I think this is a joke. I need to laugh.

He saved my life... now I have to save his life.

- Ha nem eszek, rám jön az öljünk ártatlan embereket viselkedés. – vonta fel szemöldökét. kissé nehézkesen véve mély levegőt. Stefan sem gondolhatta komolyan, hogy Caroline Forbes, a mintalány itt fog vele iszogatni.
- De attól te még ihatsz. – vonta meg a vállát és a pultosra pillantva intett – egy pohár whisky, duplán, jég nélkül az úrnak. – adta is le a rendelést amikor belépett Klaus. Tehetett volna úgy mint aki nem tudja miről beszél Stefan de nem lett volna semmi értelme.
- Stefan én... – nagyot nyelt. Még mindig nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet volt... bízhat ennyire Klausban? Volt értelme a döntésének. Nem bízhatott Damonban. De Klaus mitől volt jobb? Bármit megtett azért, hogy teljesüljön amit akar; elvette Stefan emberségét, hibriddé tette Tylert és rávette, hogy harapja meg, üldözte Elenát a véréért, megölte Jennát és még sorolhatná a férfi bűneit. De volt az éremnek egy másik oldala is... valamint tény és való, hogy egyetlen smst küldött és az ős hibrid alig 5 percre rá már meg is jelent. De mit mondjon? Jobban át kellett volna ezt gondolnia. Azonban ha szóvá teszi ötletét, biztos, hogy Damon megint kitalál valamit amihez tökéletes csali lesz.
- Persze. – fordult Klaus felé – mivel kezdjem? Azzal, hogy az éjszaka első felében megtámadott a testvéred vagy azzal, hogy Stefan a város közepén áll neki gyilkolászni? – azt már nem tette hozzá a történethez, hogy ő is majdnem elvesztette önuralmát... nagyon kicsi hiányzott ahhoz, csak egyetlen lökés, hogy fogait a nő torkába mártsa.
- Segítened kell. – tért a tárgyra de nem alázkodott meg vagy váltott stílust. – Add vissza azt a Stefant aki megmentette az életemet. Aki a barátom és te – bökte meg a férfi mellkasát – egy érzéketlen robotot csináltál belőle aki ma éjjel arra akart rávenni, hogy egyek egy halott nőből miután a te testvéred rám támadt. – még mindig dühös volt. Dühös és bizonytalan. Ez nem sűrűn fordult elő nála.
- Nincs buktató, nincs csapda. Erről senki nem tud hármunkat kivéve. Nem csaliként vagyok itt Klaus. – nézett mélyes a hibrid szemeibe. Nem tudta mivel igazolhatná állítását ha nem azzal, hogy lehetőséget ad egy igézésre. Levette az ékszert amiben a verbéna pihent; az anyagon keresztül a növény nem égette meg. A karkötő a pultra került. Nagyot sóhajtott. Nem tudta mire számíthat arról nem is beszélve, hogy mennyire húzhatta fel Stefant.

What is this ridiculous drama?

Oh my God! Don't you give up?

