Nem álltam épp a helyzet magaslatán. Az igazság az, hogy szerettem volna kikapcsolni az agyam és elengedni magam de nem sikerült. Folyamatosan azt figyeltem melyik pillanatban kell közbelépnem, mikor veszti el valaki annyira a fejét, hogy igazi baj történjen. Ráadásul egyik Salvatore férfit sem láttam ami még inkább aggodalomra adott okot. Ahogy kifelé indultam a tömegből, egy üveg ital társaságában, hogy eltűnjek a dolgozószobában, Stefan állta az utamat. Nem, nem a jó barátom, a mentorom. A ripper volt előttem még mindig. Legutoljára akkor találkoztam vele amikor a Grillben voltunk és az, nem volt épp kellemes találkozás. Ahhoz azonban, hogy kínosan érezzem magam, vagy féljek, túlságosan fáradt voltam. Még pörölni sem kezdtem el vele, egyszerűen megrántottam a vállamat és hagytam, had mondja a magáét. Mikor elhallgatott, nagyot húztam az üvegből. - Lenne jobb dolgom is, elhiheted de valakinek szemmel kell tartania Miss bulikirálynőt. – fejemmel a gerendákon táncoló Elena felé intettem és hangosabban sóhajtottam fel mint Stefan. Aztán felmerült bennem egy kérdés. – Különben meg, hogy-hogy nem érzéketlen hercegnővel táncolsz odafent? – nyers voltam és nem érdekelt. Úgysem voltak érzései, akkor miért érdekeljen? Persze mélyen, belül, ott voltam mellette. Figyeltem a lépéseit. Nem csak mert vissza akartam kapni hanem azért is mert a barátom volt… a barátokat pedig nem hagyjuk cserben, főleg akkor nem, ha szorul a hurok. Épp ezért akármikor jöhetett hozzám és Stefan ezt tudta is, nem volt értelme minden alkalommal elmondani neki. Emlékszem arra a napra amikor Stefan megígérte, hogy soha nem engedi, hogy történjen velem valami. Az a nap is élénken él bennem amikor Stefan elvitt az erdőbe és elmagyarázott nekem mindent. Ő miatta voltam olyan jó ebben a vámpír kérdésben, amennyire. Sokkal tartoztam ennek az embernek és eszem ágában sincs elhagyni azért mert most rosszabb napjai vannak. Üres poharára pillantottam majd kérdés nélkül vettem el tőle, hogy megtöltsem a kezemben pihenő whiskyvel. Némiképp mégiscsak igényesebb mint a sör amit vedelnek. - Egészségedre! – a levegőbe emeltem az üveget mintha koccintanék majd jó alaposan ráhúztam. – Tudod mit Stefan? – kérdeztem tőle és nem vártam meg, hogy válaszoljon – adok neked egy feladatot. Eszem ágában sincs józanul végigállni ezt a bulit. Nem csak neki jár az élvezet. – intettem ismét Elena felé és újra ittam – a te feladatod pedig az, hogy ne engedd, hogy abbahagyjam az ivást! – jelentettem ki de persze nem arra gondoltam, hogy annyira részeg akarok lenni, hogy ne tudjak magamról… annyit akartam inni ami segít majd elhalványítani a problémákat és inkább arra koncentrál majd, hogy mennyire jó táncos vagyok.
Zsebre vágott kézzel léptem el a kocsi mellől. A szemöldököm szinte az egekbe szárnyalt, ahogy a jelenleg otthonomat képező panzióból hallatszó zajokat meghallottam. Némiképpen mondhatjuk azt is, hogy mióta Elena itt él, és valamelyest érzéketlen (hű, de szépen fejeztem ki magam), mintha itt többször állna a bál, mint azt én megszoktam. De hát mióta visszatértem a ripper korszakomhoz, nem mondanám, hogy túlzottan zavart ez. Kivéve most. Egyáltalán nem vágytam a hangoskodásra, főleg nem a fiatal tinikre, akik úgy pattognak, mint valami pingpong-labda, és szinte leállíthatlanok. Oké, a leállítás még menne is, de... valljuk be, kinek van kedve lemészárolni az iskola felét? Na? Jelentkező? Még jó, hogy a zsebembe mélyesztettem az ujjaimat. Felsóhajtottam, és megálltam a néhány lépcső előtt, ami az ajtóhoz vezetett volna. Már kinn a verandán is jól hallható volt a zene. Mi több, már kinn a verandán is iszogattak egyesek. Áh, Elena és az ötletei. Néha szórakoztatóak, de ez most a saját maga szórakozása miatt lett megrendezve, erre is lefogadok. Bár amennyire mostanában érdekli mások véleménye... inkább szóvá sem teszem. Csak ha a szemem elé kerül. Beléptem az ajtón, jól hallhatóan csapódott utánam, hiszen ha valamikor, hát most aztán tényleg nem érdekel az se, ha kiszakad a keretéből. A nappali csak a verandán látottak négyzete volt. Vagy már... inkább nem is fokozom. Buliztak, és kész. Ebben az amúgy csendes, sötét panzióban.
Ahogy egyre inkább haladtam előre, egy-két ismerős arcot fedeztem fel még abból a korszakból, mikor úgy éreztem, nekem muszáj megint iskolába járnom. Fenomenális ötlet volt. Csak felsóhajtottam, beletúrtam a hajamba, és azt hiszem, a most táncoló idegeimet muszáj volt megnyugtatnom valamivel. Ezért is ragadtam meg egy pohár akármicsodát, aminek csak az íze alapján tudtam megállapítani, hogy valami puncs lehet. A pisisek kotyvaléka. Na jó, erre a fél percre, míg áthaladok itt, pont elég lesz. A szobámban mostanában amúgy is egy kész eldugott italkészlet van. A vacsorát mindig illő megkoronázni egy pohár whiskyvel. És mostanában sokféle vacsorát kóstoltam. Némelyik finom volt... némelyik meg nem. Körbenéztem még egyszer, hogy felmérjem a terepet. És csak ekkor tűnt fel egy szőke hajzuhatag, ami jóformán éppen felém tartott. Caroline remek időzítései. Valahogy egyáltalán nincs ínyemre, mióta megpróbált a grillben a lelkemre beszélni, pluszban bevetette Klaust is. De hát rendben. Legyen. Egy kis bájcsevej... aztán ennyi. - Micsoda meglepetés... - sóhajtottam fel némiképpen ironizálva, valami bájvigyorral a képemen, miközben felé emeltem a puncsos poharamat. - Meg mertem volna esküdni rá, hogy múltkor a Grillben látottak után van jobb dolgod is, mint egy ilyen buli - jegyeztem meg. Hát igen. Ki ne vette volna észre azt, ami Klaus és Carolne között zajlik? Áh, ezen már nem is gondolkodom, megfájdul a fejem.
végre sikerült megtörnöm a kötődést, de erről még senki sem tud Zach-en kívül. Nem mertem még beszélni Klaussal, talán majd holnap. Ma viszont még midig a kis cselédje vagyok. Azt mondta, hogy nézzek közül a Salvatore házban, hátha találok valamit, amit fel tudnak használni ellene. Például még egy fehértölgyfából készült karót. Igazából gőzöm sincs, hogy miért épp engem küld. Talán azért, mert Stefannal megyek majd a karneválra? Úgy hallottam, hogy Damon most nincs itthon, szóval csak megvárom, míg Stefan is elmegy, és utána körülnézek a házban. Na, Stefan most ment el. Még várok tíz percet, hátha itt hagyott valamit, és visszajön érte, aztán bemegyek. Amúgy tényleg, mit is keresek? Valamit, ami veszélyes Klausra nézve, meg még olyant említett, hogy nézzek körül, van e valami Elena kötődéséről Damonhöz. Egyre jobb, pont én keressek a kötődésről valamit, én, aki már nem kötődök Klaushoz. Tényleg unom már ezt… Érdekes, Stefan ilyen feledékeny? Nem zárta be kulccsal az ajtót. Sebaj, annyival könnyebb dolgom lesz. Hol kéne kezdenem? Talán a nappaliban. Ám alighogy belépek a hatalmas terembe már is az idősebb Salvatore testvérrel találom szemben magam. Nem úgy volt, hogy ő ma is elmegy New Orleansba? El kéne érnem valahogy azt, hogy ne figyeljen, vagy elaludjon. Nem akarom bántani, hiszen az öccse lesz a karneválon a partnerem, és a végén még balhé lenne. Ráadásul, ki törné ki egy olyan srác nyakát, akinek ilyen szép kék szemei vannak? Lehet, hogy csak én képzelem be magamnak, de Damon tényleg flörtöl velem? Én úgy tudtam, hogy épp Elenával van, de mondjuk hallottam már arról is, hogy mennyire szeret lányokkal flörtölni. - Ja, igen Stefant keresem. Meg akartam beszélni valamit a ruhánkkal kapcsolatban - találom ki a leghihetőbb hazugságot. Amúgy is beszélnem kellet volna Stefannal, hogy milyen színű nyakkendőt vegyen fel, szóval így még viszonylag igazat is mondok. - De oké, megvárom, de akkor én is kérek… - mondom mosolyogva, s Damon poharára mutatok. Talán miközben megiszom, ki tudok találni valamit, hogy mégis hogyan kutathatnám át a házat. Látom nem zavartatja magát, elég feltűnően végigmér, biztos azért, hogy megnézze kit szedett fel az öccse… - Salvatore szokás nálatok, hogy ilyen udvariasak vagytok? Anne Gibson – válaszolom az udvarias mozdulatra. Olyan furcsa, hogy a mostani korban is meg tudták tartani az udvarias énjüket, ezt tisztelem a legtöbb idősebb vámpírban. - Szóval, akkor nekem is töltesz? – kérdezem mosolyogva majd leülök a kanapéra, ahol az előbb Damon ült. Még mindig ki kell találnom, hogyan nézek körül, addig is legalább megismerhetem Stefan bátyját.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Vas. Márc. 31, 2013 1:12 pm
To Anne
“Sokan azt hiszik, gondolkodnak, pedig csak újrarendezik előítéleteiket.”
Emlékszem amikor New Orleans-ba mentem: Tudnom kell mindent a kötelékről, miként lehet véget vetni neki, mit kell még tudnunk róla, és igaz-e mindaz, amit Klaus mondott. Elenával való találkozásom után meg vagyok róla győződve, meg kell oldanunk ezt a problémát, csak akkor lehetek vele, ha nem csak az érzései, de a tettei is a saját döntése alapján születnek, nem pedig az én befolyásomra. Először Stefanhoz akartam fordulni, jöjjön el velem New Orleans-ba, és segítsen, így egyúttal talán a mi kapcsolatunkon is javíthattam volna, de belefáradtam már az egészbe, nem akarom az öcsém hajszolni, neki se tenne jót most a társaságom, biztos vagyok benne, a háta közepére sem kíván azok után, hogy Elenát elveszítette. Ismerem az érzést, én sem szívesen viseltem el ha a közelemben volt, miután őt választotta a lány, aki az én szívemet is rabul ejtette. Bonyolult egy helyzet, újra és újra ugyanabba a hibába esünk: ugyanabba a lányba szeretünk bele, s ez egyszer a vesztünket fogja okozni. Az út nem volt hosszú, különösen úgy nem, hogy tövig nyomtam a gázt, míg oda nem értem, a háttérben félhangosan szólt a zene, de nem igazán tudtam figyelni a szövegre, vagy magára a dallamra. A menetszél zaja sem hatott meg, vagy az időnként felcsapódó kavicsok kopogása a motorháztetőn. A gondolataim túl hangosak és zavarosak voltak ahhoz, hogy bármire is oda tudjak figyelni, még jó, hogy a vezetés miatt nem kellett aggódnom, rutinosan tekertem a kormányt és tapostam a gázt, csak úgy süvítettem az utakon, és ez az egy segített abban, hogy ne azon agyaljak, ahová tartok, vagy ami történt nemrégiben velem. Az utcák ismerősek, túlzottan ismerősek, szinte semmi nem változott ezen a helyen, az épületekből több lett, néhányat felújítottak, új üzletek nyíltak, de még mindig kiismerem magam a környéken, s ez legalább jó dolog. Egy ismerős ajtó előtt haladok el, a felismerés belém nyilall, de időm sincs átgondolni, mi rohamoz meg, a következő pillanatban egy lány terem előttem, barna íriszeivel mered rám ledöbbenve és boldogan. Ajkaival mohón lecsap az enyémekre, majd épp olyan hirtelen szakad el tőlem, ahogy megjelent. Felnevet, én pedig oldalra billentett fejjel meredek rá, levegőt se merek venni. - Charlotte... - bököm ki meglepetten, számat résnyire eltátom, ő pedig sírni kezd, könnyei borzasztó gyorsan potyognak, halvány csíkot húznak végig arcán, és én nem tudom mihez kezdjek. Sosem kezeltem jól, mikor sírtak a közelemben, különösen akkor nem, ha az illető számomra majdhogynem jelentéktelen. - Nocsak, meglep, hogy itt látlak! - magyarázom gyorsan, hogy eltereljem a figyelmét, holott pontosan tudom, mire kértem akkoriban, hogyan lógtam meg előle, hogyan hagytam magam mögött, ahogy minden mást is.
