Bárcsak újra apámmal lehetnék újra az lennék aki akarok. Próbálok erőt venni magamon és nem mutatni a félelmemet ami már beleivódott minden porcikámba. Sírásnak helye itt nincs igyekszem a remegést is megszüntetni. Végig gondoltam mi is lesz velem, ha nem találom meg ezt a titokzatos idegent. Újra kényszerítve leszek a varázslásra amit nem akarok és újra azzal leszek akitől igyekszem nem remegni. Vajon ez a férfi egy idős varázsló? Vagy egy szimpla ember aki segít nekem? De még is miben? Annyi megváloszatlan kérdés ment végig az agyamban és annyi érzelem. Már ott tartok, hogy sikítozom, hogy "Benjamin gyere ments meg!" vagy fogalmam sincs mihez kezdjek. Végig meredtem a pulton komor tekintettel. Minden csupa pia ahogy az szokott lenni, de még is valami más talán az, hogy mindjárt le esek a székről mert időm szükében vagyok. Bármikor rám találhat, hiszen mindig is én voltam a kis kedvence. Ujjam táncot járt az asztallal elöször a kisujjam majd a gyűrűs koppantotta a pultot. Végig görgettem ujra és újra a ritmust járván rajta, ez a nő is csak az időmet vesztegeti. Egy elcsépelt árva angyal is jobban játsza a felháborodottságot, mint ez a nő. De nem érdekelt. Igyekeztem nem feltünő lenni és nem szóra emelni ajkaimat. -Talán igazad van.- Mondtam neki már egyre félékemben. remegésem nem akart megszűnni, ahogy hozzá érintettem a kezem a másikhoz éreztem a fagyos bőrőmet. Nem hinném, hogy ez pont a hidegtől lenne inkább csupán a félelem amibe bele brozongok. -Nos ennél sajna én se tudok többel szolgálni, ez ami utat mutat nekem is a nagy semmibe!-kaptam a kezemet a fejemhet és hátra tűrtem nagy sóhajjal a hajamat. Talán van neki jobb ötlete? Bár csak tudná azt, hogy ki is ez az idegen bár csak megtudná nekem mondani. Sok a kívánság kevés a megvalósítás, de mit is tehetnék még? Könyörögjek minden járó kelőnek vagy adjak fel hirdetést? Nem, de varázsolni is félek, hiszen így könyen rám találhatnak.
Úgy tűnt, hogy nem fogja elmondani, de nem is hibáztattam érte, mert végül is miért mondaná el nekem, hogy ki és mi elől menekül. Nem vagyok több egy idegennél. A kezemben lévő üveggel játszottam olykor-olykor belekortyoltam, miközben figyeltem ahogy el-el terelődnek a gondolatai. Olyan volt, mintha levegőnek nézett volna, de most különösebben ezzel sem foglalkoztam. Mi értelme lett volna pont egy bár kellős közepén kiverni a hisztit valami baromság miatt? Ráijeszteni úgy sem tudok. Hiszen már így is halálra van rémülve, amiben már bőven örömömet leltem. Nevetséges, hogy valaki ennyire képes a félelemre. Talán régen én is ennyire féltem volna? Már nem emlékszem. Az emlékek többsége elhomályosult. Részben azért, mert már jó régen volt másrészt pedig azért, mert egyáltalán nem akartam emlékezni a múltamra. Nem akartam tudni, hogy honnan ragadott ki Ben. Bármennyire is hálás voltam neki azért, amit tett.. Nem akartam emlékezni ezért nem is emlékszem. Csak homályosan, de az is még bőven sok.. Legnagyobb meglepetésemre a lánynak megeredt a nyelve. Mégis csak beavat abba, hogy ki az, akitől ennyire fél. Micsoda nem várt fordulat. Mondjuk nem hiszem, hogy ezt pont egy idegennek kellene elmondani nem mellesleg ilyen könnyen, viszont nem igazán érdekel. Nem tervezem, hogy letépem a fejét a helyéről vagy éppenséggel felkeresem azt a vámpírt, aki rá „vadászik”. – Ezek a vámpírok.. Mindig az aranyos kis boszikra vadásznak. – Mondtam felháborodottságot színlelve. Én próbáltam elkerülni a boszorkányokat, amikor csak lehetőségem nyílt rá. Nem akartam nagyobb zűrzavarba kerülni.. Ők meg pedig csak úgy vonzzák magukhoz a bajt. – Benjamin. Esetleg családnevet nem tudsz hozzá? Mert elég sok ilyen nevű ember mászkál manapság a világon. – Eszembe jutott Ben. Elég kicsi a valószínűsége, de ugyanakkor más szempontból nézve tökéletes egybeesés. Nem fogom felfedni, hogy ismerem. Elvezetni hozzá meg végképp nem fogom. Először is Ben-nél fogok rákérdezni a dolgokra. Valahogy így érzem tisztességesnek. Mégis csak neki tartozom azzal, hogy megfontoltam cselekszem, ha róla van szó. Meg, ha így folytatja ez a kis boszi, akkor a holnap reggelt sem éri meg onnantól kezdve pedig minden probléma megoldva. Nem is kell Ben-nel beszélnem a dolgokról, bár kénytelen leszek felhozni.. Azért nem titkolhatom el. Bár az is lehet, hogy nem is róla van szó.
Kortyolgattam az italt és figyelni kezdtem a zenére. Kellemes volt és érdekes. Próbáltam nyugtatni magamat ami úgy érzem sikeresen ment is. Gondolataim apám körül forgolódtak, ahogyan ölébe vett kiskoromban és mély dörmögő, de még is életem legszebb hangja volt. Imádtam ahogy mesélt vagy könyvből vagy magától. Édesapám volt a legjobb férfi az életemben és a szívem bele hasad, hogy már nem lehet velem soha többé és már csak a nyaklánca. Édes drága apám merre lehet most vajon? Tekintetem a plafonra szegeződött és értetlenül néztem egy pókot, vajon neki mi lehet a gondja? Nem jön be a póklányoknak a hálója amit éppen szőtt? Olyan gondtalan élete lehet, azt hallottam, hogy a petéiket be csomagolják valami kis hálóba már szinte undorító még csak rá gondolni is. A lány nem tágított én meg úgy döntöttem hülye leszek. Ujjbegyemmel a pohár szélén keztem körözni és ismételgettem ezt folyton. -Nos, ha ennyire tudni akarod... egy vámpír elől.-Sóhajtottam fel és néztem rá. -Keresek valakit. Neve Benjamin, de azt se tudom, hogy néz ki , de egy varázslatom ide vezettet. Tudod régen Apám Thomas Miller segített neki és most visszonoznia kell a szíveséget. - Mondtam, majd sóhajtottam egyet. -Nem ismersz ilyet, nevü embert?-Kérdeztem reményekkel a szememben. Semmit nem tudok csak annyit, hogy férfit kell keresnem és az, hogy szíveséget tesz majd nekem, ja és a nevét. Apámat imádom, szeretem, de jobban leírhatta volna, hogy kit kell kesernem. De ekkor láttam a csajszin, hogy le esik neki a tantusz és azt, hogy ismerősen cseng neki a név. Vajon segít vagy letagadja? Édes istenem, úgy rettegek csak találnám már meg ezt a férfit. vajon milyen lesz majd? Él még egyáltalán, biztos idős lehet hiszen régen történt még mikor kislány voltam. Talán ő is egy varázsló volt, mint apám? Nem emlékszem rá csak a nevetése rémlik nekem és az ahogy apám nevét kimondta. Dallamos férfias hang az ami még eszembe jut róla.
Valahogy egy kisebb bárszerűségben mindig el tudtam tölteni az időmet. Itt lehetett a legjobban megfigyelni az embereket. Meg hát kiszemelni a legjobb áldozatot is, de most koránt sem ezért vagyok itt. Inkább azért, hogy elüssem az időt. De ahhoz kell valami jó társaság. Nem szeretem az unalmas alakokat és jelenleg túlságosan is sokkal volt tele ez a hely. Gondolkoztam egy pár percig, hogy csatlakozom a biliárdozó társasághoz, de amint el kezdett az egyik srác ugrándozni, mint egy kis lány, amikor belökte a golyót a lyukba rögtön elvette a kedvemet már attól is, hogy a közelébe megyek. Tudom, hogy a férfiasság kimutatása manapság már abban mutatkozik meg, hogy megverik a nőket, de azért nem kellene teljesen a másik végletbe elmenni. Hiszen ez már egyszerűen visszataszító. Ha már egyszer férfinak lett teremtve viselkedjen is úgy, mint egy férfi. A tekintetem végül egy szőke lányon állapodott meg. Annyira ijedt volt és zavaros, hogy akaratlanul is felkeltette a figyelmem. Félelem tükröződött a tekintetéből akárhányszor felém pillantott. Én természetesen nem zavartattam magam tovább néztem, mert ha annyira zavarta volna, hogy őt nézem valószínűleg már szólt volna vagy éppenséggel megpróbált volna kevésbé feltűnően viselkedni. Kezemben az üveggel foglaltam mellette helyett. Semmi rossz szándék nem vezérelt.. Csak el akartam ütni az időt lehetőleg úgy, hogy közben nem kell túlságosan is unatkoznom. Az pedig, hogy kiszedjem belőle mitől is fél ennyire remek időtöltésnek tűnt. – Igazad van. Teljesen lényegtelen. De itt mindenki láthatja, hogy rettegsz valamitől. Ezzel pedig felhívod magadra a figyelmet, aminek köszönhetően, amint kiteszed innen a lábad valószínűleg valaki lecsap rád. – Gyengének és törékenynek látszó nő. Ki az, aki nem használna ki egy ilyen alkalmat? – Magamfajta? Szóval manapság már fajtánként sorolják a vámpírokat is? Igazán érdekes.. Mit is értesz magamfajta alatt? – Egy megrémült boszorkány. Jelenleg a helyében attól is megijednék, ha tükörbe néznék.. Elég ramaty állapotban volt. Most már tényleg nagyon érdekelt, hogy mégis mi rémisztette meg ennyire. – Na, szóval nem akarod elárulni nekem, hogy mitől rettegsz ennyire? – Kérdeztem ugyanolyan kedves hangnemben, mint először. Viszont többször már nem fogom megtenni ugyanezt.
