will your mouth still remember the taste of my love?
Hallgatom, látom, érzem, s mindeközben megszakad a szívem. Úgy érzem, lepereg róla mindaz, amit eddig mondtam neki, és az is le fog, amit a jövőben teszek majd. De miért? Tudom, hogy vívódik, tudom azt is, hogy akar engem, akkor nem értem, hogy miért nem képes befogadni a szeretetem? Bármit megtennék érte, bárki lennék miatta, hát nem veszi észre? Egy ideig én is tagadásban éltem, de most már képtelen vagyok. Boldoggá akarom tenni őt. Azt szeretném, ha enyhíteném a fájdalmát a szerelmemmel. Kezemet elveszi a hátáról, majd a lábamra helyezi. Ledöbbenve veszem tudomásul, hogy nem kér belőlem. De miért dacol velem? Ha nem tenné, minden annyival könnyebb lenne. Elmondtam neki, hogy várni fogok, de azt ne kérje tőlem, hogy távol tartsam magam tőle. Túlságosan kötődöm hozzá. - Nem kötelesség számomra, hogy veled legyek. Egyszerűen veled akarok lenni, olyan nehéz ezt megérteni? - lágyan szóltam hozzá, hátha így megenyhül egy kicsit. Kezemet megfordítottam, majd megfogtam az övét. Azt szeretném, ha feltámadna benne a tűz amit irántam érez, és utat engedne neki. Mindent meg fogok tenni ennek érdekében. - Én tudok neked segíteni, még csak kérned sem kell. Ezért vagyok itt. - mosolyodok el, és próbálok bátorítóan hatni rá. A régi, szenvedéllyel teli Caroline még mindig ott van bent valahol. Tudnia kellene viszont, hogy se Elena, Se Bonnie, se a többiek nem fogják hagyni, hogy fejjel menjen az ajtónak. Mindenki azt szeretné, hogy neki könnyebb legyen. De sajnos túl makacs. Lehet, hogy egy kutyát előbb be tudnék tanítani, hogy nyávogjon, minthogy őt meggyőzzem arról, hogy igen is, jár neki a boldogság. - Ha nem adsz esélyt, nem tudod, hogy mit veszíthetsz. - Másik kezemet az arcára tettem, majd tekintem az övébe fúrtam. Az, ami akkor történt, amikor nem voltak érzelmeink... el kell felejteni. Ezt próbáltam neki akkor elmagyarázni. Ezért igyekeztem, hogy visszakapcsolja az érzelmeit. Sajnálatos módon én is tudom, hogy milyen utólag szembesülni a tettünkkel, de én még mindig azt mondom, hogy azok a dolgok formáltak olyanná, amilyenek most vagyunk. Caroline-nal először történt ilyen, ezért nehezebb neki feldolgozni ezeket. - Ne érezz bűntudatot, mert én nem bánom, ami valaha kettőnk között történt. Egyáltalán nem haragszom rád, de Caroline, gondolj bele, hogy már azelőtt is történt közöttünk valami. Nem fordíthatsz ennek csak úgy hátat! - Sose fogom feladni, és ezt Ő is nagyon jól tudja. Nem holmiféle kis senki, akit meg akarok menteni, hanem számomra Ő jelenti a mindent.
People change, things go wrong, Just remember: life goes on...
