Elfeledem a múltat, elfeledem ami történt, és csak az számít jelen pillanatban, hogy visszahozzam Chrisben azt az érzést, amit mindig is éreztünk. A testvéri köteléket. Általában magabiztosnak mutatom magamat, viszont ha róla van szó, akkor fogalmam sincs, hogy helyes-e amit csinálok, vagy egyáltalán jó úton haladok affelé, ami a célom. De minek is gondolkodjak ezen? Az alkohol megteszi a hatását. Legalább is nálam biztosan, aztán hogy nála mit fog elérni, egyelőre fogalmam sincs. Ő az a típusú ember, akinél nem lehet megjósolni, hogy épp jókedve, vagy netán rossz hangulata lesz az alkoholtól.
Nézem, ahogy egymás után lehúzza a poharában lévő italt, majd megkönnyítve a pincérnő életét, na meg estélyét, inkább egy üveggel rendel. Úgy érzem, hogy afelé haladunk, ahova szeretném, hogy kilyukadjunk. Jó így látni őt. Elnyomtam magamban mindent, amit csak lehetett, képtelen voltam két lábbal állni a földön, mióta Ő elment. Vagy legalábbis azt hittem, hogy meghalt. Aztán most nem elég, hogy nem állok két lábbal, még jól hasra is esek. Az, hogy Ő itt van, olyan érzést vált ki belőlem, hogy lassan, de biztosan minden a helyére fog kerülni. Végre nem érzem azt, hogy egyedül vagyok a világ ellen. Hogy egyedül vagyok a bosszúmmal. Bár a kettőnk közötti különbség, hogy az én bosszúm nem felé irányul. El kell mosolyodnom a virágöntözéses kijelentésén. Tudom, hogy nem olyan mint én, de ez így nem élet! Sokkal kiimultabb és kedvesebb az ember, ha sikerül bevinni a macit a málnásba. Ez tény. aztán a következő kérdése már az én édes drága jó testvéremről szól. Egy pillanatra ledermedek, még a lélegzetem is eláll. Tekintetem üveges, és csak arra vagyok képes, hogy gyorsan töltsek magamnak még whiskeyt, és gyorsan lehúzzam azt. Behunyom a szemem, veszek egy mély levegőt, és igyekszem összeszedni a gondolataimat.- Még mindig ennyire a hatása alatt vagyok, jól látod.- Gondolom magamban. Igyekszem kedves arcot vágni az egészhez. – Nem tudom. – felelem kurtán, majd elszakítom a tekintetem az övétől, és a poharamat nézem. – Biztosan valahol jól szórakozik. Azt csinálja, amit szeretne. – mosolygok a pohárra, majd töltök még egyet, és lehúzom azt is. – Tudod, hogy Őt nem élteti a bosszú, Ő elfogadta azt, ami történt. Egyedül a világ ellen, barátom. – nézek egyenesen rá, majd egy nem éppen őszinte mosolyt varázsolok az arcomra.
Most minden olyan békés. Legalábbis közöttünk. Mégis érzem a Jensen felől áramló tartást. Mintha nem akarna témát felhozni, mert fél, hogy robban a bomba. Ismer engem. Tudja, hogy sokkal jobban megérintenek dolgok, mint őt. Legalábbis én mindig így éreztem. Pedig tudom, hogy ő is érzelmes. Legalábbis azok hajtják őt. A bosszú, a harag és az elkeseredettség. Eltávolodtunk. Nem kerestem, mert képtelen voltam. Fájt a tudat, hogy nem várt meg. Sosem hagyunk hátra senkit. Ezt tanultam, nem tőle, még Nathanieltől. Még a halottainkat is elégettük. Megvártuk, míg szabad a terep, és megtettük. Valahogy Jensentől is ezt vártam el. hogy várjon, míg elmennek a dögök, és visszajöjjön. Hiába emlegetném fel, azzal csak azt érném el, hogy elzárkózik előlem. És már tudom, hogy ezt nem akarom, hiszen egyszer, ha képesek leszünk egymás hibáit elfeledni, akkor ismét barátok lehetünk. Mi több, felújíthatjuk a testvéri köteléket, amit bár sosem pecsételtünk meg, mégis itt volt köztünk. Szerettem azt az érzést, hogy valaki úgy elfogad, amilyen vagyok. Nem akar megváltoztatni csak azért, hogy a képére formálhasson. - Elengedni? Mindig is én voltam az ünneprontó, nem emlékszel? - mosolyodom el megint, ahogy eszembe jut, hogy sokszor, főleg az elején alig ittam, miközben ő az ötszörösét öntötte magába. Azt hiszem volt pár olyan alkalom, amikor a beszólásaimmal elijesztettem tőle egy-egy nőt. Van ilyen nem? Mire valók a barátok? Nem is kell ellenség, ha valakinek olyan barátai vannak, mint én. - Kaszanova én? Virágöntözés? - szaladnak a magasba a szemöldökeim. Mikor voltam én kaszanova? Jó persze sok lány eléggé bepárásodott tekintettel nézett, de sosem vettem a lapot. - Kettőnk közül te vagy a nagyobb hódító. Én még mindig a monogámia híve vagyok - persze Bethany óta nem sűrűn voltam együtt nővel. Talán egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam együtt valakivel, és az elég gyér, de mit lehet tenni? Sosem tartottam okos dolognak az ész nélkül kefélést. Valahogy mindig érzelmek kellettek. Vagy túl sok alkohol. Akkor olyanná váltam, amit később megbántam, mert hűtlennek éreztem magam egy olyan nőhöz, aki csak az álmaimban létezik. - Tudod, az elmúlt időben képtelen voltam nővel lenni, szóval a virágöntözés azt a szó száz százalékos értelmében csak virágöntözés volt - emelem koccintásra a poharam, majd lehúzom. Ajkaim egy halvány fintorba rándulnak, ahogy az alkohol lecsúszik a torkomon. Rég ittam. Pár napja, de akkor csak egyetlenegyet. Mikor találkoztam Bethany-val. Most pedig már a második poharamat emelem fel, és mielőtt elmenne a pincér, elkapom a karját. - Szerintem egy üveggel hozz ebből, nem kell annyiszor szaladgálnod - elengedtem magam. Nem a pia miatt, hiszen túlságosan is jól bírom, csak Jensen miatt. - Mi van azzal a léhűtő öcséddel? - lehet, hogy nem kellett volna megkérdeznem, de tudni akarom, hogy még mindig olyan, mint akkor. Hiszen nem látom sehol, és talán ez is közrejátszik abban, hogy a megkeseredettség kiült Jensen tekintetére. Legalábbis ezt láttam az első találkozásunkkor, és nem tudom kiverni a fejemből.
Egy pillanatra tényleg minden olyan, mint régen, és ez miatt csak mosolyogni tudok.Bár egyáltalán nem kellene, hisz ez Chris számára búcsúzás. Bevallom, nem is értem, hogy miért is ment bele ebbe az egészbe, hisz nagyon jól ismer. Le fogom magam inni, össze fogok szedni valakit, vagy ha nem is akarok senkit éjszakára, akkor vele fogok nosztalgiázni. Csak úgy, ahogy régen réggen tettük. Hiába, hogy az adott szitu egy héttel azelőtt történt, akkor képes voltunk kivesézni az egészet.
Belekortyolok a whiskeymbe, és egész testem beleremeg az ízébe. Imádom, és ha lehetne egész nap csak ezt kortyolgatnám. Ezért is néznek alkoholistának. De kit érdekel más ember véleménye? Az a lényeg, hogy ez az én életem, és azt kezdek vele, amit én akarok. Egy ember volt, van az életemben, akire úgy ahogy, de hallgatok, Ő viszont itt ül velem szemben. De vége a búnak, gondoljunk a jelenre. Itt van, és semmi más nem számít. - Ne aggódj barátom, el tudom vezetni a kis édesemet. Csak engedd el végre magad, és igyál. – kacsintok rá, majd lehúzom a maradék italomat, és azzal a lendülettel rendelem is a második körömet. Na meg persze Chrisnek is, nem akarom, hogy lemaradjon. De nem tudom hirtelen, hogy mit is mondhatnék neki. Hogy miről kezdjek el vele dumálni. Ha felhozom, hogy mit csinált az elmúlt két évben, akkor csak feltépem a sebeket, és lehet, hogy megint nekem támad, arra meg egyáltalán nincs szükségem. Aztán ha a régi időket hozom fel, akkor meg azért akar majd megint megtámadni, mert ugyancsak feltépem a sebeket. Teljesen patt helyzetben vagyok, de hiába a pia, attól függetlenül eszes vagyok. Nem fog kifogni rajtam egy mardekáros varázsló. Valahogy ki fogom belőle hozni azt az embert, akit én akarok. Akkor annó volt. Csak egy kicsit inni kell… - Mi a helyzet a nőkkel, kaszanova? Mikor öntöztél utoljára virágot? – kérdezem két korty ital közt. Tudja, hogy állok ehhez a témához, ha lehetne, egész nap tudnék erről beszélni. Sztorizgatni, hogy miket éltem át, és hogy miket akarok még kipróbálni. Csak az a gond a mai felhozatallal, hogy kiraknak mindent a kirakatba, de ha arról lenne szó, hogy akció meg minden, akkor biza mindegyik meghátrál. Na, ezt rühellem 2014-ben. De nem is értem, hogy miért élvezik a nők azt, ha felhúznak egy férfit, majd lógva hagyják…
Csak vezetek, mintha valami unalmas taxisofőr lennék, pedig régen folyton ugrattuk egymást. Még az sem zavart, hogy a nyakamba ugrott, vagy piszkált részegen, miközben vezettem. Persze az után, hogy megijesztettem, mikor a fa felé indultam a féltett kocsijával, nem igazán szívózott velem vezetés közben. Inkább a szóbeli ugratások maradtak meg és a gyors kaják, a pizzák szaga, ami folyton a hátsó ülésen várta, hogy végre megegyük őket. És persze ne feledkezzünk meg az összeütköző üvegekről sem, melyek még felbontásra vártak. Sosem ásványvíz volt bennük. Persze ez csak hétvégén volt így, vagy akkor, ha Jensen éppen kiborult az öccse miatt. Az a kölyök sosem érdemelte meg a bátyját. Folyton csak siránkozott, és mély sebeket ejtve a mellettem ülő férfin, hagyta magára őt. Ha én nem lettem volna, akkor felkötötte volna magát. Legalábbis ezt mondta. De nem hiszem, hogy megtette volna. Erősebb ő annál, vagy inkább gyávább, mint a jó múltkori eset is bizonyítja. Csak a vérveszteségbe halt volna bele. De előbb megtalálták volna. Jensen szeret élni, és nekem is megmutatta, hogyan tegyem. Épp ezért volt fájó az az est. Próbálom túltenni magam rajta, és hagyni akarom a régi énemet legalább utoljára feltörni, hogy tudja, nem vagyok teljesen más, csak elvette az eszem a bosszú, és nem csak iránta. A vámpírok iránt is, akik elvették azt, akire apaként néztem fel. Még a szörnyű gondolatok ellenére is képes voltam egy olyan kérdéssel előállni, ami a jelen helyzetemben nem megszokott. Vagy talán az emlékek csalogatták elő, nem tudom. - Nem is lenne rossz ötlet - pillantok rá egy kicsivel tovább, majd ismét visszanézek az előttem elterülő útra. Követem az utasítást, amit Jensen, mint egy jó GPS mond nekem. Mégsem hozok fel témát, mert nincs mit. Nem akarom tovább feszíteni a húrt, nem akarok haragot, mikor lenyugodott végre. Talán legbelül én is egy kicsit. Nem tudom. - Whiskey? - emelem fel a poharamat meglepődve hiszen régen is ezt ittuk. - De ki fog vezetni? - kérdezem, bár mindig én vezettem. Annak ellenére, hogy ritkán ittam, sosem tudtam úgy berúgni, ahogy Jensen tette. Egyelőre nem iszom bele a pohárba, mert nem tudom, mire, és miért. Csak a kezemben tartom, és várom, hogy hátha Jens mond valamit. Meg persze nem akarom egyből a pohár fenekét látni. Rég ittam. Hónapokkal ezelőtt, mikor még Seattle-ben voltam. Ott volt valami csapos nő, aki itatott. Persze nem történt semmi köztünk, hiába is akarta. Csak ott hagytam. Még mindig egy nő él az emlékeimben, s nem tudom őt onnan kiverni. Soha. Ahogy a barátomat sem tudtam, és az összes negatív érzésem ellenére most itt ülök, ahogy nemrég Beth ült velem szemben, és valami búcsúitalt iszunk, amit nem akarunk, de meg kell történnie. Most ezt szabta ránk a végzet, és eleget kell tennünk az akaratának...
