Szavai karóként szúródnak mellkasomba. Szörnyen rosszul esik minden amit mond, mert nem az én hibám volt. Vagyis igen... De ha tehettem volna mást, én nem hagyom akkor őt ott. Fogadni mernék, hogy nem tett volna mást a helyemben. Ugyanúgy otthagyott volna egyedül, védtelenül. De mindegy. Nem tudom mit mondjak. Megbántott, és most legszívesebben megfordulnék és elmennék. Itt már nincs rám szükség. Ott az apja, majd az segít neki a továbbiakban is. Csak ne mondja nekem azt, hogy szüksége van rám. Szavaiból kiderült, hogy nincs. Sőt... Kettőnk közül inkább nekem kellene az ő segítsége, nem pedig fordítva. Azt hiszem most tényleg az lenne a legjobb ha elmennék és elkerülném őt olyan messziről, amilyen messziről csak tudom. Talált magának mást. Ő maga is megmondta. Hülye voltam, és elvesztettem, mint fiam és mint barát. - Casper, neked nincs rám szükséged. Találtál helyettem mást, és én ezért nem is tudlak hibáztatni, mert én voltam a bolond. Ott kellett volna maradnom, még akkor is ha abba belehalok. Így most helyettem elvégzett mindent az a... Dexter. - Mondom, miközben elengedem, majd hátra is lépek. Nem igazán tudom, hogy most mit kellene tennem. Csak attól félek, hogy mindent elrontok véglegesen, ha most kimegyek azon az ajtón. De lehet már két éve elrontottam mindent, mikor ott hagytam magára. Elszúrtam mindent. Ezen nincs mit ragozni tovább. Nem vagyok képes egy normális kapcsolatot sem fenntartani, mert én egy szörnyeteg vagyok. Talán legjobb lenne ha Blaket sem kínoznám tovább, hanem hagynám, hogy élje az életét. Nem érdemlek semmi jót, így azt sem várom tőle, hogy marasztaljon. Minek tenné? Valószínűleg gyűlöl, és minden oka megvan rá. Joggal dobhatna ki innen, mint egy rongyot. Megteheti, bár azt hiszem nem lesz szükség rá, mert én magam megyek el. Nem akarok zavaró tényező lenni az új családjában. - Nem kell megtanítanod semmire. Nem érdemlek ilyesmit tőled. Talán az lenne a legjobb ha elmennék. Én... Én nem akartalak zavarni. Sajnálom, Casper! Neked már nem rám van szükséged, és bízom benne, hogy jó kezekben vagy. - Körbenézek, nézem a padlót, a lábamat, mindent, csak a szemét nem. Nem vagyok képes a szemébe nézni, talán azért mert attól tartok, elsírom magam. Nem akarom hogy szomorúnak lásson, vagy bármi, így végül csak magamhoz ölelem mégegyszer, ezzel is gondolkozási időt adva mindkettőnknek. - Tényleg sajnálom! - Suttogom fülébe, miközben úgy ölelem magamhoz, mintha minimum az életem múlna rajta.
'No, she's not my friend.. but i love her hugs, her eyes, her smile; I love our many memories, the times we laughed together..'