Kezdtem igen rosszul lenni látszik nem bírom a piát ezért igyekeztem a colával öbliteni mindent, kicsit szédültem, ilyet még nem éreztem soha sem. Bárcsak vége lenne ennek a különös érzésnek. Két kezem közé fogtam arcomat és nagyokat sóhajtottam. "hagyd abba kérlek!" Mondtam magamban a piára parancsolva. Szinte forgott vele a bár. Aogy jobban megnéztem minden sarokban történt valami. egyik sarokban éppen egy csókolózó pár próbálja fel fallni egymást a másikban pedig éppen szakítanak, milyen ironikus ez az egész. Vannak akik már olyan részegek, mint például az a srác, hogy a zene gépet igyekszik elcsábítani egy szép lány helyett és vannak akik biliárdban verik meg éppen a másikat. Sok érdekes dolog történik itt ebben a kis picinke kis bárban, de engem még csak az a lány köt le aki éppen a szemembe bámul és akkor se zavartatja magát, ha rá nézek. Egyszerűen végig mértem kedves arca volt még is tudtam egy vámpírnál nem szabad, hogy ez megtévesszen. Mosolygott rám és felém jött. -Az lényegtelen!-Mondtam, majd újra öblitettem a számat egy kis fekete bugyborékoló kólával. Nem akartam, hogy tudja, hogy ki elől menekülök. De mivel nem fogyasztok verbénát lkezdtem félni. Mi van, ha meg akar igézni és utána megölni? Apám tanított egy trükköt ez ellen, de már nem tudom,hogy hogyan is hasnáljam ezt a kis trükköt. Belenéztem a szemébe ami csak úgy csillogott ahogy a fény megtörte azt. -És mit akar egy magad fajta vámpír tőlem?- kérdeztem mosolyogván. Talán tartom magam, de belül már keresgélem a kijáratott és remeg az összes porcikám. Ha csak vissza gondolok arra, hogy James mennyire sokat bántott engem, minti belém harapott ezért egész testem főleg a csuklóm ami eléggé szem elött volt. Még a lány is láthatta szóval egész testemet borítják a szörnyű harapás nyomok. Félelem nem fog megszűnni. Bárcsak megtalálnám azt a férfit talán segíthetne is nekem, de elfogytam a vérből és nem adott pontos útmutatást nekem a kis varászigém.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek Vas. Okt. 20, 2013 11:55 am
lydia & olivia
---> 216-os szoba BL. részére
Arra ébredtem, hogy a nap halovány sugarai beszivárognak az ablakon. Ezek szerint nem aludtam olyan sokat, de valahogy nem is éreztem fáradtan magam emiatt. Mikor kinéztem a nappaliba Ben még ott volt és békésen aludt a két halott nő társaságában. Magamra kaptam valamit igyekeztem nem felébreszteni Ben-t. Az kellene még, hogy kiakadjon, amiért ilyen korán felébresztettem. Bár szerintem fel is robbanthattam volna a hotelszobát sem ébredt volna fel. Mikor ránéztem láttam rajta azt a halovány önelégült mosolyt. Úgy tűnik nagyon jól érezte magát azután, hogy én leléptem. Nem igazán voltak terveim, hogy mégis mit csinálok a mai nap folyamán. Az egyszer biztos, hogy nem fogok hullákat elásni.. Főleg nem ezt a kettőt itt. Majd megoldja ő valahogy, ha felkelt nem én vagyok a takarítónője. Becsuktam magam mögött az ajtót és elindultam befelé a városba. Alig volt pár lélek az utcán, hiszen még elég korán volt. Ezért nem volt lehetőségem arra, hogy most nekiálljak válogatni. Kiszemeltem egy kocka srácot, aki nagyon a telefonját nyomkodta. Berángattam egy olyan helyre, ahol senki nem vehet észre minket, majd miután megigéztem, hogy maradjon csendben a nyakába mélyesztettem a fogaimat és amennyi vért csak lehetett leszívtam belőle. Vigyáznom kellett arra, hogy még legyen benne annyi, hogy haza tudjon menni. Megtöröltem a számat és úgy álltam tovább, mintha semmi nem történt volna. A nap nagy része azzal telt el, hogy próbáltam feltérképezni a várost és közben végig Paul-ra gondoltam, hogy vajon mi lehet vele.. Valószínűleg már rég elfelejtett. Egy senki voltam a számára, de most, hogy újra Ben-nel lehetek megint vagyok valaki és ez nekem iszonyatosan sokat jelent. Valahogy ismét ehhez a bárhoz keveredtem, amihez tegnap. Itt találkoztam újra Ben-nel. A sikátorbeli események miatt halvány mosoly kúszott az arcomra. Jó móka volt elvenni előle a vacsoráját.. Persze azóta bőven bepótolta ezt a veszteséget egy pillanatra sem kell sajnálni érte. Most nem a sikátor felé vettem az irányt, hogy kiszemeljem az áldozatomat, hanem egyenest a bár bejárata felé. Amint beléptem megcsapott az izzadság szag, amint valószínűleg a billiárd okozott. Aztán ez még keveredett az olcsó pia szagával.. Próbáltam nem foglalkozni ezzel és ledobtam magam az egyik asztalhoz, majd megkértem a pincér srácot, hogy hozzon egy üveggel a legjobb minőségű italukból. Úgy sem én fogok fizetni. Gondolataimba temetkezve iszogattam egyedül. A tekintetem egy szőke lányon állapodott meg. Olyan volt, mint akit üldöztek. Nevetségesnek találtam, ahogy elfintorodik, amikor beleiszik az italába.. Nem érdekelt, ha meglátja, hogy bámulom.. Számomra szórakoztató volt a viselkedése. Olyan, mintha a saját árnyéka is képes lenne arra, hogy megölje. Megfogtam az üvegemet és minden további nélkül mellette foglaltam helyet. – Helló. Ki rémített meg téged ennyire? – Kérdeztem halovány mosollyal az arcomon. Próbáltam barátságosnak tűnni.. Voltaképpen nem is volt okom az ellenkezőjére.
▲ words: 444 ▲ music: - ▲ note: -
A hozzászólást Lydia Wallance összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 20, 2013 2:26 pm-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek Vas. Okt. 20, 2013 1:00 am
Lydia and Olivia
Félelem, folytonos rettegés ami engem elemészt nem tudom, valahogy minden sarkon őt látom, tudom, hogy nem végzett velem, tudom azt, hogy akar engem, de nem megyek vissza! Csöpög rólam a verejték a szívem zakatol ahogy megállok a falnál. Mag fogom a nyakláncom és ampámhoz szólok, kérem, hogy vigyázzon rám! De nem teheti, hiszen már nem vagyok az ő kicsi lánya, halott ahogy én is az leszek, ha nem megyek tovább igy kapodni keztem a lábaim és be siettem egy bárba. Elég későre járt és fáztam, éhes voltam. De valhogyan az utam Mystic Fallsba sodort. A vér amit apám hagyott rám ide kényszerített. Vajon ki ez a rejtelmes férfi, múlt éjjel álmomban meg jelet, talán ez egy jel volt apámtól? Minden bizonnyal. Segíthetne nekem abban, hogy James ne üldözzön tovább engem. Leültem a bár pulthoz és kértem egy erős italt, sose iszom, de most szükségesnek éreztem. Lehúztam és fintorogni kezdtem. -Áwhh még egyet!-Mondtam, majd letöröltem a csöpögő italt a számról. Éreztem, hogy valaki figyel talán felfigyelt a viselkedésemre a zavartságomra, de nagyon éreztem magamon a szemeit. Áh ismét egy vérszívó, remek. Megforgattam a szemeimet és igyekeztem nem tudomást venni a nő jelenlétéről istenem csak tudnék elmenekülni tőlük. Fóbiám van egyszerűen fognék egy karót és az összeset durr megölném. Bárcsak iylen egyszerű lenne ez az egész. james sokat mesélt az ősiekről, talán velük végeznék akkor az össze kihalna. Hmm szép álmok. Bárcsak Jamest is megtudnám őlni maga lenne a megtestesült mámor. Azt látni ahogy kihunny a fény a szemében, istenem bárcsak már itt tartanék. De ez a nő még mindig engem bámult kikaptam az italomat és megint nagy fintorgások között, de le nyeltem. Miért szeretnek az emberek vajon vedelni? Mi a jó benne, na lehet az, hogy már a 3. után nem érzed az ízt ami kaparja a nyelő csövedet, de nekem valahogy nem jönn be így maradok a Coca-Cola-nál. Vicces, ahogy a boborékok vissza jönnek az orromba, valahogy mindig is viccesnek tartottam. Kértem még egy szendvicset is, pénzem volt bőven amennyit apám rám hagyott, de kaja az éhes gyomromnak sose. Mint egy terhes nő anyit zabáltam, de nem látszik meg. Két rágás között még mindig azón tűnödtem vajon ez a nő mit akar, kell neki a vérem? Akkor rossz boszira tett!
Mennyire babás, mennyire kislányos! A lány, akit az előbb még leplezetlenül szemrevételeztem most megindul a pult felé, és van egy olyan gyanúm, hogy le is szándékozik telepedni egy időre. Amíg ideér, addig a bejárat felé fordulok, hogy lássam ki lép be újonnan ide. Csalódottságom meg sem próbálom leplezni, mert egyszerűen „minek”? Egy újabb kis suhanc érkezett a biliárdasztal melletti csoportosuláshoz, akik hangos és különböző üdvözlési formákkal adnak hangot tetszésüknek. Közben a kabátos lányka is ideért mellém. Veszek egy mély levegőt, hogy az iménti gondolataimat végleg elkergetve nézhessek újra rá.
Meleg tekintete éppen engem méreget, de kicsit sem feszélyez ez a vizsgálódás. Ahogy a pohara halkan koppan a pulton, egyből felé fordul a csapos, szóval valami törzsvendég féle lehet itt. Csinos, de apró ez a lány. Annak ellenére, hogy mennyire fiatalosak a vonásai (naná, hiszen ő maga is szinte gyerek még), van benne valami lenyűgöző belső vonzás, valami erő, ami rá vonzza a tekintetet. Barna fürtjei kifejezetten tetszenek, fogadni mernék, hogy ha belemeríteném az ujjaimat, akkor olyan puha és selymes lenne, amilyennek a nagykönyvben meg van írva. Cseresznye ajkai pedig provokatívan szinte követelik a figyelmet. Közben persze az ártatlan nézelődő két dologra gondolhat, melyek közül az egyik a beszéd, a másikat pedig tekintettel az ajkak tulajdonosának korára inkább nem részletezném.
Kellemesen elmosolyodok, amikor tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik. Kivárom a sorom, míg megkapja a limonádéját, aztán intek a pultosnak, hogy írja a számlámhoz és hozzon egy újabb kört. Szerencsére ezek az egyezményes kézjelek még egy ilyen kisvárosban is működnek, mert a férfi nem kérdezősködik, csak csinálja amit kértem. Közben le sem veszem a szemem a lányról, ugyanolyan leplezetlen kíváncsisággal, ahogy az imént ő, én is alaposan felmérem az idomait. Elnyomom az elégedett hümmentést, már csak az illendőség kedvéért is. Mielőtt megszólítom, egy pillanatig még hezitálok. Végül is, miért ne? -Egyenesen az iskolából?– vágok a közepébe, minden fajta üdvözlés vagy udvariaskodás nélkül. Ahogy egy gyerekkel beszél az ember, nem törődve azzal, hogy mit követel az illem. – Az én sulimban is voltak drukkerek, igaz közel sem állt nekik olyan jól ez a kurta szoknya, mint neked. – elfojtok egy vigyort, csak hamiskás mosoly lesz belőle. Megvárom, hogy most ő mondjon valamit. Ha egyből elkezd sápítozni és vádaskodni, akkor igazán hű lesz zsenge korához, és bebizonyítja számomra, hogy gyerek még. Ha azonban frappánsan visszaüti a labdát, egészen biztos, hogy megkedvelem. Kevés olyan lányzó van, aki képes értelmes mondatokban beszélni, benne van minden reménységem, hogy találkozzak is egy ilyen kivételes egyénnel.
Bal lábam hanyagul lelógatom a bárszékről, cipőm orra már a földet éri. Higgadtan, egyenesen nézek az újdonsült partneremre, várom, hogy mikor néz végre a szemembe. Ha megteszi, nem kapom el a tekintetem, állom a szemkontaktust, és várok arra, hogy ő nézzen félre előbb. Végül aztán feladom, és a poharam után nyúlok, hogy kicsit enyhíthessek az utazással járó zsibbadáson, egy egészen más fajta tompultságra cserélve azt; és határozott mozdulattal ürítem ki belőle a tartalmát. Aztán még kicsit ujjaim közt mozgatom, nézem ahogy a fény játszik az üveg peremén, és várom, hogy beszédbe elegyedjen velem a lány.
Ha le kellene előre írnom egy heti programomat, akkor azt mondanám, hogy nem tudom, mert képtelenség előre terveznem. Annyira a mának élek, hogy azt más elképzelhetetlennek tartaná, hogy ennyire össze vissza vagyok, de nekem ez a megszokott. Általában mások szervezik az esti programjaim. Néha a szüleim, ha valamilyen családi eseményről van szó, de általában a barátaim. Sokszor összejárunk szórakozni, bulizni. Fiatalok vagyunk, és ezt ki kell élvezni, amíg lehet, mert egyszer azon kapod magad, hogy megöregedtél és nincs mire visszaemlékezned. Bár már most nem tudom ezt elmondani magamról. Már most 1000 olyan dolgot fel tudok sorolni, amire szívesen visszaemlékszem sok-sok év múlva.