Teljesen gondolataimba mélyedek amiből egyetlen hang ráz ki. Az övé. Felkaptam a fejemet a hang irányába és ott állt ő teljes mivoltában. Az ajkaim szétnyíltak és követtem mozdulatát ahogy leült mellém majd kezét a hátamra helyezte. Elfordítottam tőle a fejemet és próbáltam nem az égető érzésre gondolni amit keze okozott a hátamon. Annyira akartam volna beleolvadni az ölelésébe, megcsókolni újra meg újra és érezni még ezerszer érintését minden egyes porcikámon de nem lehetett. Nem engedhettem meg magamnak, hogy még gyengébb legyek mint most. Ha átadom magamat teljes mértékben neki és az iránta táplált érzéseimnek akkor elveszek. Túlságosan legyengít. - Nem tudsz Stefan. – ráztam meg lágyan a fejemet majd néztem vele szembe. Íriszeit övébe fúrtam és látni féltem ahogy szemöldöke kezdeténél a homlokán megjelennek az apró ráncok. Az aggódó ráncok. De értem nem kell aggódni. Ezen is túl fogok lépni mint mindenen eddig az életemben csak egy dolog szomorít el. Minden nehézségem mellett ott volt Stefan és segített. Amikor vámpír lettem, amikor Bonnie eltűnt és akkor is amikor kiderült, hogy anyám rákos. De az más volt. Akkor még nem gondoltam bele abba, hogy csak gyengít ha mellettem van. De mindez csak azért mert nem lehet az enyém. S ha mégis? Örökké tartó életem van és mi van ha elveszítem? Ha beleszeret másba, ha újra Elena kell neki vagy a következő hasonmása? Nem tehetem ki magam ennek a kockázatnak. Nem bonyolódhatok még jobban bele mert azzal csak újabb sebet ejtek magamon és újabb esélyt adok valakinek, hogy bánthasson. - Senki nem tud. – morogtam az orrom alatt miközben a szoknyám alját kezdem el gyűrögetni. Már kezdtem kellemetlenül érezni magamat, hogy én vagyok a pátyolgatni való bárányka akin mindenki segíteni akar. Köszönöm szépen de megvagyok egyedül a problémáimmal és mindenen túljutottam eddig, ezen is túl fogok vagyis azt hiszem. - Miért vagy itt? – tettem fel neki a kérdést szinte már könnybe lábadt szemekkel. Valaha túl fogok jutni ezen az érzésen? Bár ami azt illeti ezt most ő váltja ki belőlem. A simogatása a lány hangja és az a nézés amiben megnyugvást tudnék találni csak túl makacs vagyok, hogy fejest ugorjak. Irányítanom kell önmagamat az érzelmeimet és a tetteimet és ezt jelenleg képtelen lennék feladni. - Nem kell ezt csinálnod. Nem kell kötelességednek érezni, hogy mellettem legyél. – nyúltam a karjáért és vettem le a hátamról majd a lábára helyeztem azt. Egy pillanatig még fogtam kezét mert féltem, hogy ha elengedem akkor ezt az apró érzést is elveszítem. Ragaszkodtam hozzá akármennyire is tudtam, hogy nem szabad. Hisz ő nem mondott semmit. Nem mondta, hogy szeret, hogy akar engem. Igen csókolóztunk és igen lefeküdtünk amíg mindkettőnk érzelme ki volt kapcsolva de épp ez az, hogy érzelem nélkül és nekem ennél többre lenne szükségem. Sokkal többre.
Nem tudom lezáratlanul hagyni azt, ami Caroline és köztem van. Tudom, hogy Ő is ugyan azt érzi, amit én, de most teljesen el van veszve. Édesanyja halála óta elveszett. A legrosszabb az egészben, hogy nem hagyja, hogy segítsek átvészelni neki a halálát. Tudom mit érez most, éppen ezért kellene neki hagynia, hogy segítsek neki. Nem hagyhatom, hogy az a tornádó, amely most felkapta, elvigye tőlem, tőlünk. Szükségünk van rá, és neki is be kell látnia, hogy neki is ránk. Én nem haragszom rá egyáltalán azért, amit tett. Kicsit morbid, de talán még logikusnak is tűnik, de mindenre van megoldás, csak meg kell azt találni. Én egy stabil pont lehetek az életében, ha hagyja. Elena után azt éreztem, hogy azok az érzések eltűntek de nem. Miért nem képes felfogni, hogy ezután jöhet jó is az életében? Sose fogja elfelejteni az édesanyját, mindig fájni fog, viszont idővel... nem fog annyira fájni, mint most. Meg kell keresnem őt! Elindultam a főiskolára, és nekikezdtem a keresésnek. először megnéztem a szobájában, majd mikor ott nem találtam, elindultam a park felé. Ha én egyedül szeretnék lenni, akkor valami eldugott helyet keresnék, és biztos vagyok vele, hogy Ő is azért nincs a szobájában, hogy ne zaklassa őt senki. De nekem muszáj. Olyan, mintha hívogatna, és képtelen vagyok legyőzni ezt az egészet. Nem messze az iskolától megéreztem az illatát, és elindultam a park felé. Nem telt bele sok időbe, mire megláttam őt egy padon ülve. Maga elé bámult, és tudtam, hogy ismét a múltban ragadt. Ki kell őt rángatnom valahogyan ebből az állapotból. - Miért nem hagyod, hogy segítsek? - nem tudtam mi jobbat mondhatnék most. Csak annyit akartam jelen pillanatban, hogy figyeljen rám, és ne rohanjon el. Beszélje ki magából, a végtelenségig meghallgatom ugyan azt, ha az kell ahhoz, hogy jobban legyen. Odasétáltam lassan a padhoz, majd helyet foglaltam mellette. Kezemet a hátára tettem, majd nyugtatóan elkezdtem simogatni őt. Beszélj kérlek!
