Már nem vagyok egy nagy társasági lény nem is igénylem az ilyen eseményeket, és a sok embert se nagyon szeretem, azonban, az is igaz, hogy ha sok közül választasz, az kevésbé feltűnő. Viszont én már jó néhány éve csak akkor iszom, ha már nem bírom tovább, és akkor is csak szajhák vérét veszem el, hogy mást is, az már megint egy olyan dolog, ami nem erre a lapra tartozik. Általában válogatós vagyok nők terén. A mai örömlányok, pedig nem olyanok, mint az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején volta Párizsban. De elkalandoztam, egészen más dolog jár a fejemben, mikor újra itt van előttem egy régi és igen kedves barát, ai épp mosolyt villant rám. Furcsa egy érzés az, hogy ez a kedves mosoly most is olyan megnyugtatónak tűnik, mint mikor gyerekek voltunk, és vérző szájjal vágtam neki az erődnek, mert apám pofon vágott. Lara akkor is rám mosolygott, és ha hagytam, akkor letörölte a kendőjével a vért a képemről. Talán ezek miatt is volt ő olyan jó barátom, a hat év korkülönbség ellenére is, a velem egykorúak sosem voltak ilyenek. Ő valahogy mindig más volt mint a többiek.
Kérdésére csak biccentek egy aprót, és nem méltatom szóval, hiszen már elmondtam, hogy valahol azért reméltem, hogy találkozunk majd és megint tudok egy keveset beszélgetni. Mióta itthon vagyok ebben a városban, amit egykoron olyan nagyon ismertem elkap a nosztalgia és eszembe jutnak régi idők. Azt hiszem, most itt állva kezd körvonalazódni bennem, hogy miért is jöttem igazán haza, nem csak, mert nem találtam a helyem, vagy, mert elegem lett, hanem mert a nyugalomra is vágytam, hogy más mederbe tereljem az életemet. A komorság és a távolságtartás lassan teljesen elhidegített, és szoborszerűvé tett. Persze ettől még nem fog változni igazán sok minden, nem fogok újra ölni, hogy élhessek, erről szó sincsen, de a mi fajtánk is vágyik pár jó szóra és egy meleg és kedves mosolyra, amitől úgy érezni, hogy kisüt a Nap. Igen, azt hiszem gyereknek is ilyen volt nekem ő, borongós időben a Nap.
Ő a forralt borral bénázik, én pedig elmosolyodom rajta, nekem fel sem tűnt a dolog, még ő meg nem említi, vagyis rám nem pirít játékosan, hogy ne nevessem ki, és abban a pillanatban tűnik el a mosolyom is. Nagyon ritka dolog ez nálam, és igen hosszú ideje nem volt már vendég nálam a mosoly, két napja ugyan egy két félmosolyt előcsalt, de ilyen széles vigyor, tényleg hosszú ideje nem volt az arcomon. Amikor pedig azt mondja, hogy többet kellene mosolyognom akkor, elnézek a válla felett és nem mondok neki semmit sem. Hallgatom a szavait, amivel a helyzetet próbálja menteni, és ekkor már újra őt nézem, majd szó nélkül hagyom, és finoman, de elegánsan megrántom a vállamat, kis idő múlva pedig megszólalok.
- Már egy ideje nem volt min mosolyognom. – Szólalok meg végül, és azt hiszem ezzel jól agyon csaphattam a hangulatot, de egyszerűen nem megy, hogy egyik pillanatról a másikra oldódjak csak fel, annyi év után és annyi minden után, ami velem történt és amit én műveltem másokkal. Aztán pedig a karácsony kerül szóba, ami megint csak olyan mint a mosolyom, nem éppen egy szívmelengető és könnyed téma egyikünknek sem, és persze előbb csaptam agyon a hangulatot, szóval nem éppen ez a legjobb indítás, de azt hiszem, még mindig jobb mintha teljesen idegenek lennénk, akkor már nem lennék a közelében.
