Nem szeretek mások segítségébe kapaszkodni. Túl önfejű vagyok és túl sok a saját szempontom, amit mindig minden körülmény között szeretek betartani. Akár vámpir akár ember vagyok. Sajnos mivel nem túl régiben történt az eset még túlságosan kétségbeesett vagyok. Nem tud senki rajtam segíteni, csak elbújok a világ elől és rettegek. Egyedül, mint a kisujjam. Lassan már a pénzem is elfogy, amin vehetnék magamnak valami kaját, hiszen miért is dolgoztam volna annyi éven át? Nem volt szinte egy vasam sem, mindig megkaptam amit akartam, elvettem amit akartam ha kellett, igézéssel. Most persze semmim sincs, semmit nem tudok megtenni. Az embereket nem tudom manipulálni, túlságosan magamra lettem utalva. Szinte már csövesnek érzem magam, de még mindig csak próbálkozok, erősen és igyekszem nem azon morfondírozni, hogy bármelyik percben meghalhatok. Akár most, itt rögtön is. Ötszáz év után nem is csodálom, hogy már pár darab őszhajszál ilyen gyorsan megjelent rajtam és a rácok... soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még ezeken kell aggódnom! Tudtam, hogy Elena itt lesz ma. Ezért is bújtam meg az egyik bokor mögött, és mikor ide ért, rántottam be őt is egy egyszerű mozdulattal. Ha akart volna, ellenkezik de nem tette. Azt hiszem, most örülök ennek. Ő tett azzá ami lettem, és szerintem pont a legjobb embernél álltam meg most, hiszen benne van a legtöbb segítőkészség. Mikor felnevet egy pillanat alatt mogorva tekintettel bámulok rá, de lassan látom beismerésre ébred. Kérdésére kicsit elmerengek, pár percig talán hallgatok is. Mielőtt megszólalnék, köhögni kezdek, érződik már rajtam, hogy vénülök. Felvont szemöldökkel pillantok fel ismét. -Jól? Nem igazán... - Próbálok vele kedvesebb lenni a szokásosnál, és konkrétan közlöm véleményem, kérésem felé, nem habozok szinte semmit most már. Látja ő is rajtam, hogy mennyire kevés az időm. - Adj a véredből, kérlek! Meg kell gyógyulnom, különben hamarosan bevégeztetik nekem. Az pedig csak a te hibád lesz... - Próbálom kicsit manipulálni még így is, a lelkébe gázolni. Talán ez most nem a legjobb időpont erre, de nem érdekel. Most már minden mindegy, úgy érzem. Persze nem adom fel, mert én soha nem adom fel. Csak próbálok ismét túléli, mint ahogy eddig is tettem. Hiszen én vagyok Katherine Pierce. Ezt is túl kell élnem. Túl fogom élni!
Hiába vagyok vámpír, ne, szeretnék lemondani az emberi dolgaimról. Nem akarok mától fogva nem ebédelni a kedvenc éttermemben, vagy nem bejárni az iskolába, csak mert vámpír vagyok, csak mert nincs szükségem rá, hiszen nem fogok meghalni soha. Éppen ezt ecseteltem reggel Damonnak is, amikor belém kötött, hogy minek akarok én futni, menni, mikor a testem már úgysem fog változni, nem kell edzenem, mert nem leszek kövér. Tipikus Damon. Azt hiszi az emberek csak akkor edzenek ha fogyni akarnak, pedig nem. Én nem. Számomra a délelőtti futás olyan, mint a szabadság. Mint az élet. Fülemben a fülhallgatóval kocogok Mystic Falls filmbe illő parkjában, amikor valaki hirtelen megragadja a karomat és a bokrok közé rángat. Riadtan kapom ki a fülemből a dugót, és rápillantok a támadómra, bár utólag rájövök, hogy nem kellett volna, mert amint meglátom a saját arcom velem szemben elfut a méreg. Katherine Pierce áll velem szemben, látszólag kétségbe esve, de Katherine-nél sosem lehet tudni, hogy valójában mit forgat a fejében. Összefonom a két karom a mellkasom előtt és összeszűkült szemekkel nézek rá. Vajon mit akarhat? Most sokkal erősebb vagyok nála, így hát bizonyosan nem megtámadni szeretne, mert arra bizony ráfázhat, és ezt biztos tudja. Katherine nem hülye. Kegyetlen és lelketlen, de nem hülye. - Én, segítsek neked? – nevetek fel, de azon nyomban el is szégyellem magam. Úgy érzem kezdek olyanná válni, mint ő és ez nem tetszik – mit szeretnél, Katherine? – kérdezem aztán mégis. Végig nézek rajta, s megakad a szemem a hajába vegyülő ősz szálakon, az elnyűtt arcán, mintha a húsz évvel idősebb önmagamat látnám. És akkor rájövök, Katherine öregszik, talán hamarosan meg is fog halni, és akkor lefagy a mosoly az arcomról. Ez van, Elena Gilbert a megtestesült empátia. - Jól vagy?
Úgy érzem, egyre többet kell kijárnom a szabadba, lehetőleg olyan helyre, ahol tiszta a levegő. Túlságosan érzékeny vagyok a környezeti hatásokra, az időjárás változásra és még sorolhatnám. Öregnek érzem magam, túlzottan öregnek. De mégis, ha belegondolunk az is vagyok. Ötszáz év... jó, hogy túléltem egyáltalán ezt a visszaváltozós dolgot. Kíváncsi lennék, mi történne, ha egy majdnem ezer éves változna vissza emberré... lehet, hogy négy napon belül elsorvadna. Pff, nem tudom. Még túlságosan új ez a helyet és túlságosan kétségbe vagyok esve. Elvégre egy vámpir, miért szeretne újra ember lenni? Persze, kivéve azt a kis nyafka Elenát. Mert ő nem akar vámpir lenni. Hát, miért nem neki adták be ezt a hülye ellenszert akkor? Miért kell engem kínozni? Persze, bántottam őket meg sok mindent tettem, de mindenkivel! Nem csak velük. És akkor mi van most? Katherine Pierce szívja az egész létezést. Mert megérdemli... hát rohadtul nem. Ismét egy kicsit feldühítettem magam ezeken a gondolatokon. Nem is szabadna ennyire idegesnek lennem, mert a vérnyomásom az egekbe szökik és még a végén itt összeesem. Vagy elkezdek őszülni. Ami a lehető legrosszabb dolog lenne! Sok mindent bele tudok képzelni ebbe az egész helyzetbe, de leginkább szeretnék belőle gyorsacskán kilábalni. Valami megoldás kell... ekkor feltűnik előttem egy ismerős arc, odasietek hozzá, nem tétovázom. Megfogom a karját és behúzom a fák közé, már ha persze engedi, mert most ugye vagy 1000x erősebb nálam. -Elena! Segíts nekem. - Nem vagyok az a könyörgős típus, és nem is fogok neki könyörögni. Mondjuk megpróbálhatnám megkérni arra, hogy vegye rá a Bennett boszorkányt hogy segítsen, de előbb mást szeretnék kipróbálni. Le kell tesztelnem, hogy hogyan működik most a szervezetem. Kell a vámpírvér.
Egy számomra teljesen ismeretlen városban vagyok, immár kereken egy hete, és eddig semmit sem haladtam az üggyel kapcsolatosan. Annyit csináltam mindösszesen, hogy feltérképeztem a helyet, megnéztem mi merre van, és ennyi, de ez persze édes kevés lesz a célomhoz, szóval.. szóval kellene nekem egy olyas valaki, aki tisztában van ennek a városnak a helyzetével, és az itt lakokkal. Igen, vétkezni fogok, hisz egy ártatlan embert kell mindezért kihasználnom, viszont ha azt nézzük, akkor mindezt nemes célért teszem, s nem magamért, mert végül is az ő mindennapjaikat könnyítem meg azzal, ha természetfelettieket gyilkolok, így kevesebbet kell rettegniük eme városban. Bár legtöbb ember naivan tisztábban sincs vele, hogy milyen fenyegetéssel állnak szemben a nap huszonnégy órájába zártan, csak élik itt vígan az életüket, s elhiszik, hogy állattámadással akadt dolguk mindannyiszor, pedig ha tudnák, hogy egy nyamvadt vérszívó ölte meg azt a bizonyos embert. Másokat vérfarkasok tépnek szerteszéjjel telihold alkalmával, egyesek naivan megbíznak néhány boszorkány trükkben, és még a többi.. mindnek meg kell halnia: mindenkinek. Lehajtva a fejemet megrázom, és mélyen felsóhajtok, hisz jelenleg nem ezen kéne gondolkoznom. Amúgy is elázott az egész vacak ruhám a kávétól, mert vagyok olyan bamba személyiség, hogy nem figyelek, s neki megyek valakinek, aki ugyancsak nem figyel időközben túlságosan. Ah, ez a nap.. Tehát a találkozómnak annyi, és ezzel egy arányban a ruhámnak is. Nem akarom túl drámázni ezt az egész helyzetet voltaképpen, mert nem vagyok az a fajta típus, de tagadhatatlanul feszültté váltam. Egy pillanatra el is kapom a tekintettemet róla, hisz körvonalazva végig magyaráztam minden alternatívát, miszerint a tettes én magam voltam. Részben igaz is a dolog, s épp ezért sem engedhettem meg, hogy elvigye a balhét. Persze aláírom, hogy a leöntöm magamat részt rohadtul nem akartam. Ez kimaradhatott volna ebből az amúgy sem jó reggelből. Na de ha már itt tartunk, akkor hajrá, Bash. Kezdj magaddal valamit, mert jelenleg olyan vagy, mint egy szerencsétlen. Bár inkább az a kérdés, hogy mikor nem vagy az? -Lehet, hogy te így látod, de én magam nem.-Jegyzem meg elgondolkozva, ahogy viccesre veszem ezt az egész helyzetet, s ezzel egy arányban el is nevettem a dolgot.-Ha jobban figyeltem volna, akkor ez meg sem történik. Mert lehet, hogy te magad egy pillanatra másra koncentráltál, de én sem néztem jobban a szemem elé, tehát az, hogy magamra borítottam a kávét. Az én hibám, az én felelősségem, és az én szerencsétlenségem.-Vallom be egy mosollyal az arcomon a tényt. Igazság szerint vadász vagyok, tehát gyakorlott, és általában mindenre figyelt személy. Akkor mégis mi a fenéért nem tudtam mondjuk odafigyelni éppen most? Érdekes, hogy állandóan elszúrok valamit, s ezzel meg is kérdőjelezem a képességeimet. Mert állítólag egy olyasfajta valaki vagyok, aki edzett, és gyilkolja az természetfelettieket, de ha egy ilyennél képtelen vagyok jelentősebben aktívan ügyelni, s észrevenni azt, ami a szemem előtt van, akkor mit akarok egy éles akcióban? Kiképzést kaptam, sőt egészen gyerekkoromtól kezdve, szóval.. szóval.. mostanában szét van csúszva az elmém, és az életem. Vissza kell szoknom ehhez az egészhez, mert csupán azért vagyok ennyire ügyetlen, mert kijöttem a formámból, de nem sokáig lesz ez így. -Persze miért is ne, haver, belefér az időmbe.-Válaszolom barátságosan a kérdésére, ahogy jobban végig tekintek magamon. Annyira nem vészes, vagyis de... az. Borzalmas a látványa a hófehér dzsekimnek, de még a hófehér pólómnak is. Hirtelen veszem le magamról a dzsekit, majd a táskámba rakom, miközben mondok néhány szót az újonnan megismert srácnak.-A számlát én állom, és nem, nincsen semmiféle ellenkezés.-Mondom félszegen figyelve rá, ahogy átveszem tőle a bőrdzsekijét. Kissé kényelmetlenül érzem magam, amiért más ruhájára szorulok rá, de jelenleg nem tudok mit tenni, ha egyszer nincs a közelemben egyetlen ruhadarabom sem.-Köszönöm.-Veszem magamra a bőrdzsekijét, ahogy összehúzom magamon a cipzárral. Pontosan jó rám.. ritka, de vannak, akiknek egyezik a méretük, mint most nekünk. Bár miért is gondolkozom ilyeneken egyáltalán? Nevetségesen őrült vagyok, nos az egyszer biztos.
