Amióta az eszemet tudom, igazából mindig is vonzott a víz. Megnyugtatott, ha vízközelben lehettem. Valami olyasmi érzés kerít mindig a hatalmába a közelében, hogy én itt vagyok igazán a helyemen. Magam sem tudnám megmondani, miért. De hát sok ember szereti a vizet, nincs ebben semmi rendkívüli, nem igaz? Nem úgy, mint ez a furcsaság az utóbbi időben a vízforralással meg a víz lehűtésével. Pedig nem is szándékosan csinálom. Azaz de igen, azért változik a hőmérséklete, mert én úgy akarom. Épp ez benne az ijesztő. Nem értem, mi történik velem és nem is mondhatom el senkinek, bármennyire szeretném. Biztosan őrültnek tartanának érte és nem is hibáztathatok senkit, fordított esetben én is így tennék, ha valaki ilyesmivel állna elő nekem. Csakhogy ez tényleg így van. Láttam, tapasztaltam. Képes vagyok rá. Bár érteném, mi ez az egész és miért történik éppen velem... Amit viszont mindenki tud, aki csak látta a képeimet, hogy van valamiféle vonzalmam a vízhez. Legalábbis szeretek ilyen témában alkotni. Minden képemen ott van valahol, ha nem egyenesen a víz szolgáltatja az alkotás alaptémáját. Nem véletlen talán, hogy megint a parkban lévő kis tavacskánál kap el az ihlet. Ahogy az a lány ott áll a parton... Annyira jól meg tudom vele ragadni a saját magányomat, elveszettségemet... minden benne van. Persze ha jól festem meg. Most csak egy vázlatot skiccelek fel a füzetembe róla. Az elején még fel-fel pillantok, hogy rögzítsem a látványt, aztán már erre sincs szükségem. Bár a vázlaton egyértelműen a hosszú, barna hajú lány alakja és a parkbéli tó látható, lelki szemeim előtt már megjelenik a majdani festmény, ami már nem itt lesz. Senki sem fogja tudni megmondani, hol készült az eredeti vázlat és pont ez a lényeg. Ha elkészül a valósághű rajz, nekiláthatok annak, amit a fantáziám hoz ki majd belőle. Ami egy teljesen más világba helyezi a jelenetet. Annyira belemerülök az alkotásba, hogy a közvetlen közelről csendülő hangtól valósággal összerezzenek. Észre sem vettem, milyen közel jött közben az eddigi modellem és hogy a vállam fölött épp a róla készült vázlatot nézi. - Én... bocsánat... elnézést... tudom, hogy illetlen vagyok és engedélyt kellett volna kérnem csak... olyan megkapó volt, ahogy ott álltál, én... ez csak egy vázlat, nem fogja látni senki... a kész kép nem fog hasonlítani... nem leszel felismerhető.... - Rettenetesen zavarba jövök, mint általában mindig, ha nem készülök fel arra, hogy valakivel beszélnem kell. Bár jól leplezem, még mindig ugyanúgy tartok az emberektől, mint régen, kislánykoromban. Ha nem tudok felkészülni arra, ami rám vár, hogy beszélnem, társalognom kell valakivel, még mindig gyakran előtör belőlem a menekülési ösztön, mint most is, ahogy idegesen, mint egy rajtakapott kisgyerek becsukom a jegyzetfüzetemet és alig merek a lány szemébe nézni. Legszívesebben most azonnal elrohannék, annyira szégyellem magam.
Moira C. Sillphor
welcome to my world
► Residence :
❀New Orleans
► Age :
29
► Total posts :
13
WATER MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Park Szer. Május 11, 2016 9:50 pm
Emma & Moira
I can't recall the last time I opened my eyes to see the world as beautiful
A víz hatalmas. A négy fő elem egyike és tud gyenge, tud erős lenni. Lágyan körbe tudja fonni az ember testét, de ugyanaz az anyag össze is tudja roppantani. Eléri, amit akar, hatalmas medreket váj magának sziklák között.Életben tart, elpusztít. Barát vagy ellenség. De minden viszontagságával, szerethető. Legalábbis Moira így érzi. És bizonyára minden épeszű ember szereti a vizet, hiszen nélküle rég kipusztult volna minden faj. De az ő vonzódása ehhez az elemhez szokatlan, és ő tudja is miért. Szerencsére voltak akik felvilágosították és tanították. Legalábbis egy darabig. Habár sosem jött rá, hogyan tudná hatékonyan hasznosítani az erejét, hogy azzal saját magán és másokon is segíthessen. Egyedül az elszigetelt hátsókertjében tudta teljesen elsajátítani egyedi öntözési technikáját, amitől szépen és egyenletesen nőnek a növényei. De ha jobban megerőlteti magát, bizonyára károkat is tudna okozni, csak hogy ez nem áll szándékában. Csak néha, sötétebb óráiban gondolkozott el azon, hogy vajon az emberi testben tudná-e irányítani a vizet. De még nem próbálta. Viszont a vizet önmagában szívesen irányítja. Nem hivalkodik vele, csak a szeretetét mutatja ki vele az elem iránt. Nem mellesleg saját magát is fel tudja dobni vele. Az sem mellőzendő, hogy akárhol vizet lát, legszívesebben belesétálna és játszana vele, mint egy gyerek a kedvenc játékával, amit nem tud elengedni. De hát a társadalomban nem lenne bölcs dolog, ki tudja miket tennének vele, ha kiderülne mikre képes.Ha valaha is felrántják a szirénekről a leplet, nem ő lesz az, aki megteszi az első lépést. Próbál ellenállni a kísértésnek a tó partján, de csak úgy sikerül neki, hogyha elfordítja a fejét, hogy még csak ne is kelljen a víz nyugodt felszínére néznie. Ekkor észrevesz valami mást, ami felkelti a figyelmét. Egy lány ül mögötte a fűben, rajzolgatva. Pár pillanatig csak enyhén nyitott szájjal, homlokát ráncolva nézi a dolgot.Ha a szőkeség nem veszi észre, közelebb megy, hogy belenézzen a papírlapba. - Mi a... - suttogja, hiszen ahogy látja az ő hátulja díszeleg a lapon és egyáltalán nincs ínyére, hogy valaki őt rajzolgassa, miközben mély letargiába süllyed. Kicsit kétségbe van esve a helyzet miatt és el is szégyelli magát, amiért engedély nélkül nézett bele a készülő alkotásba.
