Tudtam, hogy most egy olyan lavinát indítottam el, amit nehezen fogok tudni megállítani. Mikor rájövünk ilyen horderejű dolgokra egy kicsit legmélyen mindig azt reméljük, hogy ez csak valami rossz vicc, vagy egy rossz álom. Aztán rájövünk, hogy ez mind a valóság. Rájövünk, hogy nem álmodunk és hogy az életünk mostantól bizonyos irányban meg fog változni. Ezt ő pont így élte át. Láttam rajta a kétségbeesést, a félelmet, a gyűlöletet. Nem tudta és nem is akarta elrejteni előlem az érzéseit. Furcsa volt egy vámpírt így látni de teljesen meg tudtam érteni, hogy min is megy most keresztül. Sajnáltam. Senkinek sem kívánnám ezt. Egy két vámpír kivételével...
-Tudod, hogy ilyenben nem hazudnék. Nem is lenne rá okom. – tudtam, hogy ezt ő is így gondolta, de szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy nincs köztünk semmi félreértés. A barátom akit régen ismertem már odaveszett. Már nem érdekli más csak Klaus és az ő kívánságai. Tudom, hogy ez a kötődés miatt van és hogy meg lehet szakítani, de valahogy nincs hozzá türelmem, hogy végignézzem ahogy többször is eltöri a testében minden egyes csontját. Sokkal egyszerűbb lenne megölni bármennyire is fájna. -Nézd, én sosem akartam ezt. Most viszont itt ez a helyzet és nem tudok mit csinálni. Én nem vagyok hallhatatlan mint te. – éreztem a megvetést és a felháborodást ami felőle jött. Biztos azt hitte, hogy én ezzel elárulom őt. Pedig nem. Én csak a jót akarom mindkettejüknek ahogy azt mindig is szerettem volna. -Nem tudom egész pontosan. Annyira nem tartottam figyelemmel. Miután megtudtam, hogy mi lett belőle egyenesen idejöttem a városba. – nem egészen ez volt az indokom, de jobbnak láttam ha nem avatom még be a terveimbe. Túl korai lenne mindennek elébe menni. -Beszélj vele ha gondolod. Ha akarod, el is kísérhetlek. Talán valamit megtuthatok Klaus-ról valami hasznosat - a szerelmük számomra nem a legfontosabb. Oldják meg ketten, mert ennél most sürgetőbb ügyeim is akadnak. Összehúztam az asztalon található poharakat egy helyre és felálltam az asztalra dobva egy kis pénzt az italokért. De mielőtt elsétáltam volna, eszembe jutott, hogy valami bál lesz a városban. Nem tudtam sokat róla de érdekelt. -Gondolom tudsz a bálról. Szeretném ha eljönnél. Jó lenne egy kis ismerős társaság. – mosolyogtam egyet, megvártam a válaszát és kisétáltam a Grill-ből. Utamat egyenesen hazafelé vettem, hogy jobban beleássam magam Jack ügyébe.
Köszönöm a játékot, részemről vége mert nem tudom hova tudnánk még húzni
Ahogy elnézem Maxet, teljesen elfelejtette, hogy én most épp rejtőzködő üzemmódban vagyok, pontosabban voltam, vagyis még pontosabban még mindig az vagyok, csak részben. Megjegyzésére felnevetek és megcsóválom a fejem. - Igen, valószínűleg így lesz, szóval még én tartozom neked hálával, hogy leültél ide mellém és elvonod a figyelmet rólam. Mellesleg még a színvonalat is emeled. Nem vagy semmi... - mondom irónikusan és újra elmosolyodok. Pont befejezem a mondatom, mikor a pultos hozza Maxnek a következő kört. Ő aztán nem lazsál, azt meg kell hagyni. Mindjárt kettőt kap. Már annyira hiányzott ez a hely is, imádtam itt lógni mindig is, ez a hely Mystic Falls egyik legjobb helye. Mikor felteszem Maxnek a kérdés a segítségével kapcsolatban, érdeklődve várom a válaszát. Ám amikor az megérkezik, a szemeim elkerekednek. - Hogy mi? - kérdezem, és az előbbi mosoly egy pillanat alatt lehervad az arcomról. - Azt akarod mondani, hogy... - nyelek nagyot, és nem akarom elhinni. Kezeim ökölbe szorulnak, és most annyira felment bennem a pumpa, hogy legszívesebben most azonnal fognám magam, és elrohannék Jackhez, hogy mindenfélét a fejéhez vágjak. Vagyis nem. Inkább Klaushoz kéne mennem... Elhúzom Max elől a második felesét, és lehúzom. Ilyen nincs. Ezt nem hiszem el. - Most ez komoly? Mond, hogy csak vicceltél! - hajtom a fejem a kezembe és mélyet sóhajtok. Ez jelentősen megnehezíti a dolgomat. Jack sosem akart hibrid lenni, hát akkor miért lett az? Miután "meghaltam" rögtön rohant Klaushoz? Max nem viccelt. Mért is viccelt volna ilyennel? Csak hát reménykedni azért még lehet, nem? A következő mondataira azonban újra elkerekednek a szemeim. - Mi az, hogy nem érdekel? Max könyörgöm, ő az egyik barátod! Komolyan fognád magad és semmi lelkiismerettel és nulla fájdalommal megölnéd? - nézek rá felháborodott arccal. Hát ezt nem hiszem el, komolyan mondom. Most mégis mit csináljak? Jack lehet, hogy már rég elfelejtett, és nem is akar újra látni. Mellesleg ki tudja, hogy én így bírnám-e a dolgot úgy, hogy tudom, hogy Klaust védelmezi. Azt védelmezi, akit én teljes szívemből gyűlölök és ki akarok nyírni. Hogy lehetett ilyen hülye, hogy bedőlt neki? - Mennyi idő kellett neki, hogy beálljon a többi seggnyaló közé? - nézek rá Maxre. Meg akarom tudni, hogy mennyi idő kellett neki ahhoz, hogy el tudja felejteni, hogy én mennyire mondtam neki, hogy bármi történjék, ne tegye meg. Miért nem tudott egyszer rám hallgatni? Most ez nagyon felidegesített, és szegény Maxnek jó pár kérdést a fejéhez vágtam. - Azt hiszem ezekről nem is téged, hanem Jacket kéne megkérdeznem. Csak félek, hogy nem lenne jó vége a beszélgetésünknek... - csóválom meg a fejem és most kedvem lenne kinyírni bárkit is. Ritkán van ilyen, de ha keresztülhúzzák a számításaimat, azt nem igazán szeretem...
Persze. Hogy is lehettem ilyen hülye. Ő most rejtőzködik itt én meg ilyen nyílvánosan leszólítom. Ha jól emlékszek akkor Klaus és Jack elől próbál meg eltűnni. Meg úgy általánosságban mindenki elől. Velem viszont hajlandó beszélni bármikor mert megbízik bennem. Ez kölcsönös de azért odafigyelek arra, hogy miket osztok meg vele, nehogy egy napon ellenem fordítsa a titkaimat.
Nem értem magam. Útálom a vámpírokat vele mégis képes vagyok jól kijönni. Lehet azért van mert régebb óta ismerem. Akkor is jóban voltunk amikor még ember volt. Egy egész kis történelmünk van így kettőnknek. Nem mellesleg ahogy megtudtam Jack is a városban van és beállt Klaus hibridjei közé. Nem lehet neki könnyű, hisz élete szerelméről van szó. - Igen, ez teljesen kiment a fejemből. Ne aggódj, most hogy itt vagyok mindenki engem és a kifogástalan külsőmet fogja csodálni, téged észre sem fognak venni – próbálom egy poénnal elütni a kínos helyzetet. Időközben a csapos megérkezik a következő körrel, pont ahogy azt kértem. Két poharat emel le az ezüstözött tálcáról és szép csendben, egy szó nélkül visszamegy a pulthoz. Szeretem az itteni kiszolgálást, gyors és problémamentes. Félre tolom magam elől az üreset de nem kezdek hozzá a következőhöz. - Nem akarlak elszomorítani, de ha Klaus-al szembe mész, akkor valószínű hogy először Jack-et kell majd megöld. Klaust a Hibridjei védelmezik, tehát Jack is elsőként fogja az életét adni érte. – ahogy kimondtam eszembe jutott, hogy Lily nem tud Jack hibridségéről. Nagyon jó. Egyre hülyébnek érzem magam ebben a beszélgetésben. Először megérdezem a nyílvánvalót most meg olyat kotyogok el amit nem kéne. Azt hiszem nem lesz szükség arra a pohárka italra, így is eléggé ütődött vagyok. - Nézd... ezt úgy értettem, hogy. – próbálom kimagyarázni magam, de ez már menthetetlen, úgyhogy nem is húzom tovább az idegeit, jobb ha elmondom neki az igazat. - Jack Hibrid lett. Már rájöttem, hogy erről nem tudtál, szóval most itt van, tessék. Hibrid.. Klaus tette azzá. Engem nem érdekel különösebben, hogy ő útban van, mert bármikor szívesen megölöm. Már bocs.. – hátra dőlök. Végre tiszta lapokkal folytathatjuk. Nem kell tovább titkolózni és azt mondok amit akarok, tudva, hogy nem kell odafigyeljek ezekre.
