Liam a hajam vörösségéről beszél, mire ujjaim közé fogok egy-két hullámos tincsemet, és az arcom elé húzom, hogy megvizsgáljam. Nem vettem észre, hogy sötétedett volna. Vagy az ő emlékei fakultak meg, vagy én élek már túl rég óta ezzel az üstökkel ahhoz, hogy az árnyalatnyi változásokról hajlamos legyek megfeledkezni. De neki legalább vannak épen megmaradt emlékei. Az enyémek már olyan elmosódottak, homályosak. Fájdalmasabb. Azt hiszem, azért nem emlékszem, mert nem akarok, nem merek. Mert a bűntudat mardos belül, akárhányszor felidézek valamit a gyerekkoromból a múltamból. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az én butaságom miatt hullott szét a család, hogy azért ment tönkre minden, mert annyira naiv voltam. És az igazán szomorú az, hogy még így sem biztos, hogy eleget tanultam az esetből, mert még mindig hajlamos vagyok ugyanolyan hiszékenyen bedőlni bárkinek, aki kicsit is kedvesen fordul hozzám. Mert mindenkiben próbálom a jót keresni, figyelmen kívül hagyva a rosszat, a sötétet, a veszélyeset. De ha nem így tennék, úgy érzem, teljesen magamba is zuhannék a félelemtől, hogy körülöttem mindenki csak ártani akar nekem. A paranoiámat, a depressziómat reménnyel, bizakodással és álmodozással nyomom el. Szánalmas taktikának tűnik így belegondolva. Tulajdonképpen Liam sem sokat segít az önmarcangolásomon, a szavai a családunk balszerencséjéről csak növeli a bűntudatomat. Keserű fejrázással bámulom a kezeimet az ölemben. Bárcsak egy kicsivel okosabb lettem volna akkor. Mindez sosem történt volna meg. A bátyám utolsó mondatára azonban mégis felnézek rá, és még egy kis mosolyt is megengedek magamnak. Valahogy túl kellene lépnem, és élveznem annak minden örömét, lehetőségét, hogy visszakaptam őt, hogy újra itt van. Újra együtt lehetünk, ilyen sok idő után. Kicsit elhúzódok, feladva a válla nyújtotta biztonságos kényelmet, helyette a kezébe csúsztatom a sajátomat, kicsit megszorítom, majd felhúzom őt az kanapéról. - Gyere, megmutatom a leendő lakhelyed – jelentem szélesedő mosollyal. Remélem, minél tovább marad. – Egy kicsit berendezkedhetsz, annyi időt hagyhatok neked. Fontos is, hogy kényelembe helyezd magad nálam, mert nem engedlek el hamar – halkan kuncogok, majd mutatom neki az irányt.
•• Words: 323 •• Notes: Szerintem ezzel zárhatunk itt is, majd folytatjuk máshol. *.* Köszöntem ezt a játékot is, bátyó ♥ •• Music: Somebody To Die For ••
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Kedd Dec. 31, 2013 10:53 am
Heather & Liam
I FOUND YOU, SISTER
- Őszinte leszek veled. Nem tudom, milyen fogadtatásban reménykedtem - jelent meg az arcomon egy eltorzult fintor, amit először azt hittem, sikerül mosollyá formálnom, de végül mégsem sikerült. Hiszen miközben kimondtam a szavakat, ezer és ezer verzió született a fejemben, hogyan fogadhatott volna még. Mondjuk egy karóval, ha éppen olyan paranoiás, mint én. De talán azok után, ami történt vele évtizedekkel ezelőtt, meg is tudnám érteni a dolgot. - De nem kell szabadkoznod. Talán én is ezt tettem volna. A kidobással való fenyegetés még mindig enyhébb, mint azok, amik az én fejemen végigszáguldottak - jelent meg ekkor már egy összeszedettebb mosoly az arcomon, majd felsóhajtottam, és ahogy ismét a vállamra hajtotta a fejét, gyengéden végigsimítottam a vörös hajtincseken. - Mikor kislány voltál... a hajad valamivel világosabb volt - merengtem vissza a múltba, elképzelve azt az ennél is élénkebb vörös hajszínt, ami szállt a levegőben, ha a viselője szaladgált, nevetgélt... - Mindig mosolyognom kell, ahogy visszarévedek az emlékekre... az egyetlen, jól megmaradt emlékem az volt a mai napig, ahogyan a hajad száll a szélben. Mindenki csak mosolyogni tudott rajta - telt meg mosolyom élettel, boldogsággal, de gyorsan vissza is tértem a jelenbe. - Nos... - köszörültem meg aztán a torkomat, és körülnéztem. - A hotelban hagytam a holmijaimat. Nem csomagoltam ki, mert... nem tudtam, itt sikerrel járok-e - billent oldalra a fejem, és tovább méregettem a nappalit. - Egyelőre úgy tűnik, hogy élve megúszom ezt az egészet - vigyorodtam el szemtelenül. Nem akartam vicceskedni ezzel, hiszen tudom, hogy nyilvánvalóan nem akar ledöfni engem álmomban. De az utolsó kérdése nyomán valami furcsa szürkeséget éreztem. Egyenesen a szívemben. Hát igen.. Heather volt az egyetlen, aki hosszabb ideig életben maradt, de annak köszönhetően, hogy vámpír lett. - Meghaltak... valamelyikük betegségben... valamelyikük háborúban - vált teljesen rekedtté a hangom. - Miután eltűntél, csak balszerencse érte a családot. Mintha az eltűnésed elvette volna a szerencsénket... akármennyire is ostobán hangzik, így volt. Sorra meghaltak. Talán én is odajutottam volna, ha... nem jön ez a fickó - rázott ki hirtelen a hideg, de mielőtt észrevehette volna, lassan felálltam, de nem engedtem a kezét. - Nos? Leszel olyan kedves, húgom, hogy megmutatod a szobámat? - pislogtam rá kedvesen.
