Ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz. - Akár szépen távozhatna is ez a nő, és két nap múlva pedig könnyedén visszajöhetne. Úgy hiszem, hogy addig boldogan eltudnám ütni az időmet, sőt talán még élvezném is, hogy az enyém lehet a Grill ezen időre. - Ollóra, s késre, ugorj Kai a villára, fuss! - Nem esne nehezemre neki esni az evőeszközzel, de túl csinos fémdarab ahhoz, hogy eme nő bármelyik porcikáját is érinthesse. S még szép, hogy féltem eme értékemet, hisz nem akárkire használom fel őt. Ha már itt tartunk, akkor esetleg adhatnék neki egy nevet is.. A 'villa' túl közönséges, és mindennapi szófordulat, míg a 'villácska', nos számára olyan kis gyerekes lenne. Hmm, igazán nehéz dolog elnevezni az én kincsemet. Bár mondjuk lehetne 'őrület', avagy csupán 'őrült'. De akár viselhetné simán a 'végzet' nevet is, ahogy nem utolsó sorban lehetne 'halál'. Oh.. egyik sem! Tudom már, hogy milyen névvel is fogom őt illetni! Ő lesz az én kis bosszúm. Tehát a neve egyszerűen csak: "bosszú", de mindenki nevezheti akár bosznak is. Olyan kis cuki becenév ez neki, bár szerintem allergiás lenne rá, ha mindenféle idegen ember becézné.. na jó, megkérek mindenkit arra, hogy maradjunk szépen az eredeti nevénél, mármint, ha kedves az élete. Viszont most nem veszem elő, hisz álmos volt nagyon, tehát aludnia kell.. Na meg eleve, hogy nem hiszem, miszerint ezt a nőt valaha is érintenie kellene, sőt mi több eltiltom a közeléből, és oda sem engedem! Oké, oké.. én már nagyon, de nagyon komolyan mondva őrült vagyok. Már a sárga ház sem segítene rajtam, vagy.. minek is hívják azt. Jah, hogy az.. az elmegyógyintézet, akkor az. Nekem egyre megy végül is! -Úgy is az lesz, amit én akarok.-Mondom egy pimasz mosoly, és egy ironikus hangszín keretébe foglalva. Azért mindennek van egy bizonyos határa, amit ő már-már nagyon súrol. Kezd az idegeimre menni, ami nagy szó, ámde nem hagyom magam, és csak azért is alapon visszaszólok neki. Nem tudom, hogy melyik lenne igazából a jobb, ha nem tenné meg, vagy az, hogy mostan megteszi. Jobban átgondolva, nos szerintem egészen szórakoztató, ahogy beszél, és eközben próbál ellenem keménynek tűnni, holott csupán csak egy törékeny kis virágszál. A kegyetlen nézése mögött, nos biztosra veszem, hogy egy megtört lány lapul, aki sírna, és zokogna. Oh, miért is agyalok én magam ilyen nyálas baromságokon? Nem akarna esetleg valaki leütni, hogy ne folytathassam tovább eme gondolatszakaszt? -Hát biztos, hogy nem az érzelmekről.-Jegyzem meg gúnnyal telten, ahogy megforgatom a szemeimet. Mégis mit várt tőlem egyáltalán? Azt, hogy majd mindent megfogok érteni neki, és egy hatalmas nagy mosollyal az arcomon nyugtázom közben, hogy mennyire is jó mindez? Ugyan már! Én meg az érzelmi skála, nos két külön fogalmi kör. Talán anno éreztem a fájdalmat, a kínt, netán a szenvedést is, de mára már semmit. Olyan szinten üressé váltam, hogy még egy doboz sem lehet üresebb, miután kiürítették. Tehát igen, kegyetlenség, avagy sem, de ez van. Ezt kell bennem elfogadni, vagy, ha nem, akkor szerintem látja a kijelölt kijáratot, és azon nyomban távozóra is foghatja. Én egy pillanatra sem fogom marasztalni, sőt még majd örömmel integetek utána, hogy "viszlát.." -Én is jól éreztem magam.-Jegyzem meg ironikusan, ahogy megemelem a pohárt végül, míg a másik kezemmel már csak a tűnő alakja után intek.-S kösz a bemutatkozást.-Hangomban felcsendül a cinikusság teljes mértékben, ámbár ebből mit sem hallhat. Akkor meg minek is tettem megjegyzést róla szóban? A fenét érdekli már! Felsóhajtva azonnal meghúzom a pohár tartalmát, és könnyedén fogyasztom el a whisky-t.-Minek ide ennyi kulcs?-Kérdezem meg magamtól, miközben lerakva az üres poharat, nos a kezembe veszem a hatalmas kulcscsomót.-Sokkal jössz majd még nekem azért, mert utánad kell bezárnom.-Ordibálom oda a semminek, majd megrázom könnyedén a fejemet, ahogy felpattanok az ülőhelyzetemből, és azonnal kikötök a kijáratnál. Elhagyom az épületet, aztán alig pár pillanat alatt be is zárok. Na, ennyit a mai napról.. Végül pedig gyalogosan megindulok valamerre, hogy találjak nem messze innen valami közeli padot.
„ – Tudja, Atyám, én nem akartam bántani senkit sem. – suttogom egészen halkan, ahogyan fáradtan lehunyom a szempárom. Csak várom a pap válaszát remegve, szinte már-már így is összezuhanva mostanra. A gyóntató mellett térdelek, két tenyeremet összetéve, ezáltal ujjaimat egymásba kulcsolva, ahogyan markaimnak nekidöntöm homlokom. Az Atyát ugyan nem látom, de minden bizonnyal tisztán hallhatom hangját, mely tanácsokkal fog ellátni. De, nem érkezett válasz. Torkomat fájdalmas nyelés hagyja el, s ha eddig nem voltam eléggé feldúlt, nos, most eléggé az lettem. Ettől eltekintve semmi szokatlan sem teszek, a levegőt egyenletesen, nyugodtan szívom be tüdőmbe, ezáltal talán sokkal jobban megkönnyebbülve. De a válasz... sehol sincs. - Végeztem a családommal. Bűnt követtem el, s ez alól talán semmi sem fog felmenteni. – Remegve ejtem ki szavakat, ezáltal halk, de még is mély hangom ez által is megakadozik néha, de határozottnak kell lennem. Nem hiszek ugyan Istenben, de szükségem van egy ártatlan emberre, akitől tanácsot kaphatok. - Egy egészséges ember nem ont ki életet, s nem kínoz meg másokat. – szólal fel ekkor egy hang a gyóntatón belül, ahol minden bizonnyal a pap ült. – A megkínzókból lesznek a kínzók. – teszi hozzá komoly hangnemben, s szinte aligha érdekeltek, mint mondott, csak az, hogy végre megszólalt. Számomra a némaság korántsem jelent jót. A némaság olyan számomra, mint egy selyemkötél, amely körbecsavarodik nyakamon, egyre szorosabbá válik, míg végül aztán könnyedén megfolyt az. - Akkor sincs jogunk ahhoz, hogy elvegyük más életét. – Egy nagyon kicsi kell, s lassan könnyekben fogok kitörni. De még sem azért, mert bűnt követtem el. Hanem azért, amit tett velem a családom, a saját apám... Mikor is belegondolok, hogy mit művelt velem, mellkasomra ránehezedik a gondolat, s hányingerkeltést okoz bennem, ezáltal erővel lehunyva hagyva szemeim. Ki akarom űzni a fejemből a múltat, annak gondolatát, hogy miket tett velem. A tudat szépen lassan felemészt, s tudom, hogy őrültté válok. - Isten megbocsájt minden bűnt, ha önmagának is megbocsájtja tetteit. Az Úr hiába huny szemet mind e felett, ha Ön erre nem képes saját magával szemben. Mi emberek attól vagyunk emberek, hogy bűnt követünk el, hiába is teremtett meg minket az Úr ártatlannak, a paradicsomból is kiűztek minket, hogy jóvátegyünk bűneinket. Maga a szenvedésével fizet, hiszen hiába próbálja túl tenni magát, akkor sem képes rá. – Hallatszanak nyugtató jellegű szavai, amely hiába hatott volna jónak, számomra mindez pokollá válik. Számomra nem létezik szép, boldogság, nyugalom, csak a kín. Ez adatott meg számomra. - Ha nem végzek velük, én következtem volna. – hiába utalt arra az Atya, hogy Isten megbocsájt, én ennek ellenére is magyarázkodom bűneim alól, ami voltaképpen jogos. Ha az ember gyilkos, s vér tapad testére, hiába jő az le vízzel, elméjében, s gondolataiban még akkor is ott van a vér, amely csak is az ő tettéből keletkezett. – Akartam még élni, azt hittem, hogy ezek után jobb lesz. De nem. Végezniük kellett volna velem... – fojtom el utolsó mondatomat, ahogyan végül aztán szempáromból megindulnak a könnycseppek sietve, mintha lekéstek volna. Nem, nem tudom őket visszatartani. Összeomlottam.” E gondolatok közepette felébreszt egy hang, mintha csak egy álomból rángatna vissza, ámde, mindez nem az, csupán csak egy elmélyült elmélkedés volt a múlttal kapcsán. Gyakori nálam, hogy néhány gondolat, emlék előbukkan pár pillanatra életem szakaszaiból felébredve, megélénkülve, s szinte életre kelve magam előtt. Most például az újult meg a szememben, amikor is gyónni voltam, miután végeztem a családom minden egyes tagjával. Akkor még bántam tetteim, de az óta annyira felemésztett a tudat, hogy mostanra már olyan szinten fogadtattam el magammal ama tény, hogy a családom, és más emberek gyilkosa vagyok, hogy már mulatságnak fogom fel mindezt. Egyáltalán nem gyötör már a lelkiismeret, csupán csak a régmúlt emlékek gondolata, amely miatt ezzé váltam, egy gusztustalan szörnyeteggé. S, ahogyan megállapodásra jutok, észlelem, hogy nem csak én vettem egy rövid túrát agyam rejtett féltekén, hanem az illető is, akivel egy kis ideje csevegést folytatok. Elég sok dolog árulkodik mindarról, hogy mi is járhat a fejében. Például a merőben véres öltözete, s maga a modora... De mit is érdekel ő? Ő is csupán egy a sok közül, s hiába is érzem azt szívemben, mintha kötődnék hozzá részben egy pár pillanat alatt már szinte, még most is csak egy mozdulat lenne számomra, és véget vetnék számára az életnek. - Akkor el kell, hogy keserítselek. – Válaszolom neki cinikusan, ahogyan csokoládébarna szempáromat összehúzom kegyetlen nézéssel az élen. Bántottak, megaláztak, mint nőt, s ez többször nem fog előfordulni. Csak egy ujjal is érjen hozzám, de ő maga lesz fájdalmának okozója! - Miről is van neked fogalmad...- válaszolom csalódottan, ahogyan fáradt sóhajt veszek ajkaimon, ezáltal lehajtva a tekintetem, miközben kérésére újabb italt töltök neki. Voltaképpen a bolt legjobb itala az volt, amivel először megkínáltam, egyaránt a legdrágább is volt, így hát most egy másik fajtával próbálkozom, hátha azzal meg lesz elégedve. Bár, az árát úgy is én állom. Sokszor van, hogy a vendégeket én hívom meg csak úgy, rettentően rossz vagyok pénztárosnak. Szinte én fizetem ki helyettük. Szerencsére megtehetem, hiszen igazán szép summa maradt rám a családom halála után. Nevét hallatán gyengéden elmosolyodom, ahogyan háttal állok neki egy pillanatra, elvégre jelen pillanatban a kabátomért nyúlok. Én nem szándékozom bemutatkozni, szerintem a legkevésbé sem érdekli, hogy engem hogy hívnak, mint ahogyan a többi férfit sem. A nők ennyire vannak becsülve. A kötekedő kérdésére már nem is volt hangulatom válaszolni, túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is tegyek. Inkább megtört vagyok. - Nos, Kai... – ejtem végül ki a nevét határozottan, ahogyan felé fordulok, mostanra már lemosódott örömmel. – Örülök a találkozásnak, de most magadra hagylak. Sokkal jobb lesz ez így neked. – Erőltetett mosolyt vonok arcomra, csakhogy továbbra is erősnek tűnjek, aztán pedig a pultra helyezem a kulcscsomót, pontosan Kai elé helyezve. Ámde, a fáradság épp annyira letör, hogy észre sem veszem, hogy ezzel a lakáskulcsom, és a kocsikulcsom is azon van. Ettől függetlenül teljesen idillen veszem magamra szövetkabátom, nem gombolva össze, ezáltal egy pillanat alatt elhagyva az épületet.