Rebekah & Damon

Tudom, hogy hazudik. Minden egyes szó amit kiejt a száján, csak azt mutatja mennyire próbál ellentmondani magának. Talán az embereket becsaphatja, de egy engem... engem nem. Ha valami maradt még az emberi mivoltomból, abból a lányból aki egy ősboszorkány leszármazottja volt, az annak a képessége, hogy nem bírnak megtéveszteni. A testem, a lelkem megsúgja ha nem a színtiszta igazat hallom, bárkiről, és bármiről legyen szó. Niklaus szerint ez akár ajándék is lehetne, de én náha átoknak érzem. Sokkal könnyebb lenne tudatlanul élni, elhinni pár ártatlan füllentést, hogy könnyebb legyen, de számomra ez képtelenség. Az őszinteség keserű valója, ami engem a világába fogadott mindennap jelen van. Még önmagamat is csak hitegetni tudom, akarattal bízni olyan szavakban, amik tudom, hogy hamisak. És ez megöl. Mint egy keserédes kór úgy pusztítja el a gondtalan világom, és én nem tehetek ellene semmit. Csapdába estem.
- Hitegesd csak tovább magad, Damon. - sóhajtok, mert már igazán kezd fárasztani a folyamatosan tagadása. Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Amióta csak először összefutottam az idősebbik fivérrel érzem azt a jelet, amit akkor szoktam ha valakit csaláson kapok. Most is hallom. Az egész beszélgetésünk alatt zúgott a fejem, mintha már lassan néma ordításba kezdtek volna a gondolataim odabent. De ez nem az én bajom, győzködtem magam újra és újra. Minden ember csak saját magáért felelős.
Oldalra pillantok, de nem válaszolok a kérdésere. Nem tudom mit felelhetnék. Hiszen az én döntésem volt annak idején, hogy az a pár hónap tűnjön el a semmibe, de akkor még nem is gondoltam volna, hogy egyszer majd újra találkozunk. Azt pedig főleg nem, hogy mindketten megváltozunk is, meg nem is; ugyan bár a testünk egy napot se öregedett, a jellem, a személyiség kifordult magából. Talán az én hibám lenne? Talán az a pár emlékkép, tényleg annyit adott volna az életéhez? Őszintén; nem hiszem. Csak pár fiatal szórakozástól fosztottam meg, érdektelen emberi pillanatoktól. 24 éve volt, hogy kihasználja az életét, hogy igazi, gondtalan emlékeket gyűjtsön.
Én majdnem 5 évvel kevesebbet tudhattam magaménak.
- A következőről már gondolkodni fogok. - morgom, bár inkább már csak magamnak, miközben magamra veszem a kabátom, és a táskám után nyúlok. Nem hiszem, hogy a negyedik hasonmás hosszú életet fog élni, már ha rajtam múlik. A gyűlölet, amit irántuk érzek, sokkal mélyebb mint azt bárki is eltudná képzelni. Olyan régen született, de még ma is vadul ég bennem a düh, és az undor, amiért ilyen teremtményeket a világon tudhatok. De ha még nem pont az én életemet keserítenék meg! Csupán a létezésükre több figyelmet fordít a bátyám, mint rám valaha is. Megszállottja volt oly sok évig egy nőnek, miközben én folyamatosan a kispadon ültem. Pedig mindkettőt aligha az utcasarokra állítanám, hiszen érték szempontjából nem írhatok sokat a számlájukra. Míg Katherine egyszerűen a világ legönzőbb vámpírja - még ezzel nem is lenne baj - és képes minden lépése után károkat hagyni, Elena olyan módon kínozza meg azokat akiket szeret, hogy ennél pofátlanabb módszert még életembe nem láttam. A családja fele, csak azért adta életét, hogy ő tovább sírjon, és mártírkodjon, hogy milyen rossz is neki,a miért ilyen arccal áldotta meg a sort. Nem hogy inkább elpusztítaná végre a probléma forrását; önmagát.
Felszalad a szemölködöm, és rögtön elkapom a kezem. Egy percre elgondolkodok rajta, hogy talán beszélnem kéne; megszólítani a benne lakó fiút, akit annak idején megismertem. Őszinte nevetésre bírni olyan sztorikkal amikre nem is emlékszik... És itt baj. Hogy esélyem sincs meggyőzni őt a történet igazságáról, ha ő maga nem tudd a dologról. Pedig csak annyit kéne tennem, hogy a szemébe nézzek, és kimondjam a szavakat; Emlékezz. Emlékezz rám. Emlékezz ránk.
De nem teszem. Ehelyett csak lenézek rá, mintha egy utolsó söpredék lenne, és mielőtt magam mögött hagyhatnám a Grillt, egy utolsó mondatot hagyok hátra.
- Amiről nem tudsz - elakad a szavam, és a folytatás csak úgy magától kicsúszik a számon. - az legalább nem hiányzik.

