Az ágya mellett állok és figyelem minden mozdulatát. Furcsán fordult, talán fájdalmai vannak? Nagyobbat sóhajtott, mi lehet a baj? Lélegzetvisszafojtva állok, tekintetemet le nem véve róla. - Minden rendben van, jól vagyok. Menj. - Hiába beszél lágyan és mosolyog rám kedvesen, nehezemre esik itt hagyni, pedig most messze se szándékozom menni, éppen csak le a földszintre. - Biztos nincsen semmi másra sem szükséged? - Kérdezem, majd még egyszer megigazítom a takaróját és körbetekintek a szobán, ellenőrizve, hogy minden elérhető távolságba van-e tőle. - Menj már. - Elkapja, majd megsimítja a kezemet és szabályosan kiparancsol a szobájából. Mély levegőt veszek, sarkon fordulok és behúzom magam után az ajtót. Aztán résnyire visszanyitom, fejemet óvatosan bedugom a kis helyen. - Ha bármi kellene, csak szólj. - Nem felel, de szúrós pillantásokat vet felém, így megadva magamat végre tényleg becsukom az ajtót és lesétálok a földszintre. A szívem a torkomban dobog, s ebben a pillanatban örülök, hogy anya nem rendelkezik természetfeletti képességekkel, különben még miattam is aggódna. Rendet rakok a nappaliban, elteszem a könyveket, összehajtom a plédet, közben pedig végig a jövőn rágódok. Bár mostanában ez a legújabb hobbim, úgyhogy én már meg sem lepődök rajta. Ahogy leülök a kanapéra, tekintetem megakad az egyik kiskori képemen, ami most kivételesen a dohányzóasztalon pihen. Az emlékek szélsebesen rohannak meg, hirtelen újraélem az ötödik születésnapomat. Emlékszem mindenre, ami aznap történt. Az ágyba hozott reggeli kakaómmal kezdve, a hercegnői ruhába öltözésen át egészen addig, míg Elena és Bonnie át nem jöttek a saját jelmezükben. Ami természetesen nem lehetett annyira csillogó és szép, mint az enyém. Anya mindent tökéletesen megszervezett, mindenről gondoskodott. Még plusz ajándékot is vett, amit apu nevében adott át, csupán azért, hogy ne érezzem ő megfeledkezett rólam. Elmosolyodom, de egy könnycsepp szökik ki a szememből és csordul végig az arcomon. Lehunyom szemeimet és mély lélegzetvételekkel próbálom megnyugtatni magam. Megfogadtam, hogy ma este nem fogok sírni. Erősnek kell lennem, mert csak ilyen módon tudom támogatni anyát. Ha egy bőgő masinával szembesül, attól nem fogja jobban érezni magát, sőt. Én pedig nem akarom elrontani a kedvét, így inkább elfojtom magamban az érzéseimet. Mikor meghallom legjobb barátom ismerős lépteit, gyorsan letörlöm a könnyeimet, hogy még véletlenül se legyen ő sem a tanúja az összeomlásomnak. Vagy annak kezdetének. Felállok a kanapéról és az ajtóhoz sietnék, de ő már volt olyan kedves és beengedte magát, így kicsit talán kínos módon találkozunk az ajtó előtt. Rámosolygok és megrázom a fejem. Szívesen sziporkáznék, de valahogyan nincs hozzá erőm, így csak kedvesen tekintek rá. - Kérlek, mondd, hogy hoztál valami alkoholt. - Kérlelő szemeket meresztek rá és bízom abban, hogy hirtelen előkap valahonnan egy üveg jó minőségű "erősítőt". Mert most nagyon szükségem lenne rá na meg persze egy kis beszélgetésre. Annyira hiányoznak azok az idők, mikor mindig összeültünk valamelyikünknél és elütöttük az időt. De azóta annyi minden változott... Vajon tudunk még úgy beszélgetni, mint régen? Még mielőtt elrontottam volna mindent? Most majd kiderül. De mielőtt ilyen veszélyes vizekre eveznénk, egyszerűen beinvitálom a nappaliba, hiszen ott azért mégis csak kényelmesebb. A rövid úton, amit megteszek, hiába bármekkora igyekezetem, nem bírom kikapcsolni az agyamat. Végig az lebeg a lelki szemeim előtt, hogy talán most véget ér a barátságunk és soha többet nem szólunk majd egymáshoz. Vagy még rosszabb, amennyire hülye vagyok én fogok végleg elszúrni mindent. Mire észbe kapok már forog velem a szoba, én pedig levegőért kapkodok. - A vámpírok kaphatnak sokkot? Vagy lehetnek pánikrohamaik? - Kérdezem kétségbeesetten, közben kezemmel legyezni kezdem magamat. Tényleg itt lenne az ideje, hogy lenyugtassam magam. Vagy ha az nem megy, akkor egyelőre csak és kizárólag a jelen miatt aggódjak és ne képzelegjek a képlékeny jövőmet illetően. Miért viselkedem úgy, mint a régi önmagam? Tényleg le kell állnom, mert nem várhatom el sem Stefantól, sem a többiektől, hogy elviseljenek, pláne akkor nem, ha már én sem bírom magamat.
† music: Jamie Scott - Unbreakable † note: nem vagyok jó a kezdőkben, de remélem nem lett nagyon rossz : $ † words: 631
Lassan elveszve érzem magam a belőle áradó szavak között. Megszédít velük, és még inkább megszédít a közelsége, ahogy hozzám bújik. Fejét a mellkasomon pihenteti. Nehéz elhinnem, hogy megtette ezt a lépést. Évszázadok óta kerülöm az ilyen helyzeteket. Nem az ölelést, természetesen, bár az is helyzettől függ. A kapcsolatokat kerülöm, a kötődéseket, az érzelmeket. A boldogságot, amit ezek adhatnak. Mondhatjuk, hogy félek a szeretettől? Nevetségesen hangzik, de igen. Rettegek, mert azoknak van a legtöbb vesztenivalójuk, akik szeretnek, akik boldogok. Azoktól lehet a legtöbbet elvenni, azokat lehet a legjobban meggyötörni. Egy hozzám hasonló ezer éves vámpír nem lehet ilyen sebezhető. Én nem lehetek. Nem akarok. Most sem… ahogy szívverését érzem az enyém mellett, ahogy ujjaim futólag, bátortalanul végigsimítanak a hajtincsein, és közben akaratlanul is elöntenek az ősi kétségeim, félelmeim. Most azt mondta, elnyertem a bizalmát és csak a saját érzéseitől fél. De korábban kijelentette, hogy gyűlöl, hogy retteg tőlem. Nem tudja, mit akar. Most közel enged, és aztán ellök ismét? Félek, ha egyszer a karjaimban tartom így, már nem tudok ismét annyi önuralmat produkálni, mint azelőtt. Félek, ha engedi, hogy megízleljem azt a boldogságot, amit mellette élhetnék, és aztán mégis megvonja tőlem… Magamban őrlődök a szavain, de aggályaimat végül orkánként sodorja el az utolsó kijelentése. Nem marad más, csak a döbbenet, hitetlenkedés és valami aprócska szikrája a vágynak és a reménynek. A válaszomtól tart? Egek! Hát mégis mit reagálnék? Fel sem fogja, hogy pillanatok alatt tett egy megkeseredett, összetört emberből a világon legboldogabbá. Sosem reméltem, hogy valaha ilyen kéréssel állna elő. Csókoljam meg. Egyszer már megtettem, bár akkor is ő kezdeményezett, csak hát az nem volt az igazi, hisz nem a saját valós formámban voltam, de azóta is arról álmodoztam, hogy egyszer megismételhetem. Egy-két röpke másodpercet teketóriázok csupán, amíg felfogom a szavait, hogy mit kér tőlem, hogy ez valóban a valóság. Aztán, mielőtt meggondolhatná magát, közelebb húzom magamhoz, két tenyerembe fogom az arcát, ujjaim selymes hajába fúródnak, és forró szenvedéllyel tapadok ajkaira. Talán nem ezt akarta. Talán nem így képzelte. Túl sok? Talán vissza fog utasítani, ellökni magától, vagy csak egyszerűen megbánja, hogy egyáltalán kimondta azokat a varázsszavakat. Sajnálnám, ha így történne, de most akkor sem tudok máshogy csókolni. Nem tudom mellőzni a már túl rég óta elfojtott vágyaimat. Túl hosszú ideje akartam ezt, akartam őt ahhoz, hogy képes legyek apró, ismerkedő, ártatlan csókot lehelni az ajkaira. De lassan összeszedem magam, és mire elválnék tőle, már sikerül puhán és óvatosan érintenem, becézgetnem. Így is nehezemre esik elszakadni tőle, de nem lehetek telhetetlen. Elengedem az arcát, helyette a derekát fogják körül a karjaim megakadályozva, hogy eltávolodhasson. Csak ne lökj még el magadtól. Némán kérlelem, pusztán a tekintetemmel. - Nincs is mitől félned, Caroline. Vigyázni fogok rád – suttogom a szemeibe nézve. Habozok kicsit, mielőtt a következő vallomás kicsusszanna a számon. – Képes voltál röpke pár másodperc alatt életem egyik legrosszabb éjszakáját a legszebbé varázsolni. Köszönöm. – A hangom még mindig visszafojtott, de határozott, az arcomon pedig még számomra is idegenül boldog mosoly játszik.
Önkéntelenül nevettem el magam, túl hirtelen, túl bántón de gyorsan követték a szavak a nevetést. - Nem attól félek, hogy bántanál – sütöttem le tekintetem szégyellősen – hanem attól félek amit irántad érzek. – vallottam be de ezúttal már csak neki. Ahogy beszélt, a szavai, a kedvessége még ebben a gyötrelmes gyászban is, megértette velem amit eddig oly nagyon tagadtam és amit féltem bevallani magamnak; kedvelem Klaust, sokkal jobban mint kéne. Valójában nem is voltunk olyan nagyon különbözőek. Stefan, a mentorom, oly sok szörnyűséget követett el, neki mégsem hányja senki a szemére. Ott volt Damon, aki csöppet sem volt szentéletű és itt vagyok én. Csak pár órája, hogy megöltem azt az embert és máris újra vérre szomjazva állok a Grilltől csupán pár méterre. Miért is vetem meg az előtte álló férfit? Mert magányos és mert tetteit az a fajta szeretetéhség irányítja amelyre talán már nincs is gyógyír? Miért baj az, ha megbocsátom a bűneit és ahelyett, hogy eltaszítom, magamhoz ölelem? Érintése áramütés szerűen érte testem. Tekintetem nagy nehezen elvontam a Grilltől, ahonnan a vérszag érkezett és rá emeltem. - Már elnyerted a bizalmam. – suttogtam csöndesen és karjára szorítottam. Ebben a pillanatban, itt és most, valóban bízom benne. Nem egy üres fázis ez, hanem a valóság. Itt van amikor szükségem van rá. Ezt pedig másról nem mondhatom el mostanában. - A magány az ami megkeserít, nem más. – mondtam hirtelen. Nem akartam sírni, nem is fogok. Úgy éreztem összetörtem és nem más állt ott mellettem mint az, akit már több ezerszer darabjaira szaggattak. Egy dolgot tudtam; nem akartam, hogy hosszú, kihalt szobák válasszanak el az egyetlen embertől aki mellett biztonságban éreztem magam, akihez úgy vonzódtam, hogy nem tehettem ellene és már nem is akartam. Ahogy visszarángatott a vér iránti vágyból, mellkasára hajtottam a fejem és mély levegőt vettem. Hirtelen nem értettem Klaust. Olyan sokszor löktem el magamtól, használtam ki a szerelmét irántam és ő mégis azt mondta az imént, hogy gyönyörű vagyok, okos, élettel teli, humoros… még mindig szerelmes volt belém. Én pedig rettentően fáradtnak éreztem magam attól a harctól amit magam ellen vívok már ki tudja mi óta? Ebben a percben rám telepedett a félelem. Mi van ha végre megadom magam ennek az érzésnek, ha megadom magam Klausnak? Akkor már nem leszek kihívás, nem leszek az a nő akit nem kaphat meg. Eldob majd mint eddig mindenki tette? - Klaus. – szóltam csöndesen és kibújva öleléséből pillantottam fel rá. – Tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb alkalom. Tudom, hogy gyászolsz és tudom, hogy őrlődsz. Tudom, hogy nem tudod mit tegyél. Tudom, mert… mert én is ezt érzem. Azért tudom mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy azt kívánom bárcsak megcsókolnál, itt és most, hogy végre egy pillanat csönd és nyugalom öleljen körbe, hogy úgy aludjak el, hogy tudom, nincs mitől félnem… és őrlődöm… nem, nem is. Félek. Félek mit fogsz reagálni. – vallottam be hangosan majd lesütöttem a tekintetem. A lehető legrosszabb időpontban hozakodtam elő az érzelmeimmel. Nem volt szüksége erre már, ma este. Ahogy nekem se… de rá, szükségem volt és ezt másképp nem tudtam kifejezni mint a szavaimmal. Úgy éreztem magam mint egy naiv kis fruska aki a király csókjára vár de a király többé már nem akarja a fruskát, mert fél, hogy újra megégeti vele magát.
