world of mysteries
all the fears, they are back, aren't they?



 
log in
don't hide yourself
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox
i'll whisper a secret
who's here?
i wanna see your face
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (28 fő) Kedd Szept. 24, 2013 12:06 am-kor volt itt.

new posts
read them every day
Játszótárs kereső
írta: Zhydrun Malgoth
Szomb. Feb. 17, 2018 8:35 pm
Shadowhunters frpg
írta: Aaron Moonroe
Pént. Feb. 16, 2018 3:25 pm
Stivali Italiani
Vendég
Kedd Nov. 07, 2017 2:12 pm
Hell or Heaven
Vendég
Pént. Márc. 10, 2017 12:14 am
Isabell R. Wallis
írta: Isabell R. Wallis
Pént. Jan. 06, 2017 1:50 pm
Cornelia Snow
írta: Cornelia Snow
Pént. Jan. 06, 2017 1:33 pm
Francia negyed
írta: Emma Miller
Hétf. Jan. 02, 2017 10:05 pm

Share| .

Asztalok; boxok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Pént. Okt. 03, 2014 10:34 pm



If we try
Chantelle & Zachary

Tudod, hogy nekem nem árthat senki! - hazudom, kissé átlátszóan, miközben elveszem gyönyörű szempárjában. Nagyon rég ismerjük egymást, azt hiszem, hogy Chantelle az a személy, aki a világon a legjobban ismer, így nem igazán tudok neki füllenteni, habár képes vagyok megvédeni magam, de már koránt sem vagyok olyan, mint akár fél évvel ezelőtt voltam. Minden dolog, amin keresztül mentem, jobb emberré változtatott, már tudok értékelni dolgokat, tudom értékelni az embereket. Megtanultam elfogadni másokat, együtt élni velük.
Megértem, hogy min megy keresztül, szinte hasonlóan járt, mint én. Már sohasem lehet együtt a családjával, nem értenék meg a történteket, sőt lehetséges, hogy el sem fogadnák. - Megértem, - fogom meg kezét, s közelebb húzódom hozzá - de hidd el, együtt át fogjuk vészelni. Idővel minden egyszerűbb lesz. - nyugtatom meg egy közhellyel, ami egyáltalán nem fedi a valóságot. Semmivel sem lesz könnyebb, csak megszokod a helyzetet, de az érzéseid ugyan olyan mélyen fognak gyökerezni, ugyan olyan rosszul fogod érezni magad. -Még mindig meg van az esélyed, hogy elmagyarázd nekik a dolgokat, persze nem most, ha szeretnéd ott lehetek melletted. - biztatom vámpíromat, azt hiszem, hogy most neki sokkal több szüksége van a támogatásra, mint nekem. Úgy vélem, hogy ő nehezebben birkózik meg ezekkel az érzésekkel, mint én. Egyre mélyebb, s komolyabb beszélgetésünket a pincér zavarja meg, aki meghozta az általunk kért üveg whiskey-t, fejbólintással köszönöm meg. - Akkor lássunk hozzá, enélkül nem vészeljük át az estét. - mosolygok a lányra, majd mindkettőnk poharába töltök az esténket megalapozó italból. - Egészségedre!  - illedelmesen nyújtom felé a poharat, majd egy hatalmasat kortyolok a whiskey-ből.
- Egy Shannen Wlas nevű vámpírtól menekültem ide, mert még évekkel ezelőtt tettem vele valamit, ami miatt most szeretne bosszút állni..  - vázolom röviden, hogy miért választottam a bujkálást, de ezt az este folyamán még lesz időm kifejteni, az éjszaka még csak most kezdődött.

† music: --- † note: Bocsi a késésért- † words: 304

Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Pént. Szept. 05, 2014 12:43 pm

Zach & Chantelle

you're all I've got


Olyan jó végre újra hallani Zach hangját, azt kívánom, bárcsak örökké így maradhatnánk, holott tudom, ez lehetetlen. Próbálom kizárni a bús érzéseket és csak arra koncentrálok, hogy most itt ül mellettem és bármikor megérinthetem, de a kisördög ott ül a vállamon és egyre csak azt hajtogatja, hogy ki tudja, mikor láthatom majd újra. Ki tudja, hogy egyáltalán láthatom-e még? Jól tudom, hogy veszélyes életet él, ahogy én is. Ugyanakkor bízom benne, hogy meg tudja védeni magát.
- Te is nekem. - boldogan viszonzom a csókját, beleborzongok az ismerős érzésbe. Azt hiszem most döbbenek rá igazán, mennyire is hiányzott nekem, hogy újra látom. - Igazad van... Ráadásul alig élnek már ott átlagos halandók. Ez egy kicsit megnehezíti a... - nem fejezem be a mondatot, de mindketten tudjuk, mire gondolok. A táplálkozásra. Nem tudom, Zach mennyire van kibékülve azzal a ténnyel, hogy emberek véréből táplálkozom, ezért is nem fejezem be a mondatot, amit elkezdtem. Jól tudom, hogy gyűlöli a fajtámat, még a mai napig is meg vagyok lepődve, hogy engem elfogadott így. Ha a helyében lennék valószínűleg én is rosszul lennék a vérszívóktól.
- Jó lesz nekem is a whiskey. Gondolom nem fogsz egyedül meginni egy egész üveggel. - moslygok rá egy pillanatra, majd elkomorodok. - Tudom, hogy sok dolgod van, megértem. Csak... ígérd meg, hogy vigyázol magadra, jó? Abba belehalnék, ha valami történne veled. Így sem maradt senkim, téged kivéve. - húzom el a számat. Tényleg csak ő maradt nekem. A régi életemhez nem térhetek vissza, hiszen azt hiszik meghaltam. Azt pedig hogy magyaráznám meg nekik, hogy valami csoda folytán feléledtem? Ez egyenlő lenne számukra egy beutalóval a diliházba. - Hiányzik a családom. - tör ki belőlem hirtelen az az egy gondolat, ami már rég óta nyomja a szívem. Kivel mással oszthatnám meg ezt, mint az én boszorkányommal? Nála jobban senki sem értheti meg, mit érzek, hisz ő is elszenvedte ugyanezt a hiányt. Az álmaimról és arról, hogy állandóan azt hiszem, a húgomat látom azonban nem beszélek. Még azt hiszi, megőrültem. - Tudod... ott kellett őket hagynom, amikor átváltoztam. - nagyot sóhajtok és lehajtom a fejemet.- De mindegy... mesélj inkább arról, miért vagy itt. - a vállára hajtom a fejem és csak élvezem a közelségét.

szavak: 349 zene: lovers of the sun megjegyzés: béééna.
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Szer. Szept. 03, 2014 8:11 pm



If we try
Chantelle & Zachary

Négy nap telt el azóta, hogy a városban vagyok, de Arielle még nem tudja. Úgy érzem, hogy még nem elég biztonságos a hely, hogy elmondjam neki, van még néhány dolog, amit biztosítanom kell mielőtt elmondanám neki. Igaz emiatt hatalmas lelkiismeret furdalásom van, valamint amiatt is, hogy Chantelle-nek már több napja, akár több hete nem adtam életjelet, semmit. Nem írtam neki, vagyis egyszer írtam, de akkor is csak annyit, hogy pár nap és mindent elmagyarázok, ez a pillanat pedig most jött el. Nagyon rosszul érzem magam, mert mióta újra együtt vagyunk semmit sem foglalkoztunk egymással, ez pedig nem Chantelle hibája, hanem az enyém...
A találkozó helyszínéül a Cromwell's bárt választottam. Ez van a legközelebb a lakásomhoz, valamint eddig még csak itt voltam és itt érzem magamat biztonságban. Jelenleg még nem volt időm megismerni a várost, valójában nem is szerettem volna, most próbálok hozzászokni a gondolathoz, hogy mostantól New Orleans-t fogom otthonomnak hívni.
A bejárattól egy távolabbi asztalhoz ülök le, ami nem a legfeltűnőbb. Szeretném elkerülni a bámészkodó pillantásokat, de ami a legfontosabb, nem szeretnék egy kedves vagy kevésbé kedves ismerőssel összefutni, nem hinném, hogy szívélyes találkozás lenne.. Feszülten az ajtót kémlelem, szeretném is, hogy a vámpírom belépjen rajta és nem. Izgatott vagyok, nem tudom, hogy az eddig eltelt napok óta mennyire változtak az érzései irántam. Nem lennék meglepve, ha rögtön egy pofonnal indítana, amiért nem kerestem, de bennem az érzések nem változtak, egyszerűen nehezen mutatom ki őket. Most tanulok ismét szeretni, lehet hülyeségnek hangzik, de igaz, az elmúlt években a gyűlölet határozta meg az életemet, a szeretetet kiöltem belőle.
Gondolataimat egy rég nem látott, szívemnek fontos személy szakította félbe, Chantelle. Rögtön melegség öntötte el a testemet. Leírhatatlan újra látni, ennyire még sosem hiányzott. - Szia  - erőtlenül csak ennyit tudok kinyögni, már el is felejtettem, hogy milyen erős, ezekben a pillanatokban jövök rá, hogy felesleges féltenem, nem sok erősebb nő van nála. - Hiányoztál.  - hatalmas mosoly ül az arcomra, s viszonzom a hölgy pusziját egy csókkal. - Mystic Falls mindig is unalmas volt, ez ne feledd! - hiába próbáltam gúnyosan mondani a mondott nem sikerült, akárhányszor ránézek nem bírom abbahagyni a mosolygást. - Egy üveg whiskey-t, de válassz valamit. Nagyon sajnálom, hogy az utóbbi időben nem kerestelek, de egyszerűen minden összejött, de erre még ráérünk. Szeretném tudni, hogy mi történt veled, amíg nem láttalak? - gyorsan egybesűrítek mindent. Nem szeretném elrontani a kedvét az én történetemmel, nem hiszem, hogy rögtön ezzel kellene letámadnom.

† music: --- † note: Béna..- † words: 400

Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Szer. Szept. 03, 2014 2:55 pm

Zach & Chantelle

you're all I've got


Ahogy egyre közelebb érek New Orleans harátához, az idegesség kezd felkúszni a gyomromba, és mintha a torkomban is éreznék egy gombócot. Gyűlölöm, hogy Zachel mostanában alig látjuk egymást, mindig attól tartok, hogy egyszer csak örökre eltűnik majd az életemből. Fogalmam sincs, mi történik vele mostanában, olyan, mintha nem is lennék az élete része, csak valaki a múltjából, akit már réges-rég elfelejtett. Persze mikor találkozunk, mindig rájövök, hogy ez nem így van és én is épp ugyanannyira hiányzok  neki, mint amennyire ő nekem, de a kettőnk kapcsolata már nem olyan egyszerű, ahogy az életünk sem olyan, mint amilyen régen volt.
Az időm többségét egyedül töltöttem mostanában és amellett, hogy Zach szörnyen hiányzott a családom hiányával is meg kell birkóznom. Néha kezdem azt hinni, hogy ellveszítettem a józan eszemet. Az utcán minden második emberre azt hiszem, hogy a húgomat látom, akármikor lehunyom a szemem, a családom képe jelenik meg előttem, ez pedig kezd az őrületbe kergetni. De hiába szeretném őket újra látni, tudom, rájönnének, hogy valami nem stimmel velem és már képtelenek lennének rám ugyanúgy tekinteni, mint a balesetem előtt, ahol elvesztetten az életemet. Ők úgy tudják, meghaltam, jobb őket abban a tudatban hagyni, hogy volt egy átlagos lányuk, aki autóbalesetben elhunyt, mint hogy rájöjjenek, lányukból egy szörnyeteg lett.
Ahogy elérem a bár előtti parkolót, ahol találkozni fogok Zachel leparkolok a legközelebbi helyre és ahogy kiszállok az autóból igyekszem megtartani a lélegzésem szabályos ütemét. Alig várom, hogy újra láthassam, csak ez a vacak érzés tűnne már el a gyomromból! Úgy érzem magam, mint egy szerelmes tini, aki egy elcsépelt romantikus filmben éppen álmai pasijával készül találkozni, márpedig én nem vagyok ilyen.
Ahogy belépek, azonnal megpillantom az egyik távolabbi asztalnál ücsörögve, amint rám vár. Határozott léptekkel indulok el felé és minden szó nélkül megölelem, arcomat a nyakába fúrom. Mintha egyetlen pillanat alatt akarnám bepótolni a nélküle eltöltött időt.
- Szia. - még erősebben szorítom magamhoz, lehet, hogy fájdalmat is okozok neki. Fura, hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb... legalábbis fizikailag. - Azt hittem, már soha nem láthatlak újra. - farkasszemet nézek vele, játékos mosoly jelenik meg az ajkaimon. Minden bajomat elfelejtem, most csak ő van számomra, nem tudok betelni a látványával, illatával, a puszta jelenlétével. - Mystic Falls rettentő unalmas nélküled... Nem beszélve az estékről, amiket egyedül töltöttem. - mosolyom kiszélesedik, nyomok egy puszit az ajkaira. - Rendeltél már valamit?

szavak: 379 zene: lovers of the sun megjegyzés: lesz még jobb is ♥
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Kedd Ápr. 29, 2014 7:07 pm

