Myra & Dave

-S oha nem engedlek el Myra. És ha kell, veszek egy kastélyt aminek van tornya, és bezárlak a toronyba. Többé nem tévesztelek szem elől. – szorosan magamhoz ölelem, és a hátát simogatom. Olyan jó az illata, és puha a haja. Az én kis feleségem, egyszerűen lenyűgöző. Mekkora egy mázlista vagyok! Hiszen az enyém, és most hogy megtaláltam, csakis az enyém. Újra kezdődik a "boldogan amíg meg nem" korszak, és ezúttal, valóban örökre szól. Csak mi ketten, anélkül, hogy valaha is vége lenne ennek a mesébe illő kapcsolatnak. A világ legszerencsésebb marhája vagyok, hogy megtaláltam őt, ennyi idő után. Nehéz elhinni, hogy visszakaptam. Ujjaim közé veszem egy hajtincsét, és csak örülök, hogy ez a selymes hajú, édes illatú angyal visszatért hozzám. Mostantól jobban vigyázok rá, mint valaha. Igen, óvni fogom őt, hogy ne történhessen meg újra az, hogy elszakadunk egymástól. Még egyszer nem élném túl.
Annyira édes, ahogy azt mondja, ne rágódjak a múlton. Az elmúlt több mint száz évben mást se csináltam, csak a múlton tépelődtem és gyötörtem magam. Hogy mi történt, mi az én hibám és mi nem. A gyereken is, meg a családunkon, hogy minden szétesett mikor Myra meghalt.
- Igazad van. Nem számít mi volt, mert az már elmúlt, csak mi vagyunk, te meg én. – szorosan magamhoz ölelem, érzem, ahogy a formás kis mellei a mellkasomhoz préselődnek a szorításom erejétől. Volt idő, mikor nem állt közénk két ruhadarab anyaga is, és most, hogy ismét egymásra találtunk, remélem lesz is még ilyen alkalom. – Nekem is hiányzott minden. Te is, és… igenis hiányzott a gyerek is. A családunk, amit elterveztünk. De már vége, most itt vagyunk mi ketten. – két kezembe fogom az arcát, és hagyom, hogy az érzéseim kiüljenek rá. Nagyon nagyon rég nem voltak már érzések ezen az arcon, mindent elrejtettem, színleltem, olyan voltam, mint egy szobor. És belül is üres voltam, muszáj volt, különben újra elszabadul bennem a féktelen harag, és a düh, és akkor elszabadult volna a pokol. Míg meg nem találtam az ürességet, addig a fájdalom vezérelt, és egyfolytában gyilkoltam, megállás és kegyelem nélkül. Pokoli évek voltak.
Most azonban, szemeim megtelnek meleg fénnyel, és kiül az egész arcomra az a bárgyú mosoly, amivel már kölyök koromban is néztem rá. Olyan szép, hogy nem találok szavakat. Száz év is kevés hozzá, szó szerint, mert én nem tudom még ennyi idő elteltével sem leírni a feleségem gyönyörűségét. A szemei szépen metszettek, és melegség árad belőlük. Ha rá nézek, tudom, hogy elvesztem, végem van, bármit megtennék érte. Az ajka, olyan hívogató, mint az édenkerti almafa, és mesés, rózsás mindig. Sorolhatnám, de nincs értelme, lehetetlen ennyi szépséget összefoglalni. És az enyém, csak az enyém! Mocskos mázlista vagyok, a legnagyobb a világon!
Érzem, ahogy összerándul, izmai megfeszülnek. De hát miért?