- Nem kell, nincs semmi dolgom, egyszerűen untam a négy fal között. A város pedig érdekel. – Ráadásul vannak, amikről többet akarok tudni, valahol az is érdekel, hol van a nagybátyám, mennyire van közel vagy távol, mennyire igazak a szavai amiket mondott. Szöges ellenétben van azzal, amit anyám mondott, de úgy ahogy én is hülyítettem lányokat mielőtt elmentem volna katonának, és miután meglazult Laraval a barátságom, úgy a nagybátyám is megtehette vele, csak ő nem hetekig, hanem évekig művelhette ezt, de ezt biztosan nem tudhatom. Mára már megtanultam ne ítéljek csak annyiból, ami elsőre kerül elém. Az könnyen félre is vezethet. Aztán megemlíti, hogy neki csak én kerültem elő a múltjából, így újra minden figyelme az enyém.
- Nem tudom mit gondoljak, cserélnék-e veled vagy sem. – Szólalok meg egy kis tűnődés után. – Furcsa, úgy újra látni embereket akiket halottnak hittél és furcsa olyanokat hallani amiket a fejemhez vágtak mind a ketten. Ráadásul…- fintorgok egyet, és elnézek Lara válla felett és latolgatom, ugyan mennyit jelenthet, ha elmondom neki, hogy valószínűleg anyámnak viszonya volt a nagybátyámmal? Árthat ezzel nekem vagy sem? Bár anyám csak egy szellem, nem hiszem, hogy sokat tud vele bárki is tenni. Lara egykor a legjobb barátom volt, de ki tudja ma mi a helyzet, régen volt már az az idő, és mind a ketten igen sokat változtunk.
- ha jól vettem ki anyám szavaiból, akkor viszonya volt a nagybátyámmal, és ennek fényében, amit Ben vágott a fejemhez… nos, nem éppen a legjobb…- Végül ennyit elárulok neki, azt azt hiszem ő is tudja, hogy gyereknek vágytam erre a felállásra, persze apám nélkül, hiszen Ben sokkal többet tett értem, mint amit a nemző atyám. Bőven többet foglalkozott velem, mint Derek és azt hiszem ezt a vágyam Laranak is elmondtam, hogy bárcsak, Ben lenne az apám és hárman alkotnánk egy családot. ostoba gyermeki vágyak, ezzel szakítom magam ki az emlékből.
- Ebben nem sokat változtál, emlékeim szerint ez gyermeknek is szokásod volt, a forró italokkal. Egyszer talán még havat is tömtem a szádba…- gondolkozom fennhangon. – Van egy adott hangulata, ebben igazad van. De engem már hosszú ideje nem fog meg, sőt az utolsó érdemi karácsonyom a katonaságom előtt volt… - Gondolkozom el, és mesélek neki. persze voltak eltávjaim az ünnep alatt, de az már nem volt ugyan az. Persze hallottam amit mondott arról, hogy egyedül karácsonyozik, és elgondolkoztat, hogy vajon miért teszi ezt meg, de ráhagyom, hiszen ő ember, én pedig nem.
Aztán az ékszereknél járunk, én a karját kérem, ő adja, én megérintem a bőrét, ő pedig elejti a poharat. Néhányan felénk pillantanak, de mivel semmi különös vagy érdekes nem történik, elnéznek más irányba és nem kapunk nagyobb figyelmet, én pedig elengedem őt, és hátrálok egy lépést. Figyelem, amit mond nekem, feltűnt, hogy megrémült a szemei tágra nyíltak. Szavai miatt húzódtam távolabb tőle, tehát olyan neki az érintésem, mintha a halál érintené meg őt, ami nem valami kellemes nekem sem, már mint hallani ezt. Az első elgondolásom hagyom is veszni, szentimentálisan ajándékot szerettem volna neki adni, egy karperecet, de így azt hiszem nem így lesz. Valahogy úgy érzem magam, mint mikor a nyakláncot kapta tőlem, némi bűntudatom van vele szemben, mert egy, mikor megrémült a nyakát néztem az eret, és érezni akartam a vért a számban. De ahogy megremegett azonnal kapcsoltam és sikerült kontrollálnom magam, mielőtt kiütköztek volna a vámpír vonásaim.