Dorci és Daryl
Úgy nyavalyog mint egy 5 éves gyerek. Csak az orra törött el és nem veszítette el mindkét lábát vagy törte el a nyakát. Az emberek manapság tényleg ilyenek? Elviselhetetlenek tudnak lenni. Itt fekszik vérző, törött orral és csak azon van, hogy sajnáltassa magát az orr amiatt, de mikor felhozom neki, hogy orvoshoz kéne menni már egyből azon van, hogy jobban fájna neki, meg, hogy ez semmi ahhoz képest amit akkor érezne ha helyreraknák igen feltűnően görbe orrát. Úgy csinál mintha amúgy nem tennék meg ezt sokkal később mikor már jóval fájdalmasabb lenne a helyremozdítása. Ha most elmenne és megnézetné, garantáltan nem szenvedne annyit és nekem se kellene tovább hallgatnom ezt a túldrámázott siránkozást. Ha most tudnám mire gondol lehetséges, hogy agyon röhögném magam. Még csak sejtésem sincs, hogy egy harci pocokkal állok éppen szemben. Annyira szerencsétlennek látszik, elnézést biztosan az. Már akkor látszott rajta mikor belekötött abba a hájas hurkatöltelékbe. Ép eszű ember nem tenne ilyet, mert még 1, szeretne épen hazatérni 2, ráadásul senki sem kívánna ilyen halált, hogy pépé verje egy hatalmas puding.
-Most csak nekem tűnik úgy, hogy a nyavalygásodnak nincs alapja? A helyedben azonnali hátra arcot tennék és húznék a következő sürgősségi osztályra. Ha elmondod hogyan lettél ilyen csálé orrú biztos előbbre helyeznek mint azt a nőt akinek tűsarkú cipő szúródott a fejébe. - Nem meglepő, hogy az idegeim borotva élen táncolnak. Szomjazom a vérére és még hozzá bónuszként megajándékoz a nevetséges rimánkodásával a vérző orra miatt. Lehet minden probléma megoldódna ha megadnám annak a pofonnak a párját amit a húsitól kapott. Bár az enyém tutira felülmúlná erőben és stílusban is. Kapna egyet jobbról, hogy a ferde orra visszanyerje eredeti irányát. Még utána hálás is lehetne nagylelkűségem miatt, hogy nem kellett elmennie a dokihoz. És persze nem is kerülne húsz percbe, pikk-pakk túlesnénk rajta. Nem tudom, hogy egyáltalán észre vette-e, de olyan látványosan fogta meg azt a törött üveg darabot mint a gyerek a piskótát. Nem kísérelem meg elvenni tőle, mert ha megpróbál vele nekem ugrani akkor legalább üthetek úgy, hogy közben mondhatom, önvédelem volt.
-Atyaúristennek? Nem vagyok szentéletű tunikás fazon, eltévesztetted a házszámot kölyök. - A vadász szóra már azért felkapom a fejem. Tetőtől talpig végigmérem és észre se veszem, hogy vágok hozzá egy grimaszt is. Ő mint vadász? Khmm. Oké, érhetnek még engem is meglepetések. A vadászok génállományai évről évre több százalékot csökkenek. Ha ilyenek a jövő vadászai akkor igen sok betört orrú suhanc fog az utcákon járkálni.
-Ha találkozol egyel is add át üdvözletem! - És átléptünk egy újabb lécet. Most már fenyeget is. Szerintem nem gondolta ezt teljesen végig. A kezében szorongatott üvegdarabtól reméli, hogy megmenekül. Mondhatnám, hogy bátor, de szerintem túl sok vért veszített ahhoz, hogy ésszerűen tudjon gondolkodni. Egy üvegdarabbal egy vámpír ellen. Ez úgy hangzik mint nagyi Vs. okos telefon. De hát had próbálkozzon a gyerek. Hagyni kell had fejlődjön. Részemről nem támadok, van már rajta annyi heg, pontosítva nincs már rajta felület ahol 5 centisnél nagyobb kárt lehetne tenni. Nagy lendületet vesz és kész megtámadni. Hová tette az eszét? Nem gondolkodik egyáltalán? Alig tud mozogni én pedig teljesen erőben vagyok. Egy mozdulattal a háta mögé kerülök és várom mikor tűnik fel neki, hogy már rég nem ott vagyok ahová az előbb célzott. Igazi kegyetlenség lenne azután az asztallapnak lökni, hogy meggyógyítottam, mert így alighanem újra agyonvérezné a nem rég suvickolt padlót. Csal állok nekitámaszkodva a pultnak és figyelem mekkora vadász is áll előttem. Kicsit dühös, de csak egy nagyon kicsikét

Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Vas. Márc. 30, 2014 4:53 pm


How did we get here?


Daryl and Dorian




Ó, egyre jobb és jobb. Azt hiszem, a ma éjszakát tényleg a balesetin vagy a kórházban töltöm, lehetőleg nem a padlón, hanem egy kényelmes, pihe-puha ágyban, két takaró alatt, három bögre eperteával, mert a tököm kivan, hogy ennyire nincs ma szerencsém. Rám férne már egy kiadós szerencsecsomag, tekintve azt, hogy mennyire eltángáltak egy öklössel az este folyamán. Nem elég, hogy eltört az orrom, de még egy vámpírral is összesodort a sors, és ha nem vigyázok, vértelenítenek. Izgalmas esti elfoglaltság lenne, de egyelőre még ragaszkodom az életemhez, ha tetszik az isteneknek, ha nem.
Talán még azt is megvárom, hogy átváltozzak, előtte pedig valakit kinyírjak. Nem mintha annyira akarnék gyilkolni, mert amilyen bájos kis pamacska vagyok, hetekig aludni sem tudnék, és az áldozatommal álmodnék – nem túl érzelemdús helyzetben −, és pszichológushoz kéne járnom – már ha nem zárnak be. Márpedig, amilyen gyökér vagyok, mindenütt otthagynám az ujjlenyomataimat, és hamar lesittelnének. Pikk-pakk rám kennék a gyilkosságot, hozzám kötnék az összes többit, és vígan leülném a rám szabott büntetéseket mások helyett.
És mindenkit széttépnék teliholdkor.
Nyilvánvaló opció, ha figyelembe vesszük azt, hogy a farkasok mi mindent tesznek meg azért, hogy teliholdkor randalírozzanak egy sort. Hiába nem akarnék, az ösztönök erősebbek lennének nálam, és olyan csinos lyukat rágnék a betonba, hogy a matematikusok megnyalnák mind a tíz ujjukat a precizitás láttán.
Persze, és még kínlódjak minimum húsz percig pluszban, amiért nem tudják helyrerakni? – fortyanok fel, belegondolva abba, mennyi ideig szenvednék még a dologgal. Pláne az orvosok és gyakornokok, akik rajtam óhajtanának kísérletezni! Nem elég, hogy vonítanék a fájdalomtól, de még le is kéne fogni, mert ahogy egy igazi Hayneshez illik, nem hagynám szó nélkül, hogy megkínozzanak. Kézzel-lábbal hadakoznék, és minimum két nővérkét leütnék az infúziós állvánnyal, miközben nindzsahangokat adnék ki, és elővenném a legádázabb arckifejezésemet. Az persze, más tészta, hogy a fél kórház rajtam röhögne emiatt, mert állítólag piszkosul hajazok egy pocokra, ha csúnyán nézek, de arra boruljon radír.
Jelen helyzetben inkább arra kéne koncentrálnom, hogy mit kezdjek a ténnyel, miszerint egy vámpír áll velem szemben? Kezdjek el pánikolni? Sajna, nem ajánlott lehetőség, mert: a.) megöl, b.) megöl és c.) megöl. És ha mondjuk, felállok és megpróbálok elrohanni? A.) utánam jönne, b.) a saját becsületemet tipornám a porba és c.) nyilvánvalóan nem tudnék elrohanni, mert a saját rohanási képességeimet figyelembe véve, két lépés után dobnék egy mesés hasast. Kacagva taposnám laposra az önbecsülésemet, és sokkal inkább felkínálnám magam vacsorára, ha még szét is vágnám magam az egyik asztalszilánkkal, ami szanaszét repült nemrég a csehóban. Le is horzsolnám az alkaromat, és az orrom még inkább rákezdene vérzés terén, szóval ez az ötlet is kiesett. De akkor mit csináljak? Hagyjam, hogy nyálazzon a véremre? Pattanjak fel, és vágjam pofán, amiért jól láthatóan meg akart enni? Esetleg ajánljam fel inasi szolgálataimat... ja, nem. Az másik történet. Vagy gyorsan próbáljam meg kinyírni?
Ez is egy lehetőség lehet... Életemben nem öltem még meg senkit – haha, ha pedig igen, akkor mégse vagyok ordas −, és véleményem szerint nem most kéne elkezdenem, de egészséges életösztönök horgadtak fel bennem, így talán nem is meglepő, hogy az ujjaim maguktól kulcsolódnak rá egy törött nyakú üvegre a combom mellett.
Az imént gurulhatott ide, mikor a kiütött fickó mocorgott egyet az asztal roncsain, és rúgkapált is mellé.
Nagyot nyelek tulajdon ijesztő gondolataimra – élethű vetítésként peregnek előttem a képek, ahogy a vámpír nyakába mártom az üveget −, aztán megpróbálom lebeszélni magam a szándékaimról. Természetesen nem megy, hiszen a túlélőképességem sokkal erősebben dolgozik bennem, mint ahogy az illenék. Még egy utolsó próbát teszek gondolataim eltérítésére, de újabb fenyegetés hangzik el a fickó szájából.
Az iméntit ugyan figyelmen kívül hagytam, de erre akaratom ellenére is felmorranok, akárha már vadállat lennék, és gyilkos indulatok lobbannak bennem.
Ne képzeld magad atyaúristennek, amiért a véreddel itattál! – csattanok fel a kelleténél hangosabban, és rászorítok az üvegre. Mocorgok, mire üvegcserepek recsegnek a combjaim alatt. – Amilyen könnyen elveszíted az önuralmadat, egy nálam sokkal gyakorlottabb vadász azonnal felfigyel rád – ütöm tovább a vasat, és megpróbálok feltápászkodni. Szabad kezemmel belekapaszkodom a pultba és felhúzom magam, aztán észrevétlenül elrejtem az üveget. – Engem te ne fenyegess, mert nyilván meg fogod bánni, amiért alábecsültél egy „egyszerű kölyköt”. – A gyomrom idegesen remeg, amikor kimondom ezeket a szavakat, és a szívem feldörömböl, amiért ilyen bátor – vagy inkább ostoba – vagyok, de már nem szívhatom őket vissza. Már nem mondhatom azt, hogy „Hupsz, bocsánat, vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit, oké?”
Már felálltam – morgom feleletként, és megfeszítem a karomban az izmokat. Erősen megmarkolom az üveg nyakát, és hirtelen feltámadó dühömet megpróbálom beleadni a lendületbe.
Fogalmam sincs, miért akarom őt megölni. Talán azért, mert fenyeget? Vagy azért, mert jövendő farkasom már üvölt azért, hogy kiszabaduljon? A belsőmet kaparja, és nyüszít, mikor megáll? Megijedek saját magamtól, amikor megérzem azt a mérhetetlen dühöt, ami dolgozik bennem. Szinte perzsel, elevenen felfal, és pont erre a vámpírra kell kifejtenem? De már nem tudom megállítani a kezemet. Már lendül a vámpír felé, már megcsillan az üveg törött nyakán a bár lámpájának fénye, és az izmok megfeszülnek a karomban, és a torkomon vadállati morgás tör fel, ahogy lesújtok.
Nem látok, nem érzékelek, csupán hallok; hallom, ahogy az üveg felsikolt a felkavarodó légáramlatban, és hallom, amint a morgás erőszakos égzengésként bugyog fel a hangszálaimból, megrezegtetve a mellkasomat és torkomat. Félek, nagyon is félek, és a félelem már akkor eluralkodott rajtam, mikor szúrásra lendítettem a karom, és akkor is félni fogok, ha esetleg eltalálom a vámpírt, pontosan ott, ahová céloztam: az ütőerén. Ha nem találom el, nyilván úgy fogok összecsuklani, mint egy rongybaba, és minden érzékszervem kikapcsol, a túlélőösztöneim csődöt mondanak majd, és alighanem fél katatón állapotba fogok zuhanni a rémülettől, és hagyni fogom, hogy a vámpír véghezvigye azt, amit én akartam: hagyni fogom, hogy megöljön. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a csapás nem fog máshogy végződni, mint halállal – vagy az egyikünk, vagy a másikunk fog meghalni, és az ok, amiért ez az egész kirobbant belőlem, csupán pár halálos fenyegetés.
Az egész azzal kezdődött, hogy eltűnt a szomszédom, én pedig a keresésére indultam, és belekötöttem egy részeg disznóba. Ez a fickó kiütötte a részeget, aztán fenyegetni kezdett, és a korábban már mozgolódó farkasgének ismét felzúdultak bennem, és most megpróbálják érvényesíteni akaratukat.
Nem tudom, eltalálom-e. Nem látom, nem érzek semmit, csupán hallok – de talán még azt sem, hiszen nem hallom azt az undorító, nedves csattanást, ami azt jelzi, célba találtam az üveg nyakával. Nem érzek semmit, a karom pedig könyöktől lefelé teljesen elzsibbadt, ahogy minden másom is. Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. A fogaim összekoccannak, miután erőszakosan összepréseltem az ajkaimat, és újabb csapásra akarom lendíteni a karom.
Hallom, amint a vér eszelősen dobolni kezd a dobhártyámon. Az adrenalin szintem a magasba
szökken, a fejem pedig szaggatni kezd, gyilkosan lüktet, mintha sorra pukkannának el a hajszálerek, és hallom, amint egy kétségbeesett morranás szakad fel belőlem.
Tudom, hogy nekem most csöngettek.
Érzem a csontjaimban, hogy nem találtam el őt.