- Szoktam. Vámpír vagyok, ők pedig a táplálékaim. – súgom halkan, hogy csak ő hallja. Remélem nem hiszi, hogy őt valaha is tudnám bántani! Mert az egy dolog, hogy embereket gyilkolok, és megeszem az utolsó csepp vérüket is, az meg egy másik, hogy őt szeretem. – Myra, nem mindenkit ölök meg, de ha későn jutok hozzá a táplálékhoz, akkor előfordul, hogy nem tudok megállni. De téged soha nem bántanálak. Téged szeretlek, és ez nagy különbség. – nem tudom elnyomni a mosolyom, szeretem őt, hát hogy is bánthatnám? Nem azt mondom, hogy embert nem eszek majd, és nem ölök néha, de az más. Azok csak emberek.
Igaza van, valami kényelmesebb és biztonságosabb helyen kellene ezt folytatnunk, de előbb meg kell tennem valamit, kettőnkért. Elvégre annyi idő telt el, és majd bele pusztultam, hogy nem érinthettem őt, és nem csókoltam meg. Vágyok rá, jobban mint valaha.
- Szerencsés egy fickó a férjed, tudsz róla? – mosolygok le rá, és egyik kezem a hátára simítom, majd finoman megcsókolom. Mennyei, még jobb mint amit vártam, amire emlékeztem. Az én kis feleségem, visszatért hozzám. Érzem az izgatottságát, hiszen ugyanez motoszkál bennem is. Mint amikor kamaszként kirángattam a lovarda mögé, és sután, vérvörös arccal kértem tőle az első csókot. Milyen rég volt! És még mindig ugyanolyan hatással van rám ez a nő! Ez már így is marad, csak ő és én, senki más soha többé. Csak sokára húzódok el tőle, de csak annyi időre, hogy ha nem ellenkezik, karom a térde alá csúsztatva vegyem őt ölbe. Régen is rengeteget cipeltem, jól esne a nosztalgiázás.
- Menjünk haza Mrs. Dicker. Terveim vannak veled! – kacsintok rá, és elindulok a kijárat felé, széles vigyorral az arcomon.

Myra & Dave

M yra, az én kis angyalom, hát hogy is bánthatnám? Tény, hogy megfordult a fejemben a dolog, de nem gondoltam komolyan. Nem volt szép tőle, hogy elhagyott, de én mindentől függetlenül szeretem őt, szóval tényleg nem tudnám bántani. Soha, ha már itt tartunk. Csak nézem ahogy áll velem szemközt, és csak mondja a magáét, magyaráz mint mindig. Szeretem ezt az édes arcot, a mosolyát és mindenét ahogy van. Meglágyulna tőle még egy márványszobor szíve is, hát hogy is tudnék én haragudni rá?
Az, hogy újra láthatom, valóságos csoda. Már letettem arról, hogy ismét a karomba zárjam. Különös, hogy mennyi indulat feszül bennünk, ha nem ismerném attól félnék, hogy el akar hagyni. De vajon tényleg ismerem őt? A szerelmem volt, kedvesem, támaszom a bajban, de aztán… minden megváltozott és én egyedül maradtam. Lehet, hogy csak azért keresett meg, hogy szakítson velem? Hogy közölje: köztünk örökre vége mindennek? Nem, az nem lehet. Nem élném túl, ha még egyszer megforgatná bennem a kést. Furcsa módon meglep, hogy megrémült attól, hogy képes lennék kárt tenni magamban, öngyilkos lennék. Pedig annyiszor álltam már a határán az évek során!
- Persze, hogy kellesz nekem. Butus vagy, azt hiszed egy percre is elengedlek ezután? – elmosolyodok szégyenlőssége láttán. Ezt a lányt vettem feleségül anno. Régen még bájosan pirulni is tudott. Vajon megy még neki? Vagy nem eszik olyan rendszeresen? Az álla alá nyúlok, hogy a szemembe nézzen, de magam sem tudom mit láthat rajtam. Talán leginkább megbánást. Hiszen azt hitte a gyereket jobban akartam mint őt, azt hitte nem is érdekel a sorsa, hogy meghalhat. Pedig míg állapotos volt, minden nap halálra aggódtam magam. Számtalanszor megkérdeztem a doktort, hogy nem lehetne-e tenni valamit, akár a baba élete árán is.