- Már megbocsáss. Tudtommal te akartál találkozni és te akarsz magad mellé szövetségeseket akik megmentik majd a segged ha kell. Szóval ajánlom vigyázz a szádra Rosalie mert nem mindenki olyan elnéző mint én. – nem kért semmit és mikor Rose valószínűleg valóban csak egy kedves gesztus gyanánt kért neki is még épp időben kapta el a pincér karját. - Azt mondtam semmit nem kérek. – pillantott mélyen a fiú szemeibe mire az egyetértően bólintott. - Nem kérsz semmit. – ismételte el Caroline után aki végre útjára engedte. Nem tetszett neki a nő és nem hatotta meg a története sem különben. Túl sok veszteség érte és túl sokat látott már ahhoz, hogy megveregesse a kicsilány vállait és bíztassa, hogy adja ki magából. Ezer meg egy dolga lett volna és a legkevésbé sem volt ideje egy szerelmes csitri bosszújára. Arról nem is beszélve, hogy Tyler mégis mi a francnak keres magának boszorkányt amikor ott van Bonnie? Valóban ennyire megváltozott volna a férfi? Nem értette, nem is akarta már az okok eredetét megtalálni. - Ó, istenem, maradj már csöndben! – nem hozta a barátságos formáját. Nem csak az idegesítette, hogy Tyler más nőkkel van, hanem a gondolat, hogy Bonnie helyett egy idegenbe vetette bizalmát és az is, hogy Rosalie olyan stílust mer megengedni magának ahhoz képest, hogy fogalmam sincs az ő múltjáról, gyászáról és veszteségeiről amit nem engedhetne meg magának. Nincs kedve tovább maradni és meghallgatni Rosalie Parkinson szívszaggató történetét. - Ha megtudom, hogy bármi módon átvered... – emelkedett meg és vette fel kabátját – megkereslek és kitépem a szívedet. – fordul sarkon és úgy hagyja ott a lányt mintha az ellensége volna. Pedig nem volt az. Egy számára teljesen közömbös ember aki rosszkor lépett be az életükbe, akaratlanul lopva el valaki helyét. Ami nem Rose hanem Tyler hibája volt. Rose azonban itt volt így rajta csapódott az ostor. Hogy megbízik-e a lányban? Semmi esetre sem. Ez azonban nem volt ok arra, hogy gyűlölje vagy ellenségként kezelje. Ahogy kilépett a Grillből hazaindult. Ennie kellett még mielőtt elönti agyát a lila köd.
Van, amikor az ember már ott tart, hogy nem érdekli, hogy ki látja meg, és ki nem, mert már annyira unja, hogy bujkálnia kell a város lakói, és a szerettei elől, hogy feladja a dolgot. Én most pont itt tartok. Vagyis részben. Tudom, hogy a család elutazott New Yorkba, azt azonban, hogy miért, nem tudom, nem is érdekel. A lényeg, hogy ők ki vannak csukva az alól, hogy megláthatnak, és már amúgy is tervezem, hogy megjelenek náluk. Akitől egyedül tartok, hogy meglát, az Jack és Klaus. Más igazán nincs. Még Jack oké, mert most már épp itt lenne az ideje őt is meglátogatni, de Klausszal még nem szeretnék szembetalálkozni semmiképp. Tehát így történt a dolog, hogy kapucni és minden takarást szolgáló eszköz nélkül ücsörgök a Grillben. Bár ahogy elnézem az embereket, nem fog sok időbe telni, amíg végigmegy a városon a pletyka, hogy élek, és virulok, és az összes létező ember, aki tudott a balesetemről elkezdi törni a fejét, hogy ez mégis hogy történhetett. Az sem kizáró tényező, hogy idejön egy tök ismeretlen arc, és megkérdezi, mi történt. Hát, de ez van... Valahogy mégiscsak vissza kell kerülnöm a köztudatba. Az asztalnál ülve kortyolgatom az italom, és olvasom az egyik női magazint, mikor Max-et veszem észre magammal szemben. - Neked is szia Max! - veszem el a poharat a számtól és becsukom a magazint, majd rámosolygok. Felemelő érzés olyannal beszélgetni, akit régen is ismertem. Vele már összefutottam párszor, valahogy lehetetlen elkerülni... - Semmi nem lett velem, egyszerűen csak még kicsit próbálom kerülni a társaságot, és kikerülni, hogy mindenki azzal a kérdéssel traktáljon, hogy: "Úristen Lily, hogy kerülsz te ide? Nem haltál meg? Mond mi van veled?" és blablabla... - illusztrálom a kíváncsiskodó embereket, akik tényleg ezt csinálják. Egy-kettő ilyennel már találkoztam, és sejtéseim szerint nem egy ilyen lesz még. Újabbat kortyolok az italomból, majd mikor Max elkezdi mondani, hogy térjünk a lényegre, kérdőn pillantok rá. - Milyen lényegre? - kérdezem mosolyogva, és gondolataim máris rossz irányba járnak. Én nem vagyok egy tipikus olyan "ember", akinek mindenről egy valami jut az eszembe, de meg kell mondjam, hogy most már igazán kijárna nekem egy kiadós szex... Nincs mese, fel kell keresnem Jack-et. Aztán Max természetesen nem ilyen dologra kérdez rá, és ahogy közelebb húzódik, már sejtem, miről lehet szó. - Igen. - mondok csak ennyit, és körbenézek. Tényleg nem lehet tudni, hogy ki figyel épp, vagy hallgatózik. Nem ismerem a hibridjeit, nem tudhatom, hogy épp melyik ártatlan arc mögött rejtőzködik egy kém... - De nem itt kéne ezt megbeszélnünk. Egyáltalán mért kérdezed? Csaknem felajánlod a segítségedet? - nézek rá érdeklődőn. Nem jönne rosszul a segítség, legfőképpen nem, egy vadász. Nyilvánvalóan még így is kevesek lennénk Klaushoz, de azt hiszem, hogy nem egyetlen utálója van a városban, sőt... Ha mindet sikerülne bevonnom a tervbe, akkor egész fekete-sereget tudnék összetoborozni belőlük. Ám még nem tartok itt, még az sem teljesen tiszta, hogy miként menjek ellene...
Napsütés, éneklő madarak az égen és a fákon, boldog emberek az utcákon sétállva. Szép napnak is indulhatott volna de valahogy nem az lett belőle. Rajtam kívül szerintem mindenki élvezte a szabadnapját vagy a mit tudom én milyét de nekem csak azon tudott járni az agyam, hogy hogyan tudnék több infót megszerezni arról a bizonyos Klaus-ról. Azt hallottam, hogy ő itt a főgonosz vagy valami olyasmi. Hát engem nem hat meg. Tőlem ő lehet a világ legerősebb vámpírja akkor is valahogy végezni fogok vele. Persze nem egyedül. Tudom, hogy erős vagyok de nem ennyire. Segítség nélkül, öngyilkosságot követnék el. Attól, hogy vadász vagyok, attól ugyan úgy ember is. Könnyű szerrel letépné a fejemet, vagy kitépné a szívemet. Biztosra kell menjek és keresnem kell szövetségeseket. Hallottam, hogy a városban több vadász is van rajtam kívül de egyiküket sem ismerem. Többen erősebbek lennénk és ezt ők is tudják. Már csak meg kell találljam őket.
