Ma volt a nagyi halálának az évfordulója, és ezért el mentem a templomba, hogy imádkozzak miatta. Olyan sok mindenben segített nekem, hisz ő mondta el nekem, hogy boszorkány vagyok, és az elején ő tanított meg nagyon sok dologra. Nagyon sokat tett értem, és nem érdemelte meg volna, hogy meghaljon, hisz... Katherine kiszabadítása miatt áldozta fel magát, de mindent hiába tett, hisz nem volt lent a kriptában.. Minden hiába való volt, és... És csak bajt hozott ez az egész Mystic Falls-ra. Annyira jó lenne, ha a nagyi még mindig élne, hisz most lenne rá a legnagyobb szükségem, most hogy... visszatértem abból a szörnyű világból, de sajnos nem tudok vele többet beszélni, hisz a fátyol összeomlott, és én többet nem vagyok horgony, nem tudok vele beszélni... Egy egyszerű fekete szoknyát húztam magamra, egy fekete magassarkút és egy táskát vittem magammal, majd írtam egy SMS-est Damon-nak, hogy leszek és el is indultam... mikor beértem a templomban senki sem volt, mert jó korán érkeztem, majd felkerestem az atyát, akivel órákig beszélgettem és imádkoztam a mamáért, majd mikor elment az oltár mellett, akkor megpillantottam Cole-t és a szívem elkezdett hevesebben dobogni, majd a gyertyák lángja is elkezdett pulzálni... Vettem egy mély levegőt, és elindultam felé, majd leültem mellé. Majd mikor ő is üdvözöl csak elmosolyodom. – Jó újra látni téged.– Mondom neki mosolyogva, és tényleg így gondolom. Jó volt újra látni, azután a félre sikerült találkozás után. Remélem nem haragszik már rám, és még abban is reménykedem, hogy a heg is eltűnt a kezéről. Tényleg szégyellem, hogy akkor felrobbant a kólája, de összekevertem Kai-val, és tudjuk jól, hogy is róla a véleményem. - Olyat én is szoktam, és mindig arra jutok, hogy az élet szívás, de azért vannak szép pillanatok is, csak ritkák, mint a fehér holló.– Mondom neki, és sóhajtok egyet, főleg ez akkor igaz, mikor a személy egy természet feletti. Majd mikor végigpillant rajtam, akkor csak elpirulok. Ma sem vagyok valami csinos, jobban is kiöltöztettem volna, de nem reménykedtem benne, hogy itt fogok vele legközelebb összefutni. - Ma van a nagyi értelmetlen halálának az évfordulója, szóval semmi sincs nagyon... és veled? – Kérdezem tőle, majd elmosolyodom, és elkezdtem nézni a templom különböző pontjait. Vajon milyen régi lehet az épület, és miért gondolkodom, ilyen dolgokon?
Csak ülök ott, egymagam, nézem a Szűz Máriát ábrázoló portrékat és azon gondolkodom, hogy hova jutottam. Hogy abból a kis városból, ahova születtem, merre vitt a lábam, meg az élet. Szerettem templomba járni, nem azért, mert olyan nagy hívő lettem volna, csak megnyugtatott a tudat, hogy még mindig vannak emberek, akik hisznek valamiben, s eljárnak ide, Isten házába. Talán gyónnom kéne, de az nem vallana rám. Az nem lenne túl King Cole-hoz méltó, így inkább elhessegetem a gondolatot és megmaradok abban az aranytól ragyogó burokban, amit apám épített fel körém még gyerekkoromban. Felállok, megigazítom a farmeromat, nem öltöztem ki különösebben, mert nem gyászolok senkit, nem azért jöttem, hogy eltemessem a múltamat, vagy a jelenemet, büszke vagyok mindenre, amit tettem, és ez így lesz mindig, akkor is, ha az emberek elítélnek majd. És el fogj jönni íz idő, hogy elítélnek, tudom jól. Miután ismét leülök, bár nem tudom, hogy minek, a gyertyákra függesztem tekintetem. Megannyi van belőlük, talán meg sem tudnám számolni, hogy hány embert siratnak itt nap, mint nap a fekete gyertyák vörös lángjai. A mámoros gondolataimból egy ismerős hang zökkent ki, irányába fordítom a fejemet, s rögvest felismerem Bonnie-t, a lányt, akivel abban a füstös bárban találkoztam. Akaratlanul is a tenyeremre nézek, de a találkánkról árulkodó heg már eltűnt, nyoma sem maradt. Visszanézek rá, és elmosolyodom. - Szia! Igen – vallom be. Lebuktam. Pedig nem akartam, hogy az emberek gyengének higgyenek, mert ilyen helyeken bujkálok az élet elől, ami után még mindig rohanok, mint egy szekér után, ami nem akar felvenni. - Csak gondolkodom… tudod, az élet nagy dolgain – vonom fel a szemöldökömet, és elmosolyodom. Végignézek fekete ruháján, biztos vagyok benne, hogy ő is, ahogyan itt még nagyon sokan azért jött, mert gyászol. Nem akarom megkérdezni tőle, nem akarok sebeket felszaggatni, így csak óvatosan megsimítom a vállát, mintha már régóta ismerném. - Mi újság veled?