Az élet feladatok és áldozatok hosszú sora. Semmi sincs ingyen, semmit sem adnak azért, mert én szépen nézek, vagy kedves vagyok. Igazából még az a szerencsésebb, akinek csak fizetnie kell, mert azon felül mit adhatsz? Az életedet? A lélegzetedet, a boldogságodat, mindent. Minden eladó, minden csere alap. Én elcseréltem magam a kislányra, és tudtom nélkül Ginny meg elcserélte magát rám, van ez így, nem haragszom érte, csak nehéz megértenem, azt hiszem, ennyi a helyzet lényege, majd lassan megemésztem valahogy, Végül is ebből van összerakva az életem. Tűrésből, nyelésből, aztán megbocsájtásból. De van az a kedves kis sztori, mikor felemeled a kristályvázást, leejted, és bpsánatot kérsz tőle, de attól az még össze nem rakja magát, ez mindenkinek teljesen nyilvánvaló. Én sem leszek soha többé ember. Hallgattam, mit mond, félreért, és nem kérdez, hiba. Nem vagyok egyedül, nem vagyok védtelen, egy nagyon idős vámpír van mögöttem, akit az apámként szerete. Ha kell, megvéd. Ginny elvesztette felettem a teljhatalmat, mikor elment, más talált meg, ő lett au apám, és lehet, hogy Ginny az anyám, de nehezen lesz olyan hatalma felettem, mint amilyen Dexternek van. Kötelességem rá hallgatni, megígértem neki. Egy ilyan dologban, amit most mond, például nem dönthetek teljesen egyedül, magamtól és mindenek felett, nem lehet, nem is merném megtenni. Tovább figyelek rá mégis hangtalanul, míg elmondja a második feltételét is. Felvonom a szemöldökömet, ezzel meglepett, valóban erre vágyna? Miért, hogy jött ez neki? Eddig nem volt gondja vele. Nem úgy tűnt, mint aki el akarja mondani, így nem is vártam meg, ám mielőtt válaszolhattam volna, megölelt és én készségesen simultam karjai közé, lehunyva a szemem. Minden más lesz. Csak még nem tudom, hogyan. Tudtam, hogy muszáj elmondanom neki Dextert, így helyes, így lassan kibontakoztam az öleléséből és leültem a szőnyegre. - Miután elmentél kétségbe estem, meg akartam találni a módját, hogy ne támadjak meg embereket halálos kimenetellel. Két napba telt, mire összeakadtam egy másik vámpírral. 246 éves... Dexternek hívják. Maga mellé vett, mint a saját fiát. Velem volt végig. Belőle ittam, tőle tanultam meg elszakadni időben, így miután végre emberből ittam, tőle is el tudtam távolodni gond nélkül. - Halkan felsóhajtottam és hajamba túrtam. Nem tudom, érti-e mit jelent ez. Valószínűleg még nem. - Megtaníthatlak ezzel a módszerrel, ezt megígérhetem. De a másikat nem. Dexter a városban van. Nem hagy el. Hozzá is tartozom már. Olyan, mintha az apám lenne - Felnéztem rá és kicsit talán sajnáltam is a helyzetet, de sajnos már lemondott a jogáról azzal, hogy elment ~ még ha akaratlanul is~ a teljes irányításról. Most már Dexterrel kell egyezkednie. - De természetesen mindig is te maradsz az anyám - Sóhajtok fel nehezen. Szar helyzet, az mégszebb, hogy én mind a kettőjüket szeretem nagyon, csak remélni tudom, hogy nem akar egyikük sem kisajátítani, mert akkor csúnya világ jön.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Márc. 22, 2014 1:33 pm
Casper & Virginia
Miért gondolja még mindig azt, hogy egyáltalán nincs rá szükségem? Mert igenis szükségem van rá! Az elmúlt két évben többet gondoltam rá, mint ő rám. Mert neki csak a hiány maradt. Nekem viszont a hiány, a bűntudat, plusz foglalmam sem volt arról, hogy történt-e vele valami a vérem által. Nem azért hagytam akkor ott, mert úgy tartotta kedvem. Ha megtehettem volna, hogy maradok, természetesen maradtam volna. De még csak azt sem láttam ésszerű megoldásnak, hogy magammal hozzam. Ostobaság és önzőség lett volna tőlem. Elvégre teljesen belekevertem volna az én ügyeimbe. Nem lett volna arra szüksége neki sem, hogy meneküljön egy több, mint ezer éves vámpír elől, élete végéig. Mert ugyebár ha Kol megtudta volna, hogy nem vagyok egyedül, szinte biztos vagyok benne, hogy amint elszakadt