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Nappali Vas. Jún. 16, 2013 1:12 am
I have no expectations
Várom a válaszát, de nincs bennem túl sok lelkesedés. Örülnék, ha velem tartani, hisz minden percet külön élvezek, amikor a közelemben van... de a mai nap után inkább nem ringatom magam hiú ábrándokba, és kezdek el arról álmodozni, mit jelente még pár óra vele egy fedél alatt. Az érzelmeket szinte teljesen kizárva, közömbös tekintettel, várakozón nézek rá. Így a legjobb. Tudomást sem venni azokról az emocionális hullámokról, melyek ma összecsaptak a fejem felett. Ha hagyom, hogy továbbra is letaglózzanak, a végén még egy veszélyes, érzelmi vulkán fog kitörni belőlem, és annak néhányan elég valószínű, hogy áldozatául esnének. Volt már ilyenre példa. Hagytam, hogy az ösztönök vezessenek, tomboltam, tettem, ami csak jól esett. Többnyire gondolkodás nélkül. A fajtánk velejárója. Az újszülött vámpírokat leszámítva, merem állítani, hogy a legtöbb hozzám hasonló szörnyeteg már tudja, miről is beszélek. És hogy ez mennyire felszabadít. De nem engedhetem így el magam Caroline mellett, és nem csak azért nem, mert kárt tehetek akár benne is... hanem azért is, mert olyannyira nem nézné jó szemmel, amint Mystic Fallsra hozom a saját poklomat, hogy talán sosem bocsájtaná meg nekem. Így marad az érzelmek leharcolása, a teljes közömbösség. Igyekszem elhitetni magammal, hogy minden rendben van, és nem veszek tudomást az ereimben lassan folydogáló fájdalomról, gyászról, bűntudatról. Míg én magamban gyötrődöm, Caroline hangosan gondolkodik. Üzenetet hagyna az édesanyjának... Ez akkor igent jelent? Mi másért akarná értesíteni? De a rám telepedett tompaság alatt csak halványan pislákol az öröm a döntése nyomán. Csak vigyázni akarok rá, és egyszerűbb, ha ott van a közelemben. Ennyi. Ma éjjel egyébként is valószínű, hogy nem merülök mély álomba... ha egyáltalán tudok majd aludni. Az az aprócska, elsőre jelentéktelennek tűnő örömfolt a fáradt lelkemen azonban lassan terjedni kezd, és végül egy halvány mosoly jelenik meg az ajkaimon, mire Caroline indulásra kész. Ezt viszont minden bizonnyal ő nem veszi észre, hisz nem néz rám. Szemmel láthatóan kerüli a pillantásomat, de nem zavar. Úgysem tudnék most mit mondani, csak lopva néha-néha rá pillantok útközben. Idefelé a kevésbé feltűnő, csendesebb, és bizonyos szempontból gyorsabb közlekedést választottam, ezért a kocsim otthon maradt. Ez még nem azt jelenti, hogy gyalog kellene megindulnunk a villa felé, de úgy néz ki, szavak nélkül is ugyanarra a megállapodásra jutottunk: mindkettőnknek jót tesz most egy kis séta. Némán lépdelünk egymás mellett, mégis annyira távolinak érzem őt. Mintha elvesztünk volna ki-ki a saját gondolatbirodalmában.
A hirtelen kijelentése szinte mellbe vág, és kénytelen vagyok megtorpanni, hogy felé fordulhassak. A kiejtett szavai ott keringenek körülöttünk a levegőben, majd’ beleszédülök. Tudja. Még magamnak sem vallottam be, mit érzek, de ő tudja. És nekem ez jó? Mit kellene mondanom? Tagadni? Beismerni? Jobb, ha válasz nélkül hagyom? A tekintetét fürkészem. Miért éppen most kellett ezzel előállnia? Talán mert miatta vagyunk itt. Részben miatta történtek a mai nap eseményei. Ez csupán tény, nem őt hibáztatom. Ha nem féltem őt ennyire, valószínűleg a házához küldök két másik hibridet, és nem magam jövök intézkedni. Féltettem… csak most döbbenek rá, mennyire. Tényleg szeretem őt. Atyaég! Szerelmes vagyok, évszázadok óta először érzek ilyen intenzíven valaki iránt. Levegőt veszek, lassan megtelik a tüdőm, aztán ugyanilyen tempóban sóhajtok is. Még mindig nem találom az ideillő szavakat, inkább csak őt nézem, és őt hallgatom. Egy pillanatra felcsillan szívemben a remény… de tiszavirág életű. Gyorsan elillan, amint folytatja a gondolatmenetét. Fél tőlem, gyűlöl, nem tudja, mit akar… Nem tudja? - Caroline… én – furcsán rekedtes a hangom. – Nincsenek elvárásaim – mondom végül a szemeibe nézve, majd megvonom a vállamat. – Sosem vártam, hogy egyik pillanatról a másikra a karjaimba omolj. Emlékszel, amikor azon a padon ültünk…? - bökök előre, hiszen csak pár méter választ el bennünket jelenleg a Grilltől, és az előtte lévő tértől. – Azt mondtad, nem vagy az a fajta, aki könnyen bedőlne nekem. Már akkor is megmondtam: épp ezért kedvellek. Okos vagy, gyönyörű, szellemes, teli élettel. És bizonyos dolgokban teljesen az ellentétem… - Mégis úgy vonz, akár az éjjeli lepkéket a lámpafény. Tudom, hogy meg fog égetni, de nem tudok ellenállni. Ilyen, amikor az ellentétek vonzásába kerülünk? Ezeket azonban csak magamban teszem hozzá. Egyelőre nem érzem úgy, hogy készen állnék a nagy szavakra, vagy nagy tettekre. De ha már belekezdett… - Megértem az aggályaidat, és… csak… szeretném elnyerni a bizalmadat. – Úgy érzem, sok mindent meg tudnék tenni érte. Olyan dolgokat, amiket másokért nem. Magamért sem. Nem értem, hogy képes ezt tenni velem, kiváltani belőlem ezeket a késztetéseket. Csak azt szeretném, hogy boldog legyen, biztonságban… és lehetőleg ne túl messze tőlem. - És kedvesem… - lépek egy fél lépést közelebb, de nem túl közel, hisz épp az imént mondta, hogy tart tőlem. – Tudnod kell, hogy soha nem lennék képes téged bántani. – Szándékosan legalábbis nem. Bár néha kiszámíthatatlan vagyok és indulatos, de sosem akartam neki ártani. Illetve mióta közelebbről is megismertem, nem. Nos, való igaz, akad egy s más a számlámon már. Míg a lány arcát fürkészem, nem várt változást fedezek fel rajta. Az ősi vadászösztönök veszik át felette az uralmat, ez egyértelműen kivehető a szemei alatti vonalakból. - Hé! – fogom meg egyik kezemmel a vállát, és próbálom magamra vonni a figyelmét. – Ez csak vér… - mondom halkan szinte szuggerálva, hogy a hangomra összpontosítson. Úgy néz ki, a mai nem az ő estéje. Én a magam részéről cseppet sem bánnám, ha hagyná kibontakozni a korábban említett ösztönöket, de az a sejtésem, utólag, amint kitisztul a feje, engem fog elővenni, amiért nem próbáltam észhez téríteni.
Nem tudtam mi az ami jobban elszorítja a szívemet. A gyász mit emberségem egy szegletének elvesztéséért éreztem vagy a sajnálat amit Klaus iránt éreztem. Újra meg kellett ölnie az anyját és ez az én hibám. Ha Klaus nem lenne szerelmes belém akkor Esther nem keres ma meg… bár, ki tudja? Elvégre is Esther, elsősorban a barátaimról akart titkokat, nem a fiáról. Tekintetem összeszűkült és éreztem, hogy ajkaim lebiggyednek mikor eltűnnek Klausból az érzelmek. Tudom, hogy sebezhető, hiszen szeret engem vagyis vannak érzései. Tudom, hogy képes lenne lehozni a csillagokat az égről értem… de azt is tudom, hogy hála neki a szerelmem elhagyott, megharapott, majdnem meghaltam… és még sorolhatnám a bűneit… de vajon, ha nem éreznék iránta semmit, akkor is sorolnám magam előtt a bűneit? Mikor kitárja karjait, hosszú csend következik. Tartsak vele? Hiszen most már nincsen veszély. Esther halott. Az én házamban dőlt el a teste mint egy krumpliszsák. Ugyanakkor… nem vagyok itt biztonságban. - Várj… - suttogom halkan – fel kell hívnom az édesanyám. – Nem akarok tőrt szúrni a szívébe de tényleg értesítenem kell. Szeretem őt, az egyetlen aki megmaradt nekem. Apám halott és még élt sem volt igazán az életem része, az igazi lényemet nem is fogadta el a haláláig. Anyám viszont szeretett, elfogadott annak aki vagyok… nem próbált megjavítani. Miután elintéztem a telefonhívást és megbizonyosodtam arról, hogy anyám rendben van és beszámoltam neki mindenről, az füllentettem, hogy Bonnienál alszok. Anyám jó ember de nem értette volna meg az igazat. Senki sem értené meg és talán később sem fogják. Viszont én sem harcolhatok örökké olyanokért akik eltűnnek ha nekem van rájuk szükségem és nem küzdhetek örökké önmagammal sem. Szerettem vámpír lenni, erős, fiatal. S szerettem, hogy Klaus szereti azt aki vagyok, hogy nem az elromlott, törött játékot látja bennem akit csak azért vesznek le olykor-olykor a polcról, hogy megpróbálják helyrerakni. Nem vagyok törött s nem vagyok játékszer sem, többé már nem. Ideje azt tennem amire vágyok még ha ez a láng meg is perzsel majd. - Menjünk. – nem néztem rá. Nem mertem. Nem tudtam mit gondolhat azok után amiket ma látott. Megöltem azt a férfit pusztán azért, hogy aztán végezzek az anyjával. Abban sem voltam biztos, hogy nem gyűlöl-e amiért végzett az anyjával miattam. Arról nem is beszélve, hogy pontosan jól tudtam; nem érdekelne mit gondol ha nem éreznék iránta én is valamit. Csak váltásruha volt a táskámban mikor kiléptem az ajtón és bezártam. Már nyoma sem volt annak, hogy bármi is történt odabent de jól tudtam, az emlékeim mindig ott lesznek és pulzálva emlékeztetnek arra, amit Klaus iránt érzek… arra a pillanatra amikor a barátaim helyett ő jelent meg és védett meg engem. Biztonságot adott, mégis én féltem tőle. - Tudom, hogy szerelmes vagy belém Klaus. – szólaltam meg séta közben amire mindkettőnknek szüksége volt. – Nem ígérhetek neked semmit. – tettem hozzá mikor rám pillantott mert nem voltam biztos a saját érzéseimben. – Egy részem fél tőled és valljuk be, nem ok nélkül. Egy részem gyűlöl amiért annyi szörnyűséget tettél azokkal akiket szeretek. – tudtam, hogy keserű a pillanat de látnia kellett mire akarok kilyukadni. – Egy részem pedig Klaus, nem tudja mit tegyen. – megálltam egy pillanatra, hogy mély levegőt vegyek. Megszédültem amikor a vér szaga eljutott az érzékeimig. Nem tudtam honnan jött csak azt tudtam, hogy a boszorkány vére még most is úgy zsongott benne mintha az élő szövetei akarnák belém vájni fogaikat. S tudtam, minél több áldozatot szülök, annál nehezebb lesz megállni. Lehet, mégsem volt jó ötlet a séta.
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Nappali Kedd Május 21, 2013 11:34 pm
I'm strong enough.
A fájdalom, a düh, a kétségbeesés érdekes és enyhén letaglózó elegyét érzem. A szívemre mintha mázsás súlyt kapcsoltak volna. Nehéz. Nagyon régen éreztem hasonlót utoljára, és nem gondoltam volna, hogy épp anyám ismételt elvesztése váltja ki majd belőlem ezt újra. Főképp, hogy én voltam az, aki elvette az életét - ismét. Düh. Kire vagyok dühös…? Őszintén én sem tudom. Magamra? Rá? Anniere, amiért nem rombolta le előbb a láthatatlan falat? Carolinera, amiért ismét bármit kockára tettem volna érte? Talán az egész világra. És ismét csak magamra. Észre sem veszem, mikor szorítottam ökölbe az ujjaimat. Már csak akkor figyelek fel rá, amikor zsibbadni kezd és sajogni a nagy erőfeszítéstől. Enyhítek a szorításon. De a lelkemnek ettől nem lesz könnyebb. Sőt! Ijesztő mód gyámoltalannak, védtelennek érzem magam, aki szó nélkül tűri, hogy Caroline elvezessen anyám és Kira mellől. Jól teszi. Lassan kitisztul a fejem. A dühöm csillapodik. A kétségbeesésem is. De a fájdalom és a bűntudat marad. Rám telepedtek, nyomasztanak. A szavakat is alig fogtam fel, amiket a lány hozzám intézett. Ajkait ugyan éreztem a bőrömön, de csak mindha álmodnék. Először talán azt kellene elérnem, hogy újra egyenletesen, rendesen lélegezzek. Lassan sóhajtok, és közben azon kapom magam, hogy már kint vagyunk a verandán. Leülök csendben Caroline mellé, de továbbra is csak meredek előre. - Köszönöm… azt hiszem – felelem a részvétnyilvánításra. – Nem gondoltam, hogy ismét így lesz vége… Nem akartam ezt – jegyzem meg csendesen. A kérése meglep. Maradjak vele? Töltsem itt az éjszakát? Ez csakugyan egy álom lehet. Csak az álmaimban kért tőlem eddig ilyet. De ezt nem érzem most helyén valónak. Nem azért, mert nem szeretnék vigyázni rá, hisz legszívesebben mindig azt tenném. De… össze kell szednem magam! Össze kell szednem magam, hogy az legyek, aki meg tudja őt óvni. Aki higgadtan képes intézkedni, elrendezni mindent, eltakarítani itt. És mellette, valljuk be, folyton elgyengülök, gyakran olyan arcomat mutatom, amit szeretnék elrejteni a világ elől. Néha még magam elől is. A mai este után pedig mintha még egy sor fal leomlott volna. Félek, mit váltana ki belőlem ez az állapot, ez a helyzet. Nem, ezt nem engedhetem magamnak. Hogy még inkább kiismerje a gyengeségeimet, hogy még inkább kitárulkozzak előtte. Megrázom a fejem, majd felállok, és a mobilom után tapogatózom a zsebemben.