- Sajnálom  ami történt… a babát is. – sóhajtok, és az arcára simítom a tenyerem. Olyan nehéz ez, elismerni a hibákat amiket elkövettem. – Jobban kellett volna vigyáznom rád. Mindig. – zavarba jövök, pedig nem szoktam. Különösen akkor, ha intimebb téma kerül elő, nincs bajom az ilyesmivel. Az elmúlt száz évben szinte csak akkor honolt béke a lelkemben, ha egy-egy lány fordult meg az ölemben. Mire hát ez a nagy szégyenlősség? De tény, hogy vigyázhattam volna jobban is rá, és arra, hogy ne essen teherbe. De mindenre nekem se lehet eszem, fiatal tacskó voltam még.
- Ha jóvá tehetném… Ha a visszaadhatnám neked a kicsit! De nem tudom.  – csóválom a fejem csalódottan. Igen, kedvesem megérdemelte volna azt a gyereket. Hiszen az életét adta érte! Szorosan átölelem, arcom a hajába temetem. Mélyen beszívom az illatát, ami édes és mámortó. Hogy hiányzott!
Már éppen hajolnék le hozzá, hogy megcsókoljam, cseresznye ajkai hívogatnak, csalogatnak. És vágyom is megízlelni őket, de megakaszt ezzel a féltékenységgel. Vagy ember féltéssel? Ne már! Csak kaják, semmi másra nem jók most, hogy egy vámpír szemével nézhetem a világot.
- Nem bántani akartam hanem enni. Mi van abban? – értetlenül pislogok rá, nem értem mi a baj azzal, ha egy vámpír vért akar inni. A fenébe is, vagy egy órán át hallgattam a lány locsogását, fizettem az italát és elengedtem. Pedig még éhes vagyok, igaz nem túlságosan, de nem szeretem magam kiéheztetni. Minél ritkábban eszek annál valószínűbb, hogy belehal az áldozatom.
- Igazad van. itt túl sokan hallhatnak, de valamit már nem tudok tovább magamban tartogatni! – önkéntelenül is elvigyorodok, és magamhoz húzom Myrát. – Myra Dicker! Adnál egy csókot rég nem látott férjednek? – egy elszabadult kóbor tincset a füle mögé tűrök finoman, és ujjaimmal végigsimítok az arcélén. Olyan gyönyörű még mindig. Hogy is tudtam eddig élni nélküle? A gondolat újabb mosolyt csal az arcomra, és közel hajolok, hogy meg tudjam végre csókolni ennyi idő után.

Myra & Dave

H ihetetlen érzelmek csapnak át fölöttünk, még követni is fárasztó lenne, nem hogy mindet átélni. Nem tagadom, még mindig megbénít a meglepetés, az, hogy újra látom. Különös, hogy milyen sokszor elképzeltem már, hogy újra látom, átölelhetem és elmondhatom neki mennyire szeretem; és most amikor az egész megtörtént, képtelen vagyok egyetlen értelmes mondatot is kinyögni. Látom Myrámon, hogy fél tőlem, valami nagyon nem jó a világgal vagy velem, ha ezt a félelmet kell látnom rajta. Hogy gondolhatja, hogy valaha is bántanám? Soha nem ütöttem meg, ártó szándékkal egy ujjal sem értem hozzá. Jó, egyszer orrba könyököltem, de véletlen volt, mögém akart settenkedni és nem láttam. De ezen kívül tényleg soha nem okoztam neki fájdalmat. Miért fél most tőlem, ennyire csak nem változtam meg! Vagy mégis?