volna tőlem, Casper, ő rögtön lecsapott volna rá, hogy kiszedjen mindent belőle. Aztán talán meg is ölte volna. És Koltól még én sem tudtam volna megvédeni. Hiszen még magamat sem tudom. Nemhogy mindkettőnket! - Ne mondj ilyet! Persze, hogy szükségem van rád! Eddig is szükségem lett volna rád, de féltem, hogy majd veszélybe sodorlak. Most is félek. Nem akarom, hogy téged bántsanak miattam. - Mondom még mindig kezét szorongatva. Milyen régóta vágytam erre! Érdekes fintora az életnek, hogy már mióta nem változtattam át az ég világon senkit, inkább megöltem mindenkit, pont az ilyen esetek elkerülése érdekében, és most pont annak okoztam fájdalmat, aki az egyik legfontosabb személy volt az életemben. Valószínűleg ő is sokkal jobban örült volna annak, ha meghal. Nem pedig egy szörnyeteggé változik, ráadásul az én vérem által. Véleményem szerint az sokkal rosszabb a halálnál, ha valakit átváltoztatnak, aztán csak úgy ott hagynak magára, mint az, hogy megölnek. Szóval azt hiszem nem én vagyok a legkegyetlenebb vámpír ezen a világon. - Casper... Ne hidd azt, hogy én nem akarlak magam mellett tudni. Mert igenis akarlak. És tudom, hogy te is. De... igen van de. Szóval vannak hátulütői a dolognak. Ha mellettem vagy előfordulhat, hogy mondjuk, hogy is mondjam... bajba kerülsz. Van egy két ellenségem, akik akár el is kaphatnak, és olyasmit tehetnek veled, aminek te nem fogsz örülni. - Megállok egy pillanatra, hogy meg tudja emészteni a hallottakat, majd hozzá teszem a következőt is. - De ha ez megtörténik, el kell mondanod nekik, hol vagyok. Nem akarom, hogy neked essen bajod, helyettem. Ez az egyik feltétele annak, hogy mellettem maradj. - Mondom, majd elmosolyodom egy kicsit, ugyanis nem tudom, hogyan mondjam el neki a második feltételt. Vagyis a második nem is éppen feltétel, inkább csak... Egy kérés, ha már neki olyan nagyszerűen megy a dolog. És ezt is csak Blake miatt vállalnám be. Hogy ne egy gyilkológép legyen a barátnője. Tudom, hogy nem igazán lenne megelégedve velem, és ami azt illeti... Én sem magammal. Hiszen én meg akarok felelni neki, és egy próbát megér. - A második feltétel igazából nem is feltétel. Az inkább kérés. - Nézek szemeibe miközben magamhoz ölelem. - Nem kerülte el figyelmemet az a tény, hogy nem ölsz embereket. Csak el kellene árulnod, hogy hogyan is csinálod. - Az okot egyenlőre nem fejtem ki, ha kíváncsi úgyis rá fog kérdezni. Most a lényeg az, hogy belemenjen, elvégre mástól nem igazán tudok segítséget kérni ilyen ügyben. Következő szavai pedig igencsak meglepnek. És jól is esnek. Azt hittem soha többé nem hallok ilyet tőle. Legszívesebben elsírnám magam, de most örömömben. Úgy ölelem magamhoz, mintha minimum az életem múlna rajta. - Én is szeretlek, Casper. - Suttogom fülébe.
'No, she's not my friend.. but i love her hugs, her eyes, her smile; I love our many memories, the times we laughed together..'
Azt hittem, már bármit mondhat, nem érdekel, és nem fogom elfogadni, avagy nem törődöm vele, de az érvei... nem akartam rosszat neki, természetes, hogy megértem, ha elmegy, ha üldözik, de a telefont hiába magyarázta el, ez már kicsit túl sok volt a paranoiából, vagy a furcsa dolgokból, nem tudtam mit kezdeni vele, háttal álltam neki, próbáltam feldolgozni, aminek már annyiszor nekiugrottam, teljesen feleslegesen, mert a vége ugyanaz a fáradtság és megtörtség. Már nem tudok válaszolni rá, nincs mit, változtatni se lehet, megtörtént, vége van. Az a szerencse, hogy egy idősebb vámpír rámtalált, és tanított, tőle kaptam azt is, amivel sétálhatok a napon. És ő tanított meg arra, amire a legjobban vágytam. Hogy úgy ihassak, hogy nem ölök meg senkit. Bár nem volt egyszerű, belőle ittam, és ő vett rá, hogy eresszem el, így hónapok alatt megszoktam és megtanultam, így mikor újra emberből ittam, túlélte. De azért... az nem olyan volt, mintha Ginny tanított