Rettentően fáj, amikor szenvedni látok egy olyan megtört lelket, aki tényleg nem érdemli meg azt a szenvedést, amelyet átél. Alice is pont ilyen személy az én szememben, ő nem érdemli meg, hogy az élet ennyire rútul elbánjon vele. Ugyan nem ismerem, de akinek kőből van a szíve, az nem tört volna meg ennyire, mint ő. Megviseli minden egyes lélegzetvétel, és azt hiszem, mindent bele kell adnom abba, hogy ennél súlyosabban ne szenvedjen. Nem szeretném. Jó emberismerő vagyok, és ő pont nem az a fajta, aki ne érdemelne segítséget. Ő igen is, megérdemli, és tőlem teljes mértékben meg fogja kapni. Világ életemben arra törekedtem, hogy akik megérdemlik a békét, a szeretetet, azok ne szenvedjenek. Nyilván, az élet fájdalmakkal jár, és ez így helyes. Mi lenne fájdalmak nélkül? Ha mindig csak örülnénk, mindent amit testünk s lelkünk kívánna azt megkapnánk? Nem tudnánk értékelni azokat a dolgokat, amelyek igazán boldoggá tesznek minket. Nem tudnánk értékelni semmiféle ajándékot, s ugyanakkor az emberek jószívűségeiket is semmibe vennénk, már amennyire a mai világ segítőkész volna. A fájdalom egy természetes dolog eme földön, de van arra lehetőség, hogy ezen enyhítsünk. Évszázadok óta már, hogy ezzel foglalkozom, s számtalan esettel találkoztam, amelyek mind valamilyen úton-módon hasonlítottak egymásra. Voltak köztük gyerekek, felnőttek, öregek, minden korosztály baját kitanultam már. A foglalkozásom csúcspontja, illetve ami boldoggá tesz, az a pillanat, amikor szembesülsz azzal a ténnyel, hogy nem hiába tetted azt, amit. Mert változást látsz a páciensben, akit kezelsz, az élete sokkalta kiegyensúlyozottabb. Igen, számomra ez a fizetség a munkámért, látni mindazt, amelyért dolgoztam. Ennél szebb s egekbe emelő pillanat nincs is. És most is ez a cél. Kétségbeesetten figyelem, miközben a lány a földre rogyik, könnyekkel telve szempárában. Mikor ez bekövetkezett, azon nyomban leguggoltam elé, ledobva magam mellé táskám, majdan az ő arcát pásztázva próbálom őt megfejteni. Ugyan sokat nem kellett várnom, elvégre a lányból csak úgy dőltek a szavak. S kérded, szíve szerint az ember ilyenkor mit tenne? Nos, te is pontosan jól tudod rá a választ. A szavak olykor kevesek mindarra, hogy egy embert megnyugtassanak. Ha a lányt már rég óta ismerném személyesen, jelen pillanatban akkor magamhoz öleltem volna, ezzel jelezvén, hogy nincs egyedül, mert ameddig én élek, ő soha sincs egyedül a világban, s nem kell félnie mindaddig semmitől sem. Ez jelen esetben is így van, elvégre én valójában nem a munkámért jöttem ide, hanem mint civil ember, aki segíteni akar rajt, illetve megismerni őt. Minden egyes szavát csendben hallgattam, míg nem végigsimítottam jobb oldali vállán, s utána mutatóujjamat álla alá helyezem, míg hüvelykujjam egyenest állát súrolja, pontosan alsóajka alatt, s megemelem, hogy rám nézzen. - Kérem...- Suttogom teljesen lágy hangon, oly halkan, de még is tisztán ejtve mindezt. – Sírja ki magát nyugodtan, de azt tudnia kell, hogy nem élhet mindig ebben a tudatban. – teszem hozzá óvatosan megjegyezve, majdan elveszem ujjaimat álla alól, ámde még mindig guggolva maradva ő előtte. – Én azért jöttem, hogy segítsek. Barátként jöttem. Sok tervem van Önnel, ami biztosan hatásos lesz. Tehát, fogadja el az ajánlatomat, higgye el, sokkal könnyebb lesz majd utána. Segítek mindent megértetni, elvégre... – húzódik fél ajkamra egy mosoly, mely fájdalomból fakad. – Hasonló vagyok, mint Ön. Teljes mértékben megértem a helyzetét, és azt hiszem, sokat tudnék az én tapasztalataimból mesélni, amelyek a Maga számára hasznosak lehetnek, illetve tanácsok, amelyeket majd a későbbiekben hasznosítani tud. De ne aggódjon...- húzódik mostanra már egy sokkalta biztatóbb mosoly arcom szélére, s bőrdzsekim zsebéből egy hófehér, selyemből készült kendőt húzok elő. Nos, hiába nem vagyok öltönyben, annyira még sem tudok elszokni attól, hogy ne hordjak magammal kendőt, elvégre bármely hölgy elsírhatja magát, és olyankor szükség van ilyenekre is. - Hadd segítsek. – folytatom, miközben térdeinek hajlatai alá helyezem egyik tenyerem, háta alá pedig egyik karom, óvatosan, de még is gyengéden végezve a mozdulatokat, s ezzel segítve felemelem magamhoz, ahogyan két lábamra nehezedem vele együtt. - Nem szeretném, ha megerőltetné Magát. Pihenésre van szüksége. – teszem hozzá aggódva, s könnyes arcára nézek újra. – Hová vihetem? – kérdezem, miközben még mindig tartom könnyű testét. A kérdés mindössze az után érdeklődött, hogy a lakás mely részébe vihetem, ahová majd lerakhatom pihenni. Nem szeretném, ha elesne.