- Intézkednem kell – jelentem ki határozottan, és már érzem is, ahogy arcomra visszakerül a vastag, alaposan fedő állarc. Szemeimből kihunynak az érzések, komolyság és magabiztosság marad a helyükön. Hangom ellentmondást nem tűrő, ahogy a vonal végén felcsendül egy ismerős hang, egy hibridem üdvözlése. Tudom, hogy Caroline már szólt nekik, de nem akarom, hogy a két test ott várjon rám reggelig. Elrendezem az eltüntetésüket. Anyámnak is találnom kellene majd egy állandó helyet. Amint megszakítom a hívást, ismét a lány felé fordulok. - Minden rendben lesz, drágám. Anyám már nem okozhat több kárt. – Tényszerű, kissé közömbösen csengő szavak, melyeket megnyugtatásnak szánok, és közben nagyon igyekszem, hogy az utóbbiaknál is erős maradjak, és még véletlenül se gyengüljön el a hangom. Addig mondogatom magamnak, hogy erős vagyok, nem érzek semmit, így kellett lennie, tettem amit tennem kellett… hogy lassan magam is el fogom hinni. - De azért örülnék, ha figyelhetnék rád ma éjjel még. Csak nem itt. Nálunk biztonságosabb lenne. Aludhatnál a szomszédos szobában, vagy ha úgy jobban érzed magad, akár a ház másik felén is… - tárom szét a karomat, jelezve, hogy az övé a választás. Aztán a válaszát várom. Nem szeretnék itt maradni, a mai nap eseményei után. A saját otthonom, a saját közegem, arra van most szükségem, ott tudnék elég higadt és erős maradni, és olyan akarok lenni Caroline mellett most is. Nem garantálnék magamért, ha ma itt maradnék vele. Fogalmam sincs, mit váltana az ki belőlem.
- Klaus… - kap észbe és mire megakadályozhatna bármit is, vége van. A nő halott. Ezt akarta… most mégsem érez diadalt. Nem érez szinte semmit a világon csak a fájdalmat. Tekintete egyik holttestről a másikra siklik. Kira… még csak nem is ismerte de a lány meg akarta menteni az életét. A boszorkány holtteste majd Esther. Az eredeti, az ősboszorkány. A köztük holtan pihenő szörnyeteg. - Annie! Szeretném ha értesítenél két hibridet. Jöjjenek azonnal. Van két hulla akiket a Mikaelson villába kell szállítsanak. – intézkedik szinte azonnal mert elveszteni egy édesanyát még ha az meg is akar gyilkolni… nincs fájdalmasabb érzése a világon. Ismeri az érzést. Annie pedig látván mesterét, nem hezitál. Azonnal a füléhez emeli telefonját míg Caroline a házba emeli a halott hibrid testét és becsukja az ajtót. Klaushoz lépett és leguggolt mellé. Kezét lassan, óvatos mozdulattal simította a megrogyó vállak egyikére. Nem tudta mit mondjon. Végül aztán, pár perc csend után megtalálta szavait. - Megmentetted az életem, Klaus. – szorítottak rá ujjai a férfi vállára - Megmentetted a testvéreid életét, Klaus. – mikor Klaus nem reagált nagy levegőt véve folytatta – Héjj! Nézz rám Klaus, kérlek! – gyöngéden simított végig a férfi arcán majd legyőzve saját félelmét csókolja meg a másik homlokát. Ki kell zökkentenie a férfit ebből az állapotból. – Gyere velem. – ragadja meg a férfi tenyerét és gyengéden húzva a másikat indult a terasz felé és kilépve foglalt helyet a hintaágyon. - Akár hiszed, akár nem… részvétem. – elhallgatott. Tudta, bármit mondana, nem segítene sokat. Hirtelen törtek rá az érzések a csend során. A fájdalom amit érzett, az árulás, a gyilkosság… hogy elvesztette az eszét és meggyilkolt egy embert… majd saját magát is megtámadta mikor megcsókolta Klaust, még ha csak az arcán is. A sötétség árnyai fojtogatták és ő engedett a szorításuknak. Meggyilkolt egy embert és meghajlott a vágyai alatt amik Klaushoz fűzték. Bűntudata volt miközben azon gondolkodott, hogy Klaus, a szörnyűségei ellenére nem volt rosszabb mint ők maguk… mint a barátok akik hagyták szenvedni vagy mint ő maga aki azért végzett valakivel, hogy legyen ereje meggyilkolni egy másikat. Felpillantott a másikra és szólásra nyitotta ajkait… de még mindig nem tudta mit mondhatna. Egy gondolat ütött szöget a fejében de nem tudta jó ötlet-e. Veszélyezteti vele magát? Az életét? Engedhet az efféle vonzalomnak? - Maradj éjszakára. – suttogta csöndesen de nem pillantott fel. Nem akart semmit – de egyedül maradni sem akart és a legnagyobb biztonságot, ha tetszett, ha nem, Klaus jelentette.
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Nappali Szer. Május 08, 2013 1:38 am
They both are dead.
Anyám szavait sorban engedem el a fülem mellett. Így a legjobb. Meg sem hallani, meg sem érteni, csak figyelem őt, az arcát, mintha az idők végtelenségéig akarnám végleg a memóriámba égetni ezt a képet, ezt a jelenetet, a hangját, az üres, semmitmondó szavait, mielőtt… A legőszintébben mondom, nem akarom bántani. Nem akartam akkor sem… ezer évvel ezelőtt. Talán senki nem hinné el, de… örültem, amikor visszatért. Amikor belépett az ajtón, és minden szempár rá szegeződött, a testvéreim ereiben meghűlt a vér, és a csöndet fel nem tett kérdések tették súlyossá. Akkor megfordult a fejemben, hogy a bosszú miatt tért vissza, hogy elvegye tőlem azt, amit egykor én vettem el tőle: az életét. De aztán… minden megváltozott, hisz azt mondta, megbocsát. Azt mondta, egyesíteni akarja a családunkat. És sikerült is neki, olyan könnyedén, ahogy én az elmúlt egy évezredben sem voltam képes, bárhogyan próbálkoztam is. Újra egy család lehettünk oly' hosszú idő után, és örültem, hogy itt van. Túl könnyen bíztam benne újra. Mintha újra kisgyerek lennék. Nevetséges, de… vágytam a megbocsátására, a figyelmére, a … szeretetére. Néha úgy érzem, tényleg reménytelen eset vagyok. És most itt állunk ismét szemtől szemben, és kétségbeesetten kapaszkodnék az utolsó szalmaszálba is, ami megment attól, amit legutóbb tettem vele. Szeretném elkerülni az elkerülhetetlen, de tudom, hogy nincs más választás. Meg akar ölni bennünket, a gyermekeit, és velünk együtt minden vámpírt. Csak azért tért vissza, a küldetésének tekinti, nem fogja feladni. Nem tudom, hogy ez az erős elhatározás mögött mennyi maradt abból az anyából, aki felnevelt engem. De ismét az én kezeim által fog a túlvilágra kerülni. És csak remélhetem, hogy ezúttal meg tudok majd birkózni a bűntudattal, amit maga után hagy. Annie láthatóan is sebesen dolgozni kezd a feladatán, amint anyámat kipenderítem az ajtón. De nem számoltam azzal, ami ezután következik: anyám Kira kínzásába fog, aminek immár egyértelmű a kimenetele. Ha tehetném, közéjük állnék, de meg kell várnom, hogy a varázslat elmúljon, addig nem tudok kimenni. Közben Carolinet a másik banya kapja el, de Annie sikeres közbelép. Aztán torkánál fogva kapom el az alakot, és csapom a falhoz. Végül felsegítem a lányt. Valahol már olyan berögződött, gyakorlott mozdulatnak tűnik, szinte ösztönös, hogy segítek neki, hogy megmentem. Egy percet sem gondolkodom közben. Az pedig, amit utána tesz, minden maradék gondolatot is elűz, és csak meredek rá elképedve, amíg ajkai nyomát érzem az arcomon. Kira hangja térít észhez, és a mérhetetlen düh kerít hatalmába újra. Észlelem Caroline haragját és elszántságát is, részben tetszik, hogy a gondosan takargatott sötétebb oldaláról lassan lecsúszik a lepel. De nem akarom, nem is engedhetem, hogy ő végezzen anyámmal, hogy ez is az ő lelkén száradjon, az ő felelőssége, az ő terhe legyen. Tudom, hogy mit kell tennem, és sietnem kell, ha meg akarom menteni Kirát is. Csak előbb ki kell jutnom. Tehetetlenül rontok neki a láthatatlan falnak újra és újra, próbálok kitörni, míg végül sikerrel is járok, vagy Annie fejezte be a bűbáj lebontását. Nem tudom, de azon kapom magam, hogy elkapom anyámat torkát, hasonlóan mint korábban odabenn, és a következő pillanatban már a szíve a tenyeremben van. A düh helyét máris a döbbenet veszi át, ahogy kezemről az élettelen arcára, üveges tekintetére siklik át a tekintetem. Még mindig a nyakánál fogva tartom, és lassan engedem le a földre, vele együtt ereszkedem le én is. Egyik oldalon anyám teste, a másikon Kiráé. A kettő között térdelek, és érzem, ahogy a szívemből kiterjedő, maró fájdalom lassan kúszik felfelé, lepi el az arcomat is, mely így torz maszkká formálódik a rám nehezedő, kínzó érzésektől. Nem akartam, hogy ez legyen a vége. Megint ez. Vére szennyezi a kezemet. De nem hagyott nekem más választást. Kira pedig az egyik kedvencem volt, közel állt hozzám, és tudom… vagy talán csak reméltem, hogy a hűsége nem csak a kötelékből fakadt. - Mindketten halottak – jelentem színtelen hangom, mintha ez egyébként nem lenne elég nyilvánvaló. Lehajtom a fejemet, hogy az égő szemeimet, a fátyolos tekintetemet ne láthassa senki.
- Klaus… - suttogta halkan aztán éles fájdalmat érzett. Összeesett. Alakja a földre hullt és a fájdalom minden porcikájába belerágta magát. Érezte hogy a méregfogak kettétörik csontjait, hogy elméje újra és újra elsötétül. Forró könnyek mosták arcát. A fájdalom, csalódás és feladás könnyei. Ő vámpír volt, nem ember. Az apja is megmondta. Soha nem lesz jól. A férfi akiről azt hitte ájult már rég nem volt az, sőt, a sérülése sem volt olyan komoly mint amilyennek látszott. Ahogy Annie észlelte a veszélyt már ütötte is ki a boszorkányt de nem mozdult a helyéről. A dübörgő fájdalom lassan elmúlt és arra eszmélt, hogy Klaus segíti fel. Sosem gondolta volna, hogy ezt fogja tenni, most még is a vámpír elé lépett és ujjait Klaus tenyerére fonta. - Köszönöm. – suttogta csöndesen és közelebb hajolva, óvatos szinte gyermeki csókot lehelt a vámpír arcára. A dobok megszűntek, ismét csönd volt. Tekintete ugyan kitisztult de a lelkébe vájt sebek forró lávaként folytak végig testében, kioltva a remény mécsesének lángját. Érezte, hogy dagad egyre nagyobbra a magány miközben elméjében már a holnapi teendők sora, az iskola, érettségi, a bálok és még ezer gondolat járt. Megköszörülve torkát pillantott a férfire. Zavarban volt miközben dühe keserű mézként folyt végig bőrén. Kira sikolya vonta el figyelmét a vámpírról. Esther nem kímélte a fiatal nőt és ő csak arra tudott gondolni, hogy egy újabb halál szárad majd a lelkén… egy újabb élet amit Esther olt ki de a bűntudat az övé... és ebben a percben úgy érezte ennél többet nem tud elviselni… hogy belefáradt a törődésbe, az aggodalomba… abba, hogy újra és újra a legtöbbet adja de nem kap vissza semmit… hogy az ereje végére ért és ez a boszorkány elérte amit akart; igazi szörnyet varázsolt. Elgondolkodott ahogy Kira szenvedését nézte, hogy kikapcsolja az emberségét… hogy megszabadul a láncoktól amik lekötik, hogy ledobja magáról a gátlások lakatjait és megpihen végre valaki mellett aki szereti. Aki nem követel többet mint amit adni képes. - Ha te nem ölöd meg… - pillantott Klausra – én fogom. – azzal az eszméletlen férfi mellett termett és hogy bűneit újakkal tetézze, addig szívta vérét, még meg nem halt. Ahhoz, hogy végezzen az ősi boszorkánnyal, erőre volt szüksége. És dühre… az pedig volt bőven.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Pént. Május 03, 2013 1:52 pm