Rebekah and Damon

Rebekah & Damon

Damon kezd túl messzire menni. Kíváncsi lennék ő hogy kezelné, ha Stefant karóval a szívében találná meg valahol. Akármilyen is volt Finn, akármit tett, és akárhogyan állt hozzá a dolgokhoz, ő akkor is a bátyám volt. Ezen változtatni nem lehet, se azon, hogy elvették tőle az életet, ahogy attól a sok vámpírtól is aki Sage átváltoztatott. Néha belegondolok, hogy nekik is volt párjuk. Talán szerettek valakit, és egyszer csak mindez eltűnt, ahogy az életüket is elvették, csak azért, mert itt páran nem bírnak nyugton a fenekükön ülni! A legrosszabb pedig az egészben, hogy nem tudok Mattre haragudni azért mit tett. Akartam. Nagyon sokáig kényszerítettem magam, hogy gyűlöljem, de mikor szembejött velem az utcán, egyszerűen minden akaraterőm odalett. Így inkább továbbra is Elenára fogtam. Ha nem kéne állandóan megmenti, talán még mindig élne a testvérem. Egyszer komolyan ki fogok borulni, és akkor véget vetek minden baj forrásának. Már nem kell sok hozzá.
- Egy seggfej vagy. - nem is akartam több szót vesztegetni az előbbi mondatára, vegye úgy, hogy ezt a kört ő nyerte, legyen. De komolyan azt hiszi, hogy engem megtörhet? Hah, nevetséges. Már lassan ezer éve élek ezen a földön, sokkal rosszabb esettel is találkoztam, mint amilyen Damon, most. Az italért nyúlok, és egy kortyra lehúzom az egészet. A szesz kellemesen égeti a torkomat, közben oda se figyelve hallgatom az az ivópartnerem önértékelését. Ó istenem, csak el ne aludjak.
- Végeztél? Remek. - forgattam meg a szemem, majd szembefordultam vele, és elővettem a pont ilyen esetekre fenntartott rideg mosolyomat. - Szeretném ha megjegyeznéd amit most mondok. Matt és én barátok vagyunk. Tudom, hogy neked ismeretlen ez a fogalom, mert valljuk be mindenkire antiszociális hatással vagy, és az egy éjszakás kalandokra vágyó nőkön kívül alig van valaki aki megmarad a társaságodban. És ne tarts nekem kiselőadást hogy félek egyedül maradni, mert ha 90 évet kihúzol egy koporsóban, akkor már rég megtapasztaltad a magány fogalmát. - a mosoly lassan leolvad az arcáról, én pedig tudom, hogy ezzel még közel sincs vége. Akár napestig is itt ülhetnénk, egymás fejéhez vágva dolgokat, még ha ennek semmi értelme sincsen. Viszont, makacsságomból kifolyólag, azért se hagyom magam. - Mellesleg ne légy képmutató. kettőnk közül aki jobban szenved az emberiségével az te vagy. Ezt mindketten tudjunk. - ezzel pedig vissza is fordultam a pulthoz, egy újabb körért. Nem érdekelt, hogy még csak délután van, és valószínűleg még vissza kell mennem a suliba leellenőrizni, hogy minden jól halad az ünnepség szervezésével. Három pohár italtól maximum, csak hamarabb szólok be a lusta diákoknak. Nagy ügy.
- Akartad te azt. Nem is egyszer. De akkor még sokkal szórakoztatóbb voltál. - lustán oldalra döntöttem a fejem, de ezúttal nem vigyorogtam. Komoly lennék? Lehet. Viszont kár, hogy nem fogja érteni az utalást, és még csak fel se tudja idézni magába milyen rendes is volt egykor. Na annak az embernek most már csak hűlt helye van. ha nem lenne egy és ugyanaz az arcbeállításuk, talán el se hinném, hogyan ugyan az a Damon ül itt velem szemben akit 1863-ban a polgárháborúban megismertem.
- Íme egy kis történelem, édes. Tatia az ezredforduló előtt született, Katherine pedig valamikor 1400 körül, a pontos időpont nekem sose számított. Erre Elena több mint 500 évre rá megszületik. És ha szerencsém van, most még egy évszázadot tolódik az új hasonmás születése. - mintha csak egy jól begyakorolt anyagot mondtam fel, néhol hozzáfűzve a személyes megjegyzésem. Istenem, hogy a mai vámpírok mennyire tudatlanok. Elméletileg oda vissza van az egyik esedékes hasonmásért, nem volt a fejébe utána nézni, hogy mikor jön a következő, ha éppen az előzőt véletlen tragikus baleset éri?
- Meguntalak Salvatore. További szép napot. - levágtam egy húszast a pultra, és már indultam is a kijárat felé. Legalábbis ezt volt a szándékom.