Kavarogtak bennem a gondolatok. Minden annyira zavaros jelen pillanatban. Itt ül mellettem a legjobb barátom, vezeti a kocsimat, amit egyedül neki engedtem meg, hogy vezessen, de mégis, akkor távolság van köztünk, hogy ilyet még soha nem éreztem senkivel. Néha olyan, mintha tennénk egy lépést előre, de aztán történik valami, és máris kettőt hátralépünk. Csöndben vagyunk, akkor szólalok meg egyedül, amikor mondom, hogy merre menjen, azonkívül semmi. Itt van előttem tisztán, emlékszem, hogy ilyenkor állandóan szivattuk egymást, beszóltunk a másiknak, és hangosan röhögtünk. Kioktattuk egymást és.. ohh istenem, annyit átéltünk együtt, képtelen vagyok elfelejteni mindent.
Aztán egy kérdés, ami újra reményt adott nekem. Mintha egy pillanatra a régi Chris ülne mellettem, és vezetne. Ott van még legbelül, tudom. De ha én képtelek leszek előhozni belőle azt, ami valójában, akkor senki nem fogja út visszaterelni a helyes útra. Talán innia kellene, akkor felszabadultabb lenne. Éppen ezért jó, hogy elfogadta a meghívásomat. Kaptam egy újabb esélyt, hogy visszakapjam a barátomat, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. De nem minden rajtam múlik. Ha Ő nem akarja, akkor nem is fog változtatni. Tudom, hogy eddig tényleg magam ellen beszéltem, és mondtam olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, de ember vagyok, én is hibázhatok. Egyszer az életben én is megtehetem. - Majd sodródunk árral. Maradjunk ennyiben. – nyitva hagyom a kérdést. Azt akarom, hogy támogassuk egymást, de nem akarom, ha hirtelen bezárkózna ez miatt. Azt akarom, hogy hulla részegen menjünk el a motelba, ahol bérlek egy nagy szobát, és reggel macskajajjal keljünk fel, majd szidjuk a másikat, hogy miért nem álltunk meg az X. italnál. Ahogyan régen. Most, így utólag visszagondolva jól esett, mikor fejmosást kaptam tőle az miatt, mert már negyedik éjjel iszom totál részegre magam. De soha nem ítélt el engem, és ezért mindig is hálás voltam neki. Nem tudom neki soha megköszönni mindazt, amit nekem adott. Nem is tudja, vagyis de, már tudja… Ő volt a gyógyszerem az életre. Megérkeztünk végre a O’Connell’s pubba, ahova megérkezésünk után azonnal helyet foglaltunk az egyik asztalnál, majd rendeltem magunknak egy-egy whiskeyt, nem érdekelve, hogy Ő mit szól majd hozzá. Azt akarom, hogy végre kikapcsoljon egy kicsit, hogy felejtse el az elmúlt pár hétben történteket. Látni akarom, akár egy pillanatra is, de látni akarom a régi barátomat. Látni akarom a szemeiben, tudni akarom, hogy valahol mélyen ott van még bent.
Az ember tudja milyen unatkozni. De egy szellem esetében ez végtelenül sokáig tartó unalom aminek nem nagyon tud véget vetni. Az ember egy idő után feltalálja magát és véget vet a szenvedésének. Én azonban ezt nem tudom megtenni. Végül úgy döntök elmegyek és leiszom magam ahogy régen is tettem, ez az egy dolog ami még emlékeztet arra, hogy igenis voltam ember. Gondolkodom pár percig hová is mehetnék, hol voltam már elég régen, végül az O'Connell's pub mellett döntök. Az a környék legigényesebb helye és nem vagyok az a fajta aki a legkisebb romkocsmában is vígan iszogat, nem erre lettem nevelve, nem ezek a szokásaim. Szépen besétálok úgy ahogy kell majd a pulthoz lépek és rendelek egy kis whiskey-t. Valamivel kezdeni kell az estét. Körülnézek és pont az a kép tárul elém ami szokott. Részeg férfiak és néhány nő is, elég unalmas zene és bárgyú, idióta fejű csapos, csak a szokásos. Ám tekinteetem megakad a nem messze lévő hölgyen. Igen hölgy, látszik rajta, hogy nem egy egyszerű lány. Lehet másnak nem tűnne fel ez a kis különbség, de apám és annak az apja mindig is előkelő ember volt így én is tudom mit jelent ez. Kitanultam a jó modort és úgy lettem nevelve, hogy igényes legyek mind az öltözékemre mind a körülöttem levő dolgokra. Igaz az is, hogy szerettem ennek ellent mondani, de végül is belém nevelték és ettől nem tudok szabadulni, így hát természetesen kiszúrom, hogy ez a lány nagyon nem idevaló. Az italomat fogva odalépek hozzá és mint egy úri ember köszöntöm. -Jó estét kisasszony! Zavarná, ha csatlakoznék önhöz? - Villantom fel kedvenc mosolyom és közben addig nem foglalok helyet míg nem kínálnak azzal. Leteszem az italom, mert azért nem fogok alkohollal a kezemben várakozni míg elküld vagy csupán hellyel kínál. Ahogy jobban szemügyre veszem kétség sem fér hozzá, hogy nem idevaló. Inkább eltudnám képzelni egy bálon szép báli ruhában mint egy iylen helyen. Igaz, a környék egyik legjobb helyén vagyunk, de ez messzemenőleg sem hasonlít egy elegáns helyhez.
Nem igazán kedveltem ezt a kisvárost, de az igaz, hogy ennél csodásabb helyet keresve se találhattam volna a rejtőzködéshez. Elvégre az apám pontosan tudja, hogy utálom az ilyesfajta aljanépet és a tisztátalan helyeket, ez meg mindenképp csak annak mondható. Az emberek miatt nem járhatok a megszokott ruháimban, amiket Párizsban viseltem, mert tuti ferdén néznének rám. Az meg végképp titok, hogy ki vagyok, mert kitudódik akkor megtalálnak, aztán hozzáadnak ahhoz a h0lye grófhoz. Én meg csak egy herceghez vagyok hajlandó hozzámenni, mert csak akkor lehetek majd királynő. De itt mit ér, hogy hercegnő vagyok? Semmit, hiszen itt nincsen királyság, itt semmire se megyek a hatalmammal. Pedig nagyon is szeretem az emberek orra alá dörgölni, hogy én bizony akkor is királyné leszek egykor, mert akkor legalább tudják majd hol a helyük. Mystic Falls és a lakói meg még ahhoz is bénák, hogy ezt megtudják, mert tuti az első lapban megjelenne, hogy itt vagyok, aztán küldenék a grófot. Semmi szükségem egy nemesi család sarjára, nekem az a jövőm, hogy királyné leszek, ebből pedig nem vagyok hajlandó engedni. Persze most úgy élek, mint egy normális fiatal, hiszen nem tehetek mást, ez is az álca része. Főként remélem, hogy nem hiszi el senki, hogy preferálom a rocksztárokat, mert akkor elég lesz azt a szerencsétlent lenyomozni, aztán már le is buktam. Nagyon remélem, hogy a tag rendesen rejtőzködik, különben elintézem, hogy az élete hátralevő részében szenvedjen. Itt az én igényeim a fontosak nem pedig az ő sóhajai, ugyanis nekem van tökéletesen királyi vérvonalam, s nem keveredem holmi kis közönséges vérű emberekkel általában, viszont sajnos ezt most a szükség szülte, hogy így tegyek. Nagyon nincsen ínyemre a dolog, de nem tehetek mást. A gróf örökre szólna, ez meg csak átmeneti állapot, így hát kibírom egyelőre, hogy ronda kínai göncöket tudok csak venni magamnak, mert nem használhatom a bankkártyámat. Dolgozni meg nem fogok, a végén még letörik a körmöm, vagy koszos lesz a kezem. Mivel ma semmi dolgom nem volt, s otthon se akartam ülni, úgy gondoltam kimozdulok egy kicsit. Elvileg van itt egy jó kis városi kocsma, majd oda beülök egy narancslére. Reménykedtem benne, hogy a hír valóban igaznak bizonyul, s nem egy alkoholfüggőkkel megtömött helyiségbe kell mennem, mert azt nem hiszem, hogy kibírnám. Fúj, utálom a ronda, tisztátalan embereket. Én soha nem engedném meg egy férfinak, hogy koszosan ki merjen mozdulni a házból, de be még annyira se engedném. Először valahol fürödjön meg, aztán lépje át a küszöböt. Keserű arckifejezéssel bújtam bele a nadrágomba, aztán útnak is indultam. Nem volt nehéz megtalálni a helyet, hatalmas felirattal hirdette, hogy kinek a tulajdonában van az épület. Valami ír csóka lehet a nevéből ítélve, de nem foglalkoztam ezzel, beléptem az ajtón, s kértem magamnak egy pohár narancslevet. Most nem igazán lett volna kedvem vagy pénzem előkelő borokat fogyasztani, meg itt nem is tudnának nekem elég előkelőt mutatni. Keresni akartam egy teljesen üres asztalt, szerencsémre találtam is egyet a legtávolabbi sarokban. Türelmesen vártam, hogy a pincérsrác kihozza az italom, s ekkor hirtelen valamiféle szél megborzolta egyenes hajam. Körbenéztem, de sehol nem láttam még csukott ablakot se a környékemen, nemhogy nyitottat, az pedig lehetetlen, hogy ha az ajtó kinyílik akkora huzat legyen, hogy én is megérezzem. De... mintha a parketta is nyikorgott volna mögöttem. Ijedten kaptam hátra a fejem, nem láttam semmit, de a nyikorgás ettől még nem hallgatott el...
- Tudom én, hogy igazad van, régen is sokszor volt igazad, és így fogok tenni. Kivárom, ez eddig sem volt kérdés, csak... a fene vigye el, nem akarom, hogy bizonytalankodjon! - a végén fújom csak ki a levegőt, szinte már fújtatva. Nehéz, hisze amúgy minden olyan szép, csak ne lenne ennyire bizonytalan bennem, magában... bennünk. Én nem akarok mást rajta kívül, ezt kéne elfogadnia és felfognia. Remélem, hogy így lesz majd idővel tényleg, mert ez a lényeg. Az biztos, hogy én is más lettem, mint voltam. Bizonytalanabb, és szerelmesebb, ami még sosem voltam, és ez most nagyon nagy dolog, ami úgy igazán nagyon megváltoztat. Szeretem ezt az érzést és közben valahol mégis félelmetes is. Bonyolult dolog az élet! - Tudom és megértem, idővel majd tudni fogod, hogy mikor érdemes engedni őt, vagy egyáltalán említeni neki ezt az egészet. - mosolyodom el és amikor látom mennyire ideges lesz már csak az illető említésétől is újra a karjára csúszik a kezem. Látom én, hogy felhúzta magát már csak a témán is, ezért jobb, ha inkább tereljük a beszélgetést és keresünk valami mást, ami ennél jó kedvre derítőbb lehet. Nem veszem én magamra, hogy meg akar ölni egy vámpír, mert nem vagyunk mind egyformák, így aztán ha valaki ilyen, akkor karót neki! Én nem vagyok egy gyilkos típus, de nem hiszem, hogy könnyeket tudnék ejteni, ha Kol, vagy Damon halálát kéne végignéznem. Bár azt se tudom, hogy képes lennék-e csak úgy végignézni, hiszen még az is kiborított, amikor az a vadász meghalt, aki meg akart ölni. Tudom, kissé furán vagyok bekötve, de ezen eddig még semmi nem tudott változtatni. Sokáig viszont nem marad meg a beszélgetés fonala, mivel megérkezik az ismeretlen úriember. Nem akarom csak úgy meghúzni magam és azt hiszem ezt Blake is tudja jól ezért mennek el végül a pulthoz. Csak biccentek egy aprót, de azt hiszem tudhatja a tekintetemből, hogy ha valami baj lesz... akkor én igenis lépni fogok valamit, nem ülök csak úgy, amíg kirángatják innen. Figyelek végig, de aztán visszatér, én pedig kiiszom az utolsó kortyokat is a poharamból. - Jól van, vigyázz magadra, mert már két nőnek is fontos vagy, igaz? Az a dolgod, hogy ne menj bele zűrös ügyekbe. - oh, ha ezt mondanám Darylnek, ki is hajítana. Na jó azt nem, de ki lenne akadva. Nem akarom őt megváltoztatni, nem is tudnám, így hát marad az, ami van, próbálok nem folyton aggódni érte. Végül elmosolyodom, és felállok. - Jó, hogy összefutottunk, de azt hiszem lassan megnézem, hogy az én kis határozott bizonytalanom, hogy van. - nem mondom ki, de hiányzik, már ennyi idő alatt is. Talán nincs is otthon, de szeretném ott várni, mondjuk egy forró fürdővel, vagy ilyesmi. Csak úgy otthonosan. Ha Blake feláll, akkor két puszi mindenképpen jár neki és csak utána távozom.