Halkan elnevetem magam, ahogy elképzelem Liamot edzeni a nagy találkozásra. Mintha engem érdekelt volna valaha is, hogy hogyan néz ki. Azért persze nagyjából sejtem, mi játszódhatott le benne. Nyilván ha nem is készült rá olyan komolyan, ahogy ő mondja, hogy formába hozza magát az újralátásra, azért el tudom képzelni, hogy nem volt könnyű lelkileg felkészítenie magát az összes lehetséges reakciómra, vagy akár arra, hogy pontosan ki vagy mi lesz az, amit talál, ha végre rám akad. - És arra fel voltál készülve, ahogyan reagáltam? – lesek fel rá kissé szégyenlős mosollyal. – Gondolom, ennél azért kellemesebb fogadtatásban reménykedtél. – Mi tagadás, elég rosszul fogadtam. Majdnem kidobtam őt, mielőtt bármi konkrétat mondott volna, alig akartam hinni neki. Pontosabban alig mertem. Nevetséges voltam, és igazából már tényleg eléggé bánom. Nem lehetett könnyű neki, én meg még rontottam a dolgon. – Sajnálom… hogy majdnem kihajítottalak… meg úgy az egészet. Kis időbe telt, mire sikerült megemésztenem, hogy tényleg te vagy, és tényleg itt vagy. – Szabadkozok kissé zavartan. – Ám az tény, hogy te vagy az elmúlt kétszáz év legszebb ajándéka – mosolygok fel rá ismét, de újra és újra hamar visszadőlök a vállára. Mintha nem tudnám beérni vele, a közelségével, az ölelésével. Két évszázad az, amit be kell pótolnunk. De most már itt lesz. Velem marad. Azt sem tartott sokáig, hogy kiegyezünk a hozzám költözéséről. Újra egy család leszünk. El sem hiszem. - Két vendégszobám van. Tiéd lehet a nagyobb. Vannak csomagjaid is? – érdeklődöm, amikor eszembe jut, hogy nem láttam nála még egy kis kézi táskát sem. De hát nyilván a hotelban szállt meg korábba, vagy bérelt valahol egy szobát. Elég furcsán is jött volna ki, hogy nagy csomagokkal köszön be hozzám egy „jöttem, láttam, maradnék” mondattal. Ahogy lassan végre oldódni kezd a hangulat közöttünk, egyre nagyobb lelkesedéssel mélyedek bele az elbeszéléseimbe. Nekem egyik sem tűnik nagy vagy izgalmas történetnek. Nem is szokásom ennyit mesélni, de szeretnék felzárkózni hozzá, szeretném vele megosztani mindazt, amit nem élhettünk át együtt. Szeretném, ha mielőbb újra megismerne, és teljesen visszakaphatnám a bátyámat. Így egy kicsit olyan vagyok, mint akit felhúztak, és addig fecseg, amíg le nem jár. Liam meséjétől azonban lassan kicsit elszorul a szívem. Örülök neki, hogy biztos forrásból végre hallgatok valamit a családomról, hogy mi történt velük, milyen életük volt. Ám amit hallok, nem éppen szívderítő. És nem tudom nem hibáztatni magam a történtekért. Hisz ha kis mértékben is, de én is hibás vagyok ebben. A figyelmetlenségem következményeként a családom széthullott. Felmorzsolódott. - És a testvéreinknek milyen sors jutott? – Kérdezek bele a bátyám vállába. Remélem, nem csak szívszorító sztorijai vannak a számomra.
•• Words: 420 •• Notes: Sorry, kicsit gyenge lett. Késő van. :$ •• Music: Somebody To Die For ••
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Kedd Nov. 12, 2013 8:19 pm
heather & liam i found you, sister
Igyekeztem olyan jó képet vágni, amilyet csak lehetett... hiszen csak a bolond nem vette volna észre, hogy arcán milyen érzések suhannak végig és mi több... a testvére nem tudja elkerülni azt, hogy a szemébe nézve ne lássa, mik gyötrik a testvérét. De mintha egyik pillanatról a másikra képessé vált volna kiheverni az illúziókat, és ismét rám figyelni... több évtized az, mely tarkítja múltunkat, több évtized ismeretlen, több... titok, melyet ember el tud képzelni. És amiből a legtöbb van, az nem más, mint az a millió kérdés, mely felmerült bennem ez idő alatt. Ki és miért? Nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt választ kaptam erre attól a Curtis vagy akármicsoda nevezetű fickótól, ki képeket nyomott Heatherről a kezembe, de éppenhogy csak foghíjról voltak megjegyzései, számomra semmi komoly mondandót nem tartalmazott azon kívül, hogy életben van a testvérem. Az összes testvérem közül az egyetlen... aki életben maradt. Lassan én is visszatértem a jelenbe, és egy halk nevetéssel honoráltam azt, amit egyszerűen megjegyzett. - Mióta megtudtam, hogy élsz... elég sok időt fordítottam arra, hogy formába jöjjek. Nem tudhattam, hogyan reagálsz majd az "én vagyok a bátyád, akit halottnak hittél" nevezetű mondattal drukkolok elő... jobb volt az elővigyázatosság - sóhajtottam, de hát ő is egyértelműen tudhatta, hogy mindez valami kis poén akar lenni a feszült helyzetben, mely még mindig nem akar oldódni, annak ellenére, hogy már végképp tudja: én vagyok a testvére. De nem is hazudtam, mert az utóbbi időben tényleg nagyon megedződtem. Kedvem támadt végigsimítani orcáján, mikor megjegyezte, hogy nem szívesen szakadna el mellőlem. Csaknem kétszáz év hosszú idő. És ha úgy nézzük, nem is szívesen élném újra egyetlen percét sem. Jólesett érezni az illatát ismét... a szemeibe nézni, egyszerűen gyönyörködni benne... A szavak úgy dőltek belőle, mintha csak valaki megigézte volna, hogy percekig folyamatosan beszéljen, és nem hagyhatja abba. De ezek a történetek... egy bizonyos szinten melengették a szívemet. Az ő élményei voltak... azt a boldogságot sugározták, melyet mindig is kívántam neki már gyermekként is. Apám és anyám mindig szoros kézzel fogtak engem, így muszáj volt megkomolyodnom úgy, ahogyan csak lehet. És... már fiatalon is ilyen gondolatok gyötörtek. Csak boldognak tudni a testvéremet. Főleg Hed-et... aki olyan fiatalon tűnt el... és akiről hosszú ideig semmi hír nem érkezett... a szüleim abban a hitben haltak meg, hogy leányuk kegyetlen halált halt egy emberrabló karmai között... - Téged bármikor hallgatlak, kedvesem - jelent meg arcomon egy vidám mosoly, de több őszinteség is volt benne. Olyan furcsa volt a jelenet, hirtelen azt éreztem, hogy kétszáz évet ugrottunk vissza, és elfelejtettem, hogy már felnőtt férfivá érettem azóta. - Az én történetem sajnos kevésbé érdekes mint a tiéd... - sóhajtottam fel. - Apánk - miután eltűntél - még szigorúbb módszereket alkalmazott, hogy mindannyiunk megemberelje magát. Azóta sem hevertem ki azokat a leckéket... azóta vagyok ilyen komoly, de... most, hgogy visszakaptalak, mintha újra képes lennék érezni - fogtam meg a kezét szorosabban, és egy apró sóhajjal csókot leheltem kézfejére. Milyen régen vágytam rá, hogy ismét úgy érezzem, családom van. És a testvérem most az ölelésével, ezzel a közelséggel gondoskodott arról, hogy ne érezzem magam a társadalom megbolondult selejtjének, ki egy elérhetetlen álmot üldöz egy talán már nem is létező testvérről... és lám, itt van ez a csoda... a testvérem létezésének furcsa csodája, kit végül tényleg életben találtam...