A Grill-be vettem az irányt mert ott sokan szoktakt lenni és így több az esélye annak, hogy összefutok valamelyikőjükkel. Gyalog mentem, nem laktam messze. A friss levegő úgy is rám fért, az utóbbi pár napot a hely tanulmányozásával töltöttem a könyvtárban. Én meg a könyvtár... vicc. De ha muszáj akkor muszáj. Annyira el voltam gondolkozva, hogy még egy szegény nőnek is neki mentem és fel is löktem sikeresen. Nem érdekelt, csak úgy simán tovább sétáltam. Nem vagyok a kedves típus és most mit csináljak neki? Hát majd felkel. Egy halk bocsánatot tudtam csak kinyögni és már ott sem voltam. Még jó pár percig mentem mire megpillantottam a Grill bejáratát. Kint szokatlanul nagy volt a csend. Alig parkolt ott autó és se kifelé se befelé nem láttam senkit közlekedni. Hát azért én bementem. Csodák csodájára bent sem volt nagyobb az élet. Alig voltak páran ők is idősebbek voltak, vagy pedig nagyon fiatalok. Tekintetem Lilyn akatt meg, az egyetlen vámpíron akit jól ismerek a városban. Többször is összefutottunk már és mindig arról mesélt, hogy ő mennyire szeretné megölni Klaus-t. Akkor még nem tudtam, hogy kiről is van szó ezért nem fordítottam nagy figyelmet rá, most viszont teljesen más a helyzet. Mielőtt elindultam volna oda ahol ő ült, rendeltem két italt a pultnál és szóltam a csaposnak, hogy pár perc múlva hozzon ki még kettőt ahhoz az asztalhoz. Bólogatott, gondolom megértette. Kezemben a fényesen csillogó poharakkal elindultam felé és mielőtt megszólaltam volna, helyetfoglaltam a vele szemben lévő széken és leraktam elé a pohár whiskey-t, a sajátomat pedig a kezemben forgattam. -Ilyen magányosan ? Mi lett veled..? – köszönés helyett csodálkozva kérdezgettem. Nem magányos „farkasnak” ismertem meg. Szereti a társaságot ezért is ültem értetlenkedve, hogy akkor most mi van? -Térjünk a lényegre. – kortyolok bele a poharamba és kissé közelebb húzódok, nehogy valaki meghallja a beszélgetésünket. – mi van Klaus-al? Még mindig azt tervezed, hogy...?
Belekortyoltam a forró csokimba amit beszélgetés közben rendeltem és figyelmes lettem a szöszi válaszára. Én is tudom, hogy Klaus nem vámpír. Történetesen nem is vérfarkas. hanem mind kettő; egy hibrid. És pont ez az a dolog ami nehezíti a dolgomat plusz még az, hogy hogyan öljük meg Klaust anélkül, hogy a töbiek akik az Ő véréből váltak azzá amivé, azok ne haljanak meg, mert nekem nem az a tervem, hogy ki írtsam a fél várost és szerintem Tylernek sem ez az elképzelése. Pont ezért vagyok itt. Úgymond Tyler boszija. - Már meg bocsáss, de engem most nem nagyon érdekel, hogy kikkel fekszel össze és kikkel nem.- feleltem komor arccal és ismét bele ittam az italomba. Lehet, hogy most kicsit goromba voltam hozzá, de olyannyira nincs energiám hozzá. - Tyler mesélt róla. mesélt arról, hogy rengetegen vesztettétek el ebben a "harcban" a szeretteiteket. -kezdtem halkan.-... Én is sok mindenkit vesztette el élete során, de a legnagyobb veszteség az volt mikor Klaus a szemem láttán ölte meg a szív szerelmemet. Megpróbálta hibriddé változtatni a vérfarkas barátomat, de akkor még nem tudta, hogy Elena vére a kulcs ehhez az egészhez és az átváltozás nem történt meg...- itt kicsit elcsuklott a hangom és egy könny csepp gördült le az arcomon.- Mikor rátaláltam Tylerre elmesélte, hogy mi a terve és én segítette neki. Mióta meghalt a szerelmem azóta a bosszú vezérel és éltet.-feleltem még mindig egy kicsit könnyezve. - Bízhattok bennem.- feleltem magabiztosan majd letöröltem a könnyeket az arcomról és pár perc múlva visszatért a régi Rose. Nem nagyon szoktam sírni főleg nyilvánosan nem, mert ez gyengeségnek számít és egy gyenge boszorkány nem győzheti sehogy sem Klaust. Kértem még egy italt majd rendeltem Carolinenek is. - ma este a vendégem vagy.- feleltem nyugodtabb angon mint mikor a szerelemről volt szó és adtam pénzt a pincérnek.
Felvonva szemöldökét pillant a másikra mikor elkezd nevetni. Arca komolyságot türköz. - Bocsánat, vicceset mondtam volna? – már most fejfájást okoz neki a lány. Ha egy ennyire egyszerű kérdést sem bír felfogni akkor meg pláne nem érti mit keres Tyler mellett. Persze, nyilván lapult benne féltékenység. Nehezen, sőt nem is tette túl magát a szakításon de ez nem jelentette azt, hogy akkor többé nem akar leszámolni Klaussal. Hosszan sóhajtva forgatta meg tekintetét majd elképedve tátotta el száját. - Klaus nem vámpír. – tekintete lesújtó. Hogy akar végezni vele ha azt sem tudja, micsoda? - Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de igen, szakítottunk. – nyelte le a feltörő haragot mielőtt még rázúdította volna a boszorkányra. - Kétled? – most rajta volt a nevetés sora. Mégis mi másért találkozott volna vele, azok után, hogy a kis boszorkány hívta fel őt?! Belekortyolva italába fojtotta el mosolyát. - Miért érdekel? Lássuk csak. Az elmúlt évben mind azon dolgoztunk, hogy ártalmatlanná tegyük Klaust. Mit gondolsz azért mert szakítunk már örömmel veszem, hogy meggyilkolta és elvette a fontos embereket a barátaimtól? Gondolod most már az ágyába fekszem mert most már nem érdekes mit tett Tylerrel? – az biztos, hogy szavai át voltak itatva gúnnyal. Ha Rose jóban akart lenni a vámpírral, eddig nagyon rosszul csinálta. Több ízben számon kért valakit aki az elmúlt időkben folyamatosan kockára tette az életét azzal, hogy csaliként terelte el számos alkalommal Klaus figyelmét aki ennek ellenére, újra és újra megmentette az életét és újabb lendülettel bombázta a szőke vámpírt, rendíthetetlenül udvarolva a nőnek aki újfent csak elutasította közeledését. - Ezért találkoztam veled. Tudni akarom tényleg bízhatunk-e benned. Miért? Mert már sokunkat árultak el olyanok akikben bíztunk. Ez miatt már sok barátot veszítettünk el. – gondolt Bonniera aki a nagyanyját, Mattre ki a húgát, Elenára aki Alaricot és Jennát és magára mikor apját vesztette el. Valóban sokan haltak meg és ezen már nem lehetett változtatni. A jövőt azonban még lehetett formálni.
Tudtam, hogy mire vállalkoztam akkor, mikor Tyler után ide jöttem Mystic Fallsba. - mondjuk az kellemes meglepetés volt, hogy mindenki nagyon szépen befogatott a már biztos "családi körbe". - Pontosan tudom, hogy Tylernek mi a terve és, hogy én milyen varázslatra készülök. Meg kell ismerem Ty összes barátját, hogy tudjam kikkel állok szemben. Épp ezért volt az, hogy felhívtam Caroline-t, hogy tudunk-e találkozni?! Azt hittem, hogy le fog rázni - Ty biztos mesélt rólam - de hatalmas meglepetésemre nem rázott le. Sőt, mitőbb elmondta a helyszínt és azt, hogy mikor találkozzunk. Gyorsan el kezdtem készülődni és rohantam is a Grillbe. Leültem a lány mellé és kértem magamnak egy adag italt. Meg lepett, hogy egyből a közepébe vág. Mikor kérdezte TŐLEM, hogy Ty miért bízik meg bennem, hirtelen el nevettem magamat. - Bocsánat.- feleltem és abba hagytam a nevetést.- Nem gondolod, hogy kicsit féltékeny vagy?- kérdeztem és jól szemügye vettem a lányt. Felsóhajtottam majd elmondtam, hogy Tylet vajon miért bízhat meg bennem határok nélkül. - Megismerkedtünk ott ahol megtörte a köteléket és mikor nem a csontjait tördelte barátok lettünk. És hogy miért bízik bennem? Azért, mert Klaus megölte a szív szerelmemet és bosszút akarok állni rajta. Szüksége van egy varázsigére nekem meg a tervére és így együtt tudunk végezni a vámpírral.- feleltem. Azt már nem gondoltam végig, hogy Caroline-nek mi a véleménye Klausról. í Úgy tudtam, hogy szakítottatok Tylerrel. Ha szakítottatok akkor miért érdekel ez az egész ügy?- feleltem szerintem jogosan. Hisz ha szakítottak akkor a lányt miért érdekli, hogy Ty miért bízik bennem? Eddig a düh és a bosszú vezérelte és irányította az életemet, de hazudnék ha azt mondnám, hogy Tyler nem jön be nekem, mert az nem igaz, de tiszteletbe tartom a korlátaimat.... vagy nem. - De kétlem, hogy csak ezért kellett idejönnöm, szóval mond el az igazi ügyet.- vetettem fel.