Az élet pontosan a váratlanságokról szól, a nem kiszámolt helyzetekről, az újszerű élmények kellegéről. Minden egyes pillanatban lepereg valamilyen kép a szemeid előtt, s voltaképpen a részese vagy a saját sorsodnak, mely ugyan két perc elteltével már csak a múltat fogja gyarapítani. Esélyed sincs arra, hogy előre lásd a jövőt, de meghozhatsz olyan döntéseket, amelyekkel a magad javát szolgálhatod a későbbiekben. Lazán feszegetheted a határvonalakat, könnyed játékot űzhetsz másokkal, miközben őrült módon nevethetsz a tetteiden. Nem kér számon senki sem, nem fognak ujjat húzni veled, s ha valaki mégis bepróbálkozik, akkor egyetlen mozdulat által eltávolíthatod az utadból. Mindenféle kényszer nyomás nélkül mondhatsz ellent akárkinek, mindenféle bűntudat nélkül megtehetted azt, amit akarsz. Hé, figyelj csak rám szépen! Végy egy mély levegőt, aztán zárd le a szemeidet egészen mélyen, és gondolj teljes erődből a célodra. Megtudod tenni, eltudod érni, hisz nem vallhatsz kudarcot! Az élet, sőt még maga a sors sem ellenezheti az óhajod. Tehát küzdj, harcolj, törj mindinkább előre, és a gátakat rombold szét ezernyi apró darabra. Nem állhatják az utad, s tudod, hogy miért nem? Azért, mert te magad vagy az Kai, aki mindig nyer, és ezáltal sosem bukik el. Ha pedig mégis, akkor felállsz, és újra próbálod mindaddig, míg le nem nyomsz mindenkit! Megértetted tehát? Nem hódolsz be senkinek, nem adod fel egyetlen pillanatra sem, hanem porba döntöd ezt a nyomorult várost! Mystic Falls-nak lángokban kell állnia, és te magad vagy az egyedül, aki elindíthatja a poklot.. Hiába reménykedsz a lelked legmélyén a szabadulásban, hiába menekülsz egyre messzebb tőlem, hiábavalóan vagy oda-vissza önmagaddal, ahogy érdemtelen arra gondolnod akár egyetlen pillanatra, hogy bármikor is esélyed lehet velem szemben. Minden erőfeszítésed egyenlő a bukással, s minden bukás csak a végzeted végpontját csillantja meg. Vicces ama tény, hogy feltételezni merted, avagy reménységbe foglaltad mindazt, hogy egyáltalán győzhetsz! Tudod van egy cél, amit mindenki magának akar, amit ezrek óhajtanak, s amelyet milliók álmodnak meg, de csupán egyetlen valaki kaphat meg mindent. Nem lehet mindenkiből vezető, nem lehet mindenki kiskirály, és nem uralkodhat mindenki egy-egy város, avagy ország felett. Nem jár egyenlő mértékű tisztelet, s nem hajt előtted mindenki fejet. Vannak, akik ellenkeznek, s vannak, akik százszor jobbak tőled, s te mégis azt mered gondolni, hogy te vagy azaz egyetlen egy, aki bármit is ér a tömegből? Ugyan már, kérlek! Még én magam sem vagyok mindenható, hogy megdöntsem sokak hatalmát, de vagyok annyira rafinált, hogy túl járjak az eszeden. Lehet erősebb vagy, de attól még nem vagy tapasztalt. Tehát az én ellenfelem olyas valaki lehet, aki gondolkozik, aki taktikázik, és aki egyben nem fél meglépni egy-egy döntését. Lehet ilyen személy nem is létezik.. Mármint biztos vagyok benne, hogy nem a kis Bennett boszorka, és nem is a Salvatore csipetcsapat lesz az, aki felveheti velem a versenyt. Megöltem az egész kovenem, holott ők többen voltak, sőt erőfölényben lézengtek, ámbár elfelejtettek gondolkozni, ami egy nagy vétek.. S így estek bele a maguk kis csapdájába, azaz a halálukba. Egy vékonyka női hang rángat vissza a valóságba, ahogy élesen oldalra döntött fejjel pásztázom őt. Minden gondolatom elillanóvá válik, ahogy fürkészően lesem íriszeit, miközben feltűnik valami enyhe célzás féleség. Mintha csak épp... oh, mindegy is. Kérdésére lazán felvonom a szemöldököm, és egy könnyed nevetésben török ki. Hogy mivel is tudna kárpótolni? Nos lássuk csak.. hm. Mondjuk hozhatna egy jobb italt nekem, ámbár ez is megfelelt kellőképpen, de mindezt neki nem kell tudnia. -Egy pohár whisky-vel.-Jegyzem meg egy ravasz mosollyal az arcomon. Még szép, hogy játszom vele, és ezáltal pedig kiélvezem mindezt a lehetőséget, hisz az életben nem mindennap adódik egy szópartner, vagyis mégis, de ők nem ennyire élénkek, mint ez a hölgyemény. Már a kéjelgő vigyorából leesett nekem, hogy túl perverzre vette a hangulatot, holott én koránt sem céloztam olyasmire, sőt, ha lehet, akkor én szépen kerülném azt a bizonyos szakaszt. Nincs nekem szükségem testi érintkezésre ahhoz, hogy jól érezzem önmagam. Na meg nem is akármilyen nő kaphat meg.. -Oh, én nem csak próbálok, de célt is érek, kedves.-Harapok végül az alsó ajkamba egészen cukin, ahogy a szavaim egész egyszerűen pimaszra sikerültek, s talán túlságosan is. Megtehetném az előbb felelevenített opciót, és szépen kivághatnám a helyéről nyelvét, hogy aztán ne tudjon itt nekem beszélni, de nem lenne utána társaságom, vagyis lenne, viszont rémunalmas úgy beszélni, hogy nem vág vissza valamivel. Nem is értem magam. Idegesítő ez a nő, de mégis eltűröm. Hogy is megy ez? -Az biztos.-Mondom nevetve, majdan egészen közelről csodálhatom meg a tekintetét, amelyben talán jól festene egy villa.. az én kis villácskám. Szépen belevájnám, és már csak egy szemmel nézne rám, aztán a másikba retinájába szúrnám, s végül megvakulna teljesen.-Ámbár fogalmam sincs, hogy mi az a hiányolás.-Egészítem ki önmagam, miközben röhögésben török ki. Végül lazán megtámasztom a két karomat a pulton, hogy ezt követően közvetlenül felhajolhassak oda. -Mennyit is adsz érte?-Kérdezem meg pimaszul, ahogy végig tartom vele a szemkontaktust.-Amúgy nézd el nekem az udvariatlanságomat. A nevem Kai.-Mondom mosolyogva, ahogy visszaülök simán a helyemre.-Esetleg meghívhatlak egy italra?-Teszem fel neki a kérdést kötekedő hangnemben, ahogy továbbra is csak könnyed módon mosolygok.
Csak élsz, s bolyongsz a fehér végtelenségben. Keresel egy lelket, egy élő lelket, mely valahol rád vár, és talán segítségedre lehet. Futsz, mint egy bolond, aki az életéért küzd, s hiába; csak a tátongó végtelenség fogad téged, nem ad semmilyen biztos jelet, ami téged megnyugtatna. Csak futsz zakatoló szíveddel, s szinte már nehezebbnek érzed annak súlyát, mint te magadat. Nem bírsz a szíveddel, nem bírod elviselni annak lüktető érzését. S szinte már kitépnéd kebledből, de nem akarod, hiszen még reménykedsz annak reményében, hogy talán megtalálod a végtelenségben azt, amiért te végig küszködtél. S, meglátod a fényesség végén a sötétséget. És nem a sötétségben a fényt. Mi mindannyian futunk a dolgok elől, és olykor, hogy nekünk jó legyen; ostoba módon futunk a saját végzetünkbe, gondolkozás nélkül. Aztán, amikor belefutsz a sötétségbe, szembesülsz a ténnyel, hogy így még inkább elvakít a tény, a körülmények elveszik tőled a lelked látását, és végül tehetetlenül zuhansz össze a hideg földön, karjaidba ölelvén mindeközben magadat, testeddel elfeküdve, fejedet pedig a földre helyezve. A sikítások is mind hiába. Minden kiáltás elvegyül a mélységben; mintha nem is léteznél. Csak egy szenvedő érzelem vagy, amely szépen lassan elkezdesz halványulni, s aztán pedig haldokolni. Szembesülsz a ténnyel, hogy számodra a születés adta élet nem fog neked mást adni, hanem fájdalmat, és ezzel együtt rengeteg elágazó útvesztőt, amelyek olyanok, akárcsak a folyók. Mindegyik egy helyre tartanak, mint ahogyan az útvesztő folyosói is; minden a haláloddal végződik. Ebben az örökkévalóságban az elején úgy éltél, mint egy rügy, egy hajtás a pázsitban. Tavasz van, ilyenkor minden növény egyszer csak előbukkan boldogan, s tolongva, megmutatva magukat, hogy milyen gyönyörűek. Virulnak, akárcsak az izzó nap az égbolt színtiszta tengerében. Az élet boldog, vidám, a szín minden skálájával meg van telve. Sárga, vörös, kék, almazöld, és rózsaszín... minden vidám szín egymást ékesítik. Aztán, jön a nyár. A virágok még mindig virulnak, ámde mindez fülledt sárgába borul át, néhol egy-egy darázs megrágva a növényeket, de még tűrik. Aztán pedig érkezik az ősz, melynél a színek megfakulnak, mintha már nem a régi lenne valami. A nap már nem örül a virágoknak, sem a természetnek, mintha meg lett volna bántva. Elbújik a sűrű ködfelhők mögé, és záport zúdít mindenre; elver mindent, míg jön a természet halála; a tél. Amire egyetlen egy viruló növény sem számított. A fák megváltak leveleiktől, nem búcsúzva el tőlük, még annyit sem mondva, hogy viszlát, hiszen tudták a fák, hogy levelüket soha nem kapják vissza. A szürkeség köszönt végül be, és meghal minden. Az életünk is ilyen. Megszületünk, s boldogok vagyunk, s oly tudatlanok, hogy gyerekmesékben hiszünk, és bízunk az életben, de az elárul téged. Nem számítasz a rosszra, s míg aztán halálodra nem készülve fel, nyomorodban, és gyötrelmedben mondja ki a sorsod halálos ítéleted. Számomra minden egyes lélegzetvétel ezektől a gondolatoktól működik még, és nem tudok lemondani a fájdalomról, ugyanis számomra ez adatott meg. Mi lennék fájdalom nélkül? Mindenkiben ott van az érzelem. A fájdalom olyan számomra, mint a bőrszíned akár. Az jellemez, úgy születtél. Ha mindezt eldobnám, a gyötrelmet, s a fájdalmat, az a halálommal lenne egyenlő. Engem a kín jellemez, az egyedüli társam ama tátongó végtelenségben. A társam pedig nem árulom el, hiszen soha nem hagyott cserben. A kín soha nem hagyott el. Lassan kapom fel a fejemet parancsára, amit egy éles nézés követel a részemről, s határozottan húzom ki magamat. Mondtam már, hogy nekem nem parancsolgat senki? Még is hogy jön azzal, hogy leszabályozzon?! Szívem minden egyes üregében tomboltak az erők, a feszültség hatására hevesebbé vált működése, de végül aztán komoly fordulatot véve mindez lelassul, lenyugszik, s vérvörös, telt ajkamra egy cinikus felfelé görbülő vonal rajzolódik ki. Felőlem játszhatunk egymás idegrendszerén, s azon is versenyezhetünk, hogy melyikünknél szakad el előbb a cérna. Ez egy jó megpróbáltatás, nemde? Nos, de szeretnék egy kicsit szórakozni. Játszadozni vele. Meg kell mondjam, valószínű minden nő álma egy ilyen férfi. De hogy az ilyenek milyenek is valójában? Szerencsétlen nő, aki majd bedől ennek, és rabjává válik... - Hmm.... – kéjelgő vigyor húzódik ajkamra, ahogyan rá nézek, miután közli, hogy nem a legjobb italt adtam neki. Örüljön neki, hogy nem mérget kapott kézbe. – Esetleg mivel tudnálak kárpótolni? .– harapok érzékien alsóajkam szélébe, majd végül négy ujjamat fésűnek használva túrok bele, és leülök a pulthoz, ami ugyan egy határ jelen esetben nálunk. Újabb mondata meglepettséget áraszt arcomra, ámde még most sem ömlik le a mosoly arcomról. Sőt... - Fenyegetni próbálsz?. – Éles tekintetet vetek rá, ahogyan egyaránt én is megemelem magamat, azáltal egészen közel kerítve magunkat egymáshoz. Hiába tűnik úgy a helyzet, hogy mindjárt szétkapjuk egymást, de ez teljesen más. Szórakozunk egymással, amit mindketten élvezünk, s egyáltalán nem szándékozunk egymást megölni. Pedig én, vadász létemre könnyedén megtehetném, míg ő is egyaránt megtehette volna ezt velem vámpír létére. Élvezzük egymás társaságát, s azt hiszem közös vonás tűnt fel, miszerint szeretünk más idegzetével szórakozni, esetleg elszakítani azt. - Hiányolnád a visszaszólásaimat.. – sejtelmes tekintettel figyelem tekintetét, aztán pedig ajkaira irányulva figyelmemet, melyet néhány pillanatig figyelek, elvált ajkakkal, s aztán újra tekintetét fürkészem csillogó tekintettel, ahogyan végül is távolodom tőle, ezáltal kihúzva magamat végül. - Ennek örömére elárulhatnád a neved. .– Kezdek bele egy újabb csevegésbe.
