world of mysteries
all the fears, they are back, aren't they?



 
log in
don't hide yourself
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox
i'll whisper a secret
who's here?
i wanna see your face
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (28 fő) Kedd Szept. 24, 2013 12:06 am-kor volt itt.

new posts
read them every day
Játszótárs kereső
írta: Zhydrun Malgoth
Szomb. Feb. 17, 2018 8:35 pm
Shadowhunters frpg
írta: Aaron Moonroe
Pént. Feb. 16, 2018 3:25 pm
Stivali Italiani
Vendég
Kedd Nov. 07, 2017 2:12 pm
Hell or Heaven
Vendég
Pént. Márc. 10, 2017 12:14 am
Isabell R. Wallis
írta: Isabell R. Wallis
Pént. Jan. 06, 2017 1:50 pm
Cornelia Snow
írta: Cornelia Snow
Pént. Jan. 06, 2017 1:33 pm
Francia negyed
írta: Emma Miller
Hétf. Jan. 02, 2017 10:05 pm

Share| .

Asztalok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



welcome to my world
avatar

► Residence :
२ new orleans
► Age :
1019
► Total posts :
36

BLOODY HYBRID ☾


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Pént. Ápr. 08, 2016 2:25 pm

Slate & Klaus
We are the demons lurking in shadow

Hosszú időbe telt, mire eljutottam arra a szintre, hogy képes legyek bízni másokban saját magamon kívül. És most, hogy végre sikerült a saját önzőségemmel hamar le is romboltam minden egyes kialakított kapcsolatot, felégetve az összes hidat, melyet a másik féllel építettünk. Bárhogy is próbálkozom, sosem leszek olyan, amilyennek hisznek azok, akik akár egy csepp reményt is éreznek a javulásommal kapcsolatban. Úgy éreztem, minden próbálkozásom ellenére ugyanolyan bizalmatlan és paranoiás vagyok, mint eddigi életem során, de mindez nem csoda, hogyha olyanokkal vagyok körülvéve, mint Sharon, aki a hátam mögött szervezkedve próbálja megtörni az átkot, vagy az az átkozott boszorkány, aki minden erejével azon mesterkedik, hogy örökre a nevemre szóló koporsóba helyezhessen, ennek érdekében pedig bármeddig képes elmenni. Szinte már nevetségesnek érzem a lázadozását ellenem, hiszen nem különbözik tőlem sokban, bárhogy is hiszi. Azonban eljutottam arra a szintre, hogyha ő így áll hozzám, akkor nekem sincs okom kegyelmezni neki, s egyszerűen felírhatom a képzeletbeli listámra, melyen az ellenségeim nevei hosszan sorakoznak egymás után. Nincs az a személy, aki képes lenne megállítani ebben, főleg nem a legutolsó találkozásunk után. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy nem az én kezeim által fog meghalni, viszont gondolnom kell a többi megoldatlan problémára is, s ha csak egy helyben toporogva várom a megfelelő alkalmat, lehet, hogy késő lesz. Nem kockáztathatok, hogy a tökéletes pillanatra várok, miközben rengeteg veszély leselkedik rám, s a családomra egyaránt. Nekem is megvan a fontossági sorrendem, és jelenleg nem Davina szerepel az első helyen. S most ez volt a legfőbb oka, hogy hosszú idő után végre találkozzak a kedvenc hibridemmel.
A meghajlására akaratlanul is egy fél mosolyra húzódtak ajkaim, majd ahogy helyet foglalt velem szemben, s mindenféle felesleges kérdés nélkül a lényegre tért, felvontam szemöldökeim, ahogy a poharamra pillantottam, melyen ujjaimat pihentettem. Valójában egy pillanatra el kellett gondolkoznom rajta, mégis hol kellene kezdenem, hiszen Davina nem egy könnyű eset.
- Most egy komoly és fontos dologra szeretnélek megkérni, Slate. És nem tűrök el hibát – néztem fel rá ismét, miközben a mutatóujjammal dobolni kezdtem az üvegpohár oldalán lassan. Mindketten tudtuk, hogy a kérésem valójában egy parancs, de úgy éreztem, egy fokkal mégiscsak jobban hangzik így. – Nem egyszerű harcról van szó, vagy bármiről, amit ne tudnék elintézni könnyedén – folytattam. – Egy fiatal boszorkány az utóbbi időben nagy fejfájást okozott nekem, s bármennyire is szeretném én magam kitépni a szívét, sokkal fontosabb dolgokkal kell most foglalkoznom. – A szavakat kissé halkabban, és lassan ejtettem ki a számon, miközben le sem vettem a tekintetem Slate-ről. Kezdhettem volna egyszerűen azzal is, hogy ölje meg a kis boszorkányt, hogy ennyivel le is zárjam a beszélgetést, azonban kíváncsi voltam rá, fel van-e készülve mindarra, ami Davina megölésével jár.
Felemelve a poharam lehúztam a tartalmát, majd az asztalra támaszkodva hajoltam közelebb a hibridemhez, miközben visszatettem a poharat a helyére. Jelentőségteljes pillantással fürkésztem a szemeit pár pillanatig csak némán, majd egy halvány, sejtelmes mosoly bújt meg az arcomon.
- Azt akarom, hogy öld meg Davina Claire-t – mondtam ki végül a pontos okát, miért is hívtam ide. – Te vagy az utolsó személy, akire jelenleg számíthatok, úgyhogy örülnék, ha nem okoznál csalódást – dőltem vissza a székem háttámlájának. Bíztam a hibridem képességeiben, és a továbbiakban már úgy is számoltam, hogy egy problémával kevesebbel kell szembe néznem.
©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Szomb. Márc. 26, 2016 8:36 pm





To: My King


Hello, Niklaus..

ღ zene: Butterfly Effect ღ megjegyzés: -

Lassú léptek hangja tölti ki a sikátort, jéghideg kőfalak zárnak körbe, és vér borít szinte minden négyzetcentimétert. Végül óvatosan megállok, mélyen lezárom a szemeimet, a falnak támaszkodom a kezeimmel, és könnyedén juttatok magamba némi levegőt. Elmémet elborítják a gondolatok, ismét érzem a tetteim súlyát, magam előtt látom az iménti történést. Nagyot nyelek, megrázom a fejemet, és szembe nézek a tőlem nem messze lévő kőfallal, melyet vér fed be. Zihálok, ahogy körmeimmel a téglába vájok, ahogy lejátszódik előttem újra a kép. Összerezzenek. Hirtelen fordulok meg a tengelyem körül, és vetem neki a hátamat a jéghideg épület falának. Percek telnek el, és én szinte képes lennék a falba bújni. Tekintettem végig fut könnyedén a sikátoron, amelyben a hullák már nem is egy darabban, hanem ezernyi részben hevernek szanaszét. Mély levegőt veszek, ellököm magam a faltól, és erőtlenül suhanok el. Nem tudok uralkodni magamon, nem tudok megállni, vagy talán nem is akarom megtenni, és mindez elborzaszt.
Összeszedetten, határozottan, és eltökélten közelítem meg Rousseau's bart, amely épület falai mögött már várnak rám. Tekintettemet a csuklómon lévő órára emelem, így nézve meg az időt, amely tökéletesen jelzi a számomra mindazt, hogy nem kések. Nem szokásom későn jönni, hisz időben érkezem, mert pontosnak kell lennem. Pillantásom semlegessé válik, arcvonásom komolyabb képet tükröz, miközben egyetlen mozdulattal nyitok be a bárba, és majdan pedig belépve, nos bezárom magam mögött az ajtót. Egyetlen mozdulattal tekintek körbe, és aztán megindulok Klaus irányába.
Félóra telt el az incidensem óta, ami épp elég volt arra, hogy időben átöltözzek egy tisztább ruhakollekcióba, és mégis eltüntessem magamról a vér legapróbb nyomait is. Ruházatom egy vörös-fekete kockás ing, egy fekete bőrnadrág, és egy fekete dzseki kombinációja. Ami azt illeti, nos teljes mértékben adok a látszatra, ezért sem jelenthetek meg Klaus előtt piszkosan. Számomra a teremtőm olyan, mint másnak az Isten, tehát vehetjük úgy is az egészet, hogy igencsak adok mindenféle értelemben arra, hogy ne csalódhasson bennem. Nekem kicsit sem öröm az, ha ideges, így mindent a lehető legtökéletesebben végzek el a számára. Nem tartom magamat sokra, de bármit is ad fel feladat gyanánt, nos azt teljes mértékben kiválóan megteszem. Hálás vagyok neki, és koránt sem érzem kényszernek a parancsait, sőt mi több tetszik nekem ez az életforma. Szerintem mindenki számára világosan csendül fel az a tény, hogy én magam a köteléket sohasem fogom megtörni. Hűség, tisztelet, lojalitás.. részemről mindhalálig!
Könnyedén állok meg végül Klaus asztala mellett, ahogy ráemelem mindeközben a tekintettemet. Amint a nevemen szólít, nos enyhén meghajlok ezzel is a tiszteletemet fejezve ki az irányába. Lehet egy idő után már idegesítő eme viselkedési formám, de rendkívül tisztelettudó, és udvarias vagyok, ahogy nem mellesleg magázok mindenkit. Nem, nem tudom megszokni a tegezést, és még akkor sem, ha azt kérik.
-Királyom!-Foglalok végül helyet a teremtőmmel szemben, ahogy kihúzva magamat, nos a jobb kezemet az asztal szélének támasztom, míg a másikat magam mellett hagyom. Komoly tekintettel nézek a szemeibe, egy pillanatra sem mutatva félelmet, vagy rettegést. Tökéletesen állom a pillantását, tekintve, hogy nincs okom megrémülni tőle. Nem gyáva nyuszi vagyok, hanem hibrid, ezáltal pedig kötelességem a lehető legjobban megfelelni a számára. Felesleges szavakat nem szoktam kiejteni a számon, csak a lényeget. Ritkán szólalok meg, és általában, akkor ha kérdez. Alapvetően megfontolt, és csendes típusú vagyok.
-Kérem, miben állhatok a rendelkezésére?-Kérdezek rá a lényegre. Nem kertelek, nem húzom az időt, a fontos részre térek azonnal. Nem tartózik rám semmilyen formában a magánélete, és nem is kell vele bájosan csevegnem. Feladatokat kell teljesítenem, és ezáltal az a dolgom, hogy mindezeket tökéletesen is hajtsam végre. Nem lehet rám panasz. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy elbaltázzam, hisz számomra ilyen opció nincs. Tehát.. mindent tökéletesen, és pontosan kell megcsinálnom!


Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
२ new orleans
► Age :
1019
► Total posts :
36

BLOODY HYBRID ☾


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Kedd Márc. 15, 2016 9:11 pm

Slate & Klaus
We are the demons lurking in shadow

Elérkezett egy újabb borzasztó időszak, amit muszáj lesz valahogy átvészelnem, azonban bármennyire is próbálom hitegetni magam; nem vagyok a legjobb formában és nem is tudok megbirkózni mindennel egyedül. A prófécia, mely az egész családomat fenyegeti, kezd egyre inkább aggasztani. Minden figyelmemet a ránk leselkedő veszélyekre kellene fordítanom, ez helyett viszont azzal kell foglalkoznom, hogy az az ostoba boszorkány miket tervez ellenem. Mikael visszahozásával betelt a pohár, és nem érdekel, kik védelmezik, pontot fogok tenni a dolgok végére. Ez pedig nem lesz túl kedvező a számára.
Miután megkaptam a bourbon whiskymet, a bár egyik hátsó felébe vettem az irányt, hogy elfoglalhassak egy asztalt, míg legkedvesebb hibridemet várom egy újabb feladat kiosztása végett. Hátradőltem a széken és az aranyszínű italt kezdtem figyelni, ahogy előrenyújtva kezemet az üvegpoharat forgattam. Gondolataimba temetkezve figyeltem, ahogy a jégkockák összeütköznek a pohárban.
Napról-napra kezdem úgy érezni, hogy mindenkit elveszítek szép lassan. Elijah is elfordult tőlem, mert számára fontosabb volt a saját boldogsága, minthogy belássa a közelgő vihar komolyságát. Igaz, hogy a jóslatról tőle tudok mindent, de a megérzéseim sosem csalnak, tudom, hogy ennél sokkal több mindennel kell szembe néznem hamarosan. Túl sokáig ültem tétlenül, miközben Camille védelmezésével foglalkoztam, s próbáltam kialakítani egy új hadsereget – mondanom sem kell, sikertelenül. A falka inkább Jackson-t választotta, bár mai napig nem értem, mit látnak abban a nyomorult farkasban, aki alfának meri nevezni magát. Miután sikerült eltaszítanom magam mellől mindenkit, muszáj volt ráeszmélnem, hogy mindennel nem tudok megbirkózni egyedül. Veszélyben vagyok, és ideje összeszednem magam, Davinára pedig nem vagyok hajlandó még egy perccel sem többet pazarolni az időmből. Ezért is örülök, hogy a régi falkámból még mindig van, akire számíthatok.
A következő ajtónyitásra felpillantottam, megállítva a kezem. Egy sejtelmes mosollyal köszöntöttem már távolról az érkezőt, hiszen végre a partnerem lépett be a bárba. Elégedettséggel töltött el, hogy ismét nem kellett csalódnom benne, hiszen pontosan érkezett, ez pedig nem nagyon mondható el másról.
- Slate – szólítottam a nevén, mikor az asztalomhoz sétált. – Örülök, hogy újra találkozunk. – A mosolyom szélesedett, majd miután leült, elé toltam a másik poharat, melyet még egy időben kértem ki a sajátommal. Szerettem volna, ha oldott hangulatban tudunk beszélgetni egymással, hiszen nem egy egyszerű feladatkiosztás miatt hívtam. Pontosan jól tudtam, hogy Slate-re mindig számíthatok, viszont ezt a kapcsolatot szerettem volna ápolni. Ki tudja, a végén még komolyabb dolgokban is képes lesz mellettem állni, addig pedig az a legkevesebb, hogy éreztetem vele, teljes mértékig megbízom benne.