Hirtelen történt minden. Nem akartam, hogy valakiben kárt tegyek. Valamiért mindig csak a rossz történik, és én ezt nem tudom elviselni. Lehet, hogy ez csak egy apró dolog, de nekem ez is óriási bűn. Szerencsétlen semmirekellő vagyok, be kell látnom magamnak is. Minek élek még? Felnézek a férfira, akibe belebotlottam, s ahogyan az ijedségtől a szám tátva maradt, most főleg a látványtól fagyott meg úgy az arcom. Egy nagy nyelés hagyja el a torkomat, ami nagyon fájt, azután elfordítottam a tekintetemet. Ő az. Igen, ő az. Őt láttam a kávézóba, és belé szerettem. Fogalmam sincs, hogy miért, és hogyan, pedig nem is csinált semmit sem azon kívül, hogy az előtte lévő újságot olvasgatta, és lapozgatta. Érdekes, mert az ember nem szeret csak úgy bele valakibe. De belőlem kitelik. Szerelem első látásra… létezik, csak az a baj, hogy ebben az esetben nem. A férfi biztos, hogy a nőkhöz vonzódik, velem pedig szóba sem fog állni soha. Csak annyira hihetetlen… az ajkait figyelem egy időben, s azután a tekintetét. Nem is figyelek arra, hogy mit mond. De nem azért, mert nem akarok, hanem azért, mert olyan, mintha megállt volna az idő. Haragszik rám, amiért nekimentem, de aztán hirtelen ő kér bocsánatot, mert leöntötte magát. Nem is értem. - Én mentem neked. Ne haragudj, kérlek. – Magyarázom, s érzem, hogy melegedik az arcom. Nem tudom, hogy lehettem ilyen szerencsétlen. Nem látok a szemeimtől. Nézem a tiszta felsőjét, ami mostanra már nem is annyira tiszta, hiszen mikor nekimentem, véletlenül magára öntötte a kávéját. Nagyot nyelek újra, és úgy érzem, hogy az utca zaja egyre hangosabb lesz. Szédülök, és nem bírom… Lehunyom a szemeimet, s végül a földnek hajtom le az arcomat. Nem tudom, egyszerűen nem bírom el az élet terhét. Nem szerethetem azt, akit szeretek, mert ő tudom, hogy soha nem szeretne. De ez így normális. Majd talán a halálom megold minden problémát a gondomra. Nincs több szenvedés. Míg ezek végigfutottak a fejemben, újra a fiúra néztem, s egy nagy levegőt vettem. - Elmegyünk egyet kávézni? – Kérdezem tőle mosolyogva, majd a rajtam lévő bőrdzsekimet lekapom, és átadom neki – Ezt vedd fel, így nem látszik a folt. – Vetek rá egy barátságos mosolyt, majd a hajamba túrok, azután napszemüvegemet a pólóm nyakára akasztom. Remélem beleegyezik az ajánlatomba, mert lehet jól esne nekem is egy kávé. Majd én állom az összeget, mert még is csak én miattam öntötte magára az italt. Figyelmetlen vagyok. Valamilyen szinten azért örülök a szívem mélyén, hogy nekimentem. Mert ha nem így lett volna, akkor csak elmentünk volna egymás mellett, én pedig csak szenvedtem volna, és álmodoztam volna arról, hogy valaha is szóba álljon velem. Talán a fájdalomba bele is haltam volna. Tudom, hogy a remény még így is el van veszve, de így legalább tudok vele beszélni, vagy megismerhetem. Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen. Ostoba vagyok, aki nem csak hogy szerencsétlen, semmirekellő, de még naiv is. Nem lehetek boldog, az én életem így lett megpecsételve, és ezt el kell fogadnom. Senki sem fog igazi mosolyt csalni az arcomra, mert senki sem akarja ezt. De nem baj… majd talán elvisz egy agyvérzés, szívinfarktus, rák, akármi…
A hozzászólást Blaine Collins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 24, 2015 9:05 pm-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Park Kedd Jún. 16, 2015 7:27 pm
Blaine & Bash
i will always love you
Egyenletes légzés, egy kényelmetlen pad, és mindez megfűszerezve egy rövid ideig tartó alvási idővel, ugyanis kelnem kell, mintha valaki épp ébresztgetne. Félálomban, szinte kómásan nyitom ki a szemeimet, ahogy az idősebb hölgyeményre nézek, s mire felfogom, hogy 'hahó, egy park közepén alszol', nos... addigra már eltelik néhány perc. Lassan ülök fel, ahogy nyújtózkodom egyet, mindeközben elnyomok egy ásítást, majd felülve teljesen végül a földre helyezem a lábaimat. Hallgatom a nő szavait, és pénzt is akarna nekem adni, de ellenkezek. Kitartok amellett, hogy nekem erre nincs szükségem, hisz remekül meg vagyok, csupán éppen elrontotta az alvásomat. Újabb ásítást nyomok el, majd felszedem a földről a táskámat, és a vállamra kapva, felállok. Számtalanszor megköszönöm neki a kedvességét, és a kora reggeli ébresztést, mivel igen.. rohanom is kell tovább, szóval miután sikerült leráznom végleg, hogy én ugyan nem kérek semmiféle pénzt, már indulok is a város belső részlegébe, hogy egy kávézóba menjek. Mivel is indulna a napom, ha nem éppenséggel egy kávéval? Végig simítok a hófehér pólómon, ami kissé gyűrött, de nem foglalkozom vele jelentősebben, hisz nem a ruhám kinézete a lényeg, sőt körülbelül az sem érdekel, hogy a hajam hogyan is áll. Nem vagyok önimádó, hogy folyton a tükörbe nézegessem magam, és ezáltal mindig tökéletes legyek, bár sohasem lennék az. Amint megpillantom az első kávézót úgy döntök, hogy bemegyek. Egy asztalra leteszem gyorsan a táskámat, majd megigazítva a ruhám, és magamra kapva a dzsekim, visszaveszem a vállamra, ahogy a pulthoz lépek. Kérek magamnak elvitelre egy kávét, és amint megkaptam, sőt ki is fizettem, már ott sem vagyok. Belekortyolok az italba, és egyetlen pillanatra nem figyelek magam elé. Nem is gondolnék voltaképpen semmi rosszra, hisz mi történhetne voltaképpen? Nagyjából nem sok minden. Tehát, amíg egy pillanatra lehunyom a szemeimet, majdan a kávémra figyelek, nos hirtelen belém fut valaki.. szó szerint belém. Bár nem panaszkodom, amikor én is figyelhettem volna jobban. Na de, amin kiakadok az nem ez... hanem, hogy a forró ital minden cseppje rajtam landol egyedül, s ezt még hozzá úgy, hogy szinte égeti a bőrömet néhány perc elejéig. A fehér pólóm immár eláztatottá válik, ahogy a kezembe lévő üres pohárt egyetlen mozdulattal eldobom. Erre már szükségem sincs voltaképpen.. -A fenébe már!-Pillantok végig magamon, majd idegesen a hajamba túrok.-Ugyan, nincs semmi gond, hisz ez az én hibám..-Vonok vállat, de igazság szerint nem így kellene megjelenem.. áh, a francba is! Ez az egész nap eleve el van cseszve. Reménytelenül lépek egyet hátrébb, majd hangosan felsóhajtok. Megrázom a fejem, ahogy a hajamba túrok, és idegesen töprengem, hogy most mégis mi a fene legyen, mert így nem mehettek.. oké, akkor legyen az, hogy elintézem holnap, avagy később. A gondolataim közepette a férfi felé pillantok óvatosan, aki ismerőssé válik, miután persze leesik, hogy a múltkor ő énekelt abban a kávézóban.-Jól vagy? Ugye nem sértettelek meg semmivel sem? Én nagyon sajnálom, nem akartam, csak egy pillanatra néztem másfelé.. és ez lett, és..-Kezdek el magyarázkodni hirtelen a zavaromban.
A lehető legjobban érzem ma magamat. Azzal keltem, hogy nem érzek semmilyen terhet sem a lelkemet. Nem gyötör a múlt, és nem gyötör semmi sem. Az már csak más kérdés, hogy ez az érzelem mikor fog elmúlni. Lehet, hogy holnap reggel sírva fogok ébredni, mert még álmomban is csak szenvedtem. Ki tudja, mit hoz a holnap. Reggeli nap. A nap szépen süt, az ég is tiszta, egy darab fehér felhő sem ragyog odafönn a napon kívül. Elég meleg van, ráadásul a nap is süt, ezért az öltözékem lábakhoz tapadó fekete farmernadrág, egy V vágású szürke felső, és egy napszemüveg. Kihagyhatatlan! De, valami még is nyomaszt. Elszállt a boldogságom. Nagyon… valami újra rám nehezedett. Pár napja, a kávézóban… láttam egy férfit. Jó, lehet úgy hangzik, mintha életemben nem láttam volna még embert, de olyant még nem láttam, mint őt. Nem is beszéltünk, csupán csak néztem. Lehet, hogy rám sem hederített, mert nem minden második ember meleg, szakszerűen kifejezve magamat. Ezért is örökre egyedül maradok, de nem bánom. Csak azért még is csak rossz lesz leélni körülbelül 30 évet, hogy senkit sem tudok szeretni. Nem vonzódom a nőkhöz, kicsit sem tapad rájuk a tekintetem. Persze nem mondom, hogy nem csinosak, de nem tudnám szeretni őket úgy, ahogyan kéne. Jobban mondva nem tudnám velük leélni az életemet. Nem vagyok szerelmes beléjük. Lehet, hogy ezért megvetnek, de nem érdekel. Nem tudják azt, hogy miért vagyok ilyen. Nem azért, mert divatba jött az, hogy melegek legyünk. Nem így van. De én nem szégyellem. Én bárki előtt felvállalom, hogy én nem olyan vagyok, mint a többiek. Persze, nem csak én vagyok egyedül, de még is csak nem mindennapi ez a féle dolog. Sebaj… Könnyű léptekkel megyek az egyik kávézó felé. Valamit enni kéne, mivel már ez a 2. nap, hogy nem láttam kaját. De nem baj, csak egy kicsit farkaséhes vagyok. De túlélem. Mint mindig, balszerencsémre. Miközben kerestem az oldaltáskámban a pénzemet, miközben sétáltam is, hirtelen valakinek neki mentem. - Ne haragudj, kérlek, én nem… - hadarom. Elfordítottam a tekintetemet, mert nem mertem ránézni sem…
A hozzászólást Blaine Collins összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 24, 2015 9:01 pm-kor.
Kendra Hastings
welcome to my world
► Residence :
❦ Mystic Falls, New Orleans. Épp ahol vagyok.
► Total posts :
46
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Park Szer. Ápr. 01, 2015 7:38 pm
Mindennap azon gondolkodok, hogy vajon jó döntés volt-e az, hogy elmegyek Katherinnel New Orleansba. Igazából ezt még ő maga sem tudja, csak Jacenek mondtam el múlt héten, de aztán rájöttem, hogy ezt eléggé rosszul tettem, nem kellett volna neki elmondanom, főleg nem teli hold idején. Volt szegénynek így is elég baja, én pedig a nyakába zúdítom azt, hogy a szerelme nélküle megy el egy másik városba? Mit gondoltam én? Ebben a pár napban úgy érzem, mintha nem lennék teljesen normális. Olyan hülye dolgokat teszek. Itthon is, és a suliban is teljesen figyelmetlen vagyok, de nem tudom miért. Ennyire nem kéne össze zavarodva lennem, nem kéne, hogy ennyire megviseljen az, hogy elmegyek. Vagy is hát azt tervezem. Viszont Jace… Olyan nehéz őt itt hagynom, hosszú idők óta ő az egyetlen személy, akiben határtalanul megbízok, ő vidított fel mikor szomorú voltam, mindig itt volt mellettem, most viszont nem lesz, mert nem jöhet velem New Orleansba. Tudom, hogy mik folynak abba a városba, a vámpírok uralják azt a várost, a vérfarkasok pedig tudomásom szerint elnyomásban élnek. Jace pedig mindig a saját feje után megy, nagyszájú, és szerintem még egy Ősinek is megmondaná a magáét, egy napot sem adnék neki, ha nem fogná vissza magát, és megölnék ott helyben. Ezt természetesen nem akarom, ezért megyek nélküle, még akkor is, hogy piszkosul fáj a szívem, hogy a szerelmemet kell itt hagynom, de nem tudok mit tenni. Hiszem, hogy ez a jó döntés számomra, és remélem ezt egyszer Jace is fel fogja tudni fogni. Mondjuk az persze furcsa lesz egy ideig, hogy például teliholdkor nem vagyok vele az átváltozásnál, vagy, hogy nem érzem csókja édes ízét, minden hiányozni fog vele kapcsolatban. Minél többet gondolkodok ezen a döntésemen, annál bátortalanabb vagyok abban, hogy tényleg jól cselekszek. Talán pont ezért, hogy ne járjon folyton ezen az agyam, úgy döntöttem, hogy elmegyek így késő délután, vagy kora estén – néző pont kérdése – sétálni egy kicsit. Nincs konkrét célom, csak egyedül szeretnék lenni. Amikor a parkhoz érek, és oda sétálok az egyik padhoz, hogy leüljek kicsit, észre veszek egy ismerős hajzuhatagot. - Katherine…? – szólítom meg meglepetten, mikor oda érek hozzá.