***
Majd egy hangra visszatérek a "való világba" , felugrok az ágyamról, majd a lesuhanok a nappaliba. -Jé az öcsém kis partnere. Mondom mosolyogva. -Csak az a baj, hogy nem kopogtál, ahogy látom nem tanítottak meg rá, kis tiszteletlen.Vigyorgok, majd töltök egy kis vért és elkezdem iszogatni. -Ha Stefanhoz jöttél, ő nincs most itt, de maradj és várd meg itt. Mondom ezt még mindig vigyorogva, majd lehuppanok a kanapéra. Nem hiszem el, hogy az öcsém egy hibrid csajszit szedd fel. Feltűnően végig mérem a lánykát, hát nem rossz választás, de nem is a tökéletesség. -Ó, de bunkó vagyok, be sem mutatkoztam, Damon Salvatore, bár szerintem hallottál rólam. Mosolygok, majd felpattanok és odasétálok, hozzá és megcsókolom a kézfejét. -Téged, hogy hívnak?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Szer. Jan. 30, 2013 4:15 pm
Játék lezárva
// comment: Én is köszönöm, kedvesem, az utolsó reagod nagyon tetszett. A legközelebbi játékunkba nem ígérek ilyen "sok" drámát. //
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Jan. 28, 2013 7:49 pm
Stefan & Elena
Erősen magamhoz szorítom a plédet, de érzem, hogy az anyag alatt libabőrös testem minden egyes része. Élvezem a kellemes őszi szellőt, ahogy a hajamba kap, s hátrafújja. Olyan megnyugtató itt lenne, beszívva a friss levegőt, már nem is tudom, hogy mióta nem jöttem errefelé. Talán pár hónapja, vagy fél éve? Fogalmam sincs, amikor Jenna idehozott minket Jeremy-vel, a szüleink halála után olyan érzés fogott el engem, mintha ők is jelen lennének, holott nem voltak. Azóta Jer egyszer se tette be ide a lábát, de én most mégis itt vagyok. A kedvesemmel, szerelmemmel.. Stefan-nel. Egy apró mosolyra görbülnek az ajkaim, mikor felidézem őt magam előtt. Hogy lehet valakit ennyire szeretni? Csodálkozok a tájban, és pár percen belül átölel valaki hátulról. A mellkasára döntöm a fejemet, és Stefan-hoz bújok. Árad belőle a szeretet, s a bensőmben végigsöpör a melegség.
Lehunyom a szememet. Ez nem így van. Damon nem vett el tőle.. Vagy mégis..? Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy hogyan történt ez az egész. Hirtelen észbe kapok, és legszívesebben jól fejbe kólintanám magam. Hisz ez a terve, azt akarja, hogy kétségeim merüljenek fel bátyával szemben. Nem fogom neki megadni ezt az örömöt, el kell fogadnia azt a tényt, hogy gyengéd érzelmek fűznek engem Damon-höz. De képes vagyok-e őt valaha úgy szeretni, mint Stefan-t? Alig pár hónappal ezelőtt azt hittem, hogy ő az igazi, a nagy Ő, ahogyan mondani szokták. Ő aranyozta be a napomat, feltétel nélkül szeretett, hagyta, hogy hadd menjek a saját, makacs fejem után, holott tudta, hogy van egy jobb megoldás, de nem akadályozta meg. Nem szólt bele az életembe, hogy mit hogyan csináljak, hogyan tovább, és még sorolhatnám. A bátya azonban eléggé heves természetű, és szerintem ő nem engedné meg ugyanezt. Mindennek úgy kell lennie, ahogyan Damon mondja. Egy ideig még el tudnám viselni, de hosszú távon azt nem, hogy el vagyok nyomva, és a szavam, a saját akaratom már semmit sem ér. Összeráncolom homlokomat, és gyorsan félresöpröm ezt a felbukkanó gondolatot. Csak jobban komplikálom a dolgokat, s nem éppen jó időzítés most ezen rágódnom. Meg úgy általánosságban is. Damon-nel eddig nem merültek fel problémáink, ha eltekintünk a bál napjáról, mikor Katherine-nek nevezett. Az még a mai nap is zavar engem, többször vágta már hirtelen indulatból a fejemhez, hogy nem is különbözünk annyira, de olyan még nem akadt, hogy egy szenvedélyes pillanatunkat így megtöri. Bár az utóbbiban a múltban nem nagyon volt részesünk. Kezdem elveszni a reményt. Miért ennyire nehéz felfogni, hogy én csak jót akarok neki? Tudom, hogy az elmúlt hetek eléggé felkavarhatta az életét, s Damon és én csak hab voltunk a tortán.
- Igazad van. Lexi tényleg nincs itt, de én itt vagyok. Ő sem ezt akarná, hát nem emlékszel? Hogy miért segített neked visszanyerni az emberségedet? Undorodtál attól, ami most vagy. – fonom össze a karomat a mellkasom alatt, és oldalra biccentett fejjel meredek rá. - Nem kerestelek? Hónapokig kutattam utánad. Mindig zsákutcába értem. Fel sem tudod fogni, hogy mit éltem akkor át. Szerettelek Stefan, te pedig itt hagytál engem. Azt se tudtam, hogy melyik államban tartózkodsz, vagy egyáltalán élsz-e még. Szóval, ne add nekem a megbántott férfit, mert egyáltalán nincs igazad. Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz. – engedem ki magamból a felgyülemlett gőzt. Eddig bírtam hallgatni, hogy így hibázok, úgy hibázok, összejöttem Damon-nel, lefeküdtem vele. De az utóbbit honnan tudja? Damon kérkedett vele, vagy csak sejtette? Csak bízni tudok benne, hogy a bátyának van annyi esze, s nem hánytorgatja ezt fel neki.. Gyerekes húzás lenne a részéről. Halk kuncogás tör fel a torkomból, miután befejezi a monológját. Egyszerűen.. nem tudom magam leállítani. Nevetek, és nevetek, az érzelmeim az ezerszeresükre nőttek, és nehéz nekik parancsolni. - Úgy hangzik, mintha azt várnád, hogy ugorjak a karjaidba, és legyen, minden a régi. Sajnos, el kell, hogy keserítselek, ilyen nem lesz. Ezek után főleg nem. Bevallom volt egy időszak, mikor kétségeim támadtak, de már nem. Most, hogy látom ki is vagy valójában. – az utolsó mondatot inkább magamnak célzom suttogva. Durva vagyok vele, nem érdemli ezt meg, de ha legalább hangosan kimondom, talán én is eltávolodok tőle. Mindkettőnk számára ez lenne a legjobb. Tényleg nem lehetünk barátok, a közös múltunk megakadályozná, és már én sem tudok úgy tekinteni rá, mint a kezdetekben. Már az első pillanattól fogva vonzódtam hozzá, igazából sosem voltunk csak „barátok”. - Könnyebb neked? Ha el tudod viselni, hogy embereket gyilkolsz, és a haláluk a te lelkeden fog száradni, akkor legyen. Én már többé nem is szólok bele. Csak remélem, hogy boldog leszel. – sziszegem, és kifújom a levegőt összezárt fogaim közt. „Nem akarok érezni. Irántad főleg nem.” Ó, Stefan miért kell ilyen kegyetlenül viselkedned velem? Nem látod, hogy milyen érzelmeket váltasz ki belőlem? - De. – nyelek egy nagyot, és igyekszem nem tartani vele a szemkontaktust. Búcsú.. A vége, egy fejezet lezárása. Nem állok készen elengedni őt, hisz eléggé meghatározó szerepet töltött be az életemben, de muszáj. Nem húzhatom őt vissza, nem bánhatok vele úgy, mint egy marionett bábuval. Ideje.. elbúcsúznom tőle. De nem vagyok rá képes. Egy szemrebbenés alatt előre termek, és erősen markolom tarkóját, ujjaim a hajába szántottak, és fejbőrét masszírozom. Őrjöngök tőle, teljesen szélsőséges, egymástól nagyon távol álló érzelmeket vált ki belőlem. Egyszerre vagyok képes őt szeretni és utálni. A szájára akarom rávetni magamat, harapdálni szeretném azokat az ajkakat. - Ég.. veled. – nagy nehezen préselem ki a szavakat, és eltűnök, mert így a helyes. Szabaddá engedtem.
|| Words: 873 || Music: Heads will roll|| Notes: Köszönöm szépen ezt a fantasztikus, eseménydús, szívszorító játékot. Remélem, még összefutunk. ||
VÉGE!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Vas. Jan. 27, 2013 9:04 am
OK, I've lost my patience...
Próbált szabadulni, de egyértelmű, hogy nem hagytam neki. Míg lehet, hogy az állatvérrel táplálkozó Stefan-on ennyi kifogott volna, rajtam, mint ripper-en, egyértelműen nem így történt. De mégis... hogyan képzelte ezt? Megáll az eszem... és akkor még ő a barát... igaz, már tette meg egyszer... már döfött belém egyszer verbénát, mikor először elszabadultam. Az emlékek úgy jelentek meg a szemeim előtt, mintha a jelen pillanatban lettek volna. Ott állunk a szobában, éppen ráüvöltök Elenára, majd bűnbánóan öleltem őt magamhoz. És ő akkor ott hátba támadott engem. Belém döfött egy szép adag verbénát, majd bezártak a pincébe a kedves bátyámmal. Már akkor nagy volt az összhang. Stefan, mindez a szemeid előtt zajlott, hogy nem vetted észre? - Hogy mit kockáztatok, Elena? - kérdeztem, és őszinte, szívből jövő nevetés bukott ki belőlem. - Nekem már nincs mit veszítenem - hangsúlyoztam egyértelműen, bele a két szemébe. Csak ne lenne még ilyenkor is ilyen gyönyörű. - Ami az enyém volt, már a testvéremé. Soha nem elégedett meg azzal, ami a sajátja volt. Neki mindig kellett az is, ami az enyém - jöttek belőlem a keserű szavak, és ezt magam sem tudtam hová tenni. Nem akartam előtte kibukni, de most mégis kijött belőlem, hogy milyen nagy tüske van bennem a testvéremmel kapcsolatban. Damon így, Damon úgy... mintha változott volna a helyzet, és ő lenne a jófiú, én meg a rossz. De... ha ilyen jó rossznak lenni, hát miért is ne? - Ezek után ne kérdezd, hogy mit kockáztatok. Nekem nincs mit elveszítenem. A többit oldjátok meg ti magatok - mondtam, és egy pillanatra gyengébben szorítottam kezét, amit villámgyorsan ki is használt. Igazi vámpír módjára most engem gyűrt le, fölém kerülve, és megesküdtem volna rá, hogy a fejem koppant egy nagyot a padlóban. Szegény fejem, a koponyámat csak nem kellene betörnie... ennyire nem utálhat. De szavai mégis nevetésre késztetnek, és jókedvűen mulattam ott alatta, talán mint egy elmebeteg, aki nemrég szabadult a diliházból. - Elena, nem félek a gyerekes módszereidtől. Mit csinálsz? Most már nem tudod idehívni Lexit. Bezársz egy pincébe? Ha kijutok, ugyanúgy folytatom, mint most - sziszegtem a képébe bedühödten, de továbbra is tűrtem, hogy odaszorítson engem a padlóhoz, és befejezze a mondandóját. - Sőt, talán még kegyetlenebbül, nagyobb számban írtva az embereket, ahogyan eddig. Van még hely annak a Chicago-i lakásnak a falán - tettem rá a pontot az i-re. Talán csak hergelni akartam őt, magam sem tudom. Mert nem voltam olyan gyilkos, aki mindenkit megöl, aki csak szembe jön vele. Ebben az esetben inkább szájhős voltam. Egy megbántott szájhős, aki minden érzelmét kikapcsolta, leginkább azt a szerelmet, amit eziránt a lány iránt érzett. A lángolást, azt a szenvedélyt, ami már jó ideje kihúnyóban van. Mert Damon... mindenhol Damon, Damon és Damon. Mikor jön el a pillanat, hogy a nappali falára is az ő neve lesz kitapétázva?