Rövid és borzalmas. Ígérem a következő jobb lesz. zacskó | ©️
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Szomb. Jan. 09, 2016 9:10 pm





Cairy & Demetri



Ne légy rabja a múltadnak..

ღ zene: 18 ღ megjegyzés: nááá

Minden szívdobbanásom egy fájdalmas megmozdulás, minden lélegzetvételem egy szenvedés érzet, és minden próbálkozásom egy kínnal ér fel. Akármit teszek minduntalan megfulladok, és akármerre tekintek csak a kilátástalanság köszön vissza rám. Nem találom a helyemet, nem látom azt, hogy mégis mi lenne a helyes, avagy a helytelen. Elvesztem valahol mélyen a múltban, és azóta nem óhajtok felébredni, sem pedig lélegezni. Nem akarok emberek közelébe sem kerülni, hisz az csupán csak újabb fájdalmat szülne, és az én lelkem azt nem bírná elviselni. Nagyot nyelek, ahogy egyetlen pillanatra nehézkesen zárom le a szemeimet. Az előttem lévő sötétség pedig nem sokára, nos képek árnyalatával színeződik ki. Felelevenítődik a múlt egyvelegének monoton szerű sorozata, amelyben viszont láthatom a szenvedés képeinek kellegét. Mondanám, hogy mindez nem hat meg immáron annyi idő elteltével, de akkor nemcsak, hogy hazudnék, de becsapnám a személyemet. Ma is ugyanolyan mértékben megringat a történtek jelensége, képes vagyok órákon át csak sírni, és ezáltal pedig egy helyben ülni. Képes vagyok napokon át ezen agyalni, és semmi másra sem koncentrálni, holott rengeteg teendőm lenne. De mindez az ilyen pillanatokban, és főleg most ebben az adott helyzetben szinte mit sem számít. Nem érdekel a külvilág, nem érdekelnek az emberek, nem érdekel az, hogy lélegzem-e még. Az számít egyedül, hogy a felötlött elmélkedésembe beszökken a halál ösztönös tudata. Képes lennék e pillanatban végezni magammal, csak hogy véget érjen a kínzó fájdalom a mellkasomban, csak hogy a szívem ne törjön végtelen darabkára, s csak hogy a lelkem ne szaggassa tovább önön magát foszlányszálakra. Nem jól esően gondolok minderre, hisz az öngyilkosság egy gyáva tett, de mégis képes lennék e minutumban megtenni. Úgy szíven szúrnám magam, vagy csak egyszerűen kitépném azt a mellkasomból, hogy ne dobogjon a továbbiakban, hogy ne éltessen, hogy ne érezzem a súlyt, amelyet okoz nekem.
Újra, meg újra, s aztán megint megélem az egykor történt jeleneteket, melyek szívszaggatóan jutnak az eszembe, melyek könnycseppeket okoznak a számomra, melyek vérzésre késztetik a szívdarabkáimat, s melyek a lelkemet elmorzsolják szinte porrá. Minden egyetlen pillanat alatt vált egy teljes rémálommá. Miért kellett egyáltalán megkeresnie engem telefonon, és miért pont most, amikor már majdnem túlléptem rajta? Miért okozott nekem ezzel mélységesen fájdalmat, s miért tépte fel a régi sebeket, melyek begyógyuló félben voltak? Azt hittem túl lehettek rajta, azt hittem lehet egy nyugodt életem, de nem.. nem, mert ez a rohadt nőszemély felhívott azon a vacakon. Úgy önt el hirtelen a düh, hogy kedvem lenne szétrobbanni, sőt itt a helyiségben azon nyomban tombolni. Mindent összetörnék, összezúznék, és apróra morzsolnék, hogy aztán porként tündököljön végezettül. Nem bírok lenyugodni, nem tudok józanul gondolkozni, hisz annyira idegesít a jelenléte.. Nem kizárt, hogy a közelben van, és nem sokára majdan épp betoppan ide. De esküszöm úgy megfojtom... Mélyen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, hogy majdan ismét magamba szívjam azt. Ezt ismételgetem, mintha bármit is használna, és ezáltal pedig megnyugodnék.. Megrázom a fejemet könnyedén, s majdan oldalra döntöm, ahogy tekintettemet az előttem ülő ifjúra emelem. Beszéde térít vissza a valóságba voltaképpen, ha mindez nem így lenne, akkor talán darabokra törtem volna a tőlem nem messze lévő italos üveget.
-Szerintem mind a kettőnk számára könnyebb azon helyzet, ha csak simán tegezzük egymást, nem de?-Kérdezem meg óvatosan, ahogy elmosolyodom eközben. Persze csak színészkedem, de csupán ez van a részemről. Jelenleg nem tudok őszintén mosolyogni azon, hogy az a bizonyos nő, nos ennyire felzaklatott.-Nem jár semmiféle nehézséggel, na meg eleve nem vagyunk öregek.-Nevettem el magam, ahogy hozzáteszem mindezt, s ezáltal próbálom feldobni a hangulatot is, bár lehet, hogy kevés sikerrel, de legalább próbálkozom valamennyire.-A nevem? Apám után kaptam, és szerintem nem annyira érdekes, hisz csak egy név... De azért persze köszönöm.-Mondom a szavait követően, és mindezzel ennyiben is hagynám a dolgot, hisz lényegtelen, avagy érdektelen tovább firtatni. Szerintem nem akarja hallani, ahogy ócsárolom a nevemet, hisz most szinte minden előjött. Nem csak maga a volt feleségem, de a szüleim is, akiknek a nevéhez köthető egy-két nem éppen kellemes dolog.
-Engem nem zavar, ha folytonossággal beszélni óhajtasz, inkább az zavar jobban, ha nagy a csend körülöttem. Olyankor késztetésként jönnek elő a gondolatok, és általában abból nem következik semmi jó.-Vallom be, miközben ráemelem a tekintettemet. Nagyon értékelem, hogy ennyit beszél, és hogy nem hagyja, hogy minden egyes pillanatban azon rágódjak, hogy mi volt, vagy hogy mi lesz még az életemben, mint balszerencsétlenség. Remélni merem, hogy nem kell újra átrágnom magam azon a témán, bár bennem van.. Érzem, hogy menten ketté töröm az üveget, és a szilánkot a szívembe szúrom bele. Talán a lehető legjobb döntésem lenne az, ha véget vetnék a nyomorult kis létemnek.. Nem kellene tovább eltűrnie senkinek, és nekem sem fájna a létezés gondolata minden egyes pillanatban, s igen már megint ezeken gondolkozom, hisz egy hatalmas nagy csend szünet van, ami megőrjít, ami miatt, nos.. nos kényszeresen erre jutok az elmémben.
-A látszat néha csal, kérlek, hisz ha tényleg jó ember lennék, akkor nem ez lett volna.-Mondom elkomolyodva, ahogy őt nézem közben.-Egy csalódás volt a házasságom, így sokkal jobb, hogy véget ért, viszont, ha ide jutok, akkor... akkor nehéz róla beszélni. S el sem hinnéd, hogy mennyire kínzó belegondolnom..-Rázom meg a fejemet, majd könnyedén elmosolyodom, ahogy beleiszok az italba.-De végül is minden rosszban van valami jó..-Mondom, mintha tényleg ezt is gondolnám, miközben mosolygok.
-De emlékeztet rá nagyon is, de a szüleim után maradt rám, és... és nem lenne szívem kidobni.-Magyarázom, ahogy eltekintek oldalra eközben.-Minden egyes pillanata kínzó, amikor rátekintek... vagyis semmi, semmi. Nehéz felfogni, hogy nincs már meg az a boldogság... Boldogság? Egy álnok hazugság volt az egész! De mindegy is..-Legyintek, ahogy újból mosolyra húzom az ajkaimat, miközben újabbat kortyolok az italból.-Inkább beszéljünk jobb dolgokról, hisz ez már régen elmúlt.-Mosolygok, mintha semmi sem történt volna, mintha semmi baj sem lenne.
-Miért is ne?-Nézek a szemeibe immáron egy hatalmas nagy őszinte mosoly keretében.-Benne vagyok, bármikor körbevezethetsz, szívesen megnézném veled.-Fogadom el az ajánlatát, és ezúttal semmi nyoma azon gondolatomnak, hogy öngyilkosság. Képes velem elfeledtetni mindent, bár nem értem, hogy hogyan teszi ezt velem, de nem érdekel, sőt nem számít. A társasága megnyugtat, és teljességgel megragad.. Oh, már megint mikre gondolok én? Talán... talán az lennék?


Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Vas. Szept. 27, 2015 8:12 pm






To: my love

Megjegyzés: szerelmem <3
Zene: klaine - forever 
Szószám: 1143
Credit:

Érezted már azt az értést, amikor nem férsz bele abba a körbe ahol rád néznek utálva s röhögve? Érezted azt, amikor küzdesz, s próbálsz hinni, de hiába hiszel Istenben, vagy egy történetben, hogyha először is saját magadban nem hiszel. Ezt mindössze tapasztalatból gondolom, elvégre volt pillanat, amikor szentül hittem, hogy létezik ott fent az Úr, ott fent a felhők közt, ahogy azt a mitológiák megírták, de még sem látok ott fent senkit. Csak a záporozó eget, ami egyfolytában üti a fejem. Tehát, volt, amikor hittem benne, minden áldott éjjelen hűséges dicsőítője voltam, imák hadát szónokoltam el neki, mintha csak mesélnék neki. De csak imádkoztam, és könyörögtem neki azért, hogy legalább csak egy kicsit kegyelmezzen meg nekem. Minden egyes könnyem tanúja volt mindannak, hogy mennyit szenvedek. A szívem soha nem érzett melegséget, amelytől megnyugodott, amely elhitette vele azt, hogy biztonságban van. Nem, ilyen soha nem volt. Mindenáron ki akart tépődni a helyéről, elrohanni valahová messze, maga után hagyva a testet, amelyben nem lakozik mára már lélek. A mellkasom is csak egy üres otthon egy haldokló szívnek, a szív egy öregember, mely szépen lassan elaludni készül üres házában. Vágyik arra, hogy örökre nyugovóra térhessen, vágyik arra, hogy ne kelljen dobbannia, ne kelljen harcolnia, vágyik arra, hogy már csak csendben, és békében megpihenjen.
Mély levegő hagyja el tüdőmet, s ezzel le is hunyom szempárom óvatosan, mintha csak álmos volnék.
Pedig nem.
Volt időm arra, hogy eleget aludjak. De sajnos a rémálmok mindig felriasztanak, és arra leszek egyfolytában figyelmes, hogy még álmomban is szenvedek és sírok. A gondolataimat is megfertőzte a múltam emlékei, s ezek nem hagynak még aludni sem rendesen. Álmodozok arról, hogy álmodok, álmodozom arról, hogy valaki átölel, legyen az bárki, csak szeressen. De hol van ő? Hiába nézek, kutatok, beszélek, keresek, de az emberek mind nagy ívben kerülnek ki, mintha egy százkarú torzszülött volnék. Az is vagyok talán?
Ezen pillanatban sem tudok szépre gondolni. Voltak idők, amikor talán én voltam a világ egyetlen olyan embere, aki a legszebbeket is meglátta a rosszban, vagy, aki a jót is meglátta a rosszban, s én voltam még az is, aki az emberiség legpozitívabb embere. De változtak köröttem a dolgok. A szép rózsaszín gyerekkori emlékek elszürkültek, elfeketedett gyerekszemek maradtak mára, sípoló és eltorzuló nevetések. Ez maradt meg mind.
Milyen ironikus, hogy az iméntiekben a város szépségéről beszéltem, mintha ezt mind láttam volna. Talán mondhatnám, hogy így van, de azt is, hogy hazudtam. Ismerem ezt a várost, az utcák minden egyes pletykáit. Én ne ismerném? Ó, dehogynem... csak a szépet nem látom benne. Amit mutatok magamból, az mind színjáték, csak azért, hogy az emberek elfogadjanak. Persze, soha nem fogadtak el, és nem is fognak. Hogy miért? Az anyám eldobott magától, mint egy selejtmellékterméket, az apámról pedig azt sem tudom, hogy ki, már ha éppen nem egy lombikgyerek vagyok.
Inkább csöndben maradtam most egy pillanat erejéig. Igyekszem magamat összeszedni, hiszen nem lehetek ilyen, ami most vagyok. Változásra van szükségem, talán akkor majd nekem is könnyebb lesz. Nem akarom, hogy a depresszió, és az őrület határa magával rántson.
Csendben hallgatom Demetri szavait. Egy hirtelen történéssel azonban elsöprődnek elmémből a rossz gondolatok, és már csak tényleg arra figyelek, amit ő mond. Eddig is ő rá figyeltem, habár annyira beszéltem, hogy nem igazán adtam meg neki a lehetőséget arra, hogy szóhoz jusson. Pedig... egész nap hallgatnám a hangját, s közben nézném ezt a gyönyörű szempárt, melyek teljesen bennem égtek, s ha most látnám őt utoljára, még száz év után is emlékeznék édes hangjára, és a gyönyörű szemeire. Soha nem láttam még ehhez fogható gyönyörű tekintetet, egyszerűen gyönyörű. De hiába is szimpatizál, sajnos akkor sem olyan, mint én. Jobban mondva ő egy normális ember, akinek meglehetősen csak a nők az ideáljai. Ezt én tiszteletben tartom, de nem tagadom, hogy a tudat lerugdal a fellegekből. Bennem épp elég nagy hiba az, hogy éppenséggel a saját nememhez vonzódom. Tudom, és érzem magamon, még akkor is, ha voltaképpen férfiakra sem vetettem szemet, nőkre pedig pláne nem. De tudom, hogy az vagyok, és annyira nem is szeretem ezt letagadni, de az emberek miatt kénytelen vagyok. Ránézek egy nőre, s elkap az undor, de ha egy férfira nézek rá, nem érzem ezt, de azt sem, hogy kelljen bármelyik is. Amennyire szerencsés vagyok, nekem az az ember kell, aki nem csak hogy a nőkhöz vonzódik, de ráadásul még házas is...
Nem szégyellem én magam?!
De aztán engedélyezi, hogy tegezzem őt.
- Jól van, Demetri. – engedek meg magamnak egy óvatos mosolyt, ahogyan arcomat felé emelem.  – Nagyon szép neved van. Ritka, de még is gyönyörű. – Teljes valósággal megfeledkezem magamról. Ez is azért van, mert látom az arcát,ő magát, és csak úgy jönnek belőlem a szavak, a gondolataim. De nem hiszem, hogy ez olyan rossz, bár nem szokványos, hogy egy férfi így megdicséri a másikat. De nem tehetek róla. Ami szép, az igenis szép.
- Hát, ráérünk, de nem hiszem, hogy annyira jó a folytonos beszéd. Bár tény és való, hogy erről a városról hetekig lehet megállás nélkül mesélni. Tényleg, nagyon szép helyről van szó. – Hajtom le fejemet annak erejéig, míg a poharat ajkaimhoz emelem, és óvatosan belekortyolok. Nem igazán vagyok hozzászokva az alkoholhoz, ezért is maró érzést okoz, amikor lenyelem, de ettől eltekintve az édeskés beütése javít a véleményemen jócskán.
Figyelmesen pásztázom őt újra tekintetemmel, amikor megemeli jobb karját, s én ezzel egy időben le is rakom az asztalra az üres poharat, és nézem őt, ahogyan az ujján lévő gyűrűvel szemez. Nem értem, hogy miért ilyen kételyes ebben, lehet, hogy talán nem is olyan jó a házassága? Nem tudom, de nem is akarok beleavatkozni, elvégre az pofátlanság lenne tőlem. Bár meglep, hogy mesél nekem erről, elvégre nem is ismer.
Tehát csendben hallgatom őt, le sem véve róla tekintetem, egyedül csak egy mozdulatot végzek, hogy ölembe helyezem karjaim, illetve a mellkasom, ahogyan fel s leemelkedik, ahogyan veszem a levegőt.
Végül abbahagyja múltjának egy része történetének befejezését, én pedig csak tovább ülök a széken ugyanabban a helyzetben. Időközben elpillantok mellette, és az embereket figyelem, ahogyan azok távozóra fogják a dolgot. Ez jó, elvégre legalább nem akkora a zsivaj sem, kényelmesen és nyugodtan lehet beszélgetni. Talán már csak mi vagyunk ketten ezen helyen.
- Én...- akad meg a hangom akaratom ellenére is, s lehajtom fejemet újra a földnek. – Sajnálom, ami történt veled. Nem hinném, hogy ezt érdemelted volna. Te olyan jó embernek tűnsz. – Nézek ekkor újra rá, ahogyan halkan vallom minden egyes szavam, s most már azzal sem törődök, hogy miket mondok. Őszintén mondom mindezt, s ezért sem érdekel semmilyen következmény.
- És a gyűrű nem emlékeztet mindig arra a rossz házasságra? Ettől eltekintve is tudod hordani? – teszem fel a kérdésemet óvatosan, nem is gondolván a következményekre. Én csupán csak csevegésnek szánom ezt, de mindenesetre aggódom ő érte, hogy még nem is ismerem. Beleégett emléke szívembe.
- Igazából nem mesélni szeretnék erről a városról, hanem megmutatni. Úgy te magad is sokkal jobban megismered. – teszem hozzá még ezt, majdan tovább figyelem őt. Beleszerettem, kár is tagadnom.



Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Szer. Szept. 02, 2015 9:10 pm





Cairy & Demetri



Ne légy rabja a múltadnak..

ღ zene: 18 ღ megjegyzés: nááá

Bezárni magad után egy ajtót, s majdan háttal annak dőlni, hogy aztán lecsúszva a mentén a földön köss ki. Felhúzni a mellkasodhoz a térdeid, és ráhelyezni végezettül a karjaid, hogy a fejedet lehajtsd, s ezáltal elbújhass mindenki elől, ki eme világban létezik. Órákat számolni, melyek szinte nagyon lassan telnek el, s minden egyes perc üteme az örökké valóságnak felel meg. Nem telik el a pillanat, nem száll el oly gyorsasággal, mint ahogyan akarnánk. Az emlékek árnyéka üldöz, a múlt kínoz, s az őrjítő gondolatok kellege fájdalmat csatol a mellkasunkhoz. Minden lélegzetvétel kínzó, minden szívdobbanás szenvedéssel teli ütemsort diktál, s a lélek remegése talán a halál gondolatának felötlése. Összetörve, egy magad, magányosan, s teljesen fájdalmasan heversz a padlón. Nincs ki segítsen, nincs ki felállítson, nincs ki felhúzzon, s azt mondja 'itt vagyok neked'. Nincs öröm, avagy vidámság, nincs élet, avagy remény.. Ott elveszel, s ha elvesztél, akkor egyúttal mélyen megtörtél. Fájdalmas gondolatokkal, kínzó emlékképekkel, és számtalan könnycseppel az arcodon élsz.. de mégis minek? Miért lélegzel még, ha nincs miért, ha nincs kiért, s ha nem éri meg semmiért, sőt senkiért? Miért kínzod magad a napok telése alatt, s miért kínzol másokat a jelenléteddel? Mond meg, kérlek szépen, mi szükség van rád, ha senkit sem érdekelsz? Mélyen szívod magadba a levegőt, kínzó lassúsággal, ahogy a mellkasodban érzett jelenséget már nem bírod elviselni, ahogy a fájdalmat már nem bírod immáron megtűrni, s hirtelen felállsz.. felállsz, és az asztalig mész, ahol is megragadod azon nyomban a kés markolatát. Erősen tartod az ujjaid közt, és a pengével nézel farkasszemet mindvégig, így le sem véve róla a tekintettedet voltaképpen. Nyugtalan lesz a légzésed végül, és hevesebbé válik minden egyes szívdobbanásod lassacskán. Ahogy kezded feladni a léted, s talán már fel is adtad a szívedben, de az eszedben pontosan tudod jól azt, hogy mindez helytelen, s nem egy jó cselekménysor. Lehunyod a szemeidet, s erősen koncentrálsz a halállal járó tényre. Készen állsz, s igent mondsz rá. Megmozdítod óvatosan a kezedet, s a mellkasodhoz érinted a penge élét. A jéghideg pengét eközben érzed a mellkasodon, pontosan a szíved felett, s ahogy hozzá szúródik óvatosan az él, nos azt is kiveszed precízen. Hirtelen hátra lendíted a kezed, majd egy azonnali mozdulattal vissza, és... és hirtelen megállsz. Pontosan egyetlen milliméterrel előtte. Megállsz, és zokogva dobod el a kést a lehető legmesszebbre, hogy mégis hogyan juthattál el ez eddig, hogy mégis miért gondolhattál ilyenre. Zokogsz, s végül térdelve kötsz ki a padlózaton. Összeomlasz újból, és a lehető legjobban sírsz, mert minden olyan elcseszettnek tűnik.. Az életed értelmetlen, nem maradt senkid sem, csak egy megtörtség, csak egy hatalmas nagy űr a mellkasodban, csak egy magány, amely megöl lelkiekben, s amely véglegesen jelzésértékűvé válik, miszerint örökre egyedül maradtál, s maradsz.
-Én...-Hirtelen, ahogy megszólalok abban a minutumban már el is nyomom a hangomat, hisz eleve nem mondott semmit sem. Értelme sincs szabadkoznom voltaképpen, de mégis annyira magyarázkodni támadna kedvem jelen esetben, mert a figyelmemet elvonta egy kósza visszaemlékezés kellege, így pedig nem figyeltem rá néhány pillanatig. Társaságom van, és még eközben is a saját magam szenvedésével törődöm. Annyira egy nyomorult alak vagyok, de komolyan.. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy nagyot nyelek, és nehézkesen emelem rá a pillantásomat, miközben az italommal nyugtatom magam. Nincs semmi, ami oldhatná a hangulatomat, csak ez.. Újabb mély levegővétel, majd egy mosolyt erőltettek magamra, ahogy hallgatom a kérését. Bólintok is rá végezettül, de nem tudok megszólalni.. egyszerűen nem megy. Olyan nehézkesen jön a számra bárminemű szó, amellyel illethetném az előbbi mondatát. Valahogy el kell nyomnom magamban a kicsinyes érzelmeimet, s előtérbe kell helyeznem őt, hisz a partnerem, mármint a beszélgetőtársam. Vagyis azt hiszem, de már magam sem tudom. Hirtelen megemelem a tekintettemet, hogy ne az italommal foglalkozzak, s ne is az asztalt bámuljam, mint valami idióta, hanem az ő gyönyörű zöld szemeibe nézek, tehát tartsam vele a szemkontaktust. Oké, ez furcsán hangzik még nekem is, mármint, hogy gyönyörűnek vélem a szemeit, de valami.. valami nagyon mélyen megragad benne, s minden gondolatom hirtelen tova száll, ahogy találkozik a tekintettünk. Talán még azt is mondhatom, hogy egyetlen egy ütemet kihagy a szívdobbanásom. Nagyot nyelek, s figyelem, miközben elkezdi a beszédet.
Oldalra döntöm a fejem a családos megjegyzésre, hisz ez csak egy átkozott gyűrű, s nem jelenti azt, hogy van is családom. S bárcsak lenne, de nincs.. a szüleim halottak, egyke vagyok, rokonok nincsenek, csak egy cég maradt hátra, egy hatalmas vagyonnal, aztán meg a volt feleségem. Hagyjuk. Nem húzom fel magamat ezen, tehát figyelem, ahogy jár a szája, és beszél, sőt beszél. Nem unom, sőt egészen tetszik a hangja, ahogy a városelemzés is egészen meggyőző nekem. Francia negyed, álarcosbál, óriási látványvilág, hotel.. Aztán hol érdemes élni, mik a veszélyek, bár ezt természetfelettiként eddig is tudtam. Éjszakai varázs, mindig is imádtam az estét, és az úgy kivilágított városokat. Az egyszerűen szemet gyönyörködtető. Néha bólogattok a szavaira, néha elmosolyodom, vagy csak érdeklődően nézem, de egy pillanatra sem veszem le róla a tekintettemet. Olyan jól beleéli magát, és ahogy beszél.. Végül hirtelen térek magamhoz, ahogy bocsánatot kér tőlem, hisz sokat beszélt, s ezáltal nem hagyta, hogy szóhoz jussak, nos ugyan már. Imádtam, ahogy beszélt.. Mégis mik ezek a gondolatok nálam? Miért tartom ennyire jónak, s miért tetszik benne minden?
-Oh, ne szabadkozz, kérlek. Illetve te is tegez engem nyugodtan, hisz mégis csak én vagyok, én.-Emelem meg hirtelen a kezeimet, hogy nem kell emiatt bocsánatot kérnie. Ritka, amikor így elbeszélgetek valakivel, na meg a tárgyalóteremben is folyton megy a beszéd, s ez még az ezerszer jobbik verzió, mint az a sok unalmas maszlag a tárgyalás során.-Ez ezzel jár, és ráérek még bőven beszélni, nem de bár?-Mosolyodom el barátságosan, ahogy az ujjamra pillantok, amelyen a gyűrű is van. Felsóhajtva végül végig gondolom, hogy miket is mondott, és próbálok nem a volt feleségemre gondolni.
-Igazából..-Emelem meg a jobb kezemet, ahogy forgatni kezdem a gyűrű szemlélete miatt.-..nos nincs családom. Se így, sem pedig úgy. Egyszerűen én nem vagyok házas ember, mármint az voltam, de egy nagy hiba volt. Az illetővel végül máshogy alakultak a dolgok. A gyűrű meg csak egyféle eltérítő szándékú jelzés, hisz félek egy újabb kapcsolatot elkezdeni. De végül is szabad vagyok, mint a madár. S ezáltal stoppolhat bárki.-Nevettem el a végét, hisz tényleg ez az igazság. Szabad vagyok, és alakulhat mással kapcsolatom, de még ez a jövő kérdése ugyebár.-Aztán köszönöm, hogy meséltél nekem a városról. Igazán szimpatikus, ha gondolod, akkor még folytathatod a mesélést. Ezer örömmel hallgatlak.-Mosolygok nyíltan, ahogy őt nézem még mindig. Elbűvölő a tekintette, magával ragad, sőt teljesen megnyugtat. Azt hiszem, hogy....


Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Vas. Aug. 23, 2015 12:02 am

Demetri & Cairy
You're my end and my beginning

Tulajdonképpen soha nem tudtam, hogy mi az a szerelem. Mit érez akkor az ember? Fájdalmat, vagy boldogságot? Idővel elmúlik mindez? Nem tudom, fogalmam sincs. Míg az árvaházi ágyamon feküdtem, sokszor tanakodtam ezen. Valamilyen fogalmam volt róla, hiszen mindenki tudja, hogy mi az. Voltaképpen nem is arra vágytam, hanem arra, hogy valaki szeressen, felőlem az lehet számomra bárki, csak törődjön velem. A lelkemnek szüksége volt ápolásra, szép szóra, gyengéd dallamra, lágy simogatásokra, és nyugtatásra. Lehet, hogy ez túl sok kérés volt ez akkor tőlem, és ezért soha nem kaphattam meg ezeket. De nem gond, elvégre minden csalódás és bukás csak erősít. Én már minden pofonra felkészültem, amit az élet osztani fog majdan nekem. Állok elébe.
Mindenesetre, a figyelmemet mind elvonta az, amikor Demetri rám nézett. Gyönyörű, mélybarna szemei voltak, mint egy csodálatos farkasé. Habár, nem nézett túl gyakran rám. Nem zavart, elvégre a kísértés miatt én sem kutattam fel a tekintetét, mert félek, hogy egyre jobban meg fogom szeretni. Nem a szeretettől, vagy a szerelemtől félek, hanem attól, hogy ő voltaképpen egy házas ember, gyűrűvel az ujján.  Milyen gusztustalan vagyok...
Lehunyom mindkét szempárom, öleimbe rakom mindkét karom, és lehajtom a fejemet, mintha szégyellném magamat az égiek előtt is. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Vagy, hogy miért űz gúnyt belőlem az élet. Miért kínoz, még akkor is, hogy ha ezzel az utolsó élni vágyó motivációmat lopja el? Ez is az én hibám. Miért vagyok ennyire naiv, hogy azt hiszem, hogy ha szabad vagyok, akkor majd minden jobb lesz? Ó, egyáltalán nem... Ugyanolyan üresség pang a lassan lüktető szívemben, mint azelőtt. Ugyanolyan magány, és fájdalom, mélyülő, fullasztó mélység.
Halk sóhaj hagyja el vékonyan ívelődő ajkaim, majdan nagy, csillogó szemekkel felnézek rá, ahogyan megemelem tekintetemet felé. Hallgatom csöndben azt, mikor megkérdezi lágy hangjával, hogy milyen ez a város. Ámde, nem igazán szeretem ezt a nem tegezős dolgot.  A férfi látszólag pár évvel lehet talán idősebb nálam, nem sokkal. De az is lehet, hogy körülbelül egy korban ingázunk, ki tudja.
- Kérem, tegezzen inkább. – Mosolygok rá végül most már sokkalta bátrabban, elvégre csak egy pár pillanatra volt szükségem, hogy összeszedjem magam. Azt gondolják, hogy egy gyáva, félős fiú vagyok, aki mindentől megrémül. De nem, voltaképpen csak egyetlen egy félelme van, és amiért még mindig nem ölte meg magát. Az a haláltól való félelem. Nem is maga a halál az, amitől rettegek, hanem attól, ami utána van. Mi van ott, odaát? Lehet, hogy talán semmi, de az is lehet, hogy a lelkeknek van egy külön hely. Nem hiszek semmilyen halál utáni világban. Én már lassan ott tartok, hogy számomra sokkal jobb lesz a semlegesség, mint ez a világ, amiben élek, ahol megvetnek és a földbe tipornak, ahol soha nem találom meg a jót.
Tovább fürkészem, és kutatom a tekintetét, és mostanra valóban sokkalta bátrabban nézek rá, néhányszor egy-egy mosolyt megengedve magamnak. A mosoly számomra egy álarc, hiszen, valójában nagyon nem vagyok jól. Nem szeretném, ha azt érezné valaki rólam, hogy egy törékeny alkat vagyok, aki mindenen elsírja magát. Holott, én pont ez vagyok. Az élet minden egyes dolgán tudnék könnycseppeket ejteni, de nem tehetem, különben csak még rosszabb lesz.
De továbbra sem jó azt látnom Demetrin, hogy nyugtalan. Érzem róla azt, hogy valami zavarja őt, de fogalmam sincs, hogy mi. Nem akarok belefolyni, hiszen pofátlanság lenne tőlem az, ha kérdezgetnék a magánéletéről. Aggódom, még akkor is, ha aligha ismerem. De még is, nagyon jó embernek tűnik, és a megérzéseimben soha sem csalódhatok. Iderendelte nekem ezt a drága italt, ami annyira borsos árú, hogy meginni sem merem.
Bátorságot véve magamon, óvatosan beleiszom, elvégre nem akarom megsérteni azzal, hogy nem fogadom el. Én sem örülnék neki, habár eléggé szerény jellemmel áldottak meg a fentiek, ezért soha semmit sem szeretek elfogadni. Nem érdemlem meg eleve. Nem érdemlek meg semmit sem. De a szeretetre... mindig is vágytam. Mielőtt meghalnék, csak egyszer akarom érezni ezt az érzést. Nekem elég egyetlen egy másodperc, vagy pillanat belőle, de mielőtt meghalok, nekem kell, szükségem van arra, hogy valaki szeressen. Legyen az barát, vagy szerelem.
Óvatosan lerakom a poharat, amikor feltesz egy kérdést a városról. Voltaképp, megkért arra, hogy meséljek neki erről a helyről. Noha, igazán meglepett, hogy ide szeretne jönni. Vagyis, nem. Nem lep meg, hiszen szerintem New Orleans nagyon jó választás egy család számára, amiben ő is él; ítélvén a gyűrűből, ami az ujján van.
- A családja biztos, hogy nagyon fogja szeretni ezt a környéket. – kezdek bele végül óvatos megjegyzéssel, ahogyan határozottan nézem őt, s pont olyan határozottal is kezdek bele a mondandómba. ha New Orleansról van szó, én képben vagyok. – Én mindenképpen a Francia negyedet választanám, ott tartják meg a legtöbb álarcosbált. – adok egy kis ízelítőt abból is, hogy ott konkrétan miket is csinálnak. – Óriási a látványvilág, főleg a belváros, és például ott van a leghíresebb hotelja, ami régen különben egy grófnő lakhelyeként szolgált. – mesélek kicsit abból is, hogy voltaképp régen mire szolgált az a hotel. – Én is itt lakom a környéken, habár nem adatott meg nekem az, hogy valaha is bent a negyedben éljek. De minden bizonnyal, nem fog a városban csalódni. De hozzá kell tennem...- akad meg a hangom, ahogyan egy mély levegőt veszek. Annyit beszéltem megállás nélkül, hogy a hangom is megakadt. Szükségem volt már levegőre, mindezt szünettel jelezte a szervezetem.
- Elég sok a baleset, vagy a gyilkosság. Nem szeretném elvenni ettől a kedvét, habár egyáltalán nem gyakori, csak néha megesik az ilyen. Noha, melyik városban nem fordulnak elő ilyenek, nemde? – teszem hozzá mosolyogva a kérdést, de korántsem hagyom abba. – Én itt születtem, és tényleg, nagyon jól élnek itt az emberek. Főleg akkor a legcsodálatosabb, amikor a nappal átnyúlik az éjszaka elejébe. Olyankor még a járda is világosságba borul. Minden fénylő szépségbe torkollik. – Mesélem mindezt teljesen belemélyülve, mintha látnám magam előtt mindezeket a jeleneteket. Érzem szinte az illatát, az arcomon a hideg levegő szusszanását, és minden más csodálatos dolgot. – Annyira megragadja az embert, hogy szinte érzem magam előtt a jelenetet. De New Orleans, az New Orleans. Ugyanakkor nagyon híres a dzsessz zenéről is, ezt biztosan tudja. – ejtek el egy újabb, szelíd mosolyt. – Számomra fontos az ének, elvégre én is azzal foglalkozom. Tehát... én, mint New Orleansi póré lakó, megtisztelő, hogy ide óhajt költözni. – vetek rá egy újabb pillantást, majd végül magamhoz térek, amikor végül rájövök, hogy mennyit beszélek feleslegesen. Ennyit jelent az, hogy számomra nem igazán akadt még csevegő partner sem. – Ó, bocsánat. – Nyelem el a hangom, majd megrázom a fejemet. – kicsit sokat beszéltem, alig engedtem önt szóhoz jutni is. – Bámulok az asztal alá, ahogyan a cipőm hegyét nézem szégyellve. Az előbb még alig mertem egy mukkot is megszólalni, most pedig be sem lehetett volna fogni a szám, ha én azt én magam abba nem hagyom. Gyűlölöm magam.


szerelmem ♥ || all of me by klaine   || ©
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Pént. Aug. 21, 2015 8:39 pm





Cairy & Demetri



Ne légy rabja a múltadnak..

ღ zene: All Of Me ღ megjegyzés: nááá

Sokkal könnyebb a múltban élni, mintsem a jövőt számba venni, avagy a jelenben élni egy pillanatra is.. Olyan egyszerű oda futni, s ezáltal mindent megismételni a gondolataim sorai között, hogy ezzel kínozva magam aztán még jobban fájjon a tény, amely megesett egykoron velem. A szörnyűségek, a veszteségek, a hitem, s minden, mi valamit jelentett nekem. Elvesztegetett percekké váltak az éveim, kihasználatlan időnek érzem a múltat, mintha nem tettem volna semmi jelentőset, avagy hasznosat. Lepergett minden a szemeim előtt, elszállt, s tova tűnt maga az idő. Kik egykoron mellettem voltak, s támogattak most már nincsenek, s egykori boldogságom reménye is elúszott előlem. Fiatal vagyok, egy naiv alak, aki hitt.. hitt a lehetetlenben, hogy aztán zokogva, megtörve, s fájdalmasan kerüljön a padlóra, s aztán ott is ragadjon, mintha csak az tartaná már meg. Oh, mennyi elhullajtott könnycseppet morzsoltam el, s mennyiszer tört darabokra a szívem, s hányszor szakadt szét a lelkem foszlányokká, s hogy milyen kínzó fájdalmat éreztem a mellkasomban mindig minduntalan. Könnyebb volt tehát a múltban lenni, s azon gondolkozni, hogy mi volt, mit szalasztottam el, mit hagytam magam mögött, miközben arra gondoltam, hogy "mi lett volna, ha.." Ha talán nem vagyok ennyire befolyásolható jellem, akkor nem történt volna meg az a sok rossz, amely egymás után vágott neki erősen a falnak, hogy aztán a földön feküdjek, s a porban vonszolva magam álljak fel, de mikor már felálltam újra lekerültem. Akadályok kerültek elém ismételten, s újra, meg újra, hogy kicsit se legyen egyszerű életem, hogy ne éljek boldogan egyetlen percre sem, mintha nem érdemelném meg az örömöt. S tudnám.. bár tudnám, hogy mit követtem el, amiért mindezt megérdemlem. A volt feleségem átverése, a szüleim halála, a barátaim hátba döfése, s ahogy végül csupán egymagamra maradtam. Hányszor kértem én bármit is? Mondtam én, hogy legyek gazdag, maradjon rám egy cég, vagy hogy..? Kaptam eleve egy családi átkot, mely kegyetlenül megtör minden egyes telihold alkalmával, s mely rohadtul fáj. Vérfarkasnak lenni nem gyerekjáték, de tűrök, s azt mondom, hogy szeretem, holott voltaképpen egészen mélyen szörnyként tekintek magamra. Határozott vagyok igen, de a magánéletemben már elvesztettem az irányítás érzéket. Adom a kemény srácot, az erőset, a kitartót, holott darabokban heverek.. az Istenit már! Mindig is csak egy boldog életet kívántam magamnak, s mindenki másnak, sőt igen, amint szerelmes lettem magával ragadott a hév.. bár többször feltettem magamnak már ama kérdést, hogy tényleg szerelem volt-e, vagy csak puszta fellángolás a részemről? Talán csak többnek gondoltam egy szimpla baráti érzetet. Jól esett igazából, hogy törődik velem, hogy ápolja a lelkem, hogy meghallgat, de amint hozzáfért a bankszámlámhoz, nos elhidegült tőlem, ahogy pedig elváltunk megszűnt a bizalmam. Nem tudok hinni senkiben, nem tudok bízni senkiben, és félek kezdeményezni bárminemű párkapcsolatot. Lehet eleve velem van a baj, hisz amikor ránézek a nőkre nem vonzanak, sőt mi több elszörnyedek tőlük. A feleségemet is csak akkor voltam hajlandó komolyan megcsókolni, amikor alkoholt ittam, máskülönben meg az érintésétől is elszörnyedtem, hisz annyira taszító volt, ahogy a mellkasomra tette a tenyerét. Komolyan mondom, hogy valami nem stimmel velem, de az... az nem lehettek, hisz őrület, vagy sem?
Megdicsértem kezdetben a nevét, hisz tényleg olyan szép hangzású, de olyan későn válaszolt vissza rá, mármint nem vártam el, hogy megköszönje, hisz erről szó sincs, de percekkel később válaszolt, s akkor is olyan nehézkesen, mintha szégyellné a saját nevét, mintha nem lenne megelégedve magával, de mégis ennek ellenére olyan.. olyan káprázatos személyiség. Mármint nagyon rendes, és teljesen olyan ártatlanak látszik, mintha csak maga a környezete hatására romlott volna meg, s omlott volna porba lelkiekben. Nem is értem, hogy az élet miért a jólelkű emberekkel bánik el kegyetlenül, s miért nem azokkal, akik ténylegesen meg is érdemelnék. Valahogyan sosem lesz igazságos a bánásmódja a sorsnak.
-Igazán nincs mit.-Felelem a szavaira mosolyogva, ahogy próbálom megtartani a tőlem elvárt viselkedési formátumot, hisz nem szeretnék átmenni bunkóba, sőt amúgy sem vagyok olyan, csak.. valahogy annyira keveset beszél. Lehet én vagyok az oka, hisz egy szerencsétlen vagyok eleve, aki a piáról kezd el dumálni, mint valami alkoholista, tehát ha ennek gondol, akkor koránt sem csodálkozom. - 'Remek kezdés, Dem, nagyon ügyes vagy! Gratulálok, és veregesd magad jól hátba!' - Jegyzem meg magamnak a gondolataim közt, majd mélyen kifújom a tüdőmben tartott levegőt. Kezembe veszem a poharamat, majd megiszom a whisky-met, és ezt követően újabb adaggal öntök a pohárba. Lehet túlzásba fogok esni, de ha folyamatosan arra gondolok, amire, nos kénytelen leszek lerészegedni. Más nem feledteti el a problémámat, pedig igazán jól jött volna a társasága a fiatalembernek, de hozzám sem akar szólni.. Miért vagyok ennyire balszerencsétlen? Hogyan szúrhattam el ezt is egyből? Én barom.. Esküszöm léteznem sem kellene, hisz mindenkit csak elűzök magam mellől. Végül lehajtom a fejemet, és az italt kezdem el figyelni a pohárban. Épp megszólal, s ekkor óvatosan felpillantok rá, ámde nem fejezi be a mondandóját teljesen. Valamiért megakad a beszédben, s csak néhány pillanat múlva fejezi be. Ez már önmagában sokat sejtett, de fogalmam sincs mit akarhatott eredetiből.
-Igen, meseszép.-Mondom ugyanúgy szintén mosolyogva, bár hogy őszinte legyek azt sem tudom, hogy melyik napszakban járunk, tehát.. mindegy.-Milyen amúgy a város?-Kérdezek rá hirtelen, mert hogy őszinte legyek fogalmam sincs róla. Nem régen érkeztem, talán a tegnap, és a kocsiban is éjszakáztam. Majd kellene valami házat néznem magamnak.-Csak azért kérdem öntől, mert új vagyok a környéken, és szeretnék, vagyis tervezek ide költözni.-Adok neki végül magyarázatot, ahogy a tekintetét fürkészem érdeklődően.


Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Csüt. Aug. 20, 2015 12:09 am

Demetri & Cairy
You're my end and my beginning

Az emberek mind kegyetlenek. Még az az ember is, akit egykor anyaként kellett volna neveznem. Ámde, nem emlékszem ő rá, hiszen még aligha születtem meg, és már eldobott magától, mint egy selejtmellékterméket. És egyből neki is vághattam a szörnyűségeknek, azon helyiségen, amit árvaházként neveznek. Az éhezés mindennapos volt, számomra mára már megszokott, ha két napig egyáltalán nem eszem, vagy iszom. Voltaképpen számomra ezek voltak a legkisebb gondjaim. Ne higgye senki azt, hogy nem vagyok másra képes, mint arra, hogy sebeimet nyalogassam. Ne tessék ezt hinni, egyáltalán nem csak erre vagyok képes. Mindennap számomra egy esély arra, hogy szebb életem lehessen. Nem adom fel az álmodozást, s nem utolsósorban a reményt sem. Engem mindössze ez a két szó tart ma is életben. Ez a két szó ad erőt, hogy lábra tudjak állni, ha elestem. Egy nap majd talán mind olyan szép lesz, mint ahogyan azt mindig is megálmodtam. Talán, egyszer valaki szeretni fog, aki önmagamért szeret. Nem mondhatnám magamat rossz embernek, hiszen... a szívem mélyén mindig is szerettem az embereket, még akkor is, hogyha mindegyiket gonosznak vélem. Nem szeretek előre megítélni senkit sem, de nem tudok egy emberben sem hinni. A hit az, ami kiégett lelkem minden egyes porcikájából.
Figyelem, midőn Demetri helyet foglal visszaülve a helyén annak keretében, hogy megdicsérte a nevem. Ez a név? Számomra mindennapos átok. Átok, mely napok minden pillanatában emlékeztet arra, hogy egy senki szerencsétlen vagyok, aki ép’ hogy oda fajult, hogy az utcán kelljen koldulnia. Fáj az igazság, mindaz, ami ezzé tett, ki vagyok. Ki vagyok én? Azt én magam sem tudom. Sokszor feltettem magamnak eme kérdést, de soha nem jutottam válaszra. Azt sem tudom, hogy ki vagyok, és, hogy egyáltalán én miért élek. Hol születtem? Ki az anyám? Ki az, akit anyaként kellett volna szólítanom? Hol van ő most? Mit csinál? Gondol-e rám? Elfelejtett talán? Nem tudom. Épp elég időm volt arra, hogy feltegyem magamnak mindezeket a kérdéseket, és mégsem jutottam, vagy találtam egyáltalán választ ezekre.
- Köszönöm szépen. – Felelem egyhangúan végül, midőn megigazítom a nyakamon lévő, kockás sálat, majdan fejemről leveszem a napszemüvegem, és az asztalra rakom magam elé. Próbálom kerülni a férfival való tekintetet, hiszen, én meleg vagyok. Habár, eddig sem voltam túlságosan oda a férfiakért sem, de ő más. Az arcvonásai, a tekintete, a megjelenése. Nem ismerem, nem tudok róla semmit sem a nevén kívül, de még is úgy érzem, valami megfogott benne. A hangja is édes csengés volt fülemben, olyan lágy, s gyengéd. Egész nap hallgatni tudnám, mint egy ringatót.
Végig az asztal peremét nézem, majdan ujjaim közé csippentem a napszemüvegem, és azt nézegetem. Lencséjében meglátom magam arcképét, ahogyan visszaverődik a tükörképem. Azt nézem, és csak az jár a fejemben, hogy milyen undorító vagyok. Egy senki, akinek soha nem volt olyan élete, mint másnak. Egy szánalmas senki, aki még a mosolyát is mindennap megerőlteti, csakhogy az emberek azt lássák, amit akarnak. Mindig is utáltam magam. Hogy miért? Mert azt hiszem, ezt érdemlem, hogy még én is utáljam önmagam.
Végezetül idegesen tolom el a szemüvegem kissé, majd az előttem ülő, gyönyörű férfira nézek. hirtelen végigfut rajtam a hideg, a bőröm minden porcikáját libabőr fedi be. A szemei, a mélybarna szempára, megbűvöl, mint egy kígyót.
Újra meghallom édes hangját. A szívemet is megérinti hangja, hirtelen megremegek, alig láthatóan. Mintha csak egy láz tenné ezt velem. Teljesen elfehéredett arcom, mint egy porcelánbabáé.
Aligha figyeltem oda arra, hogy mit mond. Természetesen figyeltem, de nem a szavakra, hanem a lágyan csengő hangjára. Annyira csodálatos. Az ajkai, ahogyan beszél, és az arca, ahogyan elmosolyodik, és a tekintete, amikor rám néz.
Nem. Nem szabad magamat belefujtani az ilyen hitvány álmokba. Nem szabad, hogy szerelmes legyek. Hiszen, ő nem olyan, mint én. Nem meleg.
Aligha veszem észre azt, hogy a pincér meghozza Demetri által rendelt italt, majdan abból önt két pohárba. Nem értem az egészet, hogy miért kínál meg vele. Nem szabad, hiszen eleve, hogy egy méregdrága italról beszélünk.
- Kérem, én... – zaklatottá válok hirtelen, miközben megrázom a fejem, s kétségbeesetten nézek rá. De nem akarom megbántani. Én sem örülnék, ha elutasítanák azt, amit kínálok. – Köszönöm. – mondom végül halkan, elnyelt hanggal, miközben az asztal tetejét nézem továbbra is. Nem akarok ránézni. Nem elég, hogy így is minden egyes szava megbűvöl, s már csak elég lesz ránéznem, és egy örök életre a rabja maradok.
De végül óvatosan rászegezem tekintetem. Lágyan nézem, ahogyan párat pislogok, majdan a poharakat nézem, amikbe beletölti a drága nedűt.
Csendben hallgatom azt, miközben az italról beszél. Nem, én nem ezt akarom hallani. Lehet, hogy ez túl hamar tőlem, de azt hiszem, én szerelmes lettem belé. Hitvány álmok mindezek. Ámbár... álmodni lehet, nemde?
- Olyan cso...- akad meg a szavam, ahogyan azt akartam mondani, hogy olyan csodálatos vagy. De nem merem, gyáva vagyok. Ráadásul szerintem egy életre megutálna. – Olyan csodálatos kint az idő. – Mondom neki mosolyogva, ahogyan ránézek óvatosan. A szívem megszakad...


szerelmem ♥ || all of me by klaine || ©
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Kedd Aug. 18, 2015 10:08 pm





Cairy & Demetri


Ne légy rabja a múltadnak..


ღ zene: Malchik Gay ღ megjegyzés: nááá

Fájdalom, amely megtörve a földre kényszerít, kín, amely ezernyi darabra zúzza szét a belsőd, szenvedés, amely mindinkább felemészt. Élet, s nem élet közt lebegsz. Választ vársz, reményt akarsz, jobb sorsot kívánsz önmagadnak, ahogy mindeközben a porba hullsz. Nem marad semmi, amibe kapaszkodhatnál, nem marad senki sem melletted, mert amint megtörsz mindenki eltűnik mellőled. A barátaid meghátrálnak, a szeretteid nem vigasztalnak, s hiába vársz bárkire is a tömegből, ha egyszerűen senkit sem érdekelsz. Érdek emberek, hazug szavak, eljátszások kellege, s egy erős szíven ütés maga.. Mond miért élsz még a valóságban, ha mindaz kegyetlen létet ad? Mond miért nem menekülsz, ha egyszer ridegség vesz körül? Mond miért nem adod még fel, hogy aztán megváltson a halál csábításának szele? S miért gondolkodsz egyáltalán azon, ami a múltban volt? Miért vagy megtörve szánalmasan, hogy aztán mások is látva ezt még jobban beléd rúgjanak? Csak súgd meg halkan nekem, hogy mire is jó az neked, hogy ezt teszed magaddal.. Csak mond halkan, s én hallom, csak áruld el, hogy értsem. Szánt szándékkal kínzod önmagadat az élettel, avagy gyáva vagy végleg eltávozni innen, s meghalva kihunyni örökre?
Lezárom a szemeimet egyetlen pillanatra, ahogy ezernyi gondolat fut át eközben rajtam. Mind csak egyetlen tényt mutat, amely pár nappal ezelőtt történt meg, de mégis olyan mindez a számomra, mintha ma játszódott volna le. Oly élénk azaz emlékkép, oly eleven, s egyetlen szóval kifejezve: élő. A tekintettem előtt látom a képet, s hallom még a hangot is. Épp a kandalló előtt foglaltam helyet néhány röpke pillanatra, hogy ezzel ellazítsam magam, s a tűz lobogását nézem, mint ama könnyed játékot. Ahogy elégnek a fadarabok, s hamuvá válnak, ahogy a sárgás-vöröses színek egymásba folynak, s ezáltal valami egészen újat alkotnak. Szeretem a tűzet, hisz kitartónak találom, egy küzdő jelenségnek, mely többet jelent minden másik elemnél. De végül eme harmonikus pillanat egyetlen másodperc alatt vált illúzióvá, amint megcsörrent a telefonom, és én magam felállva megnéztem, hogy voltaképpen ki is hív. Épp hogy sikerült túllépnem rajta, épp hogy új életet sikerült kezdenem, és épp hogy nem összeomolva éreztem magam, s erre.. erre ekkor pont felhív. A név látványára valami bennem megingott, összetört, s újra felelevenítődött, hogy aztán felzaklatva kihozzon a nyugalmi állapotomból, s eszméletlen módon a már majdnem összeragasztott szív darabjaimat ismét szerteszéjjel törje, morzsolja, s végleg eltüntesse. Mintha azt akarná, hogy szenvedjek, s sose legyek rajta túl.
-Gyönyörű neve van.-Jegyzem meg azonnal, ahogy bemutatkozott. Cairoshell Collins. Igazán különleges hangzással cseng össze, és aki adta neki ezt, nos minden bizonnyal remek névérzékkel rendelkezik. S ezek nem mások, mint a szülei, vagyis gondolom én, hogy tőlük kapta. Ahogy pedig én gondolkozom mindezen, addig ő helyet foglal a széken. Azonnal követem a cselekményt, és visszaülök a helyemre, miközben jobban szemügyre veszem őt külsőlegesen. Arcvonások, szemszín, hajszín, rezdülések.. Szeretem megjegyezni azt, hogy kikkel találkozom, s kik is válnak a társaságommá. Ebből a városból pedig ő az első, akivel eddig összefutottam. Igazán cuki, már csak így megjegyezve is magamnak. Nem, mintha épp a pasik lennének az ideáljaim, de van benne valami igazán egyedi, amitől olyan aranyosnak tűnik már első ránézésre is, és amitől megfogja az embert egészen mélyen. Talán az őszinte tekintette az oka, az ártatlan arcvonásai, avagy csak a kedves jellemképviselete. Még nem tudom, még nem fejtettem meg őt.
-Ugyan, szóra sem érdemes.-Mondom közvetlenül, és teljesen barátságosan a számára. Lehet naivnak gondolni ezért, de úgy gondolom, hogy minden ember megérdemli a tiszteletet, az udvarias cselekedeteket, a barátságos viselkedési formát, és a kedves szavakat. Mindenki megérdemli az egyenlő bánásmódot, s ahogy másokkal viselkedsz, nos úgy bánjanak veled is. Már most megállapíthatom róla, hogy remek emberrel van dolgom, persze belefuthatok egy olyan zónába is ezen kijelentésemmel jelenleg, amibe nem kellene. Legalább is nem szeretnék csalódni ismételten. Kaptam már épp eleget, és ha újra olyan emberekkel veszem körül magamat, akik végül hátba döfnek, akkor köszönöm szépen, de nem kérek senki társaságából sem. Leszek újra magányos, mintsem megtört öngyilkos hajlamú.
-A vezetéknevem?-Vonom fel kérdőn a szemöldökömet hirtelen, aztán persze pár másodperc múlva leesik a dolog, hisz mégiscsak cégvezető vagyok, s a vállalatom neve a 'Volkov' nevet viseli.-Talán csak azért rémlik önnek, mert van egy ilyen nevű cég is.-Jegyzem meg finoman, de egyúttal kételyt hagyva e mögött, hisz koránt sem szeretném, ha egy gazdag ficsúrnak gondolna, vagy hogy ha egy tökfilkónak nézne, aki a pénzét szórja itten, s italba fojtja a bánatát, csak mert nem talál estére egy nőt. El akarom kerülni, hogy összekössön a céggel, vagy a pénzzel. Nem kell nekünk ez a téma, s nekem sem kell egyből gazdag bunkónak lennem. Végül meghozza a pincér a kért rendelést, és leteszi. Mosolyogva fizetem ki az összeget, ahogy végül a társaságomra pillantok.-Remélem nem bánja, de mára az én vendégem.-Mosolyogva beszélek hozzá, ahogy megfogom a whiskyt, és felbontom a számára. A márka máris jelzi, hogy méregdrága, és nem azaz olcsó minőségű ital. Felbontva pedig töltök neki a pohárba.-A kedvencem ez az ital, hisz amilyen keserű, nos éppenséggel épp oly édes. Bearanyozza a hangulatot, de azért túlzásokba nem kell esni vele. Remélem, hogy elnyeri a tetszését, vagy lehet, hogy már szereti, csak én nem tudok róla.-Hozom fel kezdésként ezt a témát, aztán meg majd az idő telésével beszélünk másról is.


Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Kedd Aug. 18, 2015 12:50 am


Dem & Cairy

umm... hello, mate

Mindannyian tudjuk, hogy az életben egy dolog biztos; az pedig a halál. Az már mind rajtunk múlik, hogy mikor valósítsuk meg. Sokak úgy döntenek, hogy önmaguk által vetnek véget az életüknek. Nem tagadom, sokszor gondolkoztam azon, hogy én is megteszem ezt. Az élet születésemtől fogva büntetett. Soha nem voltam boldog. Soha nem voltam szerelmes sem, hiszen annyira kiégtek belőlem az érzelmek, hogy nem éreztem mást, csak megvetést, és gyűlöletet. De valamiért még mindig életben vagyok. Sokszor volt, hogy megkíséreltem egy-egy öngyilkossági kísérletet, de valamiért soha nem sikerült meghalnom. Igyekeztem a lehető legfájdalommentesebb lehetőségeket tenni, mint például a gyógyszerek, drogok... mindent megtettem azért, hogy elaludjak este, és reggel ne keljek fel. Nem akartam magamnak fájdalmas halált, mert félek tőle. De végtére is, nem csak a fájdalomtól félek. Voltaképpen attól, hogy mi van a halál után? Szerintem ez a legöregebb kérdés a világon. Nem tudom magamat beleképzelni, hogy semleges vagyok. Vagy, hogy a lelkem itt ragad egyedül, és hiába is kutatnék társaságért, de végül egyedül őrülnék meg. Volt néhány olyan pont, amikor nem érdekelt, hogy mi van a halál után, csak ennyi kértem; menny vagy pokol, könyörgöm, vegyél magadhoz, kérlek.
Nem volt más vágyam, minthogy boldogan nyugovóra térhessek. Az élet nehéz, főleg, hogyha egyedül maradsz. Nem mondhatnám magamat rossz embernek. Volt idő, amikor bármit képes lettem volna megtenni az emberekért. Szerettem őket, hiszen jó magam is az vagyok. Habár, sajnos soha nem tudhattam, mit jelent az a szó, hogy család. Mert számomra soha nem léteztek ők, akik mellettem álltak volna, ha bajban lennék. Egy nő megszült, majd leadott az árvaházba azonnal születésem után. Szörnyű volt számomra úgy felnőni, hogy azt sem tudom, kihez tartozom. Ott az épületen belül rossz dolgok történtek. Minden héten minimum egyszer megerőszakoltak, és ha nem hagytam magam, akkor a torkomat is elvágták volna. Sokszor bántottak, mindig volt rajtam néhány folt, vagy égési sérülés, vágásnyomok. Még így is elég sok heg maradt a testem összes tájékán szinte, ezért jobb ragaszkodom a hosszú ujjú holmikhoz, amelyek fedik a bőrömet. Az élet kegyetlenül elbánt velem, holott mikor megszülettem, nem volt bűnöm. Nem kértem az életemet egyáltalán.
Míg ezeken kavarodtak a gondolataim, halványan elmosolyodom, amikor az ismeretlen férfi feláll, majd nyújtva a kezét, bemutatkozik.
- Cairoshell Collins – Mutatkozom be végül én is, majdan óvatosan helyet foglalok a vele szemben lévő székkel. Nem tudom, miért érzem azt, de valami megragadott benne. Lehet talán az, hogy egyedül ült, távol a tömegtől.  Noha a szemei is egyaránt gyönyörűek. Az egész férfi, maga a csoda. Végig őt néztem, egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem. Amikor ránéztem, valami nyugtató érzés fogott el, mintha a saját ínyem szerint kevert drog nyugtatott volna le. De nem az, hanem Demetri látványa volt az, ami megnyugtatott engem.
- Köszönöm szépen. – Mondom neki, amikor megengedte, hogy helyet foglaljak az asztalánál. Noha éreztem valamit, amikor kezet fogtam vele. Az ujján...
Végül óvatosan az ujjaira pillantok, és látom, hogy az egyik ujján ott van a házassági gyűrűje. Egy pillanat alatt elszállt bennem a nyugalom, amelyet a férfi látványa nyújtott. De továbbra is komfortos viselkedést nyilvánítok, továbbra is a férfira mosolygok.
- Valahonnét ismerős a vezetékneve. – állapítom meg, hiszen ez a Volkov név valahonnét tényleg nagyon ismerős.





Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Vas. Aug. 16, 2015 10:39 pm





Cairy & Demetri


A szenvedés rabul ejt..


ღ zene: Teenage Dream ღ megjegyzés: nááá

A mindennapi élet próbák sokasága elé állít minket, mintha egyszerűen csak élvezné azt, hogy ezáltal nehézséget tolhat elénk. Nincs egyetlen olyan nap sem, amikor is ne lenne valami, amikor ne kellene problémákkal szembesülni. Néha kezdem azt hinni, hogy a remény valahol engem igencsak messze elkerül, mintha bűnösnek kellene lennem azért, ami vagyok, mintha olyan dolgokat követem volna el, amiért voltaképpen meg kell lakolnom. De őszintén mondva fogalmam sincs arról, hogy miben vétkeztem. Érthető módon volt egyféle naiv meglátásom, ezt nem tagadom le. De hogy első látásra szerelem? Na igen, pontosan rám vall ez, mint egy naiv fiatal kölyökre, aki első gondolatra cselekszik, de nem gondolja alaposan végig a történést. Elvettem egy nőt feleségül, akit igazából sosem érdekeltem, aki mindig más pasikkal volt, aki egyedül csak a családi pénzemre pályázott, és ha nem veszem észre mindezt, ha nem követem az adott jeleket, akkor simán megfosztott volna mindenemtől.. S hiába próbálok nem erre gondolni, ha egyszerűen nem megy, hisz minden egyes elméletem ide vezet. Ilyen lenne a mai emberi társadalom? De most komolyan! Jobban kezdem kedvelni a természetfelettieket, avagy az állatokat, mintsem az emberi közeget. Nem számíthatsz senkire, nem bízhatsz senkiben, mert egyszerűen csak hátba döf.. Köszönöm, de nekem erre nincs szükségem, ahogy arra sincs, hogy még egyszer közel engedjek magamhoz bárkit is. Az utóbbi napok felzaklattak teljesen, és gondolom látszik is rajtam, ugye? Már épp.. épp túlléptem volna rajta, és megint felkeres a nyamvadt pénz hiánya miatt! Hogy a fenébe ne lennék kiakadva? Szóval nem csoda, hogy a napokban az alkohol, és én remek pajtik lettünk. Teljességgel összehaverkodtam vele. Semmi társaság, csak én egyedül, és az ital, amely bódulatot hoz, ami feledtet, ami megnyugtat. Ah, megnyugvás.. de régen éreztem már azt.
Mélyen szívom magamba a levegőt, mint egyféle szükségletet, mert másra nem is kell. Nyugtatni nem nyugtat meg eleve, és legyünk őszinték csak az életünk része. Szükségünk van az oxigénre, mert máskülönben nem élünk. Na de, ezer szónak is egy a vége. Végül egyetlen egy húzásra megiszom a poharamban lévő italt, ahogy nem sokára újabbal töltök magamnak. Játszadozni kezdek a pohárban lévő itallal, de egyáltalán sem lötykölöm ki. Minden cseppje értékes, túlontúl is. Hirtelen térek észhez, ahogy meghallok egyetlen szót, mely voltaképpen egyben kérdést is tükröz. Lehelyezem a poharat az asztalra, majd könnyedén felállok egyúttal. Szeretem az udvariasságot, oh, de mennyire, csak a legtöbb ember nem adja meg a másiknak.
-Persze, szabad, kérem. Foglaljon csak helyet.-Szólalok meg hirtelen, ahogy ránézek. Van valami ebben a férfiban, de fogalmam sincs, hogy mi. Nem tudnám megmondani.-A nevem voltaképpen Demetri Volkov.-Nyújtom felé a jobb kezemet barátságosan, és egy kisebbféle mosolyt is megengedek magamnak eközben, bár igaz, hogy kedvem sincs mosolyogni, de nem lehettek bunkó, meg lelki szerencsétlen sem. Kissé, sőt nagyon furcsa módon rajtam van a házassági gyűrű, de általában ezt arra használom, hogy lekoptassam a nőket. Így ha megfogja a kezemet, akkor érezheti, és persze miután kezet ráztam vele, sőt ő maga helyet foglalt, nos csak azután ülök le, ahogy intek is egy pincérnek, hogy hozzon az úriember számára egy poharat, és ehhez még egy üveg whiskyt párosításként.


Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Vas. Aug. 09, 2015 4:52 pm


Dem & Cairy

umm... hello, mate

A munkának mára vége szakadt. Szükségem van valami erősre, hogy aludni tudjak, különben meg nem tudok. Járnak a gondolataim azon, hogy miként élhetem meg az életet, vagy, hogy hogyan éljem túl. Persze, már napról napra, hogy sokkal jobban érzem magam. Beletörődtem abba, hogy számomra mindörökké ez marad, az már csak rajtam múlik, hogy elfogadom, s akkor könnyebb lesz, vagy tiltakozom ellene, s akkor, sokkalta de rosszabb lesz. Ez mind csak rajtunk múlik, hogy mit választunk. Hiszem, hogy ott fent létezik Isten. És őt nem tudod felülmúlni, bármit is teszel. A csökönyösségünk az, amikor azt kiabáljuk az ég felé, hogy akkor sem törünk meg. De, valójában megtörtünk. Különben miért sírnánk? A semmi miatt? Igen, megtört emberek vagyunk, még akkor is, ha mindezt puszta önbecsülésből letagadjuk. Fáj akkor is, ami történt, különben nem lennénk olyanok, akik most vagyunk. A múlt tesz azzá, akik vagyunk, s ezért a jövőbéli dolgokat eltoljuk magunktól. Be kell engednünk a jót is az életünkbe, és elfogadni azt, aminek vége szakad. Számomra nincs szép, vagy jó, gyönyörű, csodálatos. Mire mondanám ezt? Talán egy szép rétre? Emberre? Állatra? Nos... Számomra a rét egy sivár táj, amelyen nincs semmi. Egy ember számomra? Úgy is megbánt. Állat? Ugyanúgy bántsa a társát. A sáska letépi a másiknak a fejét, az oroszlán megeszi a zebrát, ez az élet körforgása. Szenvedj.
 Míg ezen kavarogtak a gondolataim, lassan betévedek az egyik bárba. Szükségem van alkoholra, valamire, ami elvonja a gondolataimat, ami megnyugtat. Ámde, nem vagyok ideges. Inkább csak bánatos. Az alkoholban persze van öröm. Olykor azt érezzük, legyőzhetetlenek vagyunk. Holott az ember e közben csak egy büdös részeg.
Végül besétálok lassan. Az öltözékem egyszerű, tiszta, szürke felső, fekete farmernadrág, mint egy átlagos polgár. De valójában úgy élek, mint a templom egere.
Napszemüvegemet feltűzöm fejem tetejére, majd körbenézek a tömegben. Nem igazán látok egy szabad helyet sem, pedig jobb lenne, ha most nem ülök le senki mellé. Látom az embereken a mosolyt, az örömet, a boldogságot, míg én eléggé keserű arccal nézek a tömegre, akik mulatoznak. Megrázom a fejem, majdan lábujjhegyre állok, hogy jobban lássak, míg végül meglátom a terem végében lévő asztalt. Ott csak egy ember ül, egy férfi, aki nem mellesleg igen csak jól néz ki. Talán nem bánja, ha szerény társaságommal ajánlom fel.
Végül lassú léptekkel felé sétálok, kikerülve minden egyes embert, egyikre sem vetve ügyet. Mikor odaérek, ránézek egy barátságos mosoly keretében, majd ajkaim elválnak egymástól, készülvén megszólalni;
-          Szabad? – kérdezem tőle kedvesen, ám még nem nyúlok a székhez, hogy kihúzzam, és leüljek elé, mert még nem kaptam választ. Ha nem szeretné, természetesen nem zavarom. Bár így is szerintem hallgatni fogok, mint a sír. 

kicsit rossz, de tudom, hogy te titokban szeretni fogod xD || gods and monsters || ©redit



Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Kedd Júl. 28, 2015 11:34 pm





Cairy & Demetri


Az élet meglepetés..