megjegyzés:: támad a durcipocok! XD szószám:: 1128
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Pént. Márc. 28, 2014 5:26 pm

Dorci és Daryl

Jelen pillanatban nem néz ki többnek mint egy hisztis 10 éves. Ha az embernek valami nyűgje van vagy elkapott valami nyavalyát esetleg addig pofázott míg beverték a képét akkor ha szereti ha nem orvoshoz kell fordulnia. A mai emberek inkább a neten keresnek megoldást bajaikra ahelyett, hogy felkeresnék a háziorvosukat vagy egy jólfelszerelt kórházat. Az én időmben örültünk ha saját magunk eltudtuk látni a betegeket. Maga az orvoslás akkoriban nem volt ilyen elterjedt. Sokan meghaltak még egy sima influenzában is vagy egy kisebb seb elfertőződésétől. Ha akkoriban lettek volna ilyen felszerelt kórházak és tapasztalt orvosok akkor sokkal többen megérték volna a felnőttkort. Igazából nem értem ezt a srácot. Itt nyavalyog, hogy fáj az orra, de esze ágában sincs orvoshoz fordulni. Ezt most a fiatalságnak tudjam be vagy minek?
-Márpedig ha tetszik ha nem orvoshoz kell menned ha azt akarod, hogy az orrod ne maradjon ilyen feltűnően ferdén. - Magamban jót nevetek rajta, nem is vészesen ferdült el az orra, de azért jó volt kicsit ugratni. Amíg gondolkodom addig sem a vérrel foglalkozom ami még mindig erőteljesen folyik az orrából. Létezik olyan, hogy az ember elvérzik a nóziján keresztül? Ha eddig nem is volt rá példa majd a kölyök lesz az első. Rendesen odavertek neki, azt ugyan nem igen értem miért kapta úgy fel a vizet a srác, de rendesen kiadta magából a gőzt.
Következő szavaira enyhén szólván felkaptam a vizet. Eddig se csodálkoztam rajta mikor az ittas bandavezér orrba gyűrte szavaiért, de most már nem is kérdéses, hogy megérdemelte. Ha nem lenne ilyen szánalmas állapotban nem kizárt, hogy én is adnék neki. Úgy látszik szeret belekötni az emberekbe és vámpírokba is.
-Oh, nagyon is tudom mi az a zsebkendő, de te ismered azt, hogy jó modor? Mert ha esetleg nem akkor majd megmutatom neked kölyök. - Igen, nem szeretem az ilyesfajta viselkedést. Még el-el viselem egy vámpírtól, de egy egyszerű embertől már nem. Mégse ugrok neki amit magam is csodálok. Egyelőre még a vérét sem vettem ami újfent meglep. Ilyenkor már rég teljesen kiszoktam üríteni az áldozataim, Ő mégis még mindig itt van és éppen most vérzi össze a padlót. Viselkedése ellenére mégis a segítségére sietek és a meláktól szerzett zsebkendőt vagy rongyot, nevezzük úgy ahogy akarjuk hozzádobtam. Ahogy közelebb léptem vérének illata megcsapott és az erek behálózták arcom. Azonnal tudtam, hogy meglátta torz kinézetem mikor akkorát esett, hogy még a következő kocsmában is hallották amint nyögdécsel mert beverte a könyökét. Pedig hát a következő kocsma pár kilométerrel odébb van az főúttól nem messze.
Igazán nincs kedvemre, hogy addig csapoljam míg ki nem leheli a lelkét. Ezért hirtelen döntésem teljesen meglep engem is, de szerintem őt is. Csuklómba harapok ahonnan azonnal kiserken a vér, majd odalépek és nyugalomra intem. Szájához emelem véres kezem és örülök annak, hogy amint elmagyaráztam neki mindent azonnal inni is kezd. Volt már olyan, hogy szórakozásból megitattam embereket a véremmel majd újból sebeket okoztam nekik és kezdődött midnen előről. Na ezekben a helyzetekben muszáj volt igézést alkalmaznom mert nem voltak hajlandóak inni. Mikor elengedi a kezem megnyugszom, mert a vére úgy elállt mintha kiszívták volna, így nincs több kísértés és elképzelés amint végzek vele.
-Az úristent ne itt keresd, az ördögön kívül más nincs itt és, hogy miért tettem azt nem kell tudnod. De megnyugtatlak egyelőre nem akarom a halálod, de ha egy árva szót is kinyögsz rólam, hogy mi vagyok akkor aligha nem alulról szagolod majd az ibolyát, érthető voltam? - Egy picit még mindig be vagyok pöccenve és amúgy se szeretem a kérdéseket és azokat akik előszeretettel kérdezősködnek. Hogy ezután mit fogok tenni a kölyökkel az még kérdéses.
-Most pedig állj fel még mielőtt itt rókázod össze magad vagy felhívod a figyelmet kettőnkre.


▲ -- ▲ -- ▲ -- ▲ made by
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Pént. Márc. 21, 2014 12:12 pm


How did we get here?


Daryl and Dorian




Lehet, hogy fel se kellett volna kelnem ma reggel.
Lehet, hogy jól döntöttem volna, ha hallgatok magamra, és visszaalszom hajnali hatkor, hogy tízig húzzam a lóbőrt, és aztán egy reggelit követően megint visszafeküdjek, mert ez a nap valahogy nem nagyon akar szerencsésen alakulni.
Az orrom lüktet, a drága vérem patakzik, és a szomszédomat még mindig nem találtam meg, holott igencsak keresgéltem – kocsmáról kocsmára járva –, annak ellenére, hogy a józanabbik eszem azt diktálja, ez az ügy meddő. De rohadjak meg, igenis tovább fogom keresni, mert ő az egyetlen, aki képes volt kivakarni a kakiból!
Ha továbbra is itt sajnáltatom magam, és nem megyek tovább, elszalasztom azt a kevés lehetőséget is, ami van, és nem fogom őt megtalálni, még akkor sem, ha keresztre feszülök.
De egyelőre még pihenek. A lábamból kiszaladt az erő, és a fejem úgy lüktet az orrommal együtt, mintha legalábbis egy kalapáccsal megsoroztak volna. Ha tehetném, most csak lehunynám a szemem, és addig aludnék, míg a fejfájásom el nem múlik, míg az orrvérzésem el nem áll. De sajna, azt várhatom, tekintve azt, milyen vacak helyzetben vagyok, és jelen pillanatban várakozásra sincs türelmem, úgyhogy ez az ügy is meddő. Ahogy minden más, mióta beléptem ebbe a nyomorult kocsmába, és magam sem döbbennék meg azon, ha hirtelen leperegne előttem az egész életem.
Rühellem az orvosokat – nyekergem, és ismét az orromra szorítom a tenyerem, kisebb fájdalomhullámot kieszközölve magamnak. Csöppet káromkodok, talán úgy, háromstrófányit, és elátkozom minden felmenőjét annak a faroknak, no meg magamat is, amiért hagytam, hogy a farkasgének mocorgásba kezdjenek bennem.
Szisszenve nézek fel rá, de meg is bánom, hiszen az ipse összeszorítja a száját. Összerezzenek ettől a látványtól, bár fogalmam sincs, miért, és legszívesebben sikoltozva menekülnék ki erről a helyről. Eddig sem ápoltam valami különlegesen jó viszonyt a kocsmákkal, és ezentúl sem fogok, tekintve azt, mennyire elintéztek helyből, holott csak...
Csak mi? Csak beszóltál egy részegnek, aztán most csodálkozol rajta, hogy első nekifutásra betörték az orrodat? Neked is sok eszed van ám, persze hogy! Igazi Haynes vagy.
Apám sem gondolkodott, mikor kinyírta a volt dirimet, és egy szóval sem panaszkodott, mikor bezárták. Én viszont ismerem magamat, és nyilvánvalóan ágálni fogok, ha be akarnak zárni, amiért kinyírtam egy ellenségemet, aztán farkaskodtam egy jót, de hát... reményeim szerint az még messze van.
Bár, ha azt nézem, mennyire feltüzeltem magam a részeg spiclivel, kezdhetek félni, mert ez a gyilkolászós időszak már nem is tűnik annyira távolinak. Még egy ilyen düháradat, és megnézhetem magam, no meg azt a vakarékot is, amit hagytam az áldozatomból... ki tudja, mivel fogom megölni. Hentesbárddal? Elgázolom egy kocsival? Megfojtom? Vagy csak simán feltépem a torkát a milliméternyi körmeimmel? Ezt mondjuk, kétlem, de ha a kezembe akad egy borotvapenge, nem magamat fogom vagdosni, hanem egyszerűen elnyisszantom az ütőerét annak a szerencsétlen flótásnak, aki annyira felidegesített, hogy cserében kinyírjam.
Nem merek belegondolni, mennyire rövid már az az idő, ami még hátravan addig, hogy elveszítsem a fejem. Hetek, hónapok talán – de az is lehet, hogy csupán napokról beszélünk. Ha ezek a napok rohamosan telnek-múlnak, elég kettőt pislantanom, és azon fogom kapni magam, hogy farkasként üvöltök a holdra, talán egy domb tetejéről – talán egy áldozat hűlő teste fölött, vértől gőzölgő pofával.
Elfintorodom a mondatára. Ja, nekem sem tetszett – igazán érzelmesen ismertetett össze az öklével, és kicsit mintha pimaszul szólt volna hozzám. Olyan kétségbevonhatatlanul szemtelen módon. Válasz nélkül is hagyom a kijelentését, és inkább az orrommal foglalkozom. Basszus, ezzel tényleg orvoshoz kéne mennem... ferdén fog összeforrni, aztán megnézhetem magam. Másfelől pedig, korántsem hiányzik az életemből az, hogy helyrerakják a nózimat, mert másodszor is át kéne élnem azt a kínt, és alighanem elfelejtenék szobatiszta is lenni, és miután hazaértem, ruhát kéne cserélnem, ami rám nézvést igencsak kínos, azt figyelembe véve, hányadik életévemet taposom már.
Papírzsepi, tudja – morranok fel. – Az a fehér vacak, amibe az orrunkkal beletrombitálunk. – Van egy olyan érzésem, hogy ma kizökkentem lombevő mivoltomból, és ha továbbra is így kötekedek, megütöm a bokám, ha nem nyírnak ki rögtön. Márpedig, ha végignézek ezen a fickón, erősen életképes opciónak tartom azt, hogy hirtelen felindulásból eltöri a nyakamat, aztán kiissza a véremet.
Elfog a hányinger, ahogy az arcát nézem. A félelemtől támad hányingerem, ezt a tényt már nem is merem kétségbe vonni; életemben nem rettegtem még ennyire, és talán soha nem is voltam közel még ennyire a halálhoz. Elég egy rossz mozdulat, akár egy nagyobb adrenalinfröccs, és a szívem felpörög, hogy gyorsabban pumpálja a vért, és az orrom szinte ontani fogja magából az életemet. Elég ez a kis fuvallat ahhoz, hogy a vámpírnak elboruljon az agya, és helyben kinyírjon.
Észre sem veszem, mikor szorulnak ökölbe a kezeim, csupán arra eszmélek, hogy a körmeim szinte a húsig mélyednek a tenyerembe. Ugyan nem serked ki a vérem, de ha továbbra is így szorítom az ujjaimmal, nem sok kell hozzá.
Nagyot nyelve engedem ki mindkét kezem, aztán figyelem, ahogy az a vászonzsebkendő, vagy mi, felém szállingózik. Hálásan fogom meg és szorítom az orromhoz.
Köszönöm – dünnyögöm, azután nekilátok a vérem felitatásához. Az anyag ijesztő gyorsasággal szívja magába a véremet, és alig pár másodperc múlva elnehezül a nedvtől; nem foglalkozom vele, tovább szorítom az orromhoz, hogy már csillagokat látok.
A pottyanástól fáj a könyököm, a szebbik felem, és úgy nagyjából mindenem, mégis inkább azzal törődök, hogy egy vámpír áll velem szemben, és minden jel szerint igencsak szomjazik a véremre, és szinte érzem, ahogy az adrenalinszintem felszökken a magasba. Ismét nagyot nyelek, és próbálom megtalálni az egyensúlyomat, hogy aztán feltápászkodjak és mindent magam mögött hagyva, kironthassak a kocsmából, de az erőm elhagyott. És ha belegondolok, hogy mindez azért robbant ki, mert képtelen vagyok lakatot tenni a számra, hát mondanom sem kell, hogy legszívesebben hisztérikus röhögésbe kezdenék.
A szívem a torkomban dobog, és nehezemre esik akárcsak megmozdulni is. Oké, ha lenéznék az alkaromra, színtiszta nyomait látnám annak az elfoglaltságomnak, amit unalmamban űzök, mégsem érzem most magam olyan bátornak, mint mikor vámpírt etettem egy darabig. Izgalmas része a múltamnak, sőt, ha lehet, talán a legizgalmasabb, most mégis úgy rettegek ettől a vérszívótól, mintha életemben először találkoztam volna ilyen lénnyel. A félelem jeges marka szorít rá a gyomromra, ami ettől felkavarodik, és csak kevés választ el attól, hogy a gyomorsavam a tulajdon ölemben landoljon, némi reggeli- és ebédmaradvánnyal megtűzdelve. Nem elég, hogy összefutottam egy vámpírral, betörték az orromat, de még okádjam is magam telibe? Köszönöm, ezt inkább kihagynám!
Hatalmas szemekkel bámulok rá, miközben ő a saját csuklójába harap, aztán a számhoz nyomja azt. Döbbenten pislogok rá, és először tiltakoznék ellene, de a hangja meggyőz arról, hogy nem ildomos megszeppent szűzleányként ágálni az akarata ellen.
A szavai csak hab a tortán.
Ujjaimat a csuklójára fonom, és szinte belékapaszkodva nyelem le az első korty vért, ami aztán felkorbácsolja ülepedő félben lévő hányingeremet.
Egy panaszos nyögéssel adom a fickó tudtára, hogy a gyomrom nem kultiválja a vért, aztán elcsendesedve nyelek egy újabb kortyot, aztán még egyet, még egyet.
Érzem, amint a fájdalom csökkenni kezd, míg végül tompa sajgássá szelídül az orromban. Hálásan fogadom az enyhülést, majd eleresztve az idegen csuklóját, megtörlöm a számat. A pár kortytól szédelegni, émelyegni kezdek, de visszatartva béltartalmamat, vonallá préselem az ajkaimat, és nagyot nyelek.
Úristen – sóhajtom, miután megbizonyosodtam arról, hogy nem fogok hányni. – Miért? – nézek rá hunyorogva, bár a félelem továbbra is ott ül a tekintetemben. Most meg fog ölni? Kitekeri a nyakamat? Vagy csak gyomrom szúr egy törött üveggel?
Félek. Rettentően félek.