Eléggé gyorsan a falnál végezte... de ha neki ez kell, hát legyen. Mégis, mi a fenét képzelt, hogy hosszú távon majd hagyom magam? Nem, az nem én lennék. Legalábbis nem vagyok az a Stefan, akit az újságból lehet rendelni, "nevelhető Stefan" jeligével. Mégis ekkor történt az, amire magam sem számítottam... mert gondolkodni kezdtem a szavai értelmén. A lényegén, hogy... mégis mit is akar nekem mondani. Az előbb könnyebb volt úgy lehurrognom őt, hogy át sem gondoltam, miket vágott a fejemhez. Most azonban, innen nézve arcát, a gyönyörű arcát... rajtam is átfutott valami érzelem. - Te nem vagy barát, Elena. Soha nem leszel az. Áruló vagy, és magam is az vagyok. Elárultam az érzelmeimet, elárultam mindenkit, csak azért, MERT Te elárultál engem! Összefeküdtél a bátyámmal, és azt mondod, kerestél? Ha annyira kerestél volna, megtaláltál volna! - üvöltöttem már magamon kívül, és így mértem végig egyre többször nőies alakját, ami mindig olyan szép emlékeket keltett fel bennem. - De tudod mit? Hamarosan eljön az a pillanat, mikor bánni fogod, hogy őt választottad. És tudod, miért? Mert őt nem fogja érdekelni, hogy Te mit akarsz! Ő megy majd a saját feje után, akárcsak te... és kockáztat mindent, kockáztatja a testvéred, a családod életét, hogy téged megmentsen majd. Addig, míg végül valaki meg nem hal a hülyesége miatt. És tudod, mi lesz akkor? Nem lesz ott Stefan, nem lesz ott senki, aki a te igényeid szerint cselekedjen - jöttek ki belőlem a szavak őszintén. Hiszen mindig így volt. A bátyámnak mindegy, milyen módszerekkel, csak tudja életben Elenát. Az már nem lényeg, kin kell átgázolnia miatta. Jeremyn, rajtam, bárkin... és ez mind szép és jó. Csak Elena nem olyan, aki... elviseli, hogy valaki meghal miatta. - Mit vársz hát tőlem, Elena? Legyek egy papucs senkiházi? Legyek az, aki már nem akarok lenni? Nekem így könnyebb, hát nem veszi észre ezt senki? - kérdeztem és közelebb léptem hozzá újra, de igyekeztem szemeimből az apró könnyfátylat eltűntetni. - Nem akarok érezni. Irántad főleg nem. És tudod mit? Tudom, hogy soha nem leszek képes nem szeretni téged... de egy esélyt kaphatok, hogy megpróbáljam? - kérdeztem már teljesen lecsitulva, és éreztem, hogy mellkasomban valami nem akar nyugodni. A szívem úgy dübörgött, mint valami rossz mosógép. Nem szerettem ez a Stefan lenni... nem. Mert már csak egy hajszál választott el attól, hogy ne tapadjak arra a két vöröslő ajakra. Hiszen szeretem őt. De már nem fáj, hogy így kell bánnom vele.
A szívem hevesen dobog a torkomban, közben tekintetemmel felmérem a szoba minden egyes rését. Nem látok a függönyök közt mozgást, Stefan-nek nyoma sincs. Viszont hallok valamit, ami megerősíti azt a tényt, hogy igen is tartózkodik valaki a panzióban rajtam kívül. Hallom szívverését, amely egyre közeledik felém. Merre lehet? A szívem pumpálja az adrenalint, kezeim remegnek az izgalomtól. Rég éreztem magam ilyen feszélyeztetett állapotban. Kint sötét van, alig lehet látni a ködtől, ami vastag lepelként fedi be a várost. - Stefan…? – hangom remeg, és teljesen háttérbe szorul a bátorságom, ami az imént irányított engem. Ismét az a régi, törékeny, félénk lány állt a szoba közepén, akiről már azt hittem, hogy rég feledésbe merült. Mégis mi a fenét képzeltem, hogy ez az egész könnyen fog menni? Persze, sikerült úgy egy évvel ezelőtt, de akkor Stefan bánatos volt, és könnyen ki tudtam használni a helyzetet. Miért nem tudtam hamarabb cselekedni? Nem kellett volna annyit hezitálnom, hanem egyből neki kellett volna rontanom. Idegesen túrok a hajamba, hosszú ujjaim elmerülnek, és próbálok rájönni, hogy honnan hallom lélegzetét. Nem vagyok még nagyon tisztába a vámpír lét „előnyeivel”, van még mit fejlődnöm. Minden olyan gyorsan történik, olyannyira, hogy összefolynak a dolgok körülöttem. Egy szemrebbenés alatt a földre kerülök, és Stefan tornyosul fölém. Kezeimet erősen hátra szorítja, ami arra késztet, hogy fogaimat erősen összeszorítsam, és egy halk szisszenés hagyja el a torkomat. Markolatomból kiejtem a fecskendőt, és hallom, ahogy a padlón gördül, míg meg nem áll. - Hogy én mit csinálok? Tegyük fel inkább a kérdést fordítva. – morgok rá, és próbálom kiszabadítani fogságba ejtett kezeimet, de nem járok sikerrel. Egy kis időre abbahagyom az ellenállást, és megmagyarázom balul elsült cselekedetemet. - Nem látod, hogy mi vált belőled? Tömegszámra gyilkolod az embereket, meddig fog ez még menni? Míg a Tanács szimatot nem kap, és 1864 újrakezdődik? Nem csak a Te életedet kockáztatod, hanem mindenki másét, Stefan. – mondom gyűlölködve a nevét, és egy másodperc alatt fordítok az álláson. Túl messze van a fecskendő, nem tudom elérni. Körmeimet a húsába vájom.
- Jól figyelj arra, amit mondok. Talán most nem sikerült elkapnom téged, de ne hidd, hogy ennyivel megúsztad. – gyorsan a falhoz csapódok, és összeszorítom szemeimet a fájdalomtól. Igen, határozottan van még mit tanulnom. Hol őt nézem, hol az injekciót. Lenne esélyem rá, vagy hagyjam annyiban az egészet..? Szédülök az alkoholtól, és próbálom magam távol tartani Stefan-tól. Ő mozog, én hátrálok. - Nézd, én nem akartam ehhez folyamodni, de nem hagytál nekem más lehetőséget. – csóválom a fejemet, kifejezve nemtetszésemet. – Ez nem te vagy, Stefan. Higgy bennem, sokkal jobbat érdemelsz. Ez.. – mutatok rá, de még mindig sétálok, hogy ne kerüljek közel hozzá, hogy könnyen ki tudjak védeni egy támadást. -, teljesen elvesztetted önmagad. Tisztában vagyok vele, hogy megbántottalak, de mint egy barát, vagy egy ismerős próbálok neked segíteni, csak hagynod kell magad. – próbálok hatni rá, régebben sikerült, de most nagyon kételkedek magamban. Ő már nem a régi Stefan, azt az énjét, mintha elásta volna magában, de tudom, hogy ki akar szabadulni. Ha tisztán látná a dolgokat, úgy ahogy én, gyűlölné önmagát. Én tettem ilyenné, az én feladatom, hogy helyrehozzam őt.
Don't mess with me because I will lose my patient!
Mosollyal fordult felém, és nem voltam rest felfedezni benne azt, amit valószínűleg szánt szándékkal sugallt felém. Mert ez a mosoly nyilvánvalóan egy kis cserfes nőtől jött, nem attól a hú de komoly lánykától. És ezt imádtam benne. Még mindig, leírhatatlanul. Minek is járatnám annyit a számat, ha egyszer és mindenkorra el kell őt felednem? Mert gyengévé tesz, én vagyok az, akinek már nem lenne szabad benne lennie az ő csapdájában. Ki kell esnem a hálójából, hadd maradjon ott a bátyám. Szenvedjen, vergődjön ő a hálóban. Hogy szerencsét hoz-e, azt majd ő fogja tapasztalni, látni. Engem már sehol nem érint. Valami láthatatlan izgatottság kezdett játszani tekintetemben, ahogyan láttam, hogy a táskája felé slisszol, és lehúzza a cipzárt, azzal a szöveggel, hogy ő is hozott nekem valamit. Hát nem aranyos? Csak sajnálatos módon... engem még mindig nem olyan könnyű átverni, mint ahogyan a naív lelke felfogja. Stefan Salvatore, 165 éve a földön... és majd engem próbál meg hülye "A hátam mögé rejtem, és akkor majd nem veszi észre" trükkökkel ámítani? Elena, ennél többet vártam...
Egyelőre még nem mutatok ki semmit. Nem mutatom, hogy tudom, mire megy ki a játék. Csak jöjjön, próbálja meg az első vámpírvadászatát úgy, ahogyan azt illő lenne megtennie. A saját fajtársaival szemben sem lehet midnig eléggé magabiztos, hát most ideje lesz tanulni egyet s mást. És ha pont velem kísérletezik, hát akkor tanítom én. Mindannyiunknak volt egy tanára. Hol jó, hol rossz irányba vitt minket. Csak meg kell találnunk az arany középutat. - Tudom, hogy nem vagy gyáva kiscica - mondtam, mélyen a szemeibe nézve. Hangom alig szólalt meg, csak artikuláltam a szavaimat, hogy így legalább megértse, ha esetleg túl halk volt a suttogásom. És a következő pillanatban, mikor már emelte a kezét, ott sem voltam. Elena, a fenébe is! Ne harapdáld az alsó ajkad, hiszen elárul téged! De jó, játsszunk így. Tőlem így is mehet ez a színdarab, amúgy is... most a sok piától talán nem is fogok emlékezni holnap. Most lehetek őszinte. És ha megbántom, akkor így jártam. Könnyebben fog menni egy pofon kíséretében a józanodás. Az egyik fal mögött álltam meg, innen hallgatva tanácstalan lépteit, majd hangját, ahogyan engem keres. Hol vagyok? Na mégis hol? Majd biztosan hagyom, hogy belém döfje azt a vacakot. Még mit nem! Hülye azért nem vagyok. A régi Stefan talán hagyta volna e gyermeteg viselkedést, de én nem akartam. Ahhoz már túlságosan éreztem magamban a ragadozót. És ami azt illeti, a dühöt is, melyet a ripper ébresztett fel bennem. Elena... ezt... nem... kellett... volna... Megkerülöm a nappalit, hogy hátulról támadjam őt meg, és mire reagálhatott volna rám, máris a földön voltunk, két kezét szorosan szorítottam feje fölé, hogy a verbénát valahogyan kicsavarjam belőle. Most perpillanat nem az kötötte le a figyelmemet, hogy a teste milyen közel van az enyémhez. - Mit akarsz, Elena?! Mégis mit? - kérdeztem tőle dühödten, és kicsi választott el attól, hogy eltekintsek a vámpír mivoltától, és belé harapjak. - Engem nem tudsz átverni, ismerlek mint a saját tenyeremet! - mondtam egyre haragosabban, összeszorítva mindkét fogamat, így sziszegve ki minden hangot. Amitől leginkább tartottam, hogy mivel már vámpír, neki is lapul egy-két trükk a tarsolyában. Ezt az énjét még nem ismerem. De ha harc... hát legyen... - Nem vagyok a pincsikutyád, aki a kedvedre fogja emelgetni magát! Ennyire lehetetlen ezt felfogni? - rivalltam rá.
Vajon elég jól játszom a szerepemet, és nem tűnik fel neki, hogy csak színészkedek? Bizonytalan vagyok, de eddig még semmilyen megjegyzést nem ejtett, ami csak jót jelent. Nem szúrhatom el, sosem fogok hozzá ilyen közel kerülni, és itt az én időm, hogy lecsapjak rá! Már hetek óta tervezgetem, és mindig elvesztettem őt a szemem elől. Ma éppen csak úgy betoppant a Grill-be, és őszintén szólva örülök ennek. Nem számítottam arra, hogy ma fogom véghez vinni a tervemet, de legalább megspóroltam így pár napot. Csak ne ittam volna ennyit! Azt hittem, hogy majd csak pár pohár, hogy fenntartsam a látszatot, de sajnos már kezd ártani a whisky, csak remélni tudom, hogy ő is hasonló állapotban van, mint én. Ötletén akaratlanul is felcsillannak a szemeim. Lassan elém rajzolódik Damon teste, ideges, frusztrált, szeméből süt a düh, és fogalma sincs, hogy ki művelte ezeket. - Kapsz egy plusz pontot ezért a remek ötletedért. – kacsintok rá, és úgy teszek, mintha kinyújtózkodnék, holott csak a szobát kémlelem a táskám után. Ott is van. Bingó. Még mindig önfeledten táncolok a zene ritmusára, igazából kezdem jól érezni magamat, s nem szeretném abbahagyni az egészet. Talán még egy kicsit húzhatom tovább az időt.. bár most lenne rá alkalmam, hogy elkapjam őt, viszont akkor az egész estének annyi lesz.
Félretolom az örömömet, és majdnem elengedem a fülem mellett Stefan hívogatását. Egy csábos mosollyal az arcomon pillantok felé, és a legbájosabb nézésemet varázsolom az arcomra. Lassan közelítek felé, és fogalmam sincs, hogy hogyan fogom kivenni a.. kelléket a táskámból, anélkül, hogy szimatot fogna. - Mutatni akarsz valamit? – szalad fel kérdőn a szemöldököm, és a táskám felé veszem az irányt. Rendben, most vagy soha. Gyors vagyok, elég hamar oda tudok érni hozzá, és onnan már szabad az út. – Úgy látszik ez kölcsönös, hisz nekem is van számodra egy meglepetésem. – talán túl gúnyosra sikeredett? Nem, annyira nem, csak egy leheletnyit lehetett érezni a hangomból, de az italra foghatom a modoromat. Hirtelen kiveszem a verbénával töltött fecskendőt, és észrevétlenül a hátam mögé rejtem. Szemben állok vele, és szorosan markolom. Ez nem mehet tovább így. Ártatlan emberek életeit veszi el, és ha nem áll le a Tanács ismét a nyomunkban lesz. Azt hittem már az elején túljutottunk a nehezén, a Miss Mystic Falls idején, mikor Caroline nyerte meg, de nem. Most a helyzet sokkal súlyosabb. A köztünk lévő távolság egyre csökken, és egyszer majdnem elvesztem az egyensúlyomat. Majdnem. - Egy dologban igazad van.. – harapdálom az alsó ajkamat. – Arról, hogy tényleg nem vagyok egy gyáva kiscica. – csóválom a fejemet, és hirtelen támadok, s készen állok rá, hogy bármelyik pillanatban belé szúrjam az injekciót. De eltűnt, nyoma veszett. Körbe-körbe pillantok a szobában, de sehol se látom őt. A fenébe.. Elszúrtam az esélyemet. Erősebben markolom, mert most kitudódott a tervem, és fogalmam sincs, hogy mit fog tenni velem. Bosszúból. - Stefan? Merre vagy?