Ismerem a fiamat. Jobban ismerem, mint ő hiszi... vagy épp el tudja képzelni. Kockázatos játékot játszok, de nincs más út. Viszont nem hazudtam. Valóban készültem vészforgatókönyvvel. Nem jöttem volna ide csak úgy, a megfelelő előkészületek nélkül. Tisztában vagyok, hogy amit tennem kell, az kegyetlenség... de ennek mindenképp meg kell lennie. Épp ezért nem engedhetek meg magamnak több hibás lépést és elszalasztott lehetőséget. Már így is túlságosan sokáig húztuk ezt a dolgot. A régi hibákat mindenképpen ki kell javítani. Itt az ideje! Más talán már rettegne egy ilyen helyzetben. A fiam erős... túlságosan is az. Az átoknak sosem lett volna szabad megtörnie. Azt hittem, mindenre számítottam, mindenre felkészültem ám... ezúttal... ezzel kapcsolatban is kudarcot vallottam. Kudarcok sorozata... ebből áll az életem. Megérdemeltem a büntetést, amit kaptam, ezzel tisztában vagyok. Sosem lett volna szabad ilyen erőkkel játszanom, elvettem az életüket, most pedig... Most itt vagyok, hogy minden töredéket elraboljak, ami esetleg még megmaradhatott. De ennek így kell lennie. Meg kell lennie. Ők miért nem értik meg, hogy néha a helyes dolgok okozzák a legnagyobb fájdalmat? Persze... nem is várhatom, hogy önszántukból fejet hajtsanak. Akkor önmagukat tagadnák meg. Ugyan... melyikük lenne képes önszántából lemondani az életről? Még ha ilyen... átkozott is? Pedig ezt kellene tenniük. Ez az egész nem más, csupán egy súlyos tévedés. Más fizet majd igazán nagy árat az én bűneimért. De emiatt már nem tétovázhatok. Nem hátrálhatok meg. Nem törődhetek azzal, mi helyes és helytelen. Megtettem, hát már muszáj végigmennem az úton. Szörnyeteg lennék? Talán igen. Sőt, nem csak talán... Hiszen aki saját akaratából készül arra, amire én... De nincs más lehetőség. Velem indult el, velem kell, hogy vége legyen. Niklaus a falhoz szorít. Elég lenne egyetlen könnyű mozdulat és másodjára is végezne velem, ám... egyelőre nem teszi meg. Tisztán látom, mi játszódik le benne. Egy dühösebb. Őt ugyan ne próbálja meg manipulálni senki! A lány... tehát mégis jó ötlet volt, hogy benéztem most ide. Noha a helyzetemben valószínűleg senki sem találná megalapozottnak ezt a kijelentésemet. Viszont így legalább megalapozottá vált néhány sejtésem. Az pedig biztos, hogy egy darabban fogok távozni. Bármit is dönt, határoz a végére Niklaus. Itt és most... nem fogok még egyszer meghalni. Caroline... rá szinte nem is figyelek. Bizonyos szempontból még mindig fontos lehet számomra a jövőben. De most jobb, ha minden figyelmemet a fiamra fordítom. Dühös... ó, hát persze hogy az. Hányszor is vezette már meggondolatlan tettekre az indulat? Az, hogy szabadulni vágyott minden gyengeségtől? Hogy hamarabb beszélt, mint átgondolta volna a... következményeket? - Forr benned a harag – állapítom meg. - Van, ami sosem változik. Nem igaz... fiam? Megölnél? Hát csak rajta... Már igazán tudhatnád, hogy számomra a halál nem akadály. Családi vonás lehet. Gyűlöljön. Higgyen, amit csak akar. Az önvádam sokkal súlyosabb. Annak idején meg akartam menteni a családom életét, ám... én hoztam rájuk a létező legnagyobb átkot. Nem tagadom, hogy sosem kedveltem Tatiát. Nem tetszett, hogy Niklaus és Elijah... de ez mind már a múlt ködébe veszett. Felesleges ezen töprengenem. Megtettem. Elvégeztetett. Ő pedig megölt érte... Bármit hisz is, nem haragszom rá. Hogy is haragudhatnék? Ő a fiam és szeretem. Annak ellenére, hogy meg akarom ölni. A két dolog nem függ össze. Nem az érzelmeim fogják vezetni a kezem, hanem a döntésem. Mert tudom, hogy végre véget kell ennek vetni. Azzal is tisztában vagyok, hogy amit korábban Caroline mondott... azoknak mind van alapja. Közülük sem rosszak mindannyian, nem szörnyetegek... De nem számít. Semmin sem változtat. Azzá lettek, akként halnak... Szorítása enyhül, végül el is enged. Ennek ellenére nem mozdulok, tekintetemet egyetlen pillanatra sem veszem le róla. Vajon tényleg azt hiszi, hogy olyan egyszerűen megszabadulhat tőlem? Telve indulatokkal... dühvel... a szemében most kétség kívül én vagyok a szörnyeteg. Bár jól tudom, hogy valószínűleg már akkor rég is gyűlölt. Nem jobb-e ez annál, amit én csinálok? Hiszen bennem nincs gyűlölet csupán... elkötelezettség. Caroline visszatér a helyiségbe. Dühös... ó igen, nagyon is az. Betörtem az otthonába, fenyegettem... Remélem azért azzal tisztában van, hogy ha nem tűnik fel a fiam, egészen más véget ért volna a beszélgetésünk. Nem szeretem, ha ellent mondanak nekem. Akkor pedig főleg nem, amikor az illetőnek... része lehetne a tervemben. - Lehet, hogy most biztos vagy benne – hagyom rá. - De előbb vagy utóbb mindenképp szembesülsz majd valamivel, ami rádöbbent az igazságra. Olyan keveset láttál még... nem vagy több egy gyermeknél. Törik a pohár a kezei között. Dühös lány... sértett lány... Ó igen, megvan rá minden oka. Na nem mintha ez különösebben meghatna. A véleménye semmin sem változtat. Szavak... semmit sem érnek. Már régen olyan úton járok, melyen csakis másfajta megoldások és lehetőségek... használhatóak csupán. - Szerintem pontosan tudod, hogy mire vagyok képes – jegyzem meg halkan. - Itt sem lennél, ha nem lenne meg a kellő erőm bizonyos dolgokhoz. Résen vagytok... de én is. Megvannak a magam tervei... Te és a testvéreid... – megcsóválom a fejem. - Meg fog történni, aminek történnie kell. Túlzásba estem? Lehetne másképp is? Talán... talán... Az a baj az életemmel, hogy túlságosan is sok benne a talán. Büntethetek mást a saját tetteim miatt? Vajon ha ismét meghalok... tovább kínoznak majd a múltbéli hibáim miatt? Az igazság az... hogy nem tudom. Ami elmúlt... elmúlt. Nem lehet változtatni rajta. Nem lehet... eltörölni. Pedig talán az lenne a legjobb. Félelem... az vezette a kezem. Most pedig... túlságosan is elfajultak a dolgok. Innen most már nincs visszaút. Nem lehet. Niklaus tovább fenyeget. Úgy látszik nagyon sürgős neki, hogy megszüntessem a varázslatot. Nem lepne meg, ha iderendelne egy másik boszorkányt. Az elmúlt évezred alatt volt rá lehetősége, hogy kiépítsen... bizonyos kapcsolatokat. Igazság szerint nincs rá okom, hogy továbbra is fenntartsam a bűbájt. Caroline... hozzá jöttem. Azt a beszélgetést pedig már befejeztük. Niklaus, nos... vele mindenképp lesz még dolgom később. Akár akarja, akár nem. Talán újra ő öl majd meg engem. Lehet, hogy ez a sorsom. Nos... nem mondhatom, hogy nem provokáltam ki. Utólag már könnyen okos az ember. Tudni, mit kellett és mit nem kellett volna... Nem számítanak az elmulasztott lehetőséget. A rosszul kivitelezett lépések. Hibákra halmozott hibák... Ironikus. Úgy tűnik, bármit is akarok, bármihez is kezek... egyszerűen csak mindent megmérgezek magam körül. Vajon mi lett volna, ha nem azért térek vissza, hogy végezzek velük? Lehettünk volna ismét... egy család? Kétségkívül. Én vagyok a felelős, hogy nem így lett. S lám... Érkezik is egy boszorkány. Egyáltalán nem lep meg a megjelenése, bár a fiam talán erre számított. Tudom, ki ő. Miért tartanám valószínűtlennek, hogy ilyen alkalmazottai is vannak? Jól tudom, hogy nagyon is sok boszorkány adja el magát a vámpíroknak mindenféle... nos, a lehető legkülönfélébb okokból kifolyólag. Pillanatokon belül odakint találom magam a hibrid társaságában. Niklaus utasítja, hogy figyeljen rám. Ugyan már... mintha bármiben is meggátolhatna egy gyermek, akit a fiam szeszélye tett azzá, ami. Hibrid... Niklausnak sem kellene annak lennie. Külön hiba, hogy ez a fajta is... terjedni kezdett a földön. Túlságosan is erősek. - Ügyeljen rám? – kérdezem eltűnődve, miközben végigmérem a lányt. - Nem hiszem, hogy lesz rá lehetősége. Ez roppant felelőtlen döntés volt a részedről... Niklaus – azzal ismét a nő felé villan tekintetem. Célpontja lesz az erőmnek... mindennek. Addig nem is engedem el, amíg él.
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Ápr. 29, 2013 12:53 am
Do it! Kill her!
Kockára tennéd a lány életét? Visszhangzik anyám gúnyos, kérkedő kérdése a fejemben, és belül ordítok a kétségektől, a dühtől. Máskor, más esetben olyan könnyedén köpném egy ilyen kérdésre a választ, hogy csak úgy parázslana tőle a levegő. Mit érdekelnek engem mások? Mit érdekel engem, ki hal meg és ki nem? Engem senki ne akarjon zsarolni! Se mások életével, se semmi egyébbel. Nem érdekel! Nem vagyok gyenge. Nem találhatnak rajtam fogást. Megöltem minden gyengeségemet, szó szerint… vagy képletesen. Felégettem magam mögött… magam körül mindent, ami ilyesmire adott volna lehetőséget. Egyszerűen gyűlölöm, ha függnöm kell másoktól, ha manipulálni akarnak, ha azt hiszik, van hatalmuk felettem. - Tessék! Öld meg a lányt! Öld meg, és szabadíts meg ettől a gyengeségtől is! – sziszegem a fogaim között dühtől és kétségbeeséstől eltorzult arccal. – Öld meg, és hatalmazz fel ezzel, hogy egyszer és mindenkorra a túlvilágra küldhesselek. Mutasd meg milyen szörnyeteg vagy magad is, hogy képes vagy ártatlanokat bántani a céljaid érdekében. Hogy te sem vagy jobb tőlünk, sőt, túlteszel valamennyi gyermekeden! Mutasd meg, és nyugodt szívvel veszem el az életed úgy, hogy soha többé ne gyötörhessen a bűntudat miattad! – A végére szinte észre sem veszem, úgy emelem fel a hangomat. Ezer éven át cipeltem magammal a koporsóját, és cipeltem az ólomsúlyú bűntudatot is, amiért végeztem a saját anyámmal. Hiába mondogattam magamnak, hogy meg volt rá minden okom, hogy az anyám egy kegyetlen némber volt, aki nem érdemelt jobbat. Hogy elvette a szerelmemet, hogy elátkozott, hogy megölt engem és a testvéreimet, elvette minden lehetőségünket a rendes életre. De ha újra megteszi… ha újra ártani mer a nőnek, akit szeretek, többé már nem fogom bánni egy percig sem, hogy ismét a halálba küldtem. És nem fogok habozni sem tovább. Ahogy elcsendesedek, a szavaim mintha teljes súlyukkal nehezednének rám. „Öld meg a lányt!” Nem gondoltam komolyan. És nem is engedném, hogy bántsa. Ezúttal egészen biztosan nem nyerhet. Csak a szemem sarkából figyelem Carolinet, aki kisétál a szobából. Szorításom enyhül anyám nyakán, végül el is engedem. Egyetlen szemvillanás alatt, újra a falnak szegezhetném, ha akarnám. De amíg Carolinet távolabb tudom, addig nem érzem ennek teljes szükségét. Egyelőre legalábbis. Amíg kitalálom, mit kezdjek ezzel a helyzettel. A szőke vámpírlány visszaérkezik, én meg csak tehetetlenül állok kettejük között, meglepetten hallgatva a kirohanását, és azon tűnődöm, hogyan menthetném ki őt innen. - Te sem gondolhatod komolyan, anyám, hogy képes lennél végezni velem, a testvéreimmel, és az egész vérvonalunkkal – kezdek bele végül lassan, megfontoltan. A hangom kissé gúnyos, közeledő lépteim pedig enyhén fenyegetőek. – Lehet, hogy erős boszorkány vagy, de már túl sokan vagyunk ellened, és ha hiszed, ha nem, résen vagyunk. Ha nem adod fel ezt a nevetséges hadjáratot, előbb-utóbb belebuksz, és visszamész oda, ahonnan jöttél. – Ez egyelőre nem fenyegetés, csak figyelmeztetés. Komor tekintettel figyelem őt, és várom, mégis mit akar lépni. - Szóval téged idézve, hacsak nem akarod kipróbálni, mi történik majd, ha ... ránk támadsz ... Akkor engedj el! – mutatok az ajtó felé. – Vedd le ezt az átkozott fogva tartó bűbájt, mert nem vagyok hajlandó sokáig egy levegőt szívni veled. És végül nem adsz más lehetőséget a szabadulásra, mint hogy végezzek veled. – Azzal minden bizonnyal megszűnne a mágiája. Akárcsak végszóra, belép a házba a boszorkány is, akit magam rendeltem ide. Ha nem ismerném, nyilván meglepne a külsője. De már hozzászoktam a különc megjelenéséhez, amúgy meg cseppet sem érdekel, miket aggat magára, amíg rendesen elvégzi azt, amivel megbízom. - Annie, drágám – jelenik meg egy kényszeredett vigyor az ajkaimon. – Megtennéd, hogy leveszed a bűbájt a házról, amit anyám rászórt? – pillantok az említett felé egy amolyan „na erre mit lépsz?” stílusban. Lehet, hogy én nem tudok varázsolni, de ismerek olyanokat, akik igen, és elég könnyen meg lehet őket győzni, hogy segítsenek nekem. - Kell hozzá pár perc… és… addig nem fog működni, amíg ő is házon belül van, mert jelenlétével védi a varázst. - Magyarázza Ann. Egyértelmű, mit kell tennem. Villámgyorsan termek Esther előtt, és mielőtt akár csak egy szót is szólhatna, már lököm is ki Kira mellé. - Ügyelj rá, hogy ne tudjon bekavarni – utasítom a hibridemet. Mindegy mit csinál, csak foglalja le valahogy, amíg a boszorkány elvégzi a feladatát.