Bonnie Bennett
welcome to my world
► Residence :
❀ Mystic falls
► Age :
29
► Total posts :
21
WICKED WITCH ℘
Tárgy: Re: Templom Vas. Jún. 21, 2015 12:58 pm
Ma volt a nagyi halálának az évfordulója, és ezért el mentem a templomba, hogy imádkozzak miatta. Olyan sok mindenben segített nekem, hisz ő mondta el nekem, hogy boszorkány vagyok, és az elején ő tanított meg nagyon sok dologra. Nagyon sokat tett értem, és nem érdemelte meg volna, hogy meghaljon, hisz... Katherine kiszabadítása miatt áldozta fel magát, de mindent hiába tett, hisz nem volt lent a kriptában.. Minden hiába való volt, és... És csak bajt hozott ez az egész Mystic Falls-ra. Annyira jó lenne, ha a nagyi még mindig élne, hisz most lenne rá a legnagyobb szükségem, most hogy... visszatértem abból a szörnyű világból, de sajnos nem tudok vele többet beszélni, hisz a fátyol összeomlott, és én többet nem vagyok horgony, nem tudok vele beszélni... Egy egyszerű fekete szoknyát húztam magamra, egy fekete magassarkút és egy táskát vittem magammal, majd írtam egy SMS-est Damon-nak, hogy leszek és el is indultam... mikor beértem a templomban senki sem volt, mert jó korán érkeztem, majd felkerestem az atyát, akivel órákig beszélgettem és imádkoztam a mamáért, majd mikor elment az oltár mellett, akkor megpillantottam Cole-t és a szívem elkezdett hevesebben dobogni, majd a gyertyák lángja is elkezdett pulzálni... Vettem egy mély levegőt, és elindultam felé, majd leültem mellé. – Szia, hát te itt?– Kérdezem tőle kissé meglepetten, hisz nem gondoltam volna, hogy itt fogom majd újra látni a múltkori buli után... De vajon mi csinál itt egyedül? És miért pont egy templomba ment, mikor... De végül is nem tartozik rám, hisz nem vagyok én senkije sem, de a kíváncsiságom miatt megkérdezem. - Mit csinálsz itt?– Kérdezem tőle mosollyal az arcomon, remélem nem tartja rossznak és erőszakosnak az érdeklődésem, engem csak pusztán érdekel, és kíváncsi vagyok, hisz nem gondoltam volna róla, hogy templomba jár, bár... Remélem nem kérdez vissza, hisz akkor lehet elsírom magam... Majd én is összekulcsoltam a kezemet, ahogy imádkozáshoz szokták.