ღ zene: Not Alone ღ megjegyzés: nááá

Azt gondolnánk, hogy az élet csak a jó dolgokat tartogatja a számunkra, de akkor nézzen mindenki mélyen magába, és tegye fel a kérdést, miszerint ez tényleg így van-e. Én úgy gondolom igazság szerint, hogy az életem, ahogy van egy elcseszett lét. Nincs mit ezen cáfolni, sem pedig tagadni, hisz nyilvánvaló.. oly annyira egyértelműen csendül meg eme tényeset, és ez kikészít teljesen. Se családom, se feleségem, se barátaim.. Amikor pedig kezdenék örülni, vagy épphogy sikerülne túllépni mindenen, akkor megkapom a magamét. A volt feleségem ismét hívogatni kezdett, mert neki pénzre van szüksége, hisz jelenleg nincs pasi a láthatáron, akivel mindezért hempereghetne, és ilyenkor jövők én a képbe, mint hülye, akihez fordulhat, de nem.. ezúttal nem leszek idióta! Két év házasság, és komolyan mondom, hogy amíg mással csalt, addig.. addig mi köztünk sosem volt semmi. A házasság előtt is leittam magamat, így csókolóztunk, aztán meg panaszkodott, hogy miért tartottam előtte egy kisebbféle bulit. Meg, hogy pia szagú voltam, és egyebek. Na meg ott a tény, hogy az intim kapcsolatok mellett, nos csók sem igazán volt. Bár mi a fenéért gondolok folyton ő rá? Csak elrontja a hangulatomat, és leviszi a kedvemet. Legszívesebben darabokra törnék mindent, ami az utamba kerül, hisz idegesítő ez a nő. Pénzéhes.... az. Nem fogok csúnyán beszélni gondolatban, csak mert ő nem modern dolgokat művel. Elég lenne, ha kiállna egy utca sarokra, és árulná a testét, akkor leszállva rólam lenne is pénze a saját keresetéből..
Megrázom a fejemet, hogy az idiótaságaim tova szálljanak, miközben könnyedén belépek a Rousseau's bár bejáratán. Körbenézek a helyiségben, amint beljebb kerültem, majdan a pulthoz lépve kikérek egy pohárt, aminek a társasága egy üveg whisky lesz. Úgy érzem, hogy mindez remek választék, hisz nemcsak, hogy erős, de ütős, bár manapság kezdem megszokni a piát. Ez lett a társaságom. Amikor is megkaptam a rendelésemet, akkor máris fizettek, majd keresve egy szabad asztalt helyet foglalok könnyedén, és így nem is zavartatom magamat. A tömeget tekintetbe véve valami buli van, ezért is ülök egy jól eldugott, és kiüresedett kis helyre. Végül elhelyezkedve azonnal öntök is a poharamba italt, és kortyolgatni kezdem lassan, ahogy a tekintettemet végig futtatom a tömegen. Sokan vannak azt meg kell hagyni, így első ránézésre is, de itt nekem szélen tökéletesen fenomenális. Csendesebb, mint amott a tömeg közepén, és nem zavar senki. Újabbat kortyolok az italból, és elfelejtek lassacskán minden gondolatomat, sőt gondomat, ami nyomaszt. Kezd hatni az ital, mármint eme téren, mert még a megártástól nagyon, de nagyon messze állok.


Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
☤ new orleans
► Age :
24
► Total posts :
19

WICKED WITCH ℘


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Pént. Feb. 21, 2014 8:40 pm



Judas and Tawny

Elgyötörten hunyta le feketére festett szemhéjait. A világ egy kis ideig teljesen sötétbe borult előtte. A tüdejébe bezárt oxigént, amely számára is az életet jelentette lassan eresztette ki. Oldalra billentett fejét az egyik kezével támasztotta meg, míg a másikkal szórakozottan forgatta ujjai között a nemrégiben kiürült, makulátlanul megtisztított üvegpoharat, amelyet mindössze rúzsának foltja csúfított el és amelyből nem is olyan régen itta ki a jó erős skót whisky-t, amely úgy égette a torkát, mintha nagykanállal nyelte volna a fahéjat. Azt remélte, hogy ha más nem is, akkor az alkoholizálás legalább elnyomja a szíve mélyén gyökerező csalódottság érzését, amelyet az okozott, hogy az éjszaka során egyetlen egy vámpír sem akadt a közei közé, annak dacára, hogy szorgos hangyaként rótta a legsötétebb utcákat, sikátorokat a város szívében, amelyek éppen elég árnyékot adtak a kullancsokéhoz hasonló életmódot élő szörnyetegeknek, hogy ha azok nem akartak nyilvánosan táplálkozni. Eredménytelen hajkurászás volt ez az este. S a tudat sem javított az amúgy sem éppen vidám hangulatán, hogy alig egy-két óra és a nap fényes korongja ismét előbújik a város mögött. Mintha az idő veszett kutyaként kergette volna.

Nevetségesnek tűnhetett, amiért tehetetlennek érezte magát, mivel nem tudott semmit sem tenni a világért, s ennek a ténye sem volt a legkevésbé sem ínyére. Mi több, egészen felbosszantotta. Csak úgy, mint a túloldalon sertepertélő Vitale, aki mint jó munkaerő szorgalmasan szolgálta ki a legtöbb vendéget és a hosszú éjszaka ellenére vidáman csacsogott a még itt időzőkkel, őt kivéve, akit egészen egyszerűen csak figyelmen kívül hagyott és ezt oly' annyira jól csinálta, hogy ha már betérte óta nem szolgálta volna ki egyetlen egy alkalommal sem, valóban elhitte volna, hogy most nem fizikai valójában volt jelen.

– Vitale, nem mondom még egyszer! – Fortyant fel immáron negyedik alkalommal azonban a férfi továbbra is rendkívül ügyesen ignorálta jelenlétét. – Adj még egy kört! – Minden egyes szót jól kihangsúlyozott, pedig hangja indulatos sziszegésbe torkollott. Szemeit állandón az úgynevezett "barátján" tartotta, akinek hátába legszívesebben lyukat égetett volna, de visszafogta magát –, mi tagadás komoly erőfeszítésbe telt –, főként, hogy ehelyett inkább az futott végig tekervényes agyán, hogy egészen egyszerűen kitépi a nyelőcsövét macskakörömre hasonlító gyűrűi segítségével és kiszolgálja saját magát –, ha már nem kegyeskedett őt senki kiszolgálni. De persze ez a gondolat három okból kifolyólag is komoly problémát jelentett számára. Az első – és legfőbb –, hogy Vitale ember volt, embereket pedig ő nem bántott. A második, hogy még nem mérgezte meg egyetlen egy alkalommal sem az italát. A harmadik – egyben a legfontosabb – az volt, hogy ezt a krapekot furcsa módon tényleg a barátjának tekintette – vagy legalább is az egyik legjobb csaposnak. Így kénytelen volt ellent mondani a késztetésnek. Ráadásul, ennyi ember előtt még csak nem is lett volna etikus, hogy a férfit itt helyben nyírja ki – nem csak azért, mert nem kívánkozott elmebeteg őrültként felkerülni a világhálóra és nem is egészen az volt a vágyálma, hogy világ életében meneküljön a hatóságok elől. Úgyhogy valóban nem tehetett mást, mint hogy a fogát csikorogtatva ugyan, de életben hagyja, még. Menj a fenébe! Dohogta továbbra is dühösen magában. Nem egészen értette, hogy miért kellett tönkre tenni az amúgy is szörnyű estét még szörnyűbbé. – Na jó, valahol még is csak megértette, de jelen pillanatban nem volt olyan idegi állapotban, hogy ezt képes is legyen felfogni, viszont erőt véve magán és ahelyett, hogy tovább pazarolta volna gondolatait a szóban forgó személyre, inkább megfordult a széken.

Mint ahogyan a legtöbbször, most is a szokásos fogadta. Turistáktól hemzsegett bár, akik élvezték a New Orleans által adta pompázatos lehetőségeket.  A legtöbben éppen a vámpírok miatt jöttek ide, hogy lássak és találkozzanak eggyel-kettővel –, ami szerencsés esetben nem történt meg, mert sokak akkor élve nem szabadultak innen –, még is a helybéliek –, főként azok, akiket a sors megóvott attól, hogy a maguk fajtájához hasonló szörnyetegekkel kellett volna szembe nézniük ember létükre – nem hitték el a mendemondákat. Hátrapillantott a válla felett. Vitale is pontosan ilyen személy volt, ahányszor csal elregélte neki –, ahogy ők nevezik, a hobbiját –, hogy miként irtotta ki két vámpír életét, amaz csak somolygott nem létező bajsza alatt – esetenként még ki is nevette, így méltatván fantáziáját. Tény és való, hogy barátja egyáltalán nem hitt a sem a vámpírokban, sem pedig a boszorkányokban, mivel úgy vélte, hogy ezek nem többek puszta gyermekmeséknél – bezzeg, ha tudná! Alkalomadtán szerette volna felvilágosítani őt, hogy ez itt a valóság, hogy nem minden hazugság, amit kellemes köntösbe burkoltak, de még sem tette, mert tartott attól, hogy miként reagált volna a mindig két lábbal a földön álló barátja, nem hiába volt olcsó, de nagyon hasznos közhelyként fent tartva, hogy vannak dolgok, amiről jobb, ha nem tudunk.

Vámpír! Visította az agya, amint a még mindig a tömeget fürkésző szemei megakadtak az egyetlen szörnyetegen, akire sikerült rábukkannia. Felmerülhetett volna benne a kérdés, hogy a szerencse még is rámosolygott, viszont úgy érezte, hogy egyelőre korai lenne nyugtával dicsérni a napot – illetve, keltével.
Egyetlen arcizma sem rándult, ahogyan végig mérte a pasast, nem kellett jobban meggyőződnie, elvégre biztosra vette, hogy vámpír volt, áradt belőle, hogy az.
Mielőtt még Vitale letehette volna a mellette ülő férfinak az italát –, amiről csak remélni merte, hogy nem sprite –, érte nyúlt és kikapta a kezéből. Szeme sarkából még látta a rosszalló pillantást, azonban most, hogy úgy tűnt, hogy az estélyének lesz még is némi célja, nem érdekelte –, nem mintha máskor nagyon bűntudatot érzett volna hasonló eset miatt.
Céltudatos léptekkel, nyugodtan sétált a vérszívó asztalához – úgy vélte, hogy még egy armageddon sem tudta volna eltántorítani úti céljától.
– Remélem nem bánod, hogy ha leülök. – Arcára szinte elragadó mosoly ült ki, az a fajta, amivel tudta, hogy ha nagyon akarna, akkor bárkit levehetett volna a lábáról, most is valami ilyesmi volt a terve, azonban az estét úgy tervezte, hogy sokkal inkább az ő számára végződik kellemesen, sem mint kettejük számára.
Szinte meg sem várta az engedélyt, hogy leülhessen,
önkényesen foglalt helyet, közben pedig a másik elé tolta az italt. Arcáról továbbra sem hervadt le a mosoly, azonban némiképpen még is visszafogottabb lett, amint haját hátra dobva jól láthatóvá vált szinte teljesen hófehér, bársonyos nyaka – erre a haraptak a vámpírok, ő pedig nem volt rest, hogy kihasználja az ilyesfajta gyengeségeiket és őszintén remélte, hogy nem ez a vámpír elég hosszú ideig nem táplálkozott ahhoz, hogy bármire rá tudja venni. Addig is, az eszközök nem számítottak, mert a legvégén úgy is az övé lett volna az utolsó szó.


♦ szavak száma 1049 ♦ megjegyzés remélem tetszett *.*  ♦ viselet ♦ dalocska
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Hétf. Jan. 20, 2014 12:10 am


chloe & claudio


“Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.”


Igazából megkönnyebbülök, ahogy kimondom, ami kicsit nyomaszt. Nyomasztott, mert fogalmam sem volt, Chloe miképp reagál. Mégis irtóra megkönnyebbülök, ahogy látom rajta, hogy nem úgy reagál, amitől tartanom kellene. Végül is... egész tűrhetően fogadja a hírt, mi több szerintem jobbat nem is várhatnék. Nyilván nem ugrana a nyakamba, hogy van mástól egy gyerekem. De legalább nem megy el valami hülye kifogásra hivatkozva, hanem marad és inkább érdeklődik. Aminek örülök. Dannyről szívesen mesélek, ha kell sokat is. Igazából róla bármennyit tudnék. De nem fogom mindjárt ezzel lerohanni, azt hiszem elég lesz neki megemésztenie ezt az információt önmagában is.
- Öt éves... és Danielnek hívják. - válaszolok mégis ennyire szűkszavúan. Igazából ha nem is fogta még menekülőre, tartok attól, hogy akár egyetlen újabb információtól megrogyna és visszavonulót fújna. Fogalmam sincs, hogy rá, pláne ebben az igen képlékeny állapotban miképpen hatna. Eddig úgy tudtam tart a gyerekektől. Részben ezért is voltam bizonytalan abban, hogyan mondjam el neki Dannyt. Sok más esetben pedig vonzónak szokott ez a dolog tűnni. Mármint ha van egy egyedülálló apuka.
- Nem, nem, dehogy. Vagyis hát... Ez az egész bonyolult. - érzem, hogy beáll a kínos állapot helyzet. Először is, arra nem tudom hogyan reagálhattam volna, amikor azt mondta, hogy ezt még meg kell emésztenie. Azt kellett volna mondanom, hogy rendben? Fogalmam sincs. Megint azt érzem, hogy kezd kicsúszni a kezeim közül az irányítás.
- Az anyja és jelenlegi környezete, de főleg a környezete rossz hatással van rá.  Most telt be a pohár és úgy döntöttem a saját épsége érdekében inkább elhozom magammal. Csak még el kellene indítanom az ügyet. - na jó, ezért tényleg róhatnak ki rám büntetést. De megvannak a bizonyítékaim. Kissé bizonytalanul pillantok Chloera, ahogy nyitja a kocsiajtót. Talán most ez lesz a legjobb, ha itt rekesztjük be a beszélgetést. Végül is, amit szerettem volna, már elmondtam neki.
- Öm... rendben. Szia. - csillapodnak a gondolataim. Ahogy csak nézzük egymást, mint ha megnyugodnék. Majd figyelem, ahogy beül a kocsiba. Ahogy indít, odaintek neki, és addig várok is, amíg el nem tűnik a szemem elől. Micsoda egy nap volt ez, mindenre számítottam, csak erre nem. Vagyis. Nem tudom eldönteni, hogy most ez jó vagy rossz irányba indult-e el. Még mindig nem léptünk semerre. De legalább már nem kell attól tartanom, hogy mit szól ehhez az igen csak lényeges helyzethez. Hogy nálam van a fiam. És ha rajtam múlik, marad is.

