"Aranyos egy lány." ~ gondoltam, majd hirtelen leült mellém. Kissé zavarban voltam, talán el is vörösödtem picit. Majd kérdezett valamit, amitől majdnem leestem a padról. "Mégis hogy tudhatja, hogy én boszorkány vagyok?" ~ e gondolat közben meglepődött ábrázattal lassan, kicsit félve fordultam felé. Zavaromban nem tudtam vagy egy percig semmit kinyögni, mire ő azt mondta: - Szép kapás. - erre már én végképp nem tudtam miként reagáljak, szóval szinte már bámulva őt, végigvizslattam, hogy hátha rájövök így, kicsoda. Erre ő halkan kuncogni kezdett, mintha azt hinné, a melleit bámulom. Pedig nem azt tettem... najó, egyszer... talán kétszer is megnéztem, valóban csinos volt, de most nem ezzel kellett törődnöm, hanem végre erőt kellett vennem meglepődöttségemen és megkérdeznem, mit tud még rólam...
- Igen, bár a varázslót jobb szeretem, egyébként mégis honnan tudtad, hogy nem vagyok normális ember? - mire ő a szemeibe nézett és tartott egy kis hatásszünetet, gondolom ez volt. Amit még furcsának találok, hogy ez alatt a pár másodperc alatt, mikor visszanéztem szemeibe, nem láttam benne magam, egyszerűen nem láttam az arcmásomat. Ekkor kezdtem sejteni róla valamit, a hirtelen hidegebb levegő, az üres szemei, ezek alapján ő sem tűnik valódi, emberi lénynek. Gondoltam megkérdezem: - Te is valamiféle szerzet vagy?

Még mielőtt elhagytam volna újdonsült otthonomat, a tükörbe néztem. Fekete naci, szegecses magassarkú, sötét felső, és hozzá párosítva egy szintén fekete bőrdzseki. Ajkaimat vérvörös rúzzsal bekentem, szemeimet erősen a fekete szemcezúrámmal kihúztam. ,,Tökéletes." - mértem végig magamat. Bár most csak vadászni megyek, de akkor is legyek a legjobb formámban. Kiléptem az ajtóból, és gyalog kezdtem el indulni a Főtér felé. Elég későre jár, talán találhatok itt valakit.
Az egész úton a saját cipőm kopogását hallottam, olyan kihalt volt az egész. Egyedül az utca neonlámpái villogtak a szemembe, ami egy kis idő után elég idegesítővé tud válni. Éhes voltam, és emiatt pedig mérges. A kettő nem jó párosítás.. Végül elértem a Főtérhez, és már messziről kiszúrtam az áldozatomat. Lassú, kecses mozdulatokkal közeledtem feléje. Közelebb érve éreztem rajta, hogy boszorkány. Hmm.. Ezt az egyet még életbe hagyom. Most már nem úgy közlekedtem, mint egy ragadozó, hanem a szokásos angyali mosolyomat felvéve köszöntem neki.
- Szia, Melanie vagyok, téged hogy hívnak? - kérdeztem tőle. Általában nem szoktam kiadni a nevemet. Volt, hogy már úgy mutatkoztam be, hogy "csinibaba", de ez egy bárban volt, és azért ez az ismeretlen varázsló kulturáltabban néz ki. Akkor így is kell viselkednem vele. Nate.. Modern kori név. Viszont milyen kis udvarias, tanították őt illemre, mint ahogy engem is anno. De azok a régi szép emberi éveim voltak. Most már áttértem a kegyetlen vámpír módra.
Hirtelen leültem mellé, leleplezve magamat, és a mellkasom alatt összefontam a karomat. - Nocsak, boszi? - vontam fel a szemöldökömet. - Szép kapás. - bólintottam, de ezt a mondatot inkább magamnak szántam.

Szobámban való olvasgatást és varázsolgatást már meguntam, ezért inkább úgy döntöttem, hogy kilépek egy picit levegőzni. Végre kitisztul a fejem is, vagy ha ez nem történik meg, legalább elkönyvelhetem, hogy csináltam valami fontosat is. - ezen gondolatok befejeztével felpattantam és már el is kezdtem készülődni. "Talizmánokat vidd, ki tudja..." ~ véstem jól az eszembe, és már a nyakamba is akasztottam őket. Felkaptam a dzsekimet és rögtön a város főtere felé vettem az irányt. Ahogyan lépésről lépésre haladtam a sötétben közelebb a főtér felé, még nem tudtam hova menjek. Végül körbejártam, körülnéztem a kirakatokban, mind zárva volt, úgyhogy kerestem egy padot és leültem. Rákönyököltem a térdemre és csak néztem magam elé, aztán a gondolatok elkezdtek cikázni bennem, arra gondolván, hogy vajon mi céllal vagyok én varázsló, miért haltak meg a szüleim. Végül aztán már csak azt találtam furcsának, hogy édesszüleim miért akartak örökbeadni engem. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy lépések hangjai közelednek felém. Kopogó léptek voltak, úgyhogy egy nő. Kicsit oldalra biccentettem a fejem, abba az irányba, ahonnan a léptek jöttek, ekkor még nem láttam arcát, csak alakját, egy pillanatra megállt. Nem is foglalkoztam vele tovább, újra gondolathullámok törtek rám, és pár pillanatig nem is állított meg semmi, hanem hirtelen hidegebb lett a levegő és az a pár magassarkú cipő termett előttem, amiket az előbb hallottam közeledni. Aztán egy hang is megszólított:
- Szia, Melanie vagyok, téged hogy hívnak? - e kérdés hallatán felnéztem rá, és tehetetlenül is, de végigmértem, miközben fejemet emeltem, hogy a szemébe nézhessek.
- Hello, Nate vagyok. Ismerlek valahonnan? - kezdtem vele beszélni udvariasan.