People change, things go wrong, Just remember: life goes on...
Hosszú idők óta ez volt az első napom, hogy nem otthon ültem a tömör önsajnálatban. A napjaim az idő múlásával egyre könnyebbek és egyre nehezebbek lettek. Percekre képes voltam elfelejteni anyám hiányát de órákig képes voltam elgondolkodni a tetteimen amíg ki voltak kapcsolva az érzelmeim. A fejemben a gondolatok úgy kavarogtak mint egy örvénylő tenger. Ha nem lenne elég a bűntudat azért amit tettem akkor jött a anyám gondolata s ha ezen is túlléptem akkor Stefan iránti érzelmeimmel emésztettem magamat. Valaha vége lesz ennek? Szeretném ha révbe érne az életem. Ha boldog lehetnék. Talán csak egy percnyi boldogságnak is örülnék . Gondolataimmal összekötve indultam meg a park felé. Nem volt kedvem tanulni és Elenával találkozni pedig még annyira sem. Minden egyes napom egy túlélés volt egy remény, hogy majd a holnapi jobb lesz. - Ms. Forbes! - a nevem hallatán összerezzentem. Hegyeztem a fülemet és hatalmas trappoló léptekkel közeledett felém valaki. Lomhán, nemtörődöm módjára megfordultam szembenézve „támadómmal”, jobban mondva a professzorommal. Orráról lecsúszott a szemüveg amit a pereménél fogva megigazított vissza a helyére. Szemöldökét összehúzta és csontos mutatóujját rosszallóan rázta meg felém. - Ha a következő ZH-ja is ilyen szörnyen sikerül akkor sajnálom de nem folytathatja tovább a tanulmányait… - a szemeim kikerekedtek és meredten néztem a tanáromra akin látszott, hogy teljes komolysággal beszél hozzám. Tény, hogy nem tudtam mostanában tanulni de, hogy ennyire rosszul sikeredjenek a dolgozataim?! Mély levegőt vettem és megadóan lenéztem a cipőm orrára. Krémszínű balerina. Az egyik kedvencem. Az ugyanilyen színű ruhát is szerettem ami rajtam volt a teteje olyan szépen ívelte a mellkasomat a farmer kabát pedig elhagyhatatlan volt, hisz a szél még elég erősen fúlyt. - Hölgyem… magához beszélek. – rázta meg valaki a vállamat ami visszarántott a ruhám gondolatmenetéből. Nem tudom már mit mondott… halkan szinte a messzi távolból hallottam, hogy gagyog valamit de azt nem, hogy mit pontosan és igazán nem is érdekelt. Mélyen íriszébe fúrtam az enyémet, hogy megigézhessem őt. Sajnos nem igazán volt most kedvem ehhez a szentbeszédhez. - Elmondott mindent amit akart és mostantól nem zaklat a zh dolgozatommal és még véletlenül sem jut eszébe, hogy kirúgasson. Érthető voltam?- A bamba képétől, a meredt tekintetétől szinte majdnem elkapott a nevetés de a mosolygásra való hajlamomat szinte már el is felejtettem. Idejét sem tudom, hogy mikor is nevettem egy jóízűt utoljára, talán még anyám halála előtt. A professzor bólintott majd tovább állt és én ezt egy elégedett biccentéssel konstatáltam. Most már enyém az egész délután. Nem volt kedvem beszélni senkivel csak meredni ki a fejemből, gondolkodni és talán sajnáltatni magam csak nem a 4 fal között. Az egyik padot vettem célba az egyik fa árnyéka alatt. Közel s távol egy árva lélek sem volt és ez épp kapóra jött. Lábamat keresztbe raktam és hagytam, hogy a szél lágyan játszott a szoknyám aljával és a hajamat kósza tincsekbe helyezze.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Park 
