- Még hogy hihetetlen? Ez egy agyrém. – motyogtam inkább magamnak, mint Rose-nak, és úgy éreztem magam abban a pillanatban, mint egy horror film egyik szereplője, aki egész idő alatt menekül az aktuális gyilkos elől, a védtelen áldozat szerepét betöltve. Egyébként vicces, hogy beugrott, de miután eddig sem tartottam túl említésre méltónak a nyálas vámpír filmeket, nos, ezután még inkább hanyagolni fogom őket. Ahogy most elnézem a velem szemben ülő igaz vérszívót egyáltalán nem olyannak látom, mint azokba a bugyuta szerelmes darabokban. El sem tudom hinni, hogy egy hajszálnyira voltam attól, hogy érzelmeket tápláljak feléje, miközben ő végig azon volt, hogy megöljön. Hogy ezt honnan veszem? Nem hiszem, hogy egy ilyen lény pont egy elcseszett emberpalántát szemelne ki magának, aki valljuk be, számára csak az étel szerepét töltheti be, a társát egy életre aligha. Mégis hogy nem vettem észre? Végül is az együtt töltött éjjelen belém harapott, és különben is, hidegebb volt minden érintésem alkalmával, mint azt én alapjába véve megszoktam. Hát persze, miivel ő már valójában halott. Ahogy ez a felismerés is elért az agyamhoz ismét nehezemre esett visszafogni a hányingerem, és muszáj volt elkapnom a nőről a tekintettem; egy halottal feküdtem le. Ennél émelyítőbb gondolat azt hiszem aligha juthatna bárkinek az eszébe. Az oké, hogy a másik önmagát 25 évesnek mondja, és kívülről talán még annyinak se néz ki, de valójában lehet már a 300. szülinapját is megélte.
Mikor valaminek a megbűvöléséről beszélt ismét a nő felé pillantottam, aki az ujján lévő gyűrűt vizsgálgatta a szemével. Na igen, észrevettem, hogy nem igen veszi azt le magáról, de azt hittem, hogy csupán valami családi ékszer lehet, de úgy tűnik igencsak mellé lőttem e tekintetben. ha pedig már ott tartunk, hogy megbűvölték, valószínűleg a boszorkányok létezése sem csak a mesekönyvekben tény, hanem a valóságban is, és ki tudja ezek után még milyen lényeg vesznek körbe minket embereket. Lehet az itt tartózkodó személyek nagy része is valami természetfeletti teremtmény, és ki tudja, talán a legközelebbi barátaim is rejtegetnek valami ilyennel kapcsolatos titkot előttem.
- Jason. Csak a barátaim hívnak Jess-nek, és láthatóan téged aligha ismerlek. – javítottam ki a nőt a megszólításomat illetően, és valóban, fogalmam sem volt, hogy ki, vagy legfőképpen mi az ami velem szemben ül. Azt persze már felfogtam, hogy egy vámpír, de azon kívül semmit sem tudok róla.
- Ezt jól kiterveltétek a barátnőddel. Már uncsi a sima emberölés mi? Izgalom kell… előbb játszotok a kiszemelt vaddal, csak aztán ölitek meg? –fakadtam ki, és az sem érdekelt, hogy ha erre azon nyomban megöl, vagy ki tudja mit csinál velem. Egyébként is védtelen vagyok vele szemben, szóval ez már a helyzetemen nem változtat. Egyértelműen ismerték egymást azzal a Hanna Beth nevű vérszívóval, és nem volt nehéz kirakni, hogy az efféle lényeknek mi dolga lehet egy magamfajtával.