//Köszönöm a játékot!//
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Asztalok Hétf. Márc. 31, 2014 12:16 am
Ariana & Blake
>
- Határozott és bizonytalan. Mint minden pasi, általában. Hidd el, tudja ő jól, hogy mit akar, csak még várni akar egy kicsit. Várni a tökéletes – kezdem el a mondatot, aztán inkább megcsóválom a fejem – a megfelelő alkalomra. Tökéletes sajnos nem létezik, valami mindig beüt ami miatt bosszankodhat az ember. – sosem láttam még ilyennek Arianát. Egy kedves, bizonytalan, szerelmes lány ül velem szemközt, valaki egészen más, mint aki volt pár hónapja mikor még együtt futottunk. Nehéz elhinni, hogy a szerelem mindenkit megtalálhat, de íme egy (majdnem) élő bizonyíték, hogy mégis. Ez az elkerülhetetlen érzés mindenkit megváltoztat, kiforgat önmagából, és gyakran elpusztít. Majd megtapasztalja ő is a mindent elsöprő, futótűz szerű oldalát is, ami ha beköszönt, nyomában csak felperzselt föld és fájdalom marad. Persze remélem, hogy nem így lesz, de semmi nincs kizárva.
A beszélgetés Dee-re terelődik. Nem szívesen küldeném el őt a házból, de lehet, hogy nem lesz más választásom. Tényleg nem egészséges két nővel élni, de eddig még nem volt bajuk egymással. Nem azt mondom, hogy puszipajtások, de azért nem esnek egymás torkának, és én már ezt is értékelem. Deirdre olyan nekem mintha a húgom lenne, egy kedves, szeleburdi testvér, akit meg kell védelmezni, ha kell akkor saját magától is. Amikor először láttam őt meg, Zack háza előtt kuporgott az esőben, az arca fele lila volt, a szája felrepedve,szivárgott belőle a vér. Már akkor elhatároztam, hogy segítek rajta, és amint alkalmam volt rá, meg is tettem. Befogadtam magamhoz, otthont és biztonságot adtam neki. A héten a terveiről faggattam, hogy mit akar elérni, mik az álmai. Egy saját kis restaurátor boltot akar, tele antik cuccokkal meg ilyesmi. Majd meglátjuk mennyire érti a dolgát, azt mondta a dolgozó szobám még nincs kész, mert ő maga akar bele bútort csinálni. Ha az elég jól sikerül, akkor lehet veszek neki egy üzletet. Úgy könnyebb lenne lerázni a nyakamból is, végre nem lógna rajtam folyton. - Előbb azt akarom hogy a saját lábára álljon, utána engedném csak ki a világba. Féltem őt, olyan naiv és mindenkiben megbízik. – csóválom a fejem, aztán eszembe jut az a tag, aki múltkor kis híján megölte a fogadott húgom, és az állkapcsom összeszorul. – Hát ő egyáltalán nem kedves. Hidd el, élvezettel vágok majd karót a bordái közé. – szűröm fogaim közt, és egészen elsötétülnek a szemeim is. Komolyan gondoltam, ha egyszer a kezem közé kapom, tutira megölöm. Inkább iszok pár kortyot, hogy a kedélyem csillapodjon. Mindig felhergelem magam ezen, pedig nem volna szabad. Tudom, hogy nem az, mert az a vámpír vagy százszor erősebb nálam, ráadásul mindig azt érzem mikor Deirdre beszél a történtekről, hogy valamit titkol, szerintem azt, hogy bejön neki a pasi. Na azt már nem, elfelejtheti de nagyon gyorsan! Nem, amíg az én védelmem alatt áll. Nem lesz senkinek sem az éléskamrája. Se önként se kényszer alatt.
Már éppen mondanék valamit, hogy Ariana ne becsülje le a hálószobák kellemes kis légkörét, amikor Jordan megjelenik. Még a hét elején jeleztem a nagyfőnöknek, hogy "családi okok miatt" ki akarok szállni, nem csinálnám tovább ha nem muszáj. Erre ma meglátom itt Jordant, ezt a három ajtós szekrényt, közeledve felénk. Még csak az kell, hogy Ariana is belekeveredjen a dolgaimba. Egyáltalán nem értem, hogy Johnson miért küldte őt ide, elvégre megbeszéltük tegnap, hogy maradok. A "barátnőd" és a "baleset" szavak egy mondatban igen meggyőzőek tudnak lenni. Nem tudnám elviselni, hogy miattam bántották őt, vagy hogy egyáltalán bárkinek is megfordult a fejében, hogy azzal zsaroljanak, neki baja esik. Gyűlölném magam, ha bármi is történne vele. De akkor meg mit keres itt ez a hegyomlás méretű ember? Zavartan bólintok Arianának, aztán nyelek egy nagyot, és kellemesen elmosolyodom mire Jordan az asztalhoz ér. - Jordan, öreg haver! – felé nyújtom a kezem, kifejezéstelen arcán alig észrevehető mosoly fut át. – Mit keresel itt? – hanyagul ránt egyet a vállán, nekem a hátamon s végigszalad a hideg a mozdulattól. Tényleg elég gáz, hogy most talált meg a pasi, de ez van, ebből kell kihozni a maximumot. És még az is lehet, hogy jól jövök ki belőle. Azért a lassú kínhalálnál csak jobb lenne egy golyó! - Drágám, mindjárt jövünk. Csak ide a pulthoz megyünk! – mosolygok a lányra és már húzom is magam után a verőlegényt. Komikus lehet kívülről nézve, ahogy a nálam vagy egy fejjel magasabb pasast ráncigálom, de nem foglalkozok vele. Még visszapillantok Arianára, és szabad kezemmel intek neki, hogy minden oké. A pultnál fojtottan, ingerülten beszélek Jordanhez, aztán olyan nyugodt arckifejezéssel térek vissza két perc múlva az asztalhoz, mintha csak jógáztam volna. Leülök, magam elé húzom az üveget, és nagyot kortyolok a sörből. A kezem most kezdett el renegni, azt hiszem most fogtam csak fel, hogy meg is halhattam volna. - Minden oké. – mosolyodok el halványan. – Csak egy sürgős meló. Én értettem félre a dolgot.
Igazából a féktelen bulizással is ember próbáltam lenni... maradni, csak mindezt vámpír köntösbe bújtatva. Sosem voltam én úgy ezzel, hogy megpróbáltam letagadni, vagy elfelejteni, hogy mi vagyok, annak semmi értelme, egyszerűen csak átlagos életet akartam élni még így is, és végül is nagyjából azt hiszem sikerült, csak most változott meg minden, azóta, hogy tudom a világon félelmetes és rémisztő dolgok is vannak és azóta, hogy tudom, hogy ezektől valakit nagyon is féltenem kell, mert nem akarom, hogy elvegyék tőlem. - Egy kicsit igen, azt hiszem egy kicsit alakíthatok rajta, annyi belefér, de fontos, hogy minél több minden rá emlékeztessen ott. - meg kell találni azt a bizonyos aranyközéputat és biztosan menni fog majd, ha eléggé igyekszem. Egy kicsit kell, hogy díszítsem azt a lakást, hogy a sajátomnak is érezzem, hogy Daryl is úgy érezze, hogy az enyém is, de közben meg meg akarok tartani mindent, ami az övé, ami az ő keze nyomát viseli, hogy ha nincs velem, ha aggódnom kell érte, akkor elég legyen csak a holmijaira néznem, hogy legalább valamelyest megnyugodjak. - Csak pár hete igen, és nem is akarom siettetni, de azt sem, hogy... Áh, bonyolult ez! Határozott egy pasas, de közben nagyon bizonytalan is, érzem. - mosolyodom el egy apró vállrántással. Nem akarok én erőltetni, vagy siettetni semmit és ismerem még a régi idők szokásait. Nem abban nőttem fel, de annyi könyvet olvastam, hogy a romantika nagyon is ott van bennem mélyen, csak épp ügyesen elrejtettem már. De most itt van, most tör a felszínre és én nem akarom, hogy bármi csak azért ne történjen meg, mert Daryl fél a visszautasítástól, vagy hogy nem akarnám, amit ő. Sokszor látom ezt a szemében, hogy úgy érzi, nem érdemel meg, pedig ez cseppet sincs így. Mindenkinek jár a boldogság, akármit is tett életében. - Persze, nem is lenne értelme erőltetni, majd ha ő úgy érzi. - vagy ha mindketten úgy gondolják, hogy érdemes lehet felvetni. Amúgy sem az én dolgom, hogy hogyan élnek együtt, nincs sok bele szólásom. A mentegetőzésre csak elmosolyodom. Kicsit sem vettem én ezt magamra, miért is tenném? - Nem mindenki egyforma, attól, hogy az ami. Tudom, hogy bőven akadnak köztünk, akik... nem túl... kedvesek. - egy pillanatra rezzen csak meg az arcom. Nem tudom úgysem végleg kiverni a fejemből azt az estét, amikor Damon majdnem megölt csak mert olyan kedve volt, vagy... tudom is én. Unatkozott, vagy meg akarta tanítani, hogy az élet kemény, amikor azt én tudom magamtól is. Jó lenne elfelejteni, de nem igazán van erre lehetőség, viszont épp ez világított rá, hogy nem lehetek annyira ösztönös, mint eddig. Legalább egy kicsit át kell gondolnom a dolgokat. Az újabb szavakra már csak halkan felnevetek. Szóval még elég nekik a háló... irigyelni való, vagyis nem. Én szeretek egy kicsit elrugaszkodni a hagyományostól és általában nem is tudunk addig várni Daryllel, amíg elérjük az ágyat. Az néha... túl hosszú idő. Újabbat kortyolok és épp szólalnék meg, amikor a ismeretlen fickót megpillantom közeledni miután Blake tekintete egyértelműen elárulja, hogy nem a legjobb barátjáról van szó. A szavaira csak ráncolom kissé a homlokomat. Nem hangzik ez túl jól, sőt nagyon rosszul hangzik és nem is tudom, hogy miért várja, hogy csak úgy üljek itt, amíg őt nem is tudom, a hátsó sikátorban félholtra verik. - Érted jött? Ez úgy hangzik, mintha... - és kb. ekkor ér oda az asztalunkhoz. Legalább nem kellett hamis ígéreteket tennem, hogy nem moccanok. A fickó elég ütőképesnek tűnik, ez nem kérdés, én pedig nagyot nyelek, csak hogy tényleg úgy tűnjön ártatlan kislány vagyok itt csupán, pedig ha akarnám... Megrázom gondolatban a fejem, és újra Blakre pillantok. - Ugye nem akarsz itt hagyni egy ilyen alak miatt? Azt igazán nem venném jó néven. - kedves mosolyt villantok a Jordan nevű úriemberre, de az az egy biztos, hogy ha ők felállnak innen, akkor én bizony utánuk fogok menni, ha nem is nyíltan, de nem maradok itt, hogy aztán majd én magyarázzam el a szöszinek, meg a nőjének, hogy miért nem tettem semmit, csak bent iszogattam, amíg félhullára verték.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Asztalok Vas. Márc. 23, 2014 10:31 pm
Ariana & Blake
>