volna, én túle akartam, ő a barátom, ő az, akiben megbízom. Ő volt a családom, ha már az igazi eldobott. Őt tekintettem az újnak. Ezért volt enyhén... bántó az egész, és kétségbeejtő. Főleg azért, mert végig tudtam, hogy nekem mindig is nagyobb szükségem volt rá, mint neki rám. Ginnynek végtelen hosszú élete volt, és annyi akárkire tehetett szert, ahányra csak akart, de... nekem ő vált a családommá. Ez nem volt igazságos. Nem is maradhatott volna így mellettem, hogy neki nincs akkora szüksége rám. Most, hogy vámpír lettem nevetséges, nekem méginkább kell, hogy mellettem legyen, neki meg mégkevésbé. Elég nehéz úgy elhitetnem magammal, hogy jó vagyok bármire, vagy kellek bárkinek, hogy közben az anyám letett az árvaház küszöbére, majd elment úgy, hogy az alkaromra írta a nevemet filctollal, és Ginny se hagyott maga után sok dolgot, kivéve a vérét, bár inkább azt se kellett volna. Mikor elkapta a karom, felé fordultam. - Nem igaz, Ginny, ez nem igaz. Nincs rám szükséged, miért lenne? Őszintén, nem tudok neked mit adni - Nem mentem arrébb, felesleges lett volna, és végül a szemébe is néztem. - Elhiszem amit mondasz, minden szavadat. És szeretlek, még mindig, te is tudod. Nem csaz azért kérem, hogy menj el, mert otthagytál akkor. Hanem mert nekem mindig nagyobb szükségem lesz rád, mint neked valaha rám. És ez nem igazság. - Ő is tudja, hogy vér szerinti szülők híján árvaházban nőttem fel. Nálam a szükség az olyan egy irányú fogalom, mint a nyelés. Ezt minden árva pontosan tudja. Ezért is volt talán hiba, hogy ennyire megkedveltem Ginnyt. Ahogy őt néztem, most se ment teljesen amit akartam, hogy menjen el, és az idő majd elfelejtetteti velem, de legalább nem lesz hozzám kötve. Bátortalanul nyúltam utána, és hozzábújtam, mint egy kisfiú az anyukájához. Valószínűleg nevetségesnek tűnhetett, de nem érdekelt. Kapaszkodtam belé, ahogy öleltem, hátul a ruhájába, arcom nyakába temettem. - Szeretlek, Ginny - Valószínűleg minden épelméjű arrajáró azt hihette volna, hogy a pasija vagyok, vagy az öccse. De ez sokkal rosszabb volt mind a kettőnél. Ez az ölelés olyan volt, ahogy a kisfiúk bújnak az anyukájukhoz. Ezt akartam elkerülni, ez neki sem jó. Eleresztettem, el akartam lépni tőle, elmenekülni előle, bármit. De csak a lába elé rogytam, mint aki elvesztette minden erejét, dehát úgy is volt. Az, hogy hozzá akartam kötni magam, és a menekülési vágy találkozásából ez lett. Tehetetlen gyengeség.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Nappali Vas. Márc. 16, 2014 11:46 pm
Casper & Virginia
Éreztem, hogy én voltam, de mégis szavai meglepnek, bántanak, és úgy minden létező rossz érzés átfut rajtam. Nem akartam vele ezt tenni... Nem hiába, hogy az elmúlt több, mint száz év alatt, még senkit nem változtattam át. Azaz rajta kívül. Elvégre én már tudom mekkora fájdalommal is jár ez az élet. Utálom azt ami vagyok, és azt hittem ügyelek arra, hogy ne történjen baleset. Tévedtem. Elvettem egy tizennyolc éves gyerek életét. Soha nem élhet normálisan. Nem lehet gyereke. Nem lehet semmije, ami megilletné őt. Gyűlöltem Kolt, amiért átváltoztatott. Valószínűleg ugyanezt érzi ő is most. Én ezt nem akarom! Casper volt az egyetlen barátom, nem hiába tudta, hogy mi is vagyok, és nem hiába akartam annyira kétségbeesetten megmenteni. Hát nagyon megmentettem, mit ne mondjak! Ahogy arrébb húzódik, úgy érzem mintha egy darabot téptek volna ki belőlem. Iszonyatosan fájnak szavai. Nem tudok mit mondani. Ha tudtam volna, hogy mit tettem, inkább ott maradtam volna még akkor is ha megöltek volna. De nem tudtam. És ő sem tudja, hogy miért hagytam akkor ott. Senkinek nem mertem elmondani, nem akartam belekeverni ebbe. Veszélyes lett volna. De most muszáj, ha nem akarom, hogy életem végéig utáljon. - Figyelj... Én... Szóval nem mondtam el akkor valamit. Nem akartalak ott hagyni. De muszáj volt. Ha