Hiába próbáltam követni az eseményeket magam körül, egyszerűen minden erőm elfogyott már. A Beth által feltett kérdés volt az, ami végül tudatosította bennem azt, hogy az a nő akivel nemrég ágyba bújtam, tulajdonképpen egy ugyanolyan lény mint ő. Egy vámpír. Még mindig nem voltam képes teljesen elfogadni azt a tényt, hogy ezek a lények léteznek, ám mégis olyan tiszta bizonyítékom volt rá, hogy azokat már képtelen voltam figyelmen kívül hagyni. Sajnos Rose válaszát már nem hallottam, ha egyáltalán hangzott is el a szájából valami, hiszen innentől bármennyire is próbáltam nyitva tartani a szemem nem ment, és elsötétült minden.
Mikor ébredezni kezdtem valami fanyar, mégis édeskés íz terjedt szét a számban, és csak akkor rémültem meg igazán, mikor realizálódott bennem az, hogy ez nem más, mint a vér íze. Mintha a korábban rajtam úrrá levő erőtlenség egy-kettőre semmivé vált volna, és úgy pattantam föl arról a valamiről amin feküdtem, mintha az tűvel lett volna kipárnázva. Abban a pár pillanatban, míg próbáltam fölfogni azt, hogy egyáltalán élek, sikerült szememmel körbepásztázni a körülöttem lévő tájat, ami igencsak ismerősnek hatott. hamar rájöttem, hogy még mindig a parkban vagyok, ám annak egy sokkal jobban látogatott részén, és azt is megállapítottam, hogy nem sokáig lehettem eszméletlen, hiszen a nap még mindig úgy ragyogott, mint mikor Rose-al megérkeztünk ide. Ekkor csapott belém a felismerés, hogy ő is ott van, és ezzel egyidőben a történtek képkockái is felsejlettek előttem, melynek hatására szemem kissé elkerekedett, és ösztönösen a még mindig sajgó nyakamhoz kaptam, ahol sebnek már szinte nyoma se volt, ám a vér a pólómon jelezte, hogy bizony nem képzelődtem a harapást illetően. Mindeközben hallottam, ahogyan Haven valami olyasmit mond, hogy ne félek tőle, de azt hiszem ezzel a kéréssel elkésett. Először őszintén szólva legszívesebben faképnél hagytam volna, de válaszokat akartam a kérdéseimre, már pedig abból jelen pillanatban volt sok, így a hozzám nem illő megfutamodás helyett inkább pár pillanat hezitálás után helyet foglaltam a Rose-al szembeni padon. Egyszerűen képtelen voltam ránézni, de amikor mégis irányába keveredett a területem, már nem csak a szép nőt láttam benne, akivel őszinte reményeim szerint, akár több is kialakulhatott volna, hanem egy ragadozót, aki ki tudja hány emberéletet kiontott már. Csak ha erre gondoltam kavarogni kezdett a gyomrom, és még mindig a nyakamat tapogattam azt a sebet keresve, amit az a másik lény ejtett rajtam, ám az már tényleg nem volt ott.
lassan jutottak eszembe a pontos részletek, azonban az tisztán előttem volt, ahogyan a most velem szemben ülő nőnek egy fadarab állt ki a hasából, ám ezt most már maximum a másik fölsőjén tátongó lyuk bizonyíthatta.
- Mégis hogyan gyógyultam meg én nem..én nem vagyok..az.. – kezdtem, de rájöttem, hogy még nem vagyok képes ezzel az üggyel kapcsolatban egész mondatokban beszélni.
- A véred igaz? Ezért érzek vért a számban. – raktam végül össze az elmémben ezzel a csodálatos gyógyulással kapcsolatos darabkákat, és még mindig nem voltam képes felfogni az egészet. Ekkor jöttem rá, hogy az a banya, akit mindenki bolondnak néz, sosem beszélt hülyeségeket, amikor az itt élő természetfeletti lényekről beszélt, és valójában mi vagyunk bolondok, akik nem hittünk neki. Persze hogyan is hittük volna el, hogy a napon csillogó bőrű lényekkel élnek együtt, hiszen ki látott már ilyet, de ezek a lények, a vámpírok tényleg léteznek, és ki tudja, ezek után már a vérfarkas mesét is lehet, hogy bevenném.