- Nem vagyok jól. – fekteti le maga előtt az eszméletlen férfi testét, épp oly óvatosan mintha csak egy porcelánbabát helyezne társai mellé. Ugyan fizikailag nem bántotta őt a nő de lelkileg annál inkább… ahogy felemelkedett és megpillantotta véres ajkait a tükörben, úgy érezte, elvesztett egy darabot önmagából. Egy olyan darabot vájt ki belőle a boszorkány amit talán nem kaphat vissza és helyére sötétséget ültetett… hát így teremt új világot? Sötétséget hozott csupán az ő életébe, fény helyett, halált az élet helyett. Tekintete elsötétült ahogy közelebb lépett a pároshoz. Arcán az erek kirajzolódtak, fogai kibukkantak. Dühös volt. Azt akarta, hogy Klaus törje ki ennek a nőnek a nyakát, hogy megszabaduljanak végre tőle és attól az átkozott tervétől aminek hála az emberiségének egy kis részéhez hozzáférhettek az éhség árnyai és elmartak belőle egy darabot. - Ezt teszi maga… - sziszegte halkan de tekintetét nem vette le Estherről – ez az amit megteremt a hadjáratával. – lépett még egy lépést előre és csak akkor tudatosult benne mit művel mikor mellkasa Klaus karjának ütközött. Felpillantva a férfire kapott csak észbe és mély levegőt véve fordította el tekintetét majd pár másodperc múlva, összeszedve magát hagyta el a nappalit, hogy pár perc múlva valóban lenyugodva térjen vissza. Nem érdekelte és nem is figyelte mit csinál közben Kira. Az ájult boszorkányhoz lépve harapta át csuklóját és itatta meg vérével de éppen csak annyival, hogy a férfi rendbe jöjjön de még ne térjen magához. - Tudja mit? – emelkedett meg miután letörölte a vért a férfiről de nem lépett közelebb – elegem van a maga fajtából. Idejön és azt hiszi jobbá teheti ezt a világot… azt hiszi gyengék vagyunk, egyformák. Had mondjak valamit… nem vagyunk egyformák. S pláne, nem… vagyok… gyenge. – roppant össze kezében a pohár holott nem akarta. A felgyülemlett feszültség… a félelem és a folytonos elővigyázat miatt egyszerre tört fel belőle. Elfordította fejét mielőtt szembe kellett volna néznie Klaussal. Nem igazán tudta eldönteni, mit érez a férfi iránt. Persze, volt ott harag bőven és ezt a haragot jól ismerte… de akár tagadta, akár nem, volt ott vonzalom is. Nem az ismeretlen iránt és még csak nem is a hatalom miatt. Régen úgy érezte, sosem ő az akit választanak. Erre itt volt a férfi, aki már megélt ezer évet, elkövetett szörnyű bűnöket és látta a világ csodáit, mégis őt akarta. Egy egyszerű lány Mystic Falls városából, egy egyszerű lányt akit soha, senki nem választott. Szégyent érzett amiért így elvesztette a fejét. Egyedül volt és épp ezért nem oszthatta meg senkivel, hogy milyen fájdalmat gyötrik. A barátai magára hagyták ő mégis hűséges volt hozzájuk. Stefant elvesztette… senki sem jött, hogy megmentse. Egyedül Klaus, aki perceken belül megérkezett mert veszélyben volt… figyeltette, hogy ne essen baja. Ha valaki megértette milyen a magány, hát az a hibrid volt, e felől nem volt kétsége… mégis, az a mélyen megülő harag és a félelem, hogy valóban vonzódik ehhez a gyilkoshoz, megrémítette. Tincseibe túrva fordult az ajtó felé ahol Kira mellett ezúttal egy szintén ismeretlen nő sétált be, látszólag pontosan tudva, hogy mit csinál. - Hívtál hát itt vagyok. – a bőrcuccba bújt nő kényelmesen dőlt neki a falnak miközben felmérte a terepet majd Klausra pillantott. Olyan volt mint egy engedelmes kutya aki csak parancsra várt.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Pént. Ápr. 19, 2013 2:53 pm
A szörnyeteg. A meg nem értett. A gyilkos. A kegyetlen. Nem számítanak az okok. Rég nem számít, mit szeretnék és mit nem. Semmin sem változat a temérdek elmulasztott lehetőség. Súlyos hibákat követtem el, az ár pedig... én már fizettem érte... fizettem és még fogok is. Azonban sajnálatos módon másoknak is... meg kell ezt tenniük. Bele kell törődniük, hogy hamarosan véget vetek majd ennek az őrületnek. Sosem lett volna szabad kiengednem a szellemet a palackból. Akkor régen... máshogy kellett volna döntenem. De ez mindegy is... a múltat már nem tudom átírni, viszont a jövőre... még lehet hatásom. Bármit is hisznek rólam, én jót akarok! A lány pedig tovább beszél. Csak mondja és mondja... tántoríthatatlanul hisz a maga igazából. Valójában... tudtam is, hogy szavakkal nem érhetek célt nála. Kit lehetne meggyőzni arról, hogy a jó ügy érdekében dobja el az életét? Főleg úgy, hogy magában az ügyben sem hisz? Vannak más eszközeim... igen. Tehát mindez nem is számít. - Valóban – bólintok. - Talán szörnyeteg vagyok. Ki más alkothatott volna olyat, mely már eddig is annyi életet követelt? Ne félj... ezzel én magam is tisztában vagyok. Még ha nem is hiszed el. A következő pillanatban pedig már mozdul is, felrántja a földről az eszméletlen férfit és fenyegetni kezd. Tűnődve figyelem. Komolyan azt hiszi, hogy ennyi elég? Ilyen nagyon szeretné, ha futni hagynám a másik lányt? Valószínűleg tisztában van vele, hogyan is fog végződni ez az egész. Próbálkozik... kapva kap minden lehetőség után. - Tessék. Csak rajta. Ezzel csak bebizonyítod, hogy nekem van igazam – közlöm. - Egyetlen halál... ez semmire sem ok. Ő pontosan tisztában volt a kockázatokkal, mikor... mellém szegődött. Boldogan áldozza az életét egy nagyobb cél érdekében. Komolyan azt hiszed, hogy alkudozhatsz velem, Caroline? Nem oldom fel a varázslatot. Sehová sem mész, ameddig bele nem egyezel, hogy segítesz nekem. Vagy így, vagy úgy... Végül azonban nem derül ki, képes lenne-e valóban végezni a túszával. Megérkezik ugyanis a fiam. Nem ér meglepetésszerűen a dolog. Ez vállalható kockázat volt... számítottam rá, hogy felbukkanhat majd, amikor pedig megjelent az a másik nő az ajtóban... nos, onnantól fogva biztos voltam benne, hogy jönni fog. De nem baj... nem is baj, hogy így alakultak a dolgok. A meglepetés ereje talán előnyöket is nyújt, ám nekem most nem állt szándékomban titokban tartani, hogy visszatértem a városba. Felkészültem és ezúttal semmit sem tehetnek majd ellenem. A falnak szegez... szorítja a torkom én pedig pontosan tudom, milyen könnyen végezhetne velem. Mosolygok, miközben figyelem őt. - Indokot? – kérdezem aztán. - Fiam, komolyan azt hiszed, hogy felkészülés és... bizonyos óvintézkedések nélkül idejöttem volna? Egyszer már megöltél... és mégis mit értél el vele? Gyerünk! Tedd meg! Próbáld meg... és viseld a következményeit. Kockára tennéd a lány életét? – pillantok a válla fölött Caroline-ra. - Magadra vonnád a szellemek haragját? Tudod, hogy kik támogatnak engem. A fiam. A gyilkosom. Az átoknak örökre kötnie kellett volna az erejét. Elszámítottam magam, viszont ez egy olyan hiba, amit korrigálni lehet. Akár vámpír, akár hibrid... mindenképpen meghal majd. Túlságosan sokáig húzódott már ez az egész ügy. Nem engedhetek meg magamnak több hibát. Az pedig, hogy mit érzek, már régen nem számít. Ez most az ész dolga, nem a szívé. Nem számít, mit gondolnak és hisznek. Itt most én leszek a szörnyeteg. Figyeltem... figyeltem és szenvedtem. Itt az ideje véget vetni mindennek. Nem habozhatok, nem inoghatok meg. Nem is fogok. Nem is fogok. Tisztában vagyok minden kockázattal... minden egyes lehetőséggel. Niklaus erős, de ő sem elpusztíthatatlan. Senki és semmi nem az. Az átok megtörése megnehezítette ugyan a dolgomat, de ez nem ok a meghátrálásra, a visszavonulásra. - Visszajöttem, mert vissza kellett jönnöm – válaszolok. - Van még... egy befejezetlen feladatom. Most pedig... ha nem akarod kipróbálni, mi történik majd, ha megölsz... Akkor engedj el! Nem tölt el örömmel, amit tennem kell. Szeretem a gyermekeimet... még Niklausnak is megbocsájtottam, hogy akkor régen megölt engem. De tudom... tisztában vagyok vele, hogy ez az egész... ez hibás. A hibákat pedig ki kell javítani. Ez most az én felelősségem!
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Nappali Pént. Feb. 08, 2013 2:48 am
What the hell are you doing here, mother?
Alig tudom elhinni, hogy visszatért a városba. Miért nem tudott ott maradni, ahol eddig volt? Mit akarhat? Miért éppen most jött vissza? Biztos van valami terve. Az, hogy a múltkori csődbe ment, csak még inkább arra sarkallhatja, hogy végezzen velünk, hogy egy jól kidolgozott ötlettel térjen vissza, amit ha véghezvisz, mind a négy még élő gyermeke a túlvilágról tekinthet már csak vissza erre a földre. És amit azt illeti, ez nem csak a négyünk halálát jelentené, hanem több ezrekét, milliókét. Minden vámpír eltávozna pár óra leforgása alatt. És ehhez az ördögi tervhez felhasználja a Caroline-hoz fűződő gyengéd érzelmeimet is, úgy hiszem. Meglehet, hogy ez egy csapda, és nem kellene teljesen felkészületlenül odaállítanom. De reménykedjünk a legjobbakban, hogy még nem számít az érkezésemre, hogy meg tudom lepni. Egy biztos: akármit is tervez az anyám, nem fogok ölbe tett kézzel várni, nem fogok elbujkálni, és főképp nem hagyhatom, hogy ártson Caroline-nak. Ha megkérdeznék, az utóbbi miért… nem tudnék értelmes választ adni. Vagy nem akarnék. De ez a tényeken nem változtat: meg fogom menteni. Én vagyok a világ legerősebb lénye, egy első vámpír. Hibrid. Bármilyen nagy boszorkány is Esther, megölni nem fog tudni. A fehér tölgy nélkül nem. És abból már csak egyetlen karó maradt. Az pedig egészen biztos, hogy nincs a tulajdonában. De nem vagyok ostoba, tudom, hogy nem rohanhatok fejjel a bajnak. Útközben küldök egy üzenetet az egyik boszorkányomnak, akiről tudom, hogy a közelben tartózkodik. Szükségem van rá, mielőbb jöjjön a Forbes házhoz. Remélem időben odaér, hogy meg tudjuk állítani anyámat, bármi is a célja ezzel a kis magánakcióval. Érkezésemkor azonnal megpillantom a még mindig az ajtóban toporzékoló Kirát, de nem megyek közel, csak távolról biccentek, és mielőtt a házban tartózkodók észrevehetnének, megkerülöm az épületet. A hátsó ajtót veszem célba. Kira megírta, hogy ki hol van, így nem volt nehéz felmérnem a terepet. A meglepetés erejét felhasználva suhanok hátulról az előszobába, és kapom el azonnal anyám torkát. Carolinetól kellő távolságban szegezem a gyűlölt nőt a falnak, ujjaim szorosan fonódnak a nyakára, egyetlen apró mozdulattal véget is vethetnék most az életének, és ezzel minden megoldódna. De ez az egész már megtörtént egyszer… és nem olyan könnyű újra megtenni, főleg a múltat is figyelembe véve, mint ahogy azt gondolnánk. Hagyok esélyt arra, hogy beszéljen. - Csak egyetlen jó okot mondj, miért ne vessek véget az életednek itt és most, anyám?! – fúrom tekintetem az ismerős szempáréba. Kavarognak az érzelmek bennem pozitívoktól a legnegatívabbakig. Olyan erővel kavarognak, hogy magam is émelyegni kezdek tőle. Nem is olyan sokkal ezelőtt még azt hittem, hogy a családunknak tényleg van esélye az újrakezdésre, és hogy anyánk lesz az, aki ezt segít kivitelezni. A megbocsátása felszabadított a rémes teher alól, amit ezer éven át hordoztam. A bosszúmat jogosnak véltem, hisz a maga módján elpusztított bennünket, a gyermekeit, az embereket, akik voltunk. És könyörtelenül feláldozta a kedvesemet is. De mindezek ellenére sem volt annyira egyszerű együtt élnem a tudattal, hogy a saját kezemmel téptem ki a szívét. Megbocsátó szavai megváltásként értek... annál nagyobb volt a fájdalom, amikor ráébredtem, milyen szándék mondatta azokat vele. Hogy mind csak azért volt, hogy a bizalmunkat elnyerve állatok módjára vezethessen minket a mészárszékre. Félig oldalra pillantok, hogy végre alaposan felmérjem a terepet idebenn is. A szorításom cseppet sem enyhül, a figyelmem sem lankad, és még mindig ugyanolyan könnyen elroppanthatnám a nyakát, de kicsit meglep a helyzet, amiben Carolinet találom. Pajzsként tart maga előtt egy ismeretlen, vérző férfit. Arca vértől maszatos. Más körülmények között talán tetszene a látvány, csábítanának a vöröslő ajkak. És nem mondhatom, hogy most taszítónak találom, csupán… nem számítottam rá, hogy így fogom látni… egyáltalán bármikor. A hevessége ellenére is mindig annyira óvatos, hogy ne ártson másoknak. Persze meg tudom szokni a gondolatot, hogy neki is megvan a sötét oldala is, akármennyire elnyomja is azt. Nem is kellene ezen meglepődni. Vámpír. - Jól vagy? Bántott? – kérdezem azért meg, mert meg kell kérdeznem. A kiejtett szavakkal automatikusan erősödik a szorításom anyám nyakán, és visszafordulok hozzá. – Miért tértél vissza? Nincs már itt semmi keresnivalód a városban! Tökéletesen megvoltunk eddig is nélküled! – sziszegem a fogaim között ingerülten. Tekintetem mondhatni villámokat szór felé.