Szeretem a tavaszt. Az éledező természet mindig boldogsággal tölt el. Persze a természet minden évszakban gyönyörű. Szeretek elvonulni, élvezni a szellőt, különösen vízközelben. Mindig meg is ihlet. Épp ezért, ezen a mai szép vasárnapon is fogom a vázlatfüzetemet és néhány rajzeszközömet és a közeli park felé veszem az irányt. Ma, hétvége révén iskolai elfoglaltságom nincs és kiállítás megnyitón sem kell szerencsére megjelennem. Nyugodtan, ráérősen sétálgatok hát a parkban, az emberekre inkább csak futó pillantásokat vetve. Mindig is egyedül éreztem a legjobban magam, elvonultan. Valahogy tartottam az emberektől. Különösen kislánykoromban. Néha még ma is kényelmetlenül érzem magam a közelükben, de mára megtanultam ezt elrejteni, vannak begyakorolt viselkedésmintáim, amik segítenek ebben. Kell is, hogy így legyen, mivel manapság egyre felfokozottabb érdeklődés övez. Elsősorban annak tudom ezt be, hogy a kiállításokon a képeim fogják meg az embereket. Mert a személyemben ugyan mi érdekes is lenne? Visszahúzódó, félénk természetem lehetett az oka annak is, hogy az árvaházból engem soha nem fogadtak örökbe. Még ha olykor meg is néztek, mondván, milyen szép kislány vagyok. Én azonban inkább elbújtam a kíváncsi tekintetek elől, a menekülőutat kerestem. Valószínűleg ezért választottak mindig inkább mást. Nem bánom, megszoktam az életet így, bár néha azért elszomorít, hogy sosem tapasztalhattam meg, milyen érzés egy családba tartozni. Egyáltalán, tartozni valakihez, szeretve lenni. De nem panaszkodom, az életem úgy érzem, jól alakul. Egyetemre járok és a képeim is egyre kelendőbbek. Csak ez a furcsa dolog a vízzel... Az utóbbi időben nyugtalanít kicsit. Mert határozottan képes vagyok megváltoztatni a hőmérsékletét, pusztán az akaratommal. Őrültségnek hangzik, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy így van. Még ha magam sem értem, mi ez. Lábaim most is ösztönösen a park hátsó részében lévő kis tó felé visznek. Szeretek vizet festeni. Mostanában különösen. Mindig is az egyik kedvenc témám volt. Valahogy megihlet. Azonban mielőtt elérném, pár méterre tőle megtorpanok. A partján, nekem háttal egy hosszú, barna hajú, vékony lány áll. Ahogy a gyengülő napsugarak megvilágítják az alakját, ahogyan a víz felszínére mered, egészen megkapó látványt nyújt. Egyből el is kap az ihlet. Nekem ezt kell megfestenem! Halkan leülök a fűbe ott, ahol vagyok és előkapom a vázlatfüzetemet és a ceruzámat, hogy vázlatosan megörökítsem a látványt, hogy majd otthon felidézhessem és festővászonra álmodhassam a jelenetet.
Moira C. Sillphor
welcome to my world
► Residence :
❀New Orleans
► Age :
29
► Total posts :
13
WATER MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Park Vas. Márc. 13, 2016 2:07 pm
Emma & Moira
I can't recall the last time I opened my eyes to see the world as beautiful
Újra itt a vasárnap, az idő is sokkal szebb, mint eddig volt. A felhők eloszlottak a város felől, és már elég egy laza átmeneti kabát, hogy megvédje az embert (és a szirént) a hűvös szellőtől. A levegő friss, jó illatú, az időjárás szép, de Moira mégis a folytonos melankóliájába süllyed. Lassan és kényelmesen lépked a Park egyik ösvényén a fák és padok sora között. Hosszú farmer van rajta, kék, kötött pulóver és egy fekete, átmeneti kabát. Cipője fekete, a sarka egyáltalán nem magas. Az elülső hajtincseit hátul összetűzte, a szálak össze-vissza állnak. Összességében öltözéke visszafogott, de amúgy sem szokott kirívóan öltözködni. Éppen a kórházból jön, a vasárnap szokott lenni az a nap, amikor a virágüzlete zárva van és a napot a néha kómában, néha valamennyire éberen fekvő anyjával tölti. Az alig hatvan éves nő csont sovány, akár lánya, a betegsége mindkettejüket megviselte. Őt testileg, Moirát lelkileg. Pedig milyen jól bírta az életet, amíg a kór váratlanul le nem döntötte lábáról. A sötét színű haját jócskán megtűzdelte a betegség ősz szálakkal, pedig lett volna bőven ideje még, míg természetesen kezd el őszülni. Moira tehát nála tölti a kórházban minden vasárnapját, de nem bánja, úgysem lenne jobb programja. A késő délutánt, mióta a hó olvadni kezdett, a közeli parkban sétálgatva tölti. Ugyan állandóan a virágos boltjában van, jól esik a növényeket kinti, természetes helyükön is látni néha. Kezeit kabátja zsebébe dugva sétálgat, lassan eléri a tavirózsákkal díszített kis folyót. A víz látványára halványan elmosolyodik. Szíve szerint lekuporodna a partjára és annyi mintát rajzolna bele, amennyit csak bír, az egész tavat egy nagy mandalává változtatná, ha már a képessége engedi neki. Instant szökőkutat varázsolna a helyére, de nem teheti. Egyedül a kis kádjában élheti ki magát. Egyébként pedig csak reménykedhet, hogy egy vámpír sem érzi meg, hogy honnan is való, miféle szerzet ő. Nincs a kezei közt semmi eszköz vagy tudás, amivel megvédhetné magát, pedig milyen jól jönne. Több éven keresztül az anyja segítette és magyarázta neki, hogyan védhetné meg magát, de lassan kifogy az ötletekből. Fél, hogy bármelyik pillanatban vége lehet. Úgy retteg, hogy tudja, már nem igazán van miért élnie, ha csak nem a kis boltja az egyetlen értelme az életében.