Kicsit megrémít a gondolat, hogy ez mind Lucien műve, hogy itt vagyunk, mert ő tette ezt velünk, mindkettőnkkel. És szemmel tartott minket. Valószínűleg követte a bátyámat, akinek még minden bizonnyal fogalma sincs, mire képes az az őrült alak. Hogy mi mindent tett velem, és mit tehetne még. De nem akarok erre gondolni, nem akarom elrontani ezt a pillanatot, kettőnk pillanatát. Nem akarom megijeszteni Liamet, és azonnal lerohanni őt a rémes részletekkel. A jóra koncentrálok, arra, hogy végre visszakaptam őt. Hogy újra van egy bátyám. A többit besöpröm a szőnyeg alá, igyekszem olyan mélyen elnyomni elmém hátsó zugába, amennyire csak lehetséges. Elég lesz ezeken a dolgokon később aggódni. Kicsit megnyugtat a tudat, hogy nem volt boldogtalan, hogy meg tudott könnyen békélni azzal, ami. Együtt tudott élni vele, tudja kezelni a saját vérszomját, és ez kielégíti őt. Ugyan megfordul a fejemben, hogy csak a megnyugtatásomra mondja ezeket, és talán mégsem volt minden annyira egyszerű neki sem, ahogy állítja, de szemmel láthatóan tényleg jól van, őszintének is tűnik, és látom, mennyire meghatja őt is az egymásra találásunk. Tudom, és érzem, hogy mennyire hiányoztam neki, hogy mennyire vágyott rá, hogy rám leljen. Emberi korunkban teljesen hétköznapinak számított, hogy egy-egy család sok tagból áll össze. Nem csak egy-két gyerekre vállalkoztak a szülők. Így mi is többen voltunk testvérek, voltak fivéreim és nővéreim, de mindig Liammel álltunk egymáshoz a legközelebb. Valószínűleg mert a korkülönbség sem volt túl nagy, vagy mert hasonló a természetünk. Szerettem a bátyám társaságában lenni, szerettem azt, hogy ő sosem hagyott cserben, mindig figyelt rám, mindig törődött velem. Felnéztem rá, és jobban hittem neki, mint bárkinek. Ő volt az én nagy és okos bátyám, akinek a szavát sosem kérdőjeleztem meg. Még ha néha ugrattuk is egymást. Nem emlékszem már, miket meséltem Luciennek a családomról. De biztos emlegettem a testvéreimet is. Hiányoztak, és el voltam veszve. Haza akartam menni hozzájuk. Lou pedig minden bizonnyal jobban figyelt, mint gondoltam volna. Pontosan tudta később, hogy hova kell ütnie, hogy igazán fájjon. Hogy kire kell lecsapnia. Tudta, hogy utáltam a vámpírokat és a vámpírlétet, és hogy nem szerettem volna soha a legkedvesebb bátyámat így látni, erre a sorsra jutni. Az ürömbe mégis keveredett némi öröm is, mert bár sajnálom, hogy a sajátomhoz hasonló elkárhozásra ítéltetett a bátyám miattam, mégsem történhetett volna mostanában jobb dolog velem, mint hogy visszakaptam őt. - Örülök, hogy jól vagy - mosolygok magam elé kicsit elkalandozva a múltban. - Nagyon jóképű férfi lettél, tudod... - bököm meg a vállát kicsit játékosan, hogy ezzel is oldjam a légkört. Még vissza kell találnunk a régi önmagunkhoz, és ahhoz az őszinte és szoros kapcsolathoz, kötődéshez, ami közöttünk volt. - Az én nagy bátyám - sóhajtok büszkén és elégedetten mérve végig. Zavart aggodalmaskodásomat a vendéglátói hiányosságaim miatt szépen hárítja. Igazából... egyelőre nem is szívesen kelek fel mellőle, ha nem muszáj. - Nem csak lehet... Nem is engednélek el - mosolygok rá, és örülök, hogy maga is a maradása mellett dönt. - Hű hát... Kétszáz év, tényleg hosszú idő. Legalább reggelig itt fogunk ülni, még ha csak a töredékét mesélem is el – nevetek fel röviden de őszintén, talán először, mióta beléptem a szobámba, és itt találtam őt. Aztán mesélni kezdek neki, mesélek az utazásaimról Amerika szerte. Messzebbre nem sokszor mentem, de így is akad élmény elég. Mesélek a leányiskoláról, ahová hetven éve jártam. Mesélek az ősi családról, Elijahról első sorban, akivel szoros barátság fűz össze, szinte a száz évvel ezelőtti megismerkedésünk óta. És szándékosan kerülöm az elrablásom és fogva tartásom témáját. Ha valaki, akkor Liam az a személy, akivel megosztanám ezeket a rossz élményeket is. De odázom a pillanatot, hogy ezzel elrontsam a mostani jó hangulatunkat. - Mostanában egyre többet gondolok Európára, hogy átmennék kicsit oda, megnézném végre magamnak. Eddigi hosszú életemben már megannyi lehetőségem lehetett volna elhagyni a kontinenst. Nem is értem, miért nem tettem. Talán tudat alatt éreztem, hogy keresel, és nem akartam túl messzire keveredni - pillantok Liamre őszinte mosollyal, aztán közelebb csúszok hozzá, és a vállára hajtom a fejemet. - De most rajtad a sor. Még alig hallottam a hangodat. Nem hagylak szóhoz jutni – lesek fel rá pironkodva.