tudtam volna, hogy mi történt nem teszem meg, viszont akkor valószínűleg meghaltam volna. Tudod... Az van, hogy valaki elől menekültem. És rám talált. És muszáj volt elmennem, nem hagyhattam semmit magam után, ami esetleg nyomra vezette volna. Ezért nem értél el telefonon. Vissza akartam utána menni... De nem tudtam. Nem akarattal hagytalak ott. Ismersz. Tudod, hogy nem teszek ilyet ok nélkül, főleg ha rólad van szó. Viszont ha maradtam volna talán téged is megölt volna az, aki elől én menekültem. - Magyarázom neki szomorúan. Legszívesebben el sírnám magam, de nem gyengülhetek ennyire el. Nem szabad! - Aki elől menekültem, a teremtőm. Ő egy különleges vámpír. Egy ősi. Erősebb, mint bármelyikünk és egy nagyon rossz képessége van... Vámpírokat tud igézni. Szóval nem szívesen kerültem volna a szeme elé. Mikor átváltoztatott, elmenekültem, és gyűlöltem azért amit tett. Még mindig gyűlölöm. Így tehát teljes mértékben megértelek. Nagyon sajnálom amit tettem, nem volt szándékos. Ott kellett volna maradnom... De a félelmem erősebb volt. Tudod, ha valaki száz éven át menekül, akkor a félelem csak egyre jobban fokozódik. Tudom hogy ez nem fogja enyhíteni haragodat, de szeretném, ha csak egy kicsit megértenél, és ne gyűlölj ezért az egészért. De ha tudtam volna... Akkor téged választalak, magam helyett. Soha nem akartam, hogy más átélje azt, amit nekem kellett, az átváltozásom után. - Mondom végig szemeibe nézve, hogy láthassa, egyáltalán nem hazudok neki. Nem akarok hazudni. Csak azt akarom, hogy előről kezdhessünk mindent. Hogy értsen meg és ne utáljon. Viszont az, hogy "ne gyere vissza" nem túl biztató. Tudom, hogy szörnyen megbántottam, azzal, hogy ott hagytam teljesen egyedül, de ezt mégsem vártam volna. Mégegyszer nem tudnám megtenni. De vajon ezt el fogja hinni? Nem válaszolok erre rögtön, csak figyelem ahogy jóformán szó szerint betöri az ajtót. Nagyszerű! Sikerült felidegesítenem! Nem tudom, hogy utána kellene-e mennem, vagy inkább egyedül szeretne lenni. Közelebb lépek, de az ajtóban meg is állok. Csak nézem őt hatalmas, szomorú tekintettel. - Nem foglak itthagyni! Még akkor sem ha te magad küldesz el! Szükségem van rád... Eddig is szükségem volt, de csak veszélybe sodortalak volna, ha elmesélem ezt az egészet. Egy embernek nem is szabadna tudnia semmiről. És én már így is túlléptem akkor a határt. - Közelebb lépek hozzá, elkapom egyik karját. - Kérlek, hidd el nekem! - Nézek rá kétségbeesetten, és csak reménykedek abban, hogy sikerrel jártam és nem húzódik el újra. - Hagyd, hogy bizonyítsak! -
'No, she's not my friend.. but i love her hugs, her eyes, her smile; I love our many memories, the times we laughed together..'
Az érzéseim kontrollálásában nem voltam soha a topon, ezért se tudom nagyon befolyásolni azt az érzelmi hullámvasutat amin állandóan ülök, hol fent, mint valami beszívott hiperaktív hatéves, hol lent, a depresszió legmélyebb pontja alatt. Ginny látványára a hullámvasút mélyzuhanásba kezdett, át a felhőkön, mindegyik egy-egy elég érdekes, és tőlem idegen érzéssel lökött meg, mint például a düh, keserűség, majd bűntudat. Mindig ez a vége, ha eszembe jut Panda. Olyan érzés, minth sárban és vérben gázolnék, egyre mélyebben. Rosszul érzem magam így, vámpírként, ártok a világnak, emberként nem, vagyis annyira nem, amennyire így teszem, és igen, ezért képes vagyok Ginnyt hibáztatni. Megmondtam neki, hogy nem kérek a véréből, majd meggyógyulok, van immun rendszerem, és nem drogoztam, ittam, hogy legyengüljek, nem hallgatott rám, rámeröltette. Ha úgy lőtt volna le, most halott lennék és nem sajnálnám! De még mindig megbocsájtottam volna neki, ha felveszi a telefont. Akkor nem történt volna meg. Istenem, úgy nézett ki a lakás, mint egy mészárszék, és valüszínűleg a nő is túléli. Ő volt az egyetlne igazi áldozatom, neki sem kellett volna meghalnia, ha