Amara & Kendra
ণ Outside ণ xxx
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Park Szomb. Ápr. 26, 2014 12:03 am
[quote="Dave Dicker"]
Tawny & Dave
H ergel, hergel a kislány, de nem érdekel. Sajnos itt a parkban nem ölhetem meg, nem is kínozhatom túl soká. Pedig nagyon szeretném, sokért nem adnám, ha itt és most téphetném cafatokra, amiért ennyire felbosszantott. Tényleg semmi másra nem vágytam, csak egy kis sétára a nehéz délelőttöm után, kiszellőztetni a fejem, úgymond aktív pihenéssel eltölteni az időm. Erre ez a lány belém köt, és most még jobban elkezdi maga alatt hasogatni azt a bizonyos fát. Nem jó ez így, nem jó. A kabátja zsebe semmi értékelhetőt nem rejt, maximum a hevenyészett, kontár-tróger munkával elkészített hamis igazolványt. Már világosan látom, hogy a lány egy senki, egy porszem, a kutyának se fog hiányozni, ha végleg eltűnik a színről. Elgondolkodva húzom az orrom, mert nem lenne jó ötlet ugyebár eltenni láb alól a leányt. - Ó, ha tudnád, hogy az én nem létező szívem mennyire repdes a gondolattól, hogy megint látlak, kislány…! – mosolyra húzódik az ajkam, de ez nem az a fajta mosoly, amitől a jéghelyek is megolvadnak. Sokkal inkább hasonlít az északi sarkvidék hóviharjaira. Nem akarok én tőle semmit, most egy kicsit megleckéztetem aztán megyek a dolgomra, nincs nekem arra időm, hogy ilyen kis mitugrászokat gardírozzak naphosszat. A fejfájás ügyes húzás volt, de bőven kevés ahhoz, hogy megállítson, sokkal inkább a dühöm erősíti meg, vérszomjam ébresztgeti. Ha neki az kell… ki vagyok én, hogy megtagadjam tőle? Túlságosan felvágták a nyelvét, ha így folytatja, és egy nálam öregebb, hatalmasabb vámpírt talál be, akkor már nem soká húzza, mert ők már nem játszanak. Ujjaim szorosan fonódnak a csuklójára, miközben leül mellém. Sokkal jobban kellene félnie, ez tény, de valahogy hidegen hagy a közönye, és ugyanolyan üres tekintettel nézek rá, mint ő énrám. - Hang vagy csak, kicsim. Ha ezernyi karód lenne, akkor sem tudnál engem megölni. – elégedetten hajtom hátra a fejem. Nincs mitől tartanom, nekem Ő nem tud ártani. Még a szemem is behunyom egy másodpercre, azt hiszem azért, hogy hergeljem, mutassam mennyire nem tartok tőle. Lehet, hogy megerősödött, de én sem lettem éppen gyengébb. Mosolyt csal az arcomra a kijelentése, miszerint nem a kutyám. Hát persze, hogy nem. A kutyák nem olyan finom nasik, mit ő! - Vau-vau! – vigyorodok el, és hagyom, hogy a vámpír vonások megjelenjenek halványan az arcomon. Szemem körül elkezdenek kirajzolódni azok a csúf fekete erek, szemfogaim pedig megnyúlnak. A lány keze a járókelőktől takarja az eseményeket és változásokat. A vérszomjam kezd ébredezni, bár nem ütötte még fel a fejét, hiszen nemrég ettem tele magam. Hogy úgy fogalmazzak: egy korty sem megy le a torkomon. Szaglászok, keresem benne a verbénát, de nem találom. Vannak még csodák, azt hiszem szerencsés vagyok ma. Az azonban kétségtelen, hogy bárkit érhetnek meglepetések, ha egy boszorkányról van szó, ezért úgy határozok, hogy az eredeti terveknek megfelelően nem eszek belőle. Elég, ha csak ráijesztek, amúgy sem lenne jó ötlet a park közepén fényes nappal megenni a lányt. Fogaim a bőréhez érintem, finoman húzom végig őket rajta, óvatosan, nehogy felsértsem a puha bőrét, és bíborvörös vére kibuggyanjon. Már az is épp elég nekem, hogy érzem száguldozni a vérét az ereiben, ingerlőn, csalogatón érzem, de ennél okosabbnak kell lennem, nem ehetek belőle. Most nem, itt nem. Akaratlanul is elém úszik a kép, ahogy legutóbb láttam, Párizsban, megkötözve, megkínozva. Milyen gyönyörű is volt akkor! Elönt a boldogság a gondolatra, lehet, hogy ki kéne próbálnunk valami egészen hasonló felállást újra. Akkor, ott annyira kívánatos volt, ahogy szinte egész testét vér borította, könyörgő szemekkel meredt rám. Kénytelen vagyok szemeim behunyni egy pillanatra, hogy kiűzzem ezt a csodás képet a fantáziámból. Nem, most nem lehet. És különben is, van jobb dolgom is annál, mint hogy vele szórakozzak. Sajnos, előbb a munka, aztán a szórakozás, és most meg kellene találnom a családomat, kideríteni, hogy mi történt velük, mert azt hiszem Daryl bátyám néhány apró kis részletet megtartott magának.
Elengedem a lány kezét, anélkül, hogy megsértettem volna a bőrét. Haladás, előfordulhat, hogy tényleg degeszre ettem magam? Ilyet még sosem éreztem! - Nézd, aranyom! Remélem egyszer majd megtanulod, hogy ne piszkáld az alvó oroszlánt. Amikor ez bekövetkezik, már nagyobbak lesznek a túlélési esélyeid a nagyvilágban. – fáradtan dörzsölöm meg a homlokom, tényleg nem vagyok valami jó passzban amióta ezzel a fejfájással gyötör. Nem mintha nem lehetne elviselni, de hosszú távon felettébb bosszantó. – Egyébként pedig, miért… - kezdem, és ránézek, de elakad a szavam. Eddig nem vettem észre, de ez a pillantása, egészen olyan, mint Myráé volt hajdanán. Mint aki parazsat fogott, úgy pattanok fel mellőle a padról, de a dzsekijét viszem magammal. Döbbenten állok a kis ösvény közepén. Ez hogyan lehetséges? Vagy egyáltalán: lehetséges? - Miért kötöttél belém, Tawny? – fojtott hangomból hála égnek már nem cseng ki a félelem, még csak az hiányzik! Sőt, a neve is valahogy eszembe jutott, talán éppen ez a kis löket hiányzott hozzá.
Isten igazán próbálta visszafogni, hogy ne vesse magát a vámpírra és próbálja meg megfojtani, holott nagyon is jól tudta, hogy már az ötlet is halva született meg a fejében, ráadásul ezzel még csak komoly kárt sem tett volna benne – szörnyen nagy bánatára, így inkább csak jól hallhatóan felhorkantott, nem tetszése jeléül. – Mert te aztán baromi kedves voltál velem bármikor is – forgatta meg a szemeit. Elviselhetetlennek érezte a tudatot, hogy a vámpírnál volt az ő kabátja. Menjen a bús fenébe! Háborgott magában, miközben nyugtalanul toporgott egyik lábáról a másikra, alig egy karnyújtásnyira volt a padtól. Őszintén fogalma sem volt arról, hogy mit tehetett volna egy vámpírral fényes nappal, nem csak az Anne Rice miatt kedvelte azt, hogy éjszaka ölhette meg őket, hanem avégett is, hogy a holdfénynél valamivel kisebb volt a rizikófaktor, hogy észreveszik, most ezt nem tehette meg, annak ellenére sem, hogy vajmi kevés ember járt erre, meg aztán különben sem volt nála semmi, amivel kárt tehetett volna a másikban, amiért – nem is véletlenül – átkozta a sorsát. Pont ma kell nekem is karó nélkül szaladgálnom. Jegyezte meg epésen. – Oh – kezét a szája elé kapta és továbbra is hasonlóan cinikusan folytatta – vagy most arra gondoltál, hogy ahelyett, hogy megöltél volna, kegyesen kiraktál az utcára, véresen és törött karral. Egyem a szívedet. – Kedve lett volna felnevetni a helyzet iróniáján, ennek az utóbbi mondatnak minden bizonnyal nem az ő szájából kellett volna elhangzania, legalább is ideálisabb lett volna. Szemeit azonban egyetlen egy pillanatra sem vette le a ruhadarabról, mintha attól tartott volna, hogy a másik nem csak kisajátítja magának, hanem pillanatokon belül kutyaként tépi cafatokra. Nem, nem, nem. Nem, festem az ördögöt a falra. Nem tetszett neki, hogy a vámpír pimasz módon elkezdett kutakodni benne, de nem különösebben zavartatta magát, elvégre egy hamisított személyazonosságit, valamint egy néhány napos citromos rágón kívül, aligha találhatott benne mást, elvégre itt Mystic Falls-ban nem volt hova mennie és mivel nem tervezett túlságosan sokáig itt időzni – különösen ettől a pillanattól kezdve – nem is vette a fáradtságot, hogy bejelentkezzen a motelbe – meg aztán, mivel anyagiakban sem dúskált, kénytelen volt meghúzni magát egy kisebb raktárépületben, ami napközben tökéletesen megfelelt igényeinek, elvégre napközben viszonylag jó idő volt, de ami még ennél is meghatározóbb volt, egyetlen lélek sem háborgatta.
Oldalra döntötte a fejét, orcáján határozottan elégedettség jelent meg, ahogyan nyugodt, ámde gyanakvó tekintettel kémlelte a férfit. – Mások, ellentétben veled, nem megnevelni akartak, hanem tényleg megölni, viszont, mint ahogyan azt látod, nem csak a te nagy bánatodra, hanem sokan másokéra is, még élek – közölte szinte fülig érő, derűs hangsúllyal, mivel csakhamar levonta a következtetést, hogy ennek a vámpírnak – feltehetőleg – még csak fogalma sem volt arról, hogy mivel töltötte az elmút néhány évét, de persze, egyáltalán nem bánta azt, hogy annak fogalma sem volt semmiről, mivel ez határozottan jót jelentett számára, mindenesetre még is erőt vett magán, merthogy nem merte semmi esetre sem elbízni magát puszta óvatosságból. Nem akarta magát ilyen tévképzetekbe ringatni, fájdalmas nagy pofon lett volna az osztályrésze. – Tudod, ettől a kettőnk között lévő kölcsönös szeretettől repdes a kicsiny szívem. – Nem bírta megállni, hogy ne tegyen legalább egyetlen egy erre vonatkozó megjegyzést sem. Két kegyetlen nap volt mindössze az, amit együtt töltöttek el, csakhogy ők nem édességet ettek a másikról és veszekedtek, hanem a férfi megjutalmazta – méghozzá nem is akárhogy – miután kislányként megpróbálta őt megölni. Két rémes nap. Számára az volt, azonban úgy rémlett neki, hogy a férfi élvezte. Nem emlékezett túlságosan sok mindenre, hogy mi történt akkor, mert nem igazán volt eszméleténél, de ez talán nem is volt baj, mivel ettől függetlenül is érezte a fájdalmat, különösen utána. Nem csak egy-két napig rettegett attól, hogy egy napon majd újra eljön érte, s napok elmúltával nem hogy nyugodtabbá vált volna, hanem még idegesebb lett, aminek következtében egyre csak hajszolta magát. Képességét illetően egészen egyszerűen csak megvonta a vállát. Nem érdekelte, hogy mit hisz a vámpír, úgy volt vele, hogy nem fogja törni magát, hogy elhitessen vele bármit is, az ő baja, de a végén aztán ne mondja, hogy ő nem figyelmeztette előre.
Nem érzett félelmet még akkor sem, amikor a vámpír megragadt a csuklóját és úgy tűnt, hogy egyhamar nem fogja elereszteni, sőt mi több, még tovább tetézte azzal, hogy mint ha mi sem történt volna, nyugodtan helyet foglalt mellette. Nem félt. Már nem. Áhítozott azért, hogy igazán féljen, hogy egy kicsit rettegjen, de nem, nem érzett semmit, csak az ürességet. Tudta, hogy mit kellene éreznie, hiszen már tapasztalta nem is olyan sok évvel ezelőtt és még is… Semmi. Pedig az ismeretlen ismerős ujjai meglehetősen durván szorították a kezét, egy pillanatra még az arca is összerándult fájdalmában, aztán hozzászokott a fájdalomhoz. – Igazad van, nem leszek a kínzód – vonta meg a vállát, majd egy pillanatnyi hatásszünetet követően folytatta –, mert én csak szimplán megöllek. – Nagyon is hitt abban, hogy ez így lesz. Bosszúszomjas volt. Meg akarta torolni azt a fizikai fájdalmat a férfin, amit ő okozott neki, elvégre, ha átszúrják a mellkasát az még neki is fog fájni. Úgy tervezte, hogy nem fog sokat foglalkozni vele, nem akarta soha, hogy a múlt árnyai sötétségbe borítsák az amúgy sem fényes jövőjét. – Akkor a következő a végszó: nem vagyok a kutyád.– Merészen nézett a mellette ülő vámpírra, aki durván szorította a kezét és éppen arra készült, hogy megharapja és kiszipolyozza. Nagyon is jól tudta, hogy nem volt most előnyös helyzetben, mégis könnyedén visszaszájalt, holott tudta, hogy nem kellene.