Lehet, hogy megváltoztam, hiszen már Myra érzéseit kérdőjelezem meg. Őt magát, hogy szeret, vagy szeretett-e valaha is. Pedig tudom, hogy ő éppen annyira rajongott értem, mint én őérte. A világot adnám, ha valahogy mindent vissza lehetne csinálni. Miért hiszi, hogy gonosz vagyok? És miért mesélte be magának, hogy én az ő halálát akartam, vagy hogy bárkit is jobban szerettem mint őt. Mert ennél nagyobb marhaságot még soha nem hallottam, nekem ő volt az egész életem. Most, hogy újra látom, tudom, hogy nem engedhetem el. Vagy akkor inkább véget vetek az életemnek, nem érdekel semmi sem, ha Myra nem lehet velem.
- De igen, megtehetem. És meg is teszem mert szükségem van rád, nem akarok nélküled élni. – makacsul rázom a fejem, de a kétségbeesésem és az elmúlt évek elfojtott fájdalma fölém kerekedik, és a könnyek már nem csak égetik a szemem, hanem teljesen eluralkodnak rajtam. Igyekszem hamar összeszedni magam, és nem még jobban a frászt hozni szegény lányra, hogy még mennyit változtam. Igen, sokat, de úgy érzem előnyömre. Már nem fáj szinte semmi. Semmi, csak ha vele vagy a bátyámmal történne valami. Minden más lényegtelen és üres, egyedül ők azok, akik bármennyit is érnek az életemben.
Felállok, és közeledek felé, de nem akarom elijeszteni. Hisz ismer, tudja, hogy soha nem bántanám. Kinyújtom felé a kezem, arca a tenyerembe simul, és olyan jó ez az érzés… szörnyen hiányzott. Hagyom, hogy átöleljen, befészkelje magát a helyére, miközben érzem, hogy eláztatja a pólómat.
- Csss! Semmi baj, édes. Semmi baj. – olyan szorosan húzom magamhoz, hogy szinte már attól kell tartanom, hogy összeroppantom a csontjait. Puha, meleg, ő is nemrég ehetett, akárcsak én. Az én kedvesem, apró de fényesen ragyogó csillagom. Hosszan szívom magamba az illatát, ami merengő mosolyt csal az arcomra. Szeretem ezt a jázminos illatot, illik hozzá. Friss, szelíd, kellemes.
- Velem leszel. Most és az után és az után, mindig, örökké. – tenyerem a tarkójára csúszik, és már éppen lehajolnék hozzá, hogy ennyi év után végre újra megcsókoljam, amikor közbeszól. Nem hiszem el, hogy dráma nélkül az ember már egy csókot sem adhat a feleségének száz év távollét után. Fájdalmasan felnyögök, mert ez tényleg igazságtalan, és megragadom Myra kezét. Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólunk, az asztalhoz vezetem, szinte húzom magam után.
Amikor leülök, őt az ölembe húzom, és hagyom, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, hozzám bújjon ha akar.
- Az a lány senki. Nem is ismerem. – mormolom halkan, hogy csak ő hallja. – De gondolom nem a féltékenység miatt kérdezed ezt most. Mi a bajod azzal, hogy egy lánnyal találtál itt? – derekára helyezem a kezeim, két tenyerem szinte körbeéri. Még mindig nagyon karcsú, csinos és fiatal a teste. Ugyanakkor nem csak a szeretet miatt ölelem így, sokkal inkább azért, hogy kénytelen legyen rám nézni, rám figyelni. Remélem nem gondolja, hogy majd most vegetáriánus leszek!

Myra & Dave

Az alkohol puhán, melegen csúszik le a torkomon. Kellemesen sima, lágy érzés, a melegség pedig fokozódik bennem, pedig már amúgy is fűtenek az indulatok, könnyek égetik a szemem. Öreg barátom, kedves régi ismerősöm a bourbon, nem is értem mostanában miért vergődtem mindenféle lőrével. Nyelek egy nagyot, próbálom összeszedni magam, enyhíteni a fájdalmon, mert még nem hat az ital.