megjegyzés:: brrrr szószám:: 1204
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Szer. Márc. 19, 2014 2:42 pm

Dorian & Daryl

Ha őszinte akarok lenni még nem igen volt olyan alkalom, hogy elküldtem egy vérző embert. Sose gondolkodtam csak cselekedtem ami abból állt, hogy addig ittam a vérét míg bele nem halt. Most mégis valami megálljt parancsolt bennem. Csak állok és érzem, hogy hegyes fogaim nyomán az ínyem lüktetni kezd a sajgástól. A srác orrából patakokban folyik a vér és én még mindig nem vetettem rá magam. Ez csodaszámba megy akárhogy is nézzük. Mindegy hány éves vagyok, sose akartam megtanulni az önkontrollt és sose hagytam élve embert akit vacsorának szántam. Így tehát most, hogy még mindig van két méter köztünk talán képes leszek gondolkodni és nem egyből letámadni és itt helyben megölni. Egy pillanatra felpillantok a srácra. A vér szaga és látványa teljes mértékben elveszi a normális gondolkodást tőlem. Ahhoz képest ahogy kinéz csodálnám ha nem szédülne.
-Szerintem jobban tennéd ha kórházba mennél ezzel az orr töréssel. Biztos vagyok benne, hogy szilánkosra törte az a tulok. - Morranok fel. Közben összeszorítom a szám, nehogy bármit is észleljen nem természetesen hosszú szemfogaimból. Nevetségesen hangzik, de a múltkor épp moziban voltam, hogy  miért mentem be oda, fogalmam sincs. Az Alkonyatot vetítették. Nem tagadom, az egész film untatott és maga volt a rágalom mikor a Edward azt mondta csillog a vámpírok bőre. Szégyen ez a fajunkra nézve és egyre inkább torzul a rólunk megalkotott kép. De mindegy is nem ezt akartam, hanem az a rész mikor Bella belép az osztályterembe és Edward rosszul lesz a lány illatától. Na kb én is ugyanezt teszem most. A srác vére teljesen megrészegít és elveszi az eszem. Nem a legjobb hasonlat, de azt hiszem pont ez zajlik le itt is. A vámpír és az áldozata. Behunyom a szemem, na jó inkább összeszorítom és ismét kicsikarok egy-két szót a számon.
-Nem tetszett a fickó modora. Csupán ezért intéztem el. - Nem igazán érdekelt a gyerek sorsa, jó bevallom valamennyire igen, de inkább csak arra vágytam, hogy valakinek beverhessem a képét. A feszültséget valahol vagy valakin le kell vezetni. Már pedig feszült vagyok, nagyon is, főleg, hogy most már nem csak amiatt kell aggódnom, hogy egy egész estét átveszekedünk majd Ari-val hanem amiatt is, hogy ne szipolyozzam ki ezt a srácot itt mindenki előtt. Pedig, de megtenném, nagyon is vágyom arra, hogy megkóstoljam a vérét.
Csak végignézek a srácon és ismét elönt az a furcsa felismerős érzés. Talán láttam már valahol? Vagy esetleg nem is tudom. Idegesít, hogy nem ugrik be semmi. Majd kizökkenek a gondolataimból hirtelen.
-Hmm? - Nézek rá bambán és próbálok kutatni az emlékeimben, vajon mit mondhatott az előbb amire én nem figyeltem. Majd hirtelen beugrik mit is kérdezett.
-Nincs papír zsebkendőm, de... - Fordulok körbe majd elindulok a melák felé aki még mindig édesdeden szunyókál az asztalt átölelve vagy inkább rátelepedve. Átkutatom a zsebeit és megakad a kezemben egy rongy. Tiszta, ami meglepő, végig nézve ezen az óriás fickón. Kicsit jobban érzem magam ahogy eltávolodtam a vérttől, de amint visszalépek ismét a hatalmába kerít és fogaim a saját ajkamba marnak vér után ácsingózva. Odahajítom a kölyöknek majd elfordulok egy kicsit nem túl feltűnően.
-Tartsd ott ha nem akarsz eszméletlenül a földre rogyni a vérveszteségtől. - Nem akartam azt mondani, hogy tartsa ott a rongyot mert különben a vérét veszem és attól fog eszméletlenül a földön landolni, de ebben az esetben nem biztos, hogy fel is kelne onnan valaha, nem úgy mint az elsőnél. Magam is meglepődöm mikor a srác megriad vagy inkább ráismer a helyzetre. A vérereket képtelen vagyok csak úgy eltüntetni vagy elrejteni mint a fogaim. Csak annyira telik tőlem, hogy kiejtsem a szavakat amivel nyomatékosítom a távozásra. Szerintem most már érti miért is voltam távolságtartó. A bárban lévő vendégek már egyáltalán nem törődtek se a gyerekkel se velem és a melákkal. Tudom, hogy most már képtelen lennék visszafogni magam és ígyis-úgyis a vérét venném, hát akkor legalább tegyem úgy, hogy ne leplezzenek le és, hogy a srác életben maradjon. Hiába mondogatja, Krisztus jelen pillanatban nincs mellette és nem is lesz. Csak én vagyok és ha jól viselkedik még túl is élheti. Nem a legjobb pillanatban törette be az orrát, legközelebb majd akkor vagánykodik ha már tudja nincs vámpír a közelben. A földre esik miközben menekülő utat keres magának, hogy kitérhessen előlem. Egy pillanatra megállok és a legnagyobb meglepetésemre a vérerek eltűnnek arcomról csak a fogaim döfködik ajkam még mindig vért kívánva. Nem volnék éhes talán? De biztos, hogy az vagyok, érzem, hát akkor miért nem támadom le mint ahogy eddig is tettem? Csak állok ott és a rémült tekintetű kölyköt nézem. Egy gyors elhatározás közepette odalépek és a saját csuklómba harapok majd a szájához rakom és ellenállást nem tűrve itatni kezdem Őt a véremmel.
-Ha jót akarsz csendben maradsz és megiszod amennyire szükséged van a gyógyuláshoz. - Ejtem ki szavaimat összepréselt ajkaim közül. Vére még mindig bódító hatással van rám és nagyon nehéz megállnom, hogy ne harapjak rögtön a nagy verőértől lüktető torkába.

▲ -- ▲ -- ▲ -- ▲ made by
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Kedd Márc. 04, 2014 9:10 pm


How did we get here?


Daryl and Dorian




Jézus, akit a keresztre feszítettek!
Hártyavékony, de annál fájdalmasabban lüktető fehér izzás gyúl ki a fejemben, amint a fickó behúz nekem, és az orrom minden jel szerint szilánkosra törik az ökle alatt. Tompán felnyögök a kíntól, és hátratántorodom, a szemem előtt pedig a már korábban említett csillagok járják a táncot, most sokkal nagyobb intenzitással, és valószínűleg azon dolgoznak, hogy leereszkedjen az elmémre a színházi függöny, és röhögve eldobjam az eszméletem.
Márpedig abból nem kap!
Megvetem a lábam, és megpróbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Belekapaszkodom az asztalba, és lihegve pislogok fel az imént pofonosztó fickóra, aki jelenleg nem is rám figyel, hanem sokkal inkább egy másik pasekra, aki – reményeim szerint – az irhámat jött menteni.
Ó, erről most eszembe jutott egy vicc! Ismeritek azt, amikor egy kis hülye kölyök beleköt egy részeg malackába? Nem? Na, mindegy.
Hihetetlennek tartom, hogy az előbb sikerült elveszítenem annyi éven át tartó türelmemet, és engedtem a farkas-gének csábításának. Hagytam, hogy elöntse a forró pulykaméreg az agyamat, ahogy azt is, hogy elveszítsem a fejem, és egyszerűen beszóljak egy másult állapotú fickónak, aki a jelek szerint igen nehezen tűri, ha valakinek eszébe jut visszaszólni. A nagyságos úr nyilvánvalóan ahhoz szokott, hogy fényesre nyalják a popóját, és akire rámorran, az először összetojja-pisili magát, aztán kap egy szívrohamot, végül visszafejlődik pólyássá, és a hüvelykujját szopja riadalmában. Legszívesebben most én is azt tenném, hiszen hülye vagyok, ha nem vallom be, mennyire megijedtem ettől az istenes öklöstől. A szívem vadul kalapál a mellkasomban, és a homlokomon hideg veríték gyöngyözik az idegességtől. Izgatottan nyeldekelek, miközben azon vagyok, hogy papírzsebkendőt halásszak elő a zsebemből, és ronccsá vert orromra szoríthassam, de korántsem kerüli el a figyelmemet az a jelenet, ami most következik.
Az a fickó, aki megjelent, és rászólt a részegesre, most behúz neki egy csípőset, és a szeszkazán érzelmesen ráborul az egyik asztalra. A fa éles reccsenésétől émelyegni kezdek, és ismét felnyögök, majd szédelegve teszek hátra egy lépést, minek következtében a hátam az egyik pultnak ütközik. Összerezzenek a tompa nyomástól, és vakon tapogatózom a pult széléért, majd belekapaszkodom, és ráhelyezem a súlyom a bal lábamra.
Csöppnyi áhítattal nézem a lezajlódó jelenetet, ahogy a kocsmai véreb – vagy veréb − csatlósai nyúlcipőt húznak, aztán porfelhőt maguk után hagyva, eltakarodnak.
Ennyit a bajtársiasságról! Komolyan, nem tudom megérteni, miért mondják az emberek azt, hogy a végletekig lojálisak egymáshoz, miközben olyan vastagon hazudnak, hogy a hazugságvizsgáló a végére belehülyülne, ha elemeznie kéne. Nem mondom, hazudtam már hasonló témában egy-két osztálytársamnak, hogy mindenben ott állok mellette, aztán pedig meglapultam, amikor elővették kábszer birtoklásáért. Nem mondom azt sem, hogy azt ígértem, soha nem fogom otthagyni a szarban, amikor épp szüksége lenne a segítségemre, de csak egy feltétellel vagyok hajlandó segíteni: ha nem rángat bele hülyeségbe. Mivel belerángatott, elfelejtettem lojális lenni, és végül hagytam, hogy elsüllyedjen a saját futóhomokjában. Aztán csodálkoztam azon, hogy egyáltalán nincsenek barátaim, és valahogy azt is elfelejtettem a lojalitásommal együtt, milyen szociális életet élni. Talán ezért is ijedtem meg annyira az arcomba robbanó ököltől, és ezért taglózott le ennyire az ütés. Irigykedem a filmszínészekre! A mozikban mindent úgy csinálnak, ahogy a forgatókönyvben meg van írva, és a forgatókönyv szerint akkor sem kell vért izzadniuk kínjukban, ha levágták a karjukat, lábukat, és bekaptak egy-két tüdőlövést. Nyögnek párat, aztán feltápászkodnak, és harcolnak tovább.
Bezzeg, ha engem suhint meg valaki, olyan padlót fogok, hogy bezöldülök, és hosszú perceken keresztül nem is tudok lábra állni, annyira lesokkoltak. A filmekben mindenki szent és sérthetetlen, és még azok sem halnak meg, akiket a film első pár percében lepuffantanak; a fickó vagy csajszi előkerül az utolsó pillanatokban, és megmenti a szorult helyzetbe került csoporttársak életét két jól irányzott lövéssel, és még csak nem is sántít, pedig jól láthatóan térden puffantották egy bivalyölő skulóval. Lehet látni, ahogy kifehérlik a csont a hús vöröséből, és a vér spriccelve ömlik a világba, ehhez képest!
Most veszem csak észre, mennyire görcsösen remegek. Erősen rámarkolok a pult szegélyére, és nagyot nyelek, majd megpróbálom az orromon át venni a levegőt. Természetesen nem megy; tényleg eltörte az orromat az a mocskos szemétláda.
Némán elkáromkodom magam, azután ismét összerezzenek, ahogy egyszemélyes mentőalakulatom rám morran.
He? – nézek fel rá kissé kábán, majd lehajtom a fejem, és megroskadok. – Szédülök... – Megroggyan alattam a térdem, és csak kevés választ el attól, hogy összeessek. Sikerül megkapaszkodnom az egyik székben, majd szép lassan fel is húzódzkodom rá, és a pultra könyökölök.
Mégis miért menjek el? Nem megyek, bakker, ha két lépést teszek, úgy összecsuklom, mint egy kártyavár. A lábam jobban remeg a kocsonyánál, és a szívem agresszívan dübörög a mellkasomban, miközben eltört orromból folyamatosan ömlik a vérem. Ha így folytatom, biztos vagyok benne, hogy két órán belül elvérzem a nózimból, és bekerülök a Guiness Rekordok könyvébe, mint a legfurcsább haláleset áldozata.
Kösz, hogy elintézte azt a fickót – mormolom az orrom alatt, bár tudom, hogy tök fölöslegesen pazarolom a szavakat. Az imént ez a hapsi úgy elküldött engem innen, mint annak a rendje, és a hangjából sütött az ingerültség. Szálka vagyok a szemében? Akkor miért is mentett meg, ha ennyire zavarom őt? Csak azért sem fogok eltakarodni, mert egy kicsit ücsörögni akarok... amíg nagyjából el nem áll az orrvérzésem.
Haver – nézek fel rá – , nincs kölcsönben pár papírzsepije? Használat után visszaaaaaa... – elhúzom a mondat végét, mert most érzem meg a fájdalom húszadik tartományát, és az orromhoz kapok. Azután folytatom: − ... visszaadom. – Pillanatok alatt telik meg a tenyerem vérrel, és a körülöttünk állok aggódva néznek össze. Persze, egyiknek sincs annyi esze, hogy megszánjon, és ellásson vagy dokihoz cipeljen, de jelenleg nem igazán örülnék annak, ha valaki fogna, és betuszkolna egy mentőautóba. Nem sérültem meg életveszélyesen... nem szúrta át a tüdőmet egy bordám, nem rúgták le a vesém, és nem látható az agyam egy fasza kis ablakocskán át a fejem tetején. Szóval, szépen itt maradok, amíg vissza nem nyerem a teljes tudatomat – nem szédülök, mint az istennyila −, azután fogom magam, hazamegyek, és lejegelem az orromat. Aztán alszom egy nagyot, úgy durván huszonnyolc órán keresztül.
Ekkor elemi erővel szakad rám a kettős felismerés: elfelejtettem a szomszédomat keresni, és a megmentőm az a vámpír a sarokból, akit a pofonosztáskor felismertem!
A szomszédom úgysincs itt... de a velem szemben álldogáló vámpír igencsak durva hangulatban lehet. Felhunyorgok rá, és a karom libabőrös lesz a látványtól. Látom, ahogy az arca egyre csak torzul és torzul és torzul, bennem pedig hosszú idő után felhorgad a félelem.
Krisztusom – lehelem, és lassan odébb helyezkedem a széken, minek következtében a földre pottyanok. – A francba, a francba... – Megpróbálok eltakarodni a közeléből, de a félelem megbénít, és csak bámulok fel rá hatalmas szemekkel, miközben a vérem egyre csak patakzik az orromból, és mellécsatlakozik a könyökömbe hasító fájdalom is.