Rebekah and Damon

Rebekah & Damon

1922 volt azaz év, mikor először találkoztam a már hírhedt testvérpár egyik tagjával. Pletykák szóltak egy vámpírról, aki egyszerre két férfit csábított el, de azoknak apja elkapta őt, majd a többi fajtársával együtt bent égtek a város templomában. Kis veszteség nekünk, de azért pár év alatt már sokan suttogtak a történtekről. Stefannal találkozni meglepően kellemes volt. Noha másnak képzeltem, kellemeset csalódtam. Annak a férfinak volt stílusa, és olyan trükkjei amin még én is képes voltam meglepődni. Ahogy élt, aminek élt, egyszerűen inspirált. Olyan volt mint én, vagyis inkább csak hasonló. Nem gondoltam volna, hogy Ő, aki úgy élvezte az emberek szenvedését, mint mikor a gyereket cirkuszba viszik, ma már állatokon él. Szánalmas. Milyen kár érte - pedig nem kevés reményt öltem bele.
A bátyja pedig... Idegesítő, nagyképű, és legnagyobb bánatomra jó az ágyban. Tipikusan olyan ember, aki túl sokat képzel magáról, és akinek a vakmerő próbálkozásai irritálják az embert. Nem tagadom, nem nézz ki rosszul, és ember véren is él, de ezen kívül kevés pozitív tulajdonságot találok Damonről. Mondjuk csókolni tudd. De előbb szúrok keresztül a szívemen egy karót, minthogy bevalljam ezt neki. Mit növeljem a már így is hatalmas egóját?
De azt garantáltan tudom, hogy nem hagyom magam egy ilyen senki ellen. Pláne azt nem, hogy sértegessen.
- Gondolom. - mosolyogtam lenézően. - Ne fáradj. Láttam Stefan kocsiját a házuk előtt, valószínűleg talált magának kellemesebb elfoglaltságot. - lehúztam az elém rakott italt, majd intettem még egy körért, és folyamatosan figyelmeztettem magam, hogy nem foglalkozhatok egy ilyen ember üres sértegetéseivel. Azt hiszi ő ebben a helyzetben a nagy legény?
- De ha jól emlékszem az a terved se sikerült. Még mindig itt vagyok. Pech mi? - nem akarom említeni Finnt, nem akarok még csak gondolni rá, hogy hibás lehetek a halálában. Mert ez hülyeség. Damon valami hihetetlen okból kijátszott, de Sage is kijátszotta őt, tehát nem értem miért vagy úgy oda magától.
- Mit tudsz te az életemről? Legalább én nem ülök itt reggeltől estig, belefulladva az önsanyargatásba, és bűntudatba, újabb és újabb elméleteken agyalva, vajon mit rontottál el, hogy Elena ennyire nem akar téged választani. Jobb embernek kellett volna lenned? Változni? Bambiölő 2.0 lenni, avagy részt venni egy 'Hogyan legyünk lúzer vámpírok' tanfolyamon, hogy megfelelj neki? Ugyan, Damon. Most melyikünk a szánalmas? - billentem oldalra a fejem, felvonva a szemöldököm. De ahogy felmerül Matt neve, kicsit megtörik a határozottságom. A vigyorom kicsit meginog, de időben sikerül rendeznem az arcvonásaim. Nem, velem nem játszhat így. - Csak nem féltékeny vagy? - cukkoltam, fel se véve amit mond. - Tudod csak egy szavadba kerül. - kacsintok kacéran, tovább idegesítve, majd lehúzom a következő adag alkoholt. Amúgy ha nem lenne ekkora seggfej, talán még kedvelném is. De kár, hogy az esélyek percről percre csökkennek.
- A pozitív életlátásod igazán édes. Kár, hogy nem mész vele semmire. - sóhajtok drámaian, továbbra is magamon tartva az idegesítő lusta mosolyom, amitől folyamatosan úgy érzi a másik, mintha teljességgel biztos lennék a dologban. A legszebb pedig az benne, hogy ez mind így van.
- Ha ezer évig egy olyan testvérrel kutasz egy talán nem is létező átok után, aki teljesen megszállottja a dolognak, megtanulsz türelmes lenni. Elena még úgy pár évig él, amilyen szerencséje van, lassan kifogynak Niklaus készletei, és újabb ötszáz évre minden visszatér a régi kerékvágásba. - ezzel lezártnak tekintem a témát, noha talán könnyen mondom ki ezeket az szavakat, belül tudom mennyire nehéz lesz várni. Mert kitudja mikor dönt úgy hirtelen Elena, hogy megszabadítja a a várost a veszélytől, és vet véget az életének. Ha az a röpke 90 év ilyen gyorsan eltelt, akkor ezt szintén ki fogom bírni.