a hozzászólás Alicenak készült, 673 szót tartalmaz, és írás közben a el mismo sol című számot hallgattam.
Alaposan megfigyelem mozdulatait. A tartást, a kézfogást, azt ahogy reszkető kezeim után nyúl. - Oh, elnézést. Észre sem vettem. - vonom el érintésétől kezemet és a hátam mögött keresztezem ujjaim, hogy valamennyire csillapítsam félelmemet. Hogyan is csinálta Dan? Ő értett hozzá. Meg tudott nyugtatni. Elhitette velem, hogy minden rendben. Mantrázni kezdem gondolatban, hogy minden rendben van, még Noah beszél. Biztonságban vagyok. Minden rendben van. Mondom ki gondolatban újra és újra és érzem, ahogy váratlan meleg tölti ki mellkasomat és valóban; a remegés lassan de biztosan alábbhagy, hogy átadja magát valami furcsa csillogásnak a bőrömön. Olyannak, ami Noah szeme elől sem marad rejtve. - A fenébe. - esek máris kétségbe és már lépek is két lépést hátra. - Én.. én nem... - csóválom meg a fejemet tehetetlenül és kétségbeesetten. Ennyit a nyugalomról. - Nem tudom mi történik velem. - suttogom esendően és ha közelít egészen addig hátrálok még hátam a falnak nem simul. Érzem, hogy forró könnyek áztatják arcomat. Végigcsúszok a fal mentén és a fenekemen landolok. Két kezembe temetem arcomat. Sosem akartam különleges lenni. Sosem terveztem másnak lenni, mint embernek maradni. Egyetlen álmom, hogy a gitáromon játszhassak az embereknek. Ennyi csupán. - Ott volt ez a férfi. - eresztem le kezeim, ahogy beszélni kezdek. - Alex csúnyán megsérült. Én is. Azt hittem belehalunk. S akkor megjelent ez a férfi, Dan... meggyógyított minket. - suttogok továbbra is, mintha attól félnék, hogy összetöröm Noaht ha felemelem a hangom. - Azt mondta, hogy én is olyan vagyok, mint ő... gyógyító. - felpillantok. Ajkamba harapok. - Én nem kértem ezt. - csóválom meg a fejemet. - Én nem akartam ilyen felelősséget. Hogyan mondhatna valaki ilyen erővel nemet bárkinek is? - kérdem rémülettel a hangomban. - Mondja meg nekem Noah Andre, miképp kellene elfogadnom ezt? Azt, hogy nem is vagyok ember. Egy szörnyeteg vagyok. - csuklik el a hangom bűntudattól terhesen. - Az anyám... az anyám rákban vesztettem el. - török ki könnyekben. - Megbetegedett és a betegség megölte én pedig itt ülök egy olyan erővel ami megmenthette volna. - rázom meg a fejemet továbbra is a férfit nézve, nem véve le róla a pillantásom. - Most biztosan azt gondolja, hogy megőrültem, igaz? - kérdem levegő után kapva.