- Látni fogod. Erről gondoskodom - biccentettem felé. Mintha belőlem annyira lehetetlen lenne kinézni, hogy képes vagyok inni, és jólérezni magam. Az a sok hulla pontosan ezt bizonyítja. Nem bírok magammal mostanság, és ennek talán semmi nem szabhat gátat. Mert... mintha ez lenne az életem legújabb értelme. Az ital, a vér... és egy új cél: ne engedjem, hogy Elena sorsa bármiben is befolyásoljon. Ezt persze könnyebb mondani. De azt hiszem, elméletben már megvan. Már csak gyakorlatban kell beiktatni mindezt. Kissé felgyorsult a légzésem, ahogyan elengedtem kezét a kis "mozdulatom" után, és Ő is visszakerült mindkét lábára. Tekintetében láttam valami csillogást, aminek nem tudtam nevet adni. De talán csak nem akartam. Mert összezavart volna. Erre pedig egyelőre nincs szükségem. Még mindig ilyen akarok lenni. Elena előtt is. Talán előtte a legnehezebb. De ha valamit el akarunk érni, olyasmit kell produkálnunk, amit előtte nemigen. És ez a kis kiruccanás kettőnk között lefektette az alapjait ennek a "rendszernek". - Bármi jöhet még, amire nem is számítasz. Ma nincs kiszámíthatóság. Csak Te, és én. Remélem, nem félsz tőlem - jelent meg egy vigyor a lihegő képemen, így mérve végig az alakját, miután képes volt elengedni a kezemet. Szédült? Megeshet. Ivott is már, és ráadásul táncoltunk is... neki még szoknia kell ezt az életvitelt. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem. Igaz, különbség, hogy neki még nem volt ebben része. Nekem igen. Csak fel kell elevenítenem valahogyan.
A lábaimban továbbra is éreztem a ritmust, amit a lassú, néhol melankólikus dal diktált, de mégis mit vártam ettől? A zenekart ismerve, pontosan ez a védjegyük. És ez szórakoztatja a közönséget. Engem... és vigyorogva néztem Elena mutatványát, ami végül azzal végződött, hogy leejtette a bátyám poharát, ami ezer darabra tört. Nem rezzentem meg. Tetszett, hogy úgy igazából ő sem hederített rá az egészre. - Tudok jobbat is. Hagyd, hogy a bátyám takarítsa fel holnap - rántottam meg a vállamat egy féloldalas mosoly kíséretében, megfogva egy újabb üveg nyakát, és már nem poharaztam: meghúztam az üveget, szinte benyelve egy pohárnyit egy nyelésre. Túlzásokba esem? Nem, ez még nem az. Valami egészen más... ezt úgy hívják, szórakozás. És mindketten hiányt szenvedtünk benne. Majd lehunytam szemeimet, pár pillanatig némán élvezem a ritmust, a dal egyre hangosabb szólóját, majd egy mozdulattal tettem le az üveget a komódra, és Elena felé fordultam. Ravasz csillogás játszott a szemeimben, és a vigyorom még mindig nem múlt el. Ez szerettem lenni, ezt ő is tudta. Felemeltem a kezem, begörbítettem mutató ujjamat, és ezzel a mozdulattal kezdtem őt magamhoz csalogatni. - Gyere ide. Mutatok még valamit - billentettem oldalra a fejem elbűvölő mosollyal, mintha még mindig jófiú lennék. Ami eszembe jutott, egyikünk részéről sem fair. Legalábbis az enyémről nem. Mert elásom a szemében azt a Stefant, akibe szerelmes. Vagy legalábbis szerelmes volt. Én már ezt nem tudom. Ezek az ő érzelmei. És tudom, hogy a részeg ember kimondja a józan énje gondolatait, most mégsem akartam erről faggatózni. Jobb nekem abban a tudatban élni, hogy talán még most is szeret valahol mélyen magában. Nem akarom tudni, hogy ez esetleg már nem így van. Áldott tudatlanság, ezt leginkább így nevezném. - Gyere - mozgattam tovább az ujjam, és közben végigmértem egy pillanatra a gyűrűmet, mely védett a napfénytől. - Elena Gilbert nem egy gyáva kiscica - tettem hozzá, hiszen tudtam, hogy a makacssága ezt nem fogja annyiban hagyni.
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Jan. 21, 2013 10:48 am
Stefan & Elena
Az ital kezd a fejembe szállni, pedig alig ittam pár pohárral, és még az este alig kezdődött el. Mozgalmas napom volt, és szeretnék mindent magam mögött tudni, lazítani, és nem gondolni az élet mindennapos problémáira, és a vele járó stresszre. Itt az én időm, hogy egy kicsit elengedjem magam, s szórakozzak. Megérdemlem, főleg azok után, amin keresztülmentem. Mikor Stefan vékony ajkai az „apa” szót formálják, megrándul a szám, ahogy magam elé idézem apukám, akarom mondani John Gilbert arcát. Ő nem volt az apám, sőt éveken keresztül gyűlöltem őt. Csak felkavarta az életünket, alig vett részt családi eseményeken, s ha ott volt a hangulat egyből lelankadt. Igazán csillagos ötöst érdemelhetett a mutatványaiért, tudta, hogy hogyan kell tönkretenni egy ünnepet. Ráadásul végezni akart Damon-nel, illetve Stefan-nel. Majdnem sikerült neki, majdnem. Egy hajszál híján múlt az egész, s hála Bonnie-nak, s Stefan-nek sikerült Damon-t megmenekíteni a régi Gilbert házból. Bele se merek gondolni, hogy hogyan alakult volna az életem, ha aznap este tényleg elég ott a többi vámpírral együtt. De John Gilbert az életét áldozta fel értem, meghalt, hogy tovább tudjak élni. Már nem fog el a keserűség, amikor rágondolok, hanem pont ellenkezőleg. Tisztelem, s nagyra értékelem azt, amit tett, habár többször felteszem magamnak ugyanazt a kérdést: Megérte-e? Hisz végül is, azzá váltam, amit a legjobban gyűlölt: Egy vámpírrá. De nem érdemes a múlton rágódnom, most nem. Talán holnap, mikor hatalmas fejfájással fogok ébredni, majd akkor, de most semmi olyasmire nem gondolhatok, ami tönkretenné az estét. - Nos, Stefan Salvatore.. – ízlelgetem a nevét. -, hiszem, ha látom. – játékosan ráöltöm a nyelvemet, és hátravetem a fejemet, úgy táncolok tovább. Kizárom őt, teljesen belefeledkezek a magam kis világába, majd amikor keze megragadja a sajátomét visszarepülök a jelenbe. Felcsillannak a szemeim mikor magához húz, és minden olyan hirtelen történik. Felkap, egy pillanatra nem érzem a lábaim alatt a földet, az egyik oldalára lendülök, majd a másikra. Élvezem minden egyes mozdulatát, és fantasztikus érzés árad szét a testemen, attól eltekintve, hogy a gyomrom kavarog. Mikor letesz a lábamra, egy másodpercig még mindig szédülök, és nem engedem el őt, kell a támasz.
- Ez az este tele van meglepetésekkel, mi lesz még Stefan? – teszem fel a költői kérdést, és válaszolok a saját magamnak. – Tudom, carpe diem. – forgatom meg a szemeimet, és tovább haladok, még mindig ringatva apró testemet a zene ritmusára. Megállok egy sötét fából készült bútornál. A belsejében poharak sorakoznak fel, s az üvegben whisky-t fedezek fel. Hmm.. Damon kedvence, vajon mit szólna, ha…? - Remélem, nem bánod, ha ez sem marad meg holnapra. – a szemem sarkából rápillantok, és nem várom meg a válaszát. Nincs szükségem az engedélyére, ez egy olyan este, ahol nincsenek szabályok, és élvezzük az életet. Megfogok egy poharat, ami fejjel lefelé van, gondolván, hogy csinálok egy trükköt. Feldobom a levegőbe, de eltévesztem, és a földön végzi. Megrántom a vállamat. - Majd holnap feltakarítom. – motyogom az orrom alatt, és egy újabb poharat veszek elő, de már nem is próbálkozok a mutatványommal. Teleöntöm, úgy hogy egy kicsi kifolyjon, s egy húzásra kiiszom a poharam tartalmát. Kezdem elveszteni a józan ítélőképességemet, komolyan úgy érzem magam, mintha súlyokat raknának a fejemre, ami meggátolna a gondolkodástól. Nagyon régen éreztem így magam, mintha már évszázadok teltek volna el azóta.
Elgondolkodva lötyögtettem továbbra is a pohárban a whiskyt, kissé elkalandozva a múltban, megköszörülve a torkomat. - Egyetlen egyszer láttál már. Mikor éppen... le akartam térni a helyes útról. A Miss Mystic Falls választás után, mikor az apád megjelent a városban - fintorodtam el John Gilbert gondolatától. Szegény pára... azóta már szebb vidékre szenderült. Talán nem kellene így gondolkodnom egy halottról, hiszen halottról vagy jót, vagy semmit, de azok után, amit néha tett ellenem és a fivérem ellen, jó ,hogy nem téptem le a fejét előbb. Bár az áldozat, amit Elenáért hozott... ha nem lett volna a nyomorult kis élete, Elena sem lenne már életben. Ez az egyetlen, amit köszönhetek neki. Most különben egyedül iszogatnék itt. - De akkor csak becsiccsentettem. Most nem ennyit tervezek - vigyorodtam el szélesebben és újra beleittam a whiskybe. Már magam sem tudom, mikor volt bennem utoljára ennyi pia. Chicago-ban talán. Amikor éppen a bárban üldögéltem, próbálva elfojtani minden haragot, szeretetet, és gyűlöletet, ami csak érződött bennem, miután innen elmentem. A következő, ami gondolkodásra késztetett, az az, hogy mikor láttam őt utoljára úgy igazán whiskyt inni. Merthogy... de a fene, már gondolkodni sincs kedvem. Vagy pontosítsunk: már nincs mivel gondolkodnom, a whisky miatt a köd lassan kezdett rátelepedni az agyamra, és ilyenkor Stefan így sem, úgysem lehet a régi. Mert a piás én... valamiben mindkét Stefantól eltér. Megjegyzésem láttán láttam valamit végigsuhanni az arcán, amihez nem kellett ész, hogy észrevegyem. Nagyon is... tetszett, amit láttam. Mert hatással volt rá a gondolat, a mondat, és ez elégtétel számomra. Nocsak, bátyus? Nem férkőztél be mindenhová teljesen? Ennek roppant mód örülök! - Ne kérdezd, hogy mi vár ránk, Elena! Ezek mind ostoba kérdések. Tudod... carpe diem. Ragadd meg a napot. Ezt módosíthatnánk arra, hogy ragadjuk meg a percet, és a pillanatokat, amelyek nem jöhetnek el újra - néztem rá, valamiért most teljesen őszintén, és erre magam nem számítottam. Ez a régi Stefanból jött, nem belőlem. Aki boldoggá akarta őt tenni, és ha úgy adódik, hát elengedni őt. Ripperkém, kösd fel a gatyád ezzel a nyálbombával szemben, mert... bírd ki idegekkell, mire ez meghal benned. Ha egyáltalán képes meghalni. Ahogy a zene az ő testét is uralni kezdte, úgy vettem át magam is azt a furcsa ritmust, amit ő maga is, bár nem volt szokásom ülve "táncikálni", de elégedettség töltött el, ahogyan Elena felpattant, és minden mozdulatában láttam, hogy ő... bizony most jól érzi magát. Tombolhat, itt aztán bármit törhet, aminek nekiütközik, és ihat. És én nézhetem. Ezt a gyönyürű lányt, akinek a szíve egy része mindig is az enyém marad valahol. És nem kellett nekem kétszer szólnia, hogy félredobjam a poharam, és mellé pattanjak. Egy ilyen invitálásnak nem lehetett ellenállni. Mellesleg: már az én lábamban is éreztem azt, amit egyrészről a furcsa jókedv, másrészről a pia felkeltett bennem. Nem tudom, mikor csináltam ilyet utoljára. Talán Lexivel, vele mindig jól elszórakoztunk. Bon Jovi, és az egyéb király koncertek, a Szabadság szobor, és egyéb finomságok. Vele mindig az lehettem, aki akartam. És nem kellett hozzá a ripperség, viszont enélkül most valamiért nem tudom elképzelni magam.