Az előttem álló asszony, bármennyire szeretném is, már nem a feleségem. Ő meghalt, megsirattam, eltemettem. Elengedtem. Az éveken át elsírt könnyekből már folyót lehetne fakasztani, a lelkem marcangoló fájdalom pedig hatékonyabb kínzó eszköz lenne még a verbénánál is. Elvesztettem őt is, a fiamat is, mindezt a saját önzőségem miatt. Én tehetek róla, de nem azért, mert annyira erőltettem volna a gyerek témát. Tudtam, hogy veszélyes lenne kedvesem számára ha teherbe esne, betegsége miatt az orvosok óva intettek minket ettől. De ő olyan gyönyörű volt, annyira fiatal, csodálatos, kívánatos. Én pedig fiatal tacskó voltam, fülig szerelmesen a feleségembe. Hát hogyan is tudtam volna ellenállni a kísértésnek, fűtött a vágy, és egyébként is. Őszintén, ki tudta volna megállni, hogy egy ujjal is a szépséges feleségéhez érjen, ha egyszer éjjelente ott feküdt mellette kívánatosan, mint ahogy az édenkerti alma lebegett Éva előtt. Beleharaptam hát az almába, nem is egyszer én is, Myra és én száguldottunk a gyönyör útján, boldogan, szerelmesen. Természetes, hogy állapotos lett egy idő után, akármennyire vigyáztunk is.

Újra töltöm a poharat, a felismerés, hogy talán mégsem én vagyok a világ legaljasabb teremtménye villámcsapásként ért. Myra elhagyott engem, és abban a tudatban hagyott, hogy én öltem meg őt. Kegyetlen egy perszóna, legszívesebben itt és most kitörném ezért a nyakát… hogy aztán az ölembe húzzam, és csókoljam, újra meg újra, és azt mondhassam neki: mindent rendbe hozunk.
Próbálom nem engedni, hogy érzések tükröződjenek az arcomon, hogy lelkemet marcangolja, mikor azt mondja: fogalmam sincs róla, hogy vele mi történt. Tényleg nem tudom. Egyetlen egyet pislogok csupán, és újra töltöm a poharat, már iszom is a finom italt. Nehogy már elkobozza tőlem, mint régen! Emlékszem, mennyire utálta mikor elmentem a barátaimmal kártyázni és szivarozni, persze ittunk is. Nem értem miért ez a nagy alkoholellenesség, de ő tudja, az ő dolga.
- Ezt fejezd be Myra! Nem akartam a gyereket, én csak veled akartam lenni! Nem hiszem el, hogy te ezt a hülyeséget bemesélted magadnak, hogy a gyereket jobban szerettem mint téged! Mindennél jobban szerettelek, érted?! Mindennél! – hangom fojtott, kaparja a torkom a kitörni készülő ordítás, de tudom: nem lehet. Túl sokan vannak a környékünkön.
Őszinte aggodalom suhan át a tekintetemen, amikor elhadarja hányatott sorsát. Szegény kicsikém… hát persze, neki fogalma sem volt, hogy mire vállalkozik, azt sem tudta, hogy mi is ő pontosan. Rémisztő lehetett arra ébrednie, hogy már csak egy járkáló hulla, aki vérre szomjazik. Az ő galamb lelkének a gyilkolás biztosan nagyon megrázó lehetett. Bárcsak ott lehettem volna mellette, és átölelhettem volna, megnyugtathattam volna, hogy ez így volt helyes, így kellett lennie. Szeretném most is magamhoz szorítani, odabújni hozzá, selymes hajába bújtatni az arcom, hogy émelyítő illatától elbóduljak. De nem teszem, a büszkeségem nem engedi. Elhagyott, a fenébe is, magamra hagyott és ki tudja mit csinált ennyi éven át! Lehet, hogy már mással van, hogy talált valaki mást, akivel… akit szeret. De hiszen épp most mondja, hogy engem szeret!