A templom. A hely ahová az emberek azért járnak, hogy meggyónják bűneiket. Én most azért vagyok itt, mert történetesen elejtettem a rágómat, és amikor lehajoltam érte, észrevettem, hogy milyen csodálatos ez az építmény. Mindig is vonzottak a hatalmas, régebbi épületek, talán az építészmérnök fejem vonzott hozzájuk. Nem, sosem tanultam, de mindig is volt érzékem az ilyen dolgokhoz. Csak álltam ott, és figyeltem a templomot, szinte megbabonázott, s azon tanakodtam, vajon beléphetnek-e oda vámpírok. Kedvem támadt belülről is megcsodálni, így egy hirtelen ötlettől vezérelve fellépdeltem a lépcsőfokokon, és belöktem a hatalmas, díszes ajtót. Odabent síri csend ült, a hosszú padsorokon, amik az oltár felé néztek nem ült sok ember, csak itt-ott elszórva voltak láthatók. Nem sűrűn jártam Isten házában, ugyanis apám, aki elég keményen űzte az ateizmust, megtiltotta anyámnak, hogy elhozzon bennünket. Ilyen formán egyetlen imát sem tudtam, csak foszlányokat, amiket néha meghallottam, anyám általános reggeli imádságából, amit olyankor mormolt el az orra alatt, miután apám elhúzott dolgozni. Végigmentem a hosszú folyosón, egy ismerősön sem akadt meg a szemem, s mivel amúgy sem volt jobb dolgom, mivel nem terveztem semmi a mai napra, leültem a legelső sorba, összekulcsoltam az ujjaimat, és bámultam a hatalmas Szűz Mária portrét, ami ott lógott a falon velem szemben. Olyan volt, mintha élne. Mintha a vesémbe látna. Egyszerre rémített meg, és kergetett nyugalomba.
Heily Rose Crane
welcome to my world
► Residence :
₰ mystic falls
► Age :
214
► Total posts :
86
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Templom Vas. Ápr. 13, 2014 1:04 pm
To my sweetheart
Ez az egész a húgommal sokkal nehezebb, mint amire számítottam. Irányíthatatlan és én nem tudom, hogy mit tudnék tenni annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Most az egyszer érzem úgy magam, mint aki tehetetlen. Sokszor olyan vele, mintha a falnak beszélnék és talán a legjobb lenne, ha őt is megkímélném a szenvedéstől és magamat is és egyszerűen egy karóval jutalmaznám. Vagy szabadon is engedhetem, de azt nem akarom. Ő a családom. Apám elárult és ezért megfizetett ő és az új családja is. Ha valaki megkérdezné, hogy melyek életem legszebb emlékei gondolkodás nélkül rávágnom, hogy az, amikor láttam apám tekintetét, mikor azt mondtam a fiai halottak. Ha őszinte akarok lenni ezzel nem is hazudtam olyan nagyot. Mert később egytől-egyig mindegyiket megöltem. Szerencsétlenek még azt sem tudták, hogy miért történik ez az egész. Azonban egyetlen rokonom még mindig életben van. Az a srác, akit vámpírrá változtattam vadász apja előtt. Őt is meg kellett volna ölnöm az apja után, de úgy gondoltam így többet fog szenvedni. A vámpírléttel mindenkinek meg kell birkóznia és ez alól még Ő sem kivétel. Talán Ő az egyetlen, akit így hirtelenjében ráírhatok az ellenségeim listájára. Igen.. Ezt most már határozottan össze kell állítanom főleg, hogy most már a húgom is az emberek között jár-kel. Még akkor is, ha csak ez éjszaka engedélyezett neki a számára. Árulásnak tekintem, hogyha valaki máshoz fordul segítségért.. De pont ez kell ahhoz, hogy meg tudjam törni. Egy személy, aki iránt érzéseket táplál és nem én vagyok. Rajta keresztül olyan könnyedén bejutok a kicsi lelkébe, hogy