Szeretek a parkban sétálni mostanában. Itt általában egészen kevesen járnak. Ez tőle eléggé furcsa, hogy elvonulok a világ szeme elől, de most valamiért nincs kedvem emberek mellett róni a tereket. S még most is aligha hiszem el, hogy visszatértem ebbe a városba. Amikor tartottam ennek határa felé, és láttam a táblát, rajta szerepelve a város nevével, olyan undor rajzolódott az arcomra, hogy még jobb is, hogy nem láttam akkor magamat a tükörben. Nem szívesen jöttem vissza, tekintve, hogy valószínű engem sem látnak itt szívesen, tehát igyekszem kerülni a belváros közepét. A park a szélén van, így nem kell attól tartanom, hogy egy csapat vérfarkas és vámpír támad meg. Ha pedig még is így lenne, egyáltalán nem magamért aggódom, hanem Hopeért, aki jelenleg is velem van. Nem adtam vissza a bátyámnak, nincs az az Isten, aki rá bízna egy ekkora gyermeket, pláne nem az anyjára, aki csak ahhoz ért, hogy kinek hogyan rakja szét a lábait. Nem ilyen szülők mellé való Hope, s örüljenek annak, hogy egyáltalán méltattam őket arra, hogy idáig visszautazzak a gyerekükkel, hogy megnézhessék, jól van –e. A világ szeme úgy tudja, eme csepp gyermek halott, aztán pedig korántsem. Ezért is veszélyesnek találom, ha csak úgy random megjelenek vele bárhol, elvégre egy olyan ember, aki gondolkozik is, nyilvánvalóan gyanússá válna számára a pillanat, hogy egy ősvámpír gyerekkel van, aki körülbelül akkora, mint Hope lenne. Ezért is igyekszem észrevétlenül járni az utcákat, tehát felkötött, kontyba rakott hajjal járok, s ez rá pedig egy baseball sapkát rakom, vagy a pulóveremnek a csuklyáját. Így kevésbé ismernek meg talán, tekintve, hogy abszolút nem kirívó öltözékben jelenek meg mostanában, főleg nem egy gyerekkel. Szeretném, ha annak látnának, mint egy anyát, aki éppen most hozta gyermekét a bölcsödéből, és hazafelé tartanak. Eddig ez a legjobb praktika, s aki felismert eddig, annak bizony nem tartott sokáig naiv kis élete. Nem szeretnék kudarcot vallani, különben Klaus és Hayley elveszik tőlem őt, és azt nem élném túl. Tudom,hogy Hope nem az én vérem, de még is fájna, ha elválasztanák őt tőlem. Olyan számomra, mint a gyermekem. S annak is tekintem. Rég óta vágytam már egy sajátra, ami sajnos soha nem fog megadatni. Ebbe bele kell törődnöm. Számomra Hope ezért annyira fontos. Az egyszerű babakocsit könnyedén tolom magam előtt, benne lévő alvó gyermekkel. Egy pár percre lehoztam őt levegőzni, hogy éjjel majd könnyebben tudjon aludni, így majd én is békésebben élhetek álmaimnak akkor, tehát nem kell percenként felkelnem annyira hozzá. Persze, nem bánom, elvégre ami muszáj, az muszáj, főleg hogy még kötelességem is, elvégre a gondjaimra lett bízva ő. Már régen nem ittam emberből, jobbára tasakokból élek, ami nem kicsit, de legyengített. Vágyom már egy friss embervérre, akárcsak a díler a drogra, szinte szenvedek nélküle, de leakarom küzdeni a vágyat,és magamon akarok uralkodni. A vértasakokkal is megleszek, s így, mind gondviselő, nem szeretnék ölni. Az nem lenne szép. Tehát, igyekszem azt a látszatot kelteni,mintha csak egy ártatlan anyuka volnék, aki gyermekével kicsit kimozdult a babakocsival levegőzni. Ami voltaképpen igaz. Szükség van egy kis kimozdulásra, nem szabad zacskóban leélni az életünket végig. De emberek közelébe akkor sem szeretnék menni. Most ez így jó,így is tartok vele hazafele.
a hozzászólás Rivernek készült, 518 szót tartalmaz, és írás közben a bermuda locket című számot hallgattam.
Végre kezdem azt érezni, hogy a dolgok kezdenek rendbe jönni körülöttem, végre érzem azt, hogy az életem kezd rendbe jönni, valami jó dolog is történik végre velem hosszú idő után. Sosem voltam az a fajta lány, aki erőltette a pasizást, a szerelmet, eddig nem nagyon foglalkoztam vele. Főleg mivel jó ideig egy templom padlás terére voltam bezárva, utána pedig mondhatni elkezdtem ismerkedni a világgal, illetve egy bosszún dolgoztam ezerrel, így hát érthető, hogy erre nem nagyon volt időm, de így vissza gondolva nem is bánom annyira, hiszen ki tudja, ha másképp alakulnak a dolgaim, akkor lehet, hogy Travist nem ismertem volna meg, az pedig eléggé nagy kár lenne. Ismerem a legrosszabb énjét, de még így is szeretem őt. Nem emlékszem, hogy lett volna-e olyan csókom vele, amibe nem vitt volna bele érzelmet, soha nem csókolt meg érzelemmentesen, ez pedig nagyon tetszik. Maga az egész lénye nagyon tetszik. Jó ilyen közel lenni hozzá, érezni a finom illatát, kezének ölelését a derekamon. Lágyan megcsókolom majd újra szemeibe nézek. Igen, ezt megbeszéltük, és ettől akaratlanul is egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Lehet látni rajtam, hogy boldog vagyok. Szemem felcsillan, mikor a randiról van szó, de az örömöm nem tart sokáig mivel elkezd rezegni a telefon. Megnézem, hogy ki az, majd a telefont vissza rakom a zsebembe. - Egy randi? - a szememben még mindig lehet látni, hogy igazán boldog vagyok. - Nagyon jól hangzik, de ne haragudj, mennem kell. Még beszélünk. - gyengéden megcsókolom, majd felkelek mellőle és elindulok kifelé a parkból.
Travis Hewer
welcome to my world
► Residence :
☨ New Orleans
► Age :
124
► Total posts :
63
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Park Pént. Aug. 14, 2015 8:50 am
Davina & Travis
Az élet nem könnyű és mondjuk az sem lesz majd egy idő után mindegy, hogy Davi öregszik én meg nem. Most olyan 22-23-24 évesnek nézek ki, és ez így is fog maradni. Mindig. Mindig ez a jóképű Travis maradok majd. Mi lesz, ha majd ez lesz a végünk? Mi lesz ha ez miatt el kell majd szakadnunk egymástól? Lehet, hogy most még nem kellene ezen gondolkodnom, hiszen addig még évek állnak előttünk, de ha együtt maradunk azt semmiképpen nem szeretném, hogy Davi majd idősebb legyen mint én. Mármint, hogy idősebbnek nézzen ki, mint én. Akaratlanul is a mosoly ott ragad az arcomon. Egyszerűen szép emlékeim vannak róla, már ebben az egy hétben is, és nem bírom ki. Aztán odahajol és megcsókol. Viszonozom, lágyan és érzékien. Igazából nem szoktam csak úgy, érzelemmentesen megcsókolni Davit. Szerintem még egyszer sem volt úgy, hogy ne vittem volna bele sok érzelmet. Mármint annyit, amennyi felgyűlt bennem amióta vele vagyok. Fucsa egy érzés ez. Tényleg. És a kapcsolat is az lesz majd. -Akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük. - Örülök neki, hogy megbízik bennem és hogy megpróbálja velem ezt a dolgot. Nem volt már nagyon nagyon régen ilyesmiben részem. Ezért most itt az ideje. Itt az ideje annak, hogy megpróbáljam önmagamat adni. Nem ezt az önmagamat ami most vagyok, hanem a régit. Meg kell próbálnom, hiszen Davinak nem fog tetszeni a mostani Travis egy idő után... -Eljönnél velem vacsorázni valamikor? Ez lehetne az első igazi randink.