- Értem. Sajnálom. – Szólalok meg kevéssel később, és nem érintem meg őt újra. – Nem lényeges a dolog. – Szólalok meg és elfordulok Laratól, hogy valami mást vegyek szemügyre a hátam mögött, a szeme sarkából feltűnt valami, ami felkeltette az érdeklődésemet. Elveszek egy pillangós csatot, megforgatom a kezemben, igazán szépen fest a nemes fém és a kő együtt. Azt hiszem, valamivel tartozom neki, hogy miattam érezte így, ahogyan az előbb, és lehet nem a legjobb megoldás, de ajándékot veszek neki.
Ha nem ment el, akkor megállok előtte. Aztán a tenyerébe helyezem óvatosan a csatot, hogy ne érjek újra hozzá.

× szószám: 1202

A forralt bor szaga elég erős, és elnyom sok minden mást, amikor oda érek a bódé közelébe ahol ezt a megszokott téli italt kínálják. Olyan szinten jó, hogy kevésbé van tele az orrom az emberek illatával, amitől csak jobban érzem az éhséget. Vérre vágyom, éltető táplálékomra, amit négy napja már nem fogyasztottam. Lassan szükségem lesz rá, nem húzhatom majd tovább, de ma este még ki akarom bírni, ha már összefutottam Laraval akkor jó lenne kicsit beszélgetni vele. Megérti, hogy mit akartam és oda jön ő is, bár az ő kezében már van egy pohárral az emlegetett téli italból, de ez most nem számít.
- Értem. Én azt hiszem gyerekkorom óta nem jártam ilyen vásárban. Valahogy nem vonzott. – Válaszolom neki, majd elgondolkozom az elhangzott kérdést és körbe pillantok. – Talán csak a tömeg, erre vezetett az utam és betévedtem ide. Ahogy említettem gyerekkorom óta nem voltam ilyen helyen, és talán reméltem, hogy összefutunk. – Megvonom a vállamat, ahogy visszanézek rá, mert a tömeget elnézve, az éhségem nőni kezdett bennem, de még nem érzem meg a vérszagát, addig tökéletesen tudom uralni. Közben eszembe jut az utolsó karácsonyi vásár amin jártam, akkor egy kis ékszert vettem, amit Lari kapott meg, hasonló kirakodó vásár volt akkor is, és a helyi ékszerkészítő is kihozott pár különlegesebb portékáját, abból választottam ki a pillangós medált, és ahogy újra a tömeget veszem szemügyre, feltűnik egy bódé, aminek a kirakott árúi csillognak az égők fényében. Nemesfémek, kövek, féldrágakövek figyelnek, bársony párnákon. Kicsit visszaidézi az 1859-es karácsonyi vásárt ez a pillanatkép.
Mikor a pohárba kortyol bele, visszanézek rá, és pont elkapom, a pillanatot mikor megégeti az ajkait és a nyelvét és legyezgetni kezdi azokat. Ami pedig egy kis mosolyt csal a képemre, régen nem mosolyogtam már igazán, mivel nem nagyon volt erre okom, bár már Zokni is tesz olyanokat, amire nem a szemeim forgatom, de az most mellékes.
- Igen, látom. – Szólalok meg, és abbahagyom a vigyorgást, de a szemeimen még egy pillanatig látszik, hogy mókásnak találtam a jelenetet, ami az előbb játszódott le.
- Nem, nem hoz lázba a karácsony, gyereknek még érdekes volt… de manapság már ugyan olyan, mint a többi nap…- Vámpírrá válásom után nem jelentett ez már semmit sem, nem ajándékoztuk egymást, ugyan úgy tettük azt, amit akartunk, mint máskor, és el is veszett ennek az egésznek a varázsa elég gyorsan és hamar, család és barátok nélkül nincs ennek értelme. Natalja és a többiek nem voltak igazából a barátaim, csak hozzájuk verődtem, tanultam tőlük és éltem, semmi több. Szóval, nálam nincs semmi díszítés, vagy bármi, ami karácsonyi hangulatot árasztana, sem én sem pedig a kutya nem igényeljük, akkor meg minek? Régóta nem látom az egésznek az rételmét, és volt időm megfigyelni, hogyan válik egyre anyagiasabbá, egy olyan ünnep, ami korábban a családi nagy találkozásokról szólt. Bár az is igaz, hogy gyereknek se nagyon szerettem, apám hibája, még ekkor sem akart egy kicsit kedvesebb vagy figyelmesebb lenni velünk. De ez régen volt, hagyjuk is a fenébe az egészet.