Mosolyt csal az arcomra a gondolat, annyira tetszik amit Ariana mond. Hogy azért nem változtat a lakáson túl sokat, mert nem akarja, hogy más legyen. Valami, ami nem a párjára emlékezteti. Annyira kedves elgondolás, és olyan végtelenül… emberi. Nem hittem volna, hogy ez a lány tud olyan is lenni, de kezdek egyre inkább biztos lenni abban, hogy durván félreismertem. Lehetséges lenne ez, ennyi idő után? A helyzet megadja az egyértelmű választ: igen. - Nem hiszem, hogy csicsázgatod, de szerintem minden lakásra ráfér a női kéz. – mondandómat még egy biztató mosollyal is megtoldom, mert tényleg az a véleményem, hogy egy otthon attól otthon, hogy a nők furmányos kis apróságaikkal teletűzdelik, és elárasztják a kis kacatokkal, amitől minden értelmet nyer, minden élő lesz. Talán hiba, talán nem de elkezdek gondolkodni. A házasság tényleg valami olyan dolog, ami komoly, nagyon komoly változás. Persze ma már leginkább csak egy papír, vagy inkább szerződés a felek közt. De régen talán más volt, talán tényleg azt jelentette, hogy amíg a halál el nem választ, örökkön örökké, boldogan amíg meg nem haltak. Tudtommal Ariana nem elég idős ahhoz, hogy emlékezzék ezekre ez időkre, de mindentől függetlenül úgy hiszem ő az a típus, akinél az ilyesminek van még jelentése. Szeretheti azt a fickót, ha csak így képes lenne egy ilyen komoly dologra. - Ez szerintem nem igaz. A pasik meglepően célra törőek ám. Ha valamit akarnak, megszerzik, és ebben holt biztos vagyok. – jó, hát lehet, hogy ez az ő párja kivétel ez alól, de ő is ugyanúgy van összerakva mint én, szóval alapvetően hasonlítania kell a dolgainknak. – Ha időt hagysz neki, még az is lehet, hogy minden úgy alakul ahogy szeretnéd. Elvégre nem rég éltek együtt, nem? – biztatón mosolygok a lányra, és keresem a tekintetét. Alapvetően mindig jól kijöttünk egymással, és abban a nehéz időszakban pont kapóra jöttünk egymásnak. Neki kellett egy lakás, ahol meghúzhatta magát, és kellett még étel is. Nekem szükségem volt egy vámpírra, így azt hiszem mindketten jól jártunk egymással. És az pedig külön öröm, hogy úgy tudtunk elválni egymástól, hogy még le tudunk ülni egy asztalhoz anélkül, hogy egymás haját tépnénk. Vannak még csodák. A nevetséges mogyoró-attrakció után röviddel már ismét kapok levegőt, és nem is érzem azt a kaparó, kellemetlen valamit a torkomban, ami általában félrenyeléskor éri az embert. - Majd felvetem neki a dolgot, ha már úgy érzem kész rá. De még elég sérülékeny, a támadás miatt és fél egyedül. Nekem meg, remélem alkalmam lesz törleszteni annak a kreténnek aki kevés híján megölte. – észbe kapok, és lesütöm a szemem – Ne haragudj… Tudom, hogy te is egy vagy közülük, de hidd el, az a fazon megérdemelné, hogy alaposan ellássam a baját. A gondolat mosolyt csal az arcomra, aztán tolulnak a fejembe a képek, hogy hol és mit csináltam már Ginnyvel a házban, és mit akarok még. És hol. Tökéletesen igaza van a lánynak, minden párnak kell a privát idő és az intimszféra. Nekünk is megvolt eddig, ha becsuktuk a hálószobám ajtaját. Bár az tényleg nem helyes, hogy tojáshéjon lépkedünk a házban ha Dee is otthon van. - Na igen, jó lenne ha csak a miénk lenne a ház, de még nem tudtuk megunni a hálószoba nyújtotta lehetőségeket sem. – kacsintok rá játékosan, és nagyot kortyolok a sörömből. Sajnos nincs lehetőségem tovább játszadozni és kedélyesen csevegni. Az ajtón ismerős alakot látok belépni, és nem hazudok, ha azt mondom: kiráz tőle a hideg. Amúgy nem lenne egy rosszarcú figura, de azért nem is bizalomgerjesztő. - Jordan. – suttogom magam elé, és a lány az elkerekedett szemeimből kiolvashatja, hogy valami történt. Fejem csóválom, és remélem, hogy elkerül minket ez a hapsi. Nem túl jó jel, ha a nagyfőnökök elküldik Chicagóból a legjobb verő legényüket néhány nappal azután, hogy az illető felvetette, hogy kiszáll a buliból. Ó, a francba! - Ariana, azt hiszem ez a pasas hozzám jött, illetve értem. Ne akarj majd beleavatkozni, jó? – sóhajtok. Igen, valószínűleg kapok egy alapos verést és ha szerencsém van, túl is élem. De ehhez pokolian nagy szerencse kell!
Nekem valahogy teljesen evidens lenne az ő helyében, hogy ha az, akit szeretek örök életű, akkor idővel én is kövessem. Nem azt mondom, hogy azonnal, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az ember azonnal tudja, hogy le akarja valakivel élni az egész életét, de ha már sejti, vagy ha már elég időt töltöttek el együtt, akkor igenis érdemes elgondolkodni rajta. Bár nem tudom, hogy ők mióta vannak együtt, és persze igazán nem is akarok beleszólni a dolgaikba, mert ilyen téren annyira sok közöm még csak nincs is hozzá, maximum egy apró felvetés ez. - Azt érzed? De akkor ezek szerint még nem beszéltetek erről igaz? Lehet, hogy érdemes lenne, mert nem tudhatod, hogy mit gondol, és az is lehet, hogy meg tudnád győzni. Persze, ha biztos vagy magadban... magatokban. - javítom ki magam egy rövid szünet után. Őszintén szólva nem is tudom pontosan, hogy én mit tennék a helyében, főleg akkor, ha még csak viszonylag rövid ideje ismerem a másikat. Bár azt hiszem erről nem pont engem kellene kérdezni, aki csak azért kötődött valakihez a lelke mélyén mindig is, mert megmentette az életét és érzett belőle valami megmagyarázhatatlant. Aztán egy találkozás után úgy döntött, hogy hozzá költözik és... az a helyzet, hogy én nem vagyok egy kimondottan lassan haladó típus, ez már biztos. - De nem úgy! Nem pakolom tele mindennel, ne arra gondolj. Látom az arcodon, hogy mi jár a fejedben Blake, de olyannak ismersz, mint aki hetekig csicsázgat egy lakást? Egyébként is... nem akarnám olyanná tenni az otthonát, hogy ne emlékeztessen rá. - rántom meg picit a vállam. Ez a legfőbb érv, ami miatt nem akarok sokat változtatni, mert az mégis csak az ő otthona, annak ellenére, hogy már az enyém is, de rá emlékeztet minden szegletével és ez a legfontosabb, hiszen nem tud mindig és minden körülmények között ott lenni velem, és olyankor nagyon is fontos, hogy ha körülnézek akkor őt lássam, ha körbepillantok. - Tudom, meg fogom várni, csak van egy olyan érzésem, hogy nem is merné megkérdezni. - megrázom a fejem és végül elmosolyodom, mintha csak azt mondanám ezzel, hogy nem számít. Nem kell előre rohanni, hiszen még csak alig költöztünk össze és mégis csak örök életűek vagyunk, amin a házasság sem változtat. Maximum egyfajta kislányos álom az, hogy annak ellenére, hogy nem vagyok már egyszerű ember, mégis csak egyszer állhassak az oltár előtt csodás fehérben, sugárzó mosollyal. - Nem is fogok sietni, tudom, hogy ő nagyon is tud romantikus lenni, ha akar. - hiába a kemény külső attól még én igenis hallottam tőle már olyan csodás, szép szavakat, amiktől leginkább elolvadni lehet. Azon már csak jót nevetek, amit attrakciózik azzal az egy szem mogyoróhoz. Mindig kedveltem Blakeben ezt a gyerekességet, akkor is, amikor eléggé maga alatt volt anno. Valahogy mindig is ott bujkál benne ez a rosszcsont gyerek jellegzetesség. Amikor viszont majdnem sikerül bele is fulladnia a köhögésbe azért eltűnik a mosolyom és aggodalom ül ki az arcomra. - Azért nem akarlak megölni egy kérdéssel héj... - amikor már jobban van, bátrabban mosolyodom el újra és kicsit hezitálva, de végül bólintok egyet. - Örökké nem lakhat veled nem? Szóval egyszer muszáj lesz önállóan élnie legalábbis szerintem mindenképpen. Én idővel megpróbálnám, így a közelben. - akkor bármikor átmehet, ha olyasmiről van szó, vagy ha megijed, rosszul érzi magát. De meg kéne próbálni, mert úgyse működhet úgy a kapcsolata sem azzal a lánnyal, ha közben meg valaki más ott lakik nála. - Hát te tudod, de azért... nem véletlenül van az a szó, hogy magánszféra. Tudod... nem kell visszafogni magatokat bizonyos helyzetekben, az azért úgy az igazi. - szélesedik ki a mosolyom, csak hogy értse, hogy mire gondolok. Más a beszélgetés, meg hogy együtt vacsiznak, de ha ott lakik velük a szöszi, akkor nem lehet megdöngetni a nőjét a konyha asztalon és még a hálóban se hasznos nagyobb kiabálásokba átcsapni, mert az mindenkinek zavaró lehet.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Asztalok Szomb. Márc. 15, 2014 5:47 pm
Ariana & Blake
>
A lány, mint mindig most is olvas a gondolataimban. Ezért is kedveltem, mert viszonylag éleseszű, nő létére meg pláne. Szexista, én? Ugyan. De tény, hogy kevesebbre tartom a gyengébbik nem tagjait. Illetve tartottam, amíg meg nem ismertem Ginnyt. De miért változtat meg egyetlen kis boszorka mindent? Nem boszorka. Vámpír. Lényeges különbség, ne feledd Rayner. - Én lennék az mint ti, tényleg. De szerintem ő nem szeretné. Azt érzem, hogy ellenzi és néha aggódom a jövő miatt. – már nem is leplezem a gondterheltségem. Minek, úgyis egyértelmű. Túl zavaros ez a dolog nekem, azt hiszem. Ha megöregszem és szottyadt vén fószer leszek, akkor olyan pillanatok alatt talál magának mást, hogy még mentőt se hív majd hozzám az infarktusom után. Muszáj lesz formában maradnom, ezt be kell látnia. De hogyan máshogy, ha nem a vámpírléttel? Hogyan? Elegem van a gondjaimból, és pontosan azért jöttem ide, hogy elfelejtsem őket. Szóval így is teszek. Rámosolygok a lányra, és iszok pár kortyot. Az alkohol majd segít oldódni, és ha emlékeim nem csalnak, akkor felejteni is fogok tőle jócskán. - Rendezgeted a lakását? – vigyorodok el, mert tudom ez mit jelent. A klasszikus értelemben vett Nőuralom kezdetét. Tudom, mert az elmúlt hetekben nekem is szín- és anyagminták közt telt az életem, hála a kis Szöszinek. A házam most egy nagy boldog igazi családi otthon lett, csak éppen családom nincs amivel megtölthetném. Azt hiszem erre mondják azt, hogy "szar ügy". – Házasság? Ilyesmiben gondolkodtok? – pillantok rá őszinte döbbenettel az arcomon. Azért ez nem semmi, mert… hát én is úgy érzem szerelmes vagyok, de még nem áll szándékomban felhozni ezt a témát a páromnak. – Szerintem várd ki míg megkér. Ha te hoznád fel, akkor is bele menne, ha nem akarja igazán csak azért hogy ne bántson meg. Ha pedig ő akarja a dolgot, akkor meg fog kérni. – rámosolygok, és ujjaim végigfuttatom a poháralátéten. – A pasik is tudnak néha romantikusak lenni. Lehet, hogy már mindent eltervezett, hogy hogyan akarja. A helyedben várnék kicsit. – magamhoz veszek pár szem mogyorót, és sorba állítom őket magam előtt. Hét szem sós földimogyoró, amik most méret szerint növekvően sorakoznak előttem. Gyerekként is mindig ezt játszottam, bár akkoriban voltak napok mikor ennyi volt a vacsorám. Megfogok egy szemet és feldobom, aztán a nyitott számba esik. Mindig ez volt a kedvenc mutatványom, legyen bármennyire gyerekes. Elégedetten vigyorgok, és újabb mogyorót lendítek a magasba. Megint célba is ér, épp mikor Ariadna újabb mondatait intézi hozzám. Kis híján megfulladok a magtól, köhögve szedem a levegőt. A francba, hát sikerült meglepnie… - A Szöszi? Szerinted képes az önálló életre? – csóválom a fejem vigyorogva. Deirdre tényleg nem alkalmas arra, hogy egyedül legyen. Olyan mint egy gyerek, nem tud magáról gondoskodni. Nem tehet róla, egyszerűen kapcsolatfüggő. Szüksége van valakire, aki oltalmazza. – Egy saját lakás nagyon közel hozzám talán egy kis idő múlva lehet, hogy működne. De még állása sincs. Reménytelen eset. Tudod milyen. – vigyorgok, és elém úszik az emlegetett szöszi ártatlan kis babaarca. Ő is sokat látott már Zack mellett, azt hiszem túl sokat is. – Meg aztán szerintem remekül ellesznek majd a lányok. Dee szeret barátkozni, és szerintem a csajomnak is jót tenne, ha egy kis ártatlanság ragadna rá.