tudom, mi az az éhség, de csak abban a pillanatban értettem meg, mikor feltéptem a torkát. Szeretném őt okolni, rákenni, ám képtelen vagyok rá. A szememben ő nem hibás érte, de fáj, hogy annyira nem érdekeltem, hogy felvegye azt a telefont, vagy megvárja, míg kiürül a vére belőlem. Ennyit sem értem neki. Nem akartam volna, hogy mellettem maradjon, csak magyarázta volna el. Nem értem, de lehet, ez tényleg az én hibám, elszúrtam, elijesztettem, akkor most miért van itt? Összezavar, felébreszti a fájdalmat és magányos érzést bennem, ezért is léptem el ölelése elől. Nem szóltam semmit a szívverésemre, nincsm elmúlt, mint egy emlék, ahogy eddig ő is, a különbség az, hogy ő most itt van, az pedig soha többé nem jött vissza. Cserélhettek volna. - Igen, ez az én házam - Bólintottam odafordulva. Félig saját pénzből fizettem, félig egy francia politikus finanszírozta lelkes beleegyezéssel. Ujjaim a kilincsen csúsztak végig, kicsit küzdöttem a vággyal, hogy felrántsam és berohanjak, majd becsapjam magam után, kizárva őt, de következő kérdése keserű nevetést csalt ki belőlem és felé fordultam. - Azt hiszem, az te voltál. - Mosolyodtam el sötéten, ami igazából abennem növekvő düht igyekezte palástolni, aminek nem lesz jó vége, éreztem, hogy szemem környéke kezd nagyon gyorsan megváltozni, ahogy megy fel bennem a pumpa, pedig már annyiszor megbeszéltem ezt magammal. Lassan szívtam be a levegőt az orromon. - Egy férfi fegyvert rántott egy kislányra és közéjük ugrottam. Nem mondtad el, hogy ha vámpírvérrel meghalok, vámpír leszek. Szóval ... lelőtt és meghaltam. Nappal meg... hívtalak, nem tudtam, mi történik, nem vetted fel, egyedül voltam a házban, téged hivogattalak, mikor belépett a takarítónő és öt perc után elvágta az ujját és nem bírtam ki. - Próbáltam kontroll alá vonni a robbanó feszültséget, ami két éve örlődik bennem. Eröltetve másra gondoltam, Fannyra és a nevetséges tortára, és mikor éreztem, hogy legalább a szemem helyre jött, lehajtottam a fejem. - Azóta nem öltem meg senkit... nem akartam volna, hogy örökké velem maradj, Ginny, csak azon az egy napon, vagy legalább míg a véred elmegy a testemből, bármi ilyesmi megfelelt volna, vagy vetted volna fel a telefont. Tudtad, hogy én igazán megértem, ha nem akarsz a közelemben lenni többet, csak akkor... szükségem volt rád. - Kínomban már inkább mosolyogtam, ez olyan abszurd volt, hogy nem tud valaki felvenni egy telefont? Őt néztem, pont a szemébe, és nem tudtam elmondani neki, mennyire bántott a dolog, kitártam a kezeim, amik erőtlenül hullottak vissza testem mellé. - Nem tudom, mit mondjak neked. Olyan felesleges. Csak most ne gyere vissza, mert az már elég sok lenne, hogy megint úgy ébredjek valahol, hogy te eltűntél - Lezártnak tekintettem a dolgot, próbáltam inkább kinyitni az ajtót, de annyira fel voltam zaklatva, a keserűség, düh és a kétségbeesés egyvelege megint kibillentett mindent, és nem sikerült, így egy erősebb lökéssel hárítottam el az útból az ajtót, és inkább bementem, mert bármi is jön ezután, nem lesz jó az emberek szeme előtt csinálni. Ledobáltam a kabátom, sálam, sapkám, és a cipőt is levettem. Ginnyt felesleges lett volna behívni, az ajtó már úgyse szuperált.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Nappali Vas. Márc. 16, 2014 6:13 pm
Casper & Virginia