- Otthon. – Válaszolom meg tömören, aztán Larira pillantok és adok egy bővebb magyarázatot. – Nem akartam magammal hozni, hosszú sétára indultam. – Talán még enni is fogok, vagy lehet, kibírom még egy napot, nem tudom, de ma nem akartam az ebet is magammal hozni, így a lakásban hagytam. Nem nagyon zavartattam magamat amiatt, hogy nyüzsögésbe fogott, mert nem akart egyedül maradni, a kis vakarcs jobban ragaszkodik hozzám, mint szerintem kellene, még a fürdőszobába is követ, mikor elnyúlok egy kád meleg vízben.
Hallgatom amit mond nekem és elgondolkozom a hallottakon, sok minden történt velem aznap, mikor találkoztunk. Felbukkant a nagybátyám, aztán az anyámmal futottam össze, vele is volt egy sokk hatással felérő beszélgetésem, utána Lara következett és mindennek legalább négy napja, volt időm elrendezni magamban az akkori dolgokat. Most már tudom, hogy mit akarok nagyjából.
- Érdekes egy napom volt akkor… és előtte is… Nem csak te bukkantál fel, hirtelen…- Válaszolom meg elgondolkozva, de azt hiszem erre most több szót nem nagyon akarok pazarolni, de ki tudja, talán még is beszélek majd neki erről a későbbiek folyamán, bár azt hiszem ezt akkor kivesézhettük.
- Te hogy állsz ezzel? csak a forralt bor és a nosztalgia miatt jöttél, vagy célod is van? – kérdezem tőle, és közben elindulok a bódé felé amit már néhány perce kinéztem magamnak, remélem velem jön ő is. Ha jön, és oda érünk, akkor végig nézek az ékszereken, majd Larira emelem a tekintetemet.
- Mutasd a csuklódat. – Kérem tőle, bár lehet ez kissé utasításszerűen sikeredett, e már nagyon régen nem kellett semmit sem kérnem, senkitől sem csak elvennem, amit akartam. Ha felemeli a kezét, akkor könnyedén kapom el és húzom fel a ruhát és a kabát ujját az alkarja közepéig, nagyon régen nem voltak már emberi kapcsolataim, így lehet az amit most teszek, nem éppen olyan aminek lennie kellene. Ujjaim a csupasz bőrét érintik, ahogy megtartom a karját és a ruha ujját is.

×szószám: 801

Figyelem az embereket, és hallgatom őket, ahogy beszélgetnek és élnek körülöttem. Láttam a lányt és a fiút is. De csak futólag pillantottam rájuk, azután másfelé fordultam el. Irigyelném őket? Nem, nem teszem, nekem ez nem való amit ők élnek meg, hidegen hagy a nagybetűs szerelem és a többi maszlag. Bár egyszer hasonlóképpen nekem is örült valaki, szintén ékszert adtam, egy jó és kedves barátomnak, hiszen születésnapja volt és nekem kissé bűntudatom is, hogy hátat fordítottam neki, mikor én kamaszodni kezdtem és ő még gyerek volt akkoriban. Nem is tudják mit az emberek, hogy egy bizonyos időszakban mit jelent a hat éves kor különbség, egy darabig elvan az ember a fiatalabbal, nagyon jó barátok lehetne, de ahogy egy fiú felnő és a lányokra már másképp jelent, egy értékes barátság is könnyen beleszakadhat. Még katona voltam addig Lara levelezett velem, sok mindent mesélt el nekem, és rossz napjaimon megmosolyogtatott, hiszen ő még akkor gyermeki volt, mikor én kemény kiképzésben vettem részt, jól estek azok a gondtalan és kedves szavak. Ezért is volt bűntudatom vele szemben, mikor én más irányba fordultam, bár erre csak évekkel később esz,éltem rá, egy hideg sötét kantinban, horkoló katonatársakkal, nyirkos hajnalon, nem sokkal az ébresztő előtt. Így visszaemlékezve, arra a késő őszi délutánra és a hajában a pillangóra megleptem születésnapjára egy medállal. Akkor ő is hasonlóképpen megörült az ékszernek. Jó volt látni, az örömét, a gondtalanságát, és azt az ártatlanságot, ami akkor benne volt. Bájos, kedves, és csupa mosoly lány.