Tisztán emlékszem mindenre, amit meg kellett élnem a családom mellett. Én voltam úgymond a szörnyszülött, csak mert nem volt varázserőm, mint mondjuk Jonak. Tőlem rettegtek még a testvéreim is, mert a drága édesapám a fülükbe ültette azon tudatot, hogy a poklot hozom el az egész családunkra. El lettem átkozva mindenki szemében, én voltam a kegyetlen, aztán pedig kirekesztettek. Minden egyes testvérem erőfölényben érezte magát, elvertek különféle játékokban, s míg ők boldogok voltak, nos én egy fekete báránynak éreztem magam. S még szép, hogy a párbajt vártam éppen emiatt, hiszen a mágiát óhajtottam magamnak, s egészen mélyen azt, hogy az apám végre elismerjen legalább egyetlen egyszer. De nem.. Elárult Jo, és elárult az egész koven... Ugyanis, amikor megtudtam a szüleim rafináltságát, hogy ikrek születtek, akkor lemészároltam a hétből négy testvérem, s mire a párbajhoz érkeztünk az ikertestvéremmel, nos becsaptak engem, hisz mire felfoghattam volna bármit is, nos addigra egy nyomorult börtönvilágban szedhettem össze magam. Szenvednem kellett, hisz a magány felemésztő, s hiába próbálkoztam a halál számtalan oldalával, ha egyik sem jött össze. Te mit éreztél volna a helyemben, ha nem azt, hogy meg kell őket ölnöd bármi áron? Minden gondolatomat kitette a bosszú foganata, s amikor elérkezett az idő, nos cselekedtem. Ámbár sosem fogom elfeledni a tényt, hogy becsaptak, kizártak a családi projektből, és ezáltal megnyomorítottak lelkileg. Ám mostan halottak, de még mindig emlékszem.. Sosem felejthettem el mindazt, amit műveltek. -Mondtam, hogy nem mész sehova!-Vetem oda egy kegyetlen éllel megnyomva mindezt, ahogy már-már meg is emelem a hangszínemet egyúttal. Nem is értem, hogy honnan veszi a bátorságot, hogy ellenem szegüljön, vagy, hogy velem szemben ellenkezni merjen. Kiakasztott, nos ezt be kell valljam, ami ritka számba megy, mert nehéz kihozni a sodromból, de neki valamiért mégis sikerült.. Végül mélyen szívom magamba a levegőt, és próbálok visszavenni a stílusomból, hisz nem szeretném kinyírni a csaposomat. Ő lát el voltaképpen itallal, és még szükségem lesz néhány körre. Túl lusta vagyok ahhoz, hogy öntsek magamnak, hisz erre való ő, hogy töltsön, ha úgy óhajtom azt. Lekezelően bánok vele, holott jobban megmozgat, mint egy átlagos emberke, hisz valamivel több.. vagyis nem tudom. Olyan furcsa érzést ébreszt bennem. A jelleme megragadó, hisz simán visszaszólt nekem, sőt meg sem ijedt tőlem, ami azt illeti. Bátran felveszi ellenem a harcot, és olyan.. olyan.. Na jó.. nem esek túlzásokba! -Nem tehettek róla, hogy mégsem a legjobbal szolgáltál ki.-Mondom kötekedően, ahogy mosolygok is eközben. Mindezzel idegesíteni óhajtom őt, bár fogalmam sincs, hogy mi vezetett ehhez a szándékhoz, de egyre inkább élvezem azt, ha felhúzhatom idegileg. Bár lehet mindezt csak azért teszem, mert ő is ugyanígy táncol az én idegrendszeremen. Álljunk már meg egy szóra! Engem mióta is lehet voltaképpen haragra gerjeszteni? Oh, hogy ez a csaj tud valamit.. Méregetően pillantok végig rajta, ahogy az alsó ajkamba harapok végezettül. Egészen mélyen szívom a tüdőmbe az oxigént, ahogy a szemeibe tekintek egy édes mosoly keretén belül. Nem is tudom, hogy mi ütött belém, de valamiért nagyon vonzónak találom. Nem egy átlagos nő, sőt minden férfi figyelmét vonzza, azt szinte biztosra veszem. Végül feldobom a kis vérengzéses ötletem, de nem értékeli.. S azok a szavak! Oh, Istenem! Azaz egyedüli szerencséje, hogy előttem van ez a pult, mert máskülönben nem köszönte volna meg nekem a ma estét.. -Ki kéne vágnom a nyelved, kedvesem.-Jegyzem meg gúnyosan, ahogy felállva megiszom az italom, majdan lazán leteszem a pultra az üres pohárt, és megközelítem őt így kerülve vele szembe, bár a pult igencsak elválaszt tőle.-De..-Suttogom érzékien, ahogy kezeimet a pult lapjára helyezem, és neki nyomom magamat ezáltal a fának.-..akkor mégis kivel beszélgetnék?-Kérdezem meg egy laza mosoly villantásában. Valamiért tetszetős nekem, s még annak ellenére is, hogy legszívesebben adnék neki a kis szavai miatt. Túlságosan is élénk, és ravasz kislány, nos azt meg kell hagynom. Megenged magának olyat is, amit nagyon, de nagyon nem kellene.. Végül egészen egyszerűen közel hajolok hozzá, ahogy mélyen pillantok a szemeibe. Tehetnék máshogyan is, hisz például verhetném a fejét a pultba, de nem... nem fogom ezt tenni. Hagyom, hogy ő döntse el azt, hogy mit is szeretne kihozni ebből a helyzetből.
Egyre jobban kezd élénkülni az undorom e hely iránt. Nem igazán vagyok ilyen helyekhez szokva, de mielőtt még eltapsolnám a rám hagyott vagyont, amit örököltem, miután végeztem velük, nos, nem akarok földönfutóvá válni egy idő után. Tehát, így a munka igen is csak fontos, csak nem ez, ahol voltaképpen semmibe veszik az embert. Bár annyival jobb, hogy túl gyakran nem kell bejárnom, elvégre rajtam kívül még rengeteg sok pultos dolgozik itt, és gyakran váltsuk egymást, ami ugyan csak muszáj, avagy ajánlatos, hogy túléljük ezt az egészet. Vannak, akik leisszák magukat a sárga földig, pláne, ha férfiak, s azok igazából még a saját nemüket is képesek megmászni, akkor most mit mondjon egy pultos nő? Rengetegszer elfutnék a világ végére, de én ezt sokkalta humánusabb módszerrel szoktam megoldani. Az ilyenek nem hallgatnak el csak úgy, pusztán csak úgy, hogyha egy éles eszköz egészen mélyen súrolja a torkukat, ezáltal aztán nem csak, hogy hangjuk szűnik meg mindörökre, hanem egyaránt saját világuk megszűnik létezni mindörökre. Fáradtan túrok bele négy ujjammal dús hajkoronámba, ami ennyi idő után kissé kócossá vált, és göndör fürtjei inkább már csak hullámos vonásokba vonultak át. Az arcomról nem beszélve, hogy ennyi fetrengés után mennyire szétkenődhetett, nos, nem gond, hazafele tartva úgy sem látja senki, aki pedig itt van férfi, nem hiszem, hogy nagyon érdekelné. Bár, meg kell mondjam, hogy egészen felkeltette az érdeklődésemet, ami pedig a külsejét illeti, nos... Egyből feltűnik, hogy ruhája néhol véres. Ekkor hirtelen feltámadnak bennem az ösztönök, hogy új ruhát kell neki adjak, ne így mászkáljon, hiszen még is csak emberek közt vagyunk. De, gondolom, van hová mennie, vannak ruhái is, így az aggodalom mind e felől szertefoszlanak. Azt viszont észreveszem rajt, hogy nincs jól. Persze, aki ide jár, egyáltalán nem azért jönnek java részt, mert éppen boldogak. Inkább csak boldogtalanok, és az alkoholba fojtsák bánatukat, vagy éppen azt, ami nyomasztja őket. Az ital egy hirtelen megoldás a bánatra, csak ugyan nem éppen hosszútávú. Az emberek hajlamosak elsumákolni a hibákat, a gondokat, és inkább húzzák-halasztják ezeket. Az ital is pont ilyen, de sajnos nem megoldás. Az viszont nem tetszett, hogy ilyen hangnemmel illet. Egy pillanatra kiegyenesedem, ahogyan mellkasom elé fonom mindkét karomat, kitágult nagy barna szemekkel, felvont szemöldökökkel pásztázom őt a tekintetemmel. Egy pillanatig a nyelvemen volt ama szép szó, amit neki szántam volna, de mivel a fáradtság és a keserűség lever, így inkább hagytam az egészet a francba, és úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna; tovább tettem a dolgom, ahogyan is a nedves ronggyal kezdem törölgetni az asztalokat. - Valóban nem fogok unatkozni. Eléggé felvillanyoz a tudat, hogy mindjárt mehetek haza. – Vetek felé egy ironikus mosolyt, bár volt benne valami megkönnyebbülés, hiszen valóban már pár órája haza vágyom. Igaz, nem vár otthon senki, csak az üres, néhol még most is véres fal. Na, de a macskámról nem feledkezve meg, Putnyikról, na, ő is otthon van. Az egyetlen értelmes élőlény ezen a földkerekségen. - Milyen finnyás vagy. – Jegyzem meg a szót sziszegve, amikor is annyit mond az italra, hogy ’nem rossz.’ Szavai abszolút nem lepnek meg, hiszen én sem éppen egy tudatlan kisember vagyok, aki nem tud semmit sem a természetfelettiekről. Ó, dehogynem... ez a férfi aki itt van, nos, ismerem az ilyen fajtákat. Ilyeneket szoktam elfogyasztani reggelire. Amikor is végeztem a pucolással, egy könnyed mozdulattal dobom a terítők közé a vizes rongyot, majd pedig a pulthoz megyek, hogy még eltörölgessek néhány poharat. Szaván elmosolyodom, ahogyan közben végül én is helyet foglalok kényelmesen, megtámasztva tenyeremmel államat, ezáltal könyökölve az asztalon, s egy mély sóhajt veszek. - Csak nyugodtan. De felnyalatom veled. – Közlöm vele így előre a tényt, ha akkora cirkuszt akar itt rendezni. Én nem szórakozom, én tényleg megteszem. Számomra ő nem kihívás, mint mondtam; ismerem az ilyent. Tekintetemmel élesen figyelem, s próbálok megfejtésre jutni, és én magam sem értem, hogy mit érdekel az ő problémája. Így is van elég gondom, tekintve, hogy egy hiszti roham folytán saját magamban tettem kárt nemrég, ami eléggé fáj még mindig. Nem gond, hazafele megpróbálok egy vámpírral találkozni.