A mai is egy olyan este, amit nem én, hanem az ismerőseim szerveztek. Csak megkérdezik, hogy ráérek e este, ami persze általában igen, s a megbeszélt idő pontban találkozunk a megbeszélt helyen. A Grill, egy törzs hely számunkra, már évek óta járok ide. Mindig jó volt a hangulat és jól éreztem magam. A biliárdasztaloknál foglaltunk helyet, s az egész terem a zajunktól volt hangos. Ha valaki közülünk nyert, azt minden embert tudta a Grillben, ha valakinek a kedvenc száma ment vagy eszébe jutott egy vicc, azt is hallották. Rajtam a sor, én következem. Csak egy jó szögben kell eltalálnom a golyót és akár nyerhetek is. Nem hozhatok szégyent a csapattársamra, aki ráadásul a barátom. Nagy lökettel megütöm a fehér golyót, de az nem akar abba az irányba menni, amelyikbe akartam. Mosolygok a bénaságomon és helyet adok, a következőnek. A többiek is kinevettek, aminek persze nem örültem. Elfordultam mosollyal az arcomon, mintha egyáltalán nem szégyellném a tudásom, de ez hazugság. Körözök a szememmel és akkor megpillantok egy férfit a pultnál. Egyenesen bámul. Vagy engem, vagy nagyon tetszik neki a dzsekim, amit a barátom adott ide, hogy ne fázzak. Visszafordulok a többiekhez, de azért még oda-oda pillantok a férfihoz, hogy néz e még. Akkor hirtelen rám kacsintott. Gyorsan visszahajtom a fejem. Meglepetten veszem észre, hogy üres a poharam, s arra hivatkozva, hogy megyek feltölteni, elindulok a csaposhoz. Egy székkel arrébb foglalok mellette helyet. - Egy pohár limonádét kérek még! – jelentem ki letévén a poharam. Végig nézek a mellettem ülő személyen. Egy átlagos férfi, aki csak vágyik egy kis szórakozásra, aki csak emberek közt akar lenni.
//Words:364-------Notes: Bocsi, ez nem lett a legjobb //
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek Szer. Szept. 18, 2013 12:48 am
Brigitte
Csendes, unalmas kisváros, annak minden jellemzőjével. Még ez a hely is, tele van az ilyen rendezett, kertváros jellegű kiegészítőkkel. A bárpult tiszta, sosem láttam még ennyire fényeset se Chicagóban, se New Yorkban. Lustán, szinte unottan futtatom végig a tekintetem a vendégeken. Többségük fiatal, és ártatlan. Vajon ez a jelző mikor vált az én szótáramban negatívvá? Mióta bűn a világomban ártatlannak vagy naivnak lenni? Hanyag mozdulattal a hajamba túrok, majd a mindig kéznél levő ötágú fésűvel kissé összeborzolom. Egy kívülálló talán a megjelenés tökéletesítésének, vagy feltűnési viszketegségnek vehetné a mozdulatot. Valójában persze az elnyomott ásítást, és a nagyjából harmincórányi autózást próbálom így leplezni. Azt sose tagadtam, hogy ízig, vérig társas lény vagyok, állandó szükségem van arra, hogy emberek közt legyek.
Ezért is fordulhatott elő, hogy most itt állok, ennél a makulátlanságról, és már-már rögeszmés pedantériáról árulkodó pultnál. Mellettem senki, amiből talán elhamarkodottan azt a következtetést vonom le, hogy itt nem szokás az ismerkedés, inkább a már meglévő barátokkal és ismerősökkel múlatják az időt a fiatalok. A biliárdasztaloknál néhányan csoportosultak, talán gimnazisták lehettek. Elmosolyodtam, ahogy az egyik lány nevetve egyenesedett fel, miután az asztalra hajolt egy rossz lökés után. Erre van szükségem. Normális emberekre, normális környezetre. Persze a munka nem lesz olyan, mint amilyen Chicagóban volt, de hiszem, hogy ez a radikális környezetváltozás előbb utóbb kifizetődik. Az ügyfeleim egy részével eddig sem tartottam személyes kontaktot, így ők nem pártolnak el tőlem.
Túlságosan elmerenghettem, mert a pultos már emelkedett hangon érdeklődte meg, hogy mit is szeretnék inni, ha már egyszer ilyen szépen ideálltam. - Tequilát kérnék, duplát. – mosolyodok el halványan, ahelyett, hogy az elnézéséért esdekelnék. Az amúgy sem az én műfajom. Ezzel a kis mosollyal az ajkamon fordulok vissza a fiatalok felé, és mintha csak moziban lennék, olyan leplezetlen kíváncsisággal nézem őket. Az igazat megvallva nem is őket, hanem egyiküket. Egy alacsony, átlagosnál is átlagosabb barna hajú lányt, akin a fiúja sportdzsekije virít a saját drukkerlány meze felett. Az emlékek megrohantak, miközben kézbe vettem a hideg üvegpoharat. Egykor én is büszkén terítettem a barátnőm vállára a dzsekimet, és hatalmas bugyuta vigyorral a képemen kísértem el az évzáró bálba. Aztán persze eszembe ötlött a szmokingbérlés és az este egyéb költségei, amitől a mosoly ahogy jött, úgy ment is, átadva a helyét egy fájdalmas kis grimasznak. Nehéz idők voltak. Azért, hogy esélyem legyen tovább tanulni, kénytelen voltam rengeteget tanulni. Amit pedig egyedül nem tudtam megtanulni, ahhoz tanárra volt szükségem, akit nekem kellett fizetnem a semmiből, amim volt az árvaházban.
Bosszúsan csóválom a fejem, és újra a hajamba túrok. Ez már a múlt, Blake! Felejtsd el, már nem az a te életed! Igen. Ez a tudat, hogy már minden más valahogy megnyugtat. Megemelem a poharam kissé, és a fiatalok felé pillantok. Miközben a fiúk apró mosollyal intenek felém, és megemelik az üdítős poharaikat, én a kabátos lányra kacsintok szinte észrevétlen. Várom a reakciót. Érkeznie kell, ekkora kárt nem tehetett bennem az út. Megkönnyebbülten fújom ki az eddig visszatartott levegőt,melyről azt sem tudtam, hogy eddig tartogattam. Mikor orcáin megpillantom az enyhe pírt, majd a fokozatosan terjedő pipacsvörös foltokat képtelen vagyok nem nézni őt. Bájos lett tőle az arca, így még fiatalabbnak tűnik, olyannyira, hogy már bánom hogy egyáltalán megnéztem magamnak alaposabban is. Ártatlanság. Hát erről beszéltem, ez az a kórság, ami mindenkit kezd megfertőzni. A tequilát nem iszom meg egyből, előbb megízlelem, hogy tudjam mire számítsak. A sót-citromot meg a többi sallangot mellette hagyom, azokat fölöslegesnek éreztem mindig is. Aztán apró lábak zaja mászik be a fülembe, és én akaratlanul is az ajtó felé fordulok. Tudom, hogy hamarosan egy nő fog megjelenni, csak azt nem, hogy vajon ő már az én vadászterületemen van-e, vagy ő is túl zsenge egy kis csevegéshez?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek Pént. Aug. 02, 2013 4:48 pm
Austin & Samantha
♣♣♣
nobody messes with me! did you hear me?
Nem hittem volna, hogy újra összefutok a sráccal, de most itt van, mellettem ül, és az poharát tartogatja a kezében, miközben kurta válasszal helyesel a kérdésemre. Követ engem. Mégis hogy a fenébe lehet olyan ostoba egy szimpla ember, hogy egy vámpír után eredjen? Nem vérfarkas, nem vadász, ezekről mind-mind tudnék, s a vámpíroknak még csak a közelében sem jár. Kivéve persze engem, mert úgy néz ki, levakarhatatlan rajongóra tettem szert. Gúnyosan felvonom a szemöldököm, és aprócska mosoly játszik a szám szegletében. Nézem, ahogy kortyol az italából, és mielőtt még bármit is mondanék, rendelek egy italt. A vodka könnyedén csúszik le a torkomon, melegséggel tölt el, és csillapítja a vérszomjam, ami nemrég felütötte a fejét. Ivás közben végig az idegen íriszeit firtatom, s mikor egy utolsó, nagy korty után a poharat a pultra teszem, nagy levegőt veszek, kissé idegesen fújom ki, és szólásra nyitom a szám. - Mit akarsz tőlem? Változtassalak át? Mert az nem fog megtörténni! - nevetek vidámság nélkül, komoran, és az elém helyezett üvegből ismételten töltök a poharamba. - Nem először látlak, tudni akarom, miért vagy a nyomomban. És jobb, ha beszélni kezdesz, mielőtt még azon kapod magad, hogy nincs meg a nyelved! - förmedek rá suttogva, sziszegve kelek ki magamból, és fenyegetően nézek rá. Tudatni akarom vele, hogy nem szórakozhat velem, pláne nem egy ártalmatlan halandó. Talán nehezen birkóztam meg - és néha napján még mindig - a lényemmel, de ez nem azt jelenti, hogy ártalmatlan lennék rá nézve. Nem. Én is emberek vérét szívom, megölöm őket, ha arra van szükségem, s mindezt élvezem is. Az egészben persze ez a legrosszabb, hogy nem tudsz leállni, és tetszik minden rossz, amit elkövetsz mások ellen. Szereted, mikor emberek torkát téped fel, s nézni, ahogy általad halnak meg. Morbid érzés, de feltölt energiával, és valódi életet szolgáltat nekünk. A pohárért nyúlok, és legurítok egy nagyobb kortyot, viszonylag lassan iszogatom, mindezt pusztán azért, hogy ne hívjam fel magamra túlzottan a figyelmet. Talán nem hülye az emberem, és a nyomozása során megtudott néhány dolgot rólam, így jobb vigyázni. Azt sem akarom, hogy lássa rajtam, hogy nem csak azért vagyok ideges mert felhúzott, de feldúlt vagyok azért is, mert itt van, és belerondít a napomba, mert nem először van itt, és követ engem. Nyilván oka van, s én azt az okot minél előbb meg akarom tudni, nem számít mibe kerül.
Félek, hogy lassan megőrülök, és mehetek a diliházba ettől a vámpír dologtól. Igaz, nem sokat tudok róla még, de ez is éppen elég ahhoz, hogy totálisan úgy érezzem, nem vagyok normális. Próbálom megtanulni minél jobban kezelni, de mivel senkinek nem mondhatom el - mivel csak én tudok róla-, magamban kell megemészteni, nekem kell agyalnom azon, hogy hogyan tudnék védekezni ellenük. Bár kétlem, hogy tudják azt, hogy tisztában vagyok a létezésükkel. Ettől függetlenül viszont átlagemberként akár én is lehetek a következő, akit lecsapolnak, és hidegvérrel ölnek meg. A legrosszabb az egészben az, hogy sosem tudhatom, hogy mikor megyek el egy vérszívó mellett. Ugyanis teljesen átlagosnak néznek ki, semmi jele nincs annak, hogy ők nem azok, akiknek mutatják magukat. A gondolatok újra elárasztották az agyamat, nem tudtam megszabadulni tőlük, de erre már megtaláltam a megoldást, ami mi más is lehetne, mint az alkohol? Persze most nem olyan sok adagra gondoltam, csupán annyira, ami segít ellazulni. Gyalog indultam a Mystic Grillbe, ahová már nem egyszer, nem kétszer betértem, hasonló célokból. Úgyhogy amint odaértem, rutinszerűen mentem a bárpult felé, ahol egy ismerős alak tűnt fel. Ne... Csak most ne. Samantha hosszú hajzuhatagával találkoztam szemben, s megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, és inkább otthon halászok elő valami italt. De végiggondolva ezt az egészet rájöttem, hogy most, itt, a sors szinte tálcán kínálta fel a lehetőséget, hogy többet tudjak meg a vámpírokról. Így inkább lassú léptekkel közelítettem meg őt, és helyet foglalva mellette. Valószínű, hogy nem vett észre, mert csak akkor szólt hozzám, amikor kikértem az italomat. Tudom, hogy tudja azt, hogy követem őt, és ezt nem is akarom tagadni. Bár nem tudom, hogy jól fog-e elsülni ez a dolog... -Igen.- próbáltam megütni a nyugodt hangnemet, és szerintem sikerült is. A kezem közé vettem a poharamat, majd nagyot kortyoltam. Máris úgy éreztem, hogy - ha egy kicsit is -, de ellazultam, és könnyebben tudok beszélni vele. Egyébként nem tudom, hogy lenne-e merszem kertelés nélkül, kerek perec kijelenteni, hogy követem...