Egy pillanatát sem bánom annak, hogy megismertem Travist, ő az egyik legjobb dolog ami történhetett velem az életemben. Mondhatni felforgatta az életemet, de nem bánom, izgalmat hozott bele a mindennapjaimba, szerelembe estem anélkül, hogy akartam volna. Elmosolyodok, mikor azt mondja, hogy szebbé teszi a napjaimat. Oda hajolok hozzá, majd lágyan megcsókolom. Imádom érezni a csókját, szeretem, ha ölel, szeretem magát Travist, az egész lényét. Ilyet már rég nem éreztem pasi iránt, nem tudom, hogy ő mitől másabb, mint a többi vámpír akit megismertem, de örülök, hogy akkor, este, megláttam őt és oda mentem hozzá. A történetünk egy bárban kezdődött egy szimpla, átlagos beszélgetéssel. Nem tudom, hogy hogyan fog végződni, de én még nem akarom látni a kapcsolatunk végét, hisz még csak most kezdődik el az igazi történet, most fogunk elkezdeni igazán élni, együtt. Egyik kezem tarkójánál van, másik a combomon és úgy nézek rá. Szeretem őt, de nem tudom, hogy itt lenne-e a megfelelő alkalom arra, hogy kimondjam, nem akarom elsietni, így hát inkább éreztetem vele, ezek a tettek úgy is többet érnek minden szónál. Hisz a szeretet, szerelem tettekben valósul meg, nem szavakban. - Hiszek neked és bízok is benned. Többet érzek irántad, mint barátság, és szeretném, ha több is lenne köztünk. - mondom neki kedvesen, halványan mosolyogva.
Travis Hewer
welcome to my world
► Residence :
☨ New Orleans
► Age :
124
► Total posts :
63
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Park Szomb. Aug. 08, 2015 9:11 am
Davina & Travis
Kicsit elgondolkodom azon, hogy vajon mit fog tenni majd később velem ez a kapcsolat. Jobb leszek tőle vagy esetleg bele fogok unni majd...? Nem szeretnék rossz ember lenni. Ha jobban belegondolok, akkor eddig sem voltam rossz ember. Csak egy kicsit egoista és egy kicsit macsó és... megettem pár embert. Ezt csupán mindig is a túlélés céljából tettem. Lehet, hogyha lett volna az utamon mellettem egy ember akkor másként történt volna minden. Másképp alakultak volna az én dolgaim is, lehet, hogy nem ettem volna meg annyi nőt, nem használtam volna ki annyi embert. Hát nem tudom. A múltat nem lehet megváltoztatni, de a jövőmre tudok még hatni. Lehet, hogy ki kell próbálnom ezt az életet is. Elvégre majdnem 100 éven keresztül csak ugyan azt tettem. Végighallgatom Davit. Örülök neki, hogy jobban van, szeretném ha nem lenne neki gondja. -Én majd szebbé teszem a napjaid. - Elmosolyodom. Most már felszabadultam én is, nem úgy mint az elején a beszélgetésnek. Akkor még frusztráltnak éreztem magamat. Most... hogy itt van az ölelésemben, teljesen más az egész. Azok a bizonyos 'de'-vel folytatott mondatok... soha nem sül ki belőlük semmi jó sem. Jól van, nem mondom azt, hogy nem féltem egy kicsit Davit, meg magamat is attól, ami majd jönni fog... de most, jelen pillanatban úgy érzem, hogy meg tudom ezt tenni, túl tudok lépni a jelenlegi önmagamon. -Azt hiszem, hogy menne... mármint meg tudnék változni érted. Tudom, hogy keveset ugrottam még ez a hét alatt, de szerintem ebből kifolyólag menni fog. Komolyabban. Nem csak a szexig. - Odafordulok felé, kíváncsi pillantásom le se veszem róla. Lehet, hogy még nem változtam eleget számára. Lehet, hogy azt fogja mondani, várjunk még vele. Hát akkor várunk még. Ki fogom várni azt a pillanatot, amikor azt mondja rendben van, próbáljuk meg mi fog kisülni a dologból.
Kérdésén kicsit elgondolkodok. Jobban vagyok? Jobb a helyzetem? Persze, abból a szempontból jól vagyok, hogy nem vagyok rosszul, de itt a világ még mindig olyan mint akkor, anno. Klaus parancsolgat mindenkinek, mert mindenki fél tőle, pedig kétlem, hogy olyan veszélyes lenne, mint amilyennek titulálja magát, biztosra veszem, hogy van egy gyenge pontja ami akár olyan hatással is lehet rá, hogy meggyengüljön, akár csak lelkileg. Nekem az is pont elég lenne, csak gyengüljön valamilyen szinten, hogy könnyebb legyen vele végezni. Talán a lánya, Hope lehet az ő gyenge pontja. Még az ő kő szívét is megmelengedi Hope tudata, ez olyan dolog ami gyengeséget jelenthet számára, és ha mást nem, ezt kifogom tudni majd használni. - Igen, jobban vagyok. Azt hiszem, hogy szép lassan kezd minden rendbe jönni az életemben. - mondom halványan mosolyogva miután felébredtem a gondolataimból. Utálom Klaust, és utálom azt a dolgot, hogy rengetegszer ő jár a fejemben, pedig én ezt nem akarom, lazítani szeretnék kicsit. Kikapcsolódni, de hát az élet nem áll meg attól, mert én ezt szeretném, sorban történnek az események. - Én szeretném, de... - itt kicsit elhal a hangom és a földet nézem pár pillanatig amíg össze szedem a gondolataimat. - Biztos, hogy szeretnéd? Hisz évekig csak egy éjszakás kalandokból állt az életed. Én pedig nem akarom, hogy ami köztünk van, az csak szex legyen. - immáron ismét a szemeibe nézek. Tudom, hogy bíznom kellene benne és bízok is, nem erről van szó, csak... Csak az ember nem változik meg egyik napról a másikra, habár már az is nagy lépés volt tőle, hogy akkor éjszaka betartotta az ígéretét.