Ismertem a dalt, a ritmusára mozdultam újra és újra, közben le sem véve a tekintetem - már amikor lehetett - Elenáról, és lehunytam a szemem, így szabadulva fel teljesen. Ma már ettem, piáltam és most félig részegen táncikálok egy vámpír Elenával, aki szintén nem teljesen józan. Mik vannak...! Megragadtam a kezét, miután már eleget rázta magát tőlem külön, majd ahogyan talán két éve, az '50-es évek buliján, magamhoz húztam, és már nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyet, de...
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Jan. 12, 2013 10:55 pm
Stefan & Elena
Figyelem az aranyló színben pompázó folyadékot a poharamban. Kicsit megrázom, hogy felcsapódjon a pohár szélére, de nem annyira, hogy ki is folyjon. A saját tükörképemmel találom magam szembe, és egyáltalán nem vagyok megelégedve a látvánnyal. A lány, aki egyenesen gesztenyebarna szemeimbe mered, teljesen idegen. Pár ránc van az arcán, ami az idegességnek a kezdetleges jelei. Sok stressz éri őt, nincs egy nyugodt pillanata se. Táskás szemei arról árulkodnak, hogy a napokban nem igazán aludt jól. Arcáról pedig süt az idegesség és a kényelmetlenség egyvelege. Mindezek az állítások rám igazak. Én vagyok ilyen. - Oww. – játszom meg magam, mintha szíven szúrt volna az előbbi mondata. – Talán eddig mindig csalódást okoztam? És mégis hogyan fogsz irányítani? – egy pajkos mosoly suhan át az arcomon, egy másodpercre, majd gyorsan eltűnik. Megváltozott. Teljes mértékben más lett. Néha az arcáról, vagy a tekintetéről felbukkan a régi Stefan, akibe belehabarodtam, akibe halálosan szerelmes voltam. De csak néha egy röpke másodpercre, majd ismét visszaváltozik. Természetes, ahogyan viselkedik, nem játssza meg magát, jól érzi magát a bőrében. Nem ez számít? Hogy ő meg legyen magával elégedve? Az embernek – normál esetben, most éppen vámpírokról van szó – így is elég problémával kell küszködnie, ahogyan Stefan-nak is. Nekünk, vámpíroknak az állandó uralkodó vérszomj ellen kell harcot vívnunk. Önuralmat kell létrehoznunk, valahogyan le kell csitítanunk a bennünk lakozó szörnyeteget, hogy ne fagyjunk le a vér láttán, mikor társaságban tartózkodunk. Visszatérve a problémákra, teljesen felesleges, hogy a másikat bíráljuk, ha úgysem fog megváltozni. Talán el kéne fogadnom Stefant, úgy ahogy van. De valaha sikerülni fog, azok után amit átéltünk? Máshogy ismertem meg őt, nem ilyen volt akkoriban, de én is megváltoztam. Az életem egy száznyolcvan fokos fordulatot vett, nem ilyen voltam, az a lány már halott. Túlléptem rajta, néha visszagondolok a szép pillanatokra, de ennyi. Nem próbálok egy olyasvalakit adni, aki nem is én vagyok. Ugyanez a helyzet lehet Stefan-nál is. Muszáj így őt elviselnem. Már nem lehet visszaváltoztatni őt.. ahogyan engem se.
-- Részegre? Láttalak én valaha téged részegen? – nevetek fel jókedvűen, és sikerül magamat egy kicsit is elengednem. Habár szorongok belülről, hisz ez nem rám vall, hogy egy hétköznap leigyam magamat a sárga földig, de ha jobban belegondolunk.. nem árthat nekem az alkohol. Vámpír vagyok, sosem leszek most már beteg, tehát itt az idő, hogy kiélvezzem az életet! Hidd el, tudok lazítani. Már az is nagy lépés, hogy whisky-t iszok. – biccentek a fejemmel az ital felé, melyet nyomban ki is iszok, s újat töltök. Mohón, nagy kortyokban legurítom az újabb poharat, és majdnem kiköpöm a számban lévő folyadékot, mikor a téma egy elég érdekes irányba kezd terelődni. A testem akaratlanul is reagálni kezd rá, és zavaromban a kandallót kezdem el fürkészni a tekintetemmel. Pár másodperc múlva eszmélek fel rá, hogy nem veszek levegőt. Gyorsan kifújom, és a hajamba túrok. Rendben.. lépjünk tovább. - Jó ez a szám. – mormogom, lehunyva a szememet, élvezve a zenét. Lassan életre kelek, és elkezdek ülve táncolni. – És még mi vár ránk? Mert tudod elég korán van.. – pillantok a fali órára, és teleöntöm a poharamat. Egyszerűen nem tudok vele betelni, minél többet iszok, annál jobban kívánom. Nem tudom hányadik poharam már, de ha ember lennék, valószínűleg már a földön fetrengenék. Talán egy kicsit be vagyok csiccsentve, viszont ha részegre szeretnénk magunkat leinni.. ahhoz még jó sok pohár kell. – És az ital is fogyóban van. – biggyesztem le az ajkamat. A szám refrénjénél nem tudom tovább türtőztetni magamat. Kiiszom a poharamban lévő maradék whisky-t, felpattanok, és táncolok, pörgök, élvezem az estét. Hátradobom a sálamat, és miközben forgok az összemosódó mennyezetet figyelem. - Gyere Stefan, és engedd el magad!
Megfordultam, hogy széles vigyorgással pislogjak arcára, és felmérjem, mit is váltott ki belőle ez a meg nem szokott helyzet, de már ott sem volt. A zajt a pince felől hallottam, és ahogy egy vérbeli vámpír, szinte azon nyomban vissza is tért, dupla adag whiskyvel. Arcomon láthatta, hogy most sikerült lenyűgöznie. Az emberi Stefan minden bizonnyal minden olyasmit ki akart volna ölni belőle, ami ilyenné teszi, amitől vámpír a vámpír, de én...? Nekem annyira tetszett, mint talán még soha semmi! Filmvászonra illett volna ez az egész bonyolult love story. Ami lassan átmegy valami egészen másba. De ha őszinte akarok lenni, még mindig nem tudtam mást tenni, vagy mondani, mint amit az eszem súgott. Nem is akartam, mert így végre picikét úgy éreztem, hogy jól vagyok. Megfertőzödtem? Az is meglehet. - Mindenre gondolsz! - mondtam még neki, de a szavak már nem is fejezhették ki, hogy mennyire el vagyok bűvölve tőle. Talán egy ideje kellett volna nekem egy vámpír Elena. Kivéve a lelkizős énjét. Azt szívesen ott hagytam volna, ahol meghalt. De aminek van előnye, az hátrányokkal is jár, ez már csak ilyen... Ott termettem a bárpult mellett, de mire megfogtam volna két poharat, ő már erről is gondoskodott. Fürgébb, mint gondoltam volna. Jó, nagyon jó. De ha a bátyám látná, mit művelek a... jaj, de fáj ezt gondolni is... nőjével. - Ne aggódj, majd én irányítalak. És akkor semmi esetre sem okozhatsz nekem csalódást. - kacsintottam rá, elvéve az egyik poharat, azzal sem törődve, hogy pár csepp a kávézó asztalra cseppent belőle. Sokat akartam inni, hogy végleg kizárjam azt a másik Stefant. És Elenának is az kellett, hogy végre feloldódjon. Talán mióta meghalt, erre nem is volt lehetősége. A bátyám... vajon szórakoztatta bármilyen szinten is? Egy kis pia, vagy valami? Ezt nem tudtam kinézni belőle. Bár azt sem, hogy valakibe beleszeret, szóval itt ez megakadt. Ugyanúgy elnyúltam, akárcsak ő, de tekintetéről nem tudtam levenni szemeimet. Hogy mi fogott meg ebben a nőben egyfolytában, hát nem tudok rájönni. Talán az a kis láng abban a tekintetben, az apró kis gödröcske az arcán, nem tudom. De azt hiszem, ez egy olyan dolog, amire semmiképpen nem kaphatok választ senkitől sem. Felemeltem a mutató ujjamat, és elnéző mosollyal ingattam meg az orra előtt. - Nem. Semmi ilyesmiről nem fogunk beszélni. Ma este részegre isszuk magunkat. Megérdemelsz egy ilyen estét, Elena. Méghozzá azzal a Stefannal, aki nem feszeng, ha piáról és szórakozásról van szó - kacsintottam rá, végigmérve őt újra, és láttam, hogy elkönyvelte: semmi lelkizés. Erre nincs most szükség. A bátyámmal eljátszhatja, vagy ha velem akarja, majd máskor. Ma este már nem leszek hajlandó ilyesmire. A poharak koccanása megtörte a szoba különleges csendjét, és követtem példáját, nagy kortyokban, de egyszerre ittam meg a whiskyt, hogy már nyúljak is az üvegért, és megfogva a nyakát, újra töltöttem magamnak, majd neki is. - Bár kételkedem abban, hogy te tudsz lazítani. Már egy ideje nem lehetett benne részed - vontam egyet a vállamon. - És nem is vagyok Caroline, vagy Bonnie, hogy a körömlakkokról, a szőke melírcsíkokról, a csipkés bugyikról társalogjak veled. Bár az utóbbit szívesen megnézem, ha esetlegesen... - mértem végig, megállva a lábai és combjai méricskélésénél, meglehetősen pimaszul, félreérthetetlen célzással, hogy mire is gondolok, és azt is kinéztem volna belőle, hogy felpattan és hápogva kikéri magának a dolgot. De én csak nevettem ezen a feltételezésen. Az egész szituáción nevettem. De a vámpír Elena talán másképpen reagál erre a félig komoly, félig vicc mondatra. Felpattantam mellőle, odasprinteltem a cd-lejátszó mellé, és még mindig nevetve kapcsoltam be, valami pörgős számot keresve. - A hangulatos és lazító estéhez ez dukál! - emeltem fel hangomat, hogy a zenétől ezt is hallhassa, bár vámpír... mit nem hall meg?
Elegem van a szabályokból. Egész életemben követtem őket, mindig a szerint cselekedtem. Lépéseimet először jól megfontoltam, fontolásba vettem a következményeket. És hova jutottam? Hova vezetett ez a jóság, és, hogy soha nem tértem le a helyes útról? Egyenesen a halálba. Azzá váltam, aki legkevésbé se akartam volna lenni: egy vámpírrá. Az állandó vérszomj uralkodik felettem, s egyetlen egy nyugodt percet sem hagy nekem. Hamar kísértésbe esek, örök élettel vagyok megátkozva, végig követhetem szeretteim életét, látva, hogy ők lassan megöregednek, s eltávoznak mellőlem, míg végül magamra nem maradok. Ennél nagyobb rontás nem is létezik a földön. Sajnos útközben nem akadunk rá turistákra, semmi baj, majd később ontom a szomjamat. Ilyenkor utálom a hasonmások átkát, hogy nem vagyunk képesek tasakos vért fogyasztani.. Stefan gyorsabb nálam, jóval tapasztaltabb is, és ő bizonyára jól van lakva. Egy cseppet se vagyok lefáradva, hála a képességeimnek. - Most te nyertél, Mr. Salvatore, de legközelebb nem fogom hagyni magam. – vigyorgok rá, mint egy kisgyerek, és átlépem a küszöböt. Elég kellemetlen volt úgy hazamenni, hogy a saját otthonomba nem tudtam betenni a lábamat, de szerencsére a Salvatore birtokot nem élő birtokolja, így könnyű volt számomra a belépés.
A Panzió ugyanúgy néz ki, ahogyan eddig is. Semmit se változott. Az ajtó melletti fogasra akasztom a kabátomat, és az előszobából átsétálok a nappaliba. A vörös függönyök el vannak húzva, olyan.. rideg érzést kelt bennem most a hely. Hajamat fülem mögé söpröm, és hallgatózok, de Stefan-on, és rajtam kívül senkit se érzékelek a házban. Damon-nek biztos lenne ahhoz egy-két szava, hogy kettesben vagyunk itt. Remélem, nem várja el tőlem, hogy örökre kitagadjam Stefan-t az életemből, arra nem lennék képes. Nem is kell többször szólnia, egyből lerohanok a pincébe. Por áll mindenhol, és italok hada sorakozik fel. Mint egy bár! Kikeresem a whisky-t, és egyből két üveget viszek fel. - Gondoltam nem árt, ha van tartalék. – rakom le a kávézós asztalra, és elhelyezek két poharat is. Lehuppanok az egyik fotelra, s megigazítom a hajamat. Dús, gesztenyebarna hajam egyenletesen omlik a vállamra. - Akkor sok szerencsét. Ígérem, nem fogok csalódást okozni, és a nap végére rám se fogsz ismerni. – kacsintok, s teleöntöm poharunkat. Kényelmesen hátradőlök a helyemen, és felhúzom magamhoz a lábaimat. – Azok után, ami a bárban történt.. egyáltalán nem számítottam erre. – pillantok rá egy röpke másodpercre, majd elhallgatok. Várjunk, mi is az aranyszabály? Mit mondott nekem még a bár mögött Stefan? Nincs lelkizés! - Igyunk a.. lazításra. – nyújtom felé a poharamat, és amint összecsörren a két üvegpohár az italom felét egyből legurítom. Kellemesen marja a torkomat, pont, mint a Mystic Grill-ben. Igaza van Stefan-nek, ideje lenne elengednem magamat, és nem gondolni a következményekre. Rég nem voltam mások társaságában, otthon ülök begubózva, elzárva az emberi társadalom elől, itt az ideje egy kicsi ellazuláshoz.