megjegyzés:: a nóóózim szószám:: 1089
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Vas. Márc. 02, 2014 2:21 pm

Dorian és Daryl

Ahogy ittam a lány vérét egyre fokozódott bennem az éhség. Csupán a nyugalmat akartam elérni, de most már több kell, kell az összes vére ami az ereiben lüktet. A mellettem lévő székről az ölembe ültetem és most már úgy ittam a vérét mintha hetek óta nem ettem volna semmit. Fészkelődni kezdett az ölemben. Vonakodva bár, de elengedtem a nyakát és a szemébe néztem.
-Nem lesz semmi baj, maradj nyugton és ne fészkelődj vagy különben itt helyben tépem le a csinos kis fejed a nyakadról. - Lehettem volna finomabb a megfogalmazásban, de éhes vagyok és nincs kedvem húzni az időt, a lényeg, hogy nyugton van. Végig nyaltam a nyakán csordogáló vért és végül a seb körül időztem el egy darabig. Aztán az erek ismét megjelentek az arcomon és újból haraptam. Most már egy cseppet sem finomkodtam, szinte feltéptem a már így is vérző sebet. A teste összerándult, de nem mozdult és nem sikoltott. Nagyon helyes, nem szeretem ha a vacsora közben még arra is figyelnem kell, hogy az étel vámpírt ne kiáltson. Teljesen belemélyedtem a vérivás élményébe, talán túlságosan is. Arra eszméltem fel, hogy a lány ajkait csókolom még hozzá nem finoman. Mit művelek? Elkaptam a fejem és egy pillanatra behunytam a szemem. Erről sürgősen le kell szoknom, most hogy Ariana-val élek egy fedél alatt, többé nem csábíthatom az áldozataimat, más módszert kell kerítenem. A vére még mindig ütemesen csordogált az ívelt kecses nyakán. Odahajoltam és ismét a sebre tapasztottam ajkaimat és ittam a vörös nedűt. Addig meg sem álltam míg egy kép be nem villant az elmémbe. Egy kisfiú vigyorgós arca ahogy ennek a nőnek a karjában ül és közben egy csörgőt rázogat. Majd hirtelen átváltott egy újabb képre. A kisfiú ahogy egy nem éppen nagy lakás egyik sarkában fekszik egy kiságyban és mélyen alszik. Az emlékképek olyan ütemben csapódtak nekem, hogy muszáj volt elengednem a lány nyakát. Adtam a véremből neki és megigéztem, hogy ne emlékezzen semmire a velem töltött időből. Egy hosszabb pillanatig megakartam ölni. De annak a gyereknek szüksége van az anyjára. Egyedül neveli a kisfiát mert a munkája során terhes lett egy kuncsaftjától és a családja kitagadta. Az emberek se jobbak néha a vámpíroknál. Miután a lány elment csak ültem az asztalnál és néztem a lassan beérkező vendégeket.
Intettem a csaposnak, hogy hozzon egy üveg sört. Ezek az emlékek annyira tompították az agyam, hogy így képtelen lennék most Ariana elé állni úgy, hogy ne derüljön ki mennyire pocsék egy napom volt ma. Már csak az aggodalmas arcától is elmesélnék neki mindent amiből az következne, hogy nem akarja majd, hogy ott hagyjam és akkor jönnének a viták, ahhoz meg most túl tompa vagyok, hogy meg is nyerjem. Beleiszom a sörbe és közben az egyik asztalnál lévő nagydarab bandát nézem. Talán nem ártana egy kis verekedés, attól mindig jobb hangulatba kerülök. Már majdnem álltam is fel az asztaltól, hogy odamenjek beléjük kötni, de aztán félúton megálltam. Egy ember, ahogy elnézem igen szerencsétlen módon belebotlott az egyik fickóba. Kicsit összehúzom a szemöldököm mikor meghallom, hogy vág vissza. Ezt most péppé verik, jegyzem meg magamnak. A nagydarab kicsit spicces, na jó seggrészeg fickó ököllel akkorát vág a kölyök képébe, hogyha nem tört el az orra akkor csodálkozom. Vér buggyan ki az orrából egyenesen a ruhája gallérjára. Nem vagyok éhes vagyis annyira nem, de a vér friss illatára felkapom a fejem. A fogaim megnyúlnak és a tökéletes ragadozó új prédájára vár. Felállok, most már határozottan veszem a lépteim a kis társaság felé. Bunyó lesz még itt ma az biztos. Odalépek az izzadságtól és húgytól bűzlő igen alkohol mámoros fickó elé és megszólalok halál nyugodtan.
-Hé, Dömper, talán kezdj ki a saját súlycsoportoddal, és meg kell hagyni. - Fintorodom el. - A kölyöknek igaza van. - Jelzem neki, a tekintélye meg szerintem soha nem is lesz meg, ha meg teszek róla akkor tuti. Megroppantom az öklöm és beverem a képét az agyontetovált seggfejnek. Az ütés erejétől az asztalnak zuhan és kettétöri azt. Most eszméletlenül fekszik és a haverjai menekülőre fogták.
-Na hol a tekintély barátom? A haverjaid hűségesek az életükhöz, de nem hozzád. - Nevetek fel majd meglököm az oldalát, megbizonyosodva arról, hogy rendesen kiütöttem. Megfordulok, egyenesen a kölyök szemébe nézek. Próbálom legyűrni a vér iránti szomjam, de az nagyon erősen akar a felszínre törni. Végül aztán a vérerek és az árulkodó hosszú és hegyes fogak is megjelennek.
-Most szerintem gyorsan tűnj el! - Ordítok rá. Nem tudom miért nem esem csak úgy neki és iszom ki a vérét. Olyan ismerős nekem. Mintha hasonlítana valakire akit ismertem...


▲ -- ▲ -- ▲ -- ▲ made by
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Pént. Feb. 28, 2014 8:25 pm


How did we get here?


Daryl and Dorian



Ideges vagyok. Egész nap fel és alá járkálok, mint aki épp vajúdásra vár, és Mogyoró azt se tudja, mi bajom van. A lábam körül tekereg, néha a bokámba akar harapni – ilyenkor diszkréten odébb rúgom −, azután persze, sértetten tovább vonul – de tíz perc sem kell, és már megint a közelemben lófrál. Vagy iszonyat nehéz a felfogása, vagy nem szeret a hibáiból tanulni; mindenesetre, mindannyiszor odébb lököm a lábammal, ahányszor a közelembe ér. Fáradhatatlanul rohangálok ide-oda a házban, mert egyre csak azon rágom magam, hogy ugyan, hová lett az az ipse a szomszédból, akivel összebarátkoztam? Híres az ivási szokásairól, de eddig ahány kocsmát felkutattam, eddig nem igazán futottam még vele össze. Híre-hamva sincs, és leginkább fölöslegesen koptatom a lábam miatta, de nem fér a fejembe, hogy ugyan, hova a fenébe tűnt el? Nagyon idegesít, hiszen egyik pillanatról a másikra vált köddé, vagy elszublimált, vagy dematerializálódott, mindegy; egyszerű a képlet: még mandinerből sem tudom, hogy ugyan hová tűnhetett az a jóember? Idegesít ám, nem is kicsit, és talán ez okozhatja a pánikszerű sétafikálást a kongó házban. Lehet, hogy elkapta egy vámpír? Vagy túszul ejtették a vadászok? Esetleg épp farkaskodik valahol? Az megoldaná azt a kérdőjelet, ami egészen a megismerkedésünk óta aggaszt: furán viselkedik, kissé hirtelen haragú, és ahogy elnézem, nem egyszer állt már közel ahhoz, hogy megöljön valakit. Talán most megölt valakit – még szerencse, hogy nem engem −, és most jött el a böjtje. Aggódom érte, nem tagadom, és elmondhatom, hogy ez az első alkalom, amikor valakiért aggódom. Az elmúlt tizennyolc évemet úgy éltem le, hogy egyszer sem aggódtam senkiért egy egészségeset, pedig a házunk felgyújtása igencsak adott volna rá okot, sőt, még a tulajdon testem megégése is. Ha most levetkőznék, és a tükörbe néznék, nem éreznék semmiféle megrendülést, hiszen magam miatt sem vagyok képes aggódni, hát másért miért tegyem ezt? De úgy néz ki, eljött ez a sorsfordító alkalom is, és azon csodálkozom, hogy hogyan ismertem fel ezt az érzést? Még nem tapasztaltam, és a fogalom jelentését sem igazán ismertem, erre most csak úgy betoppant az életembe, én pedig sopánkodhatok miatta, mert a szomszédom felszívódott, aki segített kilábalni a hatméteres szarból. Nyomorultul érzem magam a dologért, de igazából nem tudok ellene semmit sem tenni. Az aggódás nálam úgy nyilvánul meg, hogy nem eszem, nem iszom, nem alszom – és a jelek szerint kilométerhiányom van, mert reggel óta nem hallatszik más, csak a lábaim ütemes kopogása a laminált padlón. Vakarék nyilvánvalóan elkönyvelt címeres őrültnek, de igazából most az ő véleménye sem számít – persze, ez nem jelenti azt, hogy ha beszélni tudna, és elmondaná a dolgot, nyilván először kapnék egy szívgörcsöt, aztán felrúgnám haragomban, nem lényeges −, ahogy senki másé sem. A másik szomszédom álló nap engem kukkol az ablakon keresztül, és ahányszor rajtakapom, egyre több és több kérdőjelet látok a feje fölött sorakozni, de még arra sem veszem a fáradtságot, hogy elüldözzem az ablakomból. Most még az sem érdekel, hogy gyakorlatilag megsérti a személyes szférámat – mert nekem olyanom is van ám, csak jól titkolom – azzal, hogy a szemei kocsányon lógnak, annyira bámul befelé. Foghatnám magam, és az egyik serpenyőmmel úgy pofán suhinthatnám, hogy érzékeny búcsút vesz miatta a fogaitól, olyan közel van, szinte átlóg a saját kerítésén, mégsem teszem, mert jelenleg az aggódás sokkal inkább lefoglal, mint a szomszéd felismerhetetlenné klopfolása. Egyrészt érte is annyit kapnék, mint egy rendes emberért – mondjuk, ha szerencsém van, még a faterommal is találkozhatok a kóterben, ha oda kerülök, ahová ő −, másrészt pedig, nem éri meg, hogy behorpasszam a jól szuperáló – nem mellesleg, egyedüli példányú – serpenyőmet az arcával.
Sokáig járkálok még a lakásban, mire megérik bennem az elhatározás, és sürgősen beleugrok egy alig lisztes, alig szakadt farmerba és egy kinyúlt garbóba, aztán felhúzom a bakancsomat is, és a hideg időre tekintettel, farmerdzsekit is húzok. Előkotorom a telefonomat a fülhallgatómmal együtt, és valami zenét kapcsolok, miután Mogyoró lelkére kötöttem, hogy szépen maradjon a fenekén, ne szökdössön, és mindennél fontosabb: NE döntsön úgy, hogy lebontja a házat, mire – valószínűleg – csalódottan hazaérek, különben meg találom kopasztani egy lábos forró vízben. A görény látszólag véletlenül sem vesz komolyan, de azért engedelmesen toporog a küszöböm előtt, mikor rácsukom az ajtót, és két kattanásra zárom. A kulcskarikát megpörgetem az ujjamon, azután a farzsebem mélyére süllyesztem, két egycentes mellé. Idegesen kapkodva kapcsolok át egy másik zenére, „bedugom a füleimet” a fülhallgatókkal, azután átadva magam tulajdon idegességemnek, lóhalálára véve a figurát, száguldani kezdek a következő kocsma felé, ahol a szomszédomat akarom keresni.