Travis Hewer
welcome to my world
► Residence :
☨ New Orleans
► Age :
124
► Total posts :
63
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Park Csüt. Aug. 06, 2015 12:29 pm
Davina & Travis
Figyelemmel hallgatom amit mesél. Próbálom megjegyezni a neveket, mert még amióta itt vagyok, nem találkoztam másik vámpírral. És lehet, hogy nem fogják jó szemmel nézni egy új jövevény jelenlétét ha megtudják, hogy itt vagyok. Na meg ilyenkor legalább ki tudom majd húzni magamat... ha egy kicsit ismerem őket, akár csak ennyiből, hogy Davi mesél róluk. Őt soha nem használnám kifogásnak, nem akarom semmilyen bajba belesodorni. Viszont azt hiszem szeretnék találkozni majd hamarosan egy-két vámpírral itt New Orleansban. Jó lenne haverkodni valakivel. -Értem. Akkor azt hiszem, nem volt piskóta az életed... nem lehetett könnyű megbirkózni ezekkel a dolgokkal. Most már viszont valamennyivel jobb nem? - Érdeklődöm és a csók után közelebb húzom magamhoz. Szeretem a közelségét. Finoman átkarolom és oldalra fordítom fejemet, hogy teljes egészében lássam őt. Azt, hogy ki és mi van körülöttünk most az... egyáltalán nem érdekel. Apró mosolyra húzom a számat. A kérdése egy kicsit meglep. Mi legyen? Mit válaszoljak? Nagyon nem rám vall ez a viselkedés és lehet, hogy abba kellett volna hagyni, de lehet, hogy már nem is tudnék visszatérni ahhoz az énemhez ami voltam... egy pár másodpercig habozom, addig egy rakás dolog fut le a fejemben. Tipikus mi van ha dolgok. Igazából utálom a mi van ha vagy mi lesz ha dolgokat. Szeretek a mának élni, szeretem ha megfoghatom a pillanatot amit éppen át akarok élni. Azt hiszem ennek értelmében kell döntenem. Különben meghazudtolnám magamat és csalódást is okoznék Davinak és egyiket sem szeretném. -... Szerintem megpróbálhatnánk együtt, ha... ha Te is benne lennél. - Nem is tudom miért, de egy kicsit talán észrevehető apró bizonytalanság a hangomban. Tudom, hogy ő is ezt akarja, szóval egyszerűen csak... csak... elszoktam már ettől a dologtól.
- Van egy vámpír... Marcel a neve. - úgy döntöttem, hogy ha már elmondok neki valamit, akkor azzal fogom kezdeni, hogy elmondom, hogy hogyan sikerült belekeverednem ebbe a világba. - Volt az a bizonyos Aratási ünnep, Marcel megmentett engem, neki köszönhetem azt, hogy életben vagyok és, hogy akkor nem öltek meg engem. Hatalmas erőm volt, éreztem, hogy a boszorkányok mikor varázsolnak, és szólnom kellett egyből Marcelnek. Mondhatni fogoly voltam, de sosem tekintettem így rá, hisz adósa voltam Marcelnek, mert megmentette az életemet. - ahogy mesélek neki eszembe jut az az időszak amikor egyre rosszabbul és rosszabbul voltam. Mikor földet és minden egyéb más dolgot hánytam, nagyon rosszul voltam. Lelki szemeim előtt még most is látom amikor a szakadó esőben kimentünk a temetőbe, hogy véget vessünk ennek, tudtam, hogy csak is egy megoldás létezik. Féltem a haláltól, de tudtam, hogy ez a jó döntés. Kicsit megrázom a fejemet, hogy eltereljem a gondolataimat, nem akarom újra és újra átélni azt a napot. - A többit talán majd később. Ha mindent elmondanék most, akkor nem lennék érdekes számodra. - mondom neki és elmosolyodok mikor azt mondja, hogy reméli nem okoz nekem csalódást. Nem hiszem, hogy bármikor is csalódni tudnék benne, hisz láttam már a rossz énjét, tudom, hogy milyen. Jól esik mikor picit megcsókol. Nem húzódok el tőle, csak a szemeibe nézek. - Mi van akkor most velünk?... - kérdezem halkan.
Travis Hewer
welcome to my world
► Residence :
☨ New Orleans
► Age :
124
► Total posts :
63
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Park Csüt. Aug. 06, 2015 9:13 am
Davina & Travis
Tényleg más vagyok. Most ha így belegondolok akkor abszolút nem vagyok jelenleg az aki eddig. Nem értem, hogy hogyan tud valaki ilyen rövid idő alatt ennyit változtatni az emberen. Senkinek nem sikerült ezt elérnie az elmúlt 100 évben, pedig voltak próbálkozások, de most, pár nap alatt Davi megváltotta nálam a világot. Egyszerűen össze vagyok zavarodva ettől a helyzettől, és nem tudom mit fog majd kiváltani belőlem később. Egy kicsit lehet, hogy félek is tőle. Lehet, hogy ez az énem túl puha és nem fog ellenállni sok mindennek ha például veszély fog fenyegetni. Na és végképp nem szeretnék csalódást okozni Davinak. Azt már nem. Azt hiszem soha nem akarom, soha nem akarom megbántani. Ahogy végigmondom a mondókámat, észreveszem, hogy elmosolyodik és egy kicsit boldogabb arcot vág. Mintha felszabadult volna. Ennek aztán nagyon örülök. Lehet, hogy ért valami a csomó bók amit az évek során megtanultam, és persze most ahogy kimagyaráztam a vámpírokat... A kérdésére apró mosoly jelenik meg az arcomon, felvonom a szemöldökömet és elagyalok. Mit szeretnék még róla tudni...? -Mindent. Elég sok mindent tudok már de még többet. - Vonom meg a vállamat, kiegyenesedem a padon és kicsit oldalra fordulok, hogy lássam rendesen az arcát. Aztán egy picit meglepődök azon amit mondd.- Ohh, hát ez gyorsan ment... - viccelődik egy kicsit.- Na jó, komolyra fordítva, örülök neki, hogy valami újat is tudtam neked mutatni és behozni az életedbe. Remélem nem fogok csalódást okozni. - Egy kis csábos félmosoly jelenik meg az arcomon majd közelebb hajolok és apró csókot lehelek az ajkára. Most már nem bírtam tovább.