Megértem, hogy nem lehet egyszerű kezelni ezt az egészet neki. Volt idő, amikor nekem is voltak megmagyarázhatatlan tudat alatti félelmeim, aztán persze az utóbb időben főleg itt ebben a városban a pánik, hogy megint ki akar nyírni egy vadász. Ez azért olyasmi, ami nem kifejezetten segít az embernek, hogy idővel ne menjen át paranoiásba, akármennyire is igyekszik, hogy ne így legyen. - Oh, így már értem. De nem lehetsz mindig mellette, ne gondold úgy, hogy a te hibád. - egy bátorító mosoly jelenik meg az arcomon. Én tuti, hogy nem hibáztatnám, ha rólam lenne szó. Az élet már csak olyan, hogy akkor csap le, amikor nem számítasz rá, és az tényleg sajnos így van, hogy mindig nem lehet vele. Meg kell tanulnia vigyáznia magára, főleg akkor, ha egy ilyen jellegű városban él. Jó tudom ezt én mondom, aki sosem tudtam igazából óvatos lenni, de... ha másról van szó, akkor mindig könnyen nagy a szám. - Majd csak rendeződik minden. Tudod, amikor kiderült számomra, hogy ez az egész világ sokkal bonyolultabb, mint hittem... - megrázom a fejem egy pillanatra, csak utána folytatom. - Pár hete itt ebben a városban majdnem megölt egy vadász és eléggé sokkolt az egész. Aztán már mindentől féltem, folyton veszélyt láttam minden sarkon. De... elmúlt. - nagyjából és azért sokat segített benne Daryl is, aki mellettem van és legalább tudom, hogy ha arról lenne szó, akkor megvédene. De ő se lehet mindig mellettem, szóval nekem is meg kell tanulnom, hogyan vigyázzak magamra. Most már muszáj, már nem csak én vagyok, hanem valakinek fontos lettem és már csak miatta is ügyesnek kell lennem. Az viszont tényleg érdekel, hogy milyen lányt ismert meg, aki olyan fontos neki és persze hogy mi az, ami miatt aggódik, mint ahogy én is. Az azért megnyugtat, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki nehezen birkózik meg az új érzésekkel. - Igen, így már értem, de akkor ne tegyétek, ne próbáljátok ki és akkor nem lesz baj. És egyszer úgyis meg kéne próbálnod leszokni róla, ha már ő a fontos neked. Akkor miatta. - azt hiszem annak sem örülne igazán az a lány, ha folyton más vámpírok nyakára járna... azaz pont, hogy ők az ő nyakára csak azért, hogy a vágyait kielégítse. Nehéz ügy ez az egész szerelem dolog, hogy feleljünk meg a másiknak, meg közben magunknak is és hogy minden klappoljon. Biztos vagyok benne, hogy még én is millió hibát el fogok követni, de azért majd igyekezni fogok, hogy minél kevesebbet sikerüljön és hogy ne legyen belőlük nagy baj, csak... kicsi. - Arra nem gondoltál még, ha szereted, akkor... te is...? Tudod... - nem akarom én rábeszélni ilyesmire, meg hát azért a vámpír lét nem is annyira csodás dolog, de hát ki tudja. Ha igazán szeretünk valakit, akkor vele akarunk lenni örökké, így viszont azért benne van, hogy ő idővel meghal, hiszen megöregszik, plusz az a leányzó ki tudja, hogy értékeli-e, ha mondjuk 30 év múlva már nem lesz olyan nagyon a toppon pasiként, mint most. Bár persze a szerelem sok mindent képes áthidalni, ha nagyon erős. Én csak tudom, rengeteg csodás romantikus regényt olvastam. - Jó, benne vagyok! A régi idők emlékére. - mosolyodom el, és kortyolok az italomból, amikor az újabb kör megérkezik. A mogyoró is jól esik most, egész rég ettem, pedig mindig is szerettem. Hogy a fenébe nem jutott eszembe mostanában, hogy mennyire hiányzott? - Igen. Tényleg jó, és mondta, hogy nyugodtan rendezgethetem a lakását és... tudod van egy olyan érzésem, hogy ha lenne elég bátorsága, akkor szívesen megkérné a kezem. Szerinted ciki lenne, ha én hoznám fel ezt neki, vagy még túl korai? - nem is tudom, örülnék neki, hiszen oda vagyok érte. Akkor is, ha fura, mert rövid ideje találkoztunk. De mégis úgy érzem, mintha már ezer éve ismerném. És hiába van bennem sok kétely, nem tudom elképzelni az életemet máshogy, nélküle, akkor pedig miért ne lehetne úgy mint a szép történetekben megkoronázni az egészet egy esküvővel. Bár azt sem tudom, hogy vámpíroknak lehet-e ilyet. - És nem lakhatna a kis szöszid máshol? Egy közeli saját lakás, vagy ilyesmi. Mert hárman se lesz szerintem az igazi. - bár egy fokkal jobb, az tény, de ha meg folyton ott téblábol egy másik, nem lehet olyan igazán fesztelennek lenni. Szerintem az is ugyanúgy megbonyolítaná a dolgokat.
//100. hsz *-*//
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Asztalok Pént. Márc. 07, 2014 3:53 pm
Ariana & Blake
>
Az sms-ek elolvasása után érezhetően megváltozott a hangulatom. Miért van ez az egész így? Felelősséget vállalok valaki iránt, akihez semmi közöm, akinek magának kellene megoldania az életét. Másfelől annyiszor láttam szenvedni, hogy úgy érzem nem engedhetem azt az egészet újra megtörténni. Számtalanszor mentem át a munkám miatt Zack-hez, és ott volt Dee is, reszketve egy sarokban kékre zöldre verve. Vagy annál is rosszabb állapotban. Megígértem neki, hogy többet nem bánthatja senki, és igyekszem is tartani magam ehhez de a múltkor kicsúsztak a kezemből az események. Majdnem szárazra szívták, hajszálon múlt, hogy életben maradt. Megértem, hogy fél egyedül, de be kell látnia, hogy nekem is van saját életem. És barátnőm is, ezt ne felejtsük el. - Annyira nem is idegesítene… ha nem lenne bűntudatom. Együtt indultunk el aznap este és nem vigyáztam rá eléggé. – sóhajtok egy nagyot. Tényleg ez az igazság. Ha mellette maradtam volna és nem veszünk össze valami kapitális ostobaságon akkor nem történt volna meg ez az egész. De már minden rendben, lelkére kötöttem, hogy igyon verbénás teát meg minden ilyesmi. Bár kétlem, hogy szót fog fogadni nekem. Néha ki tudnám tekerni a nyakát, olyan makacs. – Igen, verbénát már szed, remélem az egy bizonyos mértékig megvédi. Díjaznám ha nem öletné meg magát. – teszem hozzá vigyorogva.
Aztán szó szót követ és már ide is kanyarodtunk hozzám. Meg a páromhoz. Nem a legjobb beszédtéma, néha már magammal sem szeretek újra meg újra erről értekezni. Ha egyszer ilyen lehetetlen a helyzet, akkor nincs mit tenni, kénytelen az ember folyton csak egy helyben toporogni. Sose jutok rendes eredményre, mindig csak ugyanazon kattogok, hogy elég jók leszünk-e egymásnak, meg hogy meddig tudom őt boldoggá tenni. Ennyi minden nem megy a fejembe, és ez a feszültség szinte elviselhetetlen. Amikor nem vagyok vele. De amikor éppen együtt vagyunk, akkor megszűnnek a kérdések. Olyankor nincs más csak mi, nem látok se jövőt se múltat se semmit. Elvesztem az eszem ha Ginnyről van szó, és ez már veszélyes. - Az a baj, hogy tudod… a függőségem. Félek, hogy ha csak egyszer is kipróbáljuk, akkor arról szól majd. És azt nem akarom. – csóválom a fejem lemondóan. Igen, a harapás függőség nem gyógyítható, mert hivatalosan nem is létezik. Van erre egyáltalán megoldás? – A másik meg, hogy nem tudom megvédeni. Erősebb nálam, pedig én – láthatóan zavarba jövök. Egy kicsit tényleg mintha kontroll mániás lennék. – szóval én szeretnék gondoskodni róla. Védelmezni, elhalmozni mindennel. De semmit nem tehetek meg mert ember vagyok. Féltem őt és nem… meg van kötve a kezem. – az utolsó szavakat szinte sóhajtom, a hangom végtelenül lemondó. Olyan fájdalmas ez nekem. Szeretném biztonságban tudni, de semmit sem adhatok neki. Nincs semmim az ő mércéjével mérve. Az öröklét némileg átalakítja az álláspontokat. Az arcomra kényszerített mosoly nagyon gyorsan igazivá változik. Tulajdonképpen örülnöm kéne, hogy itt vagyok, és találtam egy régi barátot. Eszembe jutnak a régi idők, amik nem is olyan régiek, de rettenetesen távoliak. Nagy utat tettem meg, és Arianának is igaza van. A boldogságra kell most koncentrálnunk, és semmi másra. Intek is a pultosnak, hogy hozzon még egy kört. - Mit szólnál, ha ma este jól éreznénk magunkat? – kacsintok rá vigyorogva, és eszek pár szem mogyorót. Valószínűleg, ha egy kicsit végre a csomagjaink nélkül lennénk, vagyis a párkapcsolati gondjainkat hátra tudnánk hagyni néhány órára, mindketten tisztábban látnánk. És értékelni is tudnánk, hogy megtaláltuk azt akit szerethetünk. - Szóval nála laksz? Az jó buli lehet. – újabb mogyoró következik, és az italaink is megérkeztek idő közben. Látom, hogy feszengve mondja el, hogy együtt élnek, pedig attól minden csak jobb lesz. –Én is szeretném rávenni Ginnyt, hogy költözzön hozzám. De még nem mondott rá igent. Pedig szerintem javulna tőle a kapcsolatunk. Tudod… a féltékenység. Nem mondja de szerintem utálja hogy egy csajjal élek. Meg is értem, de most rakjam ki azt a szerencsétlent az utcára? Majd... összebarátkoznak! – kuncogok jókedvűen, és lelkesen rágom a mogyorót. Ettem ma már valamit ezen kívül? Nem emlékeszem.