Halálom után is néha eszembe jutott és csak reméltem, hogy egykori legjobb barátom boldog és vigyáz rá valaki… a gondolatban csak eddig jutok, mikor meghallom azt a becézést, amit csak Lara használt. Mindenki más vagy Dominic-nak vagy Dom-nak szólított. Lassan fordulok meg és az ölelkező páron túl nézek, látom őt ott a forgatagban és aprót biccentek neki, hangja halk volt. Kicsit olyan mintha tesztelni akarta volna, hogy vajon meghallom-e őt. Vagy csak túl gyanakvóvá váltam az évek során, azt hiszem, kicsit lazítanom kellene, talán. Majd a felállított és kivilágított fenyőfára nézek, és mellette a forralt borosra, így a fejemmel abban az irányba intek, hogy jelezzem, neki ott találkozunk. Elindulok én is arra, és zsebre rakom a kezeimet, a nyakamba sálat tekertem, a vékony bőrdzseki fölé, azt pedig összefogtam, hogy úgy tűnjön, mintha rám is hatással lenne a hideg. Alatta fekete pólót viselek, fekete farmerral és lábbelivel. Ennél jobban nem viszem túlzásba a dolgot. Azt hiszem így is megvan az illúzió.
- Szia. Ezek szerint vagy nagyon tetszik a vásár, vagy mégsem jöttél el ide. – Szólalok meg, amikor már a közelemben van és felé is fordulok. A forralt bornak kellemes illata van, volt idő, mikor nagyon is szerettem, de most biztosan nem fogok belőle inni. Ahhoz rendszeresen kellene vért vennem magamhoz, viszont már négy napja nem ittam, ami lassan öt lesz. Zokni most nincs velem, otthon hagytam, nem volt kedvem még a kis dögöt sem pesztrálnom, nem szeretem, ha körülöttem van ilyenkor, mikor az éhség már mardos. Hallottam már arról, vannak, akik állati véren élnek, nekem valahogy nem jött be, a tasakos megoldás sem az igazi valami miatt, így maradt az, hogy szajhákból iszom, és addig húzom ameddig csak bírom.

Dominic & Larita

2013. December. 22. Karácsonyi vásár.

Négy napja nem ittam vért, az éhség egyre jobban kínoz, ma már nem elsőnek fordult velem elő, az, hogy a vérszagát megérezve, elváltoztak a szemeim, és el kellett tűnnöm onnan. Még jó, hogy lépcsőn közlekedek és nem a liftet használom, így nem okozott gondot kikerülni a kisgyereket, aki a másodikon taknyolt el a lift előtt és horzsolta fel erősen a térdét. Mondjuk azt is díjaznám, hogy ha a lépcső nem haladna el a lift mellett, de ez azt hiszem, extra kívánság lenne ebben a házban. Mind egy, ne látta meg senki sem. Lassan muszáj lesz innom, ha akarom ha nem, bár még néhány napig ki fogom bírni, mielőtt nagyon elkezdenék legyengülni. Most se vagyok csúcsformámban, de még veszélyes tudok lenni ha szükséges, a titok annyi, ne terheljem le magamat, de már képtelen vagyok megmaradni a lakásban, ki kell mozdulnom onnan, hiszen úgy érzem néha, hogy egy börtön. Pedig nem az.