Rendkívül tetszett az, amilyenné Elena vámpírként vált. Igaz, az érzései és jelleme felerősödött, amit valljunk be, nem minden tekintetben szerettem benne. Még több lesz a mártírkodás? Inkább akasszanak fel húszszor, még úgy is, hogy nem halhatok meg, mintsem hogy még egy olyan műsort végighallgassak tőle. És kétlem, hogy bátyus ezen tekintetben olyan lesz vele, mint én. Nem, Damon kemény, és határozottan megy a saját feje után, nem úgy, mint én tettem. Én kikértem Elena véleményét, úgy tettem mindent, ahogy akart. Ámde a pincsi időszaknak vége. És a megemlékezésnek is. A nemrég elfogyasztott embervér engem is feltöltött, és szinte tomboltam, ahogyan követtem Elenát. Gyors volt, meg kellett hagynom, de az ereimben szétáradó vacsora mondhatni, engem sem gyengített le. A Salvatore Panzió fényei már messziről odavonzották a tekintetem. Még csak az kellene, hogy Damon ott legyen... akkor valószínűleg annyi a piának, a lazításnak, és minden egyébnek. Elenával ilyesmit még sosem terveztem, szóval szokatlan helyzet volt még ez nekem, de azt hiszem, hozzá fogok szokni, méghozzá rövidesen. Még ha azt is mondta, hogy csak barátok. Babám, tudod te, hogy a modern koromban mennyi MINDEN tartozik a "barátság" tág fogalmába? Akkor most megmutatom neked. - Nos, Elena... - álltam meg hirtelen a bejáratnál, és az ajtót kinyitva, kecses mozdulattal hajoltam meg előtte, mint a régi bájgúnár énem. Láthatta azonban rajtam, hogy ez színjáték, és arcomon még ott úszott az, hogy nem, a ripper még mindig itt van. És itt is marad, ha rajtam múlik. Az már nem érdekel, hogy ő mit gondol. Vagyis... nem az uralja most ezt a testet, akit érdekel a véleménye. - Lépj be az oroszlán barlangjába. És ígérem, hogy tartom a két lépés távolságot - sóhajtottam fel. Hm, valamit lehet, hogy nem tudott: hivatásos ígéretszegő vagyok.
Damon zaját nem hallottam fentről, ahogyan a nappaliból sem. Megfordult a fejemben, hogy ezúttal nekem kell inkább Elenát rávenni egy kis gyilkolászásra, de végül úgy döntöttem, azt majd legközelebb. Vagy ha nagyon nem bírok magammal, egy kis vadászat során bármikor találok nekünk való falatot, és iderángatom. Bár mivel kimaradtam az életéből az elmúlt időszakban, fogalmam sincs, hogy mennyire bírja az emberi vért. A valódit, vénából. Lehet, nem is olyan jól reagál rá, mint én. De... még bármi megtörténhet, nem? Egyelőre még azon törtem magam, hogy a régi énem ne szabadulhasson el. Most a vadásznak van itt az ideje. Aki igazából kíméletlenül gerincre vágta volna engedély nélkül is, hiszen a vadász ösztön ezt súgná neki, én mégsem engedtem ennek a vágynak. Azt hiszem, Elenával szemben nem tudnék tenni ilyesmit, ha a régi vagyok, ha a jelenlegi. - Van egy pár üveg whisky. De már jártál itt, tudhatod, hogy mit rejt a Salvatore Panzió rejtélyes pincéje - néztem rá felvont szemöldökkel, de pimasz és ravasz csillogással tekintetemben, ahogyan újra kihúztam magam. - A ma este a miénk. Ideje lesz megismerned ezt a Stefant is. Ha képes vagy kicsit lazítani, akkor talán még kedvelni is fogod - rántottam egyet a vállamon, jelezvén, hogy ha nem is így történik, és még jobban gyűlölködő érzéseket fog felém táplálni, hát az sem fog meghatni túlságosan.
Admin
welcome to my world
► Residence :
♔ Depends...
► Age :
12
► Total posts :
182
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Nappali Kedd Jan. 08, 2013 3:31 pm
Játék lezárva!
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Nappali Pént. Okt. 12, 2012 6:00 pm
Damon & Elena
A padlóra emeltem a teintetemet, és elmosolyodtam. Nem rám vall, hogy szombat esténként bulikból bulikba járok, és leiszom magam a sárga földig. Visszafogom magam, és néha kivételes alkalmakkor megengedek magamnak egy-egy poharat. A mai nap, is egy ilyen kivétel. - Köszönöm. - motyogtam, és elvettem tőle a poharat. Az előző megjegyzésére inkább nem fűztem hozzá semmit. Mert mindig mindenből én jövök ki rosszul, és utána magyarázkodhatok. A felsős viccére egyből megforgattam a szememet, de rájöttem nem kéne ilyen feszülten viselkednem. El kell engednem magamat, lazulnom kéne, legalább egy napra. Magam mögött kéne hagynom a problémáimat, és csak pár órára nem venni róluk tudomást. Így belementem a játékba. - A gondolataimba olvasol. - egy apró mosolyra görbültek felfelé az ajkaim. Megvártam, míg távozott a nappaliból, majd egy apró kortyot ittam ki a poharamból. Mikor megéreztem a számban lévő keserű anyagot, egy fintor jelent meg az arcomon. Nagy nehezen leerőltettem a torkomon, és végig éreztem, ahogy mar belülről. Felköhögtem, és kifújtam a levegőt. Ehhez nem vagyok hozzászokva, és látszik, hogy az utóbbi időkben nem jártam az alkohol közelében. Mikor meghallottam Damon lépteit a lépcsőn elemeltem az üveget az ajkaimtól, és figyelmesen hallgattam őt. Igaza volt Stefan-nal kapcsolatban, nincs ennyire mélyre lesüllyedve. Nem fedné fel magukat ilyen egyszerűen, főleg, hogy most a Tanács mindenkit figyel. Mikor egy bizonyos Eric nevezetű férfit említett meg, egyből tekintetemet felé fordítottam. Szóra nyitottam a számat, mert meg vagyok róla bizonyosodva, hogy én még soha nem hallottam semmilyen Eric-ről sem. De megelőzött. Elmagyarázta, hogy ki ő, mi ő. A félelem elkapott, és magam elé bambultam. Ismét egy újabb ember, akitől rettegnem kéne. Fogalmam sincs, hogy hogyan néz ki, mi van, ha véletlenül beinvitálom magunkhoz? Remélem, hogy nem Klaus egyik bennfentese, akit felbérelt arra az ügyre, hogy kövesse minden egyes lépésemet. Ebbe fogok beleőrülni, a saját sorsomba, melyet sajnos nem változtathatok meg. Így lett megírva az én történetem. Nem is vettem észre, hogy a kezem elkezdett remegni, s ez által a pohárban lévő anyag is. Szerencsére Damon megfosztott tőle, és karjaimmal átöleltem magamat. Nem szeretek beszélni a problémáimról, sőt kimutatni őket még borzalmasabb. - Nem fogok. Emiatt nem kell aggódnom. – ráztam meg a fejemet, de az agysejtjeim beüzemeltek. Egyből elkezdtem fontolgatni a kérdésbe jövő lehetőségeket. De ezt nem itt, ráadásul nem most fogom kitervelni. Nem úgy, hogy Damon is itt van a közelben, sosem díjazza az ötleteimet. Igazából nem hallgat rám, a saját gondolatai után megy, és nem érdekeli, hogy útközben kit bánt meg. - A másik probléma pedig a Tanács. – mondtam egy lehangoló sóhaj kíséretében. – A seriff a minap hívott fel, és tájékoztatott. Nyomot fogtak, úgy vélik, hogy a vámpírok száma eléggé megnövekedett az utóbbi időben a városban. – vakartam meg a könyökömet. Igazuk is van. Rengetegen vannak, és a legrosszabb az, hogy fogalmad sincs, hogy ki lehet vámpír, ha az ember az ilyenben nem tapasztalt. Lehet, hogy a szomszédod, a postás, vagy akár a melletted lévő férfi. Senkiben sem bízhatsz meg.. - Liz nem tudja őket leállítani, elterelni a figyelmüket. Annyit akartam mondani, hogy mostantól vigyázz. Te és Stefan. – bólintottam, és ráncok körvonalazódtak ki a homlokomon. Újabb probléma halmozódik a problémák hegyére. Egy újabb fenyegetés mellyel szembe kell szállnunk. Kérdem én.. Mikor lesz mindennek vége? - Alaric-ról van valami híred? Két hete nyoma veszett. - hoztam szóba a másik témát, ami leginkább aggasztott engem. Nem merek abba belegondolni, hogy vele valami szörnyű dolog történt. Egyszerűen képtelenség..
Elena még tőlem is gyakrabban kér bocsánatot tetteiért, de velem ellentétben ő általában őszintének is gondolja. Biccentettem fejemmel, hogy jelezzem, bocsánatkérése "elfogadva". Kitöltöttem a pohár whiskey-t mindkettőnknek, de mielőtt kezébe adtam volna poharát, felhajtottam a sajátomat. - Parancsoljon kisasszony! Csak nehogy a fejedbe szálljon. Nem mintha nem tetszene a gátlásait levetkőző, szókimondó, bulis Elena, csak most nincs türelmem a babysitterkedésre. - magyarázom csipkelődve és oda adom neki a poharat. - Amíg megbirkózol vele, felöltözök. Tudom, tudom... - legyintek vigyorogva - ...csodálnál még, de jóból is megárt a sokk. - kacsintok rá és vámpír gyorsaságommal felsietteka szobámba, hogy felöltözzek. Alig két perc eltelte után az emeleti folyosón jelentem meg. Ingem gombolgatásával foglalatoskodtam, de közben már Elenához beszéltem. - Nem hinném, hogy Stefan lenne. Rákattant ugyan a vérre, de Mystic Fallsban nem hagyna hullákat maga után. Ilyen feltűnően biztos nem.- mondom hangosan és lesétálok a lépcsőn. - Klaus se ennyire pitiáner, persze nála sose tudni, láttuk már nem egyszer elborulni az elméjét. Én egy újszülött vámpírra tippelnék, aki nincs tisztában a dolgokkal...- vázolgatom az esetet. - Aztán itt van még Eric... - tekintetemet rögtön Elena felé kapom. Látom, a kérdést mely kikívánkozik belőle, mégis belé folytom és egyből a magyarázatra térek. - Egy veszélyes, nagyon idős és befolyásos vámpír, aki most jött a városba. Egyenlőre fogalmam sincs mit akar itt pontosan - hazudok Elena szemébe, holott pontosan tudtam miért jött és mit akar - de jobb lesz vigyázni vele. Azt ajánlom éjjel ne nagyon mászkálj egyedül, kerüld a sikátorokat és tartózkodj mindig tömegben. - osztom tanácsaimat neki. - Ericnek rengeteg embere van, nagy befolyással bír és úgy hallottam több tucat boszorkányt is a markában tart. Egyetlen "embertől" tart csak, ezt mindenki tudja, aki hallotta már a nevét, a mi kis anyakomplexusban szenvedő hibridünktől, Klaustól. Arcán a megdöbbenés jeleit fedeztem fel, szemeiben felcsillant a félelem, így joggal bántam, hogy ennyi mindent elmondtam neki. Az egyetlen dolog, mely a saját jólétemet, önzésemet is megelőzi, az Ő. Leültem mellé, kivettem kezéből az „édes mérget”. - Tudom, hogy aggódsz, de én mindent szemmel tartok. Stefant igyekszem felrázni a sötétségből, csak még egy kis időre van szükségem. Nem akarom, hogy jelen helyzetben miattad is aggódnom kelljen, ezért kérlek ne tégy semmi meggondolatlant. - mondom, hangomból őszinteség, melegség áramlik. Próbálom megnyugtatni, de az is lehet csak magamat hitegetem, azzal, hogy a hallottak alapján nem kezd magánakcióba, hogy nem kockáztatja az életét...