Nem zavar engem igazán a kora, csak valahol félek tőle, hogy már sokkal tapasztaltabb nálam és nem mellesleg sokkal több mindent tud. Nem akarok mellette valami buta csitrinek tűnni. Vicces, mert amikor átváltoztatott tizenkilenc voltam csak és mégis megtette, azért ahhoz képest már sikerült valamelyest komolyodnom... vagy nem? Áh, kár lenne ilyesmit bemesélnem magamnak. Nem értek jobban az élet dolgaihoz, a vámpír léthez pedig még annyira sem. De szeretnék megfelelni neki, hiába mondja, hogy szeret, az elmúlhat idővel nem? És ha nagyon mások vagyunk, akkor... Nem Blakenek igaza van, nem kéne ezen ennyit görcsölnöm, csak hagynom, hogy megtörténjenek a dolgok és jól érezzem magam. Erre vártam nem? A saját boldog befejezésemre. - Persze, hosszú távra tervezek vele, ez nem is kérdés, csak nem akarom, hogy valami buta kis csajnak jöjjek le neki a végén. Ő már annyi mindent láthatott és tapasztalt. - én pedig nagyon szeretnék megfelelni neki, annyira nagyon! Tény, hogy idővel már ez a korkülönbség nem fog számítani, de most még igenis ott van közöttünk, és elég nagynak tűnik. Az a jó, hogy külsőre nem látszik annyira, így aztán igyekezhetek úgy tenni, mintha tényleg nem is lenne. Az viszont persze, hogy érdekel, hogy ő kivel keveredett össze. Mintha lenne valami a levegőben... a tavasz ránk is hat talán? Bár éltem én már meg több tavaszt is, de most mégis rám talált valami, vagy inkább valami. - Igen, ebben biztos vagyok. Az alapján, amit mondott és érzem is. Látom a szemében az aggodalmat, félt... félt mindentől. Talán még kicsit túlzásba is esik. - elmosolyodom már csak arra is, ha eszembe jut, hogy miket mondott nekem, hogy komolyan szétverte a falat csak azért, mert annyira nem akarja, hogy bajom essen, annyira az a fontos, hogy vigyázzak magamra. Ha tehetné, akkor ő tenné meg, de nem lehet folyton a nyomomban. Nekem is meg kell tanulnom kezelni ezt az új világot, amit eddig próbáltam teljesen kizárni az életemből és csak élvezni a bulikat, meg a szórakozást. - Jól van igazad van, igyekszem én nem aggodalmaskodni, de tényleg. - örülök neki, hogy meg tudtam ezt vele beszélni. Jól esik, és sokat segít. Igaza van tudom, bár nem fogok tudni teljesen kiölni magamból az aggodalmat és a félelmet, de legalább meg kell próbálnom egy kicsit csak a boldogságra koncentrálni. - Köszönöm Blake, ez kedves tőled és örülök, hogy összefutottunk. Nagyon fogok igyekezni és tudom, hogy ő is sokkal körültekintőbb lesz, ha egyszer én várom haza. - legalábbis nagyon remélem, hogy tényleg így lesz. Ha nekem óvatosnak kell lennem, akkor neki is fokozottabban kell figyelnie saját magára. - Csak nyugodtan! - mosolyodom el. Nem zavar, ha megnézi a telefont. Biztosan tényleg fontos, ha már sokadszorra rezeg. Én pedig igazán ráérek, amúgy is gondolkodni jöttem ide be, és azt megtehetem addig is, amíg megvárom, hogy szöszmötöl. No meg ehetem a sós mogyorót és iszogathatok nyugodtan. - Emlékszem persze és azért meg lehet érteni, bár persze elhiszem, hogy az agyadra megy. - a poharammal játszom kicsit. Nem tudom, hogy mi lehet erre a megoldás, de valaminek lennie kell, ha egyszer ki se mer menni az utcára. Ennyire azért nem szabad bezárkózni. Én is kiakadtam, amikor kiderült, hogy minden második utca sarkon belebotolhatok egy vadászba, de azért nem döntöttem a mellett, hogy akkor mostantól nem mozdulok ki és folyton bent fogok rettegni. - Én annyira nem értek ehhez, de azt tudom, hogy vannak boszorkányok, nem tudna szerinted valaki segíteni neki? Valami védelem van, mint az az izé... a verbéna. - annyira keveset értek még a természetfeletti dolgokhoz, még csak most próbálom megtanulni, hogy mi hogyan működik. Segítenék én, csak hát nem tudom, hogy hogyan lehetne. - Oh, értem, akkor neked sem könnyű, de én is csak azt mondhatom, ha szereted és ő is, akkor... miért lenne baj? - bátorító mosoly jelenik meg az arcomon, aztán a kérdésre még ki is szélesedik. Régen is kedveltem ezt benne, hogy könnyedén tud váltani és egyszerűen csak jól lehet vele szórakozni, akkor is elfelejtettem egy kicsit mindent, ami zavaró, vagy rossz volt és kész. Az a pár hét nagyon is jót tett az én lelkemnek is nem csak az övének. - Nem messze, pár utcányira. Daryl... ő a párom, a teremtőm, és nála lakom most, vagyis... végül is együtt élünk. - csak ezt még úgy nem is tudom nehéz kimondani, hiszen még annyira rövid ideje tart ez. Ha pedig azt mondom együtt élünk, olyan, mintha már nem is tudom évek, vagy legalábbis hónapok óta tartó kapcsolatról lenne szó.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Asztalok Kedd Márc. 04, 2014 11:46 pm
Ariana & Blake
>
Hát, a százötven az százötven… nem mai csirke. De most tényleg, komolyan. Mit lehet ennyi ideig csinálni? Sose értettem, nekem már az a hatvan-hetven is túlzásnak tűnik, amennyi az embereknek jut. Felnősz, gürizel, megöregszel meghalsz. Kinek kellene ebből több évszázad? Másfelől, ők az öregedés és a meghalás fázisát is kihagyják a képletből, és így azért már nem olyan rossz a helyzet. Sőt, be kell vallanom, a fiatal testemben én is szívesen eltöltenék egy rakás időt még. Éppen ezért is tervezem, hogy átváltozzak. Meg persze azért, mert így a mesébe illő befejezéseknek soha nem szakad vége. Együtt lenni valakivel, amíg világ a világ, azért nem tűnik rossz üzletnek. - Szerintem ne akadj fent a korán. Ti úgyis örökké éltek, és egy idő után el tud törpülni ez a korkülönbség. Persze csak akkor, ha tényleg nagyon hosszú távra tervezel vele. – a saját gondolataim mondom el neki, pontosan azokat, amin én is rágom magam már hetek óta. Milyen lehet tényleg ENNYIRE nagy időben gondolkodni? Nekem még nincs rá lehetőségem, én nem tudok néhány évtizednél többet ígérni senkinek sem, mert nincs több időm, amit ajánlhatnék. Hát… ez talán nem lesz mindig így. Elmosolyodom, amikor Ariana az én barátnőm után érdeklődik. Biztos vagyok benne, hogy őrültnek néz majd, ha mindent elmondok neki róla, szóval a részleteket inkább megtartom magamnak még egy ideig. - Úgy érzed, hogy fontos vagy neki? – nagyot kortyolok a sörömből. Ha ez így van, akkor tényleg komoly a dolog. – Szerintem ha egy csaj már úgy érzi, hogy fontos nekünk, akkor nincs miért aggódnia. Csak add át magad az érzésnek, komolyan! Ritkán osztogatjuk a figyelmünket. Nézem a lány arcát, és látom rajta a kétségeket, a bizonytalanságot. Vívódik, küszködik, hogy jó lesz-e ez neki. Aki még nem ízlelte ezt a keserédes gyümölcsöt, annak fogalma sincs az egészről, és épp ezért nem tudja most Ariana, hogy mihez kezdjen. Fogalmam sincs milyen tanácsot adhatnék neki. - Szerintem… ha szereted akkor meg kell barátkoznod a munkájával is és a veszéllyel is. Ez csak így tud működni. Meg fogjátok oldani, én emiatt nem féltelek. – gondterhelten sóhajtok, mert a telefonom megint zizeg egy sort. – Bocs… lehet, hogy fontos. – rápillantok a kijelzőre és összevonom a szemöldököm. Deirdre és a pánikrohamai kezdenek idegesíteni. Ez ma már a második sms amit küld, szinte ugyanazzal a szöveggel. Haragos morgás mellett a zsebembe csúsztatom a mobilt, aztán bűnbánó arccal nézek Arianára. - Ne haragudj… a lakótársam volt. – csóválom a fejem. – Emlékszel még a kis szöszire, aki folyton velünk lógott? Nos, most nálam lakik már pár hete, és kezd az agyamra menni. – intek a pultosnak, hogy kérek valami töményet is. Az agyamra megy az a csaj, komolyan. – Már két hete, hogy megtámadta egy… - zavartan körülnézek – olyan pasas mint ami te is vagy. Majdnem belehalt, szerintem épp időben zavartam meg őket. Azóta retteg egyedül és ki se megy a lakásból. Elég idegesítő már, hogy tapad rám mint egy pincsikutya. Fogalmam sincs mihez kezdjek vele, folyton bajba keveri magát. Megvárom míg megérkezik az italom, és egyből le is húzom. Tényleg elegem van már ebből a tengernyi problémából. Igazán lehetne csak egy kicsit egyszerűbb az életem. Ha nem lenne elég nekem a kis lakótársam, akkor ott van még a barátnőm is és a kusza kapcsolatunk. Nekem aztán kijut a jóból. Az ujjaim közt forgatom a poharam, próbálom rendbe hozni magam. Mikor történt ez velem? Mindig uraltam az életem, tudtam mit akarok és meg is szereztem. Most minden a feje tetején áll, egy barátom ott csövezik a házamban, a barátnőm egy vámpír, és éppen egy volt… kapcsolattal beszélgetek, aki nem mellesleg szintén vámpír. Mit csinálok rosszul? Rám van írva, hogy "Balek"? Elgondolkodva nézek a lányra. Tényleg szerencsés volna a barátnőm? Azt hiszem nem halogathatom tovább, el kell mondanom neki az igazat. - Szerencsés lány… hát, nem tudom. – sóhajtok lemondóan. – Ő is… vámpír. Tartok tőle, hogy el fog romlani ez az egész köztünk. Mint múltkor. – nemtörődöm módon megrántom a vállam, pedig egyáltalán nem így érzek. Izzadok mint egy ló valahányszor csak eszembe jut, hogy mennyi minden szól a kapcsolatunk ellen. – Inkább térjünk át valami vidámabbra! – erőltetek magamra egy mosolyt – mesélj, most hol laksz? Itt a környéken?
Eszem ágában sem volt így ráijeszteni, tényleg nem akartam, csak egy kósza megjegyzés volt, hiszen tényleg úgy érzem ez a város valami gyűjtőhely. Van itt valami izé, ami idevonzza a természetfeletti lényeket, dolgokat... akármiket? Bár Blake pont nem sorolható ide, de nem rég találkoztam Sarahval is, aki a tetejében újdonsült vámpír, szóval van még mit feldolgoznom azt hiszem. Az sokkolna végképp, ha kiderülne erről a pasasról is valami hasonló, bár ahogy így rá nézek nem hiszem, hogy ilyesmiről szó lehet. Viszont végül csak megnyugszik, aminek örülök, csak az én feszültségem nem akar elmúlni, pedig igazán igyekszem, hogy változzon valami, csak hát nem tudom a megoldásokat, úgy pedig igazán nehéz nyugalmat varázsolnom saját magamra. Tudom én, hogy nem igazán passzol hozzám a szerelem, de soha sem voltam úgy vele, hogy ne érdekelne az ilyesmi, csak valahogy egyszerűbb volt csak úgy élvezni az életet. Veszélyes dolog szeretni, mert akkor nagyon sérülhetsz, ha elveszíted azt, aki fontos neked, én pedig egész gyerekkoromban próbáltam kivívni a szüleim szeretetét és akármit is tettem soha sem sikerült. - Igen, nem is akármennyire. És kicsit idősebb is nálam... százötven éves! - azért ez még mindig így kimondva durva. Persze igazán nem érdekel a dolog, nem vettem észre rajta, hogy számítana, hogy ennyivel idősebb nálam és ezért nem zavaró, csak ha kifejezetten ki is mondom, akkor fura. A szavaira persze elmosolyodom. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, jó egy kis támogatás és persze tanács. - Én... én remélem, csak még olyan új minden, de eszméletlenül jó érzés fontosnak lenni. És akkor te is? No mesélj, milyen lányt találtál? Remélem nem megint valami veszélyes perszóna! - mosolyodom el szélesebben a végén. Csak egy kis piszkálódás, ennyi azért belefér. Azért annyit tudok Blakeről, hogy nem mindig cselekszik a legmeggondoltabban és hát akárhogy is, de vámpír körökben mozog. Itt vagyok én is, mint élő példa. Az viszont szerintem más, hogy egy pasi, akivel kavarsz veszélyes életet él, ha viszont az, akit szeretsz és aki fontos neked minden nap veszélynek van kitéve. Az sokkal mardosóbb félelmet ültet el a lelkedbe. - Nem érzem, biztos vagyok benne. Tudod ő mondta, sok az ellensége és... nem is tudom, hogy erről mennyit mondhatok el. - harapom el végül a mondatot. Tudom óvatosság. Ismerem Blaket régről, de bízhatok is benne feltétel nélkül? Azért ez már nem annyira egyértelmű. Szeretnék, de nem hiszem, hogy Daryl örülne, ha csak úgy kitálalnék mindet, amit tudok. - Kedves tőled, de ő eléggé magának való és hogy is mondjam... nem épp patyolat tiszta a lelke. De nem számít, majd lesz valahogy, most csak az a fontos, hogy szeretem igaz? - nem akarom se őt belerángatni ebbe, se azt, hogy baj legyen ebből az egészből, ezért hessegetem el végül is a témát. - Még mindig ugyanolyan figyelmes vagy, mint régen, jól választott az a lányt. - bólintok egy aprót. A kézcsókra célzok persze, no meg a szavaira. Igaza lehet, nem kell nekem könyv, inkább csak pár ital, egy kis beszélgetés és magamban tisztázni mindent. Vagy egyszerűen csak egy kis idő kell, amíg megszokom az új helyzetet. Az is elég lehet.
A hozzászólást Ariana Sophia Bloodworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Márc. 05, 2014 6:15 pm-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Asztalok Pént. Feb. 28, 2014 4:12 pm
Ariana & Blake
>
Magam is meglepődök rajta, hogy a pánik mennyire hamar lett úrrá rajtam. Nem volna szabad ennyire félnem attól a nőtől. Ginny még nem ismeri a részleteket, de azt hiszem nem rajongana a gondolatért, hogy egy fajtársától kitör a frász. Pedig egyáltalán nem az a bajom a drága exemmel, hogy vámpír, hanem ő maga. Szívtelen, hideg és számító egy némber. De ezt sem mondhatom el szívem választottjának. Annyira vékony jégen közlekedek ha róla van szó, hogy minden pillanatban attól félek beszakad alattunk. Pedig én igazán szeretem, tényleg az lenne az utolsó amit akarnék, hogy ő elhagyjon. Ezt meg is mondom majd neki ha találkozunk, úgy érzem örülne neki. Már két napja nem láttam, annyira lefoglalt a munka és a házam berendezése – pedig ez utóbbit nem is én csináltam. Ettől függetlenül rettentő kimerítő volt Deirdre áradozását és tervezgetését hallgatni, egy hete már úgy voltam vele, hogy ha még egyszer csak egyetlen egyszer meghallom azt a szót, hogy kárpit vagy keményfa, inkább a híd alá költözöm. Egyedül! De tényleg, mit tudnak a nők ennyit foglalkozni egy nyomorult házzal? Kell bele kanapé, tévé, ágy, hűtőszekrény és kész. Az összes többi csak sallang.