Láttam rajta, hogy még mindig nehezen képes visszatérni a jelenbe, legalábbis olyan téren, hogy a rendes, hétköznapi eseményekkel is foglalkozni tudjon. Hogy... csak most tér vissza a sokkból, amit én okoztam neki. Nem akartam, de mégis így jött össze. Az én hugocskám nem érdemelne ennyi szenvedést, meg ijedtséget, de hát ezt most így hoztam össze, méghozzá elég szépen. - Természetes reakció volt - jegyeztem meg ennyit, majd mosoly kúszott az arcomra, és még egyszer végigsimítottam az arcán, hogy meggyőződjek arról, tényleg itt van, és nem én álmodom mindezt. Annyi keserűség után kijárna már a bolodgság mindkettőnk számára. Azt hiszem. - Viszonylag jól összegzed a történteket, igen. Bár egyedül azért tartottam ki vámpírként, hogy téged megtalálhassalak majd. És most... eljött a pillanata ennek is. Végre valahára - bukott ki belőlem az utolsó két szó kissé modortalanul, de biztosan értette, hogy miként is értem én. Én is izgatott voltam, hiszen a régen látott húgom... itt van. Velem. És mostantól semmi nem szakít ketté minket még egyszer. Az én családomból már csak ő maradt. - Az életem viszonylag jó volt... nem kínzott senki, semmi, sem lelkiismeret, sem bűnbánat, semmi. Tudod, egyedül az érdekelt, hogy te hol vagy. Nem szórakoztam, nem... nem is öltem embert soha, csak addig ettem belőlük, míg tudtam, hogy túlélik - sóhajotttam. Ilyen téren viszont nem ismerem.Nem tudom, hogy nem-e egy kegyetlen gyilkos társaságában ücsörgök-e éppen. De nagy eséllyel erre rá fogok jönni. És a húgom... nem érdekel az sem, ha vérengző fenevad. A saját kérdése szemlátomást némi zavarral tölti őt el, legalábbis azt hiszem, de nekem mosoly kúszik az arcomra. - Ne törd magad, nem kérek semmit. És... - köszörültem meg a torkomat. - Maradnék... ha lehet - néztem valami "őzike" szempárral rá, miközben felsóhajtottam. - És még jössz nekem egy mesével, hogy a te életed... milyen volt... mióta szóval... elváltunk. - Nekem is nehéz erről beszélni, ahogy ezeket kijesztettem a számon, de... mindent meg kell beszélnünk. Hosszú volt az út idáig. És most már... mindent... tisztáznunk kell... hogy miért történt... miért pont őt vitték el?
Halványan bár, de megmosolyogtat, hogy felváltva méregetjük egymást lopva… vagy épp nem is annyira leplezetten. Mégis csak kétszáz év az, amit kihagytunk. Amit elveszítettünk. Meglehet, az is csoda, hogy még egyáltalán felismerjük egymást, tökéletesen emlékszünk dolgokra ennyi év után. Hisz az idő múlásával minden változik. Két évszázada nem ilyen ruhákban jártunk, nem ilyen hajviseletek voltak divatban, talán még a mozgásunk is más volt, vagy a beszédstílusunk. Nem csoda hát, hogy először nem ismertem fel... nem is mertem felismerni. De a szem az mégsem, az soha nem hazudik. Öregedhetett akár közel egy évtizedet emberéltében, a lélektükrei még mindig ugyanolyanok, és megerősítenek a hitemben, hogy ez igenis ő, a bátyám. Liam. Bólintok a rövid megállapítására. Mindketten változtunk. Kívül és belül. És mégis ugyanazok vagyunk. Ez egy teljesen új világ, de egymásra találva kicsit olyan, mintha visszarepülnénk a múltba… vagy mintha egy régi-régi képen találnánk magunkat. Egy megporosodott fotón, amit már nagyon régen vettünk elő utoljára a fiókból, mégis annyira pontosan az emlékezetünkbe vésődött minden egyes pontja. Igen, talán ideje lenne megszólalni, beszélni, beszélgetni, megmozdulni. Visszarázódni a mai civilizációba, és esélyt adni egymásnak, hogy újra megismerkedjünk. Nem állhatunk egész nap a nappalim közepén. - Ne haragudj, hogy úgy… hogy úgy neked estem az imént – suttogom felpislogva rá azzal a szégyenlősséggel, ami azt hiszem, már igazán régen tükröződött utoljára az arcomon, de most kihozza belőlem. – Csak nem hittem, hogy valaha újra láthatlak. – Az egyik karját megfogom, és lehúzom a kanapéra magam mellé. Nagy beszélgetések elé nézünk, attól tartok. Ülve kényelmesebb, de nem hagyom ám túl messze húzódni tőlem. A közelebbi karjába kapaszkodva csüngök rajta, és kicsit elszorul a szívem, ahogy a családról mesél. Nem tudom nem hibáztatni magam a szavai nyomán. Elég csak belegondolnom, hogy anyám beleőrült az elvesztésembe. Ráadásul ez mindannyiuk kárára ment. Anyánk beteg lett, apánk igyekezett a támasza lenni… el tudom képzelni, hogy a testvéreim így teljesen el voltak hanyagolva. Ha egy kicsit jobban odafigyeltem volna, hogy merre tévelygek akkor, ott a vásárban. Ha szót fogadok anyámnak, és nem engedem el a nővérem kezét. Ha nem lettem volna olyan naiv, és nem hagyom, hogy a teljesen idegen férfiak tőrbe csaljanak. Képtelen vagyok most bármit hozzáfűzni a hallottakhoz, a torkomat kaparja, szinte égeti a bűntudat, és az a kis gombóc egyre csak nő. Nem tudnék értelmeset mondani, csak lesütöm a szemeimet, és hallgatom tovább a bátyámat. Az ismeretlen férfi említésére kicsit felkapom a fejem. Enyhe deja vu érzésem lesz, aminek nem sok értelme van. De úgy érzem, az illetőről már biztosan hallottam. Aztán ki is derül, kiről van szó. Hát persze. Sosem szabadulhatok meg tőle, sem a múlttól, azoktól az évektől, amikor fogva tartottak. - Örülök, hogy most végre itt vagy – próbálok valamiféle apró mosolyt produkálni, csak most a hallottak után kicsit nehezen megy. – Tehát azért lettél vámpír, hogy ezzel bosszantsanak és bosszút álljanak rajtam… - vonom le halkan a következtetést, aztán újra Liamre pillantok, a tekintetét keresem. Igazából az érdekelne, hogy bánja-e, vagy valaha bánta-e, hogy az lett, ami? Nyilván igen. Biztos volt idő, ha nem is mindig. Magára hagyták, talán azt sem értette rögtön, hogy mi történt vele. Nem úgy mint én, aki előtte évekig vámpírokkal élt egy fedél alatt. Biztos elveszett volt. És magányos. Az utóbbi nagyban rám is igaz. - Liam… milyen életed volt? Vámpírként. Tudod, mióta… elváltunk… - teszem fel a bizonytalan kérdést kissé nehézkezes, esetlenül megfogalmazva. Aztán hátrébb dőlök a helyemen, hogy valamivel több teret biztosítsak magunknak. Nem árt kényelmesen elhelyezkedni ehhez a társalgáshoz. Ami azt illeti… - Nem is kínáltalak még meg semmivel. Istenem! Borzalmas vendéglátó vagyok. Hozzak valamit inni? – hadarom el nem kevésbé szerencsétlenül, mint a korábbi kérdést. - Tudod, én csak… mármint… remélem, maradsz is. – Nem akarom rögtön azt mondani, hogy költözzön hozzám, bár lenne rá elég hely. Talán megmaradna a saját szféránál, és még korai is ezen gondolkodni. De egyszerűen csak félek, hogy szem elől tévesztem. Pedig most egy jó ideig nem akarom. Szeretném, hogy a közelemben maradjon. Túl sok bepótolni valónk van, szinte azt sem tudom, hol kellene elkezdenünk.