•• Words: 675 •• Music: My Son •• Note: Nézzétek meg a vidit, annyira jó, és ide passzol. *o* ••
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Szer. Feb. 06, 2013 5:28 pm
Who will you choose?
- Ne jöjjön be! – mondja kicsit hangosabban mielőtt még Esther megjelenne. Nem véletlen nem hívja be a nőt és nem is érti miből gondolja a másik, hogy bármit tehet a boszorkány ellen. Nem tudja kinek ír de van egy sejtése. Igen, most már úgy gondolja, talán jobban járt volna ha ő is szól Klausnak. Mikor meghallotta Esther kérdését, leesett az álla. Megváltoztak a szabályok. Hát valóban szörny volt a nő. Mérhetetlen haraggal fordult felé. - Szóval kiirtasz minket mert annyi szenvedést okoztak a gyermekeid de könnyűszerrel ölsz meg bárkit aki az utadban áll. Ó, Esther. Tévedtem. Te nem csupán szörny vagy. Te vagy a legnagyobb szörnyeteg. – akár akarja akár nem, ő is megváltoztatja szabályait. - Most, Kira! – és ahogy kimondja, már mozdul is, talán túl gyorsan. A férfi mellett terem aki még mindig eszméletlenül fekszik a földön. Megragadja és mielőtt Esther észbe kaphatna, hisz Kira remélhetőleg kirántotta a nőt és le is foglalja, tekintete elsötétül és fogai előtörnek. - Engedd el vagy megölöm. – a férfi nyakába marnak fogai, átszakítva a bőrt és szétroppantva az ereket. Émelyítően édes a boszorkány vére mégis tartja magát. Csak addig a pillanatig harapta meg a másikat amíg vér nem fakadt de nem kezdett el táplálkozni. Ő nem volt efféle szörnyeteg. Amit tett csakis a túlélésért tette, nem holmi szeszély vagy vérvágy vezetett idáig. Ha ez nem mozdítja ki Esthert akkor semmi. - S lám ki teremtette meg ezt a helyzetet. – szinte köpte szavait. Mély levegőt kellett vennie, hogy eltűnjenek az árnyak tekintetéből és fogai visszahúzódjanak. - Tudja mit csinál a farkas ha sarokba szorítják? – fogta magához szorosabban a férfit – Támad. – intett fejével Kirának, hogy most van itt az ideje, annak, hogy valami történjen végre. - Oldja fel a varázslatot és engedjen ki minket a házamból! – Nem viccelt. Nem lett volna képes megölni a férfit ebben biztos volt de ezt Esthernek nem kellett tudnia. - Szóval mi lesz Esther? – kérdezte élesen – Mi vagy ő? – Hátrálni kezdett a férfivel a hátsó ajtó felé. Nem tudta mi fog történni, hogy elméjébe tép-e majd a fájdalom és térdre zuhanva könyörög-e majd az életéért vagy pedig Esther jobb belátásra tér és elereszti őket. Az biztos, hogy nem távozik Kira nélkül… s miért? Mert a nő bár vadidegen számára, megpróbálta megmenteni az életét. Ezért pedig tartozott neki.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Feb. 02, 2013 2:23 am
Ó Caroline, Caroline, csak tudnám, miért kényszerítesz erre? Elintézhettük volna fájdalommentesen is a dolgot. Hajlandó lettem volna rá, hogy megkíméljem őt mindettől. Persze tisztában van vele, hogy a végén mindenképpen meg kell halnia. Senki sem menekülhet. Senkinek sem jár könyörület. Ez előtte sem titok. Megértem én, nem akar meghalni. Még olyan fiatal, ellopták tőle az életet és most itt vagyok én... Az emberbőrbe bújt szörnyeteg megérkezett, hogy ezt a második esélyt is elvegye tőle. Bárcsak... más lenne a helyzet. De sajnos én nem inoghatok meg. Ezer éves kín. Ezer éves fájdalom. Ezer éve elkövetett hiba. Jóvá kell tenni. Ki kell javítani. Vessenek meg! Bélyegeznek kőszívű szörnyetegnek! Nem baj. Nem zavar. Nem zavarhat. Így kell lennie! Meg kell történnie! Caroline talán még nem látja át... talán soha nem is láthatná át, hiszen számára nem adatik majd annyi idő. Nem kell ezer éven át szemlélnie, milyen károkat, mennyi szenvedést okozott az ostobasága. Hiba volt. Bűn volt. Fizettem érte évszázadokon át. Most helyre kell hoznom. Nem lehetek elővigyázatlan! Több hibát, több kudarcot már nem engedhetek meg. Ezúttal tényleg véget kell vetni... mindennek. Ó, drága gyermekeim, ha annak idején tudtam volna, mire ítéllek benneteket... De ti persze csak a gyilkost, az ellenséget látjátok bennem. Számotokra már csupán ez vagyok. Nem maradt semmi más. Elejtett szavak. Félmondatok. Igen, lehetne máshogy is érteni. Talán lehetne egy teljesen átlagos beszélgetés is. De miért is esnék abba a hibába, hogy ezt feltételezem? Caroline maga vallotta be, hogy figyelmeztette a barátait. Ráadásul az sem kizárt, hogy Niklaus figyelteti valakivel. Elvégre ez a lány tényleg igazán közel tudott kerülni rá. Talán vigyáz is rá... távolról... titokban. Épp ezért lenne Caroline olyan tökéletes. De végül igent fog mondani. Ha akarja, ha nem. Itt már régen nem számít az ő véleménye. A váratlan vendég pedig nem tágít. Minden áron be akar jönni, hogy körülnézhessen. Nagyon igyekvő. Roppant kitartó. Nyilván a drága Caroline is örülne, ha valami kimenthetné a karmaim közül. Végtére is számára én vagyok a gonosz szörnyeteg. Itt vagyok. Eljöttem, hogy végezzek vele. Sőt, ez még nem is elég, aljas módon fel akarom használni a barátai ellen. Megértem. Én tökéletesen megértem, hogyan érezheti magát most Caroline és azt is, hogy mit gondolhat rólam. Vannak érzéseim... csakhogy ezek már mit sem számítanak. Aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie! Caroline nem hagyhatja el a házat. Kedves, okos lány, más helyzetben valóban... Na de felesleges olyasmin töprengeni, hogy mi lenne, ha... Nem. Nem számítanak az ilyen gondolatok és lehetőségek. Mert ezek sosem válhatnak valóra. Ő is meg fog halni. Lassan indulok a beszélgetők, az ajtó felé. Ha nem ember, az idegen nem jöhet be. Caroline már régen nem ember. Ő nem hívhat be senkit egy olyan házba, aminek az anyja a tulajdonosa. Ő sem tehetné be ide a lábát, ha nem invitálták volna be. Zavaró gondolat lehet. - Caroline most nagyon elfoglalt – szólalok meg, mikor odaérek. Megállok Caroline mellett és végigmérem az ismeretlent. Arcomon barátságos mosoly. Bár akik ismernek, talán épp ettől kezdenének gyanakodni. - Ön pedig nyilván a kisfiam egyik... újdonsült játékszere. Ha gondolja, máris mehet, és átadhatja neki üdvözletemet. - Nem áll szándékomban titkolózni. Előbb vagy utóbb, de Niklaus mindenképp megtudta volna, hogy visszatértem. Nem lépek ki a házból. Hol Caroline-t, hol a másik lányt tartom szemmel. Nem vagyok óvatlan, nem lehetek. Ezúttal nem. Most mindenre figyelni kell. - Mit gondolsz, Caroline? - kérdezem végül felé fordulva. - Te, vagy ő? Nem fejtem ki, hogy mire is gondolok, de magától is rájöhet. Ki haljon meg itt és most?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Pént. Feb. 01, 2013 2:02 am
Caroline & Esther & Kira
- Gyerünk, Caroline! - A szemeimet forgatva, türelmetlenül emeltem újabb kopogásra a kezemet, de mielőtt az súrolta volna a fehér fát, az imént említett szőkeség alakja végre felbukkant. Az idő mintha a másodperc tört részéig megállt volna... őrületes érzés ejtett fogságul; a tény, miszerint ezzel a pitináner magánakciómmal akár örömet is szerezhetek Klaus-nak, eltakarta a szabályok, és a következmények súlyosságát. - Miss Forbes, a szomszédja ismét panaszkodott - kezdtem bele bizonytalanul, hisz most először használtam ürügyként a rosszmájú szomszédokat. Mégis mi mást mondhattam volna?! Mégis mi a fenébe csöppentem?! Biztos vagyok abban, hogy a lánynak társasága van, de amíg nem jövök rá, hogy kivel állok szemben, nem mondhatok, és nem is tehetek semmi gyanúsat. - Ó, ne aggódjon - szemeimmel követem a lány tekintetét, s úgy húsz másodpercig bámulom a lábait, mire rájövök, hogy mit is takar a vámpír apró mozdulata. Hmm... igazán lényegretörő - a kedves édesanyja már mindenről tud - kacsintok rá, és már nyúlok is a mobilomért. Az igazat megvallva, félek Klaus reakciójától, hisz ki tudja, talán épp Ő van odabent... talán épp készültek - khm - összemelegedni, én pedig ostoba mód megzavartam őket. Nos, ha valóban így áll a helyzet, akár el is búcsúzhatok apámtól. - A főnököm - szemeimet a képernyőre szegezem, miközben ujjbegyeimmel szaporán görgetem a listát, egészen Klaus nevéig - épp egy rövid kiruccanásra készül! - A következő mondat hallatán felkapom a fejemet, s egyszeriben el is küldök egy rövid üzenetet Klaus-nak. Az előbbi kijelentése, miszerint nem szeretné bajba keverni a főnökömet, és a mostani kulcsfontosságú szavak egyvelegének hallatán csak arra tudok következtetni, hogy az Ősi Hárpia rontja a levegőt Caroline házában. A hibridek közt gyorsan terjed a pletyka, ezért attól eltekintve, hogy Klaus még sose mesélt a családjáról - rendben, igazság szerint még semmiről se mesélt -, még az újoncok is jól tudják, hogy Mikaelson Mama leghőbb vágya kiírtani a természetfelettieket. Miértjét ugyan nem tudom, de sorolhatok pár ellenérvet; elsőnek mondanám is a következőt: a főnököm nem tolerálja az ilyesmit, és amit a főnököm nem tolerál... általában ketté szoktam törni. - Az ígéreteidet tartogasd meg a vasárnapi misére - emeltem fel a hangomat, s magabiztosan az ajtófélfának támaszkodtam. - Az Atya nem lesz túl büszke rád... innen érzem, hogy alkoholt fogyasztottál - hogy mi a tervem? - Jobb, ha körülnézek odabent - próbálom beinvitáltatni magam, hisz amíg nem hív be, még egy tankkal se volnék képes áthatolni azon a bizonyos láthatatlan falon. A tervemhez visszatérve pedig... miután Caroline - remélhetőleg - egy udvarias kérdéssel lerombolja a köztünk lévő falat, szemrebbenés nélkül fogom hatástalanítani a problémánkat. Á, azt mondod, hogy meggondolatlan vagyok, mi? Nézz rám... nem érdekel! Amíg Klaus és Caroline testi és lelki épségéről van szó, a boszorkány ereje -, ami mellett az újonnan szerzett képességeim nyilvánvalóan eltörpülnek - a legutolsó dolog, amire gondolni tudok. Caroline-nak nem eshet baja - csak ez lebeg előttem.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Szer. Jan. 30, 2013 3:51 pm
Mother's will always worry...