Rebekah and Damon

Rebekah & Damon

Van egy igen egyszerű, és tudományos elméletem az itteni nagy szerelmi háromszögnek titulált drámáról. Egyrészt, hogy a történelem mennyire ismétli egymást, az már szinte nevetséges. Egy ugyanolyan lány, ugyan az a felállás, azt kivéve, hogy míg Elena elődjének volt valami stílusa, ő megpróbálja elhitetni mindenkivel, hogy szent, és hogy képes lenne bárkiért az életét adni. Kérdem én, akkor ez eddig miért nem sikerült? A problémaforrás meg is szűnne, és az itt élő emberek hozzászoknának a normális élethez, én pedig végre élhetném az életem úgy ahogy azt eddig is kellett volna. Menekülés nélkül, csak a szórakozásnak élve. Talán még a fősulit is kipróbálnám. Annyi minden újdonság van ebbe a korban, amit még nem ismerek.
- Nem is tudom. Eléggé szoros a fűző? - fordulok az eladó nő felé, miközben végigmérem magam a tükörben. Az Alapítók Napja nem sokára itt van, és nem árt előszedni a régi kort megidéző ruhákat. Milyen szerencse, hogy megtartottam ezeket a darabokat. Persze azért mire kiválasztottam ami annak idején a kedvencem volt a sok közül, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy varrás több helyen is elszakadt, a több mint másfél évszázad elég sok kárt okozott az anyagban. Pedig mindennek tökéletesnek kell lenni, mikor felvonulok. Jó, igaz hogy még nem hirdették ki a jelölteket, de maximalista vagyok. Benne leszek. Ugyan már, a polgármester meg én jó barátok vagyunk, mióta előadtam neki az ártatlan kislányt, és ki merne játszadozni a város legbefolyásosabb - mellesleg vámpír - családjával? Na ugye. Nincs mitől tartanom.
- Ha akarja szorosabbra vehetem, Miss. - remeg a keze, ahogy kioldja, majd egy erős rántással erősebbre veszi a kötést. A mai nők el se tudják képzelni mit jelent az, hogy a szépségért szenvedni kell. Bár, fűző ide vagy oda, az alakom anélkül is remekül mutat, de hű akarok lenni a 19. századhoz.