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Szept. 27, 2012 7:15 pm
Damon & Elena
Előbbi tettétől a hideg is végig futkosott a gerincem vonalán. Ha az emlékezetem nem csal még soha nem voltunk ilyen helyzetben. De annyi negatív emlékem van már az elmúlt másfél évről, hogy lehet csak elfelejtettem. Az ember a rossz dolgokra megpróbál nem emlékezni. De nálam máshogyan van. Képtelen vagyok arra, hogy valamit elfelejtsek. Mert akkor ösztönösen bennem ragad, hogy erre nem szabad emlékeznem, verjem ki a fejemből, de sosem sikerül. Hanem pont az ellenkezője. A nap minden egyes percében csakis arra gondolok. Úgy látszik az én sorsom már csak ilyen. Pár lépéssel csökkentette a köztünk lévő távot, és még mindig próbáltam tartani a szemkontaktust, kisebb-nagyobb sikerrel. A mellkasom alatt összefontam a karomat, afféle védelmező falat felállítva közénk. Ismét jöhet a hegyi beszéde, hogy milyen felelőtlen vagyok, és szó nélkül állítok be. Eddig azt véltem magamról, hogy azok után amit átéltem eléggé paranoiás lettem. De úgy látszik nem csak én vagyok az egyedüli, aki a saját házában is óvatos. Tévedtem. Ismét. És most megint én leszek a hibás, amiért persze megértem őt. Ismét egy karóval jutalmaztam Damon-t, én teszem tönkre a kapcsolatunkat. Pedig volt egy idő, mikor ha nem is barátok voltunk, de megbíztunk egymásban. Számítottunk a másikra. Én pedig ezt a kapcsolatot szépen eltiprom, míg csak az emléke marad. Teljesen zavarba hozott a közelsége. Muszáj ezt tennie velem? Csak nehezít a dolgon. Próbálom bemesélni magamnak, hogy én Stefan-t szeretem, csakis őt szerettem és senki mást, de egyszerűen képtelen vagyok erre. Nem vagyok képes rá, hogy megtagadjam az érzelmeimet Damon iránt. Az utóbbi pár hónapban kibontakozott, és soha nem hittem volna, hogy gyengéd érzelmek fognak fűzni iránta. Tekintetem akaratlanul is párszor az ajkai irányába vándoroltak, de gyorsan kilábaltam ebből a kínos helyzet alól. Utána vonultam, a csupasz hátát passzírozva a tekintetemmel. Amiről nem tud, az nem is fáj. Legalább felvehetne valamit, de eléggé furán jönne ki, ha én kérném meg, hogy öltözzön fel, amikor az Ő házában vagyunk. - Sajnálom. - nyögtem ki végre, belépve a nappaliba. Levetettem magamat az egyik kanapéba, és a karfalra támasztottam a kezemet. - Nem kellett volna egyből felelősségre vonnom téged. - csóváltam meg a fejemet. Bár, inkább én szólok neki, mintsem, hogy a seriff, aki talán más eszközökhöz nyúl. Megforgattam a szememet, és az ellenkező irányba fordítottam a fejemet. Erre mégis mit feleljek? Nem, nem szeretem azt az énjét, aki akkor volt a felszínen, amikor megismertem őt. Mert az nem ő. Az csak egy álca, ami elfedi a valós érzelmeit, a lelkét. Ha csak egy kicsit is megnyílna rájönne, hogy a világ nem olyan kegyetlen. Ha átengedné magát a jó érzések felé is.. De ez a kérés lehetetlen lenne. - Nem, csak nem szeretnék több mindenkit elveszteni. - feleltem monoton hangnemben. Nincs senkim, magamra maradtam. Még az kéne, hogy a tanács szimatot kapjon, és levadásszák Damon-t. A város nem élne túl egy újabb botrányt, mint ami 1864-ben történt. Most nem zárnák be őket, hanem véget vetnének az életüknek. Okozhatja azt akár egy tűz, amelyben Damon majdnem az életét vesztette. Óvatosnak kell lennie mindenkinek.. - Csak egy kicsit. - feleltem az ajánlatára. Egy korty nem árt, attól nem fogom elveszteni a fejemet, és hazatudok találni. Vezettem már rosszabb állapotban is, és mégis itt vagyok. Élek, és virulok. Különféle gondolatok, lehetőségek cikáztak a gondolatomban. Akkor mégis ki lehet? Valaki, akit nem ismerünk? Damon kizárva, Klaus is. Talán Rebekah? Nem.. biztos eltakarítani maga után a nyomokat, ha nem is ő maga, akkor valaki mással. És ekkor csapott belém a tudat. Stefan.. Az erdőben is borzalmasan festett, és majdnem rám támadott. Ő állhatna a sok gyilkosság hátterében? - Damon.. Stefan-ról hallottál valamit? - hangomban vélhette a kíváncsiságot, és egyaránt az aggodalmat. Az egyik fali festményt bámultam, mely talán a késői 18-19. századból származott. Művészet történelemből sosem voltam kitűnő. - Csak, mert a múltkor nem éppen festett valami jól. - húztam el az ajkamat egy egyenes csíkba. A hajamba túrtam, megigazítva az elálló hajszálakat, majd ismét ráemeltem a pillantásomat.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Szer. Szept. 26, 2012 10:16 pm
Erősen markoltam a karót, tekintetemet a kalincsra tapasztottam, így vártam, gyilkolásra készen. A kopogtatás után megfordult a fejemben, hogy talán egy ismerős jött, de Elena általában hív és a hidegvérű, állandóan nyugodt Ericről eltudom képzelni a látványos, illedelmes belépőt, így továbbra is némán lapultam az ajtó mögött. Bár a folyosón elég sötét volt az aranyozott kalincsot nagyon is jól láttam. A másodpercek óráknak tűntek, míg a zár nem kattant és az ajtó ki nem nyílott, de én türelmesen vártam. Éreztem, hogy az illető megindul befelé, ezért villámcsapásként csaptam le rá és paszíroztam erősen a folyosó falának. Arcom torzzá válott, szemfogaim előbújtak, hangom fenyegetővé vált és a markomban szorongatott karó miliméterekre állt meg Elena bőrétől. Zihálva, teljesen átszellemülve próbáltam figyelni hangjára, tekintetére, hogy ránthassak démonom gyeplőjén, hogy némileg lecsillapíthassam, de nehezebben ment mint gondoltam, mert amint megláttam a lányt, elöntött a düh és a csalódottság. Mégis hogy a fenébe jut eszébe ilyen időkben besomfordálni a házba, ha nem nyitnak neki ajtót?! - Elena! - paszíroztam ki magamból sóhajként nevét. Tekintetem lassan emberi alakot öltött és zihálásom is alább hagyott. - Elment az eszed?!Meg is ölhettelek volna! Mi a fe-nét...- elharaptam kérdésem végét, mert mire észbe kaptam Ő már rá is tért látogatásának okára. Letettem kezemből a karót, majd összeráncolt szemöldökkel hallgattam hozzám szegezett kérdéseit. Szóval még mindig nem bízol bennem? Még mindig én vagyok a közellenség, az őrült sorozatgyilkos, aki tucatszámra halmozza a hullákat. S, bár az elmúlt időszakban több halandó életét mentettem meg, mint egy kórházra való orvos, Nálad még mindig én vagyok az első számú gyilkos...Szép, hogy legalább ezen a téren az első helyre szorulok. Közelebb léptem hozzá, kezemet a feje melletti falnak támasztottam és keserű mosolyt festettem arcomra. - Ha azt mondom nem én voltam, elhinnéd? Főleg ezen kérdések után, amiket a fejemhez vágtál? - kérdezem és közelségemmel próbálom zavarba hozni. - Tudod... - össze szűkítem szemeimet, de tekintetem egy pillanatra se viszem le a lány szemeiről, talán csak annyira, hogy néhány másodpercre elidőzzek ajkain - ...nem értem mi értelme ilyet kérdezned, ha a kérdés után magad se hiszed el a választ.- mondom bájologva, majd mielőtt eltaszajtana magától hátrálok néhány lépést és vissza sétálok a nappaliba. Szerettem volna kitölteni azt a pohár whiskey-t, amit lassan már két napja igyekszem. Míg a kristály üveg tetejének levételével bajlódtam, elgondolkodtam azon, amit Elena mondott. Akár Klaus stílusa is lehetne tucat számra hagyni maga után a holttesteket, mégse hiszem, hogy ő tette volna. Egy elmebeteg hibrid, de még ő se tenne ilyen feltűnően. Mr. Higgadtság-ot (Eric) se tartanám kizártnak, mert hirtelen feltűnése elég jó magyarázatként szolgálna, de akármilyen bélpoklos is a szolgái bizonyára eltakarítanának utána. Lenne még néhány ötletem a hullákra, például üzenet, egyszerű álmokfutás, unaloműzés végett, de talán egy újonnan átalakult vámpírt tartok a legesélyesebbnek a gyilkosságok magyarázatára. Megvártam, míg Elena is bejön a nappaliba, aztán tovább folytattam a gúnyolódást. - Gondolom a kérdésedre már válaszoltál, akkor nem értem mire ez a dráma. És ha én ölök megint embereket? Akkor mi lesz? Bedurcizol? Karót szúrsz a szívembe, netán elpaskolsz? Ugyan Elena...- vigyorodom el rá, majd felé emelem az üveget. - Whiskey-t?
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Nappali Szer. Szept. 26, 2012 4:46 pm
Damon & Elena
- Hahó, valaki van ott? - kérdeztem, és a saját visszhangzásomtól a hideg is kirázott. Szívdobogásomat a torkomban éreztem, és rettegtem. Egyedül voltam a házban, kint korom sötét volt, a benti lámpák pedig nem működtek. Szavakba se tudom önteni, hogy mennyire rémült állapotba vagyok most. Kezeimmel tapogatóztam, próbáltam megtalálni a korlátot. Lassú, megfontolt léptekkel haladtam lefelé, figyelve, nehogy elbotoljak. - Valaki..? - kérdeztem immár halkabban, s hangom reszketett. Csörömpölésre kaptam fel a fejemet, de képtelenség, hogy rajtam kívül valaki más is tartózkodik a házban. Jeremy Denverben van, és ott éli a normális életét. Alaric-nak nyoma veszett, már egy hete. A rendőrség már kőröz utána, s remélem, hogy nincs semmilyen komoly baja. Nem volt több lépcsőfok, azaz leértem. Megpróbáltam a lenti kapcsolót is, de hiába. Tönkrement. A garázsba van a központi kapcsoló, de ahhoz nem nagyon értek. Először is egy gyertyát, vagy egy zseblámpát kéne keresnem. De hova is raktam őket? Persze, a konyha jobb oldali felső szekrényében vannak! Hirtelen valami ragacsos dolgot észleltem a lábamnál. Hátráltam egy lépést, és valaminek neki ütköztem. Egy halk sziszegés tört fel az illető torkából, mire hangosan felkiáltottam. De semmilyen hang nem jött ki az ajkaimon..