N em kerüli el a figyelmem, ahogyan összerezdült mikor kimondta a nevem. Szóval emlékszik még ő is. Helyes, akkor mégsem volt értelmetlen az a két éjszaka Párizsban. Már ekkor is elmondtam neki, hogy pusztán a jóindulatomon múlik, hogy életben marad-e. Kénytelen voltam végül elengedni őt, akkor tájt tértem jó útra és hagytam fel az értelmetlen öldökléssel. Azt hiszem ez az apró részlet elkerülte a lány figyelmét, aminek nem különösebben örülök, elvégre mindenkinek jobb lenne, ha megerőltetné egy kicsit a memóriáját. Nem tetszik egyáltalán, hogy máris újra ilyen magabiztos, és támadó a hangja. Nyilván megerősödött egy kissé az utóbbi években, de kizártnak tartom, hogy ennyire nagy hatalma lenne, hogy velem szórakozzon. - A kabátodat? Nem áll szándékomban visszaadni. Nem voltál velem kedves, kislány! – ingatom bosszankodva a fejem, de még próbálom kordában tartani magam. Épp elég volt az érzelmekből és a dühkitörésekből mára, reggel már túl is voltam a nagyján, haragom és frusztrációm jelentős részét a bátyámon vezettem le. Bosszant a lány viselkedése, de még nem adhatom át magam a féktelen haragnak. Még nem. Inkább csak tovább csóválom a fejem, egyre kevésbé barátságos arccal. - Nos, lehet, hogy elcsesztem a kis sziesztádat. De jelzem, csak egy pillanatra álltam volna meg, ha nem szólsz be nekem. Észre sem vettelek, és minden ami ez után következik elkerülhető lett volna, ha te befogod azt a szép kis szádat. Látom hiába volt a mi kis afférunk, nem tanultál belőle semmit sem. – A kabátot felemelem, aztán visszaeresztem a combjaimra. Egyik kezem rajta tartom, a másikkal pedig belenyúlok a zsebébe, hátha találok ott valami érdekeset. Hátha… Közben őt is figyelem, és látom, ahogy az arcán és különösen a szemén átfut valami. Talán félelem, illetve remélem, hogy az. Ostobaság lenne a részéről, ha nem tartana tőlem, és továbbra is folytatná ezt a viselkedést. De úgy látom és hallom, nem tanul semmiből. - Örömmel hallom, hogy mások is felfigyeltek rád, de én is sajnálom, hogy nem kerültél még a föld alá. És hidd el, még mindig kevés vagy te ahhoz, hogy te légy a hóhérom. Nem éltél még eleget, és nem vagy erős. Próbálkozhatsz, persze, de… kételkedem a képességeidben. – fél szemmel figyelem, ahogy mögém sétál, aztán érzem, hogy lehajol mellém. Ujjai ingerlőn tapadnak mellkasomra, nyilván figyelemelterelésnek szánja, egy kis műsor a járókelőknek. Szemem se rebben, amit mond az számomra csak üres fenyegetés. Nagy szavak egy kislány szájából. Megragadom a csuklóját, és magam előtt tartom, erősen mellkasomra szorítom. Épp ekkor csap le rám az iszonyatos fejfájás, és pontosan tudom, hogy tőle ered. Ravasz, gonosz lányka, meg kell hagyni. Csupán az arcom rándul, és mindössze egyet. Megtanultam kezelni a fájdalmat, így nem mutatom egyáltalán, hogy már a gondolataim sincsenek a helyükön, hála a kis akciójának. - Dehogynem vagy kezdő. Hozzám képest még mindig egy jelentéktelen kis porszem vagy. – dörmögöm, miközben átmászik a padon. A végén csak az lett amit én akartam, és leült mellém. Túlzott magabiztossága egyre inkább kezdi bennem kihúzni azt a bizonyos gyufát. Honnan vesz vajon ennyi bátorságot? Karját áthúzom fejem felett, de nem engedem el. Ujjaim nyomán biztosan lila foltok keletkeznem majd holnapra a csuklóján. Ha játszani akar, én nem vagyok az elrontója semminek sem. - Te mint kínzó velem szemben soha nem leszel. Megtanulhatnád már, hogy hol a helyed, ha velem beszélsz. Azt hiszem emlékeztetnem kell téged rá, kedvesem, de hidd el, örömömre lesz! Itt nem fogja a nyúl vinni a vadászpuskát, és tudhatnád, emlékezhetnél rá, hogy nálam nincs happy end. Ilyen nagyszájú csajokat eszek reggelire, és ezt esetemben azt hiszem értheted szó szerint. Utolsó esélyt adok neked arra, hogy a modorodon csiszolj egy kicsit, vagy majd én teszem meg. – a kezét a kezemben megmozdítom, és számhoz emelem, de még nem harapok belé. A fejfájás sem akadályozhat meg semmiben. Ha akarom, megharapom, és ő is tudja, hogy nem tehet ellene semmit, mert hiheti magát erős és hatalmas boszorkánynak, fizikálisan mindig is én leszek erősebb. Amíg világ a világ, ez így is fog maradni.
A hozzászólást Tawny St. Jacques összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 18, 2014 10:38 pm-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Park Pént. Márc. 14, 2014 11:15 am
Tawny & Dave
A jóllakottság ritka kellemes érzésével eltelve járkálok a városban. A lány, akinek köszönhetem sajnos vagy inkább „kit érdekel” nem élte túl a kis találkozásunkat. Megesik, néhány évvel ezelőtt rosszabbul is járhatott volna. Túlságosan kiéheztettem magam, bár nem szokásom. Én nem vagyok az a fajta, aki puszta emberbaráti gesztusból legyengíti magát, és nem eszik. Már emberként is igazi ínyenc voltam, nevelőszüleim házában mindig a legjobb ételeket kaptam, annyit amennyi csak belém fért. Hogy miért nem híztam el, arról fogalmam sincs, de tényleg. Vámpírként persze nem fenyeget ez a veszély, ráadásul a vért tekinthetjük színtiszta fehérje forrásnak, ami a modern egészségguruk szerint egészséges. Mit nem mondanak! A parkon át vezet az utam, semmi kedvem visszamenni a hotelba. Most, hogy sikerült nagyjából tisztázni a dolgainkat a bátyámmal, egészen megnyugodtam. Ha az a típus lennék, akkor most vidoran fütyörészve caplatnék át mindenen, de nem az én stílusom. Zsebemből előveszem a doboz cigarettát, és rá is gyújtok egy szálra. Az első néhány slukk olyan mint valami nyugtató, csillapítja az ereimben forrongó vért. Milyen fiatal, és milyen finom volt az a lány! Mmm! Megkönnyebbülten sóhajtok, és kellemes mosollyal az ajkamon megállok egy pillanatra, hogy behunyt szemmel élvezzem a pillanatot. Ezt a nyugodt, problémamentes… - Hozzám beszélsz, boszorkány?! – sziszegek rá dühösen, és még a vonásaim is egészen eltorzulnak a hirtelen jött dühtől. – Válogasd meg a szavaid, azt ajánlom, különben…! – szándékosan nyitva hagyom a mondat végét. Hogy mer ilyen hangon megszólítani? Kinek képzeli magát, és miért hiszi azt, hogy a faragatlansága megtorlatlan marad? Egy tapodtat sem mozdulok, inkább egész testemmel felé fordulva, fenyegetőn tornyosulok fölé. Velem ne szórakozzon! – Az árnyék és a homály inkább a ti otthonotok, boszorkány. Jobban tennéd, ha nem hergelnél. Jó napom van, így talán nem öllek meg. – teszem hozzá, és igazi farkas vigyor ül ki az arcomra. Ez vagyok, egy ragadozó, és momentán marhára nem érdekel, hogy él-e vagy sem. Ha akarom, megölöm, itt és most, és tudom, hogy ő ugyanezt nem teheti meg. Ha elég erős, akkor képes lenne a mágiájával kárt tenni bennem, de az nagy zajjal járna, és kerülniük kell a fölösleges nyilvánosságot. Én viszont csendben, feltűnés mentesen tenném el láb alól, és a kutya se venné észre. Ha meg mégis azt elbűvölöm. Vagy megölöm, nekem mindegy. Be kell vallanom, tetszik, hogy van mersze itt feküdni, és ilyen minősíthetetlen hangon szólni hozzám. Bátor lány, és én sosem szerettem a gyengéket vagy a gyávákat. A hozzá hasonlóak nem egyszer törtek már meg a kezem alatt, és pillanatokon belül változtak vad fúriából kezes báránnyá. Néhány kés, bandázs, fogó, és pár harapás csodákra képes. Ahogy ezen morfondírozok, elnézem a lány arcát. Újabb, széles vigyort csal a képemre a felismerés, hogy mi már találkoztunk. Jókedvűen fújom felé a füstöt, és elégedetten dörzsölöm meg az állam. Ez tényleg a szerencse napom lesz! - Ó, nekem tökéletesnek tűnik ez a pad. – duruzsolom lágyan, ami tapasztalataim szerint ezerszer rémisztőbb, mintha nyálam fröcsögtetve ordibálnék vele. Még közelebb lépek hozzá, és elégedetten nyugtázom a zavarát. Az már nem tetszik annyira, hogy felkelt, sokkal jobban szeretem a nőket vízszintes helyzetben. Fejem oldalra biccentve nézem őt, és az értelmetlen dühkitörését is. Mindketten tudjuk, hogy ha akarom, itt tarthatom őt, ameddig csak akarom. Akkor meg minek ez a cirkusz? A tőlem megszokott lazasággal, és tökéletes testem teljes tudatában ülök le a padra, és a kabátját az ölembe rakom. Játszunk egy kicsit! - Tawny, bogaram… Pajtiztál te már ezzel a vámpírral, miért ne tennéd most is? – gonosz mosolyra húzódik a szám, és megpaskolom magam mellett a padot. Tudom, hogy le fog ülni, ha másért nem is, a döbbenettől biztosan. Nem minden nap találkozik az ember (vagy boszorkány) egy régi ismerőssel, pláne nem ilyennel. – Hogy vagy, kedves? – kérdezem semlegesen, és újabb kis füstfelhőket eregetek az ég felé. – Remélem, hogy az a tökéletes alabástrom bőröd épp csak egy kicsit sínylette meg a mi kis afférunkat. Ha jól sejtem, hegek is maradtak néhol… - mérem végig őt félig lehunyt pilláim mögül. Igen, eljátszottam vele. De csak egy kicsit. Meg akart ölni ez a kis csitri, és valahogy meg kellett büntetnem. Azt hiszem két éjszaka velem és a játékszereimmel éppen elég volt neki, de hát úgy tűnik nem sikerült kellő mértékig megnevelnem. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! A hiányt akár pótolhatnám is, most rögtön, ha kell. - Ülj le! – mordulok rá parancsolón, és remélem veszi az adást. Nincs kedvem nagy nyilvánosság előtt kényszeríteni semmire, és tudja jól, hogy jobban jár, ha szót fogad. – Látom nem tanultad meg, hogy tudd hol a helyed, boszorkány. Nem mondom többször, tedd le a formás hátsódat ide a padra, vagy megjárod! – szemeim már egészen elsötétedtek, az állam megfeszül. Élvezem a helyzetet, nagyon is. Már ember koromban is lázba hoztak a fájdalomtól vonagló nők, és ezen a vámpír létem csak rontott. Vagy javított, nézőpont kérdése.
Elégedetten sóhajtott fel. – Végre, a jól megérdemelt délutáni pihenőm! – Nyilvánvalóan, ha otthon lett volna, minden bizonnyal még kényelmesen el is nyújtózkodott volna, azonban a közterületen még sem engedhette meg magának mindent, már így is célkeresztje volt a rosszalló pillantásoknak, főleg miután a feje alá gyűrte a bőrdzsekijét, majd végigterült a padon és közben pedig hangosan hallgatta a zenelejátszóján az AC/DC egyik számát – úgy vélte, hogy még a park másik végében is szinte kristálytisztán lehetett mindent hallani – akár az élő koncerten – nem is csoda, hogy úgy érezte, hogy a dobhártyája is berepedt, azonban ez most a legkevésbé sem tudta érdekelni, most erre volt szüksége, mint kikapcsolódás, amiből mostanság nem túlságosan sok jutott ki neki. Szemeit kezével eltakarta a napfénytől. Arcán egyfajta elégedettség ült. Végre! Talán egyfajta mosoly is megbújt a szája szegletében, de éppen csak, hogy észre lehetett venni – gyakorlatilag nagyítóval kellett nézni.