Tyler nem mesélt sokat a boszorkányról. Nem gondolkodott rajta, hogy jöjjön-e vagy sem, ha arról volt szó, hogy a nő segít kiiktatni Klaust, akkor egyértelmű volt, hogy nem hezitálhat csak azért mert szakítottak Tylerrel. Bár nem tudott sokat a lányról, a lényeget igen; boszorkány aki Tylernek dolgozik. Tudta hogy néz ki és mikor a lány felhívta, Caroline azonnal megadta neki a helyet és az időpontot, nem hezitált. Szőke tincseibe túrva kért egy kávét és előhúzva a fekete táskából a bőr pénztárcát fizette is ki rögtön azt. Mikor Rosalie végre megérkezett, megemelkedett bemutatkozott és hellyel kínálta a másikat. - Térjünk a lényegre. Hangja határozott, nem tűr ellentmondást. Mikor a pincér melléjük lép már hozza Caroline kávéját aztán kérdőn fordul az idegen felé. Mikor Rose is leadja rendelését és végre szabadon beszélhetnek, felvonva szemöldökét pillant a lányra. - Tyler megbízik benned. Tudni akarom miért. – Nem kertelt, minek tette volna? Tudnia kellett, hogy egyáltalán ő megbízhat-e benne, hiszen Tyler ítélőképességét nagyban befolyásolta, ahogy a boszorkány kinézett és akármennyire nem akarta, be kellett vallania, hogy Rosalie csinos volt. Nem tagadhatta; hiányzott neki Tyler. Hiába dobta olyan undorító módon ahogyan, mert mégis ki a fenének van pofája lefektetni a barátnőjét miközben dobni akarja és csak azután szakít vele, hogy szeretkeztek? Mégis, a bálon mikor más nővel látta táncolni, féltékeny volt és ő akart a párja lenni. Mindemellett újra és újra elhárította Klaus bókjait pedig mennyivel egyszerűbb lett volna csupán egyszer beadni a derekát. Persze ez nem fog megtörténni, több okból sem. Klaus szörnyű dolgokat tett és az amit eddig felfedett emberiségéből kevés volt ahhoz, hogy mindezt elfeledje arról nem is beszélve, hogy őt nem lehetett sem szép szavakkal sem pedig pénzzel megvásárolni. Hagyta had kalandozzanak el a gondolatai amíg a kávét kortyolgatta és amíg arra várt, hogy a boszi összeszedje magát annyira, hogy kellőképp meggyőzően tudja előadni a mondandóját.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Asztalok a Grillben Csüt. Dec. 20, 2012 10:20 am
//to: Ava//
- Bizony. Még sosem láttam élő festőt, és múzeumokba sem engedtek be, mert rendbontónak tartottak. Pedig ártatlan kis srác voltam. - mondtam, visszaemlékezve azokra az esetekre, mikor a rossz fiúk mindent rám kentek és kint kellett az egyik járőrrel beszélgetnem a múzeum előtt. Mondjuk egész jófej volt, de egy idő után unalmas volt azt hallgatni, ahogy sorolja hobbiként azt, hány galambot számol össze munkaideje alatt. Elmosolyodtam. Még jobban. - Ha nagyon szeretnél valamilyen unalmasat olvasni, persze. Az csak jó, ha szeretsz olvasni. - mondtam. Kíváncsi vagyok, milyeneket olvas. Mert ha az ilyen nyálas plázacicc könyveket olvassa, akkor egyhamar elköszönök tőle. Nálam a Stephen King a nyerő, meg talán Dan Brown. Mondjuk tőle csak egy könyvet tudok felsorolni. De azt imádtam. Ledöbbenve hallgattam, ahogy mesél. Mégis.. milyen szülők az ilyenek? Na jó... - Figyelj, Ava... - nyúltam előre és fogtam meg a kezét, remélem, nem sértem meg, hogy megszakítom evés közben - nem hiszem, hogy a Te hibád. Ha a Tiéd lenne, a zsaruk rég rád bizonyíthatták volna. - mondtam a szemébe nézve. Kedves szülők, tényleg... - És a karácsony mindjárt itt van... mondanám, hogy költözz hozzám, a kis agglegénylakásom két személyre lett tervezve. De nem tudom, mennyire bízol meg bennem. - furcsa, hogy máris ajánlgatom a másik szobát egy lánynak. Tényleg furcsa. Kíváncsi vagyok, mit reagál. Megráztam a fejem. - Harminckettő vagyok. Nem tudom, milyen érzés. Már volt párom... aki mondjuk csúnyán pofára is ejtett. - szűrtem összeszorított fogaim közt. Az sem a legkellemesebb emlékeim közé tartozott, mikor a nő kisemmizett és köszipuszi nélkül távozott az életemből - vitte a kölyökmacskámat is, amit ÉN mentettem ki a folyóból. Azóta úgy nevelgeti, mintha legalábbis ő mentette volna meg. Jól van, tudom, ez elég óvodás ok arra, hogy így fújjak a nőre. De minden pénzemet felhasználta, az ujja köré csavart és kihasznált. Undorító. Figyelmesen hallgattam mondandóját és elemeztem az arcát. Nem hazudott. Komolyan képes lenne ölni egy kis szeretetért. Meg is értem. - Ava, én ezt megértem. Teljes mértékig. Elveszett, elkeseredett vagy... már ne haragudj. És nem, nem megyek el. Itt maradok veled, beszélgetünk, vigasztallak és utána segítek megkeresni Klaust. - mondtam a tekintetét keresve. Ezek után pláne, hogy segítek, az lenne a legkevesebb. Kiönti egy vadidegennek a lelkét, valamivel viszonoznom kell ezt a megtiszteltetést.
- Tényleg megnéznéd őket? – csillant fény tekintetében. Ajkai vidám mosolyra húzódtak. Legszívesebben ugrált volna örömében. Oly kevesen becsülték a festőket és a családja még el is égette amiket készített miután meghalt a húga... az ő hibájából. Minden portré, bármi amit festett odalett abban a maró tűzben amiről jól tudta, hogy neki szánták. Amiben őt égették volna el. - Írsz? Elolvashatom valamikor? Imádok olvasni. – mosolyodott el újra. Nem tudta mikor volt utoljára, hogy valaki ilyen hatással lett volna rá. Gyermeki boldogság járta át a lelkét és ez látszott is rajta. Hiszen nemrég egy reszkető kis nyusziként foglalt helyet a férfi mellett, most meg széles mosollyal fejezte be a hamburgert és a maradék krumplival foglalkozva, harapott ajkába. Figyelmesen hallgatta végig a másikat de ajkai egy másodpercre sem biggyedtek le. Miért is kellett volna? Bármi ami rá várt csak jobb lehetett mint amiben most élt. - Egy balesetben elvesztettem a húgomat. Én vezettem. Az én hibámból halt meg. Ezért a szüleim gyűlölnek. Karácsony után el kell hagynom a házam ha van hova mennem, ha nincsen. Nincsen munkám. Sosem volt barátom. Az emberek átnéznek rajtam még a falkában is. Nincs elég erőm, sosem volt elég ahhoz, hogy felülkerekedjek bárkin is. Magányos vagyok. Bármi ami azzal jár, hogy átalakuljak csak jobb lehet mint amiben most élek. 21 éves vagyok Oliver... de még sosem éreztem igazán, úgy igazán boldognak magam. Kemény nevelést kaptam, szigorral és vasfegyelemmel. Tudod milyen érzés, hogy még soha senki nem csókolt meg? – kérdi teljesen elpirulva mintha valami illetlen dologról beszélne – nyomorult. Szóval ha az ár, hogy mindez eltűnjön, a harc... akkor örömmel megyek elébe. S nem fogok hezitálni ha valakit meg kell öljek azért, hogy végre boldog legyek... – halkítja le hangját s mikor befejezi az ételt, elszégyelli magát... - Úristen... most biztos azt gondolod, hogy micsoda önző, szánalmas alak vagyok. – ajkai összeszorulnak. Lesüti tekintetét. S valóban, épp arról beszélt, hogy ölne is egy falat boldogságért, azért, hogy azt érezze, családra lelt, szereti valaki... hogy tartozik valahová, kötődik valakihez. - Megértem ha most inkább elmennél.