A munkám az, ami nem hagyja, hogy unatkozzak. Sokat gondolkozom a múltamon ugyan, s keresem magamban a válaszokat mindarra, hogy mit miért tettem és követtem el. Voltak hibáim, nem is egy, és nem az is az utolsó. Igyekszem nem ezekre gondolni, de még is gyötör a lelkiismeret Silver miatt. Nem vettem le róla a kezeimet akkor sem, mikor elhagytam, hiszen titokban mindvégig figyeltem és őriztem őt amennyire csak tudtam. Mindvégig elfoglalt ember voltam, de mindezeket kötelességemnek tudom. Nem akarok tudatlanul, és céltalanul élni, kell valami cél, amely értelmet ad annak, hogy minden reggel felébredjek. És van is értelme, hiszen vannak emberek köröttem, akiknek szükségük van rám. Az én lelkiállapotommal sem foglalkozott soha senki, és nem akarom, hogy mások is ilyen sorsban szenvedjenek. Lehet, hogy én egy kirendelt, erre a célra alkalmas személy vagyok, de nem kell szégyenkezni azért, ha valaki hozzám fordul segítségért. Én nem kimondottan a szakmához ragaszkodom, igyekszem összebarátkozni ezekkel az emberekkel, és kissé személyesebbé tenni a dolgot. Sokan szégyennek tartják, ha pszichológushoz járnak, holott ebbe nincs semmi rossz. Ők nem beteg emberek, csupán csak vannak emlékek, megemésztetlen dolgok, amiket fel kell oldani. Sokan vannak egyedül ebben a világban, és ezért sem tudjuk kimondani magunkból a gondokat. Ezek a bajok csak tornyosulni fognak magunkban, és soha nem fognak feloldódni. Szeretném, ha minden ember gátlástalanul élné az életét, amíg csak lehet. Nekem megadatott ez a hosszú élet, volt elég időm arra, hogy helyre tegyem a dolgokat magam körül, de valakinek ez nem adatik meg. Sajnos. Sokszor gondolok a munkámra és egyaránt aggódom a pácienseim miatt, elvégre én is teljes mértékben átveszem a gondjukat. Én egy olyan ember vagyok, aki próbál a barátjuk lenni, s nem az a tipikus orvos, aki csak beteg, s doktor kapcsolatot ismer. Én nagyon szívesen válok bárkinek a barátjává. Nekem nem ez a dolgom, de munkakörön kívül bármit tehetek. Miközben ezen gondolkozom, nyugodt hangulattal pásztázom az utat, ahogyan a kényelmes, meleg autómban ülök. Az autópályát vastagon mossa a friss eső, az ég fölöttünk hófehér, mintha egy fehér tálat raktak volna le a föld felszínére. Az idő kellemes odakint is, hűvös, de még sem fagy össze az ember. Már nem kell túl sokat vezetnem, hiszen már New Orleans határát szelem, nemsokára odaérek a lányhoz. Egyik kedves ismerőse soroltatta be hozzám, aminek nagyon örülök. Nem ismerem még a lányt, nem is kértem róla semmilyen információt azon kívül, hogy hol lakik. Szeretném személyesen megismerni az embereket, hogy én magam alkossak róluk egy stabil véleményt. Meglátok egy magányos házat, amely csak egymagában van egy kisebb folyóval. Első véleményem szerint a lány visszahúzódó lehet, hiszen rettentő módon elzárt házban él, amely körül nincs senki és semmi, csak az üresség. Most kivételesen nem öltönyben jelenek meg. Az öltöny túl passzív, nem hiszem, hogy egy öltönyös ember láttán megnyílna. Pusztán csak egy egyszerű, gombos, szürke kardigánt vettem magamra, az alá egy egyszerű, V vágású fekete pólót, illetve egy szürke testhez simuló farmernadrágot, ez mellé társítva pedig egy márkás, sötétkék tornacipőt. Ritkán hordok ilyesféle viseletet. Eleve öregnek érzem magamat ehhez a küllemhez, de kénytelen vagyok ilyesféle viselethez fordulni, elvégre nem ragadhatok le egy bizonyos kornál. A testem fiatal, aligha haladja meg a harminc év kinézetet. De nem gond, elvégre ez az igazi testem, és ebben is szeretnék mostantól tovább élni. Mikor kiszálltam az autómból, az után magamra kaptam a hátizsákom, mely csak az egyik vállamra volt fellógatva. Ebben csak néhány füzet van, egy-két jegyzet, illetve egy toll. Ez után nemes egyszerűen megindulok az ajtó felé, majdan az ajtóhoz érve kopogtatok néhányat, és ez után leeresztem magam mellé kényelmesen karom, míg az egyikkel fogom a táskám, hogy ne csússzon le a vállamról. Alig kellett néhány pillanatot várnom, - amire ugyan csak nem számítottam, - de végül nyílik az ajtó. Egy bájos, lágy női arc bukkan fel, s ekkor egy barátságos, bíztató mosoly húzódik fél ajkamra, ahogyan ránézek. - Igen, Hölgyem. – Jegyzem meg