- Renee! - kiáltok a bolt másik felébe, ahol a szőke fejbúb kilátszódik a sorok közül. Éppenséggel utálok egyedül vásárolni, és mivel a kedvenc hibrid barátnőm épp kéznél volt, gondoltam hagy legyen egy jó napja. Mintha elég kevesen kedvelnének a városba anélkül, hogy megigézném őket. - Kérhetnék egy szívességet? - illetlenség vagy sem, választ se várva folytattam. - Elintéznéd helyettem? - böktem a fejemmel a nő felé, aki elmélyülten rendezgette az előbb levetett ruha ráncait. Nem éppen voltam biztos benne, hogy teljesen épeszű. - Igézd meg, hogy jöjjön házhoz, és fejezze be ott a munkát. Muszáj innom valamit a Grillben. - egy utolsó pillantást vetek a külsőmre a hatalmas tükörben, megigazgatom a hajam, majd a táskám után nyúlva megállok egy pillanatra. Kezdem utálni a feltörekvő emberségem, ami napról napra gyakrabban kezdi el befolyásolni a tetteim. De tekintetbe véve, hogy az olyan emberek száma, akik kényszerítés nélkül eljönnek velem ruhát próbálni igen kevés, talán, megbecsülhetném az ilyet. - És válassz magadnak valamit. Én állom. - megeresztek egy rövid mosolyt. A bolt tele van antik ékszerekkel, ruhákkal, és tárgyakkal, amik első látásra engem is rabul ejtettek. De tekintetbe véve, hogy a szekrényem egyik sarkába egy ládányi van belőlük, nekem nincs szükségem még egyre. Ezzel ellentétben, ölni tudnák egy whiskyért.
Ahogy a Grill küszöbét átlépem, és ajtó csengő csilingelve jelzi érkezésem, akaratlanul is rögtön a pincért próbálom kiszúrni. Nem vagyok megszállott, de talán kicsit feldobná a kedvem, ha ma láthatnám Matt-et is. Tekintetbe véve, hogy szombat van, és a pénteki napot is ellógtam egy esedékes vadászat miatt, Nik pedig nem igazán támogatja a dolgot... Az esélyeim kezdenek drasztikusan csökkenni ha valamit normálisan akarok.
- Nicsak, kit látnak szemeim. - nem állítom meg a feltörekvő vigyorom, ahogy meglátom Damont a bárpulthoz ragadva, és a jókedvemet csak fokozza, ahogy meglátom az előtte lévő poharat. - Nekem is egy ilyet. Ő fizeti. - szólok a kiszolgálónak, és levágom magam, Mr. Sajnos-Jól-Néz-Ki-De-Attól-Még-Seggfej mellé, akaratlanul is előhozva a csipkelős oldalam. - Damon Salvatore, akinek az öccsét valahogy mindig jobban szeretik a nők. Unalmas lehet kispadosnak lenni. Nem unod még?

When we drink we do it right gettin slizzard

Kinek?: Brinek | Szavak: 1046 | Zene: Itt! | Megj.: Úgy nézd, hogy éjjel alkottam xD btw, nem akartam hosszút írni, de mégis sikerült :S