meg fog lepődni. Aztán még ott van mondjuk Caroline is. Elég csúnyán elbántam vele a múltkor és, ha jól emlékszem bosszút esküdött, de ilyenkor, már soha nem figyelek oda mit beszélnek az áldozataim, mert ezek nem többek üres fenyegetőzésnél. Ha annyira ártani akarna nekem, már rég halott lennék. Meg persze nem is tud, hogy hozzám férkőzni. Mondjuk kíváncsi lennék, hogy mennyi mindent tanítottam neki. Van, aki képes elsajátítani a módszereimet pusztán azzal, hogy egyszer alkalmaztam rajta. Az ilyenek pedig mindig egy kis büszkeséggel töltenek el ugyanakkor kicsit furcsa, hogy valaki ennyire tud alkalmazkodni az én életmódomhoz. Zsebre tett kézzel járom az utcákat és próbálom a fejemben felidézni minden egyes alkalmat, amikor ártottam valakinek. Túlságosan is végtelen. Ha tényleg valamelyikük bosszút akart volna állni rajtam, már megtette volna. De az is lehet, hogy csak én hiszem így. Sőt ez biztos, hogy ez csak az én véleményem. Lehet, hogy vártak a megfelelő pillanatra és az, hogy most a húgommal mutatkozom nem éppen a leghelyesebb döntés. Veszélybe sodrom az életét. Nem védhetem meg mindig. Ezért kell erősnek lennie, de ezt magyarázhatom neki annyiszor, ahányszor csak akarom. Azt hallja meg, amit ő akar. Erre én csak annyit tudok mondani, hogy tipikus nő. A mondatból is azt szedi csak ki, ami neki fontos és nem is figyel oda, hogy az egésznek együtt van egy jelentése. Ha egyszer egy nő a sírba visz az száz százalék, hogy a húgom lesz. Nem ismerek még egy olyan embert, aki annyira ki tudna akasztani, mint ő. Mondjuk nem várhatom el tőle, hogy egyik napról a másikra tisztában legyen mindennel. Az nem lenne fair vele szemben. Bezártam őt jó ideig, szóval.. Most pedig viselnem kell a döntéseim következményeit, aminek egyike az engedetlenség. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha hallgatna rám.. Mikor felpillantottam megláttam a templomot. Talán el kellene hoznom ide.. Megvallja a bűneit vagy mi. Bár lehet az egész összedőlne, ha csak a küszöbre lépne.. Szörnyetegnek tartja magát. Pedig az igazi szörnyeteg az én vagyok és, ha tudná, hogy neki mennyire nincs köze hozzá. Azonban, már lehet egyfajta sejtése, hogy nincs ki mind a négy kerekem. Hagytam, hogy a nap egy kicsit megsimogassa a bőrét és csak azután mentettem meg vagy mi.. Egy ismerős hangra kapom fel a fejemet. Hm. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor ennyire kikapcsoltam volna, hogy azt sem fogtam fel ki van körülöttem.. Ez viszont most nem számít. Örülök, hogy újra találkozunk, bár eleve én voltam az, aki elhagyta. Nem tehetek róla. nem bírok huzamosabb ideig megmaradni egy személy mellett. Idő kérdése és kikészülök.. Szeretek egy kis távolságot tartani, mert nem akarom, hogy túlságosan is közel férkőzzenek hozzám. Blair-nek valamilyen szinten sikerült és ezért is jobb, hogy volt köztünk egy kis távolság. Bár a levegő még mindig ugyanúgy szikrázik körülöttünk, mint akkor. Nem mondom azt, hogy ez szerelem, mert.. Nem az. Én képtelen vagyok arra, hogy valakibe is beleszeressek.. Reménytelen eset vagyok ilyen téren, de nem is vágyom ilyesmire. Előkotortam a zsebemből az öngyújtómat, majd felé nyújtottam. – Nem gondoltam volna, hogy pont egy templom közelében fogok veled újra találkozni. – Mondtam féloldalas mosoly kíséretében.