▲words: nem merem megszámolni ▲ notes: Sorry. :$$ <3 ▲
Az elmúlt néhány napban rengeteget gondoltam olyan emberekre, akik már nem voltak az életem részesei, vagy akik soha nem is voltak azok. A már nem kategóriába a szüleim, és a korán elhunyt húgom tartoztak, míg a soha nem csoportot Zara, és két másik fickó erősítette. Ezen utóbbi személyek mindig ott voltak, képletesen, vagy szó szerint, de sosem tartoztak hozzám igazán. Mellékszereplők voltak egy történetben, melynek nagyon, de nagyon szerettem volna írója lenni, ám valahogy... mindig hiba csúszott a számításaimba, és végül csak én is olyan szereplővé váltam, mint a többiek. Mellékszereplőnek lenni a saját történetedben pedig enyhén szólva is kibaszás az élettől. És igen, akkor még finoman fogalmaztam. Szóval hiába voltam legnagyobb részt ura a tetteimnek, azok nem egészen úgy sültek el, ahogy kellett volna nekik. Mintha egy báb lettem volna, aki élete nagy részében azt hiszi, önálló, és azt csinál, amit csak akar, aztán egy napon a feje fölé pillant, és meglátja a zsinegeket. Ennél jobban nem tudom leírni, mit érzek, mikor hátratekintek a múltba, és rájövök, hogy nem, nem saját akaratomból csináltam, amit. A bosszú vezérelt. Évtizedeken át igyekeztem elkerülni a nőt, nem akartam, hogy egy ostoba, bosszúszomj által vezérelt fenevaddá váljak, végül pedig egy nap arra leszek figyelmes, hogy pontosan ez történt. Valóra vált, amitől a legjobban féltem, amitől védeni próbáltam magam olyan hosszú ideig. A csalódás, no meg a padló együttes erővel csapott arcon, az ütéstől pedig magamhoz tértem ugyan, de már nem számított. Tudtam, mi fog következni, és már meg sem próbáltam gátat szabni neki. Beletörődtem a sorsomba, és minden áron be akartam váltani a magamnak tett ígéretemet. Csak a bosszú számított, az volt a mindenem, talán még a mai napig is így van. Ám a mérlegelés, hogy mégis mi a jó égnek jó ez, rádöbbentett arra, hogy ez bizony nem(!) mehet így tovább. Nem utálhatom magam tovább, csak mert vámpír vagyok, hiszen élvezem a gyilkolást. Szeretem, hogy erős vagyok, céltudatos, és határozott. És nem akarok megváltozni. Így hát erőnek erejével felkerekedtem, és célnak kijelöltem a Mystic Grill-t, mert ha ott nem találkozhatok új arcokkal, akkor sehol máshol. Belépvén az ajtón, a hely nyüzsög a halandóktól, és néhány vámpírtól, amin meg kéne lepődnöm, de a pletykák tartalmát ismerve, nem teszem. Inkább természetesnek veszem. A bárpultot szemelem ki szinte rögtön, ott elvegyülhetek az ittas alakok közt, s közben mégis többet látok bárkinél, nem úgy, mint aki az asztaloknál, vagy a boxoknál ücsörög. Csak hogy éppen, hogy leteszem a hátsóm a bárszékre, megpillantom a mellettem ülő srác arcát, és a vér először megfagy bennem, jég hidegnek érzem az egész testem - mintha egy átkozott jeges fürdőt vettem volna, vagy nem táplálkoztam volna jó ideje-, aztán arcomba száll majdhogynem az összes, és kipirult arccal, kiszáradt, elnyílt szájjal meredek rá. Ilyen nincs! Egész testemmel felé fordulok, a szék lassan pördül az irányába. - Követsz engem, igaz? - kérdezem aztán, és csupán egyik szemöldököm vonom fel, majd megnyalom alsó ajkam. Megint jó helyre tértem be...
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek Szomb. Márc. 02, 2013 8:32 am
To: the moony baby
Phoebe & Damon
Grill, Grill... drága régi jó barátom. Ahogyan beléptem az ajtókon, elkapott az az érzés, amit akkor éreztem, mikor ebbe a városba jöttem. Már nem is emlékszem pontosan, hogy miért. Talán azért, hogy piszkáljam Stefant, talán azért, mert... tudtam, Elena még mindig itt van. Soha nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe az az este, mikor a szülei meghaltak. Előtte velem volt... legalábbis körülbelül két percig. Talán az az emlék, amire ő egy ideig nem emlékezett, talán az vonzott ide engem. De mindannyian megtaláljuk a céljainkat, ha lehet ezt így mondani. - A szokásost - mondtam a pult mögött dekkoló fiúkának, miközben elégedetten ledobtam magamat a pult melletti székre, és sóhajtva támaszkodtam meg rajta, elmerengve az életem keserű dolgain. Főképp mikor a tekintetem odavándorolt a mellettem levő székre. Rick... cimbora... valamiért sejtettem, hogy őrült szegény, de azt nem gondoltam, hogy annyira. Persze sikerült mindent viccként felfognom, legalábbis azt mutatva a külvilág felé, hogy nem veszem komolyan a lényeges dolgokat, de ezt annak vettem. Mélyen, a szívem mélye majd' megszakadt a tehertől, ami ránehezedett, és közben próbáltam feldolgozni mészárlás nélkül azt, hogy elvesztettem a legjobb barátomat. Az ivócimborámat... azt, akinek kitörhettem a nyakát, ha úgy tartotta a kedvem. Tehát... most jogosan gondolkodom, ki lenne a méltó utód. - Kösz - morrantam csupán ennyit, mikor megkaptam a whiskymet, majd belekortyoltam, és jólesően csúszott le minden korty a torkomon, szinte égetve a nyelőcsövemet, ami kellemes bódultságot kezdett előidézni bennem.
Oldalra néztem, és valami hirtelen harag lett úrrá testemen, ahogyan megláttam, hogy valaki leül mellém. Rick székére! Nem... ezt nem tűröm senkitől. Még ha egy nő is az illető. - Bocs. Ez a hely foglalt - mondtam neki, szinte szikrázó szemekkel, lángoktól pattogó hangon, és vártam, hogy felém forduljon, de mikor ez megtörtént, az égnek emeltem a tekintetemet. - Te vagy az... ? - kérdeztem úgy, mintha a halál angyala telepedett volna le mellém, és megforgattam a szemeimet. - Ki a fene képes őrülteket beengedni ebbe a városba? Talán be kellene vezetni a pszichológiai vizsgálatot a város határain - csóváltam a fejemet, miközben lepattantam a székről, és inkább odébb álltam. Phoebe, ha jól emlékszem a nevére. Volt egy kis összetűzésünk néhány éve, mielőtt én idejöttem ebbe a városba. Kicsin múlott, hogy nem hagytuk ott a fogunkat mind a ketten, de az ő esetében ezt nem bántam volna. Rávillantottam fogaimat, majd inkább átültem a poharammal, és a megragadott whiskys üveggel egy asztalhoz. De őt ismerve... én ma már tőle nem szabadulok.
- Egy reményekkel és fájdalommal teli napló. Érzésekkel teli sorok. Ez azért elgondolkoztató, nem igaz? – kérdi Stefantól de nem vár választ – Vissza fogsz térni. Biztosan tudom. Gyere hozzám és nem engedem, hogy ez újra megtörténjen. – Nem kíván replikát hallani így még azelőtt távozik Klaus oldalán mielőtt Stefan egyáltalán felfoghatná amit mondott. Tekintetét le nem vette volna az útról és még akkor sem pillantott a férfire mikor beültek az autóba. Túl fárasztó éjszaka volt a mai ahhoz, hogy kezelni tudja a hibridet. Csöndesen ült egy jó darabig. Olykor-olykor persze azért belekötött a másikba. - Nem ártana. Ha már vadászik valakire, akkor legalább tudja mire. – rántott vállat bár most, hogy belegondolt ez olyan volt mintha nem is ő mondta volna. Klausra pillantott. - Ne hagyd, hogy bántsa Mattet. – bukott ki hirtelen belőle. Így is nehezen kezelte, hogy elvesztette egy barátját…de legalább életben volt. Mintha mi sem történt volna tér át egy más topikra azonnal. - Ajánlom is. Tönkrevágta… méghozzá velem! – csóválta meg fejét az autóban ülve. Túl fáradt és gyenge volt ahhoz, hogy visszautasítsa a kíséretet. Homlokát a hideg üvegnek nyomva hunyta le szemeit és nem is szólt egészen addig még haza nem értek. Nem köszönte meg a fuvart sem a szívességet. Egyszerűen kiszállt az autóból és az ajtóhoz sétált. Előhalászta kulcsait és belépett az ajtón, fel a szobába ahol az ágyba vetette magát. Hiába volt fáradt. Képtelen volt elaludni. Egyfolytában azon járt az esze, hogy mit fognak szólni a többiek… az ítélkező tekintetek… máris ott csengett füleiben Damon halálos ítélete és Elena felháborodása… talán Bonnie megérti, hogy miért fordult ehhez a férfihez segítségért de még ebben sem volt biztos. Ő mindenesetre minden alkalommal ott volt mikor szükség volt rá. Támogatta őket és hű volt hozzájuk. Annyi bizalmat talán ő is megérdemelt, hogy tudják, jól átgondolta döntését. Hosszan sóhajtva hunyta le tekintetét de csak órákkal később jött álom a szemére; addig pedig a kételyek takarója alatt fuldoklott.