óvatosan, majdan amikor ez után betessékel, egyből a kezét nyújtja. Nos, igen, nőnek illő eleinte kezet nyújtani, és ez tetszik, hogy egyből bemutatkozik. - Igazán szép neve van, Alice. – Ejtem ki lágyan a nevét, majdan viszonozva a kézfogást, ajkaim elválnak egymástól, készülve bemutatkozni. – Az én nevem Noah Andre. – Felkeresem tekintetét, miután bemutatkozom, s látom, hogy nagyon zavarba jött. Ezzel nincs semmi gond, nyilván izgul, hogy konkrétan mik fognak majd lezajlani. Semmi konkrét,csupán csak segíteni szeretnék neki. A bemutatkozáshoz visszatérve, nem azt mondtam, hogy Dr. Noah Andre. Pontosan azért, hogy ne gondolja azt, hogy ennyire távolálló vagyok a pácienseimtől. Egyenrangúak vagyunk. - Kérem, ne remegjen ennyire. – Engedek meg magamnak egy óvatos mosolyt, ahogyan két tenyerembe veszem azt a tenyerét, amelyet nyújtotta. – Nyugodjon meg, nincs semmi baj. – Simítok végig kézfején, majdan elengedem óvatosan. Egyet hátrébb lépek, majdan újra szóra akarom magamat bírni. - A barátja mesélt önről, de mélyebb információkat nem kaptam, mert visszautasítottam mindezt. Szeretném önt személyesen megismerni, és szeretnék segíteni. – Beszélek lassú, érthetően, még így is, hogy hangom mély, és férfias, de ugyanakkor még is gyengéd szavakkal illetem. – Először is leszögezném, hogy én nem orvosként jöttem ide önhöz, hanem mint barátként. – Mondom, miközben mélyen a két szép szemét nézem, elvégre a szem a lélek tükre. Szeretném, ha barátot látna bennem.
Idegesen járkálok fel s alá az apró lakásban. New Orleans belvárosának a szélén, ott ahová már nem érnek el az éjszakai élet lüktető zajai, ott, ahol már a wodookért érkező turisták nem járnak, ott ahol a tetőn a városra látni, ahol a terasz mellől a folyó zúg tovább... ebben az apró másfél szobás lakásban lakom. A bére a város szélének köszönhetően nem túl magas így meg tudom fizetni és igazság szerint gyűlölném elhagyni ezt a helyet. Reggelente kiülök egy kávéval a teraszra, esténként pedig zokniban és egy könyvel a kezemben teszem ugyan ezt... már amikor nem esek össze hulla fáradtan amikor hazaérek a munkából... mert bizony, az én koromban, diploma nélkül éjjel-nappal dolgoznia kell annak, aki meg akar élni. Nem mintha panaszkodnék. Szeretem a munkám. A pult mögött megannyi színes és kalandos történetet hallottam már világutazóktól kezdve a hontalanokig, ismerem New Orleans lakóinak történetét. Persze, jó lett volna ha elmehetek az egyetemre tanulni. Jó lenne ha egyszer felállhatnék a színpadra a gitárommal és egyszer, a változatosság kedvéért engem hallgatnának az emberek. Egészen egy héttel ezelőttig ezek voltak az álmaim. Ma, mikor már nyolcadjára járom körbe a lakást, simítok végig a díszpárnákon, igazítom meg a rongyszőnyeget és oldom majd kötöm fel tincseimet az, hogy találkozzak ezzel a Noah férfivel. Egy héttel ezelőtt egy raktárépületben vertek alaposan össze ám ennek nyoma sincs rajtam s miért? Mert egy Dan nevű férfi megmentett... megmentett és egy új, végtelenül zavaros életet adott. Gyógyító vagyok. Képes vagyok segíteni az embereken, meg tudom őket gyógyítani, sőt... ám mindez túl sok volt egyszerre és ez a hét egyszerűen felemésztette minden erőmet. Vanessa jó barátnőm. Már első nap a szárnyai alá vett mikor beköltöztem a külvárosból. Egészen eddig mondogatta, hogy boszorkány de hát itt, New Orleansban ki állítja, hogy nem az? Azt hittem bolondozik. Aztán mikor egy héttel ezelőtt zokogva hívtam, azonnal átjött és elmesélt mindent erről a férfiről, akit a tanítójának hív és leszervezte ezt az időpontot. Megrezzenek. Újra kopognak. Alig bírom lenyelni idegességem. Érzem, hogy reszketek, mikor kinyitom az ajtót... és legnagyobb meglepetésemre a férfit egyedül találom. Épp csak szóra nyitnám a szám, a telefonom búgni kezd. Sms. Vanessától. Gondolom most ír, hogy szörnyen sajnálja de nem tudott eljönni. Gondolom megint az öccse az. Ez nem segít. - Öhm... - mondom zavartan, kipirulva. - Mr. Andre? - kérdem ajkamba harapva és ha biccent, betessékelem majd becsukom apró de otthonos lakásom ajtaját. - A nevem Alice. Alice Vanlor. - mutatkozom be és reszkető kezem nyújtom feléje.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