Nos, hogy miért is tértem vissza Mystic Fallsba? Mindez még a magam számára is egy kész rejtélynek minősülő tény, hisz maradhattam volna akárhol, sőt igazából bárhol, hisz a világ körül járásában van valami izgalmas, és egyszerre megragadó élmény, ámde én mégis csak úgy döntöttem, hogy visszatérek ide, és ezáltal szembe nézek a kezdetekkel. Kijutva a kis rabságomból, nos rájöttem arra, hogy Josette, és a két másik testvérem is pontosan ugyanitt tartózkodik. Mondhatni, hogy nem volt nehéz a közelükbe férkőznöm, és mindennek köszönhetően kialakítani egy tökéletes látszatot, amellyel egy oda-vissza játékot folytathatok. A megjelenésem ténye hamar családi hírként felkapott lett, s végül a próbálkozásaimmal sikerült elérnem szinte mindent. Párbajoztam Luke-al, és megkaptam az erejét, majdan nekem adta Jo is, míg nem sokkal később mindenkivel végeztem azon a bizonyos esküvőn, míg én magam vámpírrá váltam, azaz egy lettem az eretnekek közül. Furcsa bevallanom, sőt kimondanom, de a Gemini koven vezetője is jómagam vagyok, ezáltal pedig erőt birtoklok. Nemcsak, hogy vámpír képességgel áldott meg eme kiváltság, de megmaradt a mágia elszívásának a jelensége is nálam, ahogy persze a boszorkányerőt is vígan hasznosíthatom bármelyik percben. Az előnyöknek, nos épp úgy meg van hátránya is. Mondjuk a vasfű, amit nem bír a szervezetem, vagy mondjuk a karó, amivel könnyedén megölhetnek, ámbár mindezt kiküszöbölhettem, ha tökéletesen taktikázom. S még mielőtt megfordulna a kis fejecskédben egy pillanatra is, hogy jómagam ezúttal rettegek, nos előre szólok, hogy valamit nagyon benéztél akkor, mert a szótáramban sem közel, sem pedig távol nem szerepel az a szó, hogy: 'rettegés', de még a félelem változata sem. Nincs számomra lehetetlen, és ezzel pedig könnyen elérhettek bármit, amit csak akarok, avagy óhajtok. Persze vannak félresikerült dolgok, és rosszul kiszámolt tervek, de ezek mindig is adódtak egy-egy helyzetben, s ha egyszer netán megbuktam, nos az nem jelenti azt, hogy másodjára is majdan elbukok. Harcolok, ha kell életem végéig, és az utolsó lélegzetvételemig. Annyi év után sem adtam fel a reményt, mely a lelkem legmélyebb pontján élt.. számoltam azzal, hogy egyszer kijutok, s majdan mindenkit mélységesen megbüntettek a tetteiért. S lám eljött a nap, a helyzet, a pillanat, és az egész Parker család halott.. Az egész koven tagnak annyi, hisz egyedül csupán én élek ilyen vígan. Elmémet teljességgel elöntik a gondolatok, ahogy egészen belefeledkezem az adott pillanatba. Szinte fel sem tűnik, hogy az idő elszáll felettem, és nem sokára megjelenik a csapos nő, ezáltal válva a társaságommá. Jobban lefoglal mostan is a saját életem végig pörgetése a szemeim előtt. A képkockák újra, és újra lejátszódnak előttem. A napok, amelyeket a börtönvilágban éltem meg, amelyeket magányosan töltöttem el, s amelyek inkább voltak átkozottak, mintsem jó pillanatok. Eszembe jut persze az is, hogy hányszor próbálkoztam a halállal, s mennyiféle módon, bár sikertelenül, de mégis megérte, hátha előrébb jutok vele. Kezeimet könnyedén helyezem fel a pultra, ahogy egyetlen pillanatra a mosoly is lefagy az arcomról. Hiába vagyok túl a történteken, ha az emlékek nem múlnak, s egyaránt meg sem szűnnek. Érzem, ahogy bőrömön óvatosan végig fut a hideg fuvallat, s ezáltal szinte teljesen kiráz. Lezárom a szemeimet egyetlen másodpercre, majdan kinyitva azokat, nos érzéstelen pillantással figyelem a nőt, aki időközben mondott is valamit. Próbálom felidézni a szavait, miközben őt kísérem végig a tekintettemmel. -Nos.. a záróra ténye, akkor jön el, amikor én azt mondom.-Szögezem le kicsit sem kedves hangnemben a tényt, miközben ördögi vigyorral tekintek rá. Nem fogok sem udvarias, sem pedig kedves lenni, csak azért, mert egy vendég vagyok, vagy mert épp kiszolgál engem egy itallal. Álmodik a nyomor, hogy én bármikor is kedves legyek akárkivel is..-Szóval.. nem, nem zársz, kérlek. Ámbár nem fogsz unatkozni, és ebben teljesen egyetérthetünk.-Teszem hozzá újabban eme szavakat, miközben oldalra döntöm a fejemet, és úgy követem őt a tekintettemmel. Rám se hederít, de mindez nem különösebben foglalkoztat, hisz ajánl egy italt, amelyet végül ki is önt a számomra. Ahogy idenyújtja nekem a poharat, nos automatikusan fogom meg, és veszem el tőle. Talán mondhatnám, hogy köszönöm, de... de nem fogom. Megint csak egy olyan szó, amellyel nem bővült a szótáram. Egy könnyed mozdulattal emelem ajkaimhoz a pohárt, és majdan iszok bele az Alaska vodkába. -Nem is annyira rossz..-Mondom vigyorogva, hogy ezzel is hergeljem kicsikét, hisz azt mondta a legjobb, míg én simán letudtam ezt az egészet annyival, hogy nem rossz. Ugye milyen kis gonoszka vagyok én? De hát a véremben van, a családom tagjai erre tanítottak, és a nevem is erre utal, ha már itt tartunk.. -Eddig kifejezetten remekül, ámbár hiányolok néhány dolgot.-Fordulok felé, ahogy megtámasztom magamat bal kézzel a pulton, míg a jobb kezembe veszem a poharat, és egy újabb korttyal iszom az italból.-Esetleg el kellene ide néhány hulla, és persze nem ártana egy kis vérfürdő sem a helyiségnek.-Kezdek bele a beszédembe, ahogy el is képzelem a szituációt. Hangom teljesen rezzenéstelen, sőt egészen érzéstelen.-Bár a múlt este volt itt egy kis kosz, tehát reggel úgy hiszem, hogy volt mit takarítani..-Mondom immáron egy nevetéssel megspékelve az egészet, hisz ugyanis a múlt éjjel jelentős felfordulást okoztam. Véresek voltak asztalok, nem beszélve a sok-sok ember hullájáról.. Oh, igen, és az én kis villámról, amit pedig ezúttal zsebre vágok. Haha, hogy milyen vicces is az élet..
Szinte élvezem, amikor a kötést egyre szorosabbá teszem a tenyeremen és a kézfejemen, és szinte egyre mélyebbre hatolnak a szilánkok. Mintha csak apám vérét próbálnám magamból kiölni, de őrült vagyok, és nem fogom fel, hogy ezzel még mindig az ő mocskos vérvonalából való vagyok. De még is... szinte már élvezettel kínzom magam, csakhogy büntessem magamat ő miatta. Nem volt elég mégsem, hogy nap mint nap szinte pokollá tette az életemet... szinte már betegesen gondolok rá, és mintha még mindig nyomna belülről valami, ami nem hagy nyugodni. Mintha nem végeztem volna el valamit véglegesen, amelyről azt hiszem, hogy valójában végeztem vele. De nem! Pontosan láttam őt meghalni, amikor a nyakán ért vágás szinte csak úgy ontotta belőle a bűzlő vérét, láttam! Gyűlölöm magamat. Nem végeztem volna vele? Talán még mindig itt van? Nem, nem, az kizárt... Megöltem, én végeztem vele...! Teljes valósággal őrültté tesznek a gondolatok, s ennek hatására egyre szorosabbra fogom a kötés szorítását. Érzem, hogy a szilánkok teljesen a bőröm alá hatolnak, míg nem a húsba, s nem tudok leállni. Akarom, hogy érezzem annak a súlyát, hogy ha én nem végeztem jól azt, amit meg kellett tennem. Miért? Miért hibázok mindig?! Teljesen összeszorítom öklömet, s a fájdalom hatására hirtelen behunyom erőteljesen szememet, ahogyan is egy könnycsepp szalad végig idegességtől tűzforró arcomon. Vágyom arra, hogy ennél sokkal jobban fájjon, hogy ne csak ennyivel érezzem a tetteimnek súlyát, ez semmi! De mire teljesen belemélyesztettem volna a tenyerembe és a kézfejembe az igen csak nagy szilánkokat, hirtelen észlelem magam körül a tényt, hogy egyelőre még nem otthon vagyok. Egy eléggé mély morgás hagyja el torkomat, amikor is teljesen hideg arccal indulok meg a személyzeti mosdó felé, hogy feltakarítsam azt, amit magam után hagytam. Amikor belépek, hirtelen szembesülök azzal, hogy az egész járólap teli van üveggel, ami az én véremmel vegyül el a földön. Ezt követően a kötésemre szegezem tekintetemet, ahogyan csak szemeim mozognak, s akkor látom, hogy a fehér kötés mostanra teljesen vérvörössé vált. De nem érdekel, így marad, sajnos, ettől még nem fogok elvérezni. Ami a baj, hogy ezt egy vámpír két kilométeres körzetből is megérzi, ami, nos... Végtére is, nem olyan nagy baj, hiszen én tőlem számára csak egy karó szükséges, és az élete hol volt, hol nem volt mesévé alakul át. Én pedig nem félek a mocskos fajtájuktól, ez ennyire egyszerű. Amikor a vér látványával szembesülök, végtére is csak egy vállvonást veszek magamon, hiszen ha úgy nézzük, egészen jól néz ki ez az összhang. Nekem tetszik ez a látvány, eléggé rideg s visszataszító. Majd a takarító feltakarít, tudtommal nem vállaltam takarítói munkát. Amikor megfordulok, hogy szorgalmiból letöröljem az asztalokat, illetve eltávolítsam róluk a terítőket, akkor hallom, hogy kintről egy idegen férfihang szivárog be hozzám. Egy szemforgatás keretében indulok meg, amikor is kilépek, próbálom megjátszani magam, ahogyan is egy pultosnak kell, csak mosolyogni... nos, nem igazán megy. Ami pedig azt illeti, a munkám ideje réges-régen letelt, így nem kötelességem tartani magamat a szabályokhoz. A véres kötéssel nem törődöm, ezt figyelmen kívül hagyva jelenek meg az idegen férfi elé, aki még kiszolgálást óhajt, így hát mit is tehetnék? Én még úgy is itt maradok vagy tíz percet, míg ezt az egész helyet emberhez méltó hellyé alakítom. A mondatán azonban volt némi sejtésem, hogy nem egy emberrel van dolgom, hanem egy teljesen más valakivel, aki megérezte a vérem, hiszen amikor eme szavakat kimondta, nos, én sehol sem jártam. Amikor is jobban szemügyre veszem a férfit, bíborvörös ajkaim egy hirtelen átalakulással mosollyá válik. Nem vagyok a vendégekkel kegyetlen, tudni illik rólam, bár az még engem is meglep, hogy elmosolyodtam rajt a nagy szenvedésem közepette. Ha vámpír, lehet inkább megkérem, vessen ennek a szánalmas s nyomorult életemnek véget, szerintem semmi ellenvetése sem lenne, valamiért van egy megérzésem ez iránt. - Az igazság az, hogy zárok, de nem gond. – Szólalok meg végül határozott hangon, ámbár érezhető volt, hogy nem éppen fitt kedvemben mondom mindezt, hanem egy eléggé fáradt hangnembe tettem eme mondatomat. - Szerintem az Alaska vodka a legjobb. – Ajánlok egy italt, ahogyan is töltve egyet odanyújtom neki a poharat. Ekkor hátraindulva kezdtem leszedni sorra a terítőket, összegyűrve véres tenyeremben, ami ugyan mindegy, hiszen mosásra kerülnek. - Hogy telik az estéd? – kérdezem végül csak úgy csevegésképpen, amikor is nem nézek felé, csupán csak még mindig teszem a dolgom. Nem igazán szeretek síri csendben lenni egy helyen.
