az elsőket nem lehet elpusztítani - nyomom meg a nem szót - habár van egy szóbeszéd, miszerint egy bizonyos tölgyfával el lehet pusztítani az összes elsőt. - fejezem be a megölésükről szóló dolgokat.
És akkor jön az igazán érdekes történet kezdete, vagyis ami valójában érdekli, ő pedig nem más, mint Klaus. Ő az egyik legnagyobb legenda, mielőtt visszajöttem volna a városba már hallottam róla érdekes dolgokat. Sokan félnek tőle, de szerintem ez hülyeség, persze úgy már másabb, ha az ember tudja, hogyan kell megölni, elég nagy előnnyel indulok mindenkivel szemben.
- Hát Klaus... egy érdekes személy. - kezdek bele. Mostantól kell óvatosan bánnom azzal, hogy mit mondok el, illetve mit nem. Mivel Ian nem hülye ezért tudom, hogy nem hisz el mindent, és azt is gyanítani fogja, hogy nem mondok el mindent, emiatt valóban figyelnem kell a mondandómra.
- Mint azt már tudod ő részben vérfarkas, részben pedig vámpír, ez annak köszönhető, hogy már az anyja is egy elég nagy ribanc volt, hasonlóan, mint a lánya. - szúrom oda gúnyosan. Igaz ezt én szeretem Bekah-ban, mert így legalább én sem unatkozok sosem.
- Szinte ezer évig egy varázslat nyomta el a vérfarkas énjét, de megtörte az átkot, így lett belőle hibrid. Más vérfarkasokat pedig Elena Gilbert, a hasonmás vérével képes. - fejeztem be az ősökről, valamint a hibridekről szóló mesém. Ez neki valószínűleg nem lesz elég, de kíváncsi vagyok, hogy mit fog a dolgokhoz szólni.
- Azt elfelejtettem mondani, hogy Klaustól maradj távol, nem szeretném, ha valamit elcsesznél! - mondtam fenyegető hangon. Többet erről az ügyről nem szeretnék neki mondani.

to Ian Blackwell

Ian Blackwell..
Ő az a személy, akitől jobb, ha a vámpírok tartanak. Nem mondom, hogy gonoszabb nálam, de ő nem tiszta eszközökkel "harcol". Ő a fekete mágiát használja, amit én elítélek. Úgy tanultam a nagymamámtól, hogy mindent el lehet érni a természet erejével, mindig tudunk találni egy elég erős erőforrást, amiből "táplálkozhatunk". Sosem használtam még azt a fajta varázslatot, felnézek a nagyimra, hiszek abban, amit ő mondott. Mivel csak ő volt a gyilkosság után nekem, ezért úgy érzem, ha megízlelném, hogy milyen a fekete mágia csalódást okoznék neki.
Most ezzel a személlyel fogok találkozni, akit cserben hagytam, - vagyis ezt ő így gondolja. Pedig erről szó sincs, csak egy barátomat védtem, Katherine-t.
Mivel már régről ismerem a csávót és tudom, hogy óvatosan kell vele bánni, ezért egy találkozót beszéltem meg vele. Tudnom kell, hogy mire készül, mert nem szeretném, ha elcseszné azt a tervem, hogy megölöm Klaust, valamint az egész vérvonalát. Erre pedig a legjobb alkalom az alapítók napja lesz, ott minden tökéletes lesz egy ilyen varázslathoz.
A főtéren várom, ezzel is jelezve, hogy békés a szándékom. Komolyan mondom az a fazon olyan, mint egy elmebeteg, valóban óvatosnak kell vele lenni, de elég vicces mikor ideges.
Messziről meglátom felém sétálni.
Egy év, egy éve, hogy nem láttam, kíváncsi vagyok mennyire tudta megemészteni azt a tényt, hogy az ő terve sem sülhet el mindig tökéletesen.
- Helló! - nevettem el magam köszönés közben. Hát még nem igazán tudta megemészteni azt a bizonyos dolgot.
- Meglep, hogy igent mondtál a találkozóra. - hazudok a képébe. Teljesen kiszámítható volt, hogy igent mond. Mivel most érkezett ezért nem hiszem, hogy nagyon sokat tud az itt élőkről, valamint tisztában van azzal, hogy én gyorsan elég sok információhoz tudok jutni.
- Van egy ajánlatom a számodra. - kezdtem bele a mondandómba. Nem szeretnék bonyodalmakat, ezért képes vagyok vele alkut kötni. Igaz itt csak az a kérdés, hogy ő képes lesz-e velem.
- Ha bármi kérdésed van a városról, vagy a lakóiról én szívesen mesélek neked, de - szakítottam félbe a mondatot, majd oldalra néztem, s úgy folytattam - cserébe te nem avatkozol bele az én ügyeimbe! - nyomtam meg a mondat második végét. Tisztában vagyok vele, hogy ezután csak jobban el szeretné baszni az egyik tervem, de remélem nem felejtette el azt, hogy én nem fenyegetőzni, hanem cselekedni szoktam...