- Sajnálom... biztos szörnyű lehet. - mondtam együtt érző hangon. Magára a fájdalomra nem emlékeztem, csak arra, hogy pokolian szenvedtem. Nem is akartam a fájdalomra emlékezni. - Ne idézd fel! Próbáld elfelejteni. Ha sikerül rálelnünk Klausra, megszűnik a rémálom. - mondtam sietve, majd megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy akadt egy ember a pincér és a kezében tartott étel képében egy elterelő téma. - Jó étvágyat! - mondtam szélesen vigyorogva, majd fejemmel nemet intve utasítottam el a krumplit. A fejfájásom nem engedte, hogy egyek. - Festő? Az nagyon jó. Majd egy-két munkádat szívesen megnézném... én írok... ez amolyan kis hobbi. - már vagy másfél éve dolgoztam egy regényen, de még nem mertem semmiféle komoly dolgot beleírni. Ilyen... természetfeletti lényekről szól. Nem is fogom publikálni, mert már vagy tucat ilyen van. Nem egy fantáziadús téma, mi? - Persze, hogy elkísérlek. Ilyenkor veszélyes csak igazán Mystic Falls. - bólintottam rá a dologra. Odakint már sötétedett és az utcák egyenlők voltak a labirintusokkal, főleg akkor, ha valaki a nyomodban volt, ártó szándékkal. - Jó ötlet. Remélem, semmi baj nem lesz. - nem tudom, Klaus testvére mennyire lehet agresszív. Ki tudja, lehet, pont rossz passzban van és hirtelen ránk vetődik, hogy letépje a fejünket, vagy bármi. De akkor trágyában vagyunk, nem kicsiben. - Hogy milyen...? Átlagos. Nem éget a nap... nem kell aggódnom újholdkor... nem mardos az éhség, csak halványan érezhető. Tudok uralkodni magamon, ha vérről van szó. Bár, még nem nagyon tapasztaltam ilyet. Nem táplálkozom túl gyakran vérrel, igyekszem a minimumra szorítani, hogy ne tűnjek fel az embereknek. - hadartam el egy szuszra, persze mindvégig suttogva. - Ha eddig semmibe vettek, akkor most garantáltan nem fognak. De készülj fel a gyilkos pillantásokra és a folytonos harcokra. Klaust és fajtársait nem nagyon csípik.. - mondtam semleges hangon. Tény és való, a fajtánk nem a többi lény ínyére való. Nem szeretnek minket, se Klaust. - ... nem akarlak megijeszteni. - tettem hozzá gyorsan, még mielőtt akár meg is rémiszthettem volna. Nem akartam az első ilyen barátságos lányt megrémíteni, mert akkor tényleg egyedül buggyanok meg ezen a helyen.
- Én bennem nagyon is élénken él. – nyelt egy nagyot. Ó, igen. Az a pokoli, rémálomszerű kín ami azon alkalmakkor emészti, egyszerűen felzabálja. Megrázza magát, egy pillanatra lehunyja a tekintetét. Gyűlöli. Lehervad ajkairól a mosoly. - Az, az érzés... – csuklik el a hangja kicsit de szemeiben nincsenek könnycseppek. Pusztán belegondolni is szörnyű volt, hogy újra át kell élnie. Csokoládébarna tekintetét azonban elragadta a pincér aki talán a legjobbkor érkezett meg a hamburgerrel. - Ideje volt. – sóhajtott nagyot és elnézést kérve a férfitől kezdett el enni. – Ó, istenem, ez nagyon finom. Krumplit? – kérdezte a másikat miközben nagyot harapva kezd enni jóízűen. - Amint végeztem ezzel. De utána még el kell ugranom a boltba, kifogytam a festékből. Tudod, festőnek tanulok az egyetemen. – teszi hozzá, hogy a másik értse. S hogy miért volt ez olyan fontos? Azért mert a festés teljesen kikapcsolta. Más volt mikor festett; erős, magabiztos, s a képei gátlástalanok volta. Szerette azt az énjét, az egyetlen ami megmentette attól, hogy véget vessen az életének. Ezért volt olyan fontos, festéket venni. - Elkísérnél? Nem szeretek egyedül végigmenni ezeken az utcákon mikor már sötétedik. – aggodalma érthető és jogos volt. Az utóbbi időben Mystic Falls igen félelmetes hellyé vált. Hiába volt erős, hiszen vérfarkas volt; emberi alakjában nem tudta kontrollálni erejét. - Utána pedig menjünk el Klaus otthonába. Talán találkozunk vele... vagy valamelyik testvérével. – gondolta naivan de hinnie kellett ebben... hinnie kellett benne, kénytelen volt mert ha ez a hit is elhagyja, félő valóban végez magával. - Addig meséld el milyen érzés... milyen a világ...? – nem tette hozzá, hogy vámpírként. Egyértelmű volt. Mire volt kíváncsi? Más szemmel látja a világot mert félig vámpír? Uralkodik benne éhség mint a vámpíroknál? Mit érez, milyen a teste most, hogy hibrid? Annyi kérdése volt és remélte, hogy Oliver tud néhány választ adni. Egy kérdés azonban kiemelkedett a többi közül. - Leszek olyan erős, hogy többé ne vehessenek semmibe? – pillantott végre fel és kapott be egy sült krumplit is.
Néztem az arcát és hallgattam, ahogy beszél. Tetszett a hanglejtése. Még a végén belezúgsz, Oliver! - Akkor úgy értem...márnem tudom, milyen érzés. Szörnyű a memóriám. - mondtam megvakargatva a tarkómat. Őszintén... nem is akartam emlékezni rá. Az a rengeteg fájdalom, ami akkor jelentkezett, mikor a havi ciklus elkezdődött... pocsék belegondolni. Nem szeretem. - Ugyan... semmiség. - leheltem, és picit ledöbbenve tapasztaltam, hogy kezét az enyémre teszi. Nahát, ez nekem új! Most vagy akar valamit tőlem - bár ezt erősen kétlem - vagy csak egyszerűen barátkozni szeretne. Elmosolyodtam. - Nem is az, hogy szégyellem. Csak furcsa. Régen makacs természetű voltam és a saját anyámnak sem tűrtem meg, ha parancsolt. De most... egy nyikkanás nélkül csinálom a dolgom, amit kirendeltek. És... - itt elhallgattam, hagytam, hogy a mondat félbehagyva függjön a levegőben. ... valóban jó, ha nem akad el a lélegzetem a fájdalomtól, nem köt semmi. Visszahúzta a kezét, és ivott a teájából. Ide éreztem az illatát és őszintén megvallom, nagyon jó volt, én is olyat ittam volna... de azt hiszem, a fekete kicsit jobb hatással van rám. A teától általában bedobom a szunyát fél napra és miután felkeltem, azt se tudom, milyen évet írunk. - De rég is hallottam ezt! Együtt. - nevettem, majd kicsit meglötyköltem a kávémat, majd megittam a maradékot. A mosolya picit megakasztott az ivásban, egy pillanatra azt hittem, kisebbségi útra megy a maradék korty. Szaporán pislogva próbáltam leküldeni a kávét. Zavartan megtörölve a számat fürkésztem a lány arcát, esetleges ártó szándékok után kutatva. De ránézésre nem találtam. Na, az előbb még bele voltál fülig esve, most meg gyanakszol? Jekyll és Hide, esküszöm... - Nincs ellenemre. Sőt... sokakat szeretek tegezni. Gimnáziumban is összehaverkodtam az én részemről a tanárokkal és simán letegeztem őket. Bár az tény, hogy nem nagyon örültek neki. - vigyorodtam el és a nosztalgiázás hatására még el is röhögtem magam. - És... mikor szeretnéd elkezdeni a keresést? - néztem Ava-ra, megtörölve a számat. Volt egy sanda gyanúm, hogy a kávé nyomot hagyott körülötte.
A hozzászólást Oliver Morgan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 18, 2012 1:46 pm-kor.
Ha egy valami biztos, hát az, hogy az örökké láthatatlan lány zavara egyre inkább nőtt. Nem volt hozzászokva, hogy bárki észrevegye, főleg nem ha egy férfi tette ezt. Bár mivel még sosem volt barátja ez nem is zavarta annyira; nem tudta milyen annak a hiánya. - Hogy-hogy nem tudja? Hiszen magának is annak kellett lennie még mielőtt azzá vált, ami... nem? – kérdi kissé félve, hogy butaságot kérdez de amennyire ő tudta, hibriddé válni csak vérfarkasok képesek. - Köszönöm Oliver. – jegyzi meg csendesen, kissé elvörösödve a hosszan tartó pillantástól. Végighallgatja a férfit és mikor látja annak zavarát, kedves mosoly ül ki arcára. Normális esetben nem tenne ilyet de most valami más vezérli; kissé megszeppenve emeli meg kezét és ejti a férfiére. - Ezen nincs mit szégyellni. – jelenti ki határozottan. – Inkább az elme rabságát választom mint a testét. Gondoljon bele; él és lélegzik. Nem köti a hold... nincs fájdalom. Erős. Halhatatlan. Csekély ár érte, hogy ha Klaus hívja, meg kell tennie amit mond. – valóban így gondolja. Kezét elhúzza és visszaejti maga mellé, azon gondolkodva, hogy talán meg sem kellett volna érintenie a másikat. Szégyenlősen süti le pilláit és nagyot sóhajtva emeli ajkaihoz a bögrét. Az alma és fahéj keverékének illata mindig is az egyik kedvence volt. Nem csak mert karácsonyi lázba hozta de megnyugtatta, testét és lelkét egyaránt. Ajkait mosolyra húzza. - Akkor felfedezhetjük együtt... – mosolya szélesebbé válik. Ezer éve nem beszélgetett senkivel. Az órákon néma volt csak akkor felelt ha kérdezték. A szülei gyűlölték, Rachelről ezer éve nem hallott... a falkával meg szinte csak akkor találkozott ha épp vérmes fenevadként zabálták fel az éjszakát. - Nem tegezhetnénk egymást? – kérdi félve hisz látszik, hogy nem ő az idősebb mégis most először, kényelmetlenül érzi magát, amiért magázódnak. Feltekint, gyomra éhesen kordul meg. Elejt egy zavart nevetést de tekintete a pultra vetül, hátha meglátja a kilépő pincért mögüle de egyelőre semmi.