Bal kezem hüvelykujjával könnyedén törlöm végig a szám, miközben eme egyetlen mozdulatsor által, nos sikerül megszabadítanom magam a vér tényétől. Mondhatni könnyedén engedem el végezettül a piszkos kis holtestet is, amit ezidáig a jobb kezem tartott meg, miközben lenyalom az ujjamról a vért. Egy ördögien pimasz vigyorral tekintek le a hullára, s majdan nézek körbe a közvetlen környezetemben, hogy nem látta-e esetleg más is rajtam kívül eme akció menetet, s miután persze sikerült meggyőződnöm arról, hogy nyoma sincs másnak, nos ezt követően egy könnyed technikával fektettem el a holtestet a földön, így helyezve le voltaképpen a hátára. Végül pedig finoman fogom meg a villám kis markolatát, miközben kihúzom az áldozatom gyomrából, és majdan szép tisztára törlöm az egyik ruhadarabjában, melynek már minden bizonnyal úgy sem veszi a hasznát. Jó szolgálatot tett nekem ez a kis halandó, hisz a vérét hasznosítani tudtam, míg őt magát addig kínoztam, ameddig a parányi kis lelke bírta. Nem mondom azt, hogy sokáig tűrte, hisz szinte hamar feladta, de amíg tartott a sikítása, az üvöltése, és a szenvedésének a hangja, nos addig egy hatalmas nagy vigyorral az ábrázatomon figyeltem őt. Eleinte még olyan hevesen küzdött az életben maradásáért, míg nem a végére már szinte sírva könyörgött a porlandóan szánalmas életéért, de hát nekem nincs szívem, s így még szép, hogy nem hagytam meg neki a sorsát, melyet talán tovább szánt neki az élet. Ő, és persze én is tudtam azt a tényt már az elejétől kezdve, hogy mindezt a jelenetsort nem éli majdan túl, így nem is értem mire fel ellenkezett velem szemben.. bár talán a remény éltette, és adott számára a lelkiekben erőt mindarra, hogy nem vagyok olyan szőrösszívű.. De hát mélységesen tévednie kellett, ahogy magamnak persze be kellett mindazon tényt bizonyítanom, hogy egyetlen cseppnyi könyörület sincs a lelkemben. Tökéletesen élveztem minden egyes percét a szenvedésének, ami számára ugyebár fájdalommal járt, míg nekem pusztán tele volt mindez örömmel, és teljes vidámsággal. Nem bántam meg, hogy ezt nyújtottam, azaz adtam neki, és azt sem vettem fontolóra egyetlen alkalommal sem, hogy esetleg mégsem ölöm meg.. Nos ilyen az élet kérem szépen.. Kínokkal teli élvezet, és egy gyönyörűen megformált fájdalmas végzet. Könnyedén állok fel végül a hulla mellől, s majdan kerülök álló helyzetbe, hogy nyilvánvalóan így induljak meg a további utamra. Nem kell sok, hogy megközelítsem a már Mystic Falls-ban annyira híres, és neves helyet. Szemeim előtt rögtön feltárul a kiírás, amely azonnal jelzi azt, hogy természetesen jó helyen járok. A Mystic Grillt már szinte mindenki elhagyta, persze akad egy kivétel, és azaz egyik itt dolgozó pultos lesz, vagyis gondolom én. Bár bizonyára már zárórát kívánt beiktatni, de én még csak most érkeztem meg ebben a másodpercben, így jócskán elfelejtheti azon kis tervét, miszerint haza induljon jelen esetben. Egy mély levegővétel keretén belül suhanok végül az ajtó elé, ahogy egyetlen határozott mozdulat által végül belépek. Megcsap egyrészt a tömény alkohol szaga, míg másrészt a vér illata. Talán elveszthetném a fejemet ezen tény miatt, de nincs értelme. Akkor mégis ki lenne az, aki szolgálna engem? Na látod, hogy senki, így pedig hát szükségem van a kis ember életére. -Esetleg miután végeztél a kis sebed ellátásával, nos.. már nem azért, de engem is elláthatnál egy pohár whisky-vel.-Jegyzem meg pimasz módon, miközben egy könnyed vigyorra húzom ajkaimat, és kicsit sem foglalkoztat mindaz, hogy ez mennyire is illetlen jelen helyzetben, avagy sem.-Szóval addig én helyet foglalok.-Mondom egy gúnyos megjegyzéssel, ahogy eközben a pulthoz suhanva végül leülök az egyik közeli székre, és vigyorogva várom a kis embert, miszerint megérkezzen, és adjon nekem inni, hisz mégiscsak egy vendég lennék, vagy mi a fene..
Újra itt a bárban. A hideg összes fokozata futásnak ered testem minden pontján, amikor is belépek ide, és nem szembejön velem a szag. És ezt vajon milyen nehéz is kibírni déltől szinte éjjelig? Nos... egyszer gondolkoztam, hogy gázmaszkban fogok bejönni ide, ami viszont eléggé szexi is lenne. De túl feltűnő, így nem. Nem vagyok hozzászokva az alkoholhoz, pláne nem ahhoz a jellegzetes, erős szagához, de mivel Mystic Fall’sban más munkalehetőség nem volt, így kénytelen leszek ebben a kategóriában dolgozni. Igazából, annyira nem bánom, legalább addig sem az otthoni falat kell bámulnom. Meg van néha egy kis társaságom is, ha már itt tartunk. Déltől éjjelig hallgatom a vendégek panaszait, s néhány sztori már a könyökömön jön ki, de mit is tehetnék, mint pultos? Mindig legyek szép, mosolygós, bűbájos, meg mi a nyavalya, na meg szórakoztassam a vendégeket. Ó, eszem ágában sincs! Van éppen elég gondom, nem, hogy még más magánéletével kelljen foglalkoznom. Régen lehet, hogy érdekelt volna, de mára már nem érdekel semmi sem engem az életben. Olyan semmit érő az egész, de ahhoz túlságosan is szeretek élni, hogy mindennek véget vessek. Miért is tenném? Mindenem meg van, csupán csak az apám tett ezzé, aki vagyok. Mily’ hihetetlen is, hogy nem találom nyugtomat másban, mint csak abban, hogy fájdalmat és halált okozzak másnak. Vadász létemre nem pusztán vámpírokra fáj a fogam, hanem azzal is végzek, akivel éppenséggel akarok. Lehet az ember, boszorkány, vérfarkas, vagy akárcsak egy magamfajta vadásszal. Nem különösebben foglalkoztat más jóléte, de még az élete sem! Már fél órája, hogy a falon csüngő órát bámulom türelmetlenül. Néhány vendégnek hatszor rám kellett mordulnia, hogy levegyem az óráról a szemem, és szolgáljam ki őt. Pár perc, és megőrülök itt... de mindjárt zárunk, már csak öt perc, és mindenki elmegy, bezárom, majd pedig mehetek haza. Másra sem vágyom, mint egy forró fürdőre, teli fürdősóval... már a gondolattól is érzem testemen a forró vizet, és az arcomba jövő fülledt párát. Egy pillanatra elvonulok a pulttól, s végül a személyzeti mosdóba térek ki, amit szerencsére még nem kezdtek meg a csótányok. Egészen rendezett, és itt már nem éreztem azt a tömény italszagot. Végül két karommal az egyik csapra nehezedem, és a kagylót nézem kimerülten, majd pedig a tekintetemet megemelem, amikor is meglátom magamat a tükörben. Az elmém egy pillanatig azt az arcomat mutatja, amikor is félholtra lettem verve. Vért láttam... Ennek hatására ökölbe szorítottam egyik markomat, és beleütve a tükörbe lépek hátrébb a szilánkok végett, amely akkora zajjal járt, hogy talán a szomszédos fodrász is hallotta a zajt. Öklömbe pontossággal beleálltak a szilánkok, amely óriási nagy fájdalommal jártak. Végül azonnal kimegyek, hátrahagyva azt amit okoztam, s mire kitértem, már nem tartózkodott senki sem a teremben. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogyan a bejárathoz futok, s leguggolva egy fadarabbal kitámasztom az ajtót, hogy betérjen a hideg téli levegő. Ezt követően pedig az egyik polcról leveszem az elsősegély csomagot, amit kinyitva végül egy fásliért kutakodom, mit végül meg is találok. Felszisszenve kötöm be ezúttal szilánkokkal telt öklöm.
Furcsa érzés az, hogy gyengéd érzéseket táplálok az az ember iránt, aki teljesen felforgatta az életemet. Érzek iránta egyeltalán bármit is? Csak erről lehet szó, hiszen zavarba jöttem mikor sokáig fogva tartotta a tekintetemet. Nem szokásom bárki miatt is zavarban lenni, de ő... Ő más, teljesen más. Nem tudom miért, mitől, csak azt tudom, hogy szerintem, sőt, tuti biztos, hogy érzek iránta valamit, amit még magamnak sem tudok teljesen megmagyarázni, nemhogy másnak. Nem is akarok erről mással beszélni, elég ha én tudom. Vagyis még én sem tudom igazán, hogy mit érzek... Azt viszont tudom, hogy Enzo nem olyan rossz ember, mint amilyennek mutatja magát, az képtelenség, mindenkiben van jóság, akár csak minimális is, de van. Az megint más dolog, hogy ha valaki elnyomja magában az érzéseket, a jó oldalát. Nem tudom, hogy mi történhetett Enzo eddigi életében, nem is fogom faggatni róla, hisz úgy sem mondaná el, de biztos vagyok benne, hogy nem olyan rossz ember, mint amilyennek mindenki hiszi őt, mint amilyennek Stefan hiszi őt. Aztán lehet, hogy tévedek, de ezt csak akkor fogom megtudni, ha nem futamodok meg. Nem is terveztem, be akarom bizonyítani, hogy nem is olyan rossz Ő. Gondolataimból Enzo szavai ébresztenek fel. A pultra teszem az üres poharat és elmosolyodok Enzon. - Ne szokj hozzá. - mondom neki, arcomra pedig egy pici mosoly kúszik. - Egyik barátnőmmel találkozok itt, meg megakartam neked köszönni a gépet. Tényleg örülök neki. - adok választ a kérdésére, miszerint miért vagyok itt. Mikor meglátom az ismerős arcot az ajtóban felállok a pult mellől. - Remélem majd még beszélünk. - köszönök el Enzotól és oda megyek az ajtónál álló barátnőmhöz.