A karkötőm piszkálom meg, még az utcán haladok keresztül, három kisebb lapis lazuli kő van beledolgozva, kicsit talán giccsnek tűnhet, de nem izgat a dolog, a lényeg, hogy a funkciója megvan, és ha valaki kérdezi, akkor egyszerű választ adok, családi ereklye és utána többet már senkit sem érdekel. Felnézek a kezemről és feltűnik előttem a főtér, a karácsonyi vásárral, nem tudom miért, de még is arra indulok el, szétnézek. időtlen idők óta nem tettem be a lábamat ilyen helyre, szóval, miért is ne nézhetnék szét? Az emberek nyüzsögnek, zene szól és a hó is csendesen szállingózik.
Két napja, amikor Laraval összefutottam, említette, hogy el akar ide jönni, és megnézni a helyet és forralt bort említett, azt hiszem. Talán a miatt is jövök, hogy hátha összetalálkozunk, és beszélgetünk megint egy kicsit. Jó volt újra látni, ezt nem vallottam volna be akkor, de volt két napom gondolkozni, anyámon, a nagybátyámon és Laran is. Szeretnék újra találkozni vele, hiszen hiányzott az a közvetlensége, ami annyi éven át megvolt még gyerekek voltunk. Emlékszem, egy őszi késő délutánra, mikor a patak partján guggolt az erdőben, furcsa volt ott állni és nézni őt, akkor már meglazult a kapcsolatunk. Én már felnőttem, mikor ő még szinte gyerek volt, fura volt akkor és ott ez az egész én már betöltöttem annak az évnek a tavaszán a huszadik életévem, ő a tizennégyet töltötte akkor. Már nem volt szoros a barátságunk, másfelé jártam én is ha otthon voltam és nem a seregben. Akkor már nagyon sok volt az a hat év amivel idősebb voltam nála. De még is továbbra is kedveltem őt, csak elkezdtem más szemmel is végig nézni rajta, bár az is igaz, hogy akkoriban túl fiatalnak gondoltam. De most nem is ez a lényeg. Haza mentem, és üzentem neki is, hogy otthon vagyok, vágytam egy őszinte mosolyra, kedves szavakra és arra a nyugalomra, amit ő árasztott magából. gyereknek is jól esett vele beszélgetni, mikor apámmal összevesztünk, és azt hiszem, kicsit bántam is, hogy úgy se szó se beszéd maradtam el mellőle egyik napról a másikra szinte.
Beszélgettünk, meséltem neki, milyen a katonaságban, hogy mennyire pocsék a kaja és unom magam ott, csak szabályok, és szigor, unalmas az egész. Ő a patak partján guggolt és valamit nagyon nézett, néhány pillanattal később egy pillangó pihent meg a haján a föle fölött valamennyivel, közben az őszi napfény oldalról érkezett, igazán festőien mutatott abban, világos ruhában a pillangóval az őszi erdőben. Talán karácsony előtt ezért is vettem neki egy pillangót ábrázoló medált lánccal együtt. valahol bűntudatom volt, hogy elfordultam tőle, de azokban az időkben másként néztem már a lányokra, és ő nem olyan volt, akit csak úgy kézen fogva becsábítottam volna az istállóba a puha szalmára. Nem őt ennél jobban tiszteltem. Ráadásul az ember a barátjával nem teszi ezt, nem igaz? Bár már kezdett nőiesedni ő is, és nem tudtam nem férfi szemmel is végig mérni őt. Emlékszem még azokra az időkre néha eléggé zavaros volt a fejem.
Gondolataimból egy kis sikkantás billent ki, mikor egy lány nem sokkal mellettem ajándékot kap a fiújától, ékszert, nyakláncot kapott. Ennek szólhatott a kis sikoly ami elhagyta az ajkait, én pedig elfordulok egy másik irányba, és a kirakodó vásárt kezdem szemügyre venni, hallok mindent ami körülöttem van, de próbálom a zavaró zajokat kiszűrni, és szemlélődni egy kicsit ebben a forgatagban.