Fülig érő vigyorral konstatáltam, hogy a lány kezet ráz velem. Ez a bizalom egyértelmű jele - legalábbis szerintem. Bár nekem elég furcsa felfogásom van, egy hibridhez képest. Azok állítólag lobbanékonyak, meg minden. Én csak a pia említésére pöccenek. De akkor nagyon. Ahhoz képest szépen berúgtál tegnap, csendült egy rosszindulatú hang a fejemben. Elfintorodtam. - Nos... Ava... szóval akkor találkozna Klaussal... értem. - mormoltam, közben megdörzsöltem az állam. Elgondolkodva néztem Ava-ra, és megfogant bennem egy megállapítás: a lány egészen vonzó. Legalábbis szerintem. Bár.. a rávetülő elismerő pillantások is ezt igazolták. Meg persze a rám irányuló gonosz villanások... na azoktól a hideg futkosott a hátamon. Mélyet sóhajtva kerestem Ava tekintetét. - Mint én? Hát... Ön tudja. Ha sikerül elcsípnünk Klaust, sok sikert kívánok a beilleszkedéshez. - támasztottam össze ujjaimat, továbbra is az asztalon könyökölve. A jó megérzésével kapcsolatos megjegyzést csak egy halk "Hmm"-mel nyugtáztam. - Értem. Figyeljen, mindent meg fogok tenni, hogy segíthessek. Nem tudom, mennyire lehet szörnyű érzés vérfarkasként élni. - halkan beszéltem, hogy az esetleges vadászok se hallhassanak minket, se senki. A mellettünk elbattyogó pincért Ava leintette és kért valamit enni. Én nemlegesen ráztam a fejem, tekintetemet le sem véve a lányról. A bámulás viszonzott volt, és ettől halványan elöntötte a pír az arcomat. Szégyen, hangzott újból az a gunyoros valami a fejemben. Kezdek megkattanni, pedig még csak most költöztem ide. - Igen. Valóban segítenék. Szívesen segítek, ugyanis... még én se tudok túl sok mindent erről az.. öm... életmódról. - mondtam fejemet félrefordítva, hogy leplezzem zavaromat. Ciki beismerni, de még mondhatni újonc voltam a témában. - Történetesen tényleg van köztünk valamiféle.. kapocs. Klaus egy paranccsal képes magához vonzani. Csak füttyent és máris ott termek, ösztönből tudom ilyenkor, hová kellene mennem. De amúgy... nem igazán tudom.. így most fejből. - mormogtam, a dolog kínos volt számomra. A jó öreg Oliver, aki úgy táncol, ahogy egy idegen fütyül. A haverjaim már vinnyognának a röhögéstől, ha kiderülne, hogy jól nevelt kutya módjára viselkedem.
Oliver egyértelműen túl közel hajolt. Nem tudhatta mennyire nem szereti ezt a nő de nem hátrált ki mert tudta; a mozdulatot nem vezeti mögöttes szándék csupán a férfi nem akarja a világ tudtára adni mi is ő. Hibrid... visszhangzott a fejében a szó melynek köszönhetően a görcsös feszültség távozni kezdett a nőből. Ez valamennyire megnyugtatta Avat aki nem véletlenül nem válaszolt arra, miért keresi Klaust. A felkínált kezet elfogadja. Lassú a mozdulat de a kézfogás, főleg a meggyötört külső ellenére, határozott és erős. - Ava Mitchell. Én is örvendek. – rázza meg kétszer a férfi kezét majd eleresztve csúsztatja vissza az asztalra – Azért keresem Klaust mert olyan akarok lenni mint maga. Az alapok megvannak hozzá. – utalt arra amit a hibrid már úgyis tudott, hogy a nő vérfarkas. - Akkor jó volt a megérzésem. – lett valóban nyugodtabb a nő ahogy megtudta; nem egy vadásszal ül szemben hanem végre szerencséje volt és megtalálta a jó embert... vagy legalábbis nem az ellenséget. - Oliver... nekem meg kell szabadulnom mindettől. Nem tudja mennyi ideje akarok már találkozni egy – lehalkítva hangját folytatta csak – hibriddel. – Rob épp készülne elmenni mellettük de a nő leinti. Egy hamburgert rendel magának mert most döbbent csak rá mennyire éhes és kérdőn néz a másikra, hogy az kér-e valamit. Mikor a pincér tovább áll, pillantását a másikra emeli és hosszan, talán feltűnően hosszan bámulja a sármos férfit. Nem tehet róla, nincs a témában tapasztalata szóval mikor végre sikerül az asztallap egy roppant érdekes foltjára terelni figyelmét, megköszörüli torkát. - Valóban segítene nekem? – kérdi kissé félénken s hozzáteszi – Maguk között kellene valamilyen kapcsolatnak lennie, nem? Kötődés, ami által Klaus tudja hol van... vagy ilyesmi... – persze csak tippel. Honnan is tudhatná mikor még a falkába sem tudott rendesen beilleszkedni. Mégis... mégis tudni akarja azokat az információkat amikre fel kell készülnie az új életében mert ez a változás bizony örökké fog tartani.
- Értem. Szabadna tudnom, milyen ügyben, vaaaaagy.. esetleg titok? - vigyorodtam el mondatom végére - de ajkaimat azonnal összepréseltem, ahogy felfedeztem: a lány láthatóan ideges volt, teljesen ki volt akadva. Nem tudtam mire vélni. Hiszen nem harapok! ...annyira. Tudtam már róla, hogy a lány egy vérfarkas. Éreztem, valami belső megérzés, vagy ahhoz hasonló. A nők ezt hatodik érzéknek szokták nevezni, én egyszerűen csak ösztönnek. Kortyoltam a kávéból, előtte kicsit megfújkáltam. Letettem a csészét az asztalra és érdeklődő pillantással fixíroztam a lány arcát. - Nézze, nyugodjon meg, bármi is az, őrizze meg a hidegvérét. - békeszerető "emberként" természetes, hogy nyúltam volna a kezéért, hogy megfogjam, nyugtatgassam és csitítgassam, de inkább nem tettem. Talán még a végén rám veti magát és széjjel szaggat. Kérdése meghökkentett. - Nos... - hajoltam át az asztal fölött, hogy a fülébe súghassam - ... hibrid. - nem akartam hangosan mondani, mert féltem, hogy akadnak itt rossz természetű vendégek is, akik nem csípik a magamfajtát. Nem kockáztatok, féltem az irhámat. - Értem, értem... kérem, nyugodjon meg. Talán megkereshetjük. Talán tudok segíteni magának, bár... azt nem tudom, hogy hogyan. - mondtam visszaülve a helyemre, újra belekortyoltam a kávéba. - De nem ismerem Önt. Kezdem akkor én: a nevem Oliver Morgan. Örvendek a találkozásnak. - nyújtottam a kezem, hogy hátha képes hozzámérni. Ha hozzámér, az félsiker. Nem vagyok annyira undorító lény.
Megtehette volna, az egészen biztos és a lány még talán csak nem is védekezett volna. Minek? A férfi már csak nemétől függően is erősebb volt, arról nem is beszélve, hogy ha valóban az aminek hiszi akkor esélye sincsen. Mégis hogy téphetné le a fejét vagy ki a szívet egy olyan törékeny alkat mint ő? Sehogy. A pincér épp akkor érkezett meg a kávéval és a teával amikor Oliver beszélni kezdett. Nagyot kortyolt a forró italból és nem igazán tudta mit kellene felelnie. ~ Hello, Ava vagyok és az életem annyira szánalmas, hogy úgy döntöttem, megkeresem Klaust, hogy megszabadítson attól a tehertől ami az életem irányítását jelenti...~ - gondolta magában és mély levegőt véve harapott ajkaiba az idegességtől. - Beszélnem kell vele. A segítségét akarom kérni. – Nem tudta mennyire beszélhet nyíltan. Nem tudta, hogy jó-e a megérzése... ahogy azt sem, mi történik ha megvádolja a férfit azzal, hibrid. Vajon a torkának ugrik-e majd vagy egyszerűen elhessegeti? Esetleg később megkeresi és megöli? Most jött csak rá mekkora ostobaság volt kimondania, hogy a segítségéért keresi azt a hibridet akire szinte mindenki vadászik. Csak bízhatott benne, hogy Oliver az aminek hiszi. - Mi maga? – kérdezte csendesen, pilláit lesütve, kissé remegő karokkal, bent-bent akadó lélegzettel, kipiruló arccal. Tessék, egyszer figyel rá valaki, akkor pedig azonnal bolondot csinál magából. S ha a férfi csak egy ember? Könnyedén ráfoghatja, hogy dilis... arról nem is beszélve, hogy mi van ha vadász? Annyira buta volt. - Találkoznom kell Klaussal. – bukott ki belőle kétségbeesetten a kijelentés. Látszott a nőn, hogy zaklatott... hogy nem tudja mit kellene mondania vagy tennie. Látszott, hogy elveszett. A göndör tincsek mögé bújva kortyolt újra a teából. Türelmetlenül kocogtatta a bögre oldalát, miközben szabad keze görcsösen markolta a kötött pulóver ujját. Alakja megrezzent mikor új vendégek érkeztek; arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne minden ha nem festene úgy mint az egyetlen nyuszi akire vadászni lehet a réten.