Habár már viszonylag régen történt az amikor Klaus megölte egy barátomat, de még mindig, a mai napig látom a lelki szemeim előtt azt, hogy hogyan ölte meg... Nem tudok túl lépni rajta, nem bírom elfelejteni, túlságosan is szerettem őt... Viszont úgy érzem, hogy Travis segíthet nekem felejteni, túllépni ezen az egészen, hisz hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzek iránta semmit. Nyílvánvaló, hogy kezdek beleszeretni, és az a helyzet, hogy nem is akarom azt, hogy ez ne történjen meg. Elmosolyodok mikor azt mondja, hogy szeretne jobban is megismerni, picit el is nevetem magamat akaratlanul a mondata miatt, hisz egész jól ismer, úgy ahogy senki más, persze tudom, hogy nem erre gondolt. Abban pedig tényleg igaza van, hogy nem minden olyan vámpír, mint Klaus. Nem mindegyik szívtelen és önző, nem mindegyik gyilkol ész nélkül. Leülök mellé és felé fordulok, úgy hallgatom végig őt. Egy teljesen másik énjét mutatja most nekem, amit még nem ismertem eddig. Talán ilyen lehetett a régi Travis is, kedves, aranyos, megértő. Megmosolyogtat minden egyes szava, olyan kedves, és ahogy hallgatom őt percről-percre egyre jobban tudatosul bennem, hogy igen, én szerelmes lettem. - Mit szeretnél tudni rólam? - kérdezem tőle kedvesen, hogy reagáljak is arra valamit, hogy megszeretne jobban ismerni. - Ami pedig a vámpírok illeti... Azt hiszem sikerült bebizonyítanod, mert te nem olyan vagy. - mondom neki a szemeibe nézve.
Travis Hewer
welcome to my world
► Residence :
☨ New Orleans
► Age :
124
► Total posts :
63
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Park Szer. Aug. 05, 2015 11:08 am
Davina & Travis
Figyelem a mozdulatait, a rezdüléseit és nem utolsó sorban a szívverését. Tetszik, hogy ilyen visszafogott és nem az a nyomulós, kezdeményezős fajta. Nem sok ilyen lányt ismerek, nem sok ilyen lánnyal volt dolgom. Kicsit nehéz, de azt hiszem meg tudok birkózni vele. Na meg lehet, hogy pont ez is tetszett meg benne... Lehet, hogy megéri ezt most nekem. Azért egy kicsit frusztrál a véleménye a vámpírokról, de lehet, hogy ha több időt töltök vele, akkor el fogom felejteni ezt a dolgot... Kicsit mocorgok, majd elmosolyodom amikor megszólal. Ez talán egy kis biztató mosoly felé, nem akarom, hogy azt higgye, hogy ideges vagyok vagy frusztrált vagy akármi. -Ja igen, ez a Klaus. Már meséltél róla... Tudod nem vagyunk egyformák. Szerintem ezt kezded belátni te is, hiszen itt vagyok én! Azt hiszem, szeretnélek jobban is megismerni. - Ez csak úgy kicsúszott a számon. Most nem szabad elbizonytalanodnom. Mi?? Hogy én elbizonytalanodni. Te jó ég! Itt már kezdenek problémák lenni. Egy kicsit talán kezdek megváltozni. Nem tudom, hogy akarom e még ezt a változást. Azt hiszem Davi teszi velem mindezt. -Úgy érzem, be akarom bizonyítani, hogy más vámpírok is vannak mint a te elképzelésed. Ja meg persze nem utolsó sorban különleges vagy. Számomra biztosan. - Valamiért olyan különleges érzés volt ezt most kimondani. Nem tudom... azelőtt soha nem mondtam ilyet egy lánynak sem. Esetleg még akkor amikor ember voltam... talán igen. Azt hiszem pontosan arra kezd emlékeztetni. Arra a lányra, akivel akkor voltam. Talán többe kellene gondolkodnom? Lehet, hogy még többet kellene ezen a dolgon gondolkodom. Kicsit most a jó és rossz harca zajlik bennem. Nem tudom melyik énemre hallgassak. Szerintem ez a beszélgetés most nagyon el fogja ezt dönteni. Szeretném ha megoldódna ez az egész hamarosan.
Nem ülök le mellé a padra, szükségem van most arra, hogy legyen köztünk egy kis távolság, kell ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni és normális mondatokat mondani. Nem tudom, hogy hogyan mondjam el neki jobban a dolgokat, reménykedek abban, hogy nem kell neki jobban elmagyaráznom, hogy megérti és abban is reménykedek, hogy nem fog kérdezősködni. Szívem szerint már most abba hagynám ezt a beszélgetést. Nézem ahogy leül a padra és pár pillanatra a szemeibe nézek. Akaratlanul is elmosolyodok mikor azt mondja, hogy sokat gondol rám. Nem tudom, hogy mit kéne mondanom vagy tennem, hogyan kéne folytatni ezt az egészet. Annyira új még nekem ez az egész helyzet, és nem csak azért, mert Travissel olyan dolgokat élhettem meg amit még senkivel sem, hanem azért is, mert ő vámpír, én pedig már nem is tudom mióta ki nem állhatom őket. 2 vámpír van akiket nem gyűlőlök. Marcel, és Rebekah. Illetve ott van még Hayley is, de ő hibrid, viszont vele sincsen semmi bajom. Aztán itt van Travis... Mióta belépett az életembe szinte minden megváltozott. Megváltoztam. - Igazából egy vámpírt utálok, de őt nagyon. Klaus Mikaelson. Túl nagy, túl sok fájdalmat okozott már nekem, és valahogy miatta úgy gondoltam, hogy minden vámpír ilyen, mint ő. Alig van pár ismerősöm akiket nem utálok, de vámpírok. Nem engedek magamhoz közel Klaus fajtákat. De te... Más vagy. - mondom halkan, végig a szemeibe nézve. - Sosem éreztem azt, hogy utálnom kéne téged, sőt, az ellenkezőjét érzem... És nem hiszem, hogy ez megfog változni, mert nem okoztál nekem fájdalmat. - fejezem be végül a mondatomat.