- Én is szeretlek téged, és olyan nagyon hiányoztál, hogy minden nap egy kicsit meghaltam, minden áldott nap a poklot jártam meg, mióta nem vagy velem. – lehajtom a fejem, mert nem akarom, hogy ennyire gyengének lásson. Nem láthatja a szemeimet, amik már rettentő furcsán csillognak… nem láthat sírni, azt az egyet soha. – Nem akarom, hogy megint elhagyj. – suttogom, és magam is meglepődök, hogy ezt egyáltalán kimondtam. – Még egyszer nem élem túl, akkor inkább kisétálok a napra, de nem tudok nélküled élni így, hogy tudom, hogy velem is lehetnél. – a hangom megbicsaklik, fájdalmasan felnyögök. Most komolyan, itt a Grillben tör rám a zokogó görcs? Ennyire nem lehetek férfiatlan. Kipislogom a szememből a két borsónyi nagyságú cseppet, hagyom, hogy a kezembe hulljanak. Aztán ránézek, és már tudom: nem kell többet gondolkodni, nem kell ide már semmi. Mindketten hibáztunk, de most kaptunk egy új esélyt, egy lehetőséget a boldogságra.

- Gyere vissza hozzám, kérlek! Szükségem van rád! – felállok az asztaltól, és elé lépek. Aztán az arca felé nyúlok, ujjamon rebeg a sós kis csepp, a könnyem, talán az utolsó, amit miatta ejtettem. Ajkához érintem az ujjam, finoman kenem szét rajta. Még mindig gyönyörű, szebb, mint valaha. És én úgy érzem, hogy most, ha lehet még ilyet egyáltalán, jobban szeretem őt, mint eddig bármikor. Száz éve vártam rá, hogy megérintsem, átöleljem, érezzem az illatát, bőre puhaságát. Rövid kis sóhaj hagyja el az ajkaim, nem tudom, hogy ő mit szeretne, egyáltalán, akar-e még velem lenni.
- Annyira szeretlek Myrám! – mosolyodok el halványan, és két karom nyújtom felé, hogy odabújhasson hozzám, bájos arcát a mellkasomhoz szorítsa, ahogy régen mindig tette. Vajon emlékszik még rá, hogy hogyan bújtunk össze mindig? Megtalálja-e még a helyét, a kis gödröt a vállam alatt, ahová tökéletesen illik a feje?

Myra & Dave

M yra hangját hallani, ennyi idő után olyan, mint amikor a monszun után kisüt a nap. Vagy mint ha a sivatagban egy oázisra lelnék. Vagy… hosszas koplalás után egy lakatlan szigeten egy hajótörött vérét vehetném. Tényleg nagy dolog, a legjobb, ami az elmúlt száz évben történt velem. Nem hittem, hogy valaha újra látom őt, igaz még nem is látom. Hallottam már ilyesmiről, hogy valakinek legyen egy alteregója, egy hasonmása, leszármazottja. Lehet, hogy ez a lány is csak egy hasonmás, nem is az én Myrám.
Aztán végre összeszedem minden bátorságom, és megfordulok. Nem, ez nem egy leszármazott, ez Ő, tudom, érzem. Ilyen nő csak egy van, a feleségem, nem véletlen vettem el éppen őt. Több millió közül is megismerném, efelől semmi kétségem. Továbbra sem merem megérinteni, bármennyire is valóságosnak tűnik.
Ahogy nevem suttogja, felér ezer szóval, a világ legdrágább hangja, mindent megér nekem. Közelebb lépek felé, látom, hogy a találkozás őt is meglepte, bár koránt sem annyira mint engem. Értetlenül pislogok, nem hiszem el, hogy ő tudta, hogy élek, és nem keresett fel. Már nem szeret? Vagy mi történt?