Nem tudom eldönteni, hogy most valóban azért vagyok itt mert újabb menedékre van szükségem, vagy inkább azért mert éhes vagyok. Valószínűleg a második a megfelelő, hiszen van egy ideiglenes lakásom. Blake béreli nekem, bár meg szoktam lógni éjszaka. Ő ezt nem érti meg, és nem is fogja addig megérteni, míg vámpír nem lesz belőle. Pedig ha ez rajtam múlik, akkor bizony soha nem lesz halhatatlan. Szóval... A lényeg az, hogy nem tudok megmaradni nyugton egy olyan hotelban, ahol nyüzsögnek az emberek. Főleg úgy nem, hogy éhes vagyok. Nem akarok ott enni, hiszen az Blake számára is túl feltűnő lenne, ráadásul bármelyik pillanatban rám is nyithat. Ki tudja lenne-e elég időm a takarításra... Valószínűleg nem. Vámpír vagyok, és gyors meg minden, de annyira azért nem. Így tehát az éjszaka nagy részét kénytelen vagyok továbbra is igézés segítségével emberek házában tölteni. Így legalább biztos lehetek abban,hogy maximum egy családot ölök meg, nem pedig egy egész hotelnyi embert. Bár próbálom elkerülni még azt a családot is, hiszen megígértem, hogy visszafogom magam, és minden erőmmel azon is vagyok. Tudom jól, hogy nehéz, de meg kell próbálnom időben megállni, aztán pedig elfeledtetni mindent az áldozatommal. Segítség kellene abban, hogy valaki szóljon, mikor elég. De ki lenne az aki segítene? Blake? Persze... A végén ügyesen megölném őt is. Hajlamos vagyok rá, és ez ő is tudja. Szóval semmiképp nem vállalkozna ilyesmire. Na mindegy... Kissé idegesen, éhesen és bűntudatosan sétálok az egyik ház teraszán. Nem félek attól, hogy esetleg valaki észrevesz, elvégre könnyedén törlök mindent a memóriájából. Feltéve ha nincs a szervezetében verbéna. De akkor várok pár órát, és kész. Ebből nem csinálok nagy ügyet, bár az tény, hogy felbosszantanak az olyan emberek akik vasfüvet fogyasztanak. Pedig csak védekeznek. Mondjuk annak kivételesen örülök, hogy Blake fogyaszt, mert valószínűleg kihasználnám, ha nem így lenne. Szörnyű egy nőszemély vagyok, nem tagadom. És egészen eddig élveztem is így az életem. Viszont most valami megváltozott... Talán mégsem kellene bemennem ezen az ajtón ma este. Nem támadhatok rá, újabb ártatlanokra! Legjobb lenne visszamenni, és tűrni azt a szörnyű érzést amit majd az emberek váltanak ki belőlem. Nem! De... Ahh! Na jó... Visszamegyek! Nem tehetem ezt! ~Gyerünk Ginny, fordulj meg! ~ Utasítom saját magamat, hátha hatásos lesz. És végülis az lett. Hirtelen fordulok meg és indulok el az utca felé, de szemben találom magam valamivel. Vagy inkább valakivel... És nem is akárkivel. Nem tudom, hogy min döbbenek le jobban. Hogy itt van. Itt... Előttem, Mystic Fallsban. Vagy azon, hogy a szívverése, egyszerűen... szóval... Olyan mint az enyém? Mi a...? Addig a pillanatig amíg meg nem szólal teljes mértékben az jár a fejemben, hogy csak képzelődök, és hogy megbolondultam. Biztosan csak az éhség... Vagy nem tudom mit gondoltam. Viszont hangja elárulja, hogy ő tényleg itt van, és tényleg nem ember. Belőle legalább nem lesz vacsora. Úgy nézek rá még percekkel később is mintha egy szellemet látnék. Nem tudok megszólalni. Eltelt már legalább három perc, ha nem több, és én itt állok mint egy komplett idióta. Ebben a három percben minden eszembe jut. Ott hagytam egy árva szó nélkül. És most vámpír! De hogyan? Miért? Ó, te jó ég! - Casper, mi lett a szívveréseddel?! - Bukik ki belőlem az első kérdés, miközben közelebb ereszkedek hozzá... Egészen közel, ugyanis meg akarom ölelni. De nem teszem. Valamiért haragszik rám... Valamiért? Vajon miért? Ott hagytam! De muszáj volt! Ezért haragszik? - Te itt laksz? - Teszem hozzá a következő kérdést is, majd végignézek rajta. Ő tényleg vámpír! De... Ugye nem? Mielőtt eljöttem adtam neki vért. Létezik, hogy történt vele utána valami? Nem hiszem. Az pech lenne. Vagy mégis? Nem lehet, hogy mégis... És ezért haragszik rám? Nem! Ez hülyeség! - Ki változtatott át? - Teszem végül fel a kérdést, kissé idegesen. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy két évvel ezelőtt lenyomtam a torkán a véremet, hogy meggyógyuljon. Aztán megjelent Kol, és elmenekültem. Fogalmam sincs mi történt ezután vele. Most úgy érzem magam, mint a diákok felelés előtt. Ideges vagyok. Félek, hogy jól érzem azt amit érzek. Elvileg a női megérzések veszélyesek...
'No, she's not my friend.. but i love her hugs, her eyes, her smile; I love our many memories, the times we laughed together..'