A megnyugvás mint egy puha meleg pokróc, úgy ölel körbe. Hála égnek nincs itt. Más se hiányozna abból az amúgy is bonyolult életemből mint az a perszóna. Meg aztán tartok tőle, hogy Virginia és ő összetűzésbe keverednének, ami megint csak nem lenne túl kívánatos. Nem akarom, hogy Ginnynek bármi baja essen, és ezt már számtalanszor el is mondtam neki. De nincs elég erőm ahhoz, hogy megvédjem. Kinek akarok hazudni? Ebben a világban, az ő világában még magamat sem tudom megvédeni. Ezen sürgősen változtatni kell! - Igen, egy kicsit tényleg sok itt a különlegesség. – bólintok, és a kezére pillantok ami a vállamon pihen. Nem zavar, sőt még jól is esik. Nála jobban kevesen tudják, hogy mit éltem át most már több mint fél éve, így nem kell magyarázkodnom, hogy miért rémültem meg. Ugyanakkor ez a kis érintés felszínre hoz bennem rengeteg emléket, amiket már mélyen el is temettem magamban. Igen, jó kis kalandjaink voltak. Rövid, de tartalmas volt az ismeretségünk, hogy így fogalmazzak. Ariana és a szerelem egy mondatban való említése továbbra is mosolyt csal az arcomra. Valószínűleg ezért is bizonytalan, mert még nem tapasztalta meg az érzést, hogy milyen az amikor valaki szeret és viszont szeretik. Még én is csak ízlelgetem a dolgot. - Szóval ő is olyan mint te. És nem is akármennyire. – bólintok. Azt hiszem a vámpír és teremtője közt mindig is szorosabb lesz a kapocs, mint két mezei ragadozó közt. Biztatóan elmosolyodok, és a vállamon lévő kezére teszem a tenyerem, majd gyengéden megszorítom. – Ez nem baj, hidd el. Ezt tényleg érzed, és tényleg megtörténik minden. Egy kicsit add át magad az érzésnek, és meglátod ez lesz életed legjobb döntése. Most én is ezt teszem. – tekintetem az övébe fúrom, hagyom, hogy meglássa a bennem élő kamasz lángoló szerelmét. Nem, nem iránta, ezt ő is tudja. Egy percre meglepődök, amikor a pasija munkájának veszélyességén aggályoskodik. Úgy emlékszem, elmondtam neki, hogy én mivel keresem a kenyerem, és ez nem okozott neki gondot. Ugyan mi lehet az a meló, ami még ennél is rázósabb, és így megriad tőle a lány? Mi az ami jobban megrémiszti mint egy nagyváros alvilági élete? - Úgy érzed, hogy veszélyben vagytok? …Tudod, hogy bizonyos mértékig én is segíthetek. – ó, igen… hát már hogy ne tudnék segíteni! Ha bárki bántani akarná például Dee-t, akkor ráuszítanám a komplett chicagoi maffiát, hogy már másnap alulról szaglássza az ibolyát. Nem értem Ariana miért aggódik, hiszen ha a pasasnak rizikós is az állása… azért még él. Valószínűleg nem véletlenül. – Neked nem kézikönyv kell. Hanem néhány ital egy régi baráttal. – kacsintok rá a lehető legbarátságosabb mosolyom mellett, és rövid csókot nyomok a kézfejére, aztán elengedem. Nem akarom, hogy félreértse a helyzetet, már csak azért sem, mert ha esetleg közönségünk is lenne, és a barátnőm megtudná… azt hiszem rövid úton repülnék.
Tudom, tudom, óvatosság, és figyelem, meg minden efféle, de attól még ugyanúgy nehéz most koncentrálnom. Valahogy muszáj lenne összekapni magam és a bennem motoszkáló rengeteg kérdésre valami választ találni, csak még nem tudom hogyan. Nem hiszem, hogy lehet valami könyv, ami esetleg segít, az túl egyszerű lenne, no meg nem minden kapcsolat egyforma, tehát nem lehet csak úgy válaszokat adni épp az én helyzetemre. Halkan sóhajtok egyet, és piszkálgatom a sós mogyorót, amikor végre sikerül a környezetemet is lereagálnom, és meghallom az engem megszólítót. Ismerős hang és amikor felnézek az arcot is azonnal tudom hova tenni. Őszintén szólva tényleg úgy gondolom, hogy ez a város valami gyűjtőhely. Ideje lenne megkérnem Darylt, hogy meséljenek nekem róla, hiszen már első alkalommal is kiverte nálam a biztosítékos az a vámpír pasas, Damon, meg az, hogy két vadászba botlottam bele rövid időn belül. Viszont úgy fest, hogy sikerül rendesen rá hoznom a frászt szegény Blakere, pedig azt igazán nem akartam. - Dehogy, nem úgy értem, nyugi! - mosolyodom el. A kezem valahogy automatikusan csúszik a vállára, amit kicsit meg is szorítok, hogy rendben legyen. Nincs ebben semmi, baráti mozdulat, és nem nagy dolog, hiszen ennél jóval több volt közöttünk régen. - Csak ez a város... kicsit sok itt a tudod... természetfeletti. - bököm ki végül, de azért a végén mégis csak lehalkítom a hangomat. A fene tudja, hogy ki hallgatózik, vagy van a közelben, akinek nem kéne hallani, hogy miről beszélek. Tényleg igyekszem én koncentrálni erre az óvatosság dologra. - Nem, azért ez nem annyira egyértelmű. - húzom el a számat. Valahol sejtem ám, hogy mire gondol, hogy a nők mindent túlbonyolítanak, de azért ez akkor is nagyon bonyolult. A kérdésére csak megrázom a fejem, hiszen nem, nem emberről van szó. És ez talán még nehezít is mindenen. - Nem, ő is olyan, mint én, nem ember, csak tudod... Az a helyzet, hogy ő az, aki akkor régen megmentette az életem, ő változtatott át. - oké tudom, ez még mindig nem jelenti azt, hogy bármi is nehezebb lenne miatta. Oké, ott van a korkülönbség, meg minden, de ez még önmagában nem olyan nagy dolog, nincs jelentősége. - Eléggé mások vagyunk, plusz ez a város is veszélyes, és ő is kissé és... a munkája is, és... Csak olyan jó lenne valami kézikönyv, ami útmutatást nyújt. - hát igen, elég nehéz ha sosem voltam még szerelmes. Nincs kiindulási alapom. Mások tudják, hogy mit rontottak el pl. az előző kapcsolataikban, de nekem ilyesmi nincs, így hát nem tudom, hogy mi az, amire figyelnem kellene. Ne másszak rá nagyon, ne aggódjam túl magam, ne kérdezzek sokat, és még hosszan sorolhatnám.
A hozzászólást Ariana Sophia Bloodworth összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Márc. 05, 2014 6:16 pm-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Asztalok Csüt. Feb. 27, 2014 8:58 am
Ariana & Blake
>
Amíg az italomat várom, van bőségesen időm elmélkedni. Miután azt az ötletet, hogy írjak egy sms-t Ginnynek elvetettem, lehetőségem nyílt arra, hogy elmélázzak a kapcsolatunkon. Rövid, olyan nagyon rövid ideje ismerem, és mégis ma már a világot jelenti számomra. Most, így a költözés után azt hiszem bátran felajánlhatom majd neki, hogy költözzön oda hozzám. Szerintem még örülne is neki. A múltkor már találkozott a kis lakótársammal, és azt hiszem nem utálta nagyon. Legalábbis remélem. Nem láttam rajta féltékenységet, és ez jó… de nem vagyok benne biztos, hogy nem őrlődik-e emiatt a dolog miatt. Jó, én se örülnék neki, ha ő egy barát barátjával élne együtt, de ő már így ismert meg engem. Meg aztán el is regéltem neki a lány hányatott sorsát, és szerintem ő is megsajnálta.
Arianával találkozni tényleg egy igazán szerencsés fordulat. Ő akkor ismert meg, amikor padlón voltam, ezáltal ismeri a lehető legsötétebb oldalam is. Nincsenek titkaink egymás előtt, legalábbis nekem nincsenek. Eléggé belemerült a gondolataiba, ami nem jellemző rá. Ahogyan az sem, hogy így meg tudtam lepni az érkezésemmel. Valami komoly probléma lehet, ha ennyire nem körültekintő. Jobban kéne vigyáznia, mi lett volna, ha egy vadász ül le mellé? - Hogy érted azt, hogy gyűjtőhely? – az arcomból kifut minden vér, teljesen sápadt leszek. Tenyerem egy pillanat alatt elkezd izzadni, a pánik a csontjaimig hatol. – Ugye Ő nincs itt? Monique ugye messze jár? – kérdezem tőle, és nem leplezem a félelmem. Az a nő maga az ördög számomra, különösen azóta, hogy elhagyott és én megismertem Ginnyt. Ő segített rájönnöm, hogy nem minden vérszívó olyan borzalmas mint amilyennek tűnik. Egészen megnyugszom mialatt beszél. Huh… a jelek szerint csak én gondoltam túl a dolgot. Nyilván valami régi kapcsolatra gondolhat, akivel most újra egymásra találtak. Mondjuk, Ari és a szerelem, hát az eddig nagyjából két külön bolygó volt. Mi lehet itt a levegőben, amitől mindenki elkezdi játszani a hősszerelmest? - Mármint a kapcsolatoddal mit kezdjél? Mert szerintem elég egyértelmű. – iszok egy nagy kortyot a sörömből, és rágcsálom tovább a sósmogyorót. A nők hajlamosak mindent túlreagálni. Ha szerelmes akkor legyen a pasival. Nem egy bonyolult képlet… véleményem szerint ez azért nem a világ vége. Rövid sóhaj után kellemes mosollyal nézek a lányra – Mi a gond ezzel? Vagy ki a pasi, egy ember? Nem értelek… - csóválom a fejem kissé, miközben a telefonom elkezd zizegni a zsebemben. Egy sms, de az most ráér. A régi ismerősök lelki bajai azt hiszem előrébb valók, mint… mint ki tudja micsoda, mert nem néztem meg.
Tényleg jó lenne valami könyv, valami kezelési útmutató a szerelemhez... pasikhoz, nehéz esetekhez. Az az igazság, hogy akármennyire is fontos nekem Daryl, attól még eléggé mások vagyunk, ami az esetek nagy részében egyáltalán nem számít, de néha azért eléggé rám tud ripakodni, amit nehéz kezelni, főleg ha erről az óvatosság dologról van szó, meg hogy mit csináltam régebben, évekkel ezelőtt. Nem szeretném, hogy ebből gond legyen, hiszen ha egyszer neki is voltak kapcsolatai, akkor nekem miért kellett volna az utóbbi majdnem tíz évben csak úgy ülnöm a hátsómon és nem csinálni semmit. Hát naná, hogy buliztam és szórakoztam és ezt egy percig sem bánom. Ő volt az, aki lelépett, és megértem, hogy meg volt rá a jó oka, de utána nekem kellett feltalálnom magam és én ezt így oldottam meg. Most viszont szeretném, ha nem lenne gond, ha zökkenésmentesen menne minden közöttünk és félek hogy a nézeteltérések rosszat tehetnek velünk... nekünk, tudom is én. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy még az is csak nehezen tűnik fel, hogy megjön az italom, meg a sós mogyoróm, azt pedig végképp nem veszem észre, hogy ismerős is van a környéken, történetesen a pultnál. Nem nagyon figyelem most a terepet, túlságosan leköt az, hogy megpróbáljak valami ihletet csalogatni az agyamba. Ha eleget erőlteted akkor vajon könnyebben jönnek a válaszok, vagy az nem segít sokat? A hang mozdít csak ki végül, amikor meghallom a közelben és még ismerős is. Felpillantok és mosoly jelenik meg az arcomon. Igen, végül is ő is egy volt azok közül, akiket valahol kihasználtam Jeremy szerint, de végül is ez kölcsönös volt, szóval nem bűn. - Blake? Úgy néz ki, ez a város valami gyűjtőhely. - szélesedik ki a mosolyom, amikor lehuppan mellém kérdés nélkül. Nem is vártam el, hogy kérdezzen, nem gond kicsit sem, hogy e mellettem terem, talán egy kis beszélgetés segít, hogy közelebb jussak a válaszokhoz. - Hát tudod ez egy elég hosszú történet... és a vége az lett, hogy itt kötöttem ki és úgy néz ki, hogy szerelmes vagyok, csak próbálok rájönni, hogy is kéne kezelnem ezt az új helyzetet. - körvonalaiban ez a helyzet, bár van egy olyan érzésem, hogy ezt még jobban is ki fogom részletezni neki. Talán még tanáccsal is szolgálhat. Milyen jó is lenne! Végül is neki volt egy hosszabb kapcsolata előttem, ami eléggé kiütötte, szóval talán vannak ötletei, hogy nekem hogyan kéne ehhez alkalmazkodnom. Hozzám képest azt hiszem mindenki profi ebben, vagy legalábbis nagyon sokan.