- A nap. Nem árt neked a nap. – szólaltam meg végül ismét teljesen más témába belecsapva azzal szemben, amit az előbb ejtettem ki a számon, de nem csak az elmondott mondatok voltak összefüggéstelenek, hanem a gondolatok is a fejemben. A nap ártó hatása minden vámpír filmben megtalálható, és arra gondoltam, ha a régi Drakula filmekből merítek ihletet, valamivel közelebb kerülök a valósághoz.

Először kissé gyengébben próbálkoztam eltaszítani a nőt, hiszen csak nem eshetek neki teljes erőmmel, ám mintha egy sziklát akartam volna puszta kézzel arrébb tenni. Ekkor szólalt meg Rose, hogy engedjen el, és hogy majd ketten elintézik, ám abban a pillanatban időm sem volt elgondolkodni azon miről is beszélhetnek, mivel egy szúró fájdalmat éreztem a nyakamban. Hasonlított arra, mint mikor Haven kissé hevesen a nyakamba harapott, ám ez sokkal erőszakosabbnak hatott, mint az akkor, de szerencsére hosszát tekintve talán még fele annyi se volt. Egy szempillantás alatt eltűnt rólam az idegen nő, és mire hátra fordultam már a másikkal viaskodott. Kezemet mindenközben ösztönösen a nyakamhoz kaptam és hamar megéreztem a vérem a kezemen, ám mielőtt ezt fölfoghattam volna hihetetlen sebességgel indultunk meg Rose-al a parkból kifelé, de egyszer csak megszűnt a levegő süvítése a fülem mellett, és újra megálltunk. Elkerekedett szemmel néztem a földön fekvő nőt, akinek egy hatalmas fadarab állt ki a hasából, míg Beth kaján vigyorral az arcán, szinte gyönyörködött a látványban.
- Rose! – kiáltottam el magam, amikor a nő kitépte az őt megsebző fegyvert magából, mire fájdalmasan fölordított. Kezdtek a puzzle darabok összeállni bennem a történtek alapján, ám teljes képet ezen pillanatok alatt még nem sikerült összerakni. Éppen a még mindig fájdalmakkal küzdő nő fölé akartam hajolni, amikor a másik jelenlévő valósággal fölkapott és valósággal arrébb hajított. Szinte minden porcikámban fájdalmat éreztem, és magamtól mozdulni sem tudtam. Rose felé próbáltam pillantani, ám ekkor Hanna ismét ott termett, és miután fölemelt a földről magához szorított, és a nyakamba harapott. Ezúttal sokkal élesebben éreztem a fájdalmat, és minden erőmet összegyűjtve próbáltam szabadulni, de egyszerűen nem ment. A másodpercek előrehaladtával egyre gyengébbnek éreztem magam, ugyanakkor az idő is elkezdett lassulni. Fejemben kavarogtak az elmúlt pár perc történései és a darabok ezúttal már egy teljes képet rajzoltak elém. A harapás, a természetfeletti erő, a karó… egyetlen dolog jutott eszembe, ez pedig a vámpírok. Minden stimmelt, amit csak a filmekben lehet erről tudni. Olyan lehetetlennek tűnt az egész, de a nyakamban lévő fájdalom csak még inkább megerősítette bennem azt, hogy bizony nem képzelődöm. A szemem előtt már kezdtek összemosódni a színek, és valahogy Haven alakját sem sikerült kivennem. Ebben a pillanatban azonban vége lett a fájdalomnak a nyakamban, és úgy távolodtak a nő fogai onnan, mintha egy darabot téptek volna ki belőle. Ha nem tart még mindig Beth a kezében valószínűleg tehetetlenül zuhantam volna a földre, ám még mindig makacsul szorított magához.
- Mond csak Haven, nem kérsz egy kicsit? Mondjuk már biztos megkóstoltad. Ritkán fogni ilyen finom falatot. – hallottam magam mögül csengni a támadó hangját, amelyből áradt a fölényesség, és a gúny, majd mintha Rose-t láttam volna ismét magam előtt.