Az elmúlt évek során meglehetősen ritkán jutott ki a napfényre, és hogy még meg is fürdőzzön benne, szinte lehetetlen volt – megközelítőleg annyi, minthogy egy elefántot, majd valaki príma balerinaként fog látni valaha. Különben is, sokkal szívesebben mozgolódott éjszakánként és vadászott vámpírra, mivel annak volt egyfajta old-school hangulata. Kicsit úgy érezhette magát, mintha valóban egy Anne Richi-vagy Bram Stroker-féle vámpírkönyvbe csöppent volna bele. Úgyhogy napközben leginkább alvással töltötte idejének nagy részét – még bevásárolni se túlságosan gyakran járt, elvégre a ruháit többnyire az interneten rendelte meg, ha pedig bevásárolni kellett, akkor leginkább az éjjel-nappaliba ugrott le és vett magának egy-két mirelit táplálékot – mondhatni meglehetősen szegényes étrenden élt, idejét sem tudta, hogy mikor étkezett utoljára normálisan, jobban mondva ehetőt és nem valami szemetet.
Voltaképpen egyáltalán nem értette, hogy miért gondolta azt akár egyetlen másodpercre is, hogy elkerüli akár csak egyetlen egy vámpír is – bezzeg, ha kereste őket, akkor mindegyik szőrén-szálán el tudott tűnni! Aljas népség! Elhúzta szeme elől a kezét, hogy felpillanthasson az idegenre, aki történetesen elállta azt a kis napfényt is, ami végre a bőrét érhette. – Igazán hálás lennék, hogy ha mihamarabb elkotródnál és nem állnád el a napfényt, keress egy másik prédát, vérszívó – meredt rá komoly, éles tekintettel. Szája sarkában még is bájos mosoly ült, annak ellenére, hogy kifejezetten bosszantotta, hogy ez az éjszakai dög, most az Ő napfényében fürdőzött és nem égett porrá – amin persze jót mulathatott volna, de neki közel sem volt ilyen szerencséje, ráadásul napvilágnál – emberek szeme láttára – nem tehette meg azt, hogy egészen egyszerűen csak csettint egyet és lángra lobbantja, nem ez sajnos nem így működött, bizonyos szabályok kötöttek mindenkit, sajnálatos módon őt is, hiába mondta ki őszintén bármikor, hogy boszorkány, be már nem bizonyította, mert fölöslegesnek tartotta. – Húzódj vissza az árnyékba és maradj is ott, kérlek. – Elvette a kezét a szeme elől és kivette a füléből a fülhallgatót.
Az igazat megvallva, nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel, fényes nappal nem túlságosan gyakran elegyedett beszélgetésbe vámpírral, kerülte őket, mint a pestist. Nem véletlenül, főként az volt az oka, hogy vadászott rájuk, nyilvánvalóan az oroszlán sem állt le piros pacsit játszani a gazellával. Ő sem tervezte. Csak elvégezte azt, amit ő a dolgának tartott és amit szerinte tennie kellett, akármilyen őrültség is volt az. Szerette ezt csinálni és már jó néhány éve benne volt. Nem is tudta, hogy mihez kezdett volna az életével, hogy ha ez a kis hobbija nem lett volna, meglehet, hogy valamelyik olcsó helyen takarította volna a mosdót és olcsó kaját szolgált volna fel – na, nem mintha a másod állása nem ez lett volna általában, gyűlölte is, ahogyan az idősödő emberek bámulták, a fiatalabbak meg görény módon próbáltak meg felszedni. Ha nem a némi megélhetése forgott volna kockán, akkor valószínű lett volna, hogy ott helyben egy kicsit helyre teszi őket, de… a pénzre neki is szüksége volt, méghozzá nagyon.
– Van itt még néhány üres pad, nem hiszem, hogy nem találsz helyet magadnak… – forgatta meg a szemeit, miközben jól láthatóan gúnyos fintor suhant át az arcán. Sohasem értette a sorsot, mindig átkozta, hogy miért nem már számára is valami kedvezőt, de aztán még mindig túllendült ezen a problémán és tovább lépett. Testének minden egyes porcikája idegesen feszült meg, támadásra készen állt – a probléma éppen csak az volt, hogy az ég adta világon nem volt nála semmilyen eszköz, amivel védekezhetett volna – vagy éppen ellenkezőleg. Végül nem bírta tovább, kénytelen volt feküdni egy vámpír jelenlétében, felállt. Feszélyezte a jelenléte és pillanatnyi gondtalansága és rögtön tovaillant. – Őszinte leszek, sajnos, nincs kedvem egy vámpírral „pajtizni”, úgyhogy itt a pad, én pedig már itt sem vagyok. – Már éppen elindult volna, de hirtelen visszafordult, a kabátját semmi pénzért sem hagyta volna itt.
Nézem ahogyan nevet, nem éppen vidám, inkább szarkasztikusra sikeredett ez neki, szóval, azt hiszem ebben a dologban kicsit több van mint amit elmondott nekem. Van valami, ami miatt elég keveset tud a mi világunkról, és az elmúlt kétezer évről is. Érdekes, egyszer még kiszedem belőle, de az a pillanat nem most fog bekövetkezni, talán néhány hónapja megtettem volna, de most nem fogom kényszeríteni, hogy erről beszéljen. Aztán tesz egy megjegyzést is, ami azért sokat elárul róla és a világgal való kapcsolatában és el tudom képzelni a dolgot. 173 éves vagyok, idén leszek 174 és láttam már egy s mást a világban, több száz évre bezárt vámpírt Franciaországban, túlélte, de nem festett valami bizalom gerjesztően, és amikor szabadon lett engedve, nem nagyon tudott magával mit kezdeni. Talán Amara is valami hasonlón mehetett keresztül, de ezt így kétezer éven át? Bár mit csodálkozom ennyire, ismerek boszorkányokat, és egy-egy volt az életemben, akit közelebbről is megismertem, elég sok mindent megtudnak tenni, akkor miért is csodálkozom még mindig ezen a kétezer éven? A kezem a karperecemre téved, és végig húzom azon az ujjaimat, elvégre ez is egy boszorkány igézetét viseli, ezért sem szenesedek el a napon. Ha erre képesek, és még néhány másra, amit hallottam az itteniekről, nos, nem elképzelhetetlen az a kétezer év sem, de akkor is nagyon hihetetlen. De ennek még utána fogok járni, mert érdekel a dolog. - Úgy nézel rám, mint aki még sosem látott ilyet…- Fordulok Amara felé, az igézés után, és közben már Zokni fején van a kezem, hogy őt vakarjam meg, miközben várunk a rendelésre. Mindig hátra jövök, ha a kutya is velem van itt nem feltűnő a kis dög, és gondot sem okoz a megigézetteknek, hogy behoztam. Aztán Camille kerül szóba, én kérdezek Amara pedig jelzi, hogy igen, az a nő áll a közelemben, tehát mióta meghalt valahogy a közelembe került és van egy állandó és láthatatlan kísérőm is? Milyen érdekes, és mi mindent láthatott, mikről tudhat? Aztán ahogy Amara továbbítja, amit Camille mond, az asztalra téved a tekintetem, majd a karkötőmre, és elmosolyodok, de ez nem olyan vidám, olyan sokféle inkább, de hamar eltüntetem a képemről. Aztán csak biccentek egy aprót. - Tudom, sosem leszek más… Csak azt ne mondja, hogy onnan is képes megszüntetni az igézetet, amit a karperecem kapott…- szólalok meg, ahogy az ékszerre téved megint a tekintetem. Camille sokat fenyegetett ezzel, abban a rövid időben még a közelében voltam. Lényegében ezzel biztosította be magát, hogy ne bántsam őt. Érdekes idők voltak azok ott vele, nem sokkal az után, hogy az érzelmeim rám zuhantak a hosszú évek után és a tetteim is pofán vágtak. Igen, Natalja kikapcsoltatta velem, az érzelmeimet, nem sokkal a találkozásunk után. Amik akkor hullottak rám, mikor a kislány meghalt a kezeimben. Megcsóválom a fejem, és az emlékekből a lány ránt vissza aki lerakja a kávém az asztalra, ami után azonnal nyúlok is, kell nekem az a forró, fekete, koffeinbomba! - Vigyázni? Ez elég érdekesen hangzik, hogy pont ő? – Valóban annak hangzik, mivel Camille a legtöbb esetben inkább megfenyegetett, bár a szavai ellentétben voltak sokszor a tetteivel… de ez már egy nagyon régi történet. Még egy keveset beszélgetünk Amaraval, és Camille szavait is tolmácsolja néha, a boszorka, ugyan olyan csípős nyelvű, mint amilyennek megismertem, és a szavai miatt kétségem sem fér hozzá, hogy Amara igazat mond. Valamivel később, elviszem arra a címre, amit kisilabizáltunk, már kiismerem magam a városban és a környezet leírásból tudtam, hol is lakik, így elkísértem őt oda, de nem vártam meg, hogy a pasija felbukkanjon. Silas, a név beugrott, hallottam már róla, és az igen rossz természetéről is. Most pedig nem vágytam konfliktusra. Elég volt nekem az, hogy van egy szellem körülöttem, aki figyeli a lépéseimet és a tetteimet is.
Hogy biztos vagyok-e benne? Halkan felnevetek, félig szórakozottan, de inkább csak kínomban. Nem csak a 174 éves Dominic, de egy mai, átlagos tini is több élettapasztalattal rendelkezik, mint én. Végül is mit tudok én az életről és a mai világról? Nagyjából semmit. Ellenben a halálról és a túlvilágról tudnék mesélni. Kétezer éven keresztül mást sem csináltam, mint meghaltam, olykor naponta többször is. A mezsgyén ragadva léteztem a semmiben. Amikor ebbe belegondolok, kicsit mindig elszórakoztat, hogy immár valóban csak egy egyszerű halandó vagyok, annyi kitaszíttatott év után, és most úgy kell élnem, mint bárki más. Ám mint a többi átlagember, eltávozásom után olyan helyre fogok kerülni, amit még én sem ismerek. Az általam ismert másvilág csak azoknak szól, akik természetfelettiek. Nekem ott nincs helyem, nem is volt, és nem is lesz soha. Mert ez Qetsiyah csodálatosan kidolgozott bosszúja. Gonoszságának és ravasz eszének fájdalmas csodálatán sosem fogok túllépni, még a halálom után sem, amikor egy örökkévalóságra ismét elválok Silastól. Hacsak nem sikerül előbb megváltoztatnunk ezt a kétezer éves, szokott rendet.
- Hidd el, semmi kétségem e felől. Az elmúlt két évezredben eléggé… el voltam zárva a világtól – vonom meg kicsit a vállam, mintha ez nem lenne nagydolog. De minek fárasztanám ezt a kedves férfit a szomorú részletekkel? Mindenkinek megvan a maga keresztje, nem hiszem, hogy Dominicnak bármi szüksége lenne az enyémre. Félrebillentett fejjel, enyhe érdeklődéssel figyelem, ahogy a rendelésünk leadása közben Dom a vámpírok képességével gondoskodik róla, hogy Zokni is kapjon kiszolgálást. A pincérnő pedig teljesen megadja magát a nagyobb erőknek, és zokszó nélkül teljesíti a kérést. Tudom, hogyan működik az igézés, de még nemigen láthattam, hogy valaki használja is. Ismét magunkra maradtunk, és lehetőségünk adódik Dominic barátjáról beszélnünk. Pillantásom a nőre szegeződik, hogy mindent egyeztetve lassan bólinthassak leírásra. Minden pontja igaz. Egyedül a nevét nem tudtam eddig. - Azt mondja, hogy még mindig egy szörnyeteg vagy… gyönyörű szörnyeteg – továbbítom, amit hallok, és érdeklődéssel pislogok egyikről a másikra. Ez valami olyasmi lehet, amit csak ők ketten értenek. De muszáj elmosolyodnom, hogy a Camille nevű lány végre szólt hozzám. A vámpír felismerése megtörte volna a jeget? - Figyel rád. Igen, azt hiszem, azért van melletted, mert vigyázni akar rád – jegyzem meg. Egy átlagos szellem nem sokat tehet a szeretteiért a túlvilágon, de egy boszorkány olykor tud segítség lenni onnan is. De az is kiderülhet, hogy valami nagyobb terve van, csak a megfelelő helyzetre, alkalomra vár. Igazából, attól tartok, a túlvilág a legtöbbeknek elég magányos hely. Rég óta látom, és hallom az ott élőket, de abban sosem lehetek biztos, hogy mit éreznek vagy gondolnak odaát. Meghozzák a rendelésünket, én pedig először a teába kortyolgatok bele, de mivel túl forró, fogyasztásra még nem alkalmas, inkább a süteménynek szentelem a figyelmemet. Ízletes, még jobb, mint reméltem.