Travis Hewer
welcome to my world
► Residence :
☨ New Orleans
► Age :
124
► Total posts :
63
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Park Kedd Aug. 04, 2015 2:03 pm
Davina & Travis
Csak gondolkodom, egyfolytában az jár a fejemben, hogy hogy lehet ilyen szép. Na meg nem utolsó sorban ilyen kedves és... elszánt. Mert az. Na meg hogy tudhatna engem szeretni? Hiszen én vámpír vagyok és már az első találkozásunkkor kijelentette, hogy utálja a vámpírokat. Ki tudja, lehet, hogy engem is megutál majd pár nap, pár hét, pár hónap múlva... Egyik majd másik lábamon támaszkodom. Kicsit frusztrál ez a helyzet, így nem nagyon tudok egy helyben maradni. Úgy döntök végül, hogy leülök a padra. Biztos ami biztos. Ez így tuti jobb lesz. Amikor azt mondja, hogy nem érteném meg kicsit elvörösödik a fejem. Nem mondok rá semmit. A nők mindig azt hiszik, hogy a férfiak nem értenek meg dolgokat. Pedig igen is megértik őket, csak kellene, hogy elmagyarázzák azt. Ha nem ül le mellém, akkor felfelé nézek rá, könyökömet ráhelyezem a térdemre és erre helyezem testsúlyomat. Csak hallgatom egy darabig. Amikor azt mondja nem tettem rosszat akkor elmosolyodom halványan. Oké, hurrá, haladunk. - Nekem is az volt. - Bólintok egyet, és hagyom, hogy végigmondja amit szeretne. Elég kíváncsi vagyok arra, hogy mit fog most közölni, miért volt ez az egész. Szerintem nem kellett volna, hogy kerüljön... már rég megbeszélhettük volna ezt az egészet. Amikor azt mondja, nem tud csak barátként tekinteni rám egy kicsit meglepődök. Nem éppen erre számítottam. - Hát, én is össze zavarodtam. Sokat gondolok rád. - Hirtelen azt sem tudom mit kell ilyesmire felelni. Egy pár perc kell, mire összeszedem a gondolataimat. - Az első találkozásunknál azt mondtad, hogy utálod a vámpírokat. Attól félek, hogy majd engem is megfogsz...
Rengeteg érzés fut át rajtam most, mikor megláttam, most, hogy itt áll előttem az a személy, akit kerültem napokon keresztül. Most meg itt van és fogalma sincs semmiről, nem tudja, hogy mit érzek, és az a helyzet, hogy nem tudom, hogy tudnia kéne róla. Annyira össze vagyok zavarodva, még magam sem tudom pontosan, hogy ez most mi is amit érzek, nem tudok kiigazolódni magamon, nem tudok semmit, csak annyit tudok, hogy nagyon szeretek Travis társaságában lenni. Imádom a hangját, a mosolyát, a tekintetét ahogy rám néz, ahogy végigmér, mint például most is. - Nem hiszem, hogy megértenéd. - mondom a szemébe nézve, majd mikor nem tudom tovább állni a tekintetét kicsit a földet nézem, mintha olyan érdekes lenne. Muszáj elszakadnom a szemeitől legalább addig, amíg össze szedem magam. Már elkezdtem neki mondani, úgyhogy muszáj is befejeznem, el kell neki mondanom annak az okát, hogy mégis miért kerültem őt a közös éjszakánk után napokig, hogy miért nem kerestem őt, nem adtam semmi jelet magamról, most meg itt állok előtte és a szemébe mondtam, hogy kerültem őt, nem tehetem meg vele azt, hogy az okát nem mondom el. Ha nem is lesz semmi, de legalább megtudja. - Nem, nem tettél semmi rosszat. - mondom neki kedvesen. Apró mosoly jelenik meg az arcomon mikor azt mondja, hogy hiányoztam. A szívem egyből gyorsabban kezd el verni ettől az egyetlen kis szótól amit mondott nekem. - A múlt éjszaka... Az jó volt. - mosolygok, de lehet látni rajtam, hogy ez egy erőltetett mosoly. - Mikor elmentél volt időm gondolkodni, és... Rájöttem, hogy én nem tudok csak barátként tekinteni rád. Ezért kerültelek, mert nem akartam elmondani, és én is össze vagyok zavarodva.
Travis Hewer
welcome to my world
► Residence :
☨ New Orleans
► Age :
124
► Total posts :
63
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Park Kedd Aug. 04, 2015 11:59 am
Davina & Travis
Nem igazán tudom mi történik velem. Szerintem már évek óta -nagyonnagyonrég- nem éreztem milyet mint most. Valahogy egy aprócska láng mintha meggyulladt volna bennem és aztán... most meg már kezd egyre nagyobb és nagyobb lenni. Nem akarom, hogy annyira megnőjön bennem, hogy szerelmes legyek és csak előre lássak. A legutóbbi dolognál sem sült el jól. Igaz, hogy az 100 évvel ezelőtt történt de... nem tudom, mit váltana ki belőlem most ez a dolog. Szeretem, hogy soha nem fáradok ki. Akár egész nap kocoghatnék itt a parkban, nem kell soha fulladoznom, kapkodnom a levegőt. Mert valójában nem is veszek levegőt. Nem is tudnám mi lenne velem ha most emberré változnék... elfelejtenék szerintem néha levegőt venni. Milyen nehéz is lenne visszaszokni az emberi dolgokra! Már nem is biztos, hogy az akarnék lenni újra. Na meg persze hiába ábrándozom ilyesmiről, úgy sem lehet. Mert nincs rád gyógymód. Most ha dobogna a szívem akkor lehet, hogy kiugrott volna a helyéről amikor megláttam Davit azon a padon. Csajozós dumákban már otthon vagyok, de ő teljesen más és vele nem játszhatom el azokat a dolgokat, amiket más nőkkel is. Soha, nem tudnék már úgy viszonyulni hozzá, mint más nőkhöz. Furcsa... nagyon furcsa... Elmosolyodom amikor feláll. Pimaszul végignézek rajta, majd szemeim az övét kezdik el pásztázni. A magyarázkodás kicsit furcsán indul, de aztán... -Valami rosszat tettem? - Nem teljesen tudom feldolgozni ezt, valahogy szerintem már nagyon berozsdásodtam ilyen esetekből és... és nem is tudom hogyan értelmezzem. Úgy viselkedem, mint egy normális ember, nem is közeledem most még felé. Csak állok előtte, mereven és felhúzott szemöldökkel várva mit is válaszol. Félig. -Hiányoztál. - Blablabla, az ördög énem ilyenkor mindig megszólal bennem, hogy miért vagyok már megint ennyire nyálas. Jobb voltam szerinte olyan bunkón, macsósan. Hát nem tudom...