Álmatlan éjszaka állt mögöttem. A sok kartondoboz, benne a cuccaim... zavartak; zavartak, mert még nem pakoltam ki semmit. A csupasz matrac nem volt a legkényelmesebb, pláne hogy egy szál alsóban dőltem rá egy áttivornyázott este után. Egyedül tivornyáztam ugyan, de úgy kiütöttem magam, mint annak a rendje. Én és az újévi fogadalmam... szinte azonnal megszegtem, éjfél után kettő, azaz kettő perccel. Na mindegy. Miután összeszedtem magam, útnak indultam - ki tudja merre. Egyszerűen csak sétáltam, fülemben valami kellemes muzsika szólt, ami nyugtatólag hatott szívverésemre. Mélyen magamba szívtam a természet illatát - persze a kutyagumit kihagytam volna, szívesen - és valamivel jókedvűbben mentem tovább. Utam a Grillbe vezetett, a lábaim szinte önmaguktól vittek már oda. Amint beléptem a helyiségbe, körbenéztem szabad hely után. Amint kiszúrtam, odamentem, kihúztam a széket és leültem - helyesbítek: lezuhantam. Felkönyököltem az asztalra és úgy lestem a közeledő pincérke alakját. Vajon én is így riszálom magam, amikor felszolgálok?, ötlött fel a fejemben ez a gondolat. Markomba rejtettem röhögésemet, és visszakomolyodva csupán ennyit szóltam a szokásos kérdésre, miután kivettem a fülhallgatókat a fülemből: - Jó erős feketét. - mondtam hosszas torokköszörülés után. Elsőnek azt hittem, nem is lesz hangom. A fejemben mintha ezer meg ezer manócska kopácsolna gigászi kalapácsokkal. Jó érzés volt, mondhatom. Míg vártam, hogy kihozzák a kávémat, feltérképeztem a Grillt. Nem először jártam már itt, mégis... annyira újnak tűnt. Rengeteg ismerős arcot láttam, bár ők biztos, hogy nem mondhatták el ezt rólam; hogy esetleg ismerős lehetnék. Nem teszek senkire sem mély benyomást, sajnos. Felfigyeltem egy illatra. Egy érzésre. Felkaptam a fejem és tekintetem megállapodott a közeledő lányon. - Hogy szabad-e? Persze, foglaljon helyet, kisasszony. - feleltem a kérdésére. Amit következőnek mondott, az meglepett. Hát tudja, mi vagyok? Zavartan pislogtam rá, aztán jobbnak láttam, ha félreteszem az álcát. Igen, nem igazán híresztelem hibrid mivoltomat. - Sajnos nem. Klaus... nos Klaus bárhol ott lehet. Szerintem Klaus az a fajta "ember", aki mindenhova bejelentés nélkül, hirtelen toppan be a semmiből. Akár itt is lehet. Miért kérdezi? - tettem fel én is a kérdést összeszűkített szemekkel. Éreztem rajta, hogy ő nem csupán egy lány; természetfeletti, talán vérfarkas. Békés természetemből adódóan nem ugrottam rá, de megtehettem volna szerintem. Na mindegy.
Nem volt meglepő, hogy az erdő fái között keresett menedéket. Hosszú, fárasztó nap volt pedig az óra alig ütötte még csak el a négy órát. Ujjai a fák törzsein simítottak végig; az avar még furcsa mód aranyszínben játszott... s a tölgyek, fenyők, bükkök társaságában végre békére lelt. A moha jellegzetes illata tapadt ujjaira, még ő a hegyekből érkező friss levegőt szívta mélyen magába. Nem volt titok, hogy egy ideje kereste a hibrideket. Mégsem tudott beszélni egyel sem. Szomorúan hajtotta le fejét. Elveszett gyermek volt csupán és senki nem ölelte magához, hogy megnyugtató szavakat suttogjon füleibe. Göndör fürtjeit kiengedte és élvezte ahogy azokkal a szél játszadozik. Erős kötödés alakult ki közte és az erdő között; valószínűleg mert tudatosan ezt a helyet választotta azokon a szörnyű éjjeleken mikor vadállatként tombolt mert a fenevad átvette az irányítást elméje és teste fölött. Mégsem időzött túl soká itt. Csupán két órát járt fel s alá majd nem vágyva másra mint egy forró teára vette az irányt a város felé. Alig negyed óra múlva már a Grill felé tartott. Némileg kevésbé feszülten lépett be az étterembe mint máskor de mint mindig, most is egyedül. Rob, az új pincér már lépett is oda hozzá alig hogy leült, hogy felvegye a rendelését. - Egy almás-fahéjas teát kérek. Köszönöm. – Tehetetlenül túrt tincseibe. Tekintete magányt tükrözött mégis fel s alá járkált. Aztán megérezte... több volt mint egy egyszerű vérfarkas ezt rögtön tudta... a testvéreit azonnal megismerte, nem tudta miért de így volt és az a férfi a másik asztalnál több volt egy vérfarkasnál. Hibridnek kellett lennie. Anélkül emelkedett meg és lépett asztalához, hogy azt valóban átgondolta volna. - Elnézést... szabad ez a hely? – kérdezte zavartan és ha a férfi megengedte, helyet foglalt. Kissé közelebb hajolt, kínosan ügyelve rá persze, hogy ne túl közel. - Muszáj megkérdeznem. Tudja, hol tartózkodik Klaus? – kérdezte kissé félve, hogy csak úgy otthagyja majd a másik de megérte a kockázatot.
Valóban izgat az a dolog, hogy Caroline-t megharapta egy vérfarkas és mégis itt cseverészünk. Elmesélem Lee történetét elég hamar, letudva az én részemet és végül visszakanyarodok ahhoz a harapáshoz, hiszen ez elég érdekes. Elég sokat éltem, mégsem tudom, hogy mi is a gyógymódja a farkasharapásnak. Habár Stefan naplóiból tudok róla, hogy Klaus vére meggyógyítja a harapást, el sem tudom képzelni, hogy Caroline-nak mi köze volt Klaushoz, vagy éppen egy vérfarkashoz. Egy furcsa gondolat körvonalazódik meg bennem, hogy lehet, hogy Tyler, a párja harapta meg? De Caroline ekkor szólal meg, így gyorsan leállítom a kombinálást az agyam, és teljes figyelmemet a szöszire irányítom, hiszen tényleg érdekes el az egész sztori. - Hogy mi? Tyler harapott meg? A barátod? Jézusom, és azóta még együtt vagy vele? - akadok ki elég durván, talán néhányan oda is néznek, de gyorsan lehalkítom a hangomat és úgy meredek meglepődve, megszeppenve és ámulva Caroline-ra. Hogy lehet valakivel együtt, amikor tudja, megvan a veszélye, hogy bármikor ugrik Klaus parancsaira? Ezt nem tudom elhinni! - Milyen jó fej ez a Klaus, hogy adott a véréből. - váltok csevegő hangnemre, de a szememben még mindig látható a düh és a meglepődés. Persze, a szerelem mindent legyőz, de azért mégis... Ez akkor is durva! - Ne haragudj, semmi közöm hozzá, de elég rémisztő és halálos kapcsolatban vagy. Már ha tényleg igaz, hogy Tyler minden parancsára ugrik Klausnak. Elég veszélyes lehet... - jegyzem meg, kicsit már lehűtve magamat a vodka narancsommal, ami elég durván fogyóban van, hamarosan rendelnem kell még egy kört. Közben Caroline egy új témát dobott fel, amiről nem sok kedvem volt beszélgetni, de persze azért válaszoltam neki. - Fogalmam sincs. Én élvezem az életet itt, de imádok utazgatni. És most már társam is van az utazgatáshoz, úgyhogy elég valószínű, hogy amint biztonságban tudom Stefant és vissza kanyarintom a jó útra, lelépünk innen Lee-vel. Szép, meg jó ez a hely, de túl sűrűn vannak itt bonyodalmak. - súgom az utolsó mondatot kicsit közelebb hajolva Caroline-hoz, majd elvigyorodom és felhajtom az utolsó korty vodka narancsomat. - Kérsz valamit? Rendelek én. Bejön a pincérsrác. - kacsintok Caroline felé és felállva a pulthoz indulok, miután a lány közölte, hogy kér-e valamit és ha igen, akkor mit. Odaérve a pulthoz Car annyit láthat, hogy néhány szót váltok a sráccal, nevetgélek egy gyors, majd visszatérek az ital(okk)al. - Megvan a száma. - vigyorodom el szélesen és egy cetlit csúsztatok be a zsebembe. - Ne értsd félre, imádom Lee-t, de flörtölgetni is imádok. A számát az első utcai kukába ki fogom dobni, de azért jó érzés. - nevetgélek és szívószállal kortyolgatom az ismételten teli poharamból a nedűt.