Hihetetlen, hogy tudok énekelni, zongorázni és hegedülni, de gitározni nem, márpedig hirtelen csak az kellett volna, a többi lényegtelen. És még ki is nevettek az akcentusom miatt, amiről nem tehetek, én francia vagyok, tizenkilenc és fél évig éltem abban az országban, nem tudok csak úgy váltani, örölök, hogy egyáltalán tudok angolul! Annak mondjuk kifejezetten örültem, hogy kicsit tudom manipulálni az embereket, így mindenféle munka nélkül, békés úton kaptam egy csomó pénzt, de csak és kizárólag kőgazdag politikusoktól szedtem el, mielőtt ide költöztem volna, most már van munkám, vagy valami olyasmi, nem valami életre szóló dolog virágokat csokorba kötni, de a művészi énem elégedett vele. Majd lesz más az egyetem után, szerencsére nincs olyan nyálas képem, hogy feltűnjön, nem vagyok oda való. Diplomával már lehet normálisabb munkám is, mondjuk nem túl sokáig, mert az azért már furcsa lenne, ha tíz évig dolgoznék ugyanott tizennyolc éves képpel. De akkor majd tanulok másnak is, a végén még polihisztor leszek, ha nem vigyázok magamra. Lemondón hagytam ott a helyet, és indultam meg hazafelé, avagy csak szerettem volna, mikor felhívott az egyik lány barátom, hogy mentek át segíteni neki sütni, mert tortát akar csinálni, de egyedül nem megy. Úgyhogy még két órát azzal töltöttem, hogy a szálló lisztben tapicskoltam Fannyval egy tésztát, ami hol folyt, mint a múltévi hóember, hol a Trója falainak elleneállását demonstrálta nekünk, ami enyhén elkeserítő volt, de végül összehoztuk az eper- csoki- cseresznye krémes remekművet citrom mázzal, és ugyan széles mosollyal lapogattam a lány hátát, gratulálva, csendben örültem, hogy ezt nekem már nem kell megennem. Kedvesen visszautasítottam a kóstolót, hasfájásra hivatkozva, és eloldalagtam. Már sötétedett, de még így is láttam, hogy tiszta liszt meg csokikrém vagyok, próbáltam valahogy kirázni a hajamból a fehér port, de elég kis sikert értem el, így feladva a harcot csoszogtam végig az úton, imádkozva, hogy többet ne csörögjön a telefonom, mert már nincs rajtam semmi szabad hely, az illatom még mindig virág, a pár óra munka után, és a rólam gondosan lekapart összetevőkből újra megalkothatnánk a tortát is. Becsuktam magam mögött a kis kertem kapuját, szeretem a virágokat, megnyugtatnak, majd a kikövezett ösményen felcaplattam a lépcsőig is. Még mindig azon puffogtam, hogy túl erős az akcentusom, mikor valahogy valami felütötte bennem a fejét, hogy nem stimmel. Az ajtóra néztem, de nem ott volt a hiba, nem is a házamban. Oldalra fordítottam a fejem és hátrább léptem. A terasz körbefutotta az egész házat, és ahogy hátráltam, megláttam a lányt a teraszomon. Döbbenten néztem őt. Nem csak egy lány volt. Hanem A lány. Nem tudtam, mi lett volna erre a megfelelő reakció, én végül is elég ritkán produkálom a kellő és oda illő dolgokat. Csak azt éreztem, hogy a szemem környéke elsötétedik, pedig nem éreztem dühöt, csak keserűséget, végül inkább gúnyosan elmosolyodtam. - Ugye most csak szórakozol? - Bukott ki belőlem a kérdés. Ez miatta van! Miatta lettem ez a valami, hihetetlen, hogy miután fogja magát és eltűnik, hirtelen megjelenik a tornácomon! Hol volt, mikor felkeltem, vagy amikor majdnem 12 órán át azzal szenvedtem, hogy kiégett a szemem a fénytől, vagy hogy mennyire fáj a fejem és a szám is, akkor bezzeg nem volt ott. És én hívtam, hívtam, mert nem tudtam mást csinálni, ott lógtam a szaros telefonon a szobám padlóján kuporogva tök egyedül, és nem vette fel. Aztán jött a bejáró nő, nem akartam bántani, esküszöm, nem akartam. Csak jött a vér és... Nem volt ott. - Tudom, hogy ide engedély nélkül is bejöhetsz, de lehetőleg ne - Nem akartam vele beszélni, mert nem tudtam mit mondani. Otthagyott.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
••
••