Hamar elért a felismerés, hogy bizony a két nő, akinek jelen pillanatban a társaságát élvezem ismerik egymást, főleg azután, hogy Hanna helyett Rose árulta el végül a másik nevét. A kézfogás így elmaradt, és kissé zavartan engedtem magam mellé a karom, melyet már egy ideje a szemben lévő nő felé tartottam, ám olyannyira meglepett az, hogy a randipartnerem ismeri őt, hogy azt egy darabig még előre nyújtva tartottam.
- Örülök, hogy találkoztunk. – mondtam valamit, amit talán ilyenkor szokás mondani, de eközben végig hol ide, hol oda kaptam a fejem, és Haven arckifejezését látva gyorsan leszűrtem, hogy mégse örülök annyira neki. Beth arcáról is próbáltam leolvasni valamit, ám az csak egy kedves mosolyt öltött magára, ami számomra inkább hatott gúnyosnak, mint a mosoly valódi céljának, az örömnek megfelelőnek. Szinte vágni lehetett a levegőt körülöttünk, és hiába akartam mindent tudni nem éreztem idejét annak, hogy megkérdezzem miért is ilyen feszült a hangulat a két hölgyemény között. Bár csupán pár szót váltottak eközben, de az mind mintha perc hosszúságúra nyúlt volna, és most először életemben feszültnek éreztem magam két nő társaságában. Sok dolog eszembe jutott, talán Rose elszerette a nő pasiját, megpofozta valami bulin, elhoppolta előle a szépségkirálynőnek járó koronát még a középiskolában, de a hangulatból ítélve valószínűleg valami komolyabb történhetett. Bár ki tudja, míg a férfiak maximum akkor ugranak egymásnak ha a legnagyobb szerelmük a tét, addig a nők már akkor is képesek fölvenni a kesztyűt a véletlenül ugyanolyan fölsőt lát egy másikon. A lényeg, hogy sosem értettem ezt a viselkedést köztük, ám nem is akartam, most meg pláne nem, és csak azon törtem a fejem, hogy hogyan is mehetnénk el minél gyorsabban innen anélkül, hogy közben elindítsuk a harmadik világháborút. Rose-on is úgy látszott, hogy ugyanerre készül, és a szorítás ami a kezemet érte már-már meg is lepett, hogy hogyan lehet egy nőnek ekkora ereje, de mikor se szó se beszéd valósággal magával rántott a kifelé vezető ösvény felé jobbnak láttam csöndben követni őt. Ekkor hirtelen megint Beth-el találtuk szembe magunkat, és kissé ekerekedtek a szemeim a meglepettségtől, hiszen fogalmam nem volt, hogy hogy volt képes előttünk teremni, amikor az imént még mögöttünk volt, de amikor még mindig azzal ált elő, hogy tudok e Rose titkáról már tényleg abszolút összezavarodtam. Miután az elégedett mosoly csakugyan nem akart az idegen arcáról eltűnni töretlenül néztem kérdően Haven-re, aki a világért sem akart föltekinteni rám.
- Mégis milyen titokról? – kérdeztem végül bizonytalanul, majd immár a testemmel is a kezemet szorongató nő felé fordultam, és nem tudtam belül eldönteni, hogy én akarok e tudni arról a bizonyos titokról, vagy hagyjam a fenébe, és inkább vágjam ki magunkat valahogy ebből a szituációból. Ekkor éreztem, hogy az eközben mögöttem álló Hanna Beth a vállamra teszi a kezét, majd arcával közelebb hajol hozzám, és már ott tartottunk, hogy a nyakamon éreztem, ahogyan levegőt vesz.
- Rose? – kérdetem immár kis ijedséggel a hangomba, majd szokásomtól eltérően el akartam tolni magamtól a hozzám túl közel bújó idegen nőt, ám az sehogysem akart menni.