Nem a bizonyítás volt a cél. A hűségért nem várt jutalmat. A lojalitás ugyan olyan erős tulajdonsága volt mint édesanyjának. A világ összes kincséért sem adta volna fel őket, arról nem is beszélve, hogy ha az eredetiek meghalnak, akkor mindannyiuknak annyi. A fájdalom nem szégyellte ismételni önmagát. Elnémult. Nem replikázott. Nem törte meg a nő, épp ellenkezőleg. Egyáltalán nem fog beszélni a szörnyeteggel aki a saját házában akarta megfosztani emberiségétől, alázta és kínozta meg. A kopogásra kapta fel a fejét. Talán Elena és Damon vagy talán Bonnie! Persze, hogy is gondolhatta, hogy nem reagálnak, hogy megengedik ennek a boszorkánynak, hogy kínozza, hogy kiszedjen belőle mindent. Nem kell kétszer mondani, azonnal az ajtó előtt terem. Azonban ott, mégsem azt találja akit várt. Sőt mi több. Nem is ismeri a nőt. Hátrafordul és Estherre pillant. - Nem tudom ki ő. – majdnem hozzátette, hogy ne bántsa de azzal valószínűleg épp azt érte volna el, hogy Esther foglyul ejti az idegent. Ahogy kinyitja az ajtót, érzi nem egy emberrel van dolga. De akkor ki és mi lehet? - Helló. Igen, én vagyok. – mutatkozik be röviden és azt kívánja bár átléphetné azt a francos küszöböt, hogy elhúzhasson innen. Mivel a varázslat köt ezért azonban csak a küszöbig jut. - Miben segíthetek? – kérdi élesen – Tudom, hogy anyám milyen aggodalmas de minden rendben, higgye el. – ugyan mondani nem mond semmit de tekintetével saját lábára mutat. Épp csak előrébb emeli, hogy Kira láthassa, nem tud kimenni a házból és épp ezért jobb ha ő sem jön be. És ebben a pillanatban jön rá mi az az érzés ami felkúszott gerincén, amitől kirázta a hideg mikor ajtót nyitott. A nő egy hibrid! - Ígérem, csendesebbek leszünk. – jut egy ötlet az eszébe – Nem akarom bajba keverni a főnökét – utal Klausra és őszintén reméli, hogy Kira érti miről beszél – Az anyák mindig túlaggódják a dolgokat. – Mindent elrejtett a mondatban amit csak lehetett. Hogy Esther mennyit hallott? Nem tudta de nem is érdekelte. A nő kint biztonság volt, ő pedig sehogy sem járhatott jól ebben a helyzetben, hát legalább azt reméli megérti a másik. Talán így, hogy nem fedte fel direkt a nőt talán kevesebb fájdalomban lesz része az elkövetkezőkben.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Kedd Jan. 29, 2013 1:41 pm
Elutasítás. Dac. Elszántság. Hűség. Barátság. Caroline, Caroline, bárcsak megérthetnéd, hogy miért teszem ezt. Sokkal könnyebb lenne, ha nem gondolná mindenki, hogy puszta dacból, bosszúvágyból kívánok letörölni a Föld színéről egy teljes fajt. Elképzelhetetlenül sok életet fogok kioltani, de ennek így kell lennie. A tömeggyilkosság sosem helyes lépés, ám most szükségszerű. Így is túlságosan sokáig vártam már. Ez az én hibám. Úgy helyes, ha én is javítom ki. Ez az egyetlen oka annak, hogy még itt vagyok. Hogy ismét itt vagyok. Ugyanúgy nem tartozom ebbe a világba, mint ők. De megkaptam ezt a lehetőséget és nem fogom elpazarolni. Itt az ideje, hogy helyrehozzam a dolgokat. - Rendben van – bólintok mosolyogva. - Elismerem, ha szeretnéd, hogy magam is az vagyok. Talán a legnagyobb mind közül. Közvetve az én kezem szennyezi minden áldozat vére. Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem örömmel teszem mindezt. Az egyensúlyt helyre kell billenteni! A természet ugyan sokat tett annak érdekében, hogy ez bekövetkezzen, ám mindez nem elég. Nem elég. Túlságosan kevés. Itt az ideje, hogy véget érjen az, aminek sosem lett volna szabad kezdetét vennie. Az én tetteim vezettek el idáig, úgy a helyes, hogy a vég is hozzám kötődjön. És megteszem. Meg fogom tenni. Most már nem engedhetek meg magamnak több hibát. Már így is túl sokáig húzódott. Túlságosan is sok vér folyt. Túl sok szenvedés... Túl sok halál... Rendben van. Ha az kell, hogy szörnyeteg legyek, hát az legyek. Higgyenek annak, aminek csak akarnak. Ez mit sem változtat a tényeken. Szörnyeteg alkotta szörnyetegek. Pusztulniuk kell! Változatlan teremtmények kívül az időn... ideje, hogy eltűnjenek örökre. - Ilyen keveset jelent neked az édesanyád és a boszorkány? - kérdezem. - Lehet, hogy most már majdnem minden barátod olyan, mint te, de... Velük mi lesz? Ők változnak, öregszenek... egy szempillantás alatt eltűnnek majd az életedből. Te már halott vagy Caroline, nincs rendjén, hogy mégis ebben a világban járj. - Szomorú félmosoly. Lemondó sóhaj. A fejem ingatom. - Belátó vagyok én, csakhogy ebben a helyzetben nekem van igazam. Akkor mégis miért hagynám, hogy mások meggyőzzenek az igazukról? Megértem, hogy félsz. Megértem, hogy gyűlölsz. Itt a gonosz szörnyeteg, hogy ellopja ami az életedből megmaradt. Némán figyelem a szenvedését. Fájdalom. Kín. Gyötrődés. Én okozom. Elkerülhető lett volna, ha egy kicsit okosabb. De túlságosan hűséges... túlságosan... fél attól, ami az élet után következik. A saját akaratából sosem bólintana rá... sosem egyezne bele, hogy segít nekem. Pedig ez lesz a vége. Tagadhat. Tiltakozhat. Dacolhat. A végén úgyis megkapom, amit akarok. Elkerülhette volna a fájdalmat... elkerülhette volna a kínt. De elutasította a lehetőséget. Eldobta az esélyt. - Lehet, hogy valóban nem barátkozni jöttem, de máshogy is alakulhattak volna a dolgok. - Ismét megismétlem a korábbi kijelentésemet. Ő akart szenvedni. Ő ragaszkodott hozzá, hogy a nehezebb úton kelljen járnunk. - Tudhatnád már, hogy vagy így, vagy úgy, de mindig elérem, amit akarok. Lehetsz bátor, hűséges lány, de ezek a tulajdonságok nem mentenek meg téged. Most nem. Itt nem. Tőlem nem. A nehezebb utat választottad és én ezt őszintén sajnálom. Ellenáll. Kitart. Ám nem áll fel, nem próbál futni. Tudja, hogy már felesleges. Túl késő. Túl késő. A kopogás váratlanul hangzik fel, ám nem tereli el a figyelmemet Caroline-ról. Nem válhatok figyelmetlenné. Nem fogok esélyt adni neki arra, hogy esetleg elmenekülhessen. Viszont azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy újabb játékos érkezett a színpadra. Tekintetem néhány pillanat erejéig megpihen az eszméletlen boszorkányon, még él, de jelenleg nem hasznos. Aztán ismét Caroline-ra pillantok. Tudja, remélem nagyon jól tudja, hogy az iméntinél sokkal kínzóbb fájdalmat is okozhatok neki. A saját életét bátran odadobná, de... vajon másét is? - Ne legyél ostoba – javaslom szelíden. - Tisztában vagy vele, hogy mire vagyok képes. Rendőrség. Persze. Noha meglehet, hogy mindez tényleg véletlen, de én nem hiszem. Caroline maga ismerte be, hogy figyelmeztette néhány barátját. Ezek után bármikor megjelenhetnek, elvégre nyilván sejtik, hogy milyen szándékkal érkeztem. Nem lehetek ostoba. Nem lehetek elővigyázatlan. Ez alkalommal már semmi nem jöhet közbe. Mindig figyelni, mindig készen állni... - Hívd be – intek a fejemmel az ajtó felé. - De jól gondold meg, hogy mit mondasz neki!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Jan. 28, 2013 7:03 pm
Caroline & Esther & Kira
Amíg a díványon heverő, üres tasakot bámulom, akaratlanul is az alsó ajkamba harapok, azonban hiába próbálom tűrtőztetni magamat, hiába akasztom bele a karmaimat a függönybe, a következő pillanatban már a száraz műanyagot nyalogatom. Az éhség megőrjít... csupán pár kósza vércsepp pihen a tasak bal sarkában, de én valósággal áhítozom édesen sós ízükre, sőt, talán még ölni is tudnék értük; ebben a pillanatban biztosan képes volnék megtenni, de jobb, ha egyelőre háttérbe szorítom a magánügyeimet. Igazság szerint, mindig is féltem a haláltól, az öldökléstől, mégis képes voltam magamra erőltetni azt a bizonyos mértékig legyőzhetetlen álcát, ami mögött biztonságban éreztem magam. Végtére is, egy vérszívó se mert volna packázni a hírhedt O'Connell lánnyal, aki oly' sokuktól elvette már a halhatatlannak nevezett, nyomorult életet. Igazán szórakoztató belegondolni, hogy pár hete még tréfákat űztem a vámpírokból, mi több, még az emberekből is... errefel most egy részben az előbbivé váltam, míg utóbbira vérben fogó szemekkel vadászok. Azt mondják, hogy a Világ változik, s hogy az emberek is változnak, de mi van a magamfajtával?! Az örökkévalóság a legkeresettebb árucikk manapság, de felkapottsága ellenére egyben átokkal is jár, hisz - önmagamból kiindulva - már az első, kissé kómás perc után éreztem, hogy valami gyökeresen megváltozott bennem - és ezalatt nem a folytonos vérszomjat, valamint az újonnan kapott, hiper-szuper képességeimet értem. Úgy hiszem, a vámpírrá, az én esetemben pedig a hibriddé válás után az ember, vagy bármi egyéb szembetalálja magát a cenzúrázatlan valósággal, ahol akarata ellenére is fel kell nőnie. Túlságosan is önző voltam, hisz ha néha meg is törtem pár röpke perc erejéig, a lelkem mélyén egy percig se sajnáltam, hogy el kellett vetélnem, sőt, valósággal örültem annak, hogy az amúgy is halálra ítélt magzatomat... nos, kikaparták belőlem - még a gondolattól is kiráz a hideg, de... várjunk csak?! Miért is hagyom, hogy a jelentéktelen múlt ismét befurakodjon a mindennapjaimba? A régi Kira soha nem pazarolta volna az időt ilyesmire, még akkor se, ha a saját élete állt a szakadék szélén, mert a régi Kira, a régi énem nem volt hajlandó törődni: se másokkal, se saját magával. Viszont mára már minden megváltozott, hisz nem én szabom meg, hogy mikor és hová megyek, hogy mit és miért teszek... és hiszed vagy sem, de kibaszottul jó érzés tehermentesen élni. Az egész olyan, mintha valaki az összes gondot kitörölte volna a fejedből, és az összes terhet leemelte volna a válladról, mintha már nem volna semmi, ami alatt összeroskadhatsz, ami miatt elenyészhetsz. S annak ellenére, hogy egykor még a nevét is átkoztam, most nyíltan bevallom, hogy Klaus gyakorlatilag megmentett bennünket: megmentett a rohadástól, a jelentéktelenségtől. Végül is, mindannyian fontosak vagyunk számára - emlékszel még Craig-re?! Igen... Craig pár napja még beképzelt alfaként tengette a napjait, de azok a napok elteltek, s a mi büszke vezérünk most büszkén feszít a valódi Vezér mögött, mint egy egyszerű testőr. Á, de a tisztelet kivívásának ezen formája csupán az egyik dolog - vagy nem dolog, ha úgy tetszik -, amit tisztelek Klaus-ban. A másik pedig értelemszerűen Caroline. Igaz, hogy hangosan nem mernék a számra venni ilyesmit, de megsúgom neked, hogy Miss Forbes bizony képes mosolyra görbíteni a Gonosz Hibrid ajkait. Lerí róla. Mégis mi másért bízta volna rám az előbb említett hölgyemény felügyeletét? Alig érek a bejárati ajtóhoz, máris felfigyelek a számomra még teljesen új illatra, ami valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem hagy nyugodni. Klaus szabályaival teljesen tisztában vagyok, sőt, akár szóról szóra fogom majd felidézni bölcs szavait, ha kell, de jelen pillanatban muszáj eltekintenem a tisztes-távolságból-figyeld-a-lányt ponttól. A lány ugyanis szemmel láthatóan, khm... hallhatólag nincs egyedül, és ez a különös illat nyilvánvalóan nem a brancs egyik bohócából árad. - Caroline? Caroline Forbes? - Szorítottam ökölbe az egyik kezemet, miközben a másikkal erőteljes, határozott mozdulatokkal kopogni kezdtem az ajtón. - Itt a rendőrség... Miss Forbes, kérem azonnal nyissa ki az ajtót - most mi van?! A torkomban maró vérszomjat még mindig nem tudom legyőzni, viszont alig telt el fél óra az átváltozásom után, máris képes voltam villámgyorsan suhanni a sűrű erdőben, továbbá az igézés elsajátítása sem okozott akadályt, de hé, még mindig ugyanaz az idióta ribanc vagyok, aki pár hete voltam, szóval ne... ne várd, hogy valami űberkirály koholmánnyal álljak elő.
A hozzászólást Kira M. O'Connell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 01, 2013 12:38 am-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Jan. 24, 2013 2:10 pm
Give it your best shot!