Ha neki mind egy. Én a kávé miatt indultam el többek között. Ami azt illeti otthon kifogytam belőle és vennem kellene magamnak pár félét, mivel mindet elhasználtam, amim csak volt. De vásárolni elmenni nem mindig szeretek, vámpír vagyok, és nem az a típus aki rajong ezekért, ráadásul én olyan időben és helyre születtem, ahol ezt megtette helyettem valaki más, egyedül ha lovat akartam azt mentem el magamnak megvenni, de mást nem. A hátasom magamnak választottam, amint elég nagy voltam hozzá, de minden mást valaki más vette meg nekem. Volt, hogy a ruhákkal kapcsolatban ki lett kérve a véleményem, anyag mintát illetően, amiből én választottam, melyik legyen az amiből vesznek annyit, hogy elkészítsék a viseletemet, de ennél többet nem igen foglalkoztam vásárlással. Szóval, nem örülök, mikor kifogy valami és kell, de mostanra egésze kezdem megszokni, elvégre a kutyának is kellenek dolgok, és nekem is egyre több minden, hogy egy helyben vagyok és nem utazgatok. Amara némi késéssel értelmezi a kutyám nevét, amiben azért részben igaza van, vicces, hogy épp a lábmelegítőről neveztem el, de sosem voltam ebben jó, és a kutya meg oda feküdt be, és most is szeret ott aludni, ha hanyag vagyok és nyitva hagyom azt a fiókot. Amúgy meg, szerintem teljesen mind egy mi a kis dög neve. Zokni megáll előttünk, és visszanéz, azonnal csóválni kezdi a farkát, ahogy Amara egyértelműen jelzi felé, hogy simogatni akarja, a kis dög meg persze, hogy lelkesen jön vissza, ha már erről van szó. Én csak megvonom a vállam, hogy felőlem nyugodtan nem bánom, ha kicsit megdögönyözi a kis dögöt. Nekem most amúgy sincsen kedvem ezzel vacakololni. Közben egy hirdetőtáblán észreveszek egy telefonszámot, zongorahangolást hirdet, így előveszem a mobilom és elmentem a számot magamnak, azt a fehér batárt be kellene hangoltatni, a minap, hosszas kerülgetés után még is csak leültem, és a zongorát kipróbáltam, nem épp a legjobban van hangolva. Amara kora meglep, nem hittem, hogy ilyen idős lehet, ahogy tudom az első vámpírok sem ilyen idősek, szóval, nem hittem, hogy lehet valami, ami velem együtt lép a földön és náluk is időseb. Pardon, valaki! - Nem panaszkodom. De hozzád képest lényegesen kevesebbet éltem. 2000 év… kíváncsi vagyok, megélek-e én is ennyit…- Gondolkozom el, és fel sem tűnik, hogy ezt hangosan is kimondtam. – Ebben egészen biztosa vagy? – Aztán végig nézek rajta és végig gondolom az eddigi viselkedését is. Azt hiszem ebben igaza van, többet tapasztaltam én a világból mint ő. Jóval többet, elvégre nekem nem kellett gondolkoznom azon mi az a zokni és a többi. De, hogyan lehet ez? Ha ő tízszer több mint én, hogyan nem tudhat ennyi mindent erről a világról? Talán be volt valahova zárva, vagy… hm.. megannyi oka lehet, amire most nem kérdezek rá, én sem szeretem ha faggatnak. De ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám valahova bezárhatták, más magyarázatom igazán, ha jobban belegondolok nincs… Közben betérünk a kávézóba és helyet is foglalunk, én Zokni fejét vakargatom, még Amara eltalálja mit szeretne, én a magam részéről egy nagy bögre forró és erős kávét kérek egy kis fahéj szórással, enni most nem kérek, így a süteményt kihagyom, a kutyának csak vizet hozatok a pincérnővel, amihez kissé megigézem őt. Majd Amara újra hozzám intézi a szavait, így őt kezdem el figyelni, és elgondolkozom azon, amit mond nekem. A karperecre siklik a kezem, és végig húzom rajta azt. - Kreolos bőr, hosszú hullámos sötét haj, nyílt tekintet, nagy szemek, fitos orr? – Kérdezek rá, és eszembe jut az a boszorka aki a karperecem készítette nekem. – Camille? – Szólalok meg kérdőn. Így hívták őt, a karperecet megfizettem neki, borsos árat kért, de előkeríttettem az összeget, de ezen túl más is volt ott. Natalja nekem nem csináltatott, túl fiatalnak tartott és úgy gondolta, ezáltal is kordában tarthatja a legújabb játékszerét, de addigra már messze akartam lenni tőle. Érdekes idők voltak azok, rövid ideig viszonyt fojtattam Cam-el, néhány hétig mindössze, amikor nem akartam Natalja mellett lenni, Camille-t kerülgettem, és egy kis idő elteltével engedett nekem. Ő is ugyan úgy hívott ahogy a vadász is később, gyönyörű szörnyeteg, lehet ezt nem mosom le magamról egyhamar. Hiába ismerte a nevemet, sosem szólított azon. Natalja, sem hívott a nevemen, csak ha meg akart fenyíteni, mert nemet mondtam neki valamire. Vele is volt néhány összetűzésem, mielőtt elhagytam őket és rájuk szabadítottam a vadászokat. Akkor este, amikor a vadász majdnem megölt, akkor láttam őt utoljára, akkoriban még hamvas húszon éves volt, huszonhárom, azt hiszem… A karperecem ezüstből készült, vésett mintával, aminek a közepén helyezkedik el egy lapis lazuli kő. A vésetek között megbújnak a nevem kezdőbetűi, D. C. L.
Grill, Starbucks, egyik sem mond nekem sokat. De ha van sütemény nekem mindkettő jó. Igen, azt hiszem meg is éheztem, de csak édességre. Megvonom a vállaimat, ami érdekes látvány lehet így, a nem rám szabott kabát alatt, ezzel hozom Dominic tudtára, hogy nekem teljesen mindegy, hová ülünk be, rá bízom magam. A fehér kis jószág, amely körülöttünk jár fel és alá, folyton magára vonja a figyelmemet. Aranyos bestia, kis koromban én is örültem volna valami hasonlónak, persze nem kaphattam meg, ahogy sok minden mást sem az életben. A szolgasorba születettek nem sokat engedhettek meg maguknak. Zokni? Ízlelgetem a szót, nem tudom hová tenni. Ismerős, de csak pár pillanatnyi töprengés után jut eszembe, hogy mit is jelent. Akkor azonban felkuncogok, a másik számára talán értetetlen késéssel. Dominic a lábmelegítőről nevezte el a kutyusát? - Zokni! – szólítom magamhoz kicsit talán bátortalanul a kutyát, már csak próbaképpen is, és egyszerűen kedvem támad ismét a puha bundájába fúrni az ujjaimat. Le is ereszkedem kicsit hozzá. – Ugye nem bánod? – Kérek engedélyt közben a gazdájától is, nem szeretnék szemtelennek vagy udvariatlannak tűnni.
Azt hangoztatja, hogy már látott, hallott eleget a természetfeletti világból ahhoz, hogy ne sokkoljam le. Mégis amikor elárulom a koromat, kicsit mintha belé fojtanám a szót, amitől úgy érzem, némileg mégis sikerült meglepnem. - Te sem panaszkodhatsz, szép kort megéltél már magad is – bólintok apró mosollyal, aztán kicsit eltűnődöm. – Tulajdonképpen… hiába vagyok tízszer olyan idős, biztos vagyok benne, hogy többet éltél, és többet tapasztaltál, mint én – bámulok magam elé. Nem mintha végigaludtam volna az elmúlt sok-sok évet, csak épp egy másféle megfogalmazás szerint léteztem, és vele ellentétben nem járhattam kedvem szerint a világban, csak porosodtam egy dobozban még az olyan legalapvetőbb jogoktól is megfosztva, mint a légzés. Pilláim alól fellesek, és tekintetem szinte azonnal megtalálja Natashát. Egy utazó szelleme, aki nem rég szegődött mellém, és ismerhettem meg személyesen is. Amennyire én tudom, évszázadokig őrizte a horgonyt a feladatát tisztességesen végezve anélkül, hogy tudta volna: a túlvilág nem valamihez, hanem valakihez köttetett. Csak akkor jött rá az igazságra, amikor elhunyt, és rajtam keresztül távozott az életből, most pedig… az az érzésem, hogy a bűntudat miatt maradt körülöttem. Látni a szemeiből. Pedig én nem hibáztatom, sőt, azt hiszem, kedvelem. Dominic azonban a másik nő felől érdeklődik. Kérdezősködik, de úgy döntök, ilyen kérdésekre csak akkor válaszolok, ha biztos nem hallhat bennünket senki, akinek nem kellene. Az elmúlt napokban megtanultam, hogy nem fogok tudni soha beilleszkedni, ha nem figyelek oda, ki előtt, hogyan viselkedem. Nem szeretnék Az Őrült maradni mások szemében, már csak Silas miatt sem. - Gyümölcsös süteményt… és… teát? – az utóbbit mintha kérdezném, pedig csak tanácstalan vagyok, mint mindig, mindennel kapcsolatban egy ilyen modern környezetben. – Kamillát – teszem hozzá kicsit határozottabban. Miután a rendelésünket felvették, bátorkodom visszatérni az előző témára. – A nő… - kezdek bele egy kis hatásszünetet tartva, csak hogy Domnak legyen ideje felzárkózni, kapcsolni, hogy kiről is beszélek. – Azt hiszem, boszorkány. És nekem úgy tűnik, hogy kedvel téged. Valamint… talán tetszik neki a karkötőd – megerősítést várva pillantok a szellemre, de érdekes módon nem beszél, úgy tűnik, nincs kedve kommunikálni velem. Végül csak bólint egy aprót a már megszokott szomorkás mosolyával.