Nem nézem az időt, meddig tart, míg odaérek, de bőven sötétedik már az ég, mikor belépek az ajtón. A helyi késdobáló feeling minden apró szegmensét tapasztalom magamon: vastag alkoholszag, részeg üvöltések, és bájos cicababák egyhangú riszálása egyik saroktól a másikig. Szinte ösztönből húzódik kellemetlen fintorra a szám, ahogy az orromat megcsapja a vastag cigaretta- és piaszag, és a füst lassan végigcsikordítja erőszakos karmait a légcsövemen. Elfojtok egy köhögést, és az egyik asztalhoz telepedve körbenézek, hátha ott a szomszédom.
Tehetek érted valamit? – hallok egy dohánytól recés hangot nem messze tőlem, és reflexszerűen fordulok oda.
Hogy mi? – nyikkanok a magam bávatag stílusában, mint akit most rúgtak fel álmából, azután kapcsolok. – Ja, vagy úgy... lehet, hogy egy laza vodkanarancsot elfogadnék.
Ez a nők itala, haver! – röhög a kocsmáros, mire lassan megingatom a fejem.
Keresek valakit, és nem berúgni jöttem – jegyzem meg foghegyről. – Továbbra is tartom magam a vodkanarancshoz.
Te tudod, öreg. – Elfordul, és lekap egy üveget a polcról, azután a tartalmát egy pohárba tölti.
You can imagine, I’m alone tonight, búgja az Evans Blue énekese az egyik fülembe. Végigfut a libabőr a karomon, és aprót szisszenek. Kellemetlen érzés lesz úrrá rajtam, mintha valami olyasmi történne a környezetemben, ami a természettel ellentétes, és felettébb rossz. Mármint... idegenül rossz, nagyon rossz, rossz, rossz, és egyáltalán nem tetszik ez nekem.
Nagyot nyelek, és megköszönöm, mikor elém tolják a kért italomat. Lassan belekortyolok, miközben a tekintetem ide-oda ugrál a jelenlévőkön, de a keresett szomszédomat nem találom. A szívem érezhetően elfacsarodik az aggodalom vashatalma alatt, és a gyomrom süllyed vagy kéthüvelyknyit érzéseim szerint.
Felállok, az italommal a kezemben, és elindulok a sötétebb sarkok felé, hátha ott találom azt a bűvös szomszédot; nézelődöm jobbra-balra, a nyakam tekergetem, mint aki a porckopását akarja kiküszöbölni, de az alkohol nem akar fogyni, amit kaptam. Kényelmetlen íze van a számnak: kissé kesernyés, félelem ízű. Féltés ízű. Nem tetszik ez nekem, egyáltalán.
Figyelj már a lábad elé! – reccsen rám egy meglehetősen kacska nyelvű fickó az egyik asztaltól, mikor rátiprok útban lévő végtagjára. Halkan felmorranok, és most először érzem magamban azt a bugyogó dühöt, ami már hónapok óta kéne, hogy kínozzon. A farkasgének dolgoznak bennem.
Húzd magad alá, te szerencsétlen kretén! – dörrenek rá, és ökölbe szorítom a kezem. – Hiába ülsz így ekkora terpeszben, csak a lábad köze fog szaglani, de neked nem lesz nagyobb a tekintélyed! – Tudom, hogy ez erős volt, mégsem bánom meg, sőt: a kimondott szavak egyre csak tüzelnek engem hirtelen kerekedő haragomban.
Meg sem várva a válaszát fordulok az egyik sarok felé, és a pillanat törtrésze alatt gyökerezik földbe a lábam. Mind a kettő.
Egy vámpírt látok.
Egy vámpírt látok, baszki, aki épp táplálkozik.
Hallom, amint szék csikordul mellettem – vagy mögöttem, mindegy −, és azt is, amint páran felmorrannak, és egy kéz megragadja a vállam, majd erélyesen ránt is rajta egyet. Ettől kirezzenek bódulatomból, és sarkon pördülök – az arcom pedig találkozik egy ököllel.
Kit nevezel te szerencsétlen kreténnek?! – bömböl az az enyhén spicces és inzultált személy, akit az előbb olyan vakmerően leszidtam.
Csillagok táncolnak a szemem előtt, és a porc roppanásából ítélve minimum eltört az orrom. Érzem, amint forró, ragacsos vér tör utat magának, lefolyik a számra, és az államról lecsöpögve, beleissza magát a dzsekim felhajtott gallérjába.

megjegyzés:: vazz, elragadtattam magam. szószám:: 1260
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Szomb. Feb. 22, 2014 6:19 pm

Dorian és Daryl

Ki kéne eresztenem a gőzt még mielőtt haza mennék Ariana-hoz. Nem akarom, hogy ilyen feszültnek lásson. Már pedig majd szétrobbanok az idegtől. Hiába sikerült azt a férget megölnöm az egyik haverja túlélte és gondolom szép számmal térnek majd vissza bosszút állni. Egyszerűen szuper. Hányan lehetnek már az ellenségeim táborában? Ezren-kétezren? Ki tudja. Ráadásul az egyik pofátlan még a torkomnak ugrott, a vér még most is csöpög a nyakamból átitatva a pólóm. Még jó, hogy van váltás póló a motornál. Odaléptem és elővettem a ruhát majd magamra öltöttem. Felpattantam a motor nyergébe és berúgtam. Hangos doromboló hangot hallatott a gépezet majd elindultam az országúton. Valahová le kéne parkolnom, meginnom egy sört, és keresnem egy lányt aki végül hajlandó lesz vérhez jutatni. ha hazaérek nem akarok mással foglalkozni csak Ariana-val. Leparkoltam egy bár előtt vagy kocsma nekem aztán édes mindegy. Leraktam a bukósisakot és határozott léptekkel elindultam a kupé felé. Bentről kiszűrődött a részegek zaja ahogy egymást túl kiabálva próbálnak érvényesülni. A meccs is ment a tévében hallottam ahogy a közvetítő darálja az unalmas
szöveget, hogy melyik szerencsétlen lőtt saját gólt a csapatának. Rémes. Beléptem és láttam ahogy néhány tekintet felém fordul és ahogy páran már indulnak is ki a kocsmából. A hírnév átka, fogadom a legtermészetesebben. Odaérek a pulthoz és kérek egy üveg sört. Közben míg várok körbe pásztázom a helyet leendő táplálóm után kutatva. Meg is akad a szemem egy lányon, itt dolgozik? Nem hiszem, olyan miniszoknyája van, hogy szinte már nincs is rajta semmi sem. Tökéletes áldozat. Ha megölöm se lesz kár érte, de ha mégis annyi baj legyen. Végre kihozzák a söröm. Mormogok valami köszönömöt holott a késésért inkább feltéptem volna a torkát, de mindegy. Iszok közben figyelem áldozatom. Nem nagyon tudok másra gondolni csak a vérre amit szíve pumpál. Pár perc múlva már a karjaimban fogja várni, hogy végre harapjam meg. Rákacsintottam mikor elment mellettem, mire Ő fogta és még jobban riszálta a fenekét. Naiv fruska. Nem adok neki pár percet ahhoz, hogy visszajöjjön és meghívassa magát egy italra. Ezek mind olyanok, egy se kivétel.  És pontosan két perccel később már erre felé riszált. Ezt úgy hívják győzelem. És ahogy gondoltam, meg is kellett hívnom egy italra. Az alkohol ad egy különleges ízt a vérnek, had igya csak le magát nekem jó. Mikor végre elég bódult volt elvittem egy kevésbé nyüzsis sarokba és leültettem egy mellettem lévő székre majd belemélyesztettem a fogaimat a nyakába. Vére végre feltöltött. Nyugodtabb lettem tőle. Most már akár haza is mehetek. Ariana nem fogja észre venni a feszültséget rajtam. És megpróbálom elterelni a figyelmét egy csodás éjszakai együttléttel.

▲ -- ▲ -- ▲ -- ▲ made by
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Vas. Nov. 24, 2013 5:10 pm


I'm afraid to fly


Nem zavar az, hogy késésben vagyok az éjjeli iszogatásról és, hogy valószínűleg mérges lesz rám. Kényelmesen megyek az utcákon, fordulok mindenfele, és nézek meg magamnak mindenkit. Végül csak odaérek fél órás késés után, de mintha észre sem vette volna. Ennyire elfoglalta volna az elméjében való bujkálás? Fogalmam sincs, de nem fogok rákérdezni, csak leülök vele szembe és próbálok nyugodtnak látszani. Kevés sikerrel, s szerintem ezt ő is észrevette, sőt… az összes jelenlévő érezheti nyugtalanságomat.
Meglep, hogy emlékszik az egyetemes dologra, csak egyszer említettem meg s akkor is olyan volt, mintha nem figyelne rám. Ha jól emlékszem a beköltözésekor mondtam, hogy egyes napokon dolgozom máskor pedig az egyetemen tengetem a napjaim nagy részét, ezért csend is kelleni fog ahhoz, hogy tanuljak. Akkor mégsem csukott fülekre leltem azon az estén, vajon a többi dolgot is észben tartotta, vagy csak ezt az egyet?
- Ma nem kellett bemennem, így hát Edd-nél robotoltam a nap nagy részében. Elvagyok fáradva… - ropogtatom meg kissé a nyakamat, mert mind közül ez fáj a legjobban, na meg a hátam. – Sűrű? Sok embert kellett felboncolnod a nap folyamán… vagy? – kérdőn pillantok rá.
Nem hiszem, hogy tudta, hogy tudom merre dolgozik de a fejlett szaglásomnak köszönhetően megérzem a bomló húsnak az illatát még akkor is, ha előtte sokszor kezet mos az illető vagy átöltözik. Ez egy nagyon szörnyű képesség, amit örököltem farkasként.
Arra viszont nem készültem fel, hogy most elárultam magamat és egyből lepattan neki az, hogy vérfarkas vagyok. Csak reménykedem abban, hogy nem tulajdonít nagydolgot annak, hogy valahonnan megtudtam mivel is foglalkozik. Nem szeretném, ha megtudná, mivel fogom tölteni a teliholdas éjszakákat viszont azzal is tisztában vagyok, hogy nem ostoba ráfog előbb utóbb jönni arra, hogy bizony valami nincs rendben velem. Utána már csak idő kérdése és megtudja az egész sztorit. Talán nekem kéne elmondanom, de nem most, még nem bízom meg benne.
Lehet felnyomna Marcelnél, csak azért, hogy védje a bőrét. Nem nézem ki belőle, de a különös helyzetek fura dolgokat hoznak ki az emberekből, ő pedig egy igen fura személy, de ennek ellenére kedvelem őt. Ezt viszont sose mondanám el neki, meg amúgy is, a félelmem sokkal nagyobb.
Ujjaimmal a pohár peremén körözök, miközben hallgatom a mondandóját. Ajkamba harapok mikor kérdést tesz fel, és tudom, hogy nincs, hogy hazudjak neki. Itt az idő annak, hogy elmondjam, igenis félek tőle.
-Jól gondoltad… Igazad van, de… - nincs semmi de, tényleg felemészt engem a tudat, hogy egy gyilkossal lakok egy házban, de nem dobhatom ki. Nem akarom kidobni, mert valami azt súgja, hogy az álcája alatt egy sokkal kedvesebb személy lapul. Jó mélyen van akkor.
Habozok a válaszolással, nem tudom, hogy mit tennék egy ilyen esetben de egy biztos, nem szabad feldobnom őt a rendőrségnek.
- Miért találnának meg…? Nyomokat hagytál? – egyből kérdőn szalad fel a szemöldököm, majd halkabban folytatom. – Számíthatsz arra, hogy nem fogom senkinek sem elmondani az igazi nevedet… meg nem is adnálak fel a rendőröknek. Megnyugodhatsz.
Meglepett mennyire határozott voltam, nem habogtam hanem simán elmondtam neki a dolgokat, mintha más személy lettem volna. Érdekes volt ez számomra.
- Csak ennyiért hívtál ide, vagy van még valami?




Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Vas. Nov. 24, 2013 2:22 pm



Holly & Troy


Szemem sarkából látom a pincérnőt, aki összeráncolt homlokkal mustrál. Tudom, hogy furcsának tart, mert a legtöbben nem tudnak megbirkózni érdekes ábrázatommal és magamnak való természetemmel. Ha nem muszáj, nem beszélek, ha nem muszáj még csak nem is figyelek senkire. Kizárom a külvilágot minden idegesítő zajával együtt. Ez alól a pincérnő sem kivétel, aki mostanra ha jól látom, felhagyott a szuggerálással. Elég bosszantó volt.
Amikor újra felpillantok az itallapból, amit csak unaloműzés céljából böngésztem át, már Holly áll előttem teljes pompájában, kicsit alulöltözötten legalábbis erősen ráncolom homlokomat rövidnadrágját fixírozva. Csak én vacogtam odakint, vagy tényleg hideg van? Mindenesetre Holly-ról süt a nyugalom már ami az időjárási viszontagságokat illeti, merthogy az most sem kerüli el figyelmemet, mennyire feszélyezi jelenlétem. Mozgolódik, mikor leül, sehogy sem kényelmes számára és nyilván azért, mert épp én foglalok helyet vele szemben. Elfojtok egy kárörvendő vigyort, elvégre nem célom ráijeszteni, még akkor sem, ha úgy tűnik.
- Szia - biccentek köszöntésem mellé, majd átgondolom a kérdésre adható esetleges válaszokat. Milyen napja lehet annak, aki nyolc órát töltött el hullák társaságában, feltérképezve azok belső szerveit? - Sűrű, leginkább. Mi a helyzet az egyetemen? - próbálok utalni rá, hogy bizony megjegyeztem, hogy folytatja tanulmányait és figyeltem rá, mikor megemlítette. Az viszont cseppet sem tetszik, hogy más egyébről nem világosított fel. Szeretném kívül-belül megismerni és nem azért, mert szükségem lenne egy mélyen gyökerező kapcsolatra, hanem mert tudnom kell, mire számíthatok. A biztonság a legfontosabb dolog számomra és ha nincs nyugtom abban a lakásban, mégis hogyan folytathatnám azt, amit Chicago-ban elkezdtem?
Bólintok, mikor a Cosmo-ra pillant és már épp bátorítva felé csúsztatnám, mikor maga elé húzza és kortyol belőle. Nem túl magas az alkoholtartalma, berúgni nem fog tőle, esetleg pityókás lesz, de az még belefér. Nekem belefér... fogalmam sincs, neki mennyire van ínyére spiccesnek lenni a társaságomban. Ami az én italomat illeti, kétlem, hogy túlságosan elhomályosítaná agyamat. Vodka - átlag emberek azonnal becsípnek tőle, nekem viszont ennyi nem fog ártani.
Holly viselkedése nyugtalanít a napokban. Tudom, hogy ugyanezt érzi ő is a közelemben és nem azért, mert gondolatolvasó is lennék minden rejtélyes tulajdonságom mellett, hanem mert kiválóan olvasok az emberek nonverbális jeleiből. A hebegésből, az izzadó tenyérből, a remegésből, az ajakrágcsálásból, az ujjtördelésből... mindenből, ami magyarázatra szolgálhat azt illetően, hogy miként viszonyul hozzád a másik. Holly az első perctől kezdve szeretne visszakozni, de nem mer, mert tudja, hogy tartozik nekem ennyivel azok után, hogy megmentettem a vámpíroktól. Haladás: legalább ő is tisztában van a vámpírok létezésével.
- Gondolom kíváncsi vagy, miért hívtalak ide. Tisztáznunk kell néhány dolgot, ami nem tűr halasztást, mert ahogy elnézem, már így is megesz téged az ideg mellettem. Ugye? - iszok a vodkából, de még csak rá sem nézek - A rendőrség valószínűleg a nyomomban van. Sőt, több, mint valószínű. De az is biztos, hogy sosem találnak rám... Nem, amíg engem itt mindenki Troy Shepardként ismer. Számíthatok a diszkréciódra? És természetesen arra, hogy nem dobsz fel, amint az első zsaru zörög az ajtódon? - halkabban beszélek már és ekkor hajlandó vagyok azokba a jégkék íriszekbe pillantani. Nem sokkal különböznek az enyéimről, az övéi talán acélosabbak, szürkésebbek, mint az enyémek. Kénytelen vagyok mosolyogni ezen a tényen.

Words: 512 ✗ Music: annie are you ok?Note: siettem :s ✗ ©
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Szomb. Nov. 23, 2013 7:40 pm


I'm afraid to fly


A reggelem remekül indult, nem volt otthon senki rajtam kívül… Ez pedig teljesen megnyugtatott, mert ha őszinte akarok lenne, akkor be kell ismernem azt, hogy nagyon is félek az új lakótársamtól. Persze, ezt sose mutatnám ki neki, mert még kihasználná a helyzetet. Nemet pedig nem mondhattam arra, hogy ne jöjjön hozzám, mert nem fogadom be hisz tartoztam neki. S egy Gramont mindig segít azokon a személyeken, akik segítettek rajtunk. Már csak magam miatt is be kellett fogadnom, mert ez így volt rendjén való.
A hasamat süttetve néztem a plafont, miközben már harmadjára szólt a telefonomon a szundit jelző csengőhang, én viszont lusta voltam arra, hogy kinyomjam. Még nem akartam felkelni, de muszáj volt hiszen dolgozni menni kell, ha tetszik, ha nem. Sóhajtva kászálódtam ki az ágyamból, ami csak úgy hívogatott vissza és mentem a szekrényemhez, hogy valami kényelmes ám munkába illő ruhát választva lemenjek reggelizni.
Troy már rég nem volt itthon, ami megnyugtatott és nem kellett olyan gyorsan kapkodnom, hogy minél hamarabb elhagyjam a házat. Mióta itt van olyan érzésem van, mintha egy apát kaptam volna magam mellé, aki előszeretettel parancsol nekem. De elfelejti azt, hogy én teszek most neki szívességet, és így vissza kéne vennie magából. Elhiszem, hogy mások vagyunk… de akkor is, élhetünk egymás mellet anélkül is, hogy én féljek nyitott ajtóval aludni.
Épp hogy csak leültem kényelmesen reggelizni csörögött a telefonom. Remegő újjakkal oldottam ki majd szóltam bele. Troy volt az, aki ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy este Cromwell-benn fogunk iszogatni. Remek. Gondoltam magamban, majd nem mondva semmit letettem és elindultam a munkahelyemre.
Nyolckor végeztem Edd-nél, akinek volt egy kis boltja a francia negyed külső részénél. Innen betudtam magamnak szerezni a szükséges dolgokat teliholdra, aminek az egész falka örült. Eléggé kergetőzős hangulatomba kerülök átváltozáskor, és egész éjjel kergetniük kell, de mióta elkezdtem inni a sisakvirágos vizet sokkal jobb.
Fáradtan léptem ki a boltból miután bezártam természetesen, majd rápillantottam az órámra és nem túl nagy lelkesedéssel indultam meg a bár fele, ahol a lakótársam várt. Nem igazán volt kedvem hozzá, legszívesebben hazamentem volna és közelebbi kapcsolatot akartam volna ápolni a pihe puha ágyammal, de biztos voltam abban, hogy ez a dolog nem fog összejönni. Ha kell ő maga jön el értem, és rángat el iszogatni. Azt pedig nem szeretném, lehet, hogy a végén úgy végezném, mint a pszichológusa. Fájna.
Elég messze van a bolt, ezért sietnem kellett vona de nem bírtam rávenni magamat, hogy gyorsabban szedjem a lábamat. Csiga lassan mentem végig az utcákon, fordultam jobbra, majd balra odaérve a lassan élettel megtelő bárba. Nagy levegőt vettem, majd belépve egyből Troyt kezdtem el keresni a szememmel, majd megtalálva elindultam felé. Megigazítottam magamon a rövidnadrágot, és a felsőt, majd mint aki időben érkezett ültem le vele szembe.
- Szia Troy. – köszöntöttem mosolyt erőltetve magamra, majd az előttem lévő italra néztem, majd rá felhúzva a szemöldökömet. Nem vagyok híve az ivásnak, de ha elmegyek néha napján bulizni, akkor esetleg leeresztek a torkomon egy kis alkoholt, de csak keveset. – Milyen napod volt?
Próbáltam nyugodt maradni, de csak fészkelődni tudtam, valahogy nem sikerült megtalálni a kényelmes pozíciót, amiben végigülhetném ezt a beszélgetést.
- Ezt nekem rendelted? – néztem megint az előttem lévő koktélra, majd választ sem várva belekortyoltam. Ha nem nekem rendelte akkor pechje van, már beleittam és annyira nem is rossz. Ezt szerintem megfogom inni.


Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Szomb. Nov. 23, 2013 6:49 pm



Holly & Troy


Éveken át próbáltam jobb lenni. És az is lettem, azt hiszem. Ezerféle boszorkányról hallottam már, akik kellő időráfordítással és segítséggel nagy dolgokat vittek véghez. Lassították az öregedést, strapabíróbbá tették szervezetüket és nem igazán volt szükségük vámpír-gárdára, mint mondjuk nekem. De van egy különbség köztünk: én a magam erejéből jutottam el idáig, nem pedig valami boszorkánymester segítségével, aki dirigált és tanított. Mindenre magamtól jöttem rá, mindent magamtól fedeztem fel.... minden, amim van, önerőmből eredeztethető. Persze, az elején nehéz volt. Minden idegszálammal a munkálatokra akartam koncentrálni, de voltak ezek a kicseszett igények, amik összezavartak. Az éhség, a fáradtság, a szomj... mind közül a legrosszabb talán a szex utáni sóvárgás volt, amit akár akartam, akár nem, ott volt és szüntelenül kínzott, míg nem enyhítettem magamon. Aztán ez is változott az idők elteltével és rájöttem, hogy egyszerűen enyhíthetek minden problémámon, bár nem a legtisztességesebb módon.
Reggel a szokásosnál is nehezebben keltem. Hatkor csörgött az ébresztőm, én viszont nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra. Anyámékra gondoltam, akik valójában nem is az igazi szüleim. Meg a sok hazugságra, amikkel etettek és amiket én bevettem. Éveken keresztül, és most nagyjából semmim sincs. A legfurcsább az egészben, hogy így érzem helyesnek a dolgot, így van minden rendjén.
A gyűrűt még most sem találom, azután sem, hogy Rene testét megtaláltam a hullaházban. Szinte biztos voltam benne, hogy rajta lesz, mert nem vettem le róla, viszont arra is gondolnom kellett volna, hogy boncoláskor megszabadulnak a ruháktól, a testékszerektől, sőt még a haját is levágták szegény lánynak. Azt persze azok a nagyokosok nem tudják, mennyi szenvedésen ment már keresztül halála előtt is - nem végzek félmunkát, elvettem, amit akartam.
Nem emlékszem már, hogy mikor hívtam fel Holly-t, ha egyáltalán én hívtam fel. Arra sem emlékszem, pontosan mi volt a célom ezzel a találkozóval, de az tisztán rémlik, hogy épp egy hulla feküdt előttem. Taylor Benedict, fiatal gimnazista, aki felakasztotta magát. Drogos volt, legalábbis találtunk a szervezetében kábítószert, szóval ha nem is volt annak függője, minden bizonnyal az öngyilkosság előtt fogyasztott. A szike úgy csúszott végig mellkasán, mint kés a vajban, miközben Holly-hoz beszéltem és szinte utasítottam rá, hogy jöjjön a Cromwell-be. A Cromwell az egyetlen hely a városban, ahol jól érzem magam és nem frusztrál a környezetem. Remélem, Holly tudja, hogy ha nem találom ott őt pontban kilenckor, akkor képes leszek elmenni érte és odarángatni... vagy szimplán feldühít és olyat teszek, amit én is megbánok. Szeretem, ha a kezemben van az irányítás, de mégis ki nem? És ami azt illeti, a türelem se az erősségem.
Este nyolckor még a laborban voltam és Rene befőttesüvegbe zárt szívét vizsgáltam. Nem, nem reagál sehogy a befecskendezett folyadékra, pedig működnie kellene. Működnie kellene, mert javítottam a múltkori hibát. Fogcsikorgatva zártam vissza az üvegbe, majd elhajítottam a gumikesztyűt és felakasztottam helyére fehér köpenyemet. Kezet mostam, kabátot húztam és elhagytam azt az apró helyiséget, amit pár napja béreltem és zártam le, hogy senki még csak az ablakon se tudjon bepillantani. Ami itt van, az nem tartozik senkire.
Háromnegyed kilenckor érkezem a Cromwell-be és rendelek magunknak italt: magamnak egy pohár vodkát, neki egy Cosmo-t. Nem tudom, mit szeret és mit nem, de különösképp nem is érdekel. Nem muszáj meginnia, pusztán az udvariasság vezérelt, bár nem is értem, miért foglalkozok a véleményével. Nem szokásom kiharcolni mások szimpátiáját.