Stefan szavak nélkül bár, de beleegyezik, hogy velem tart. Egy biccentéssel veszi tudomásul a terveimet, miszerint rövidesen elhagyjuk a várost. A mai este folyamán most először érzek igazi megelégedettséget. Sőt… már jó ideje nem voltam ilyen elégedett magammal, mint most. Nem volt könnyű, de valahogy mégis sikerült megmaradnom azon a határmezsgyén, amit ezek ketten kiszabtak nekem. Halvány mosoly futja be arcomat, ahogy kilépünk a Grillből. Még Stefan gúnyos szavai sem tudják elvenni a kedvem, a legkisebb mértékben sem. Álmodni sem mertem volna, amikor elindultam otthonról, hogy ilyen jövedelmező lesz a mai este. Olyan módon sikerült szívességet tennem Caroline-nak, hogy abból magam is jól járjak, és még egy újabb randit is sikerült így nyernem magamnak. Persze ennek a részleteit biztosan nem Stefan előtt fogom letárgyalni, már így is épp elég témát szolgáltattunk neki arra, hogy legyen mivel bosszantania, ha akar, az utazásunk alatt. Összehúzott szemekkel figyelem a ripper távolodó alakját, és csak miután már kilépett a hallótávolságunkból, fordulok újra Caroline felé. - Ami Kolt illeti… nem lep meg, hogy ilyesmihez folyamodott. Ez pontosan az ő stílusa. Bár attól tartok, kissé szerintem le van maradva… Mindenképpen beszélni fogok vele. – Meglehet, elsőre nekem sem tetszett jobban, hogy a húgunk összeszűrte a levet a Donovan gyerekkel. Ráadásul nekem kellett megmentenem az életét egy kis véradományozással. Azonban mielőtt a kisöcsém magánakcióba kezdene, nem árt, ha tudomást szerez az olyan dolgokról, hogy Mattből vadász lett, és hogy a húgunkat oly módon védelmezi, hogy a barátaival is képes volt szembe szállni, és inkább átpártolt a mi oldalunkra. Legalábbis az alapítók napján ezt mutatta. Ettől még azonban én sem bízom benne sokkal jobban. Épp csak óvatos és körültekintő vagyok… már csak Rebekah kedvéért is. Ahhoz sokkal több kell, hogy valaki el tudja nyerni, és meg is tudja tartani a bizalmamat. De Kol ebben a helyzetben is épp olyan meggondolatlanul cselekedett, ahogy mindenben. És hogy Carolinet is belekeverte. Szerintem maga is tudja, hogy ezt nem hagyhatom ennyiben. - A kocsid javíttatásáról pedig magam fogok gondoskodni – jelentem ki, miközben a sajátom ajtaját kinyitom Caroline előtt, majd be is csukom, amint a járműn belülre kerül. A két halálesettel kapcsolatban úgy érzem, az a legokosabb most, ha nem mondok semmit. Egy-egy halandó halála ma már a legkevésbé sem tud megrázni. Naponta ezrek halnak meg és születnek, élik le körülöttem az életüket úgy, hogy még csak fogalmam sem volt a létezésükről. Az én mindennapjaim semmit sem változnak ettől, végtelen öröklétem ugyanolyan nyugalmas mederben folyhat tovább akkor is, ha egy egész várost lemészárolnak a közelemben… vagy épp én teszem ezt. Caroline ilyen téren még érzékenyebb, mint a húgom, és tapasztalatból tudom, ilyenkor az a legeredményesebb, ha nem fejtem ki a témában a saját véleményemet. A „nagyobb jó érdekében” elhalálozott nő meséje azonban kétségtelenül elgondolkodtat. Kíváncsi vagyok, ki és mi áll a dolog hátterében… és van egy olyan érzésem, hogy erről még hallani fogok. - Egy közös napot ígértél nekem… egy randit – vonok vállat a kérdésére, és vezetés közben oldalra sandítok rá. Nem is értem, miért kérdezi meg, mi a segítségem ára, hisz maga ajánlotta fel korábban. – És még visszatérünk rá, keresni foglak. De ez a nap épp elég hosszú volt, ideje pihenni. – Küldök felé egy őszinte mosolyt, aztán mint egy végszóra, parkolok le a házuk előtt. Még nincs konkrét tervem a közös időtöltésre, eddig nem nagyon akadt időm azt tervezgetni. Holnapra talán már sikerül kitalálnom kettőnknek valamit, ami közben még közelebb kerülhetünk egymáshoz. Ah, milyen szánalmas gondolat. Igen, valóban kezdek elpuhulni ez a nő mellett, akármilyen nehéz is ezt elismernem és elfogadnom. Olykor azonban kíváncsi is vagyok magamra, hogy hová fajulhat ez a dolog bennem. A nem létező lelkemet már olyan módon megmérgezték az elmúlt évezred véres tettei, amiből teljesen kigyógyulni már egészen biztosan nem lehet. Épp ezért érdekelne is, vajon milyen szintű és mélységű érzelmekre vagyok még képes. Őszintén? Már nem igazán hiszem, hogy gyökeresebb változásokra is hajlamos lennék. Ez sokkal inkább valami átmeneti kis hóbort, egy fellángolás…
Már a fene sem tudja, mit művelek. De legfőképpen én nem tudom, hogy... mire is megy ki az egész. Caroline nyilvánvalóan a jó Stefant akarja viszontlátni, azt, akit a barátjának nevezhet. Aki tanította, megvédte Damontől, mikor ő meg akarta ölni. És íme, most neki kell megmentenie engem... saját magamtól? Nevetséges egy szituáció, de előfordulhat, vagy mi a pokol. Klaus céljai pedig... hm, azt hiszem, neki ripperként is jó lennék. De bármi is játszódott le imént az arcán, tudtam, szinte éreztem, hogy hiába próbálja majd ezt kizárni magából, nem tudja a Caroline iránti vonzalmát csak úgy félredobni. Nem, mert... ez túl komplikált. Magam is tudtam, hogy milyen ez. Küzdeni valami ellen, ami legyőzhetetlen. Én Elena ellen küzdöttem... az emberi érzelmek ellen, melyek nem valóak egyikünk számára sem. Legalábbis nem kellene, hogy előforduljanak az életünkben. De mi... ezt már régen nem tartjuk szem előtt. Fél szemmel láttam, hogy Caroline és Klaus tekintete is rám szegeződik, és úgy éreztem, hogy muszáj kiengednem most a gőzt egy hatalmas sóhajtással. Nem készültem ma ilyesféle játékokra, vagy fogócskára, de mégis bántott, valahol ott legbelül a mellkasomban, hogy az imént úgy beszéltem azzal az emberrel, akit... valljuk be, tényleg ő volt az egyetlen barátom. Mondhatni, mindig és örökké, mióta csak ismer, és ismerem. Persze ez nem azt jelenti, hogy bármikor is érdekelte volna az, mennyire fontos nekem Elena. Hiszen majdnem megölte azon a holdtöltés éjjelen, csak hogy ő kiteljesedhessen. Hallottam Caroline hangját, ahogyan a nevemet suttogta. Láttam a tekintetét, amiből az imént majdnem könnycsepp csordult ki. És ha a régi Stefan lennék, most minden bizonnyal barátiasan magamhoz ölelem, ahogyan tettem mindig, ha legyengült, és bántott valakit. De nem, ez a Stefan már nincs életben. Legalábbis próbálkozom kiírtani, mert ha megmarad... nekem lesz végem. Amit egyáltalán nem akarok. Ez a Stefan akarok lenni. Na jó, még érzéketlenebb. Nem akarom, hogy bárki meg tudjon hatni.
- Caroline, valamit félreértesz - tettem magam elé mindkét kezem védekezőn, és így néztem rá. Nem akartam kíméletes lenni, de vele nem voltam képes durva sem lenni. Mert mégiscsak... fontos szerepe van az életemben. - Nem fogok megváltozni. Csak minimálisan. A város lakosainak életét meghagyom. Nem akarom, hogy el kelljen mennem innen végleg. De azt nem ígérem, hogy megváltozom. Magány? Ugyan, kérlek... - mondtam szinte nevetve. - Volt már benne részem. És tudod mit? A napló roppant jó társaság tud lenni. így még amiatt sem kell aggódnod, hogy magamba fojtok mindent - tártam szét karjaimat, majd felsóhajtva túrtam bele hajamba, megtörölve a szám szélét. Nem voltam benne biztos, hogy az imént ezt megtettem, miután elengedtem annak a lánynak a csuklóját. Hangosan már ki sem akartam mondani, hogy az érzelmek minden fajtájától meg akarok szabadulni. Szerelem? Minek? Tönkretesz mindent. A szerelem egy nagy szívás. És ha rajtam múlik, nem is marad benne maradásom. Klausra fordítottam tekintetem, és újabb sóhajtás bukott ki belőlem, de már egy biccentéssel jeleztem, hogy megértettem szavait. Ehhez már nem is kellett másféle kommunikáció, ha jól sejtem. Vele tartok, mert a közös múltunk emléke örökké élni fog a szívemben. És talán Caroline-nak igaza van. Nem mondhatok magamnak túl sok barátot. De ő bizonyos okokból még így is mellettem áll. Legalábbis... ha Caroline nem pesztrálná, bizonyára így lenne, és nem próbálna jobb belátásra bírni, csak egy nagyon picikét. - Óhajtjátok, hogy magatokra hagyjalak titeket és intézzétek a piszkos anyagiakat? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Persze, meglesz az ára, hogy Klaus hajlandó volt pincsiként ugrani Care kérdésére. De momentán nem voltam kíváncsi, miféle árat szabhat ki neki Klaus. Félő, hogy akkor akaratlanul is előtörik belőlem a barát, akire Caroline-nak szüksége lenne.
Nem tudta mit akar ezzel elérni Klaus. Nem látta át még az összefonódó hálókon keresztül a tiszta képet. Olyan volt mintha egy párás tükörbe nézve amit hiába töröl le újra és újra, a forró gőznek hála ismét bepárásodik. Stefan szavai azonban elterelték a figyelmet; a szavak tőrként fúródtak szívébe, olyan hidegen ejtette ki őket barátja. S ami még erősebben vágja mellbe, hogy Stefan megemelkedik és faképnél hagyva az egyetlen személyt aki anélkül akar segíteni, hogy elvenné mindazt ami ő maga most; a ragadozót. Látja Klaus fájdalmát ami haraggá alakul. Érzi dühét, mitől egész teste megfeszül, szinte sajog. Nem ellenkezik, csupán bólint, hogy jelezze, mehetnek. Gyorsan pislog párat mielőtt kibuggyanna egy könnycsepp. Halkan sóhajtva rázza meg fejét, hogy aztán egy szokásos mosolyt erőltessen magára. - Előjáróban csak annyit, hogy ha még egyszer nekem támad, nem leszek ilyen kedves. – vonta fel szemöldökét és belekarolva abba a kézbe mi derekára simul indul el Klaus oldalán a bejárat felé, hogy végre hazamehessen és kipihenhesse a mai napot. Megütközve pillant a megtorpant, hezitáló mentorra aki mélyre süllyedt ugyan és a sötétség árnyai kíméletlenül fonódtak testére, tüskéikből még több mérget fecskendezve szolgálójába de mégis mozdulatlanná dermedve bámulta őket. - Stefan... – mondani akar valamit... azt akarja, hogy tudja a másik, a barátságuk mindennél többet jelent számára, hogy sosem tenne olyat amivel elárulná. Mégsem képes többet mondani. Csak egy név, egy mély lélegzet és keserű hallgatás. Klaus oldalán indul tovább és csupán csak egy perc kell, hogy újra megtalálja a hangját. - Ne lökj el mindenkit magadtól Stefan. Egy idő után a magány lesz az egyetlen ami üdvözöl ha visszakapcsolod az érzéseid. Senki nem olyan erős, hogy azt legyőzze. – mondta csendesen és többet nem szólva, választ nem várva sétál ki a hibriddel. - Matt Donovan. – mondta csöndesen és Klausra pillantva folytatta – Nem bírja elviselni, hogy Rebekah és Matt együtt vannak. Azt akarta adjam át Mattnek, hogy végez mindenkivel akit szeret majd vele is ha csalódást okoz a húgotoknak. Meglepetésként érte a hír, hogy eszem ágában sincs egy vadász elé menni. – nyílván nem az érte váratlanul Kolt, hogy nem teszi meg amit kér hanem az, hogy Matt vadász... hogy vadászik rájuk. - Ma végignéztem két ember halálát és nem tudtam semmi sem tenni, hogy megmentsem őket. – sóhajtott fel keserűen – Miközben Kol azt magyarázta, hogy legközelebb nem fog hezitálni, hogy megigézzen – azt nem tette hozzá, hogy Kol nem tudott a karkötőjéről – meghallottuk egy nő sikolyát. De későn értem oda. Csupán annyit tudott mondani, hogy a nagyobb jó érdekében ölték meg. – persze, hogy más helyzetben esze ágában sem lett volna elmondani és most sem volt biztos benne, hogy jól tette. Viszont ha a gyanúja igaz volt, akkor ez a gyilkos biztos nem a hibridre hanem az egész vámpír társadalomra vadászott. - Nem hiszem, hogy tudnod kellene. S nem azért mondom el, hogy a kedvedben járjak ezt elhiheted. – Kezdett visszatalálni magához. Ez jó volt. Talán kissé jobban megviselte az este mint gondolta – Ha ez a valaki ránk vadászik, jobb ha felkészülünk rá. Ennyire egyszer, ha lehet ne képzelj bele többet. – igen, ez már sokkal inkább az a Caroline volt aki nem félt véleményt nyilvánítani, aki dacosan, szemtelenül és merész módon vágta az emberek képébe az igazságot. Keresztbe fonta karjait és úgy pillantott a hibridre. - Mi az ára a mai estének Klaus? – kérdezte élesen és csak reménykedni tudott abban, hogy nem kell egy egész napot eltölteni a másikkal... hogy Klaus kitalált valami mást, valami alkalmit aminek során nem tud meg többet róla, ami segít, hogy még véletlenül se kezdjen kialakulni semmi kötődés köztük. Elég volt ez az egyetlen alkalom amikor hozzá kellett fordulnia és hiába tudta racionális érvekkel alátámasztani tettét, tudta jól, a többiek nem fogják megérteni miért tette azt amit. Nem félt a másikra nézni. Már nem a Grillben voltak és a feszültség amit akkor érzett most már elmúlt.