Nem volt egy percig sem magabiztos. Tudta, hogy nem fogja megúszni de az nem segített volna ha az első perctől kezdve átadja magát a pániknak. - Ne legyenek kétségei afelől, hogy micsoda mert biztosíthatom, hogy szörnyeteg. – feleli dacosan. Igen, hű volt, lojális mindhalálig. S ha ezért szenvednie kell, akkor legyen. Ezerszer inkább ez, minthogy elárulja őket csak azért mert fájdalom a büntetés. Sosem volt gyáva és most sem azért menekült volna el, hanem, hogy megóvja a titkokat. Nem, nem volt esélye. De elég volt időt nyernie amíg kigondol valamit. Persze volt egy kézenfekvő megoldás; támadjon az ájult férfire, harapjon torkába és kezdje el inni a vérét. Az talán hatna Estherre bár tény és való, hogy ezzel igazolná mindazt amit Esther mond. - A barátaim épp olyanok mint én. Emlékszik? – vonta fel szemöldökét sziszegve hiszen Bonninen és az anyján kívül már mindenki vámpír volt aki számított valamit. Aki pedig nem vámpír, az hibrid volt. Esther érve jó lett volna ha a barátai éltek volna de a legtöbbjük már a második életét élte. - Ez a különbség maga és én közöttem Esther. Én belátnám ha valóban itt lenne az időm. Maga már semmit nem fog belátni ami nem az igazát támasztja alá. De semmi baj Esther. Tegye meg. Bizonyítsa be, hogy mikre képes. – rántotta meg vállát. – A fájdalom alattomosan kúszott be elméjébe majd olyan erősen csapott le, hogy ideje sem volt felfogni mi történik. Ujjai tincseibe martak, alakja megingott. Térdre ereszkedett. A fájdalom megragadta a grabancát és a földre taszította. Összeszorított fogakkal nyögött miközben újabb hullám csapott le rá. - Mindketten tudtuk jól, hogy ennek nem lehet más vége. Ne tegyen úgy mintha azért érkezett volna, hogy jó barátok legyünk. Ne legyen még álszentebb. – nyögte még mindig a fájdalom hatása alatt még annak ellenére is, hogy Esther jelenleg nem bántotta. S mivel a segítség úgy tűnik nem fog érkezni némiképp csalódottan csóválja meg a fejét. Akkor sem beszél. - Ahogy mondtam, hozza a legjobb formáját.- lehet úgy értelmezni, hogy ellenáll de fizikailag nem teszi. Nem mozdul mert tudja jól, ami következik rosszabb lesz. De túl lesz rajta. Túl fogja élni. Képes rá.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Jan. 24, 2013 1:10 pm
Most már futna a lány, de immáron túl késő. Túl magabiztos volt az elején. Túlságosan lekötötte a figyelmét, hogy még véletlenül se mutassa ki, hogy tart tőlem. Lehet, hogy most végre rájött, ez nem valami gyerekes szórakozás és én nem fogok elmenni, csak mert ő nemet mondott. Igen, felajánlottam, hogy jószántából csatlakozzon hozzám, de elutasította. Most nem maradt más lehetőségem, mint a kellemetlen utat választani. Igaz, ez számára sokkal jobban fog fájni, mint nekem. De tényleg hajlandó lettem volna rá, hogy eltekintsek ettől. Csakis az ő hibája, hogy mégis erre kényszerülök. Szükségem van információkra és eszközökre. Túl sokszor hibáztam már eddig is. Túl sok ideje élnek már a gyermekeim. Ideje véget vetni... mindennek. - Lehet, hogy valóban szörnyeteg vagyok – szórakozott mosollyal arcomon bólintok rá az állítására. - Elvégre én hoztam létre ezt a fajt. Tehetett volna ilyet egy ember? Amiatt pedig nem aggódom, hogy figyelmeztetted a kis barátaidat. Tudtam, hogy ez valószínűleg meg fog történni. Nem állt szándékomban rejtőzködni és titkolni, hogy visszatértem. A gyermekeim pedig... tudják csak, hogy eljött a végzet. Bármit hiszel is, nem félek Niklaustól. Véget fog érni. Hamarosan. Támad. Provokál. Dühös. Azt hiszi, hogy még van bármi esélye. Szótlanul nézem végig, ahogy egy időre mindenképp kiiktatja a játszmából Christiant. Számítottam rá, hogy ellene fel fog majd lépni. Végtére is tőlem már van oka félnie, de Christian csak egy egyszerű boszorkány. Tehetséges és abban, amihez a leginkább ért alig lehet felülmúlni, de ennek ellenére is csak egy... kezdő. - Tanúsíts ellenállást, ha ahhoz van kedved – mondom neki szelíden mosolyogva. - De komolyan azt gondolod, hogy van még bármi esélyed? - korholó hang. Mint mikor az édesanyja csínytevésen kapja gyermekét. Nem állt szándékomban bántani. Elintézhettük volna ezt... fájdalommentesebb módon is. Nem mondhatja, hogy nem hajlottam a kompromisszumra. - Vajon meddig fog örömet okozni számodra az öröklét? Mi lesz, ha édesanyád és a barátaid megöregszenek és meghalnak? Akkor is olyan örömmel élnéd ezt a második életedet? Legyen Caroline. Legyek én a szörnyeteg. Viszont akkor ne várd el tőlem, hogy belátó legyek. Ehhez nem ért egyetlen szörny sem. - Lassan megcsóválom a fejem. Láthatja rajtam, hogy tényleg sajnálom, hogy nem sikerült ezt másképp lerendeznünk. - Akkor fogjunk hozzá valamivel... keményebben... És a következő pillanatban Caroline megérezheti a fejében a fájdalmat, amit korábban várt, ám akkor nem érkezett meg. Amennyiben látni kezdem rajta a hatásait odasétálok mellé. Karjaim összefonom a mellkasom előtt és már-már szomorúan szemlélem. - Okosabbnak gondoltalak ennél, Caroline. De ha erre kényszerítesz, hát így fogjuk csinálni. Tudod más körülmények között még értékelném is a tulajdonságaid. Lojális vagy a barátaidhoz. Hűséges és bátor. De jelen pillanatban... ezek nem fognak kisegíteni téged. - Persze a kiselőadás közben azért figyelek is. Nem tudhatom, hogy pontosan kiket figyelmeztetett. Tehát nem árt óvatosnak lenni és készülni, hátha betoppan néhány váratlan vendég. - Most az egyszer... utoljára, még megadom a lehetőséget, hogy meggondold magad. Caroline, ismersz engem, tudod, hogy nem kell a beleegyezésed, hogy együttműködésre bírjalak. Igazán nagylelkű tőlem, hogy mégis felajánlom ezt. Odamehetnék és megnézhetném, hogy van Christian, de azt így is tudom, hogy nem halott. Tehát felesleges lenne több figyelmet pazarolnom rá. A végén Caroline még azt hinné, figyelmetlenné váltam, amit megpróbálna kihasználni. Akkor pedig fájdalmasabb eszközökhöz kellene nyúlnom, még az imént bevetettnél is fájdalmasabbakhoz. Bár talán mindenképpen szükségem lesz rá. Úgy tűnik Caroline-t egyáltalán nem vonzza az együttműködés gondolata.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Jan. 21, 2013 2:44 pm
Give it your best shot!
Alig, hogy Esther kiejti száján a szavakat, menekülőre fogja. Ám hiába a gyorsaság ha megelőzték; a varázslat nem engedi kijutni a házból. Most komolyan elgondolkodik azon, hogy bár inkább Klausnak küldött volna üzenetet... Klaus bizonyára nem hezitált volna idejönni és megállítani az anyját. Dühösen csapja be az ajtót. Tenyerével az ajtófélfára csap és csak mély levegővétel után képes visszafordulni. - Maga jóval nagyobb szörnyeteg mint mi. – pillant mélyen Esther tekintetébe. Komolyan gondolta. – Már késő. A többiek tudják, hogy itt van. Klaus is hamarosan tudni fogja. Ahogy Rebekah és Kol is. – persze, hogy csak időt akart nyerni amíg ki nem talál valami megoldást. Két boszorkány, akik közül Esther az eredeti boszorkány, ő pedig egyedül van. Így ha belegondol semmi esélye sincs ellenük. - Próbálja meg. Mutassa meg a legjobb formáját. – intett fejével a férfi felé majd újra Estherre emelte vesébe látó tekintetét – ha már maga még a kezeit is fél beszennyezni. – tette hozzá de nem mozdult. Eszébe sem jutott önként feláldozni magát a mágia oltárán. Ha kell a boszorkánynak akkor majd ő maga idejön elé... ha van hozzá mersze. - Gondolom ezen a ponton azt várja, hogy együtt működjek. – sziszegte és az emeletre pillantott. Ha kijutni nem is tud nem adja fel. - Sajnálom de újra csalódnia kell, mert ahogy mondani szokták... ellenállást fogok tanúsítani. – tűnt el, hogy aztán a másik pillanatban akkora hévvel taszítsa a férfit a falnak, hogy annak feje hangosan reccsenjen majd ájultan essen össze. Lehet, hogy Esther hatalmas volt és a szellemek ereje nélkül is boldogult de a férfi nem volt több 35-nél és közel sem volt annyi tapasztalata. Hűséges szolga volt ugyanazzal a céllal mint Esther de nem több. Tehetséges varázsló aki másképp nézve egy igen sérülékeny halandó. Caroline tekintete elsötétül ahogy felemeli pillantását. Esther ott számolta el magát, hogy bevont még egy embert. Persze, Caroline nem ölte meg a férfit és nem is állt szándékában csak az, hogy elkábítsa. Ez pedig a jelek szerint sikerült. Egy paraszttal kevesebb állt Esther tábláján de a következő lépés már a boszorkányhoz tartozott.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Pént. Jan. 18, 2013 3:03 am
Sosem fogja belátni, hogy igazam van. Magától pedig nem segít nekem. Ezt világosan látom. Viszont eszem ágában sincs úgy elmenni innen, hogy nem végeztem semmit. Szükségem van azokra az információkra és szükségem lenne a segítségére is. Tényleg közel áll a tűzhöz... megfelelően közel van mindenkihez. Tökéletes lenne. De sajnos az ellenségének tekint. Ami érthető is. Meg akarom ölni. Ahogy végezni akarok a legtöbb barátjával is. Ez bárkinek ok lenne a gyűlöletre. Viszont a megértés nem jelenti azt, hogy szó nélkül távozom is. Előbb-utóbb mindenképpen kitudódik, hogy visszatértem. Tehát ilyen szempontból nem vállaltam túl sok kockázatot. Viszont a lány... Vajon tényleg azt hiszi, hogy megállíthatnak? Tényleg azt gondolja, hogy csakis azért teszem mindezt... mert... mert azt akarom, hogy más is úgy szenvedjen, ahogy én? A szavak már feleslegesek. Nem hatnak rá. Nem győzhetik meg. Elszánt. Bátor. Makacs. Akaratos. Ha mások lennének a körülmények... Ha már nem tartozna ő is közéjük... De az ilyen lehetőségek sosem számítottak. Csakis a tények. Azok a fontosak. - Nem – lassan ingatom meg a fejem. - Többé nem kell egyetlen érvet sem meghallgatnia tőlem. Nem azért jöttem ide, hogy sajnáltassam magam. Egyszerűen csak... szerettem volna elmondani az én véleményemet is. Reméltem, hogy hallgatsz az ész érvekre. De csalódnom kellett. Ez nem is annyira meglepő. Számítani lehetett rá, de nem baj. Maradt még más lehetőség is. Vagy így, vagy úgy, de el fogja árulni, amire kíváncsi vagyok. Tökéletes eszköz lehetne. És ha rajtam múlik, azzá is válik majd. Ebbe nem lesz beleszólása. Nem engedek majd neki. Próbáltam kedves lenni. Felkínáltam számára a könnyű utat. Elvégre hamarosan minden hozzá hasonló meghal. Örökre eltűnnek a világról. Még ha talán kedvelem is, őt sem kímélhetem meg. A saját gyermekeimnek nem jár a kegyelem, neki miért járna? Gonosz. Kegyetlen. Szörnyeteg. Vajon rosszabb vagyok-e, mint az általam megalkotott lények? Talán igen. Sőt, bizonyos szempontból véve egészen biztosan. Tőlem indult ki ez az egész. Én indítottam útjára ezt az őrületet. Úgy van rendjén, hogy én is vessek véget neki. Az eddigi terveim rendre kudarccal végződtek, de több már nem lesz. Ezúttal tökéletes lesz minden. Nem lesz több hiba. Nem lesz több kudarc. Nem lesz több bukás. Szól a csengő. Mosolyogva figyelem, ahogy elindul ajtót nyitni, nemsokkal később pedig megjelenik Christian. Vagyis semmi sem jött közbe, semmi sem akadályozta meg, hogy ideérjen. Minden úgy alakul tehát, ahogy elterveztem... egyelőre. - Természetesen beavatlak Caroline – mosolyodom el. - Elvégre mégiscsak a te házadban vagyunk. Ő itt Christian. És boszorkány. Elég ha ennyit tudsz róla. Segíteni fog, hogy meggyőzzelek. Megértem, hogy miért mondasz nemet. Sőt még azt is, hogy miért tartasz gonosznak. De ettől az én véleményem még nem változik meg. A céljaim meg főleg. Továbbra is szükségem van információkra... és talán arra is, hogy segíts nekem. A kezében volt a lehetőség, hogy helyesen döntsön, de nem élt vele. Most már a kezembe kell vennem az irányítást. Lejárt a szavak ideje. Nem időzünk tovább a múlton. - Remekül ért hozzá... hogyan kell meggyőzni a vonakodókat – teszem még hozzá. Nem olyannak ismertem meg, aki egy ilyen nem is annyira burkolt fenyegetéstől megijedne és rögtön jobb belátásra térne. De ki tudja? Talán... még megjöhet a józanesze. Főleg akkor, ha rásegítek kicsit.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Jan. 17, 2013 9:33 pm
What do you want from me?
- Komolyan? – vonja fel szemöldökét és kitárja karjait. – Persze, hogy szeretném. – megcsóválja fejét. Ez a beszélgetés az ég világon semerre nem halad. Esther csak azt szajkózza, hogy így szereti a gyerekeit meg úgy és, hogy ennek így kell lennie. Semmi mást nem hajlandó mondani. Mintha megrekedt volna... és miután ő tört be hozzá és ő az erősebb, nem Caroline lesz az aki kezdeményezni fogja, hogy folytassák ezt a párbeszédet. Nem vezet sehova, nincs értelme. A nő nem fogja elmondani mit akar tőle. Csak hírekért jött de a rossz személyhez. Nem keveri bajba a barátait, önként biztosan nem mond semmit ami segítség Esthernek. - Ki is fog lyukadni valahová ez a beszélgetés vagy még meghallgathatom százszor Esther Mikaelson szomorú történetét? – cinikus... gúnyos. Dühös. Nem kíváncsi az ál-érvekre, arra, miért kellene meghalnia. Meg arra az ezer évre sem. Nem akarja túlfeszíteni a húrt de csak úgy kibuknak belőle a szavak, nem tehet ellene. - Még mindig nem válaszolt. – pillantott a nőre majd tekintetét az ajtóra emelte mikor a csengő sípolva szakította meg a csendet. Ki a fene hívta fel aki ennyi idő alatt ide is ért? Óvatosan hajolt ki a nappaliból és egy ismeretlen arcot pillantott meg az ajtó mögött. Lassú, kimért léptekkel közelítette meg a bejáratot, akaratlanul is megfeszült testtel készülve fel a bajra. Az mindig megtalálta. - Helló. Miben segíthetek? – kérdezte a férfitől aki egy cseppet sem tűnt barátságosnak. Nem is Carolinet nézte, hanem mögé tekintett. - Esther hivatott. – lépett be anélkül a lakásba, hogy bárki hívta volna. - Mégis mi a fene történik? – állt az ajtóban és itt volt a tökéletes lehetőség, hogy elhúzza a csíkot és figyelmeztessen mindenkit. Volt azonban egy olyan érzése, hogy rosszabbul járna. Előhúzta telefonját. Amíg Esther el van foglalva az új jövevénnyel addig van ideje küldeni Elenanak, Bonnienak és Damonnak címezni egy üzenetet amiben csak annyi állt, hogy Esther visszatért. Becsukva az ajtót tért vissza a nappaliba. - Beavatna, hogy mégis ki ez? – intett a férfi felé aki láthatólag Esthert szolgálta.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