To Enzo
•• köszönöm a játékot •• love me like you do •• xxx ••
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek Szer. Júl. 22, 2015 9:19 am
Sarah & Enzo
Sarah válaszára Matt leesett szájjal bámul a lányra úgy, mint aki totál megőrült. -Jó társaság? – húzza össze a szemét, és hitetlenkedve mered a lányra. Még a törlőkendő is megáll a kezében, és egyszerűen látszik rajta, hogy totálisan meg van döbbenve. Sejtem, hogy milyen gondolatok futnak át a fején, és elkapom a furcsa, gyanús pillantást, amit felém küld. - Sarah, ne haragudj, de nem vagy normális. A helyedben én minél messzebb mennék Mystic Falls-tól. Hidd el, nem normális ez a hely… - csóválja meg Matt a fejét, majd sóhajt egyet és lemondóan tolja oda Sarah elé a poharat, amiben ott pihen a whiskey-kóla (ami nem feles ). Én csak kedvtelve nézem a szőke srácot és hallgatom a megjegyzéseit, majd a lányra nézek, hogy mit válaszol. Nem igazán érdekel, hogy Matt mit gondol rólam, és az sem, hogy Sarah. De be kell vallanom, hogy örülök, hogy a lány még nem hagyta el Mystic Falls-t, habár tudom, hogy neki az lenne a legjobb. Túl sok veszély és szarság van ebben a városban egy „egyszerű ember”-nek. A pohár végül megérkezik Sarah elé és a lány a kezébe is veszi, bár egy szemforgatást kapok arra a megjegyzésre, hogy hálából igyon velem egyet. Csak pofátlanul elvigyorodom, majd a vigyor enyhe, ravaszkás mosollyá szelídül és mélyen a lány szemébe nézve kortyolok bele az italomba, miután hozzákoccintottam a poharamat az övéhez. Figyelem az arcát, ahogy beleiszik az italba, és várom a „Fújj!”-t, vagy a fintorgást, ami elmarad. -Megtiszteltetés Önnel inni, Miss Nelson! – hajtok fejet a lány felé enyhe mosollyal. -Mi járatban? – fordulok felé kérdőn, elkezdve valamiféle csevely-félét. Valószínű valakivel találkozója van itt, ezért nem sokáig fog tartani, de legalább azt a kevés időt kihasználom arra, hogy megtudjak néhány infót a lányról.
Akaratlanul is elnevetem magamat Matt kérdése hallatán. Ha végig gondolom a kérdését, akkor igazából nem tudom, hogy mit válaszolhatnék neki, mivel még magam sem tudom, hogy miért vagyok vele. Vagyis tudom, de az nem lehet, az rossz ok, nem jó opció, nem történhet meg az, hogy beleszeretek Enzoba, pont Belé, aki fenekestül felforgatta az életemet, aki miatt balesetem volt, de... Mégis élvezem azt, hogy az életem része, élvezem azt, hogy mindig történik valami, s nem lehet tudni pontosan, hogy a következő pillanatban mi fog történni. Kiszámíthatatlan az élet és én ezt élvezem, nem akarom újra a régi életemet, jó ez nekem. Csak még jobb lenne, ha többet tudnék egyéb dolgokról. - Jó társaság, Matt. Ezért. - mondom barátságosan miközben a fiúra nézek, s kezembe veszem a feles poharat. Szemetforgatok Enzo mondatán, miszerint hálám jeléül igyak vele egyet. Oh, kedves Enzo, az emberek nem így szoktak meghálálni egyes cselekedeteket, hogy feleseket isznak, hanem elmennek valahova kávézni, és egyéb apróságok, de talán most az egyszer ellent mondhatok saját elveimnek, miszerint nem iszok alkoholt. - Csak is ezt az egyet! - mondom mosolyogva, majd koccintok vele és lehúzom a pohár tartalmát. Mit mondhatnék, eléggé furcsa érzés ahogy az alkohol marja a torkomat, de mégsem olyan rossz, mint amilyenre számítottam. Nah, ez nem azt jelenti, hogy kérek többet, az ki van zárva!
Érdekes helyzet alakul ki kettőnk között, pláne, hogy ennek Matt is szemtanúja. Látom az aprócska pírt Sarah arcán, és ez elgondolkodtat. Vajon én hoztam őt zavarba? De mégis mivel? Furcsamód kellemes, elégedett érzés tölti ki a mellkasomat emiatt, és nem nagyon tudom hova rakni ezt az érzést. Furcsa kapcsolat a miénk Sarah-val, és már az elgondolkodtat, hogy miért is van kettőnk között kapcsolat? Hiszen most már nem érdekel a lány, Stefan megkapta a magáét, most már nem akarom felhasználni semmire. Persze azt azért nem akarom, hogy meghaljon, és ha már voltam olyan béna, hogy pont őt állítottam meg ott a hídnál, akkor talán tartozom neki egy géppel. Tartozom? Na jó, ez erős túlzás, fogalmazzunk úgy, hogy nem volt nagy fáradtság szerezni neki egy új gépet. Valamilyen szinten elismerem, hogy én IS oka voltam a balesetnek. De hát nem tudtam, hogy ő ül az autóban. Egy idegen esetében egyszerűen csak megvártam volna, míg a kocsi felrobban, kimentettem volna az illetőt, megvacsorázok, majd ott hagyom a helyszínen. De hát nyilván ezt Sarah-val nem tettem meg. Nem tehettem meg. Látom, hogy Matt igencsak fülel és próbálja összerakni a dolgokat, így vetek rá egy pillantást. - Nincs dolgod? - vetem oda neki a két szót, majd visszafordulok a lány felé. Látom, hogy Matt összeszorítja a száját és valami csípőset akar visszaszólni, de moderálja magát. - Miért állsz szóba ilyen barmokkal? - csóválja a fejét és kérdőn néz Sarah-ra. Látszik rajta, hogy tényleg nem érti, hogy Sarah minek pazarol rám időt. By the way ezt én sem nagyon értem, és azt sem, hogy ez miért esik jól és miért élvezem a lány társaságát. Utoljára akkor élveztem egy nő társaságát, amikor szexeltünk, de nyilvánvalóan Sarah-nak nem ez a célja. És nekem sem vele. A lány megjegyzésére, miszerint nem hiszi el, hogy a vacsorámnál volt ilyen, egyszerűen csak megvonom a vállam és belekortyolok az italomba. Nem akarom megmagyarázni a dolgokat, azt, hogy miért is vettem neki új gépet. Vettem és kész. Örüljön, fogadja el és igyon velem egyet. Matt kitölti a másik whiskey kólát is, én pedig Sarah orra elé tolom. - Tudom. Attól még hálád jeléül igazán koccinthatnál velem - nézek mélyen a lány szemébe és látványosan felemelem a poharamat, jelezve, hogy koccintani akarok. - Gyerünk Kicsi Lány, semmi bajod nem lesz egy pohártól!
Eddig soha, senki társaságában nem jöttem zavarba, most pedig... Szerintem még picit el is pirultam, pedig én nem érzek semmit sem Enzo iránt. Az nem lehetséges, hiszen teljesen különbözőek vagyunk egymástól. Kezdjük ott a listát, hogy ő egy vámpír, én pedig egy sima átlagos, védtelen ember akibe bármikor belemélyesztheti a fogát. Míg én folyamatosan öregszem, ő addig élete végéig ugyan így fog kinézni. Nem szerethetek bele a legrosszabb emberbe, hisz ő az. Tönkre tette az életemet, nem érezhetek semmit sem iránta, egyszerűen ez nem lehetséges. Ez nem történhet meg! Viszont akármennyire is rossz embernek tartom, de megmentett múltkor, és nem mellesleg kaptam tőle egy vadiúj fényképezőgépet is. Lehet, hogy félre ismertem? Az is lehet, hogy még sem olyan rossz ember, mint amilyennek gondoltam, csak olyannak mutatja magát. Vagy is... Nem tudom, nem bírok tisztán gondolkodni, zavarban vagyok miután fogva tartotta a tekintetemet, s elvesztem a szemeiben. Nah, jó, én szerelmes lettem belé... Nem hiszem el, hogy ez történt, nem akartam, hogy ez történjen, eleve az életembe most nem fér bele az, hogy bárkibe is szerelmes legyek, a sulira kell oda figyelnem, jó eredményeket kell elérnem és az úgy nem fog menni, ha valami, vagy valaki egyfolytában elfogja terelni a figyelmemet. Ez a valaki pedig Enzo. - Ugyan már. Ezt nem fogom elhinni. - reagálok az állítására miszerint az egyik "vacsorájától" lopta el a gépet. Felvont szemöldökkel nézek rá. Tuti nem ilyen, biztosan nem tenne ilyet. Valamiért hiszem azt, hogy van egy jó oldala, csak mélyen, nagyon mélyen elnyomja magában. - Tudod, hogy nem iszok... - mondom miközben az alkoholra nézek.
Kellemes meglepetés, mikor Sarah besétál a Grillbe és egyből odajön hozzánk. Persze valahol sejtettem, hogy össze fogunk futni előbb, vagy utóbb. És Mystic Fallsban erre a legnagyobb esély a Grillben van, hiszen a város apraja-nagyja ide jár kikapcsolódni. Ezt bizonyítja az, hogy most is elég sokan vannak itt, hiszen délután van már, lassan estefelé jár az idő. A pultnál ücsörögve háttal nem nagyon tudom felmérni, hogy kik vannak itt, de igazából nem is érdekel. Matt-et jöttem idegesíteni, de úgy tűnik, hogy jobb és kellemesebb társaságom akadt. A szőke srác persze halálra aggódja magát Sarah miatt, amire csak felvonom a szemöldökömet. Túl lelkes a srác és azok a kiskutya szemek, amelyekkel Sarah-ra néz... Hányinger. A lány kedvesen válaszol neki, majd mintha figyelmen kívül hagyná őt, felém fordul. Hogyha nem nézne ki hülyén, most kidülleszteném a mellkasomat, hogy bizony velem jobban foglalkozik a Kicsi Lány, mint Mattyvel, de nem teszem. Nem is értem, hogy miért is érdekel ez engem, de jó érzéssel tölt el. Sarah felé fordulok és fogva tartom a tekintetét néhány másodpercig, miközben lazán odagurítom Matt-nek a poharat. A srác tátott szájjal bámul rám, majd fogcsikorgatva tölti újra a poharamat. Közben Sarah lassan mintha elpirulna és el is kapja a tekintetét. Nocsak, talán nem zavarba jött? Egy ravaszkás félmosoly kúszik a szám szegletébe és lassan visszafordulok az asztal felé. Megkapom az italomat, majd intek Matt-nek, hogy lesz még egy: a Kicsi Lánynak. Habár nem reagált arra, hogy iszik-e velem egyet, úgy veszem, hogy igen, mert baromi hálás a gépért. - Pont volt a vacsorám zsebébe egy ilyen - kacsintok a lányra vigyorogva és kíváncsi vagyok a reakciójára. Természetesen ilyesmiről szó sincs, egyszerűen bementem egy ilyen boltba és megigéztem az eladót, hogy adjon egy gépet. De kíváncsi vagyok, hogy Sarah hogyan fogadja ezeket az apró beszólásokat, amikkel jelzem, hogy bizony egy szörnyeteg mellett ül, aki embereket fogyaszt vacsorára. Látom, hogy Matt összehúzza a szemöldökét, ahogy keveri a whiskey kólát a lánynak, és egy fél pillantást vet Sarah-ra. Ő is kíváncsi, hogyan reagál a lány erre a beszólásra... Lassan odatolja a poharat Sarah elé, én pedig ismét mélyen a lány szemébe nézek és feltartom a poharamat. - Cheers!