A hozzászólást Ariana Sophia Bloodworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 02, 2014 9:54 am-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Asztalok Kedd Feb. 25, 2014 2:40 pm
Ariana & Blake
>
Olyan mintha a felhők felett lebegnék. Mintha mindenem meglenne, amire valaha is vágytam. Nem, ez most nem olyan hazug, számító kapcsolat mint az előző volt. Mert Ginny egész más! Igaz, hogy ő is vámpír, de valahogy érzem, hogy ő nem tenné meg velem azt a sok aljasságot, amit Monique. Kilókkal, tonnákkal lettem könnyebb pusztán annyitól, hogy találtam valakit akit magam mellett tudhatok. Ma egész nap csak körülötte tekeregtek a gondolataim, miközben végre beköltöztem a házamba. Végre megint van otthonom, nem egy hotelszobában kell tengődnöm. Deirdre-nek igaza volt, és utólag hálás vagyok amiért vitázott velem a berendezést illetően. Nem volt elhibázott döntés szabad kezet adni neki. Ha rajtam múlt volna valami modern, személytelen legénylakást csináltam volna. Az se lett volna rossz, de azért nem lenne ilyen jóleső érzés hazamenni. A lány tényleg ért a szakmájához, nem tagadom. Eddig azt hittem az egész bútor restaurálósdi csak valami hobbi, nem értettem, hogy ez igazi munka és milyen sok türelem kell hozzá. Hű, nekem nem lenne ennyi türelmem az biztos! Az, amit a házammal tett… na de nem fényezem tovább, lényeg, hogy igazi kuckós, meleg otthonom lett hála neki. Megérdemlek ennek örömére egy italt, mert nagy igyekezetében és a költözés hevében egyikünk sem gondolt arra, hogy feltöltse a hűtőt. Szóval eljöttem ide, a Pub-ba, hogy megünnepeljem a költözést. Talán szólnom kellett volna a lányoknak, Dee-nek és Virginiának is, de amilyen rövid az agyam elfelejtettem. Vállrándítással kergetem el a kezdődő bűntudatot. Elvégre egyikükkel sem vagyok összeragasztva, és semmi olyat nem fogok tenni amit a jelenlétükben nem lehetne. A pulthoz lépve italt kérek, most első körben egy sört aztán a többit majd meglátom. Amíg várom hogy kiszolgáljanak előveszem a telefonom, és egy sms-t kezdek el gépelni. " Nagyon hiányzol!" kitörlöm. "Jó volt veled tegnap este!" ezt is törlöm. " Bárcsak veled lehetnék most" törlöm. A fenébe is, mit variálok egy nyamvadt üzeneten? Egy sms nem a világ, és tényleg lehetne bennem annyi, hogy este írok a barátnőmnek valami jó éjt féleséget. Vagy nem? Bosszúsan csóválom a fejem, és anélkül süllyesztem vissza a telefont a zsebembe, hogy bármit is írtam volna Ginnynek. Ráér később is. Az asztalok felé közeledve egy ismerős arcot pillantok meg, és azonnal el is vigyorodok. - Ariana! – köszönök rá, és meg se várom a reakcióját, csak egyszerűen lehuppanok mellé. – Nahát! Te itt? Hogyhogy, mesélj?! – lelkesedésem fokozódik. Jó egy régi ismerőst látni, annak ellenére ami történt köztünk. Nagyon bánom már, hogy amikor gyenge voltam a szakításom után Ariana mellett vigasztalódtam, de akkor erre volt szüksége mindkettőnknek. És az a pár hét együtt, mindent összevetve egész jó időszak volt. Szerintem élveztük mindketten, ez pedig nem bűn. A mogyoróba markolok, és élvezettel rágcsálom. Kicsi a világ! És kíváncsi is vagyok, hogy mit keres itt a lány.
Meg kéne találnom valamiféle egészséges középutat. Egyelőre még tippem sincs hogyan, de idővel biztosan sikerül majd. Egyrészt nem lóghatok folyton Daryl nyakán, másrészt az eddigi életemet sem élhetem úgy tovább ahogy, hiszen azért többnyire pasik voltak a vacsoráim és nem minden esetben csak szó szerint a vér szempontjából, bár az persze minden esetben hozzá tartozott. Más módon kéne vadásznom, vagy rászoknom arra a zacskós vérre, amit az a vadász is javasolta. Na nem mintha igazán ízletes lenne, azért mégis csak silány a rendes, friss verzióhoz képest. De lehet, hogy végül egyszerűbb lesz rászokni, vagy elfogadni, hogy ez van és valami mással helyettesíteni az evés élvezetét. Egyelőre még nem tudom, hogy mi lehetne az, ezt kéne kitalálnom, meg azt, hogy mivel foglaljam le magam. Eddig a bulizás volt az, ami mindig lekötött, de most már nem veszi ki olyan jól magát, ha mindezt a pasim nélkül teszem. Elsősorban azért is térek be ide, hogy megpróbáljam átgondolni, hogy mi is és hogyan legyen. Egyszerűen csak keresek egy félreeső asztalt, oda huppanok le és várom meg a pincért. Elég lesz most nekem csak az íze miatt is mondjuk egy adag sós mogyoró, és mondjuk egy rumos-kóla. Az a durva, hogy igazából még csak nem is voltam soha részeg, de tényleg soha életemben! Amikor még lett volna rá fizikailag lehetőség, akkor nem ittam én sehol és semmikor, most pedig amikor már ezt is kipróbáltam nem is egyszer, nem tudok berúgni. Szóval ez sem fog megártani, és igazából szükségem sincs rá, csak az íze miatt kortyolgatom el, meg hogy ne unatkozzam amíg gondolkodom. Hátha megszáll az a bizonyos isteni szikra. Esetleg... hát a fene tudja, kereshetnék a könyvtárban egy könyvet, ami a párkapcsolatokról szól, bár azt hiszem nem pont ilyesmiből kéne megtanulni mi hogyan működik és mit hogyan kell. Csak épp akkor nem tudom miből, hiszen értelmes példa soha az életben nem volt még előttem. Nehéz ügy, nagyon nehéz! Kissé talán még láthatóan is unottan kezdem el eszegetni a tálnyi sós mogyorót, amikor megérkezik és időnként a szívószál is a számba kerül, hogy az is lefoglaljon egy kicsit. Még csak nem is kortyolok minden alkalommal, mert igazából nem vagyok szomjas, csak ez is leköt legalább egy kicsit. Jöjjön az isteni szikra!
A hozzászólást Ariana Sophia Bloodworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 02, 2014 9:54 am-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Asztalok Szer. Ápr. 10, 2013 11:17 am
Zara V. Rhodes
Sometimes you’ve gotta give up the life you’ve
planned so long for the life that’s written for you
Kellemes meglepetés. Ez minden, csak nem kellemes, a rohadt életbe! Az egyetlen reményem, hogy neki sokkal pocsékabb ez az este, mint számomra. Visszatértem a halálból, amit neki köszönhetek, de istenemre esküszöm, inkább lennék halott, mint egy közülük. Vámpír. Egy mocsok, vérszívó, gyilkos agyaras. Egyáltalán nincs ínyemre az új lényem, még ennyi évtized után sem, holott már úgy ahogy megbirkóztam a gondolatával, mivé váltam. Még így sem könnyű, de legalább vannak dolgok az életemben, amiket élvezek, s az, hogy átváltoztatóm, gyilkosom, és életem megkeserítőjét meghökkenésen kapom, a lehető legjobb dolog, ami az elmúlt időben történt velem. Az öröm és keserűség groteszk egyvelege kering bennem, szívem gyorsabban ver az izgatottságtól, de néhány mély levegő, és olyan nyugodtan és érzéketlenül meredek a nőre, ahogy talán még senki másra. Áldozataim általában látták rajtam az érzelmeim, de ettől csak még jobban rettegtek, és ez segített abban, hogy még jobban élvezzem a dolgot. A szituáció, mikor tudod, hogy te vagy az erőseb, tudod, hogy nincs menekvése a halandónak... hatalmas erővel töltött el mindig. Zara helyzetét látva hasonló érzés fog el. Ugyan nem vagyok nála erősebb, de kis meglepetésem, az, hogy felbukkantam, és megtudta, nem ölt meg azon a napon - nos, nem véglegesen -, határozottan az előnyömre játszik, még akkor is, ha ő ezt nem ismeri el. Pont úgy, ahogy azt reméltem. Felbukkan a pincér, és én akkor jövök rá, hogy a vodkám bizony a női mosdóban hagytam, és... Nem, nem mehetek vissza érte. Most nem, mikor végre szemtől szemben beszélhetek Zarával. Unott képpel fordulok a bosszantó ember felé, és rendelek egy újabb üveggel, alkoholra ugyanis szükségem van, nem számít, milyen szánalmas dolog ez. Belefér, a szervezetem ehhez van szokva, s vámpír lévén, nem könnyű leinnom magam a sárga földig. Lassan fordulok vissza Zara felé, amint a fickó elmegy, s közben megfontolom a kérdésére a válaszom. - Ó, semmi olyan dolog, ami miatt aggódnod kéne. Szerettem volna meglátogatni azt a nőt, aki elvette az életem. Valószínűleg egyszerűbb lett volna, ha ajándékot küldök neked, de nem tudtam, melyik a kedvenc vércsoportod. - hangom vidám, túlságosan is, mintha egy régi baráttal társalognék, s pont amiatt hangzik mondandóm gúnyosan, mert nem az. Iszik, és ez egy jel arra, hogy nem érzi kellemesen magát a társaságomban, tudom, hiszen én sem véletlen szoktam rá az alkoholra. Az ember két célból nyúl hozzá; azért, hogy jól érezze magát, vagy pedig, hogy felejtsen, és enyhítse a negatív érzéseit bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Egyszerű, magamból kiindulva erre tudok következtetni, bár az se kizárt, megszokásból vedel. Bármelyik is, nem igazán érdekel. Ő maga is csak azért foglalkoztat, hogy megbosszuljam azt, amit velem tett. Természetesen, az sem épp kedves dolog volt, hogy vámpírvért itatott velem az a bizonyos személy, de... az semmi, ahhoz képest, hogy megöltek. Ő nem ölt meg, nem tette tönkre az életem. Talán megtette volna, ez nincs kizárva, de ezt már soha nem tudom meg. Remélem soha. A fiatal fickó eközben visszatér, leteszi az asztalra az üveget, és barátságos mosolyt küld felém. Egészen addig fenn is tartja azt az átkozott, idegesítő mosolyt, míg barátságtalan pillantást lövellek felé. Zara int neki, ő pedig nagyot nyel, és úgy iszkol el, mint aki kísértetett látott. Hatással vagyok az emberekre, az már megint más kérdés, kire milyen hatással. - Hm. Talán tényleg így van. Lehet, hogy erősebb vagy nálam. De... szinte semmit nem tudsz rólam. Nem tudod, ki vagyok, milyen ember, és hogy mire vagyok képes. És ha már itt tartunk, te tettél ilyenné. Ha én semmi vagyok, te mi vagy, édesem? Nem vagy jobb nálam. Semmivel. - hangom ezúttal tényleg gúnyos, barátságtalanul csattan, kettéhasítja a pillanatnyilag beállt csöndet, szemeim úgy villannak meg, mint az égbolt vihar idején.
|| Hűha... Ne haragudj, hogy eddig húztam a választ, de nem nagyon volt sem ihletem, sem erőm írni. <3 ||
Kezdőlap
Tárgy: Re: Asztalok 
▲ 
<3 ||