Ne szólj szám, nem fáj fejem. Talán a homlokomra kellene tetováltatni ezt és az ehhez hasonló bölcsességeket, mert mindig elfelejtem, hogy kinek mit mondhatok. Reménykedtem, hogy terelésem kizökkenti Lexi-t a harapásos ügyből, de pechemre nem így volt. Elhadarta aktuális pasi ügyének fő mozzanatait két mondatban, majd újra a harapásról kérdezett. Sóhajtottam, majd megkutyultam kávémat. Ittam belőle, majd a lányra mosolyogtam, hátha feltűnik neki, hogy nem épp erről kívánok beszélgetni. Talán feltűnt, mégsem zavartatta magát, nem igen hagyott menekülni a témától. Tovább mosolyogtam, majd ismét sóhajtottam. A velem szemben ülő lány várakozva fürkészte az arcom. - Jól van. - intettem kezeimmel. - Nem nagy ügy az egész. Ty kötődik Klaus-hoz. Meg kellett harapnia. Aztán Klaus megitatott a vérével. - fejeztem be a mondandóm. Ezek mind nyilvánvaló dolgok voltak, hisz máshogy nem maradhattam volna életben, mégis úgy mondtam, mintha legalábbis egy mélyenszántó, izgalmas történetet meséltem volna el. - És hogy miért adott a véréből? Feltételezem, hogy bizonyítsa, függök tőle. Hogy tudjuk, ki az úr. Talán nem megölni akart, csak megfélemlíteni. - füllentettem. Tudtam, Klaus nem azért mentette meg az életem, hogy bizonyítsa, mindünk élete tőle függ, hanem hogy megbizonyosítson arról, szándékai tiszták felém. Habár ha tiszták lettek volna, akkor nem használta volna fel Tyler-t ehhez az egészhez. Lényeg a lényeg, Klaus életben tartott, pedig hagyhatott volna meghalni is. Nyakamon és hátamon pár nap alatt elterjedt volna a csúnya seb, én pedig ugyan nagy kínok között, de örökre a nyugalom mezejére léphettem volna. Már ha egyáltalán ránk ez vár miután véget ér gyalázatos életünk. Kirázott a hideg, mikor arra gondoltam, hogy egy nap, talán ezer év múlva, talán egy évszázadon belül vagy akár már holnap véget érhet életünk és lelkünk sosem talál békére a kioltott életek miatt. Reméltem Lexi hallomásból vagy épp saját ismereteiből táplálkozva elhiszi Klaus-ról, hogy csupán erőfitogtatás volt az egész, hisz rajtam kívül aligha ismeri valaki a hibrid barátságos, érzelmes arcát. A lányra néztem, és vártam, hátha tovább léphetünk. Jobbnak láttam felhozni valami témát. Hisz miért ne hinné el, amit mondtam? Nem vagyok egy nagy hazudós, de Lexi nem ismer annyira, hogy átlásson a szitán. Remélhetőleg. - És ha Stefan jobban lesz? Maradtok Lee-vel? Már ne érts félre, nem akarlak kipaterolni. - mosolyodtam el. Újabb kortyot ittam a kávémból, és megigazítottam a hajam.
Ne haragudj, hogy eddig tartott, legközelebb jobban igyekszem! :-)
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Asztalok a Grillben Csüt. Május 31, 2012 11:13 pm
To; Caroline
Caroline felajánlja, hogy üljünk le valahova, én pedig a "régi" asztalomhoz vezetem a lányt, ahonnan néhány perce felpattantam, hogy köszönjek a szöszinek. Furcsa, hogy még soha nem találkoztunk, mégis mennyi közös témánk van. Úgy érzem, hogy kedvelni fogom a leányzót, talán még afféle barátnők is lehetünk, vagy ilyesmi. Bár nem tervezek itt leragadni,hiszen hosszú még az élet, ki kell használni. A Földön annyi gyönyörű, csodás hely van, és most már Lee is jöhet velem oda, ahova csak akarunk. De az biztos, hogy amíg Stefan nincs teljesen jól, addig itt maradok vele és segítek neki mindenben, amiben kell. Valóban furcsa, hogy mindig történik itt valami, de azért egy vámpírnak ez talán még izgalmas is. Hiszen egy unalmas kisvárosban nincs semmi érdekes. Ezért nem is értettem eleinte, hogy Stefan mi a fenéért akar hazajönni. Aztán persze találkoztam Elenával... Mindegy is, a lényeg, hogy megint itt vagyok. De hogy miért? Ezt akarja tudni Caroline is, amit el is árulok neki, vidoran kijelentve, hogy bizony meg akarom karózni Damon-t. Majd hozzáteszem: - Persze nem akarom megölni, meg semmi. Bírom Damont, habár Stefant valahogy mindig is jobban kedveltem. Csak egy kicsit feltűzöm az egyik fára egy éjszakára. Tetszeni fog neki! - mesélem el a tervemet Carolinenak vigyorogva, majd még hozzáfűzök egy mondatot: - De kérlek ne áruld el neki! Meglepi lesz. - vigyorodom el ismét szélesen. Ekkor kérdez rá Car, hogy talán Stefannal van valami gond? Beugrik, hogy valószínű, hogy körbejárta a várost a pletyka, hogy bizony én hoztam vissza Stefant a Ripper korszakából kétszer is. Talán harmadszorra is sikerül, habár úgy látom, hogy most már elég jól érzi magát. Még szerencse, hogy nem egy-két hónappal előbb jöttem, akkor láthattam volna még "Fénykorában" a srácot. Hál'isten, hogy Damon eltalálta a szívem szélét azzal a karóval. No de mindegy is, ugyanis az Eredetiekről esik szó és rákérdezek, hogy Caroline egyáltalán tud-e róluk. Bár gyanítom, hogy igen, hiszen mégiscsak itt él, és most, hogy már ő is hozzánk tartozik, valószínű, hogy ki is szokták használni az erejét és a képességeit. Természetesen valóban nem tévedtem, Caroline tud az Eredetiekről és még fel is sorolja Mikaelt és Esthert is. Kellemetlen ennyi gonosz együtt, de hát sajnos ilyen az élet. Rákérdezek, hogy valóban egy vérfarkassal jár-e, hogy kicsit kellemesebb témákról beszélgessünk, ne arról, hogy mekkora szívás itt lenni vámpírként, hiszen bármikor meghalhatsz. Megemlítem neki, hogy azért nem árt vigyázni az ilyen barátokkal, mire Caroline megjegyzi, hogy már túlélt egy harapást. Kikerekedik a szemem és a lányra nézek. - Hogy mi? Ő harapott meg? És még mindig jártok?? Hogy szereztél vért Klaustól? - teszek fel tucatnyi kérdést, hiszen Stefan azt is leírta a naplójában, hogy a vérfarkas harapást csak Klaus vére gyógyítja meg. Habár azt nem tudom, hogy csak az övé, vagy a hibrideké is, ez nem derült ki a leírásból. De az biztos, hogy Stefan a vérért cserébe tartott Klaus-szal. Így hát valami olyasmire gondolok, hogy Caroline is adott valamit cserébe Klausnak, hiszen az Ősi vámpír nem ad semmit ingyen. Valószínű, hogy Caroline ezt nem nagyon akarta elárulni, ugyanis gyorsan az én családi állapotomról érdeklődött. Felvonom az egyik szemöldökömet és megcsóválom a fejemet jelezve neki, hogy észrevettem a terelést, de nem fogom hagyni magam. - Igen, járok egy sráccal, Lee-vel. 2 évig voltunk együtt, aztán átváltoztattam. Azóta már eltelt 1 év, úgyhogy minden tök jó. - biccentek mosolyogva a lánynak és ismét belekortyolok az italomba. - No de térjünk vissza arra a harapásra! - jelentem ki határozottan és felvonom a szemöldökömet, hogy Caroline ne futhasson el a válaszadás elől. - Hallgatlak!
Kezdőlap
Tárgy: Re: Asztalok a Grillben 