Azt hiszem, mostanában egy kicsit összejött minden. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer olyan nehezemre esik majd elfogadni, hogy az igazi anyám él. Évtizedekig kerestem, alig vártam, hogy megtaláljam és megismerjem, most valahogy mégis azt érzem, hogy talán jobb lett volna, ha nem bolygatom fel a múltat. Egész életemben tudtam, hogy pontosan mit akarok és mik a céljaim, azonban, ahogy egyre közelebb kerültem a megvalósításukhoz, egyre jobban elbizonytalanodtam. Lehet, az egésznek az az oka, hogy egy kicsit csalódtam az „első találkozásban”, hisz mindig is úgy képzeltem el, hogy egyből elmondom neki, hogy ki vagyok. Azonban, amikor ott álltam előtte, nem tartottam helyesnek leleplezni magam, mert úgy véltem, hogy jobb lenne előbb megismerni azt a valakit, aki életet adott nekem. Nem tudom, hogy ez jó ötlet volt e vagy sem, mindenesetre nem sajnálom, hogy nem közöltem Kath-tel a tényeket. Nem is tehettem volna, hisz nem etikus csak úgy beállítanom és elmondanom neki, hogy én vagyok a lánya, hogy nem haltam meg, hanem feláldoztam az emberi énemet, mert annak ellenére, hogy a nagynénim azt mondta, az anyám életét vesztette, reméltem, hogy nem így van és szinte sosem adtam fel a keresését. Azt hiszem, ez elég drámaian hangzott volna, én pedig nem akartam tragédiát szűnni, sem beállítani magam egy naiv, anyaszeretetre vágyó kislánynak. Hisz, ahogy ott ült előttem, olyan gyönyörűnek, ámde határozott, talán egy kicsit kegyetlennek is látszott… Kötve hinném, hogy jó lennék a lánya szerepének betöltéséhez.
A tények tényleg elszomorítanak, nincs mit tagadni. Valahogy másra számítottam, mást vártam az első találkozástól. Persze az elképzeléseim között nem szerepelt olyan, hogy egymás nyakába borulunk és elmeséljük a másiknak, hogy mi is történt velünk az utóbbi pár száz évben, még akkor sem, ha ennek örültem volna a legjobban. De legalább arra számítottam, hogy elmondhatom neki az igazat. Aztán egyre több kérdés kezdett el forogni a fejemben, amire nem tudtam választ adni, így gyorsan lemondtam a tervemről. Az egyik ilyen például az volt, hogy mi van, ha sosem akart? Nissa mesélte, hogy a születésemkor meg akart fogni, látni akarta az arcomat, és hogy eléggé megviselte azt, hogy nem tarhatott meg. De mi van, ha az idővel megváltozott a véleménye és most már úgy gondolja, hogy jobb, hogy nem vagyok? Hisz mit is kezdhetett volna egy fiatal lány (mert igen, akkor, amikor a kegyetlen világra hozott, még csak egy lány volt) egy gyerekkel? Semmit! Ha elvállalta volna, hogy felnevel, azzal tulajdonképpen aláírta volna a saját végrendeletét, de még az enyémet is. Azt hiszem, akkoriban egyikünknek sem lett volna jó a másik lehetőség. Teljesen tisztában vagyok ezzel, mégis düh fog el, amikor arra gondolok, hogy sosem keresett meg, sosem érdekeltem. Talán azért, mert vele ellentétben én felforgattam a fél világot, hogy megtaláljam, lehet, hogy azért, mert miatta sosem lehetett normális gyerekkorom, életem… nem tudom! Csupán azzal vagyok tisztában, hogy érezni, csalódni pocsék érzés.
Fogalmam sincs, hogy mi késztetett arra, hogy hagyjam el a szállásomat. Valószínűleg az, hogy a csend és az egyedüllét megőrjít, gondolkozni kényszerít... Mindenesetre a belvárosba indultam, hátha történik ott valami. Annak ellenére, hogy Mystic Falls kis város, itt mindig van nyüzsgés, az élet megy – nem csak nappal, de este is.