- Mióta? Most komolyan ez a legfontosabb? Hogy ki? – csóválom elkeseredetten a fejem. Nem hiszem el, úgy érzem nem is örül nekem. Aztán eszembe jut, hogy úgy érzem napok óta követ valaki, nyilvánvaló, hogy Myra volt. Hogy tehette ezt velem? Tudja, hogy élek még, és nem szólít meg, nem is érdeklem? Már semmit sem értek. Hiányzott, mikor elveszítettem őt, amikor meghalt, én eldobtam az életemet magamtól, vámpír lettem, azóta szenvedek, és ő? Rajta nem látom azt a fájdalmat, amit én érzek vagy száz éve.
- Én hittem azt, hogy meghaltál! – nézek rá olyan hidegen, amennyire csak tudok. Még ő mondja, hogy én haltam meg? Eltemettem, a fenébe is, meggyászoltam őt is meg a gyereket is. És ő végig vígan éldegélt valahol, mikor engem tönkretett? Összetört és megalázott? Most is mereszti rám a nagy ártatlan boci szemeit, mintha ő lenne az áldozat. Hát, ebben a percben nem úgy érzem, hogy kettőnk közül ő az áldozat és őt kell sajnálni. Ahogy átölel, leküzdöm az ellenállhatatlan érzést, hogy magamhoz szorítsam. Nem hiszem el, hogy ezt tette velem. Ennyire kegyetlenül magamra hagyott, abban a hitben, hogy ő elment, meghalt, ennyi éven át. Hagyott szenvedni, kínlódni, belepusztulni a fájdalomba.
- Myra, el is veszítettél engem örökre. Örökre, érted? – suttogom, és eltolom magamtól. Nem tudom elviselni az érintését. Mindent megadtam volna érte, hogy újra lássam, de ez…? Ez így nekem nem megy. Ő már nem az én feleségem, nem az a nő, akit szerettem. Az én Myrám soha nem hagyott volna el, nem hitette volna el velem, hogy meghalt. Mellettem lett volna, együtt csináltuk volna végig az egészet, az egész életet, megöregedtünk volna, szépen ahogy kell. Ez a nő, már nem a feleségem. Ő meghalt, és aki most itt áll velem szemben a nyomába sem ér. A szerelmem a világ legcsodálatosabb lénye volt, teli szeretettel, gyengédséggel. Ez a kegyetlenség annyira idegen tőle, hogy még a gyomrom is felfordul.
- Menj el, vissza oda ahol eddig voltál. Megvoltam nélküled eddig is, elleszek ezután is. Már nem vagy a feleségem. – suttogom, bár megremeg a hangom. A pult mellett állunk, intek, hogy egy üveggel kérek. Bármiből, mindegy, a lényeg hogy alkohol legyen. Meg is kapom egy pohárral együtt, aztán elindulok vissza az asztalhoz, ahol az imént még egy lánnyal ültem. Terveim szerint megiszom az egész üveggel, aztán még eggyel, addig míg csak járni tudok. Ekkora fájdalomhoz kell az érzéstelenítés.
Leülök, és remegő kézzel csordultig töltöm az apró poharat, aztán egy mozdulattal ki is ürítem. Minden hiába és fölösleges volt, a fájdalom, a kín, a bűntudatom… az igazi bűnös a feleségem, ő tette ezt velünk, és velem is. Miatta lettem vámpír, ő tette tönkre az életem, ahogy csak egy életet tönkre lehet tenni. És én még magamat hibáztattam, én a szánalmas bolond!

Myra & Dave

- E
Mindig így megy ez, az évnek ezen a napján. Nem szoktam megjegyezni semmi dátumot, vagy évfordulót. Az agyam ebből a szempontból olyan mint egy szita, infó be, aztán infó ki. Kivéve néhány napot. Myra születésnapját, a házasságunk évfordulóját, a napot amikor meghalt és ezt. Ez egy más fajta vasárnap, ez az anyák napja. Fogalmam sincs miért ez az alkalom fáj a legjobban. Talán ilyenkor a fiam hiánya is elkezd nyomasztani, és Myráé is, és még jobban érzem, hogy én szúrtam el az egész éltünket. Mindent.