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek Csüt. Jan. 31, 2013 4:12 am
I don't want to feel like that
Caroline szavai csengenek a fülemben folyamatosan. „Klaus, én csak vissza akarom kapni a barátomat.” Ha eddig nem lett volna bennünk semmi közös, hát most már egészen biztosan van. És ezt maga is nyomatékosítja a következő mondatával. „Ha valaki, te tudod milyen egyedül.” Nos… valóban. Talán senki nem tudja jobban nálam ebben a városban, hogy mit jelent a magány. Kivéve ezek ketten, kiknek tűzharcának kellős közepébe kerültem jelenleg. Próbálom megtartani az egyensúlyt, de ha őszinték akarunk lenni, ez meglehetősen nehéz feladat olyasvalaki számára, aki az ezer éves életének nagy részét úgy élte le, hogy soha nem kellett igazán senki kedvében járnia. Persze voltak idők, időszakok, amikor igenis tudtam nagyvonalú lenni. Nekem is vannak, és főleg emberi éltemben voltak szeretteim, akikért áldozatokat kellett hozni. De ezek az áldozatok nagyon ritkán érték meg. És most mégis itt vagyok, ebben a lehetetlen helyzetben, igyekezve megmaradni a számomra két fontos személy érdekellentétei közötti vékonyka határvonalon egyensúlyozva. Legszívesebben képen röhögném magam. Stefan meg is teszi ezt helyettem. És mennyire igaza van. Szánalom, hogy az érzelmek - mint egy kis vonzalom is - milyen puritán nyomoronccá tudják korcsosítani azt az érzékelten és terveiben nagyra törő valakit, aki általában vagyok, és lenni akarok. - Ez most nem Carolineról szól – ejtem ki a szavakat teljesen semleges hangon, de arcomon sötét árny suhan át, ujjaim pedig a kelleténél kicsivel szorosabban fonódnak a poharamra. Mindenképpen ki kell kerülnöm Caroline bűvköréből, és minél előbb, annál jobb. Ezért is tartom még jó ötletnek az utazást, amire készülök. Elfeledtethetné velem ezeket a nevetséges érzelmeket. Bár kicsit tartok ennek sikerétől. Mégis amit Stefannak mondtam, teljesen helytálló. Caroline miatt jöttem ide, miatta szántam rá magam, hogy beszéljek Stefannal, de az elhangzottak függetlenek ezen indíttatásoktól. Az ajánlatom pedig valóban annak a régi barátnak szól, akit bő kilencven éve visszavárok. Épp ezért is ér kellemetlenül mindaz, amit ő a fejemhez vág. Tekintetem elsötétül, a vonásaim megkeményednek, ajkaim pengevékonnyá válnak, érzem a nyakamon lüktető, dudorodó ereket, úgy meredek összehúzott szemekkel, szótlanul Stefanra. „Nem a múltban vagyunk, Klaus.” Valószínűleg dühösnek tűnhetek, amiből szintén akad most egy adag bennem, de leginkább úgy érzem magam, mintha gyomorszájon vágott volna. „Barátok voltunk.” Ismét egy olyan reakció a mai estében, amit nagyon ritkán szoktak kiváltani belőlem. Egyedül a testvéreim voltak képesek erre, főleg Rebekah, az elmúlt sok száz év során. És ők sem túl gyakran. Talán még párszor Mikael is, amikor vészes közelségbe kerültünk egymáshoz. Igen, a nevelőapám mestere volt annak, hogyan érje el, hogy értéktelen senkinek, egy sorból kilógó fattyúnak érezzem magam, akit nem szerethet senki… saját magamon kívül. „Most nem vagyunk mások, mint vámpírok, akik talán annyira különböznek egymástól, mint talán még soha.” Legszívesebben belevágnék a pultba, hogy valamennyire levezethessem a bennem összegyűlt feszültséget, de félő, hogy akkor a pultból nem maradna most túl sok. És hát… a fene akar még ennél is több figyelmet. Már így is akad pár kíváncsiskodó szempár a közelben. Nyilván nem hallották a beszélgetés nagy részét, de a hanglejtések is arra utalnak, hogy épp egy vita zajlik itt. - Azt ajánlom, gondold ezt át még egyszer, Stefan – szűröm fogaim között a szavakat halkan, a hátának beszélve, de egy vámpírnak ezt a terem másik végéből is hallania kell. – Gondold át, mert… jelenleg aligha maradt nálam jobb barátod. Mégis mit kezdenél magaddal egyedül ebben a nyomorult kisvárosban? – vonom fel a szemöldökömet, de igazán nem várok azonnali hatást. Inkább csak remélem, hogy nem ezek voltak a végszavai. Másfelől viszont nem az a fajta vagyok, aki az ilyesmit válasz nélkül tűrné, legalább legyen enyém az utolsó szó. Visszafordulok a pulthoz, behajolok a közelben lévő whiskeys üvegért, és újra töltöm a poharamat. Legszívesebben az egészet a falhoz vágnám, még mindig működnek bennem az indulatok. Mégis erőt veszek magamon, lehajtom az italt, majd Caroline mellé lépek. - Ideje távoznunk, kedvesem. Hazaviszlek, útközben elmesélheted, mi is történt közted és a kisöcsém között – próbálnék rámosolyogni, de csak egy torz vigyort vagyok képes produkálni. Egyik kezem a hátán, a másikkal az ajtó felé tessékelném. És akkor megpillantom az ajtóban megtorpanó Stefan alakját, aki hamarosan már ismét ott áll előttünk. - Tudtam, hogy nem vagy annyira ostoba, mint amennyire az imént mutattad magad, barátom – a korábbinál némileg őszintébb mosoly kerül az arcomra. – Ha minden jól megy, egy héten belül elhagyjuk Mystic Fallst. – Jelentem be a miheztartás végett is. És nem hagyok időt további hezitálásokra.
Nem pazaroltam túl sok figyelmet arra, vajon mit beszél egymással Klaus és Caroline. Az ő dolguk, és életemben először ténylegesen nem voltam kíváncsi arra, hogy ezek ketten mit akarnak egymással kezdeni. Bár... jaj, bennem már szólt a vészjelző. Klaus barátom, nem kellene hagynod, hogy egy nő így elvegye az eszed. Úgy jársz, mint én Elenával... de még ezt sem nevezném annak, hogy féltettem a lelki világát. Épp ez volt a lényeg, hogy kikapcsoljak és feledjem el, ami körülöttem zajlik. A mellettem ülő lány vére éppen ezt segítette nekem. Úgy tapadtam a csuklójára, mint egy vérre éhes pióca, és a kortyok csak úgy folytak végig a torkomon, mintha soha nem lenne elég az, amit adni tud nekem ez a test. Jó hamar végetért a móka. Hallottam fél füllel ugyan, hogy Klaus elbúcsúzik Caroline-tól. Igaz, nem véglegesen, csupán jelezte, hogy pár percig magára hagyja. Hogy nekem mondjon szentbeszédet. Mikre képes az én "jó barátnőm" rávenni egy ezer éves hibridet...! Pont erre vágytam. Hogy még piszkáljanak, meg pesztráljanak, mintha csak egy kisgyerek lennék, akit idomítani lehet. Már komolyan rosszul voltam ettől az egésztől... - Hééé! - reagáltam ennyit, egészen halkan ugyan, de szemrehányóan, ahogyan Klaus elhajtotta tőlem az áldozatomat, és egy nagyot kellett sóhajtanom, hogy minden dühömet el tudjam most fojtani, és ne csattanjon most egy ostor valaki máson. És ahogy belefogott... minden hajam szála az égnek állt, szívem szerint elmenekültem volna, de nem a legjobb megfutamodni, ugye? Ebben a helyzetben legalábbis még nem. Majd kicsit később, mikor már végre kibeszélte magát, és jut ideje a levegővételre is. - Ne már, Klaus... most tényleg itt pattogsz nekem, mert Caroline erre kért? Caroline kedvéért? - vigyorodtam el, megfogva az imént rendelt poharamat, és beleittam a whiskymbe. Ha már eltüntette innen az előbbi vértasakomat, valamivel hagy csillapítsam az éhségemet. Nem tudtam, mi okom van nekem vigyorogni, bár momentán semmi. Csak éppen... még mindig nehezemre esett lenyelni, hogy ahhoz képest, hogy nemrég Care-t csak egy terv miatt vetettük be Klausszal "szemben", ezek tényleg képesek egymásba bonyolódni. Legalábbis... mindegy, semmi közöm hozzá. - Fogalmam sincs, milyen barátokról beszélsz - lötyögtettem meg az italomat, ezúttal már nem is nézve a szemeibe. Hagyjuk már, ne mondja, hogy a baráti köröm érdekli. A bátyámat elvesztettem, mikor ráhajtott Elenára. Vagyis... fogalmazzunk úgy, hogy mikor az érdeklődési körük kiterjedt egymásra. Elena pedig... ki tudja, őt már sokkalta előbb elveszthettem. Caroline volt még ott, akit talán illendő lett volna megtartanom a barátaim körében, de most nem volt szükségem az ő pesztrálására sem. Kicsit... lazítani... akarok... - Aha... - nyögtem ki csak ennyit, és vihargyorsan Klaus felé fordítottam az arcomat. Egyelőre még azon gondolkodtam, mit is mondjak. És úgy próbáltam fogalmazni, hogy ha lehet, ne itt törje ki a nyakamat, amire viszont nagyon nagy az esély, közös múlt ide, vagy közös múlt oda. Nagyon de nagyon... öhm... kikívánkozott belőlem egy megnevezés, de rájöttem, hogy azt nem a valódi Stefan mondatná velem. És én most ő akarok lenni. A valódi Stefan... csak már én sem tudom, ki bennem az a valódi Stefan. Még benyeltem az utolsó korty whiskymet is, majd levágtam a poharamat a pultra, ami eléggé hangosan csapódott oda, de mázlimra nem repedt meg az oldala. Nem törni akartam, de az a kis whisky már sikeresen elvette a maradék józan eszemet is. Már ha nekem volt olyanom valaha.
- Szóval körútra mész, mert az itteni légkör kezd fojtogatni... - ismételtem meg szavait, miközben a zsebembe nyúltam, és némi pénzt nyomtam a pultra. Ripper vagyok, nem tolvaj, vagy olyasvalaki, aki fizetés nélkül távozik. - Tudod mit? Menj csak. Nekem nem fogsz hiányozni - pattantam le a székről, egy vállrántással bámulva az arcába. Mit törődtem én most az ő "érzéseivel"? Persze szívem szerint az is kijött volna belőlem, hogy nyilvánvalóan nálam jobb társat is talál. - Nem a múltban vagyunk, Klaus. Barátok voltunk. Szövetségesek. De most... - legyintettem, rezzenéstelen szemmel bámulva a képébe, mintha magam is lefagytam volna, csak a szám mozdult újra és újra. - Most nem vagyunk mások, mint vámpírok, akik talán annyira különböznek egymástól, mint talán még soha - hangsúlyoztam ki artikuláltan, majd úgy döntöttem, inkább távozni fogok, mintsem meghallgassam a válaszát. - Caroline visszatért a mosdóból, csak arra vársz, hogy vele tölthesd azt a huszonnégy órát, nem? - vált a hangom egy pillanatra nyálassá, de hamar fintorba fajult az arckifejezésem. - Ki vagyok én, hogy megakadályozzam ezt? - kérdeztem ironikusan, már-már költőien, majd elindultam egy jeges kacagás kíséretében. Azonban valamire éppen nem számítottam. A mellkasomban csak megmozdult valami, ami azt diktálta: Hülye vagy, Salvatore! Most körülbelül azt küldtem el melegebb éghajlatra szép szavakkal, akire mindig számíthattam a múltban. Igaz, megigézett, igaz, hogy követett el ellenem és Elena ellen olyasmit, amit nem kellene tolerálnom. De... Elena már nem számít. Elenához már nincs közöm. És ha rajtam múlik, hát már nem is lesz. Remélem... Megfagytam. A kijárat előtt két méterrel megálltam, és magam elé meredve idéztem fel a '20-as éveket. A bár... Chicagoban. Rebekah, és Niklaus Mikaelson. Az illatok, az ízek és a tánc ritmusa azonnal elborította elmémet. Hiányoztak azok a percek. Persze Rebekah-hoz nem ragaszkodom. És azon kaptam magam, hogy egyszer csak... újra visszafordultam Caroline és Klaus felé.