- Igen, jól vagyok, nincs semmi komoly. - mondom kedvesen mosolyogva Mattre, majd vissza fordulok Enzohoz. Hirtelen eszembe jut egy régebbi emlék, kb 11 éves lehettem mikor könyörögtem a szüleimnek az első fényképezőgépemért. Előtte telefonnal csináltam a képeket, aztán mikor rájöttem, hogy szeretem ezt csinálni, és szerintem jó is vagyok benne, akkor megemlítettem az egyik vacsoránál anyuéknak, hogy szeretnék egy saját gépet. Nem kell a legspécibb, legújabb, legdivatosabb, csak lehessen vele fényképeket csinálni. A szüleim azt mondták, hogy majd gondolkodnak rajta, de amíg nem kaptam meg addig minden este kérleltem őket, míg egyszer csak vettek nekem egyet. Nagyon, de nagyon örültem neki, egyből kimentem a szabadba képeket csinálni vele. Nagyon boldog voltam. Aztán ahogy nőttem, úgy kaptam egyre jobb gépeket, persze így több lett a kiadás is, hiszen minél jobb gépet szerettem volna, annál drágább is volt, ezért nem kaptam sűrűn újat, mindig vigyáztam az összesre nehogy bajuk essen. Már eszemben volt, hogy veszek újat, de mivel még nem volt meg rá a pénz, ezért inkább elhalasztottam és használtam azt ami van. Illetve volt. Az pedig, hogy Enzotól kaptam egy újat... Nagyon megörültem neki. - Köszönöm. Tényleg. Nagyon hálás vagyok érte. - mondom halványan mosolyogva miközben a szemeibe nézek. Egy ideig tartom a szemkontaktust. Elveszek a tekintetében. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy zavarba jövök míg a szemeimbe néz. Gyorsan elkapom a tekintetemet és a földet pásztázom szemeimmel pár pillanatig. Úgy tud hatni rám, mint még eddig senki más. Eddig senki társaságában nem voltam zavarban, most pedig... Most pedig igen.
A bárpultnál ücsörögve iszogatom a whiskey-kólámat és azon gondolkozom, hogy Matt-et szívatni nem is olyan szórakoztató dolog. -Nincs valami dolgod? Mondjuk máshol? - hallom az arrogáns, bunkó hangot, amely vélhetőleg hozzám szól. Felnézek Matt szemébe és gonoszkásan elmosolyodom. - Így kell bánni a vendégekkel? Egye fene, kapsz 2 cent borravalót! - kacsintok pofátlanul a srácra, aki csak megforgatja a szemét és távolabb sétál, a pult másik végébe, hogy letörölgessen. - Na jó, 3-at! - szólok utána vigyorogva, és fejcsóválva húzom le a maradék italomat a pohárból. Ahogy az üres pohár koppan a pulton, úgy érzem meg, hogy leül mellém valaki. Természetesen megérzem Sarah illatát, és igyekszem elfojtani a feltörekvő vigyoromat, majd lassú mozdulattal oldalra fordulok. A lány kedvesen mosolyog rám és egy "furcsa" dolgot mesél. Látom, hogy Matt fülel, majd mikor észreveszi Sarah-t, odasiet hozzánk. - Sarah! Jól vagy? Mesélte, hogy mi történt. - bök fejével felém, én pedig elhúzom a számat, hogy még csak a nevemet sem ejti ki. Igyekszem figyelmen kívül hagyni Matt-et és Sarah szemébe nézek. - És ebből mi a logikus következtetés, Sherlock? - nézek rá. Enyhén gunyorog a hangnem, amit használok és talán lenéző is, de az aprócska, ravaszkás mosoly ott pihen a szám szegletében. - Szívesen. Cserébe igyál velem egyet! - fordulok teljes testemmel Sarah felé. Mélyen a szemébe nézek, miközben oda sem figyelve lököm Matty kezébe a poharat. Teljesen ignorálom a srácot, és igyekszem sötét pillantásommal fogva tartani Sarah-ét. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e, vagy fontosabb neki Matt és odafordul hozzá.
1 hete történt a hídnál a balesetem, de szerencsére megúsztam egy agyrázkódással meg egy-két kissebb sérüléssel, ami hála Enzo vérének hamar begyógyultak, így én is jobban lettem. Legalábbis fizikailag. Eléggé megviselt, hogy oda veszett a gépem is, mindem fotóm rajta volt, a temetős is ami bevallásom szerint egész jóra sikeredett, de hát ez van, legalább megúsztam enyhe sérülésekkel és nekem nem lett bajom. Pár napra rá, névtelenül kaptam egy nagyon jó fényképezőgépet, sokkal jobb, mint ami nekem volt. Egyből tudtam, hogy csakis Enzo küldhette, hiszen rajta kívül senkinek nem meséltem a balesetről és arról, hogy a kocsimmal együtt a fényképezőgépem is oda veszett a tűzben. A kocsi miatt nem siránkozok, hiszen szeretek gyalogolni, tudok gondolkodni meg ilyenek, szimplán csak annyi a hátránya, hogy hamarabb kell elindulnom, ha nem akarok elkésni onnan ahova megyek, de ez annyira lényegtelen már. Örülök az új gépemnek, már ki is próbáltam, sokkal szebb képeket csinál, mint a régi, tényleg nagyon örülök neki, és muszáj megköszönnöm Enzonak, tudom, hogy ő vette, bár az okát nem igazán tudom, hiszen állítása szerint nem foglalkozik velem. Akkor miért kaptam tőle egy vadiúj, s sokkal jobb gépet? Lemegyek a Grillbe azzal a céllal, hogy ha itt nincs akkor megkérdezem Matt-et, hogy látta-e, de szerencsére meglátom Enzot a bárpultnál. Oda megyek hozzá és megállok mellette. - Képzeld, olyan furcsa dolog történt. Pár napra a balesetre, kaptam egy vadiúj gépet. Csak te tudtál róla, hogy nincs gépem. - mondom kedvesen és végig az arcát fürkészem bármiféle érzelem után kutatva.
A Grillben ücsörgök a bárpultnál és whiskey-kólát iszok. Igen, kólával, ugyanis még csak délután 4 óra van, nem kéne ilyen korán részegnek lenni. Igazából csak igyekszem elütni az időmet, ma szabadnapos vagyok. És erre a legjobb hely a Grill, illetve Matt a pultnál. Folyamatosan szívatom, beszólogatok neki és igyekszek normális csevegést kialakítani - több, kevesebb sikerrel. Vélhetőleg nem zárt a szívébe a srác az elmúlt hónapok miatt, de hát Istenem... Nem sírom el magam, hogy nem vagyunk puszipajtások. Számon kérem tőle, hogy ugyan miért fecsegte el Sarah-nak a vámpírvéres titkot, és megemlítem neki, hogy jól jött, hogy tudott róla a lány, hiszen így a haldoklása közepette nem kellett elmagyaráznom neki, hogy a vér segíteni fog neki. A baleset óta egy hét telt el, azóta nem nagyon láttam Sarah-t. A baleset utáni nap tartottam szemmel, betartotta az ígéretét és vigyázott magára, nem okozott galibát. Én pedig megdicsértem, és kedveskedtem neki. Sarah nem Sarah a fényképezőgép nélkül, így elmentem és vettem neki egy gépet. Baromira nem értek a fényképezéshez, így megbabonáztam az eladót, hogy adjon valami frankó, menő gépet egy ifjú hölgyikének. Nem a legjobb, de elég jó a márkájában, és biztos, hogy jobb, mint ami Sarah-nak volt. Nem fűztem hozzá üzenetet, csak beleraktam egy dobozba, és elküldtem Sarah-nak. Mostanra már biztos megkapta, és ha szerencsém van, akkor nem vett magának előbb egy másikat, és már az új gépével kattogtatja a fotókat. Matt rá is kérdez, hogy ugyan minek vettem neki egy új gépet. Erre nem nagyon tudok felelni, úgyhogy csak megvonom a vállam és kérek még egy kört. Valóban: minek is foglalkozom én ennyire Sarah-val?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek Szomb. Május 30, 2015 2:46 pm
Ezra & Olivia
The life is not easy...
Eleget bujkáltam már a bekattant ikertestvérem elől... Nem fogok tovább rettegésben élni mindennap, hogy mit fogok tenni, ha találkozunk, vagy megtalál. Ideje volna már rendbe tenni az életem, és mivel most nagyon elszánt vagyok, ezért összekészültem, és elindultam a Mystic Frill-be.Mivel kint jó idő volt, és én az a kiöltözős típus volt, ezért most sem adtam le a szintet. Egy piros hosszabbított szélű tunikát vettem fel, és egy rövid farmer nacit, amiben Isteni volt a fenekem, legalábbis minden srác ezt mondta. - Egy csésze kávé lesz... ömmm... ahhoz az asztalhoz. - Mutatok rá a nagy nehezen kiválasztott asztalra, mikor leadom a rendelésem, majd rá is kacsintok a pultos srácra, hátha ad egy kis kedvezményt.. Az asztalhoz sétáltam, és leültem, majd elővettem a táskámból egy kis noteszt, amibe nagybetűkkel felírtam a következőt: ÚJRA KEZDÉSHEZ SZÜKSÉGES. Hát tőlem várható módon az első pont a pasi volt... kell szereznem egy pasit. Tudom, hogyan lehet ilyen könnyen venni a dolgokat, ha a pszichopata bátyám üldöz, s meg akar ölni. Erre a válasz egyszerű: előbb-utóbb úgy is rám talál, és addig miért ne élvezzem az életet? Épp írném a második pontot, mikor megzörren a csengő az ajtó felett, és megnéztem, hogy ki az... Egy srác volt, egy szőke hajú félisten... Uramisten, remélem erre fog jönni, és épp így is lett. Lábammal kijjebb löktem a velem szembe lévő széket, és mikor a szék mellett volt, mágiával meglöktem egy srácot, hogy leendő áldozatomat a székre lökje... Majd mikor megtörténik ez a "véletlen" baleset. Elmosolyodom. - Szia... Szép belépő, jól vagy? - Elővettem a pasikat meghódító mosolyomat, és még érdeklődtem is a hogy léte után... Zseniális vagyok. Mivel a noteszre már nincs szükségem, ezért becsukom, és visszadobom a táskámba.