Tágra nyíltak a szemeim mikor meghallottam a telefonom csörgését. A szívem erősen vert, mintha ki akarna ugorni a helyéből. A hajam a homlokomra volt tapadva, és a levegőért kapkodtam. "Csak egy rossz álom." ~ túrtam bele a hajamba, megnyugtatva magamat. Felkeltem a kanapéról, és a mobilomért nyúltam. Ismeretlen szám.. - Helló? - szóltam bele, és egy számomra ismerős hang csapta meg a fülemet. Sheriff Forbes, avagy Caroline anyukája. Rossz hírekkel számolt be nekem, hogy ismét egy tucatnyi ember holttestét találták meg az erdőkben. Nem mondtam neki semmit, de van egy sejtésem, hogy mégis ki lehet az.. Csupán pár percig tartott a beszélgetés, de mégis olyan megviselő volt az egész. Hisz ismét visszatért, mikor azt hittem, hogy ha nem is örökre, legalább egy kis időre sikerült visszaszerezni önmagát. De nem.. Önfeledt pusztításba kezdett bele, és ártatlan embereket öl kedve szerint. - Rendben, ha megtudok valamit. Értesítelek. - nyomtam ki a mobilt, és az ajkaimhoz tettem. Lehunytam a szememet, és megráztam a fejemet. Damon.. Miért? Most megint mi rossz történt? Stefan-nal összeveszett? Szörnyű napja volt? Minek kell embereket megölni, mikor ott a vértasak?! Felálltam a helyemről, és felcammogtam a szobámig. Megígértem a seriffnek, hogy megpróbálok utána járni az egésznek. Nem fogom cserben hagyni, és megszegni az ígéretemet. Gyorsan elkészülődtem, lezuhanyoztam, egy normálisabb szettet öltöttem magamra, és máris indulásra készen álltam. Próbáltam kiverni a fejemből az előbbi álmot, de egyszerűen nem ment. Ha nem hívott volna fel, mi történt volna még? Mi lett volna a befejezése? Mibe léptem bele? És a legnagyobb kérdés.. kibe ütköztem? Leparkoltam a Salvatore birtok előtt. Olyan hamar érkeztem ide, a 15 perces út alig tűnt pár percnek. Valószínűleg annyira el voltam foglalva a saját gondolataimmal, hogy elvesztettem az időérzékemet. Leállítottam a motort, és kifújtam a levegőt. Egy újabb kínos beszélgetés, feltéve, ha az illető otthon tartózkodik. Ki kell derítenem, hogy miért lett ismét olyan, amilyen. Határozott léptekkel közelítettem az ajtó felé, és hezitálás nélkül háromszor kopogtam rajta. Senki sem nyitott ajtót, így benyitottam. Mint mindig, nem volt bezárva. - Van itth.. - kezdtem bele a kérdésembe, és hirtelen a falnak csapódtam. Rémült tekintetemet az illető szemeibe véstem, aki nem más volt, mint Damon. Egy fakarót szorongatott a kezeiben. Mi a..? - Damon, Damon! Én vagyok az Elena! - tekintetem a félelmet sugallta. Valaki másra számított? Azt véli, hogy Katherine lennék? Teljesen megrémített, minden rendbe van vele? Ahhoz a kezéhez nyúltam, mely a falhoz tartott engem. Óvatosan lefejtettem magamról, és pár lépést hátráltam. Csak ekkor tűnt fel nekem, hogy egyedül egy törölköző van a dereka köré csavarva. Nagyot nyeltem, és tekintetemet próbáltam az arcán legeltetni. Nem szabad máshova elkalandoznia. - A városban ismét tűnnek el az emberek, holttesteket találnak.. - hagytam félbe a mondatomat, és a mellkasom alatt összefontam a karomat. Egy pillanatra ismét a földre néztem, majd újra rá. - Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy ehhez neked is közöd van? - néztem rá komolyan. Jobb most tisztázni, mint utólag. De tagadhatja is. Viszont akkor ki más csinálná mindezt? Ki áll a gyilkosságok mögött?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Szer. Szept. 26, 2012 2:48 pm
Elena & Damon
Elena & Damon
A Grill-ből egyenesen haza jöttem, hogy beszéljek Stefannal. Tudnia kellett, hogy Eric a városba jött. S bár többszöri átgondolás után is bölcsebb dolognak tarottam, ha nem számolok be neki minden részletről - főképp arról nem, hogy Eric megfenyegetett, mert Anna-ra élezem szemfogaimat - figyelmeztetnem kellett. Elég ha tudja, Mystic Falls elmegyógyintézete újabb veszélyes bolonddal gyarapodott. Nehézkesen meneteltem fel a lépcsőkön - mint aki a világ összes terhét a vállán cipeli - s ez részben így is volt. Nem elég az őrült hibrid és annak csatlósai, most még egy erős és ravasz, magát talán az " Alvilág Urának" tartó elmebajossal is bajlódhatok. A házba érve egy közeli székre dobtam fekete bőrkabátomat, majd átsurrantam a nappaliba, hogy töltsek magamnak egy pohár whiskey-t. Levettem a pultról a már csak félig teli kristály-üveget, de mikor tölteni akartam valaki megszólított. '- Merre jártál?! Már órák óta várlak...Unatkoztam...- mondja bájologva Andy az emeletről, majd nekidől a folyosót körülvevő fakorlátnak. Nem fordultam meg kérdései hallatán, de a pult mögött levő üvegtükörből jól láttam minden mozdulatát. Egyedüli ruhadarabként az én ingemet viselte. Szabadon hagyott hosszú, formás lábait keresztbe fonta, úgy várta, hogy megforduljak hozzá. Hosszasan nézegettem a tükörből, kezemben mindvégig a kristály üveget forgattam, majd vissza tettem a tetejét és kajma vigyorra húzva szám eltűntem szeme elől. Mögötte állottam meg, megnyaltam alsó ajkam, oldalra biccentettem fejem és vártam, hogy játszótársam rájöjjön, ma ő lesz a vacsora...
***
'- Lassan mennem kell. Már így is fél órája munkába volna a helyem. - lesimítja kezét mellkasomról, gyengéd csókot lehel párszor kezemre, mire én elengedem karomból a nőt és Ő kikel az ágyból, hogy felöltözhessen. Én továbbra is kényelmesen fekszem az ágyban és figyelem Andy-t, amint felöltözik. - Vettem neked egy sálat a minap, szerintem nagyon jól állna a ruhádhoz. - vigyorodom rá és fejemmel az ajándéktáska felé bököktem, hogy észrevegye. - Szeretném ha viselnéd, míg a seb el nem tűnik - mondom kedvességet színlelve, de kihangsúlyozva hangomban az ellentmondás nem tűrését. '- Köszönöm. - mosolyodott el, majd összehúzta derekán feszes ruháját és segítséget kérő pillantásokat küldött felém a tükör mögül. Pillanatok alatt a háta mögött teremtem, gyengéden vállára simítottam haját és a tükörbe tekintetét keresve, lassan felhúztam a cipzárat. Magam felé fordítottam a nőt, hogy a sálat is gondosan elrendezzem, mikor megszólalt; '- Ma késő estig dolgozom, ezért nem tudom mikor találkozunk legközelebb, de majd kereslek. - Nem, majd én kereslek, mostanában lesz egy kis dolgom. - mondom lezseren, mire Ő egy gyors csókkal jutalmaz, elköszön, felkapja táskáját és kisiet a szobából. Nagy sóhajjal dőlök vissza az ágyba, hogy még pár percig lustán bámuljam a plafont, de aztán én is megemberelem magam és elindulok a zuhanyzó felé. Összegezve a tegnapi napomat, az este második fele igazán kellemesen telt el. Egy-egy ilyen éjszaka után Andyvel, teljesen újjá születek, új erőre kapok... S, bár a nő "kedvességét" sem hagyhatom figyelmen kívül, számomra nincs felemelőbb a "frissen facsart" édes vértől. Kedvelem Andy-t, mert ember létére mindig kellemes társaságot biztosít, értelmes és pontosan tudja mi kell egy férfinak. Mostanában már az igézést is hanyagolom, erősnek tűnik, éles eszű és alázatos, így nem kell minden tettem miatt magyarázattal szolgálnom neki. A zuhany alatt tovább szőttem hálómat, melybe Petrovát szántam, de nem feledkeztem meg az újonnan idetévedt Ericről sem. Egy specialista bizonyára elmebetegnek titulálna, ha tudná, hogy egy férfi jut eszembe zuhanyzás közben, de nem mondhatok ellent elmémnek, mely megállíthatatlanul kattog, s nem parancsolhatok megálljt akaratomnak, mely holtan akarja látni a vámpírt, s lehet a bennem lakozó vadállatot még kordában tudnám tartani, de az igazságot megvallva NEM AKAROM(!). Nincs is szórakoztatóbb legyőzni egy tőlem évszázadokkal idősebb és erősebb vámpírt. Egy szerencsém, hogy az öreggel egy egyszerű karó is végezhet, így még ha erősebb és gyorsabb is nálam, nem biztos, hogy dörzsöltebb is, sőt... Karót fogok hát döfni az ő szívébe is! Csak türelmesnek kell lennem, ami viszont nem tartozik az erényeim közé. Ahogy végeztem a zuhanyzással, törölközőt csavartam a derekam köré és lementem a nappaliba, hogy kitöltsem magamnak azt az italt, amit még tegnap szerettem volna, azonban valaki újfent közbeszólt, mert a bejárat előtt lépteket hallottam. Előhúztam a pult mögé elrejtett egyik fa karómat, hogy meglephessem vele támadómat (Ericet) és az ajtó mögé osontam, ott vártam elejteni készülő prédámra. Kopogtattak!
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Jún. 11, 2012 9:23 pm
To; Damon
Damon egy lépéssel csökkentette a köztünk lévő távot, és ugyanúgy voltunk, mint néhány perccel ezelőtt. Nagyot nyeltem az idegességemben, most már biztos vagyok, hogy direkt teszi ezt velem. Mert tudja, hogy milyen hatással van rám, és nem vagyok jó színésznő, nem tudom titkolni az érzéseimet iránta. Már akkor lebuktam, amikor a halálos ágyán egy gyengéd csókkal ajándékoztam meg őt. Akkor úgy éreztem, mintha valaki lassan megmarkolná a szívemet, és szorongatná, facsarná ki belőle az életerőt. Nem álltam készen, hogy őt is elveszítsem, mert a szeretteim sorra hullottak el mellőlem. Damon egy nagyon fontos szerepet tölt be az életemben, és szerintem lelkileg összeomlottam volna, ha akkor Katherine nem hozta volna Klaus vérét. Teljesen elmélyültem a gondolataimba, fáradt voltam, nyűgös. Napok óta nem alszok rendesen, állandóan felkelek hajnalban, rémálmok közepette. Mindig ugyanazt álmodom, futok az életemért, mert ha nem meghalok. Egyik este Jeremy keltett fel, mert elvileg visítottam. Még szerencse, hogy a szomszédok nem hívták ki az elmegyógyintézet igazgatóját, egyből a legsúlyosabb osztályra raknának, semmi kétségem nincs felőle. Nem mutatom ki, de már nagyon elegem van mindenből, de össze kell szednem magamat. Viszont soha nem hittem volna, hogy az életem ilyen negatív irányba fog fordulni. 18 éves vagyok, nincs családom, el kell tartanom az öcsémet, vámpírokba vagyok szerelmes, egy hibrid kihasznál, és valószínűleg nem fogom bírni sokáig.. Az én korombeliek minden hétvégén buliznak, a jövőjüket tervezik, melyik egyetemre rakják be a jelentkezésüket. Sokszor irigylem őket. De tartanom kell mindenkiben az életet, mert nem szabad, hogy elveszítsük a reményünket. Mert mindez még jóra fordulhat. Csak hinni kell.. - Rendben, tudom, csak.. Gondoltam van felőle újabb hír, mivel utoljára egy hónappal ezelőtt láttam. Akkor már viszonylag rendbe volt, de szüksége van a segítségünkre. - hajtottam le a fejemet. Le kéne állnom erről. Bemesélem magamnak, hogy még mindig a régi, és a megmentésére vár.. Stefan soha nem lesz a régi, ellöki magától az érzelmeit, de nem értem, hogy minek. Így nem lesz könnyebb neki, vagy? Bár, már nem egy vámpírtól hallottam, hogy ha kikapcsolják az érzelmüket akkor megszabadulnak sok-sok felesleges érzelmektől, amik gyengítik őket. Szerencsére, nekem ezt soha nem kell megtapasztalnom, mert inkább meghalok, minthogy vámpír legyek. Pár percre kínos csönd ülepedett le közénk. Semelyikünk se törte meg, én a gondolataimba merültem, míg Damon.. Hát Damon volt. Tekintetünk ismét találkozott a másikkal, ami egyből szólásra késztette. Egy gyenge mosolyra húztam a számat. Ezt szeretem benne, hogy még a legszörnyebb pillanataimban is tud mosolyt csalni az arcomra. - Hidd el, ezt te nem akarod tudni. Utoljára úgy másfél éve, mikor még.. - halkultam el a mondatom végére, és újra felvettem a komor arckifejezésemet. ".. a szüleim éltek." ~ fejeztem be a mondatomat magamban. Az ajánlatán egy pillanatra eltöprengtem. Nem is hangzik rosszul.. Visszaidéztem azt a napot. Teljesen össze voltam törve, mikor megtaláltam Stefan szobájában Katherine-ről egy képet. És aznap este pedig odaadtam magamat neki, minden értelemben, rengeteg gondolat jutott eszembe. De az első az volt, hogy mindvégig kihasznált, és Katherine-t látta bennem. Mikor Damon rám talált, és kimentett az autóból elvitt több ezer mérföldre. Hosszú volt az út, de megérte. Megmentettem az életét, és remekül éreztem magamat. Mielőtt meg tudtam volna szólalni, máris döntött helyettem. - Rendben. - egyeztem bele egy bólintással. Legalább az út alatt kideríthetem, hogy mit is érzek iránta. Most nem úgy fogok rá tekinteni, ahogy eddig. Hanem megfigyelem minden egyes mozdulatát, ahogy velem, másokkal viselkedik. Mit találok benne idegesítőnek, vagy esetleg vonzónak. - Akkor menjünk, úgyis hosszú lesz az út. - és a mondatom befejezésével el is indultam kifelé. Damon kék Chevy Camaro-ja kint állt, a sajátom, vagyis eredetileg Jenna-é volt, de rám lett íratva, miután elhunyt. Na szóval a Mini Cooper-emből, pedig nem kell semmit se kivenni. A táskám, irataim, minden fontos dolog nálam van. Bepattantam a kocsival, a biztonsági övvel nem is törődtem, Damon normálisan vezet, ha pedig leállít egy rendőr megigézi. Azért vannak előnyei, ha vámpírokkal barátkozol.. Beindította a motort, és elkezdtünk indulni a kijelölt cél felé; Georgia. - Na akkor szögezzük le a szabályokat. Nem akarok a mai nap Klaus-ról, s a hibridjeiről hallani. - néztem rá komolyan, majd a hideg ablaknak döntöttem a fejemet. Csak magam mögött szeretném hagyni ezt a fránya várost, akár egy napra is. Teltek a percek, néha hol a rádiót kapcsolgattam egy-egy pörgősebb számra, és úgy éreztem kezdett megjönni az életkedvem. Egy apró mosolyra görbültek az ajkaim, mikor a tábla jelezte, hogy elhagytuk Mystic Falls-t..
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
||