- Nincs ügyünk. – forgatta meg szemeit mielőtt Stefean lelépett volna. Sosem volt könnyű, sosem volt egyszerű vagy könnyed. Minden alkalommal amikor Klaus csalijává vált az életét kockáztatta. Minden alkalommal amikor megismert egy újabb darabot a férfiből, úgy érezte, egyre nehezebb eljátszania a bizalmát újra és újra. Arról nem is beszélve, hogy bár magának sem merte bevallani, tetszett neki a másik. Sosem választotta őt senki. Sosem tudta azt mondani ami helyes vagy ami miatt őt akarná bárki is. Erre itt volt Klaus aki azt mondta, hogy erős, okos és, hogy tele van fénnyel... ezt azonban más nem látta. Stefanra fut pillantása. Kétségbeesetten sóhajt fel. Klaus és ő ugyan azt akarták. A barátjukat. Neki a mentora is volt a férfi, aki megtanította mindarra aminek hála életben maradt. S most itt állt, lassan elvesztve az utolsó barátját is. Nem vág közbe, némán figyel. Ritka dolog, hogy ne legyen mondanivalója és az is, hogy van de mégsem szólal meg. Egyrészt most látja, hogy Klaus valóban őrlődik; másrészt akármilyen nehéz is belátnia, a férfinek igaza van. Persze ezt neki nem kell tudnia. - Klaus... én... csak vissza akarom kapni a barátomat. – tárta szét karjait. Kétségbeesett. Nem tudta mitévő legyen. Lassan mindenkit elvesztett. - Ha valaki te tudod milyen egyedül. – rántotta meg vállát és mielőtt kigördült volna egy könnycsepp, elfordult a férfitől. A pulton koppantak ujjai, dobolni kezdett. Túl vékony volt a határ amin egyensúlyozott. Csak akkor fordult vissza mikor a férfi végre Stefan mellé lépett és helyet foglalt. Tartozik, persze, hogy tartozik. Tudta, hogy fog mégis úgy döntött Stefan józansága sokkal többet is megért mint egy szimpla tartozás. A lány után indul. A nő mosdóban éri utol, saját csuklójába harap és megitatja vérével. Sebei eltűnnek. Megbűvöli. A tükör felé fordul és saját magát fürkészi benne. Mikor vált annyira elveszetté, hogy Klaus segítségét kérje? S mikor döntött úgy hogy mindenáron megóvja Stefant önmagától? Képes lesz rá? Megteheti egyáltalán, hogy valaki más helyett vívjon meg egy csatát? Mikor összeszedi magát visszatér. Kifizeti amit fogyasztott. Fáradt, karcsú alakja mintha szépen lassan összeroskadna. Persze, hogy harcolni fog, mindig azt tette. A kérdés csupán az meddig fogja bírni épp ésszel a harcot... hiszen a téren nem sok választotta el attól, hogy fogait a nő nyakába mélyessze azért a meleg, nyugalmat és békét hozó vörös folyóért ami utána torkát égetve ömlött volna saját testébe.
A fejemet ingatva nézek Stefan után. Persze jól ismerem már ezt az oldalát. A kezdetekre emlékeztet. Akkor volt ilyen nyers és modortalan velem, miközben ráadásnak a húgomat is fűzögette, szóval egyáltalán nem volt a szívem csücske. De tudom, hogy ezzel az énjével is szót tudok érteni. Ha kicsit sikerül kibillentenem a makacs, magányos farkas hozzáállásából. Igazából én cseppet sem bánom, hogy elhagyta az érzéseit, és eszem ágában sem lenne jobb belátásra bírni… más körülmények között. Egy sóhajjal fordulok vissza Caroline felé. A Kol dologra még valamikor visszatérünk, de most sokkal égetőbb témánk is akad. Hajlandó volna egy napot velem tölteni, ha segítek. Vajon ennek örülnöm kellene, és kihasználni az alkalmat? Igen, egy részem bizony kapva kap a lehetőségen. Másrészt viszont… Hasonló gondolatok kúsznak a fejemben, mint mikor ide indultam. Caroline mostanra játszi könnyedséggel használja ki az iránta érzett vonzalmamat, és ragad meg minden alkalmat, hogy ebből előnyt kovácsoljon magának. Miközben úgy tesz, mintha akkora nagy áldozat lenne a részéről egy nap, amit velem kell töltenie. Ugyan drágám! Ha ennyire ódzkodnál a társaságomtól, eszedbe sem jutna ilyeneket ajánlani. - Nyilvánvaló, édesem, hogy nincs sok tapasztalatod az emberség ki-bekapcsolásáról, ezért elárulok neked egy-két dolgot ezzel kapcsolatban, mielőtt félrevezetnéd magad. Az érzéseinkhez nincs egy képzeletbeli kapcsoló, amit fel-le lehet kattintgatni. Ne úgy képzeld el, mint egy lámpát, és vagy van fény, vagy nincs – ingatom a fejem, és hátra dőlök a székemben, fél szememet közben pultnál táplálkozó Stefanon tartva. – Ha nagyon ragaszkodunk a hasonlatokhoz, akkor inkább azt mondanám, hogy olyan, mint a zene, egy dal, amit egész életeden át hallgatsz. Amikor a hangok fülsértővé, idegesítővé, fájdalmassá válnak, akkor letekered a hangerőt, amennyire csak lehet. De ki nem kapcsolhatod soha. A zene mindig ott van, csak olykor bizonyos időre figyelmen kívül tudod hagyni, úgy tudsz tenni, mintha semmit nem hallanál. De amikor egy-egy dallam felkelti a figyelmed, egyszer csak azon kapod magad, hogy újra hallod az egész dalt. Nem fog örökké így maradni, főleg nem ebben a városban, a saját szülővárosában, ahol minden aprósághoz valami emlék és érzelem köti, ahol minden sarkon olyanokkal akadhat össze, akiket, mint az imént említett dallamokat, képtelenség nem észrevenni – billentem kicsit oldalra a fejemet. Remélem elég részletes leírást adtam neki arról, hogy mi is az, amivel szemben áll… vagy állunk. Még nem döntöttem el. Oké, most már szükségem lenne egy italra nekem is. A mellettünk elhaladó pincért meg is állítom, mielőtt a tálcáján levő itallal tovább mehetne a következő asztalhoz. Whiskey. Csodálatos. - Ezt megtartom. Hozz másikat – igézem meg, aztán egy elégedett mosollyal veszem magamhoz a kiszemelt poharat. - Beszélek vele, de ne várj csodát. Ez nem olyan dolog, amin pár perc alatt változtatni lehetne. És tartozol nekem – teszem még hozzá egy ravasz pillantással. Végigmérem még futólag, majd a pulthoz sétálok a régi barátomhoz. - Vége a műsornak. Semmit nem láttál. Fizess, aztán indulj haza – szuggerálom a Stefanék közelében iszogató férfit, aki elképedve bámulja a jelenetet a ripper és a lány között. Aztán egy határozott, kemény szorítással fogom meg Stefan vállát, hogy kizökkentsem abból a bódulatból, amit a vérivás jelent. - Elég lesz. – Támasztom alá halk szavakkal is azt, amit a mozdulataimmal sugallni akartam. Az áldozatát is megigézem, hogy magunkra hagyjon bennünket, és végre túleshessünk ezen a beszélgetésen. - Nem készültem szentbeszéddel, és hidd el, nekem sincs ehhez több kedvem, mint neked, de… Azt hiszem, nem árt, ha emlékeztetlek egy-két dologra. – Helyet foglalok a felszabadult bárszéken, és kezdetnek rendelek is még egy-egy kör dupla whiskeyt. - Ahogy az imént Caroline-nak is mondtam, az emberséged nem olyan dolog, amit a végtelenségig háttérbe tudsz szorítani. De ezt te is tudod. Előbb-utóbb utat talál vissza hozzád, főleg ha itt maradsz Mystic Fallsban. Na mármost. Az a Ripper Stefan, akit egykor megismertem, ha elvetemült is volt, de nem meggondolatlan. Nem hülye. Ha az eszedre hallgatsz, nem hagysz magad után olyan felfordulást, amit aztán megbánhatsz, ami után takarítanod kell majd. Ami után soha többé nem akarnál visszatérni a saját városodba. Ha ki akarod élni magad, annak jobb módja is van, minthogy találomra ölj a város főterén. Vagy azzal akarod tölteni majd itt a mindennapjaidat, hogy hallgatod, amint a barátaid lépten-nyomon a fejedhez vágnak mindent? – Persze kérdés, meddig maradnak így barátai. Pontosan emlékszem, hogy a legutóbbi kikapcsolásakor sem maradtak túl sokan a pártján. Egyébként sem egy barátkozós faj vagyunk, általában csak a közös érdekek tartanak össze bennünket. Talán ezért is ragaszkodom még mindig, immár közel egy évszázada ahhoz a valakihez, akit egykor barátomnak fogadtam. Húzóra kiiszom az italom felét, mielőtt folytatnám a gondolatmenetet. - Több értelme lenne valahol „idegenben” kiélvezned az érzéketlenségeddel járó izgalmakat, nem gondolod? A közeljövőben egyébként is tervezek egy kisebb körutat. Már engem is kezd fojtogatni az itteni légkör. Ha úgy tartja kedved, tarts velem, idézzük fel a ’20-as éveket. Vagy legalább gondolkozz el azon, amit mondtam – emelem meg felé a poharamat, majd elpusztítom a maradék italomat is. Részemről ennyivel elmondtam, amit akartam. Talán csak a whiskeymnek hála, hogy nem száradtam ki ez idő alatt. Nem szoktam ennyit beszélni egyszerre, inkább a tettek embere vagyok. Egyébként tényleg örülnék, ha Stefan velem tartana most. A hibridjeim fele annyira sem tudnak szórakoztató társaság lenni, mint ő. Nem mellékes, hogy így némileg rajta is tarthatnám a szemem, és ezzel Carolinenak is szívességet tennék. És ha Stefan kicsit belegondol, beláthatja majd, hogy neki is. Hisz jelenleg mégis mi az, ami itt tarthatná? Egy igazi ragadozónak egy ilyen város túl kicsi. Legutóbbi körutunkon, amikor farkasok után kutattunk, a fél országot végigmészárolta.