Mivel semmi úti célom nem volt, ilyenkor pedig nem sok minden van nyitva, ezért a Mystic Grillnél kötöttem ki. Arra gondoltam, hogy beülök és iszom valamit, közben pedig megfigyelem a lakósok egy részét – ha nem is azért, hogy késő esti nasit keressek, akkor legalább azért, hogy jobban megismerjem az ittenieket.
Belépve a Grillbe csalódottan nézek végig a helyiségen és azt tapasztalom, hogy a bár szinte üres. Úgy látszik, ez nem az én estém, de ha már itt vagyok, akkor iszom valamit.
Inni? Elég viccesen hangzik ez a szó az én számból. Két kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor fogyasztottam már alkoholt. Régen, mint egy puritán lelkű kishölgyike más ital nem is ért az ajkaimhoz, csak viz. Most meg nemhogy alkoholt, de még vért is előszeretettel kortyolgatok. De hogy ne tenném, amikor számomra az életet adó nedű a táplálék? Ha már feláldoztam a normális, emberi életemet a halhatatlanságért, akkor legalább használjam is ki, nem?
A pulthoz lépek és a bárpultosra mosolyodom. Az valamiért csúnya pillantásokkal méreget, majd odajön hozzám és ahelyett, hogy megkérdezné, mit szeretnék, azt a kérdést teszi fel, hogy fiatalkorú vagyok e. Meglepettségemben a szemöldökeim magasra szökkennek, majd elhúzom a számat.
- Talán annak tűnök? – kérdem vissza ahelyett, hogy válaszolnék. A pultos határozottan megrázza a fejét, amire egy kicsit begurulok. Közelebb hívom magamhoz, majd mélyen a szemébe nézek.
- Kérek egy tequilát és egy dupla whisky-t. A jeget ne sajnáld, inkább azt, hogy bunkó voltál. Most pedig hozd a rendelésemet, mielőtt meggondolnám magam és az alkohol helyett, a véredet innám ki a szerencsétlen testedből.
A fiú épp elindul, de még egyszer megállítom.
- Egy szót se senkinek a beszélgetésünkről – teszem hozzá halkan, majd hagyom, hogy végezze a dolgát. A srác engedelmesen bólint, majd pár perc múlva elém rakja az italaimat. Ismét elmosolyodom, majd elfeledtettem vele a történteket.
A tequilát egyből lehúzom. Nem értem, hogy mostanában mi van velem… Mintha teljesen kifordultam volna magamból. Egyre jobban azt érzem, hogy mindezt csak azért csinálom, mert bizonyítani akarok. Magamnak, Nissanak, mindenkinek. Ha Katerina sem volt régen olyan, mint most, ez azt jelenti, hogy nekem is van egy sötétebb oldalam, ami arra vár, hogy elfordítsam a szabadságát korlátozó zárának a kulcsát és engedjem élni. Legyen hát, én aztán nem fogom visszatartani…
Mióta az alkohollal próbálok enyhíteni a bánatomat és az éhségemet, rájöttem, hogy egyedül nem jó inni. Rögtön körbe is nézek, hátha találok valakit a kevés ember között, aki jó társaságom lehet ma. Az egyik oldalamon egy, talán a húszas éveinek végében járó férfit látok, akiről lesül, hogy egyedülálló és ma este vadászni indult. Közömbös tekintetem végignéz rajta, majd a másik oldalra szökken. Ott egy vörös hajú lánnyal találkozik, aki ugyanúgy, mint én magányosan kortyolgatja az italát és a kinézetéből megítélve nagyjából annyi lehet, mint én voltam, amikor vámpírrá változtam. Ebből kifolyólag nagy a lehetőség arra, hogy jól is jövünk majd ki. Mindig is arra vágytam, hogy legyen egy barátnőm, akivel mindent megbeszélhetek. Persze most eszem ágában sincs összehaverkodni vele, de azt hiszem, pillanatnyilag egy kicsit vágyom is arra, hogy egy velem egykorú lánnyal beszélgessek. Ha pedig ellenkezik, akkor más módszerekhez kell majd folyamodnom, úgyhogy jobban teszi, ha a kedvembe jár.
Helyet foglalok mellette, majd odahívom hozzánk a pultost.
- Még két whisky-t kérek, egyet magamnak és egyet… - kérdő tekintettel pillantok az ismeretlenre és várom, hogy megsúgja a nevét.