Nekem szükségem van most egy nagy bögre forró kávéra, kezdem érezni, hogy lassul a keringésem, és kellene valami, ami kicsit felmelegít, mert lassan már olyan hideg leszek, mint egy tényleges hulla. Legalább is jelenleg így érzem magam, de ez lehet a hangulatomnak is köszönhető. Mind egy, kávé kell és kész. Miközben Amara mellett sétálok néha Zoknira is odafigyelek, hogy mit művel a kis dög körülöttünk, de messzire nem nagyon megy el, inkább az a tipikus kölyök kutya, előre nyargal, de megvár minket, vagy oda vissza rohangászik előttünk. - Persze, tea, sütemény, egyebek is vannak, de nekem végül is mind egy hol kapom meg a kávém, ha a Grill ismerősebb felőlem mehetünk oda is, nekem csak a kávé a lényeges jelen pillanatban. – Válaszolom meg neki, és felé fordítom a fejemet is, hány éves lehet és honnan is jöhetett? Ha a kávé és a kávézó is ilyen ismeretlen neki, valahogy nehezen képzelem ezt el, mivel én is elmúltam már száz és ami azt illeti közelebb vagyok a kettőszázhoz, de még is ismerem a modern világot, elvégre benne éltem és élek is jelenleg. Akkor ő? Gyermeki tekintete felkelti a figyelmemet és elidőzök az arcán, megnézem magamnak a vonásait , a szemeit ahogy felcsillannak a sütemény gondolatára. Édesszájú, ez egyszer biztos, én magam nem vagyok az. Csinos és eléggé elesettnek tűnik, minden rezdülésre figyel, és sokszor ijedten tekint a világra, legalább is, mióta itt van a közelemben ez a benyomásom róla. Majd összefoglalom, amit eddig megtudtam tőle, és komolyan kezd el érdekelni a kora, hogy még is mióta élhet, és talán az segít nekem kicsit abban, hogy megértsem. Közben Zokni mögénk kerül, mert valami miatt lemaradt. - Zokni. – Válaszolom meg. – Ne kritizálj miatta, nem vagyok valami nagy a névadásokban, ő meg csak hozzám csapódott és első alkalommal bemászott a komód fiókba, amiben a zoknik vannak. – Megvonom a vállamat, hogy ennyi a nagy történet és nem olyan nagydolog részemről. Amúgy tényleg nem megy nekem ez az adjunk nevet az állatainknak dolog. Egyedül a kedvenc lovam kapott valami normális nevet, még 1850 környékén. Fantom, ez azt hiszem illett a fekete ménhez, de minden más állatomnak fura neve volt. Mind egy, azt hiszem ez most nem is lényeges. Amikor rákérdezek, hogy mennyi idős is, megtorpan mellettem, így én is megállok és szembefordulok vele, figyelem az arcát, hogy milyen érzelmek suhannak át rajta. Azt hiszem sikerült valami olyanba belenyúlnom megint, mint az előbb is a vérét illető kérdéssel. Így egyre kíváncsibb leszek, hogy akkor most mi a fene van? - Talán. De így is csomó mindenről lemaradtam, ami itt történik… - vagyis, sok mindnet nem tudok vámpír létemre, arról, ami itt ment, mielőtt haza jöttem volna, és vannak dolgok, amik rám is kihatással vannak. Vagy azokra, akik régen közel álltak hozzám, szóval, vannak dolgok, amiket tudni akarok, és az információ ugye hatalom? - Amara, vámpír vagyok, ezen kívül ismerek egy két más természetfelettit is, és nem olyan régen egy boszorkány okozott nekem nem kis migrént, hogy az egyéb praktikákat ne emlegessem… - utalok arra, hogy azt hiszem, még is csak hinni fogok neki, hiszen én sem vagyok ember, az Ősiek ezer év felett vannak, akkor a lány mivel lehet másabb ezeknél mind? Aztán persze meglep, kétezer év!? Ezen kicsit ledöbbenek, de hamar napirendre térek fölötte, hiszen miért is ne lehetne ez lehetséges? Szellemek, hibridek, vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, mágia és egyebek, az utóbbival, ez miért is ne lehetne lehetséges? - Szóval, kétezer év felett vagy… ez azért sok mindent megmagyarázna… - Aztán úgy döntök, hogy nem faggatózom tovább ezzel kapcsolatban jelenleg. Hagyok egy kis teret neki jelen pillanatban ezzel az egésszel kapcsolatosan. Majd az én korom érdekli, átgondolom, végül úgy ítélem meg, hogy ez nem okoz majd nekem hátrányt. - Idén a 174-et fogom betölteni. 21 voltam, amikor átváltoztattak. – Válaszolom meg neki, hogy mennyi idős is vagyok. Tényleg, tavasszal lesz a születésnapom. Milyen régóta megfeledkeztem már erről? Hosszú ideje nem számított nekem az a nap semmit sem. - Erre megint csak azt tudom mondani, hogy vámpír vagyok, akkor miért is ne lehetnének szellemek? Amúgy pedig találkoztam már eggyel és beszéltem is vele. Szóval, igen, hiszek bennük. – Anyám is szellem, és nem kis sokk hatás volt vele találkozni, a pofon amit kaptam meglepett és váratlanul is ért, nem hittem, hogy egy szellem majd erre is képes lesz, de megtörtént, én pedig csak álltam ott meglepetten. - Középkorú nő? – Kérdezek vissza, hogy van körülöttem egy szellem is. Anyám nem lehet, ez biztos, őt látnám, és a városba nem is szokott bejönni velem, leginkább csak a Leighton házban szoktunk találkozni. Szóval, rejtély ki lehet ez a nő körülöttem, így most én állok meg a sétában és nézek Amarara. - Én szimpatikus lennék egy magányos léleknek, ebben nem igazán vagyok biztos, rendelkezem, egy bizonyos múlttal… - De ennél többet most nem mondok, érdekel, ki lehet az akiről beszél, hogy a közelemben van. Közben eszembe jut valami így kérdezősködni kezdek. - Milyen? Hogyan néz ki? – Kérdezem meg, mert érdekelni kezd, hogy milyen szellem csapódott mellém. Közben a kezem a karperecemre téved, amit egy nő, egy boszorkány készített nekem. Ez az első ilyen ékszerem, abból az időből való, amikor már a magam utam kezdtem el járni Natljaékkal szemben, mikor egyre többször elszakadtam tőlük, és kezdett felnyílni a szemem. Volt akkor valaki, aki éles nyelvvel rendelkezett és megmondta a magáét, ez a boszorka csinálta a karperecemet. Utána előre engedem őt, és mögötte lépek be az épületbe, hogy egy szabad asztalnál helyet foglaljunk. Közben én azon gondolkozom, ki lehet az aki a közelemben van szellemként és miért tette ezt? Majd amikor megérkezik a felszolgálólány, rendelek magamnak egy nagy bögre kávét, Zokninak, vizet. - Te mit kérsz, a vendégem vagy. – Mondom Amarának, miközben a kutyám fejét vakargatom meg, hiszen ahogy leültem, ő ott áll mellettem, két mellső mancs a combomon és dugja a fejét, hogy foglalkozzam vele egy keveset.
Na, mit mondtam? Tényleg semmi köze nincs az említett Starbucksnak a csillagokhoz. Egy kávézó. Illetve sok kávézó. De arról legalább már tudom, hogy micsoda, annak ellenére, hogy kétezer évvel ezelőtt, az akkori, ma már ónak nevezett Görögországban még nem igazán kávéztunk. És hogy őszinte legyek, nem is értem, a mai ember mit szeret azon. Keserű. Nemlegesen rázom a fejem. - Ahonnan én jöttem, nem voltak ilyen kávézók – fogalmazok óvatosan, és egy bocsánatkérő mosolyt eresztek az értetlenségem miatt. – Kapható ott más is? Például sütemény? – gyermekien ártatlan az arcomat egy kis pír futja be. Szeretem ezeket a modern sütiket. Vagy az ízek változtak két évezred alatt, vagy az én ízlelőbimbóim, de mindent sokkal finomabbnak találok most, hogy újra ember vagyok. Megindulunk, és Dominic a szavaimat elemezgetve foglalja össze, amiket eddig mondtam. Elnézőn mosolygok rá, nem lehet könnyű dolga. És azt hiszem, akkor sem lesz az, ha többet hall. Elég zavaros történetem van. A fehér szőrmók, amely eddig is körülöttünk szaglászott, jókedvűen lépdel utánunk. Aranyos jószág. - És ennek a fiúnak mi a neve? – érintem csak futólag kicsit a bundáját, miközben elhalad mellettem. Puha és meleg. Újra rájövök, hogy szeretem az állatokat. Kissé elgondolkodva bólintok Dom kérdésére. Igen, tulajdonképpen mondhatjuk így is. Jelenleg én magam vagyok a gyógyír a halhatatlanságra. Következő kérdésére azonban megtorpanok. A korom érdekli. Kicsit zavarba hoz vele, de azt hiszem, nem abban az általános értelemben, ahogy ez a nőknél lenni szokott.
- Nem vagy te egy kicsit túl kíváncsi? – biccentem oldalra enyhén a fejemet, de végül megadom magam. – Elárulhatom, de nem biztos, hogy hinni fogsz nekem – a súlyomat bizonytalanul egyik lábamról a másikra billentem. Tűnődve nézem őt még egy kis ideig, aztán lassan újra elindulok. – Tizenhét múltam, amikor az életem fenekestül felfordult. Ennek már… kétezer éve – lopva lesem az arcát, vajon hogyan reagál egy ilyen, nem szokványos információra. – És megkérdezhetem, hogy te mennyi vagy? – Most már én is kíváncsi vagyok rá. Azt már tudom, hogy jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, hisz a szavai erre engednek következtetni. - Szóval hiszel nekem? Hiszel a szellemekben? – fogalmazom meg kétféleképp is a kérdést, mielőtt rábólintanék az övére. – Igen, látom és hallom őket. Tudok velük kommunikálni, és pár nappal ezelőttig éreztem is őket – megborzongok, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. Érezni… enyhe és barátságos fogalomnak tűnik ahhoz képest, amiket át kellett élnem mindezidáig a szellemek miatt. Bár ez nem az ő hibájuk volt, hanem Qetsiyahé. És az enyém is, bármit mond is Silas. - Egy középkorú nőt látok. Nem vagyok benne biztos, hogy ismerheted. Lehet, hogy csak egy magányos lélek, akinek szimpatikus vagy – megvonom a vállamat, ajkaim szegletében apró mosoly bújik meg. – Ne aggódj, nem árthat neked. Egyébként sem tűnik veszélyesnek – tekintetem ismét a szellem szelíd, barátságos, de szomorkás arcára téved. Csak bólintok felé is biztatásul, aztán újra az utat figyelem magunk előtt. Dominic utolsó kérdését nem értem igazán. Nem tudom, pontosan mire is kíváncsi, de ennek kibogozásától megment az, hogy végre megérkezünk a kiszemelt kávézóba. Körbehordozom a pillantásomat a helyiségen. Még mindig egy kicsit szorongással tölt el, ha olyan helyre kell betérnem, ahol sokan vannak. De egy mély levegővel bátorságot veszek, és besétálok üres asztal után kutatva.
Nézem én a lányt vagy inkább fiatal nőt magam előtt, és ahogy elgondolkozik és elréved a vállam felett elnézve egyre gyámoltalanabbnak tűnik. Olyan tipikusan elveszett lesz a tekintetem, mintha egy régi rossz emléket élne meg ebben a pillanatban az emlékein keresztül. De aztán kisimulnak a vonásai, majd újra felveszi velem a szemkontaktust. Aztán kérdez, amin én lepődök meg, hogy hogy nem tudja mi az a Starbucks? - Az egy kávézó, egészen jó kávéik vannak, meg még egy két apróság… Sosem jártál ott? – Ezen most én lepődök meg, mert azért egy ilyen kávézó elég sok helyen felbukkant már a világban, ahogy böngésztem a neten, még Kelet-Európában is van kávézójuk, szóval, nem értem, hogy miért nem tudja, miről van szó. Vajon honnan jöhetett? De aztán ráhagyom a dolgot, majd kiderül úgy is, hogy mi ennek az oka. A beszédéből ítélve, idősebb lehet mint aminek tippeltem eddig, de idővel erre is rá fogok kérdezni, de jelenleg nem rontok ajtóstól a házba, elvégre így is feszegetek már olyan kérdéseket amikre én például nem is válaszolnék. Nézem az arcát, amikor elveszi a dzsekimet, és felteríti a vállaira, arca kissé kipirul és igazán hálás tekintete villant rám. Tényleg ilyen elveszett lenne, hogy már ennyi, egy ekkora gesztus ilyen hálát vált ki belőle? - Van időm meghallgatni. – Szólalok meg, majd ahogy elindulunk egy rövid füttyszóval, magam mellé rendelem a kutyámat, hogy ne maradjon itt hanem kövessen, így Zokni kis idő múlva felzárkózik, és körülöttünk mászkál, szaglászik és szaladgál ahogy elindulunk. A fekete hám szinte világít a fehér bundáján. Én pedig hallgatom Amara meséjét, hogy miért is veszélyes rám nézve a vére. Érdekes. - Szóval, ember voltál, de hallhatatlan lettél, és egy bájital miatt újra ember vagy, de lényegében te magad vagy ez az ital? – Értelmezem a hallottakat, amik kicsit azért megdöbbentenek. Ilyenről még nem hallottam, pedig egy ideje azért már élek a világban. - Ha nem vagyok túl indiszkrét, mennyi idős is vagy? – Kérdezek rá, mert most már ez a kérdéskör is egyre jobban foglalkoztat. Hány éves lehet ez a nő jelenleg? Kinézetre nem tűnik többnek egy 17-18 éves lánynál, de ahogyan beszél és mozog nem erre enged következtetni, elvégre én is 21 voltam amikor meghaltam és visszatértem mint vámpír, azóta is ebben a fizimiskában ragadtam, és semmit sem öregszem, de már régen nem olyan vagyok mint egy húszas évei elején járó ifjú. Sem a beszédem, sem a tartásom nem olyan, ahhoz már túl sok mindent megéltem és láttam, hogy megmaradhattam volna annak a naiv ifjúnak aki akkoriban voltam, akinek a legnagyobb gondja az volt, hogy utálja a katonaságot, értelmetlennek tartja ja és szülői nyomásra nősülnie kellene. Ahogy mögém réved a tekintete én is oda nézek, mert érdekel, mi lehet arra, ha már annyiszor elnézett abba az irányba, de jelenleg semmit sem látok ott. Így Amarara fordítom megint a figyelmemet és őt hallgatom. - Összefoglalva, látod a szellemeket, és az utalásodból úgy érzem, még beszélni is tudsz velük, igazam van? Ami pedig azt illeti, sűrűn nézel mögém, miért? – Kérdezek rá erre is, érdekelne, hogy miért is van ez így, mit láthat mögöttem, csak azt ne mondja, hogy szellem van velem. Anyámat a házban hagytam, láttuk egymást találkoztunk, és mikor lehetőséget adtam neki, akkor tudtunk beszélni is, de most egy ideje nem kerestem fel őt, még mindig vannak dolgok, amikben nem értünk teljesen egyet. Ilyen a nagybátyámmal kapcsolatos nézeteink is, ő szorgalmazná a békülést vele, én nem. - Honnan is csöppentél ide? Az nyilvánvaló, hogy a város egy természetfeletti mágnes, de te állításod szerint ember vagy… - Nyitva hagyom a mondatomat, hagyom, hogy megválaszolja és befejezze ezt nekem. Érdekel a válasza, hogyan került ide és miért. Közben persze, egy kellemes tempóban sétálunk kifelé a parkból a kávézó irányába.