A gondolatok, melyek szárnyra keltek a fejemben, mind kimondhatatlanok voltak. Érzések, melyeket... még senki nem próbált meg kimondani, mert nem találtak fel rájuk megfelelő szót. Olyan ez, mint a szerelem... annál többet senki nem tud róla mondani, minthogy pillangók röpködnek az ember gyomrában attól, ha a másik félre gondol. És most... hogy a húgom itt áll előttem, teljes életnagyságban, a szeretetemet kimondani szinte lehetetlen... képtelenség. És nem vagyok nagy nyelvújító, hogy megpróbáljam kifejezni az érzéseimet, hiszen szinte lehetetlen. Szeretet, döbbenet, ragaszkodás... ezek azok, amik bennem vannak, de ezek is csak felszínes megnevezések. - Változtál... - súgtam neki halkan, tekintetemet kicsit billentve oldalra, ahogy ismét végigmértem őt. Nem tudom, belül, a személyisége mennyit változott, hiszen alig találtam meg még... de kívül valami teljesen más volt. Talán az a rózsaszín arcpír, mely a vámpírsággal teljesen eltűnt... vagy maga az a tény, hogy ő már nem az a kislány, akire emlékszem. Felnőtt nő. Felcsereperedett. Még akkor is, ha csak a vámpírság tehet erről.
Karjai a derekam köré fonódtak, és nem voltam rest viszonozni mindezt, hiszen az imént én kezdeményeztem ezt a gesztust. Érezni akartam Őt, hogy tényleg itt van... nem vágy, nem képzelet... nem az őrületem jele, amit már lassan meg is tudnék érteni, hiszen annyi ideje keresek és kutatok Heather után. De most... íme, ez a pillanat is eljött. És nem fogom olyan könnyen elengedni, ahogyan annak idején megtettem. Bár akkor eghyszerűen nem volt más választásunk. Nekem sem, és neki sem. Ez valami sorsszerű döntés lehetett a végzettől, de... talán most mindent kárpótolhatnak nekünk az Égiek. Már csak mi ketten vagyunk életben a családunkból. Ezért... össze kell tartanunk. Bár ez eléggé idézőjeles élet. Vámpírok vagyunk, nem élők. De ez már nagyon szőrszálhasogatás. - Soha többé nem leszel egyedül... sosem hagylak... - súgtam fülébe csitítóan, még akkor is, ha már semmi szüksége nem volt erre. Vajon mikor volt utoljára ilyen érzelmes állapotban? Volt egyáltalán, mióta vámpír? - Miután eltűntél... anyánk összeomlott... apánk csak azért tartott ki, hogy az anyánknak támasza legyen... hiába maradtam nekik ott én, és a testvéreink... mégis elveszítettek egyet... - mondtam meg-megremegő hangon, hiszen visszaemlékezni azokra a kínzó pillanatokra... keresni... keresni... és sehol sem találni... olyan ez, mint másoknak egy elveszett ereklye... tudja, hogy megvolt... de többé nem találhatja... - És évekkel később, miután eltűntél... - Nagyot nyeltem. - Megjelent egy férfi. Akkor nem tudtam, hogy mi okból, hiszen... ismeretlen volt. De ő változtatott át engem - néztem ekkor már Heather szemeibe, és halványan, kesernyésen mosolyodtam el. - Megtudtam utána, hogy azért tette, mert elszöktél tőle. De arról nem beszélt, hogy mivé tett téged. Csak... évtizedekkel később keresett fel... - fűztem tovább a szót. Belegondolva, elég sok mindenen mentünk keresztül. - A '70-es években tudtam csak meg, hogy olyan vagy, mint én. És azóta kereslek... de eddig mindig eltűntél a szemeim elől. Vagy pedig... én voltam túl gyáva ahhoz, hogy a szemeid elé kerüljek - ismertem el még mindig keserű mosolygással.