To; Haven

Telefonommal a zsebemben, fülessel a fülemben sétáltam hazafelé. 8 óra van, azonban hála a jó időnek még mindig világos. A fene sem gondolta, hogy a mai nap során valami megrázkódtatás fog érni. Természetesen erre az ember sosincs felkészülve lelkileg, én sem voltam. Hiszen miért lennék? Én mindig is a belevaló lány voltam, aki mindenben benne van, aztán a végén menti az irháját, ahogy csak tudja. Persze azért a fényes nappal való sétálgatás nem szokta beindítani a kellemetlen gondolatokat az emberek fejében. Én sem aggodalmaskodtam azon, hogy esetleg valaki elkapja a nyakam, és megpróbál majd megerőszakolni. Könyörgöm! Világos van! Normális ember nem játszik ekkora rizikó faktorral! Persze ilyenkor mindig rájövök, hogy de, vannak, akik ezzel szórakoznak, és vannak olyanok is, akik pedig mind emellé, még engem tekintenek áldozatnak.

Sportcipős lábammal, halk, már-már macskajárással közlekedem a szokásos útvonalamon. Két kis kanyar, és egy nagyobbacska egyenes. Ennyit kell megtennem. Fülemben a szokásos hangerővel üvölt a rock, ami miatt a közelemben felbukkanó kocsikat sem hallom, nemhogy az embereket. Egy apró szökkenéssel átugrok egy lyukat a földön, majd mikor a földre érkezem valami furcsára leszek figyelmes. Nincs zene, nem szól semmi…
Lelassítom lépteimet, majd kissé ingerülten a zsebemhez nyúlok, ami természetesen immár üresen lengedezik a kellemes szellőben. Arcom fehérre vált, nem lehet, hogy csak így elhagytam volna, hát azért megérzi az ember, ha elhagyja a telefonját.
- Csak nem ezt keresed? – hallom a kérdést, majd immár kissé nyugodtan fordulok a hátam mögött álló alakhoz. Milyen jó, hogy vannak még rendes emberek, akik visszaadják mások tulajdonát…
- De jó, hogy megtaláltad, köszönöm! – mondom mosolyogva, majd az idegenhez sétálok kitárt karokkal, hogy ismételten magamhoz vegyem elkallódott tulajdonomat.
Persze a következményekkel ismét nem számoltam. Újfent, immár sokadjára megfogadom, hogy nem leszek ilyen bizakodó az emberekkel kapcsolatban. Egy rántást érzek a kezemen, majd úgy emelkedem a levegőbe, mint egy rongybaba. Fejem óriásit koppan a flaszteren, komolyan, ettől az erőtől rendesen csillagokat látok, és szédülni kezdek. Ajkaim közül egy halk nyöszörgés szakad fel, majd próbálok feltápászkodni. A baj csak az, hogy az idegen nem igazán engedi. Rajtam landol, szinte már természetfeletti erővel nyomja a kezemet a földre. Egyetlen karja elegendő ahhoz, hogy megtartsa teljes súlyomat, erőmet, tehát a kapálózásnak és annak, hogy ellenálljak nem igazán van sikere.
Ujjaival a lábamat simogatja, szemének bogara sóvárgással telve követi kalandozó kezét. Egyszerűen undorító ez a fazon, teljesesen kiborulok. Könnyek gyűlnek pilláim alatt, már érzem a kínkeserves beteljesülést. Én ezt nem akarom, ne érjen hozzám a mocskos kezével! Könnyek gördülnek végig az arcomon, majd mintegy angyal érkezését, meglátom őt!
Hosszú haja lágyan kavarog a szélben, tökéletes sziluettje akár a legcsodálatosabb teremtményeké. Halkan dünnyögni kezdek mint egy kisgyerek és figyelem az eseményeket. Eljött értem egy tündér hogy megmentsen! Milyen romantikus!
Könnyeim elapadnak, majd immár óriásira tágult íriszekkel nézem a lejátszódó jelenetet. Agyam lázasan kattog, próbálom megérteni milyen ételről is beszél. Nyak törik, egy kéz ránt fel a földről, majd segít talpra állítani.
A nagy rohanásban vetek még hátra egy pillantást, majd mit sem törődve az otthagyott telefonommal követem megmentőmet egészen a főtérig.

- Igen, egészen rendben vagyok! – válaszolok kérdésére, majd arcát kezdem tanulmányozni. Soha nem volt még szerencsém női vámpírhoz, de azt hiszem ennek a pillanatnak is el kellett jönnie. Lágy mozdulatokkal kisimítom a nadrágot a lábamon, majd próbálok nyugalmat erőltetni az arcomra.
- Igazából nem lehetek eléggé hálás… hiszen meg is ölhettél volna… - jegyzem meg. Nem, egyáltalán nem figyelek arra, amit mondok. Ismét figyelmetlen vagyok, ismét jár a szám, és olyanba mártom magam, amibe nem kellene. Bár lehet, hogy valójában nem teszek én ezzel rosszat, csak hát ő ezt nem feltétlenül így gondolja. Vajon a vámpírok nagyon pipák azért, ha az emberek ilyen szinten belemásznak a magán szférájukba?
- Ne haragudj, nem akartam indiszkrét lenni, és bunkó! Tényleg hálás vagyok… - mondom, majd óriási szemekkel nézek rá!
- Mi a neved? – kérdezem barátságosan. Ezek után ugyanis az a minimum hogy egy kávéra meghívjam..