Words: 535 ✗ Music: she's a monsterNote: azt hittem más sosem készül el... ✗ ©
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans ⚓
► Age :
41
► Total posts :
126

BRAVE HUNTER ➴


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Szer. Aug. 28, 2013 11:36 pm



Vivien▼ Marcel
[You must be registered and logged in to see this image.]


- Szóval, nem kellenek testőrök? – kezdtem valóban dühbe gurulni. Vivien az ég világon mindent megkapott tőlem és még többet akart? Na, azt már nem. Nagyon el volt tévedve ha azt gondolta, hogy ebben a hierarchiában előkelőbb helyet foglalt el. Szép volt ez tény és kedvem leltem benne; de ha a kedvem úgy lelte, pillanatnyi hezitálás nélkül törtem volna ki a nyakát. Elfelejtette, hogy mindazt amit tőlem kapott nem azért kapta mert szerelmesek vagyunk vagy mert a testvéremnek tekintem. Azért kapta mert kedvem leltem gyilkos hajlamaiban, abban a vágyában, hogy azt akarja, tegyem vámpírrá. Nem volt szó többről. Persze, haragom még nem ült ki arcomra, ellenben nagyot és sóhajtottam és végtelenül türelmesen kezdtem el beszélni hozzá. Valóban nem volt több mint egy túl fiatal gyermek.
- Ezt a hangnemet, nem kívánom még egyszer meghallani velem szemben Vivien. Úgy érzem jóval több év van mögöttem mint mögötted, a tapasztalatról nem is beszélve. – a hatalmat már nem is említettem, nem hiszem, hogy lett volna értelme. – Mikor akart Pierre csak beszélni veled? Hiányzik neki a bábut akit dróton rángatott majd ha úgy tartotta kedve, agyon verte. Ez az igazság és ezt te is tudod. – nem érdekelt ha megbántom. Ma és most nem. – Nem kellenek testőrök? Mond csak kedvesem, mit gondolsz, kik óvtak meg mindentől eddig? – kérdeztem élesen és az ablak felé intettem fejemmel. – Tudod hányan akarják a halálodat mert úgy gondolják értékes vagy számomra? – nem pillantottam vissza rá, helyette a báron túli világ felé intettem – nem kezdem el számolni. Ha nem kellenek őrök, legyen. Éld túl egy napig nélkülem Vivien. Az én világom azonban nem csak kényelem és csillogás. – nem, ez nem emlékeztető volt arra, hogy ő miként élt nálam, egyszerűen ténymegállapítás. Kezdtem megbánni, hogy ennyi időt pazaroltam erre a nőre. Főleg mert Lotte is mérges volt amiért a játékunk kellős közepén hagytam ott, valakiért akit csak hónapok óta ismerek, ő meg már lassan száz éve a partnerem volt, hű társam, gyermekem. Nem hibáztathatom amiért letépte az egyik fickó fejét aki zavarni merte dühében.
- Nagyon nincs kedvem ezekhez a játékokhoz kedvesem. Nekem nem kell bizonyítanod viszont magadnak megtehetnéd azt a szívességet, hogy nem csinálsz úgy mint a buta libák. – ez volt az igazság. És ha elrohan? Menjen. Jelen pillanatban a whiskym sorsa is jobban érdekelt az övénél így gyorsan kortyoltam is belőle.


▼ words: 379 ▲ music: [You must be registered and logged in to see this link.]▼ note: -





I have lost
my spirit

[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
I have lost it
in the dark

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Kedd Aug. 27, 2013 6:50 am

Pierre nem jött el a találkozóra. Ez nagyon meglepett, hiszen ő erőszakoskodott annyira. Igaz kedvetlenül indultam, de tudtam találkoznom kell vele. Marcel-nek egy szót sem szóltam. Egy részt nem szoktam hozzá, hogy minden lépésemről beszámoljak egy férfinak. Más részt pedig úgy véltem el tudok bánni vele. De mikor Marcel ült le velem szemben rájöttem semmi nem maradhat titokban előtte. Igen először el akartam titkolni, de ez nem jött össze. Annak ellenére, hogy ő az, aki élvezi, feltétlen bizalmamat s nem félek tőle nem említettem neki.
-Őszintén? Azt hittem, hogy legalább engem nem figyeltetsz az embereiddel, de tévedtem. –Reménykedtem benne, ha ennyi idő alatt elérte, hogy közel engedjem magamhoz a minimum, hogy ő is így érezz. De tévedtem, engem is ugyan úgy figyeltet, mint bárkit.
-Nem kell engem figyeltetned Marcel. Nincs szükségem testőrökre. –Közöltem vele egyszerűen. Nem hittem volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Főleg, hogy minden tettemet megmagyarázom egy férfinak. De Marcel teljesen más volt. Benne megbíztam, megnyíltam előtte, nem féltem tőle. S bár mindenki retteg tőle, én nem. Miközben ő kikérte a kávéját megnéztem a telefonomat, mert üzenetet jelzett. Persze csak rezget, mert nem tettem rá hangot, mikor elindultam. Nem akartam, hogy Pierre s az én beszélgetésemet megzavarja valaki. Pierre volt, aki üzenetet írt, de elraktam gyorsan.
-Felfogtam Marcel, de nem jó kedvemből találkoztam volna vele. Ő akart valamit mondani. Nem gondoltál arra, hogy esetleg nem vár a te invitálásodra? –Tettem fel a kérdést, hiszen Pierre mindig is odáig volt értem. Próbálkozott nálam, de csak Marcel érte el, amit elért nálam.
-Nem! Sosem szegted meg a nekem tett szavadat. Nem, de ezzel mire akarsz kilyukadni? Nem szándékosan titkolóztam Marcel. Csak nem éreztem fontosnak, hogy tudj minden lépésemről. –Közöltem vele, amit akkor éreztem. Nem tudom, hogy mit kellett volna tennem abban a pillanatban. De azt láttam jónak, ha találkozom vele. Viszont fogalmam sem volt, hogy Marcel rájön a dologra.
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans ⚓
► Age :
41
► Total posts :
126

BRAVE HUNTER ➴


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Hétf. Aug. 26, 2013 8:47 pm



Vivien▼ Marcel
[You must be registered and logged in to see this image.]


Ma nem volt különösebb dolgom, így hát jobb híján Lotte mellett mulattam az időt. Jobban mondva mellette és még három kurvája mellett, így elég dühös voltam amikor megérkezett a telefonhívás, ami arról tájékoztatott, hogy Pierre, a párizsi herceg útban van ide mert az én makacs afrikai hercegnőm, találkozót beszélt meg vele. Ó, hogy az a!
Nem jelentettem be az érkezésemet, ahogy azt sem, hogy intézkedtem az ügyben. Pierre gépe meghibásodik és nem tud eljönni. Így is lett; hamarosan már csörgött is a telefonom, a másik oldalon pedig a párizsi vámpírok hercege volt.
- Látni akarom. – lehetett annyi idős mint én de nem csak a külseje volt egy örök gyermeké, a hangja is. Most éppen egy hisztis kiskamaszé.
- Ha még egyszer felkeresed őt, én megöllek Pierre. Jobb ha ezt megjegyzed. Nem érdekel a szövetségünk és te is pontosan tudod, milyen következményekkel jár, ha az én erőm támogatása nélkül kell szembenézned a farkasokkal. – nem vártam meg a választ, letettem és besétáltam a bárba.
- Szóval, kedvesem… - kezdtem bele úgy mint aki meg sem hallotta a kérdését – valóban úgy gondoltad, ez nem fog a tudomásomra jutni? – úgy érzem épp eleget adtam ennek a nőnek ahhoz, hogy felfogja, velem nem kell keménynek lennie. Egyszer sem bántottam és mindent megkapott amit akart. Mellettem valóban úgy élt mint egy hercegnő. Ráadásul az utóbbi idő alatt én voltam az egyetlen ember akit közel engedett magához; még Charlotteot is elutasította, pedig Lotte sosem akart neki rosszat, ahogy én sem. Épp ezért nem is tudtam mi a nagyobb bennem, a csalódottság vagy a harag?
- A városomba nem kap invitálást csak úgy az ember Vivien. – szólaltam meg csöndesen mert nem volt kedvem felhívni a figyelmet magunkra annál jobban, mint amennyire Alexander pultosai már figyeltek bennünket.
- Jó napot Marcel, mit hozhatok? – kérdezte Nina, aki egyébként meglehetősen hűséges barátja volt az én barátomnak. - Kávét, feketén. – válaszoltam neki és még egy mosolyt is megeresztettem felé ami most nagy szó volt.
- Pierre a temetetlen múlt. Lesz időd megbosszulni, amit veled tett, megígértem. Volt olyan alkalom amikor megszegtem a szavam, Vivien? Van, amit nem adtam meg neked, azon kívül, amire a válaszom az volt, hogy idővel megteszem? – kérdeztem úgy mintha egy lázadó lelkű kamasszal beszélnék és valljuk be, Vivian, hozzám képest az is volt.


▼ words: 375 ▲ music: [You must be registered and logged in to see this link.]▼ note: -





I have lost
my spirit

[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
I have lost it
in the dark

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok Hétf. Aug. 26, 2013 3:18 pm

Marcel-nek


Már egy ideje New Orleans városában éltem. Eleinte nem tetszett a hely, sőt ki nem állhattam. Leginkább, azért mert rabszolgaként hurcoltak ide. Nem találtam a helyemet ebben a világban. Amikor először találkoztam Marcel-el, rettentő rossz benyomással voltam róla. Nem sokat tehettem az ellen, hogy vele töltsem az időmet. Kénytelen voltam őt szórakoztatni. Viszont ahogy egyre jobban megismertem őt közelebb kerültem hozzá, egyenesen elbűvöltem, egyszer sem lehetet oka panaszra. Bár a legtöbbször nem volt kedvem vele tölteni az időmet az elején még is kedves, türelmes voltam vele. Sőt a világ legszebb mosolyát adtam elő neki. A gondolatmenetemből a telefonom csörgése ébresztett fel. Pierre volt az. Ő az a személy, akivel soha az életben nem találkoznék.
-Mit akarsz még tőlem Pierre? -Támadtam le telefonon keresztül. Bosszút akartam állni rajta, nem érzem biztonságban magam, ha még életben van. A szívemben nagy zűr van mióta megismerkedtem vele. Találkozni akart velem, de nekem sem hangulatom sem az érdekeim nem kívánták, meg hogy találkozzak vele. Még is rá kellett a lelkemet vennem, hogy beszédbe elegyedjek Pierre-el. Legszívesebben képes lettem volna megölni, de az eszemre hallgattam és nem hagytam, hogy elragadjon az indulat. Átöltöztem valami szexis ruhába. Nem azért csináltam ezt, hogy elcsábítsam, hanem mert én mindig így szoktam öltözni. Kocsival mentem be a városba. A megbeszélt találka helye egy bár volt. Amikor beléptem, minden szem rám tapadt, de túlságosan engem nem zavart. Leültem egy asztalhoz, s míg vártam Pierre megjelenésére kértem egy martinit magamnak. Mielőtt újra a gondolataimba mélyedtem volna Marcel ült le velem szemben. Hirtelen körbe néztem, de csak Marcel volt itt.
-Te hogy kerülsz ide? -Nem értettem miért ő van itt, de próbáltam leplezni a zavarodottságomat.
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
308
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Asztalok; boxok Csüt. Május 30, 2013 7:28 am


[You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Ajánlott tartalom
welcome to my world




TémanyitásTárgy: Re: Asztalok; boxok

Vissza az elejére Go down

Asztalok; boxok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Hátsó boxok az orfeumban
» Asztalok
» hátsó asztalok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
world of mysteries :: Színház az egész világ :: New Orleans városa :: Belváros :: Cromwell's bar-