Tekintetemet a srácra emelem, amolyan "kinyírlak ha mégegyszer beszólsz" módon, és legszívesebben most tényleg a nyakába önteném az italom. Az egyetlen szerencséje, hogy jobban sajnálom egyelőre még az italt, mint amennyire rá haragszom. Viszont ha tovább húzza az agyam, még megfürdethetem. Sőt! Jó, persze az igaz, hogy én kezdtem neki ennek az egésznek. Ha nem szóltam volna semmit, akkor valószínűleg most békésen iszogatná mindenki a saját pohara tartalmát. Viszont egy megalázkodó bocsánatkérés helyett, csak egy újabb adag morgolódást és vitatkozást kap. Ezt pedig már csakis saját magának köszönheti. Én pedig talán még jól is járok, hogy valakin le tudom vezetni a dühömet, aki ráadásul még egy nagyképű idióta is, szóval bőven megérdemli. - Ja, igen okoskám! És akkor én meg várjam, hogy a kezembe pottyan majd magától az ital mi? - Kérdezem vissza idegesen, majd a következő mondatát inkább elengedem a fülem mellett. Nem szeretnék tovább veszekedni itt, elvégre értelmetlen és tény, hogy ez egy beképzelt idióta, aki soha nem állna le, tehát nekem kell behúzni azt a bizonyos vészféket. Na meg el tudom képzelni, hogy mégis hány italt kaphatott már az arcába a magasan hordott orra miatt. Le merem fogadni, hogy elég sok nőnek ez nem jön be, hiába is egy istenségre hasonlít... Persze vannak buta libák is. Biztos értük van ő is oda. Épp elfordulok tőle és belekortyolok a tequilámba, ezzel kizárva őt a tudatomból, mikor egy újabb kérdést céloz nekem, amitől kis híján sikerül kiköpnöm, az amúgy sem túl jó ízű italt. Azt persze eddig is tudtam, hogy egy igazi nőcsábász a srác, de hogy ennyire... Tényleg annyi sincs benne, hogy mielőtt feltenne egy ilyen kérdést, legalább megkérdezze iszom-e valamit, vagy bánom is én... Mondjuk azt sem fogadtam volna el, ahogy igent sem mondtam volna, így viszont még annyira sem megyek bele a hülyeségeibe. Komolyan ennyire hülyének néz? - Szóval feküdjek le veled? - Kérdezek vissza, miközben egyre inkább szorongatom a poharamat és egyre inkább a nyakába akarom önteni annak tartalmát. - Ahha! És mennyibe kerülsz, cicafiú? - Ha ő így, hát én is így! Ha ő engem egy libának tart akit bárhol bármikor meg lehet kapni, akkor pontosan itt az ideje, hogy megkapja ő is egyszer s mindenkorra a magáét. Kíváncsi leszek milyen arcot fog vágni ha felfogja kérdésem értelmét. Na meg a válaszára is kíváncsi leszek. Persze soha nem fizetnék senkinek azért, hogy lefeküdjön velem, de egy kis szívatásnak megteszi.
Hát akkor, előre a színtiszta szórakozás nevében. Igazság szerint tudtam nagyon jól, hogy egy embernek akkor lesz igazán vége, akkor jön el érte a halál és a gyász, amikor egyedül van, és magányos. Amikor már annyira letörték és kedvét szegték a gonoszok, hogy se ereje, se kedve nincs elmenni otthonról, elhagyni a négy fal védelmét, és letépni önnön alkotta béklyóit. Tudtam én ezt mind nagyon jól, és éppen ezért döntöttem úgy évekkel ezelőtt, hogy minden napomat úgy fogom élni, mintha az utolsó volna, hiszen nem vagyok halhatatlan. Nem vagyok vámpír, még csak vérfarkas sem, hogy lassabban öregedjek az átlagnál. Sima alakváltó vagyok, aki könnyedén belesétálhat a halálba. Persze, nem mondom, hogy gyenge vagyok és védtelen, mert ez nem igaz, éppen olyan erős, és vad voltam, mint az állat, amivé változtam.
Az ajtó nyitódik és zárul, egymás után érkeznek ezek a dallamok, mintha csak egy megszakíthatatlan szólánc képei lennének. Eliszogatom az innivalómat, s közben azon pörög az agyam, mit is kezdhetnék magammal, ez a hely annyira lerohasztja a kedvem, és a tevékenységeim számát, mintha csak egy főzőműsort néznék szex előtt. nincs itt egy olyan ember, sem aki érdekes lenne, vagy éppen annyira érdektelen, hogy az már kíváncsivá tesz, kivéve Amara. Ő volt az egyetlen ismerősöm, és így persze a szívemhez nőtt a kicsike, mint valami szörnyecske, akit ha vízér, megvadul, és a mikroba téve kell felrobbantani. Féltem is, hogy egyszer előtör belőle az, ami ő valójába, a horgony, és csak úgy véletlenül átszippant a másvilágba, még akkor is, ha ez logikailag lehetetlen, bár, eddig a vámpírokról is ezt hitték. Figyelmem megakad egy lányon, aki fiatalnak tűnik, arcára mégis kemény vonásokat rajzoltak a gondok. Leül közém, és egy másik srác közé, s addig fészkelődik a széken, míg ki nem löttyinti az italát, ez pedig kicsit megnevettet. Próbálom elnyomni keserű, élvezkedő mosolyom, de nem titkolhatom, hogy örömömet lelem mások sanyarú sorsának látványában. Mikor hozzám szól, s szavai jegesen csengenek, még inkább elvigyorodom, letojva azt, hogy ebből akár bajom is lehet, kitudja, ki ül éppen mellettem. - Hé, kislány, én voltam itt előbb, ha nem tetszik, akkor lépj le! – mondom fennhangon – a tequila pedig meg se kottyan, volt már rosszabb dolog is a nyakamban – mondtam, visszaemlékezve arra, amikor egy egész tortát kaptam az arcomra az egyik sulis bulin. El is vigyorodom, fekete erdő torta volt, a kedvencem. Lassan, feltűnően végigmértem a harcias teremtést, és óvatosan megnyaltam az ajkam. Csinos kis nőcske volt, mit fogni rajta, nem az a pálcika féle buta liba stílust képviselte. - Mi lenne, ha az italod után lefeküdnél velem valahol? – tettem fel az egyszerű kérdést, és számítottam is arra, hogy igazán kétfajta reakciót is kaphatok, de csak mosolyogtam magabiztosan, és próbáltam a legszívdöglesztőbb formámat adni, hiszen mégiscsak a legérdekesebb ember volt körülöttem, és nem hagyhattam elmenni. Kivéve akkor, ha velem szerette volna véghezvinni, hiszen én voltam az egy éjszakás kalandok királya, és talán ha jól viselkedik majd, vacsorát is kap.
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek Szer. Ápr. 01, 2015 9:31 am
Cole & River
Miért van az, hogy én akárhányszor ebbe a városba jövök, mindig történik valami sz@r. És kivétel nélkül mindig. Legutóbb például lerobbantam, és aztán egész éjszaka azon agyalhattam, hogy mégis hol húzzam meg magam. Nem túl nagy kedvem volt a kocsimban aludni, miután olyan csúnyán cserben hagyott, de végül kénytelen voltam. És nem volt túl jó, főleg, hogy ott bármikor bárki rám támadhatott volna. Igazából alig hunytam le pár percre a szemem, hiszen egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. Sőt! Nos, hát úgy tűnik a sors megismételte magát, csak ezúttal sokkal de sokkal kíméletlenebbül. Most nem áll fent az a lehetőség, hogy majd a kocsimban alszom, és reggel keresek valakit aki segíthet hazajutni, elvégre az autó felfordulva hever az út szélén, miután az a vámpír fogta és elhajította... Szó szerint. Még mindig nehezen tudom felfogni, hogy mégis hogy lehet ennyi erő bennük, pedig jó pár éve vadászom már rájuk. Persze bennem is van igen nagy erő, de azért egy autót kétlem, hogy képes lennék szemrebbenés nélkül eldobni. Az meg a másik, hogy szívem sem lenne hozzá... Na mindegy! Idegesen vágom be a bár ajtaját, néhány szem még rám is szegeződik, de ez most cseppet sem érdekel. Némelyikre vissza is nézek azzal a "mit bámulsz?!?" kifejezéssel, majd egyenesen a pulthoz megyek és befészkelem magam két férfi közé. Odaszólok a pultosnak, hogy kérek egy tequilát, majd mikor elkapom azt, kissé megelégelem, hogy folyton valamelyik oldalról meglöknek és így máris fele italom kilötykölődött, végül rámordulok a mellettem helyet foglaló srácra. - Hé! Mi lenne ha kicsit összébb szednéd magad? Biztos vagyok benne, hogy nem szeretnél egy tequilát a nyakadba! - Mondom olyan barátságtalanul, amennyire csak lehetséges, bár ezt azt hiszem rögtön meg is bánom, elvégre nem ő tehet erről, főleg miután mást sem csinál csak ül. Veszek egy nagy levegőt, majd kifújom azt, de végül úgy döntök nem szólok semmit. Ha ülni akar akkor miért nem ül egy asztalhoz vagy boxba? A fenébe! Az ég világon semmi kedvem itt tölteni egy újabb éjszakát és jelenleg épp nem érdekel hogy másokon töltöm le a haragom. Ez van.
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek Szer. Ápr. 01, 2015 6:39 am
River and Cole
Ha én leszek a király, lehetnél a királynőm
Hát akkor, előre a színtiszta szórakozás nevében. Igazság szerint tudtam nagyon jól, hogy egy embernek akkor lesz igazán vége, akkor jön el érte a halál és a gyász, amikor egyedül van, és magányos. Amikor már annyira letörték és kedvét szegték a gonoszok, hogy se ereje, se kedve nincs elmenni otthonról, elhagyni a négy fal védelmét, és letépni önnön alkotta béklyóit. Tudtam én ezt mind nagyon jól, és éppen ezért döntöttem úgy évekkel ezelőtt, hogy minden napomat úgy fogom élni, mintha az utolsó volna, hiszen nem vagyok halhatatlan. Nem vagyok vámpír, még csak vérfarkas sem, hogy lassabban öregedjek az átlagnál. Sima alakváltó vagyok, aki könnyedén belesétálhat a halálba. Persze, nem mondom, hogy gyenge vagyok és védtelen, mert ez nem igaz, éppen olyan erős, és vad voltam, mint az állat, amivé változtam.
Mégis úgy éreztem nincs már visszaút, nincs visszakozási lehetőség, egyszer el fog jönni az én időm, ahogyan az öregségem is, és én ezt nem akartam. Nem akartam, meghalni, élni akartam, amíg csak világ a világ, örökké, mint azok az ősvámpírok, akikről anyám mesélt. Az elsők. Rengeteg mente-mondát hallottam már ilyen természetfeletti lényekről, a horgonyról, akit egy ősi boszorkány átkozott el, és a szerelméről, akit szörnyeteggé változtatott. Ősvámpírok, akiket anyjuk mágiája tett halhatatlanná, hasonmások, akik évszázadról évszázadra feltűnnek újra meg újra, megkeseredett vadászok, akik még mindig nem adták fel, és a többi, és a többi. Szóval, sok mese kering szerte a világban, és én most itt vagyok abban a városban, ahonnan mindezek indultak. Szóval, remélhetőleg igazi buli lesz itt az élet. A vállammal belöktem a „Mystic Grill” nevezetű bár ajtaját, és beléptem. A tágas helyiségben sok ember volt, és megannyi csinos lány, s bár egyik sem tudta, de mind azért jött ide, hogy a nagy King Cole kedvére tegyenek. A bárpulthoz lépdeltem, felültem az egyik székre, és kértem egy üveg ásványvizet, nem akartam itt létem legelső pillanatában elázni. Hátat fordítottam a pultos fiúnak és végigjárattam tekintetem a tömegen. Az oroszlán megérkezett, és csak a megfelelő gazellára vár.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Bárpultok, bárszékek 
). Én csak kedvtelve nézem a szőke srácot és hallgatom a megjegyzéseit, majd a lányra nézek, hogy mit válaszol. Nem igazán érdekel, hogy Matt mit gondol rólam, és az sem, hogy Sarah. De be kell vallanom, hogy örülök, hogy a lány még nem hagyta el Mystic Falls-t, habár tudom, hogy neki az lenne a legjobb. Túl sok veszély és szarság van ebben a városban egy „egyszerű ember”-nek. 
•• love me like you do •• xxx ••
//