Az elmúlt napokban nagyon sokat gondoltam Travisre, többet is mint amennyit kellett volna. A lelki szemeim előtt még mindig látom az éjszakánkat, érzem a csókjait, az érintését. Látom a mosolyát, a tekintetét ahogy rám nézett. Az egész éjszaka élénken él még bennem, és az a helyzet, hogy nem is akarom elfelejteni, mert jól éreztem magamat vele, mint eddig bármikor mikor csak össze futottunk az utcán, vagy valamelyik bárban. Viszont az érzéseim megváltoztak szerintem iránta, hisz eddig nem foglalkoztam ennyit vele, csak örültem néhány találkozásnak aztán ennyi, nem foglalkoztam vele, most meg... Egyfolytában rá gondolok, rajta jár az eszem és nem tudok ez ellen semmit sem tenni. Viszont nem akarom neki elmondani ezeket a dolgokat, hisz tudom, hogy mi lenne a válasza, reakciója arra ami most bennem zajlik, amit érzek iránta, így hát megkímélem magamat egy ilyesfajta beszélgetéstől. Ha a szemébe kéne néznem, és úgy mondanom, hogy semmi nem változott azóta az éjszaka óta, akkor nem tudom, hogy megtudnám-e tenni, nem tudom, hogy képes lennék-e a szemébe hazudni. Meg amúgy is, hallaná a szívverésemet, egyből rájönne, hogy hazudok és el kéne kezdenem neki magyarázkodni, abból pedig nem túl sok jó dolog alakulhatna ki. Gondolataimból egy hang ébreszt fel, egy nagyon ismerős hang, annak a személynek a hangja akit 4 napig folyamatosan kerültem. - Travis... Szia. - mondom kissé meglepetten és felállok a padról, közben igyekszek egy mosolyt erőltetni magamra. Furcsa őt látni most, főleg, hogy a haja nincs belőve és nem a megszokott ruháiban van, - legalábbis amit az ember megszokhatott tőle - de nekem még így is tetszik. Túlságosan is tetszik. - Nem kerüllek, csak... - muszáj elhallgatnom, mert így hirtelen semmi alibi nem jut az eszembe, nem tudom, hogy mivel tudnám kimagyarázni magamat. - Nah jó, de, kerültelek. - mondom halkan, mert rájöttem, hogy jobb, ha inkább elmondok neki mindent.
Travis Hewer
welcome to my world
► Residence :
☨ New Orleans
► Age :
124
► Total posts :
63
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Park Kedd Aug. 04, 2015 10:24 am
Davina & Travis
Nincs is jobb egy kis délutáni sportolásnál ha az ember már szét unja magát a hotelszobában. Na igen. Mostanság nem nagyon voltam semerre, kicsit átgondoltam a dolgaimat, az életemet... Ja meg ittam persze. Az az egy dolog soha nem maradhat el az étrendemből. A szállodával szemben lévő parkba megyek le, elég nagy ez a hely, amióta itt vagyok még egyszer sem próbáltam ki. Nincs nálam semmi cucc, csak a saját gondolataim. A hátsó bejáratnál megyek be, és bal felé indulok neki a futásnak. Közben egyre csak az jár a fejemben, hogy vajon napokkal ezelőtt, ami Davival történt mennyire érinthette őt rosszul? Csak mert hiába kerestem, nem igazán kaptam választ, ahol jártam azelőtt, ő ott nem volt. Nem tudom, hogy ez most csak véletlen egybeesés lehet, dolga van neki, vagy mi a franc. Aztán egy nap után már nem is kerestem, mivel nem akartam elüldözni magam mellől, ha nem muszáj. Ugyan, ki örülne neki, ha napokon keresztül zargatnák és nem is érdekli... Hát én biztosan nem. Úgyhogy azt hiszem napokon keresztül csak ezen kattogott az agyam. Hé, Travis, szedd már össze magad végre! Nem ilyen vagy. Mindig mondogatta egy belső hang, viszont oda se figyeltem rá. Nem is értem, mi lehet ez az érzés. Hiányozna? Lassú tempóban haladok végig a sétányon nem is figyelve a nőkre akik megfordulnak utánam. Máskor mindig odamentem hozzájuk és dumáltunk egy kicsit, esetleg számot cseréltünk, de most éppen nem érdekelnek. Majd ha vérre lesz szükségem... akkor találok valamit. Ismerős alak rajzolódik ki előttem a következő fordulópontnál. Mikor közelebb érek, meglátom azt a csodás hajat, a szép arcocskát. Na, Davi most nem menekülsz előlem! -Szép délutánt hölgyem. Maga kerül engem? - Nem szóltam már méterekről előre, nehogy megijesszem, inkább megvártam még észrevesz. Kifújtam magam, megálltam előtte. Nem tudtam mit mondjak még.
4 nap telt el azóta, hogy lefeküdtem Travissel, azóta kicsit másabb vagyok, picit megváltoztam. A gondolataim össze vissza vannak, nem tudok rendet tenni a fejemben. Travist 4 napja kerülöm, nem akarom találkozni vele. Nem azért, mert nem volt jó a szex, mert jó volt, nagyon is, csak nem tudom, hogy mi van köztünk. Teljesen össze vagyok zavarodva, és amíg legalább én nem tudom, hogy mi folyik a fejemben addig nem hiszem, hogy jó ötlet lenne találkozni vele. Kerülöm a bárok területét, hogy még csak véletlenül se fussak össze vele, eddig szerencsére sikerült nem látnom őt. Nem tudom meddig fogom még ezt folytatni, de egy darabig még tervezem. Tudom, hogy milyen a legrosszabb énje, elmesélte, de azt is tudom, hogy milyen a jó és kedves énje. Azóta a bizonyos éjszaka óta nem tudom, hogy mit érzek iránta, mindaddig azt hittem, hogy szimplán csak valami barátság dolog kezd kialakulni kettőnk között, de nem tudom, hogy a részemről ez még mindig barátság-e, vagy több annál. Mindent megváltoztatott számomra az az este Travissal. Már nem tudok semlegesen hozzá állni, ha róla van szó, és ez kicsit kezd idegesíteni, hisz folyton ő jár a fejemben, nem tudok nem gondolni rá, képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Délután 5 óra körül járhat az idő, én pedig úgy döntök, hogy elmegyek kicsit sétálni, de kizárólag olyan helyekre ahol elég csekély az esély arra, hogy meglátom felbukkanni Travist. Jobb neki, ha vissza tér a régi életéhez. Ahhoz, amiben nem számított, hogy kivel fekszik össze, vagy hogy mennyit iszik egy adott emberből. Jól érezte magát és ez a lényeg, miért is akarnám én megváltoztatni? Hisz nem számítok neki, akkor meg mi a fenéért törjem magamat? Élje csak tovább szépen az életét. Az egyik közeli parkhoz megyek, ott pedig leülök egy szabad padra és nézem az embereket. Élvezem a napsütést és hallgatom a madarak csiripelését.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Park 
• 
• 