Dominic. Már legalább a nevét tudom annak a férfinek, akinek az épségemet, és talán az életemet is köszönhetem. Néha nem értem magamat. Sokszor nem. Annyi ideig vágytam a halálra, amíg nem lehetett az enyém. Mint egy elérhetetlen álom. Halhatatlan voltam, akit semmilyen módon nem lehetett elpusztítani, senki nem árthatott nekem, ilyen szempontból, nem végezhettem magammal, helyette ezerszer és ezerszer meghaltam másokkal együtt, mégis elevenen. Amennyire szoborként annak számítottam. Annyi kín, és nem szabadulhattam, ezért amikor végre a saját kezembe kaptam a sorsomat, első dolgom lett volna kettétörni azt, csak hogy örökre véget vessek a szenvedéseknek, és biztosan ne kerüljek többé ugyanabba az állapotba. Ha nincs Damon, már nem is élnék. Aztán visszakaptam Silast, és végre mindennek lett újra értelme, aztán olyannyira átestem a ló másik oldalára, ha lehet erre ezt mondani, hogy kétségbeesetten küzdök az életben maradásért. Ez lenne a sors iróniája?
- Starbucks? Az micsoda? – kérdezem a lehető legnagyobb értetlenséggel ráncolva a homlokomat, de esküszöm, soha életemben nem hallottam még ezt a szót. Gondolom nem az, aminek hangzik, és semmi köze a csillagokhoz. Vagy ha mégis, akkor valami nagyon abszurd módon. Ez a furcsa a modern világban. Semmi nem az, aminek tűnik. Mindent olyan szokatlanul neveznek el. Valahogy meg kell találnom ezekben a logikát, mert máskülönben örökké le leszek maradva. Kicsit pirulva, de hálával teli tekintettel veszem át a kabátját, és terítem magamra. Máris jóval kellemesebb. Eltűnődöm, vajon mit és mennyit áruljak el. Úgy lenne a tisztességes, ha legalább részben válaszolnék a kérdéseire, de mindent elmesélni és megmagyarázni… Nem mintha nem bíznék Dominicban, mert furcsa módon ismeretlenül is bízom. Szimpatikus. Csak hát a történetem nagy része elég személyes, én meg nem vagyok túl kitárulkozós típus. Nem is lehettem az, emberéletemben csak egy egyszerű szolgálólány voltam, aki nem szólalhatott meg engedély nélkül, a teste kilencven százalékát valami lepel borította, lesütött szemmel pedig nem lehet túl intenzíven kommunikálni. - Ez egy… nagyon-nagyon hosszú történet – kezdek bele halkan a magyarázatba, és lassan megindulok a mutatott irányba, hisz itt nem maradhatunk örökké, hűvösödik, és ettől a dzsekije sem tud hosszútávon megóvni. - Sokkal idősebb vagyok, mint aminek tűnök. Nem voltam mindig ember. Illetve valaha én is az voltam, de halhatatlan lettem, végül egy bájital miatt visszaváltoztam. A vérem is emiatt veszélyes rád. Most az a bájital az ereimben található, és ha iszol belőle… - megvonom a vállamat. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy vámpírokra is ugyanaz-e a hatás, de nagyon valószínű. – Halandó leszel, talán bele is halsz… Igazából ebben a részében nem vagyok biztos – fejezem be halkan, Dominicra lesve, hogy vajon hogyan reagál az elhangzottakra. Ezt a részét a történetnek, azt hiszem, sikerült is egyszerűen, és aránylag objektíven összefoglalnom. De a „látok dolgokat” kérdés, hát még különösebb és bonyolultabb. - Dolgokat… - tekintetem ismét a korábbi nőre téved. – Pontosabban személyeket. Akik egyszer már eltávoztak az életből. És nem csak látom őket… - minél többet mondok, érzem, hogy annál őrültebbnek tűnök. Damon is így szólított. Őrültnek. És ki hibáztatná érte? A földi lét egykori nemes egyszerűségében már nem létezik a számomra. Nem tudok teljesen hétköznapi lenni, úgy viselkedni, hiszen nem vagyok az. A természetfeletti összemosódik előttem a túlvilággal, az emlékeim, érzéseim és a gondolataim keverednek olyanokéval, akiket soha nem is ismertem igazán. Kész káosz uralkodik a fejemben, és néha egyenesen lehetetlennek tűnik megbirkózni a valósággal, befogadni a modern mindennapokat.
Nem akarom magam elárulni neki. Pontosabban azt, hogy mi is vagyok valójában, nem fogom kimondani, hogy vámpír. Egyfelől sosem tudhatom ki hallja meg, másfelől, hogy ki ez a nő, ha így rákérdezett a dologra. persze, én voltam óvatlan, hogy elkezdtem a vért lenyalogatni a kezemről. De az önkéntelen mozdulat volt, és már tiszta volt az öklöm, mire észbe kaptam. Igen, tudom, ez így erősen árulkodó, de ha nem látta a fogaim, még őrültnek is vagy fanatikusnak is hihet amit azt hiszem még mindig jobb, mintha egy vadász rájön arra mi vagyok, és ez a nő ki tudja honnan jött és mit tud?! - Mint például? – Kérdezek vissza, és végig a nőt nézem, a kezére igyekszem nem pillantani, nem kellene hagynom, hogy a vérszomjam eluralkodjon rajtam, egy kicsit sem kellene ennek engednem. Elnéz a vállam felett és egy szomorú mosolyt villant, mintha valakinek címezné, de mögöttem nincs senki ebben egészen biztos vagyok, nem hallottam, hogy bárki is megjelent volna ott, de azért a szemem sarkából hátra sandítok, de valóban senkit sem látok ott. - Valóban? – Azt hiszem ez ma a kérdések estélye a számomra, hiszen már a nem is tudom hányadik kérdésemet tettem fel neki. De most komolyan, mit vár, hogy majd elárulom neki, hogy mi is vagyok? Közben őt nézem, és van valami szomorú a tekintetében, valami elveszettség és egy cseppnyi félelem is, olyan más, mint akikkel hosszú idő óta összehozott a soros. Van benne és Lariban valami közös is, úgy mellesleg. Mind a kettejük szemében ott ez a szomorúság egy-egy fajtája. Nem tudom, kicsoda és micsoda, de azt hiszem, talán nem kell olyan bizalmatlannak lennem vele szemben, pontosabban nem kell ellenségesnek lennem. Különösen, ha már kihúztam a bajból. - Nem kell aggódnod, nem foglak bántani. – Nem adok ennél konkrétabb választ a számára, de azért biztosítom arról, hogy nem fogom őt megtámadni, és kiszívni a vérét, bár erre nyíltan nem utalok, helyette inkább a dzsekim zsebébe nyúlok bele, és nem tévedek tényleg van benne egy zsebkendő amit felé nyújtok. Nem az orrfújás miatt szoktam magamnál tartani ilyeneket, sokkal inkább a vér miatt, hogy ha eszem és az állam is olyan lesz, legyen mivel letörölnöm. Úgy gondolom, hogy ezzel letörölheti a vért a karjáról, és engem sem fog annyira izgatni az illata, pedig megvan bennem a késztetés, hogy megharapjam, de az is visszatart amit mond, hogy méreg lehet a számomra a vére, na meg persze, megígértem, nem fogom bántani, és ezt nem kellene újra megszegnem. Végig hallgatom, amit mond nekem, és elnézek abba az irányba amerre a három másik fickó ment el, egy női táskával. De már nem érném utol én sem őket, a Park elég nagy ahhoz, hogy bárhol eltűnhessenek benne és utána el is menjenek egy sokkal nyugalmasabb helyre szétosztani a zsákmányt. Leveszem a dzsekim és átnyújtom neki, a ruhája elszakadt, így csak kivívná maga ellen a sorsot, ha újra elindulna egyedül, szóval, a dzsekim legalább majd eltakarja a szakadást. - Dominic. – Mutatkozom be én is, aztán a kutyámra pillantok, aki most már a kifektetett tagot szaglássza meg, majd visszapillantok a fiatal nőre. - Elmondanád, mit jelent az, hogy a véred méreg lenne? – Kérdezek rá, közben helyet hagyok neki, hogy ha akar, akkor elindulhasson. – Amúgy pedig ha megmondod, hol laksz, elmegyek veled addig. amúgy is érdekel a válaszod Amara, és azt is, mire utaltál, mikor azt mondat látsz dolgokat. – Bár, ha késő estig nem lenne aki beengedi, akkor lehet nem sokra megyünk azzal ha haza kísérem, elvihetem egy kávézóba ami estig nyitva van, vagy akár máshova is, de minden attól függ mit válaszol nekem. - Van a közelben egy Starbucks. – Szólalok meg és intek a fejemmel, hogy induljunk el abba az irányba.
Láthatóan vonakodik felfedni magát, és elárulni az igazat, ehelyett visszakérdez, de ettől csak még nagyobb érdeklődéssel és kíváncsisággal figyelem. Közelebb jön, még mindig kissé riadt szemekkel nézek végig rajta, és követem pillantását a vérző kezemre. - Tudok… és látok dolgokat – jelentem ki halkan, óvatosan fogalmazva, majd tekintetem kissé elréved a válla felett. Egy nő áll mögötte, középkörű, szomorúság árad belőle, mégis halvány mosolyt küld felém, amit ugyanolyan bátortalanul viszonozok. Egy szellem, aki valamilyen oknál fogva ehhez a férfihoz csapódott, és ő valószínűleg még csak nem is tudja. Lehet egy egykori hozzátartozója, de akár egy áldozata is. Sőt! Az is lehet, hogy csak egy magányos, kóbor lélek, aki ez a vámpír mellett érzi átmenetileg jól magát. Nyilván válaszolna is, ha megszólítanám, hisz mind társaságra vágynak, arra, hogy beszélhessenek valakihez. Megerősíthetne a gyanúmban az előttem álló férfi faji hovatartozását illetően, de az olyan lenne, mintha a háta mögött beszélnék ki valakit. Illetlen. Újra a megmentőmre pillantok, egyenesen a szemeibe.
- És a tekinteted nagyon árulkodó – utalok arra, ahogyan a vérző karomat figyelte. Egyre biztosabb vagyok a dolgomban: ez a férfi egy vámpír. Lehet, hogy nem sokukkal találkozhattam eddig ilyen formában, életnagyságban, de az elmúlt kétezer évet a túlvilág küszöbén töltöttem, szorosan a természetfeletti lényekhez kötődve. Mind, akik elhaláloztak, rajtam keltek át, és hagytak bennem valamit magukból. Nevezhetjük akár megérzésnek is, mert sokkal inkább érzem, mint értem, vagy tudom, hogy mi ő, de így van. Lehet, hogy visszaváltoztam halandóvá a gyógyírtól, de nem lettem egyszerű, igazi ember. A két évezred mély nyomot hagyott a lelkemen, de már maga a korom sem nevezhető átlagosnak. - Figyelmeztetnélek, hogy ha nem tudsz a vérszomjadon uralkodni, inkább az ő vérét kóstold meg – mutatok a földön elterülő korábbi támadómra. – Mert az enyém egy fajta méreg a fajtád számára – fejezem be a gondolatmenetet. Nem annak a szerencsétlennek akarok rosszat, akit már egyébként is kiütött, bár tény, hogy nem tudnám szívből sajnálni. És nem is árulnám el akárkinek ezt az apró, de annál lényegesebb információt magamról. De ez a férfi segített nekem, és úgy az igazságos, ha óva intem a véremtől, tartozom neki ennyivel. Kis mértékben, attól tartok, legyengítené, talán meg is ölné, nem tudom biztosan. Az viszont egyértelmű, ha mind kiissza, visszaváltozik emberi halandóvá. Átfogom magamat a két karommal. Nem vagyok benne biztos, hogy a levegő tényleg így lehűlt-e, vagy a sokk utóhatása, de fázni kezdek. - Haza kellene mennem… - jegyzem meg csendesen. – De elvitték a táskámat, benne a kulcsaimmal, és késő estig nem lenne, aki beengedjen – tanácstalanul nézek magam elé. Ilyen megtépett külsővel nem lenne túl kellemes a lakás előtt várni órákig Silast. - Nem tudsz véletlenül egy helyet, ahol legalább rendbe szedhetem magam? – kérdezem meg reménykedve. – Egyébként Amara vagyok – mutatkozom is be, mert azt hiszem, az eddigiek után már ideje van, hogy legalább a nevemet eláruljam.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Park 
ণ Outside ণ xxx
✗ 
✗ 
✗ 
742 
| words: 614 