Elárasztanak az érzések, szinte letaglóznak. A levegő a tüdőmben akad. Csak meredek rá. Se szavam, se lélegzetem, se… semmi értelmes gondolat. A mellkasomban érzett melegség lassan áradni kezd, könnyek mossák az arcomat. Szédülök… de… valahogy jó értelemben. Ez most jó. Fejemben visszhangzanak a szavai újra és újra. Kavarognak, egészen addig, amíg a helyükre nem kerülnek. Akárhol is legyen az. „Miattad váltam vámpírrá, Heather”. Miattam… tényleg vámpír. De hogyan? Miért…? Mikor? Újra és újra végigmérem, a szemeinél időzve a legtöbbet, és arra a megállapodásra jutok, hogy csakugyan nem sokkal az után változott át, hogy legutóbb láttam őt. Emberi mértékkel nézve nem sokat idősödött. Látszólag a húszas évei második felében jár… kicsit különös, hisz csak három évvel idősebb tőlem, mégis mintha egy évtized lenne közöttünk, hisz én tiniként ragadtam bele az örökkévalóságba. Igazából nem zavar, nem is túlságosan érdekel, hogy mennyinek néz ki… ez inkább csak egy ténymegállapítás volt, ami hamar el is merül az elmém egy mélyebb zugában. Annyira hihetetlen. Még mindig alig hiszem el, hogy itt van, hogy tényleg ő az. Pedig a szavai, a stílusa, tipikusan rá vall. Felismerem… még így… kétszáz év után is. Atyaég! Két egész évszázad. Bő két emberöltő. Ennyi kellett, hogy újra legyen egy bátyám. Hogy ismét legyen családom, és ne egyedül lézengjek a nagyvilágban. Istenem, de rég öleltem meg utoljára! Míg megfogalmazódik bennem ez a gondolat, úgy néz ki, Liam felbátorodik, talán az arcomra kiülő sok-sok érzelmet látva, és közelebb lép hozzám. Ujjai óvatosan letörlik a könnyeimet… de én csak állok tovább, mozdulatlanul, akár egy ezer éves szobor. Mintha elfelejtettem volna, milyen mozogni, milyen felemelni a kezem… Milyen lehet újra megérinteni őt? Lehunyom a szemeimet, és csak az érzésre koncentrálok, ahogy megsimítja az arcomat. Aztán azon kapom magam, hogy a karjaiban vagyok. Még mindig nehezen sikerül visszanyerni az uralmat a saját végtagjaim felett, de lassan körülfonom a derekát, és olyan szorosan bújok hozzá, amennyire csak lehetséges. Arcomat a vállába fúrom, és még mindig lehunyt szemmel, némán tűröm a hajam cirógatását. Istenem, mégis mit mondhatnék? A szavak itt nem elegek. Nem tudnák kifejezni azt, amit érzek. Napról napra hazatértem ide, a kis lakásomba a hétköznapok végén. Ide, vagy bármit is neveztem épp otthonomnak. De csak most jövök rá, mennyire üres volt ez a rutin, az elmúlt évszázadok… az életem. Mert igazán csak most tértem haza. - Hiányoztál – vallom be halkan, még mindig hozzábújva, így kérdés, mennyire tudja kiérteni egyáltalán, amit mondok. – Azt hittem, már sosem látlak újra. Azt hittem… hogy egyedül vagyok – suttogom. Aztán csak elhúzódom kicsit, a tekintetét keresem. – Hogyan? És mikor? Miért csak most? – fogalmazom meg az első pár kérdést, ami az eszembe ötlik. Ezekben a percekben ennyire futja tőlem. Talán később képes leszek komolyan mondatokat is összeállítani.
A tekintetéből olvashattam ki azt, hogy végre kezd hinni a szemének. Talán tényleg elhiszi, hogy nemcsak a fantáziája, vagy a tudatalattijának csúf szüleménye vagyok, hanem éppen ellenkezőleg... itt vagyok, élek, és még csak szellem se vagyok, hogy kísérteni akarjam őt. - Itt vagyok. Én vagyok... Heather - ejtettem ki nevét olyan lágyan, ahogyan testvéren kívül más talán nem tudja, majd eleinte közelebb akartam hozzá lépdelni, de ezt elvetettem. Hagyni akartam, hogy felfogja, mi történik körülötte. Egyáltalán örül-e... vagy inkább elküldene a fenébe, mintsem hogy a közelében legyek majdnem háromszáv év elteltével. Szerettem őt, mint testvéremet. De mégis, mit tehettem volna, ha ő eltűnt, én pedig... még csak sejtéseim sem voltak arról, hogy talán életben van... hogy valahol él, utazik, és mi több, olyan életet él, melyben nem képes öregedni, változni. Bár kislányként láttam őt utoljára, legalábbis az én szememben akkor még kislány volt... most már olyan volt, mint egy talpraesett nő. És ha nem rosszul sejtem, akkor nemcsak olyan, hanem tényleg az is. A vámpírság megeddzi az embert. És te jó ég, még csak azt sem tudom, hogy milyen személyiség ő. Lehunytam a szemeimet egy másodpercre, visszakalandoztam a 18. századba, az erdős hegyvidékekre, az otthonunkba... próbáltam felidézni azt, milyen volt Ő utoljára, mikor láttam arcát... a szemeit. De ezzel együtt több olyan emlék lódult meg fejemben, amire nem is számítottam. Nem volt időm emlékezni az elmúlt időszakban. Lefoglalt az, hogy megtalálhassam őt.
Végül mégsem az történt, amire számítottam. Hangja hisztérikussá vált, és eleinte azt hittem, hogy itt helyben fog nekiugrani a torkomnak, mert nem képes hinni az adott szavamnak. De nézzen rám...! Az előbb láttam a szemeiben, hogy valami felrémlett neki és ismer... ha nem is az egész énemet, legalább néhány vonásomat, a szemem színét, a tekintetem melegét, ahogy nem tudok másra nézni, csak rá. - Miattad váltam vámpírrá, Heather - bukott ki belőlem az igazság. Bár ez is csak utólagos információ attól a rohadék vámpírtól. Az én életem volt a bosszú... mikor Heather megszökött tőle. Legalábbis nekem ezt mondta. Mindegy, ezen már nem emésztem agyon magam. Ezzé lettem, és néhány évszázadig még nyilván ez is maradok. - Nem megyek el mindaddig, míg ezt a csinos kis kobakodban fel nem fogod. Heather, mégis mi okom lenne hazudni? Ne viccelj már velem! - telt meg indulattal a hangom, majd nagyot nyeltem. Vámpírként még inkább utáltam, ha kétségbe vonták a szavamat. De az ő helyzetében talán én sem tennék másképpen. Lökdösésére lettem figyelmes, és ez még inkább fájdította a szívemet. Mégsem látja, hogy én vagyok... mégsem hiszi el. - Hé..! Inkább elmegyek magam... - akadt bennem a szó is, ahogy abbahagyta a lökdösést, és tekintete valami furcsa fénnyel itatódott át. Ekkor már tudtam, hogy... én nyertem. Arcizmaim ellazultak, lággyá váltak a vonásaim, és ahogy könnyek buggyantak ki szeméből, féltem, hogy én is elérzékenyülök ettől a pillanattól. A mellkasom szúrt, szinte fájt a megtalált testvérem jelenlététől... de ez boldogság volt. Az, mit már olyan régóta nem éreztem igazán. - Hed... - nyúltam oda arcához, hogy gyengéden letöröljek egy lassan lefolyó könnycseppet, majd magam sem tudom, hogy mikor tettem meg az első lépést, de megfogtam őt, és a mellkasomra öleltem... haját simogattam, miközben lehunytam a szemeimet, és éreztem, hogyan lüktet az ő szíve is. Erről a pillanatról álmodtam már hosszú évek óta. De még így sem vltam biztos abban, hogy nem fog-e ellökni magától.
