Hamar Rebekahra és arra a különös dologra téved a szemem, amit magával cipel. Vagyis tol. Gyanakvás fut át az arcomon, érezni a levegőben, hogy le fog esni mi is történik valójában és hamarosan talán összeáll a kép, de egyelőre nem teszem szóvá, csak felállok, amikor elér hozzám a szőkeség és egy szolid, álszent mosollyal nézek a szemeibe.
- A tartozás talán erős. – Mondom udvariaskodó hangnemben, de talán mindketten csak szerepet játszunk. Lassú léptekkel megkerülöm a babakocsit, közben jól végig mérve a benne nézelődő csöppséget, s a másik oldalán, a paddal szemben állok meg, amin az imént ücsörögtem. – Mondjuk viszonzott szívességnek.
Richmond, mint kis város. Meglehet. De ugyanakkor egészen kellemes, ahogy hallottam. Így mindjárt nem csodálom, hogy itt rejtegeti ezt a gyermeket. Mert hogy rejtegeti, nem? Igaz, én az események után érkeztem New Orleans városába, de mint mindenki, én is hallottam, hogy mi történt aznap este és hogy Hope Mikaelson életét vesztette. Nos, annyira talán mégsem vesztette, tekintve, hogy a szőkeség babakocsit tologat, majd’ ezer mérföldre a viperafészektől. Feltételezem Rebekahban nem az anyai ösztön támadt fel a haláleset miatt és itt jött ki a depressziója, hogy szerzett magának egy bébit.
- Hogy én mit keresek itt? – Ennél a pontnál átfut az arcomon egy cinikusan meglepett mosoly, afféle „pff, mi?”. Persze hamar eltüntetem és a tőlem megszokott karakán kifejezéssel nézek fel most már a babáról, a nagynénire. – Nem tudom mi a gyanúsabb, ha egy vadász nyakat tör az éjszakában, vagy ha egy ősi vámpír babakocsit tologat a kertvárosban. – Hallani a hangomon az iróniát. Jó, nem mintha nem lenne kérdőre vonható, amit én tettem, de maradjunk a sablonoknál.
- De mondd csak, ennyire naiv lennél, hogy idehoztad elém ezt a gyereket? – Természetesen teljesen úgy teszek az első pillanattól, mintha tök hidegen hagyna az egész. Kisbaba, és? Nagy ügy. Szinte rá sem nézek, nehogy a végén még rám nevessen, mert attól végképp padlót fognék. Másrészt, nem mintha olyan sok értelme lenne a kérdésemnek így belegondolva. Elvégre minek rejtegesse, tegnap este már láthattam, hogy van nála egy gyerek, Bekah csak megspórolt nekünk néhány felesleges kört.
- Hope, igaz? – Kérdezem immár némi empátiával a hangomban, ahogy lenézek a kis csöppségre. Kár kerülgetni a forró kását, persze, hogy ő az.

Rebekah és Daud

Több, mint kilencven évvel ezelőtt szükségem volt egy Mikaelson segítségére. Most pedig eljött az ideje, hogy viszonozzam a szívességet.
Ha kétszáz éve egyedül dolgoznék, csurranó cseppenő hátszél nélkül, nem biztos, hogy minden kígyófészekből kimásztam volna, amibe eddig keveredtem. Mindig jól jön, ha van ki a segítségedre siessen. A nagyhatalmú boszorkányok és ravasz vérfarkasok közé pedig Rebekah Mikaelson nevét is felvéshettem. Igaz, ő nem tartozott nekem semmivel és különösebb érdek sem fűzte az ügyemhez, de csinos arc ide, vagy oda, okos lány volt ő, sejthette, hogy mindenképp előny, ha egy olyan férfi lesz az adósa, mint én. Így hát megigézett nekem néhány személyt, akiket értelemszerűen csak egy eredeti volt képes. Röviden ennyi a közös pályafutásunk, üzlet. Nem álltunk le barátkozni és apró szikra ide, vagy oda, hemperegni sem.
Ám a sors fintora, hogy ezt a szívességet nem az ő akarata szerint fogom visszafizetni, helyette az árnyékból egyenlítem ki a számlát. Hogy miről is beszélek? Mostanság New Orleansban és környékén mozgom, a nagyhalakat egyelőre mellőzve, de egyébként folyamatosan vadászva, szóval nem rég egy külvárosi bárban meg kellett zabolázni néhány szervezkedő farkast. Zabolázáson pedig kivégzést értek, megvadult a társaság, nem volt más választásom. Persze nem törtem rájuk az ajtót, elég időt töltöttem megfigyeléssel, hogy tisztábban lássak, kire jelentenek veszélyt és általam kell-e pusztulniuk. A kis nyomozás alatt újra és újra ugyanaz a név jött elő. Rebekah Mikaelson. Ami persze nem lepett meg, hisz lófrál erre néhány eredeti, meg a bagázsuk, de róla valahogy máshogy beszéltek, sőt, csak egy valaki tudott mindent, a vezérük, a többi farkas csak követte, vakon, mint valami megváltót. Nos, a harc hevében ez az egyetlen férfi tűnt el. Elmenekült, a többiek meg fedezték. Én persze mihelyt kikeveredtem a helyről – csodával határos módon egy karcolás és harapás nélkül – azonnal utána.
Richmondban értem utol, és épp, hogy nem késtem el. Felfegyverkezve, eltökélten várt a szőkeségre, aki egy babakocsival sétált át a parkon. Boldognak tűnt. Bevallom, ezen a bébi dolgon elég rendesen fenn akadtam, de nem álltam le trécselni senkivel, kérdés nélkül törtem a férfi nyakát, mint egy szellem, észrevétlenül az éjszakában. Esélye sem volt, a meglepetés ereje az én oldalamon állt. És egyébként sem volt rá szükség a továbbiakban. Az ő szálai véget értek, a történet – egyelőre nem tudom hogy, de – a szőkeségnél folytatódik.
Tudom, hogy Rebekah észrevette, tudta, hogy valami történt, de a gyereket védte és eltűnt, ahelyett, hogy magánakcióba kezdett volna. Viszont azt is tudom, hogy ma délelőtt vissza fog jönni, talán még engem is láthatott a válla fölött hátrapillantva az előző éjszakán, legalábbis annyit, hogy valaki helyette cselekedett. Most pedig ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Most pedig a padon ülök és látszólag csak sütkérezek a délelőtti, erőtlen napsütésben, ahogy őt várom.