Mivel lényegében mindegy volt, hogy hova megyünk, csak innen el, hamar lelkesen rábólintottam a mozira. Mosoly terült el arcomon, majd felpattant helyéről és én is felálltam. Végül egy puszit is kaptam, melyet valószínűleg megnyugtatásképp szánt. Megsimítottam arcát és viszonoztam a puszit, én azonban ajkaira nyomtam egyet. Hirtelen egy női hang szólalt meg mögülünk. Méghozzá Hanna Beth Richardson-é. Azé a nőé, aki férjének fejét az asszony szeme láttára távolítottam el a helyéről. Hosszú történet volt, régre visszanyúló. Egy időben a szomszédjaim voltak, a férfit pedig magamba bolondítottam. Csúnya dolog, de ez van. Nem érdekelt, hogy ott a felesége, Hanna Beth. Az arcába mosolyogtam, akárhányszor összefutottunk, pitét vittem Hálaadáskor és fagyit, ha túl sokat készítettem. Michael-el azonban egy ideig összejártunk, persze erről a nő mit sem tudott. Én változtattam át a férfit. Amikor Hanna Beth megtudta az igazat kettőnkről, épp náluk voltam. Kétségbeestem, bár nem tudom miért, hisz idősebb voltam náluk és pillanatok alatt eltehettem volna őket láb alól. Nagy kétségbeesésemben, alaptalan dühtől tajtékozva léptem Michael-hez, és téptem le a fejét. Hanna Beth nekem támadt, ám én gyorsabb voltam és kimenekültem a házból. Nem tudtam, hogy ő is vámpír lett. Mától azonban igen. Hangja nyugodt volt, ám mégis éreztem benne némi fölényességet. Egyértelmű volt, hogy Jason-re pályázik.
- Hanna Beth. Micsoda véletlen! - szólítottam meg, mikor Jason a nő nevét kérdezte. Eközben megszorítottam a fiú kezét, hogy maradjon mellettem. Hátul ott motoszkált a fejemben, hogy Jess a barátnőjeként mutatott be, bár az jelen esetben csak annyit jelentett, hogy helyzetünket még inkább nehezebbé tette, hisz nyilván bosszút akar a nő.
- Haven. - bólintott a nő, miközben egyszerre tűnt meglepettnek és boldognak a találkozás miatt. Persze könnyedén átláttam a dolgot, egyáltalán nem a találkozásnak örült, inkább az arcomról leolvasható feszültségnek, melyet ő generált. - Azt hittem nem hiszel a véletlenekben. - mosolygott tovább, majd közelebb lépett. Egy gúnyos mosollyal válaszoltam és a parkból kivezető út felé léptem, miközben úgy szorítottam a mellettem álló fiú kezét, hogy talán még fájt is neki. Mindegy volt, csak ki kellett jutnunk. Elindultunk, pontosabban elkezdtem magam után ráncigálni Jason-t, de Hanna Beth előttünk termett. Fantasztikus, máris kezdi a vámpírkodást. - gondoltam bosszúsan. Pontosan ezért nem akartam ide jönni. - És mondd csak! - szólalt meg idegesítően higgadt hangon a nő. - A fiúd... Jason... - folytatta, miközben a mellettem álló Jess-re mosolygott bájosan. - Tudja a kis titkodat? - kérdezte még mindig ugyan azzal a kedves mosollyal az ajkain. Legbelül forrtam a dühtől, átkoztam a nőt, és legszívesebben ott, helyben kitéptem volna a szívét, és még talán a vérét is megittam volna, csak hogy megkoronázzam a pillanatot. Jason jelenléte azonban nem tette lehetővé. Tekintetét éreztem magamon, de nem volt merszem ránézni.

A parkba lépve tudtam, hogy valami nincs rendben. Nem tudtam még mi, de azt igen, hogy valami rossz fog történni. De mégis hogy magyarázzam meg ezt egy halandónak? Igyekeztem természetesen viselkedni, de orromra és fülemre még az általánosnál is nagyobb figyelmet szenteltem. Minden apró zaj, nem oda illő illat hatására szétnéztem, melyet Jason valószínűleg csak paranoiának könyvelt el. Kijelentésén elmosolyodtam, bár nem túl őszintén.
- Hát, reméljük, Jason. - futott tovább mosolyom, melyre valódiságot erőltettem. Normál esetben nem tartanék semmitől, de most azért volt bennem egy kis félsz. Hogy pontosan miért, azt nem tudom. Rendben van, hogy nem akarom beavatni Jason-t, de hát ő csak egy ember. Ha megtudja, majd megigézem és megy minden a rendes kerékvágásban tovább. Magamra hagyott egy pillanatra, mely inkább egy fél napnak tűnt. Néztem, ahogy elsétál, lazán, félelmet nem ismerve. Lehunytam szemeimet, hogy még inkább a hangokra koncentrálhassak. Közben igyekeztem semmire nem gondolni, ami elvonhatná a figyelmem. Őszintén, ez elég nehezen ment, hisz amióta találkoztunk nem nagyon tudtam másra gondolni, mint együtt töltött éjszakánkra. Arra, hogy véletlen megharaptam, és nem igéztem meg. Talán hiba volt, de úgy gondoltam, betudja a szenvedélynek és a hevességemnek. Hirtelen kipattant a szemem, mikor suhanást hallottam meg. Vámpír. Fényes nappal. Közben Jason illatát is közelről éreztem, de a frászt hozta rám, amint mögülem nyúlt át egy csokor virággal.
- Köszönöm. Nagyon figyelmes vagy. - mosolyogtam rá, bár utolsó szavai megrémisztettek. - Vagy úgy. Milyen lényekkel? - mosolyogtam továbbra is. Szegény fiú ha tudná milyen veszélyben van, talán soha többet nem jönne ki a lakásból. Vagy a szobából. Vagy az ágyból. Nem mintha odabent biztonságban lenne. Még a saját ágyában sem, tekintettel arra, hogy már osztotta meg fekvőhelyét egy vámpírral. Sóhajtottam, majd kissé gondterhelten szólaltam meg.
- Jess, ne érts félre, de nem megyünk inkább valami más helyre? Tartok az állatoktól. - néztem szemeibe aggódva. Senkivel nem volt kedvem összefutni, főleg nem harcolni. Talán kitépnék a szívemet, ha megtudnák, hogy egy emberrel barátkozom. Az étellel nem játszunk, vagy mi a fene. Persze részemről nem játék a kapcsolatunk, de más vámpírt csak a fiú vére érdekelne. Hisz ez az alaptermészetünk. Valószínűleg nekem is így kellene éreznem, de ha egyszer nem így van. - mondogattam aggodalmasan magamban.