De ahogy mondani szokás, az élet megy tovább, és nekünk játszanunk kell a szerepünket. Éhes vagyok, és nem véletlen, hogy a Grillbe jöttem. Itt mindig vár rám valami finomság, néha még egészen ínyenc falatok is. Így szemeltem ki ezt a lányt is. Rég volt szerencsém hozzá hasonlóhoz, hmmm, a vére bizonyára isteni! Kreol, ez első pillantásra egyértelmű. Bronzos bőre, barna szemei, telt idomai nekem bőven elegek ahhoz, hogy összefusson a nyál a számban. Nem kellett hozzá nagy idő, hogy a bizalmába férkőzzek, és egy ideje már egy félreeső kis asztalkánál üldögélünk, csak úgy dől belé az ital. Helyes, szeretem amikor könnyen irányíthatóak, és nekem nem kerül nagy energiákba. Ő kacarászik, én kedélyesen mosolygok. Hagyom, hogy a felkarom tapogassa, elvégre éhes vagyok, és az a célom, hogy ma este belőle ehessek.
De közben megint elkap egy érzés. A tarkómat bizsergeti, mintha valaki figyelne. Már két napja érzem, de még nem sikerült lebuktatnom a követőmet. Nincs kizárva, hogy Daryl bátyám miatt kezdett el valaki rám szállni, nem tudhatom. De tény, hogy valaki követ és figyel minden mozdulatomra. Ki kell derítenem, nem tudom már sokáig elviselni ezt a dolgot, mert sosem lehet tudni, hogy fenyeget-e veszély emiatt.
- Gyere, nyuszikám! Indulunk. – felsegítem a lányt, elvégre már eleget ivott, és a kijárat felé terelem. Hagyom, hogy átölelje a derekam, én pedig a vállára teszem a kezem, hogy így támogassam. Miért hagynám, hogy elessen és lezúzza magát?

Aztán… az ereimben meghűl a vér. Nem hallottam ezt a hangot már több mint száz éve, de még mindig ugyanolyan hatással van rám. Ahogy megpaskolja a vállam, finom bizsergés fut át rajtam, ugyanaz a kellemes elektromos mini-kisülés, mint rég. A hangja pedig… ooh, mintha egy seregnyi angyal énekelne a mennyek kapujában.
- Myra! – suttogom, de nem fordulok meg. Helyette inkább átölelem a lányt, magam felé fordítom, és mélyen a szemébe nézek. – Menj haza! – súgom neki, és elengedem, aztán még nézem, ahogy távozik. Továbbra sem merek megfordulni, félek, hogy az egészet csak képzeltem, csak egy ostoba látomás volt, egy délibáb, amit már oly rég kergetek. Most, hogy megint hallottam Őt, nem akarom elveszteni újra. Nem és nem!
De hogyan? Vagy miért? És tényleg, hogyan??! Hisz meghalt, eltemettem, ott van a sírja a családi kriptában, és… nem értem. Szellem lett belőle? Vagy valami más? Képtelenség az egész. Nem lehet, nem, egyszerűen ő nem lehet itt. Csak képzelődtem. Hallucinálok, már megint. Ennek a találgatásnak véget kell vetni, de nem merek. Lehet, hogy gyáva vagyok, de nem merek.
- Myra Dicker? – suttogom magam elé, reszketeg hangon, mintha nem is én lennék. Lassan fordulok meg, mintha attól tartanék, hogy mire odanézek, eltűnik. De nem. Ott áll, élőn, valóságosan a maga gyönyörűségében. – Myra Dicker… fogalmad sincs mennyire hiányoztál. – alig hallhatóan formálom a szavakat, de érinteni nem merem őt. Félek, hogy ha megtenném, akkor szertefoszlana, mint az őszi ködfátyol. Ha csak a képzeletem játszik velem, nekem az is jó, mert így legalább látom. Ennyi idő után…