|| Words: 896 || Music: monster || Note: Elnézést a késés miatt :$ ||
Ahogy Care rám mordult, idézvén őt: „Igyam tovább a whiskymet”, hirtelenjében azt sem tudtam, erre mit mondjak. Mióta engedem én, hogy megmondja, mit csináljak? Ez az én szerepem, hahó! De jobbnak láttam ezúttal megnémulni. Nagyon sok érdekes dolgot megtudhatok, ha tovább hallgatom Klaust és Caroline-t, mert a hallottak alapján nem úgy néznek ki, mint a legnagyobb ellenségek. Unott ábrázattal, hátradőlve hallgattam, ahogyan Caroline a Kol Mikaelsonnal zajlott kis összezördüléséről beszélt nekünk. Vagyis Klausnak. De nem értettem, miért nem mennek szobára, vagy ha Caroline ennyire látni akarta Klaust, hát miért nem talált jobb indokot az én ügyemnél? Mert a kezdetleges love storykat nem csíptem. Semmilyen love storyt nem csíptem, hányingerem van tőlük, pedig most ettem. - A vesztembe rohanok… - ismételtem szavait, miközben a szemeibe pillantottam. Hát persze, ámde én szeretem a végzetet kergetni, ez nem tűnt fel az utóbbi időben? Papucsnak lenni unalmas. Elena kis kezét fogni szintúgy. Elnézni, hogy a bátyám hogyan csalogatja a karmai közé Elenát… ez már egyenesen gyengeség, és a tétlenség ezredik fokozata. Így legalább van nap mint nap okom arra, hogy kitegyem a lábam otthonról, és bejárjam Mystic Fallst, végig az utcákat, és találkozgassak mindenféle emberkékkel, hogy ők utána már ne találkozzanak senki mással. – Tudod, barátom… az, hogy a vesztembe rohanok, roppant szórakoztató életcél. Minden nap van valami új, valami izgalmas, ami lelkesít – rántottam egyet a vállamon, mindvégig hol Caroline-ra, hol Klausra nézve, de ezután ismét következett az előbbi nézés Caroline részéről, miszerint „Add már vissza a barátomat”. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megy közöttük a dolog... nemrégiben még csak Klaus részéről voltam biztos a vonzódásban, azt nem gondoltam volna, hogy... talán Caroline is produkál azóta felé valamit. De mikor Finnt megöltük, hát... akkor is Care vonta el a figyelmét. Mert ő hatást gyakorol rá, ha lehet ezt így mondani... áh, ebbe már tényleg nem akarok belegondolni. - Attól viszont már dühös vagyok, hogy még mindig én vagyok a témátok. Ahogy észrevettem, tudnátok másról is cseverészni, vagy tévedek? – fintorodtam el, már-már megvetően vizslatva őket. Ezek beszélnek nekem erőről, meg gyengeségről… pont az ilyen ügyek elkerülése végett kapcsoltam ki. - Húh, nekem ez már sok… vagy inkább sokk. Legutóbb még nem voltak ennyire komolyak ezek az ügyek – tettem még hozzá nagyokat pislogva, egy sóhajjal állva fel, és rájuk sem nézve sétáltam el tőlük, még egy pillanatra odacímezve nekik. – Inkább magatokra hagylak. Beszéljétek meg, mit tudnátok csinálni huszonnégy óra alatt – legyintettem feléjük. Majdnem kibukott belőlem, hogy kössék azt is az orromra, milyen öltönyt vegyek a Nagy napra, de nem akarom én elrontani a kedvüket. Attól, hogy ők megtették ezt velem. - Helló, szépségem – dobtam le magam a bárpulthoz, ezúttal már széles vigyorgással az arcomon, és a pohara felé néztem, ami már lassan kiürült. – A hölgynek ugyanazt, amit az előbb kért – néztem a kiszolgáló felé, aki az előbb olyan nagylelkűen kiszolgálta Caroline-t a „borral”, majd ahogyan az ifjú hölgy pohara megtelt, és felém küldött egy mosolyt, máris éreztem magamban az éhséget. Míg más férfiakban ebben a pillanatban más szabadult volna el, bennem egyedül az ösztön kezdett tombolni,és az agyam csak azt diktálta, hogy ezt nem hagyhatom ki. De csak diszkréten tehetem meg. Hát mikor a csapos elfordult, a lány mélykék szemeibe néztem, és mosolyom olyan elbűvölővé vált, mint talán még soha előtte. – Egy hang nélkül idenyújtod nekem a kezed… - mondtam neki parancsolón, és igézőn, el sem engedve pillantását, már odanyújtva felé a tenyeremet, jelezvén, hogy ide kérem a csuklóját. –, és nem kommentálod, ami történik. Egy szisszenést sem akarok hallani, megértetted? – néztem rá kérdőn, mire tekintete üresen kezdett csillogni, és bólintott egyet. – Ügyes kislány… - húztam oda ajkaimhoz a csuklóját, amin erei már kidülledtek, és ez méginkább éhessé tett engem. Nem néztem körül, helyette közelebb húzódtam a lányhoz, és pár apróbb csók után haraptam bele diszkréten a lány csuklójába, hogy szipolyozni kezdjem belőle mézédes vérét. Ez tökéletes elfoglaltság, míg Caroline meg Klaus megvitatják a dolgaikat, mert ahogy feltűnt, már nem én vagyok ott a téma, sokkal inkább az, hogy… nem, elveszi az étvágyamat is, ha rájuk gondolok.
- Héj! – fordult dühösen Stefan felé – Csönd legyen! Idd a whiskyd. – emelte pillantását ismét Klausra. Őszintén meglepődik mikor a férfi nem igézi meg; igen, megvolt a véleménye a hibridről és képes volt azt feltételezni, hogy megtenné a másik. - Ó. – mondja kissé zavartan majd az ékszerért nyúlva húzta újra fel. Annyi átverés után, ez meglepte, ahogy a következő kérdés is. Nagyot sóhajtott. - Látom, a lényeg elment a füled mellett. Stefan, ragadozó, gyilkosság a főtéren... – ismételte szavait majd megforgatva szemeit válaszolt. - Kol volt. Erődemonstráció gyanánt a kocsimhoz majd a betonhoz vágott. A felújítást ő fogja fizetni... – emelte mutatóujját Klausra. – Azt akarta, hogy segítsek végezni Mattel. – rántotta meg vállát mint akit nem is érdekel Matt sorsa, holott ez közel sem volt igaz. Valójában nagyon is fájt neki, hogy Matt ellene fordult és így meggyűlölte. Kevés dolog viselte meg annyira, mint elveszíteni azokat akiket szeret. Az apját, Tlyert, Mattet... és most Stefant is. Lassan minden férfi elárulta, elhagyta az életében. Ahogy erre rádöbbent, görcsbe rándult a gyomra a fájdalmas felismeréstől. - Nagyon is sok közöd van hozzá. Te kapcsoltattad ki vele elsősorban. Ha nem parancsolod meg neki, magától sosem teszi meg. Nem véletlen küzdött annyi éven át, hogy az maradjon ami volt. Arról nem is beszélve, hogy nem csak vámpírok vagyunk. Emberek is. – csúszott le a székről és lépett Klaus elé. – Attól mert te már elfeledted milyen az, nem mindenki Klaus. Te is voltál az valaha – Stefan felé fordult – és te is. Nem is olyan régen még a legemberségesebb vámpír voltál akit ismertem. És most? Nézz magadra. Egy önelégült robot vagy. – visszatért Klaushoz. – Te sem vagy sokkal jobb. Arról beszélsz, hogy ki kell kapcsolni mert akkor könnyebb lesz. Mégis udvarolsz nekem. – halkította le a hangját ahogy némileg zavarba is jött, ahogy kimondta. Esélyt sem adva, hogy Klaus kiélvezze a helyzetet folytatta rögtön. - Ó, érez ő! – fonta keresztbe karjait és arrébb lépett, hogy mindkét férfit jól lássa. – Majdnem letépte a fejem mikor Lexiről volt szó, Elenáról és Damonról már nem is beszélve. Igaz? – kérdezte szinte követelőzőn. - Nem lesz valaki dühös ha képtelen érezni. Jól mondom? – esett most pillantása Klausra. Az utolsó szavakra elnémul. Tekintetében csalódás ült meg. Buta volt, rossz embert hívott. Mit is képzelt? Stefanhoz fordult - Hogy miért hívtam ide? Azért mert hozzám képest túl erős vagy. Hozzá képest viszont nem. – intett Klaus felé és szavait is neki intézte már, de nem fordult oda hozzá. - Segíts nekem Klaus és cserébe veled töltök egy napot. – pontosan tudta, hogy ő Klaus gyengéje. Ahogy azt is, hogy az ősi vámpírral lehetett tárgyalni. Azt már csak remélni merte, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy jobb belátásra bírja a hibridet. Ennél többet nem ígérhetett, nem adhatott a férfinek. Ha ez nem elég, akkor lemondhat arról, hogy Stefan elfelejti, hogy elárulta.
Caroline szavaira egyre magasabbra szöknek a szemöldökeim egyik meglepettségből a másikba esve. Belőle azonban továbbra is kíméletlenül áradnak az információk. Egyik testvérem megtámadta – talán lenne tippem, melyik, de hát nem lehetnek ennyire őrültek, miközben tudják, hogy mit jelent nekem – Stefan ripperként tért vissza a városba, és nyíltan gyilkolászik a központban. Nem szólok közbe, csak értetlenül meredek a lányra, ahogy leteszi a karkötőt. - Nem foglak megigézni, Caroline – jelentem ki teljesen határozottan, a homlokomat ráncolva. Mégis mi értelme lenne? Elég kétségbeesett lehet ebben a Stefan ügyben, de nem tudom, mégis mit vár tőlem. - Melyik testvérem támadott meg? Mit tett? – kérdezem meg először azt, ami engem első sorban érdekel, aztán Stefanra siklik a tekintetem. Unottan, karba tett kézzel figyel bennünket, gondolom, ugyanolyan értelmetlennek látja ezt az egészet, mint én. - Mégis mit szeretnél, mit tegyek? Ehhez most semmi közöm, ha ismét ragadozó üzemmódra kapcsolt. Önként döntött így, ami egyébként nélkülem is várható volt, hisz vámpír, akárcsak mi, és a vámpírok olykor, bizonyos időre muszáj, hogy kikapcsoljanak. Ez a sok fojtogató érzés, amiből mostanában drága barátunknak nem volt hiánya... – forgatom meg a szemeimet a drámai hatás kedvéért, és elfojtva egy újabb mosolyt, apró fintorba torzulnak ajkaim. Természetesen az Elena és Damon körüli drámára céloztam szavaimmal. – Ezek nem vámpírnak való érzések, Caroline. Miért ne élvezhetné az életet kicsit, annyi koplalás után? – vigyorodom el végül, és közben széttárom a karjaimat. Egyelőre nem sok hajlandóságot mutatok arra, hogy bármit is lépni szeretnék az ügyben. Nem mintha sok választásom lenne. Az pedig tényleg nevetséges, hogy itt ülünk hármasban és úgy kellene beszélnem Stefanról, mintha itt sem lenne. - Ahhoz hogy visszakapcsolja az emberségét, az kell, hogy valaki megmutassa neki, hogy még igenis tud érezni. Erre bizonyára nem én vagyok a legmegfelelőbb személy. Ráadásul… elnézve Elenát és a bátyját, meg is értem, hogy kikapcsolt, és nem hiszem, hogy ezen változtatni akarna – vonok vállat. Aztán ismét Stefanra pillantok. Most érkezett volna el az ideje, hogy visszakapjam a régi barátomat? Kilencven éve erre várok, és most talán örülnöm kellene, végre valamit felidézhetnénk a ’20-as évekből. De mégis tehetetlennek érzem magam, tekintve, hogy Caroline épp az ellenkezőjét akarja, és olyanra kér, amiről abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék teljesíteni. Olyan érzésem van, mintha két tűz közé kerültem volna. - Nincs azzal semmi gond, ha egy kicsit lazítasz végre, barátom – kúszik cinkos mosoly az arcomra. Szinte izgatott kisgyerek módjára várom, hogy lássak is valamit ebből a régi-új Stefanból. Annak idején annyira szórakoztató volt, egy percet sem lehetett unatkozni mellette. Bár most… tekintve a sok szemrehányásokkal teli pillantást, amik körülveszik, talán nem lesz ennyire elemében. - Mindenesetre a belvárosban gyilkolni nem túl szerencsés... még a vesztedbe rohansz - ingatom a fejemet, de a mosoly nem tűnik el az arcomról. Nem csak amiatt lenne érdemes visszafognia magát, nehogy valaki meglássa, hanem amiatt is, mert akkor az aggódó szerettei nem nyaggatnák folyton. Erre talán ráébreszthetném.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek 
Elég későre járt és fáztam, éhes voltam. De valhogyan az utam Mystic Fallsba sodort. A vér amit apám hagyott rám ide kényszerített. Vajon ki ez a rejtelmes férfi, múlt éjjel álmomban meg jelet, talán ez egy jel volt apámtól? Minden bizonnyal. Segíthetne nekem abban, hogy James ne üldözzön tovább engem.
//
Félek, hogy lassan megőrülök, és mehetek a diliházba ettől a vámpír dologtól. Igaz, nem sokat tudok róla még, de ez is éppen elég ahhoz, hogy totálisan úgy érezzem, nem vagyok normális. Próbálom megtanulni minél jobban kezelni, de mivel senkinek nem mondhatom el - mivel csak én tudok róla-, magamban kell megemészteni, nekem kell agyalnom azon, hogy hogyan tudnék védekezni ellenük. Bár kétlem, hogy tudják azt, hogy tisztában vagyok a létezésükkel. Ettől függetlenül viszont átlagemberként akár én is lehetek a következő, akit lecsapolnak, és hidegvérrel ölnek meg. A legrosszabb az egészben az, hogy sosem tudhatom, hogy mikor megyek el egy vérszívó mellett. Ugyanis teljesen átlagosnak néznek ki, semmi jele nincs annak, hogy ők nem azok, akiknek mutatják magukat.