you are my nemesis, look into my eyes it’s where my demons hide
Annyira vártam a pillanatot, olyannyira hiányzott már, hogy csak nehezen tudom kontrollálni magam. Mintha valami kitört volna, eltépte volna a láncait s most a mellkasomat feszegetné a kiutat keresve. Marja, kaparja a húsom, de már nem számít, hiszen a szívemet szétszaggatta... Őrült vagyok. Mindig is az voltam. Anthony rá a húsvér példa, nála jobban senki nem ismer. A mai napig biztos vagyok benne, hogy én is megkaphattam belőle egy olyan szeletet, amit csak ritkán mutat meg, bár nehéz kiigazodni rajta. Leginkább egy vaskos könyvhöz tudnám hasonlítani, bár ha hangosan mondanám el a gondolataimat biztosan kinevetne miattuk, és nem ítélhetném el, hiszen jómagam is nevetségesnek vélem saját eszmefuttatásom, de bármennyit is gondolok rá, Anthony akkor is egy folyton becsukódó könyv a számomra. Rengeteg megírt lappal rendelkezik, bár nekem csupán néhányat sikerült belőle szemügyre vennem, mert sosem hagyta, hogy sokáig gyönyörködjem az összefüggő sorokban és megismerjem a szavak mögötti igazi értelmet. Valahányszor túljutottam a felületes részeken és megláttam a könyv igazi énjét, a fedele durván a kezemre csapódott, bársonykötéssel ölelte körbe és tartotta szorosan az ujjaimat, hogy ne jussak tovább, pedig... Nem ítéltem volna el, nem kiabáltam volna világgá, nem... nem tettem volna semmit, csupán közelebb kerültem volna hozzá. Ettől félt annyira és ezért hagyott magamra. Kemény leckének kellene felfognom, de nem mondom, hogy minden érzelmem elhalt emiatt. Lehetetlen volna nem gondolni rá, minden gonoszságával, minden tettével. Ezek hajtják őt előre, nekem pedig valahol meg van írva benne a saját fejezetem, de nem tudom, hogy érdemes e tovább feszegetni a fedelet, ha ő nem akarja igazán. Bódult vagyok, gondolatoktól részeg, melyek róla szólnak, körülötte forognak. Az izgatottság a csontomig hatol hiszen láttam őt, noha nem kezeltem fényesen a helyzetet. Végül is... képtelen vagyok máshogy hozzáállni, legutóbb ő fordított hátat nekem, meglepettségemben szinte ledermedtem, pedig százszor, ezerszer elterveztem mit mondanék neki... Az érzelmek erősebbek voltam nálam, a női sértettség pedig felcsattanva vette át a szerepet, nehezen türtőztettem magam, s mielőtt túlcsordultam volna megelőztem a bajt. Csakhogy hiába minden, a szikrát nem tudom elnyomni, éreztem közöttünk fellángolni, elég volt hozzá egyetlen másodperc. Már a legelső pillanat kiváltotta nálam, az illatának mámorító aromája, a tekintete sötét csillogása... Anthony maga a megtestesült erőszak, minden, amire szükségem van, kiszáradt a szám, legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de... megijedtem. Éreztem az őrült tüzet - mint régen... Pedig számtalan éjszakát végigszenvedtem a hiánya miatt, eszembe jutott milyen volt eleinte nélküle, mintha magát az oxigént vonták volna meg tőlem. Akkor, abban a pillanatban a tőlem visszatartott éltető levegő az arcomba csapódott, én pedig... nem tudtam mit kezdeni vele. A húgához jött vissza, pontosan ezért maradt idáig életben a reményem, hiszen a lány a kapocs a várossal, hittem, egyenesen tényként kezeltem, hogy Anthony Adkinst viszont fogom még látni. Nos... Megtörtént... És most őt keresem. Kattognak a gondolatok, a lelkem örvényként kavarog. Olyan, mint egy mágnes, csak húz magához, szólít és én indulok... A Nemezisem a végzetem, és úgy hiszem, a mi ügyünk még nincs lezárva. Még nem fejeztük, nem fejezhettük be be és nem így... Tudom, hogy számítok neki valamit, bár már abban sem bízom, ahogy lassan az ítélőképességemben sem. Szomorú lennék, végtelenül elkeseredett, legfőképp csalódott és nagyon nagyon dühös. Nem bírom ki válaszok nélkül, ez húz előre, apró kis sarkas cipőm a betonon kopog határozott lépteim miatt, és nem lennék meglepve, ha újra a bár közelében találnám. Remélem... mert a kriptánál