Meredten bámulok rá nagy döbbent szemekkel… már ki tudja, mi óta. Másodpercek? Percek? Lefagytam. Képtelen vagyok elhinni, amit látok. Hallom a szavait, bár elég lassan jutnak el a tudatomig. Értem, amit mond, csak egyszerűen… ez képtelenség. Nem lehet itt. Nem toppanhat csak úgy be valaki az életembe, a lakásomba, a nappalim közepére, valaki, akit kétszáz éve láttam utoljára. Valaki, akiről egész idő alatt azt hittem, hogy már rég hallott. Valaki, aki egykor ilyen közel állt hozzám, akit ilyen nehéz volt elengednem. Mi történik? Hogy lehetséges ez? Tényleg itt van, vagy csak képzelem? Talán szellem? Nem merem megérinteni, de teljesen elevennek tűnik. A szavai sem úgy hangzanak, mintha a túlvilágról akarna üzenni. - Ez… - a hangom gyenge, és csak keresem a szavakat. Előbb előre lépek egy fél lépést. Aztán lassan mégis hátrálni kezdek. Tekintetem még mindig döbbent. Hitetlenkedő. Zavart. - Ez tényleg igaz? Tényleg itt vagy? – És ismét közeledek, az arcát fürkészem. Különös érzés kerít hatalmába, de nem tudnám leírni. Az egyetlen, amit meg tudok fogalmazni belőle, az a kaparás a torkomban, mely mintha kúszna felfelé, egészen a szemeimig. - Liam – suttogom, mint aki attól fél, hogy a kimondott szótól darabokra hullik a képzelt világa. – Bátyám. – A maró érzés erősödik, és a tekintetem elhomályosodik, ahogy egy nedves csepp indul le az arcomon. Még mindig nem tudom elhinni. Hogy lehetséges ez? - Te nem lehetsz ő! Liam meghalt. Az én bátyám meghalt kétszáz éve. Nem lehet. Nem lehetsz te is vámpír! – A hangom kezd hisztérikussá válni, és végül ez a kiborulás a tetteimben is megmutatkozik. Megragadom az előttem álló férfi karját, és rántok egyet rajta a kijárat felé irányítva. - Ez egy nagyon rossz vicc. Nem szeretem az ilyen poénokat. Kopj le, de nagyon gyorsan, különben nem állok jót magamért! – Nem csak a szavaim fenyegetőek, de a szemeim körül is erek jelennek meg, fogaimat kivillantom. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy mit teszek, de nem állok le, csak lökdösöm tovább kifelé. Az imént elárasztó érzések fokozatosan erősödnek, nem tudok velük mit kezdeni, és az egész helyzet megrémít. Végül mégis csak megállok, közvetlenül a vendégem előtt. Mélyen a szemeibe nézek keresve valamit… valakit. Egészen addig bámulok rá, míg végül semmit nem látok a könnyeimtől. Ez tényleg ő. Liam, a bátyám. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, de itt van. Két száz év után kiderül, hogy él, hogy mindvégig élt valahol…
•• Words: 387 •• Notes: Késtem is, nem is lett túl hosszú... bocsi-bocsi-bocsi •• Music: Breath of Life ••
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Vas. Ápr. 21, 2013 10:32 am
liam & heather
Gondolatok, melyek ok nélkül kúsztak az agyamba. Még mindig forrt bennem valami, hogy itt vagyok a cél előtt, és... ki tudja, hogy vajon ezúttal határozott és teljes lesz-e az örömöm? Annyira félek, hogy ismét elbukom a feladatomat. Évtizedek hosszas munkája után végre úgy érzem, van bennem elég talpraesettség, hogy felfedjem magam a húgom előtt. De a pakli ezúttal sem egy lapból áll. Talán gyűlölni fog. Talán... talán örül majd nekem. Talán kidob. Vagy sokkot kap. Most nem is sorolom tovább a lehetséges verziókat, hiszen ahány ház, annyi szokás. Heather sosem volt hétköznapi személyiség. Bár engem nemigen szokott, és tudott annak idején meglepni, de ki tudja? Mindannyian változunk. Pár hónap is elég hozzá, nem még ha több, mint százötven évről beszélünk...! A hátam mögött lépéseket hallottam, de nem fordultam oda. Egy vigyor csúszott a képemre, ahogy a fenyegetés elhangzott. Heather, Heather... seriff? Ez most egy vicc? Mondjuk oké, jó trükk. Legalább nem leplezed le magad. Okosabb vagy húgom, mint gondoltam volna. Ezt már szeretem. Bár talán azt nem fogom szeretni, ahogy kidob innen. Millió érzés borította el a fejemet. Sokan mondják, hogy nekünk, vámpíroknak nem valóak ezek az érzések. De néha muszáj, hogy... a szeretetet, a dühöt, a haragot, a keserűséget érezzük. Ebben a pillanatban én a mérhetetlen tanácstalanságot fogtam ki, főleg mikor hangját meghallottam, és már ott is állt előttem. Nem láttam a tekintetében azt, hogy megismert volna. Csak azt, hogy ismerősnek festhetek neki, de nem mondaná rám, hogy én vagyok a bátyja. - Tudom, hogy sok év eltelt már... de abban reménykedtem, hogy fel fogsz ismerni engem... húgom - ejtettem ki a "varázsszót", miközben láttam ideges tekintetét, és közeledni kezdtem felé. Lassan, bizonytalan lépésekkel. - Már évek... évtizedek óta várok erre a pillanatra, húgom - mondtam halkan, valami furcsa érzelemmel a hangomban. Talán a remény? Hogy nem küld el? Hogy... hogy elfogadja a tényeket?Nem tudom... de nekem szükségem van rá. Évtizedek ide, meg oda. Ő a húgom. És ahogy nekem rá, talán neki is szüksége lehet rám is. Beszívtam majd kifújtam a levegőt, közben folyamatosan közeledve felé, majd mikor úgy éreztem, hogy a kellő távolság már megszűnt kettönk között, megálltam előtte, és kerestem a tekintetében azt a kislányt, akit... mindig is szerettem. Mint egy bátyj képes szeretni a testvéreit. Heather volt az egyetlen a testéveim közül, aki valamiben más volt. És ezt egyszerűen nem tudtam feledni.
Drake M. Lucas
welcome to my world
► Residence :
new orleans or new york
► Age :
40
► Total posts :
223
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Ápr. 04, 2013 3:41 pm
Liam && Heather
Elképesztő! Fogalmam sincs, hol hagytam el azokat a nyavalyás kulcsokat. Ezért nem való nekem kocsi. Istenem, van vagy két hete, hogy megvettem? És máris elhagyom a slusszkulcsot. Néha úgy érzem, rosszabb vagyok, mint emberkoromba. Akkor is néha nagyon szétszórt tudtam lenni. Talán azzal a különbséggel, hogy akkoriban még nem egy kényelmes kis sportkocsit vezettem, hanem… igazából semmit nem vezettem. Hacsak az nem számít, hogy a szekér végén utaztam néha be a faluba. Te jó ég, mintha egy másik életben lett volna. Tulajdonképpen az is volt. Egy teljesen más világ. Annyi minden megváltozott azóta, és szeretném hinni, hogy én is. De melyik vámpír képes ilyen szinten tökélyre fejleszteni a szerencsétlenséget? Nem tudom, hol jár az eszem. Illetve… csak el akarom hitetni magammal, hogy cseppet sem érdekel Gabriel legújabb húzása. Hisz minden alkalommal ezt csinálja. Csak jön és megy. Nincs ebben semmi meglepő. Miért maradt volna most tovább, vagy vette volna a fáradtságot, vagy annyit mondjon a maga hanyag stílusában, hogy „Csá, leléptem. Ne keress.” Tudhatná, hogy aggódom érte, főleg azután, ahogy elintéztük azt a vámpírt meg boszorkányt a téren. Sosem tudni, ki tudott róluk, volt a B tervük, voltak-e társaik. Persze neki azonnal a torkuknak kellett ugrania, amilyen forrófejű, egy pillanatra sem juthatott eszébe, hogy kikérdezzük őket, hogy mi is ez az egész. És most csak itt hagy így. Ha szerencsém van, valamikor az elkövetkezendő tíz éven belül még össze is futhatok vele valahol. A fejemet verném a falba, amiért sosem tanulok, és mindig ugyanolyan naiv maradok, mint egykor. De nincs fal, csak a kocsi, kulcs nélkül. Viszont most legalább beismertem magamnak, hogy miért vagyok ennyire szanaszét. Mélyet sóhajtok. Jobb, ha gyalog megyek haza. Otthon lennie kell pótkulcsnak a kandalló felett. Azon már meg sem lepődöm, hogy nyitva hagytam a bejárati ajtót. Bár szívesen bokán rúgnám most magam, ha nem nézne ki a dolog nagyon ügyetlenül. A szomszéd már így is flúgosnak tarthat. Belépek az előtérbe, és egy automatikus mozdulattal akasztom a kabátomat a fogasra. Ekkor azonban egy pillanatra megmerevedek. Valaki járt itt. Érzem. Talán még most is itt van. Lassan követem az ismeretlen illatot a nappalimba, az ajtóban azonban ismét lefagyok. - Ki maga, és mit keres a lakásomban? – kérdezem az idegen hátától. – Ugye tudja, hogy a serif csak két házra lakik innen? Egy gyors hívás, és fél perc alatt ideér – figyelmeztetem magabiztosan csengő hangon. Inkább ez, mint hogy azonnal támadjak. Megkerülöm a dohányzóasztalt, hogy szembe kerüljek az illetővel. Szemeim egészen kikerekednek, amikor megpillantom az arcát. Pontosan úgy néz ki, mint Liam, amikor legutóbb láttam őt. Pár évvel az átváltozásom után, a szökésemkor. Személyesen nem találkoztunk akkor. Nem búcsúzhattam el, csak látni akartam. És most itt… de nem lehet. Ő meghalt, ahogy a többiek is. - Ki a franc vagy te? – csattan kissé idegesen a hangom, és hátrálok egy lépést. Furán érzem magam, kicsit szédülök is. Ő nem lehet itt.
•• Words: 470 •• Notes: megjöttem ^^ •• Music: Breath of Life ••
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Kedd Ápr. 02, 2013 5:11 pm
Heather & Liam
To my little sister
Itt volt az idő. Eljött. Erre már régen vágytam, és csak reméltem, hogy nem fog örök kárhozatra ítélni a saját húgom, ha meglát itt engem. De miért tenné? Nincs oka rá. Évekig egyedül kóboroltam... mindig volt nálam valami, ami az övé. És a képek, melyeket aznap Curtis adott át nekem. Utána már nem kellett sok, hogy kiverjem belőle a teljes igazságot annak ügyében, hogy MIÉRT csinálta ezt velünk... A nyomok egyenesen idevezettek. Egy ház, de emlékek részemről nem kötődnek hozzá. Magam sem tudom, hogy végül miért is ez jutott eszembe róla. Talán csak felrémlett, hogy Heather és én mindig egy fedél alatt éltünk, míg emberek voltunk. Még azt is emésztenem kell, hogy olyan, mint én. Vagyis... én vagyok olyan, mint ő. Hiszen előbb vált azzá, amik most vagyunk. Egy az átváltoztatónk... azóta már mindent sikerült kiszednem abból a nyomorultból. Azért változtatott át engem, mert Heather megszökött tőle. Kissé kusza, de persze, mindent meg lehet érteni. Kivéve az ilyen elcseszett indokokat. De felőlem aztán... megpróbálom bevenni, hátha sikerül. Halkan nyitottam be. Nem volt emberi tulaja a háznak, így egyszerűen át tudtam lépni a küszöböt, és elvigyorodva néztem körbe. Az ízlés... talán van benne valami az emberi Heatherben, de csak elvétve. Már ez is meglep ennyi idő elteltével. Vajon mióta telepedhetett le itt? Mert azt tudtam, hogy most itt van. De hogy mióta...?
Beljebb sétálok, és meg sem álltam a nappaliig. Hihetetlennek tűnt, hogy máris ilyen közel vagyok a célhoz. Mert itt van... ugye ő az? Ki más lenne? Nem tudom kinézni belőle, hogy olyan gyakran fogadna a házában vendéget. Inkább ő megy valahová, ha magamból indulok ki. És igazából... eléggé sok közös tud lenni bennünk, ha az emberi mivoltunkat helyezem előtérbe. De ki tudja, talán már az is a múltté... ahogy talán minden szeretete is, amit éreznie kellene irántam ennyi idő után. Én még mindig szeretem. Tisztelem. Keresem. És most... most itt az idő... eljött az idő, húgom! A kanapé mellett álltam meg, belebámulva a kandallóba. Nem égett a tűz. De ilyen időjárásban nem is vártam ezt el. A mennyezetre szegtem tekintetemet, összefontam tarkómon az ujjaimat, és nyeltem egyet. Istenem, csak lenne itt... most... mögöttem... nem tudom, mi vár rám, ha meglát itt. Talán örül majd nekem, talán legszívesebben megütne majd, amiért ennyi ideig nem is kerestem. De... annyi a mentségem, hogy mióta tudom, azóta midnig eltűnt a szemem elől. Képtelen voltam utolérni őt. És ha már közel is jártam... hah... nem kezdek bele.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