nem találtam nyomát. Könnyebb lett volna, így már hamarabb meggondolhatnám magam, de nem teszem, ezúttal az a Blair leszek, aki mindig is voltam. Nagy francokat fogok megtorpanni... Nem én! Sminkem sötéten húzódik arcomon, szemeim körvonala fekete íve ellenségesen mered az utcán lézengőkön, még hatalmas kalapom sem takarja el, ahogy az alkonyat tompa köde sem csillapít a látványomon. Belül hezitálok, kérdések sora fogan meg, mégis mit mondjak neki? Tanácstalanul lassítok a tempón és nagyot sóhajtok, a templom hatalmas épülete előtt végül nem bírom tovább és lecövekelek. Szükségem van egy cigire... A hideg falnak támasztom a hátam, egyik lábam felhúzom, talpammal a falat taposom, a zsebemből pedig előkerül a koporsószögekkel teli kis doboz. Könnyed mozdulattal pattintok ki belőle egy fehér szálat, csak ekkor veszem észre, hogy nincs meg a gyújtóm, de ami a legszörnyűbb csapás, hogy egyik zsebemben sem találom. Elmorzsolok egy cifra átkot, éppen amikor egy vénasszony lép ki az ajtón, látom a szörnyülködést, a kérdő pillantásait viszont fintorba húzott ajkakkal viszonzom. Nincs kedvem hozzá. Ami azt illeti legszívesebben kitörném a ráncos nyakát, már érzem is a késztetést, mégis inkább csak beintek neki, nála biztosan nincs gyújtó... Fenébe. Beteszem a cigarettát a számba, bár nem ég, de a kényszert csillapítom pár másodpercig, fejem bosszúsan ingatom, újra a járdakövet fixíroznám a nyanya helyett, de a tekintetem megütközik egy alakban. Egy gyönyörű, szőke alakban. Hogy csak a véletlen műve? Nem tudom. Hogy ő talált rám és nem én rá? Valahol megnyugtat, még ha csak azért is, mert kényelmetlennek találná a snassz elsétálást mellettem, bár fájna, ez tény. - Tűzbe hoznál egy régi ismerőst? - Félmosoly jelenik meg a szám szegletében és aprót, szinte nem is hallhatót sóhajtva kérek tőle segítséget. Szemeim elkerekedve figyelik, mintha változást keresnék rajta, persze több év telt el, így nem csodálkozom magamon. A fülemben érzem a szívem dobbanásait, nem tudom helyre tenni vele kapcsolatban az érzéseimet. Bűn. Eredendő bűn.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Templom 
|| 305|| 
Annyira vártam a pillanatot, olyannyira hiányzott már, hogy csak nehezen tudom kontrollálni magam. Mintha valami kitört volna, eltépte volna a láncait s most a mellkasomat feszegetné a kiutat keresve. Marja, kaparja a húsom, de már nem számít, hiszen a szívemet szétszaggatta... Őrült vagyok. Mindig is az voltam. Anthony rá a húsvér példa, nála jobban senki nem ismer. A mai napig biztos vagyok benne, hogy én is megkaphattam belőle egy olyan szeletet, amit csak ritkán mutat meg, bár nehéz kiigazodni rajta. Leginkább egy vaskos könyvhöz tudnám hasonlítani, bár ha hangosan mondanám el a gondolataimat biztosan kinevetne miattuk, és nem ítélhetném el, hiszen jómagam is nevetségesnek vélem saját eszmefuttatásom, de bármennyit is gondolok rá, Anthony akkor is egy folyton becsukódó könyv a számomra. Rengeteg megírt lappal rendelkezik, bár nekem csupán néhányat sikerült belőle szemügyre vennem, mert sosem hagyta, hogy sokáig gyönyörködjem az összefüggő sorokban és megismerjem a szavak mögötti igazi értelmet. Valahányszor túljutottam a felületes részeken és megláttam a könyv igazi énjét, a fedele durván a kezemre csapódott, bársonykötéssel ölelte körbe és tartotta szorosan az ujjaimat, hogy ne jussak tovább, pedig... Nem ítéltem volna el, nem kiabáltam volna világgá, nem... nem tettem volna semmit, csupán közelebb kerültem volna hozzá. Ettől félt annyira és ezért hagyott magamra. Kemény leckének kellene felfognom, de nem mondom, hogy minden érzelmem elhalt emiatt. Lehetetlen volna nem gondolni rá, minden gonoszságával, minden tettével. Ezek hajtják őt előre, nekem pedig valahol meg van írva benne a saját fejezetem, de nem tudom, hogy érdemes e tovább feszegetni a fedelet, ha ő nem akarja igazán. 