Vége




Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Vas. Jan. 19, 2014 11:29 am


Claudio & Chloe



Hamarosan elmondta volna? Nem kétséges, hogy minimum kiakadtam volna vagy legalábbis kétségbeesek. Egy kissrác? Hány éves lehet? Nem sok, hiszen Claudio sincs még harminc. Te jó ég! Így azért komolyabban át kell gondolnom a dolgokat. Ha valóban akarok tőle bármit is, számolnom kell egy gyerekkel, amit számomra... ijesztő. Fogalmam sincs, hogy kell velük bánni. Általában, csak felidegesítenek és képtelen vagyok átgondolni alaposan, hogy is viselkedjek velük. Már pedig ezek után, ha kibékülnénk, akkor már gondolom beleavatná a gyereket is a dolgokba. Ez így nem egyszerű. Sőt! Pokolian nehéz.
-Hány éves? Mi a neve?- bukik ki belőlem a kérdés, mintha ez bármin is változtatna, holott nem. Attól az még egy kisgyerek, egy kisfiú ráadásul, akikről folyton csak azt hallom, hogy borzalmasan rosszak. Én képtelen vagyok erre.
-Hát... ezt alaposan meg kell emésztenem.- sóhajtom halkan, aztán a szemeim elkerekednek, ahogy közli, hogy ő csak úgy elhozta a fiát. Hát ez meg mi? Elrabolta a saját gyerekét vagy mi a fene? Hiszen, az anyjánál lenne a helye, legalábbis a bíróságok általában úgy ítélik meg. Lehet még le is csukatja magát...
-Elraboltad a saját fiadat? Ez nem túl okos lépés.- jegyzem meg félrebiccentett fejjel, már-már humorizálva, de végül aztán, csak felpislogok még párszor Claudiora és újra kinyitom a kocsiajtót. Nem értem, miért nem tudtam kifogni valami egyszerűbb fazont. Mondjuk olyat, aki nem vadász, nincs titokban egy fia és nem jelenik meg zsigerből abban a városban, ahol én vagyok.
-Majd beszélünk Claudio.- mosolyodok el ismét, pár pillanatig csak lesek rá, végül beülök a kocsiba, bekötöm magam és már indítok is. El kell tűnnöm a közeléből mert, ha tovább itt maradok, még elnyálasodik részemről a helyzet. Úgy kell döntést hoznom, hogy nem befolyásol közben semmi. Se harag, se Claudio csodásan kék szemei, se egy gyerek... semmi.

Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Vas. Jan. 19, 2014 2:24 am


chloe & claudio


“Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.”


Nem gondolkozok, csak cselekszem. Az elhatározás gyors volt, amikor a fejembe vettem, hogy ha törik, ha szakad, én ezt elmondom. Ennyivel tartozom neki, azt hiszem. Amikor meglátom a kocsinál egy picit ez a hirtelen elhatározás kezd alább hagyni. De annyira nem, hogy ne kezdjek bele. Most vagy irdatlanul mérges lesz rám, vagy csalódott, vagy egyszerűen közli velem, hogy ő nem kér ebből az egészből. Végül is... ha ez utóbbi lenne, talán még jó is hogy most derülne ki.
Viszont amilyen nehézkesen kezdek bele a vallomásba, úgy lep meg a reakciója. Vagyis hát hogy meglepett. Csak meglepett. Nem kezd el semmit számon kérni, sem felháborodni. Csak visszakérdez. Talán... némiképp nyugtat a tudat, hogy ezt viszonylag természetesen fogadja. A kérdésére bólintok, mint ha csak ezzel tudnám megerősíteni, hogy tényleg így van. Igen, van egy fiam, már ezt egy ideje el kellett volna mondanom. Csak akkor ütött be a krach. És az egész minden felborult, esélyem nem volt. Hisz még azt sem tudtam megmagyarázni, hogy én mit miért teszek, és mi igaz meg mi nem.
- Nemsokára. Már motoszkált a fejemben, hogy talán már eltelt annyi idő, hogy nyugodtan mondhatnám, viszonylag egy stabil kapcsolathelyzet állt elő. - válaszolok a kérdésre amolyan elgondolkozó ábrázattal. Ahogy feldereng, vele kapcsolatban jön az összes többi emlék is, amik még csak pár hetesek. Mennyire más most a helyzet. Mindaz ami akkor volt gyakorlatilag szertefoszlott, mint ha csak valami álomkép lenne és épp azért küszködök, hogy azt visszahozzam.
- Mystic Fallsban. - adom az egyértelmű választ. De érzem, hogy ez mind nem elég, de nem csak hogy nem elég, de kétértelmű is.
- Amolyan hétvégi apuka vagyok... Az anyjával gyakorlatilag annyit beszélek, amennyit szükséges. Én pedig megelégeltem ezt az állapotot, elhoztam ide magammal a gyereket.





Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Szomb. Jan. 18, 2014 11:14 pm


Claudio & Chloe



Őrület, mennyire pocsék látni tekintetében a fájdalmat, ahogy beszélek hozzá. Főleg, mikor a bizalmi kérdésről van szó. Ez vagyok én. Nem szeretek fájdalmat okozni másnak és, ha sikerül is -akár jogosan, akár nem-, szemétládának érzem magam utána. Most is, hiába tudom, hogy megérdemelné azt is, hogy a képébe vágjam a csokrot és öntsem még le a kólámmal is, de nem tudnám megtenni. Olyan sok rossz pillanatot nem okozott nekem, sőt. Túlon túl szép volt minden.
Igazából saját magamra haragszok a legjobban, amiért megvezettek és én gyanútlanul hagytam. Azt hittem, legalább magamban megbízhatok, de úgy tűnik tévedtem.
A legjobb, hogy abban maradunk, átgondolok mindent és majd beszélünk. Ez aféle kiskapu mindenképp. Ha úgy döntök, hogy vége, akkor azt is mondhatom, ha pedig úgy döntök, hogy próbáljuk meg újra, akkor azt. A legjobb lehetőség most azt hiszem, mert nem akarom elkapkodni a választ.
A búcsúmtól meglepődik, ezt látom rajta, de nem próbál meg visszatartani, amiért hálás vagyok. Túl kínos már ez az egész, ezért is látom jobbnak, ha most megyek. De aztán, mikor épp a kocsim ajtaját nyitom, kirongyol és megáll mellettem. Homlokráncolva hallgatom, mit is akar, majd becsukom az ajtót és bólintok, hogy rendben van, figyelek. Kíváncsi vagyok, mivel tud előhozakodni.
Aztán... csak pislogok, mint hal a szatyorban vagy, mint egér a lisztes zsákban vagy nem is tudom, mi a legjobb hasonlat ehhez. Van egy fia?!
-Egy fiad?- ennyit tudok magamból kipréselni, aztán csak lesek rá. Nem vagyok dühös és nem érzem magam átverve sem. Inkább... meglepett ez az egész. Van egy fia, akit meg sem említett, bár ezt még talán meg is tudom érteni, miért. Gondolom, nem akarta belekavarni a gyerekét, hiszen ilyenkor esélyes, hogy az a nő, akivel működik a dolog, az a gyerek... nevelőanyja lesz? Én?! Mint anyuka?!
-Hát ez... nem is tudom mit mondjak. Mikor mondtad volna el egyébként?- kérdezem, de cseppet sem számotkérően. Nem korholom most vagy bármi, hiszen az ilyesmit jól át kell gondolnia. Az érdekel, mikor érezte volna azt, hogy elég komoly köztünk minden ahhoz, hogy elmondja.
-Hol van az anyja?- bukik ki belőlem a következő kérdés, és még az is megfordul a fejemben, hogy Claudio esetleg házas, csak ezt sem mondta el. Ez a pasi sok meglepetést tartogat még, az biztos.

Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Szomb. Jan. 18, 2014 11:01 pm


chloe & claudio


“Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.”


Nos igen... ettől az egytől féltem én is. Hogy ez a bizalmi kérdés mennyire fogja őt megingatni. Nem volt kérdés, hogy csalódik bennem, viszont fogalmam sincs, hogy mekkora a kár, amit így helyre kellene kupálnom. De nem fogok megfutamodni, ezt az egyet semmiképp. Kezdenék a kérdésére tiltakozni szinte azonnal csuklóból. Nem, eszem ágában sincs ilyet tenni. Nem akarom sem átverni, sem megvezetni.
- Nem titkolóznék. De gondolom jelen esetben ennek annyi értelme van, mint hogy azt mondanám, sárga az ég. - rázom meg a fejem, de nem csinálok semmit, csak szépen lenyugszom. Talán nem annyira rossz a helyzet, mint az imént tűnt. Érdekes, nyoma sincs már annak a gúnynak az arcán, amit az előbb láttam rajta. Megértem, hogy haragszik, és azt is hogy okkal. De én nem akartam vele szánt szándékkal ennyire kiszúrni. Még akkor sem, amikor mindez elkezdődött. A legkíméletesebben akartam megoldani a dolgot, csak hát beleestem a saját csapdámba.
Nem remélek sokat amikor a kis kártyáról felpillantok. Megvetésre, gúnyra számítok. De mégsem azt látom. Hanem hogy még egy bonbont megesz. Ez jóra utalna? Akárhogyan nézem is azonban ezt, hogy még mindig látok némi reményt, akkor is rossz érzésem támad. Vagyis hát inkább elszomorodok egy picit. És ez a tekintetemen is látszik, főleg ahogy azt magyarázza, neki időre van szüksége. Adok én azt neki annyit, amennyit csak szeretne. Ne ezen múljon. Csak akkor mondja meg, hogy érdemes-e reménykednem valami pozitív irányú változásba, vagy nem. De mindezt nem mondom ki.
- Rendben... gondolkozz. Aztán beszélünk. - bólintok végül, haloványan elmosolyodva figyelem ahogy feláll az asztaltól. A puszin némiképp meglepődök. Idefelé egyet sem kaptam, most pedig adott magától. Olyannyira meglepett, hogy csak én felejtem el viszonozni hasonlóképp az arcára. Még mindig csak figyelem, amikor a pulthoz megy fizetni, majd elindul. Csak akkor jut eszembe egy apróság. Ha már bizalomról van szó. Előkapom a pénztárcát és sietve lerakom az üdítő árát az asztalra. Majd Chloe után indulok. Még pont odakint el is csípem.
- Várj egy kicsit... ha már a bizalomnál járunk... azt hiszem egy apróságot nem árt ha tudsz rólam. - kezdem kicsit zavartan. Zavartan, és kicsit bizonytalanul. Ugyanis fogalmam sincs, hogy ennek hallatán mit fog reagálni rám. Csak remélni tudom, hogy nem rontom vele irdatlanul az esélyeimet.
- Még egy valamit nem mondtam el. Ami eléggé kihat az életemre, főleg amióta ideköltöztem. Nem élek egyedül. Van egy fiam.





Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Szomb. Jan. 18, 2014 8:44 pm


Claudio & Chloe



Tekintetem durván az öbébe fúrom és nem eresztem, miközben hozzám beszél. Igen. Gyanítom ez volt a terve, de mégis honnan tudhatnám, mikor fog még ilyet csinálni? Megcsalna és úgy lenne vele, hogy inkább nem mondja el, hanem eltusolja? Megöl valakit és ugyanez a teendő? Esetleg kiderül, hogy a megcsalásból gyereke is születik és azt is inkább eltusolja? Ez nem így működik.
-Ha akkor elmondod Claudio és normálisan levezeted, nem pedig nekem kell szembesülnöm vele egy alapból idióta és rohadtul felzaklató helyzetben, akkor talán duzzogtam volna egy ideig, de nem gondollak egy utolsó rohadéknak. Ez viszont... mi mindent lennél még képes eltusolni? Hogy bízhatnék meg benned ezek után?- pillantok rá őszinte tanácstalanságomban, mert komolyan fogalmam nincs erről. Tegyük fel, hogy eldobom a büszkeségem és a karjaiba omlok nagy szerelemmel meg minden. És utána? Leshetné, ahogy egy paranoiás tyúkká változok, aki átnézi a telefonját, a leveleit, a laptopját és mindent. Követi vagy magányomozót fogad, mert képtelen benne megbízni. Ezt akarná? Kétlem.
Viszont a meglátása után egy apró félmosoly megjelenik az arcomon. Igaza van, látszik, hogy ismer. Semmibe nem venném, ha zokogva esedezne nekem. Az a férfi szédített el, akit megismertem benne. A határozott, erős, birka türelmű de mégis tiszteletreméltó pasi, aki úgy tud romantikázni, mint egy regénybeli lovag, de mindezt nem csinálja úgy, hogy piszok nyálasnak tűnjön. Az a pasi mindent tenne, csak nem térdelne le. Nem is vártam, hogy megtegye.
Mikor felolvassa a kártyát én komolyan bólintok egyet, hogy értettem, felfogtam a szavait. Ennek örömére veszek is egy újabb bonbont, majd elgondolkodva kibontogatom és bekapom azt is. Jól ismer. Tudja, hogy egy kis csoki lenyugtat. Nem azért, mert csokizabáló szörnyeteg vagyok, hanem mert elvonja a figyelmem és az édes íze arra emlékeztet, hogy nekem se kell dühöngő vadállatnak lennem.
-Nem tudom, mit mondhatnék Claudio. Nekem ez így nem menne. Időre van szükségem.- csóválom végül a fejem és tanácstalanul vállat vonok, miközben halkan ecsetelem, mi is jár épp a fejemben. Csak a végén lesek fel rá, majd fogom a virágot, kicsúszok az ülésről és megállok mellette.
-Köszönöm a virágot és... sajnálom.- hajolok le, hogy adjak egy puszit az arcára és komolyan nekem fáj a legjobban, hogy elindulok előbb a pult majd az ajtó felé, mert a kis hang bennem végig azt sikoltozza, hogy "takarodj vissza és csókold meg", de képtelen vagyok rá. Át kell gondolnom mindent és le kell nyugodnom. Rendezni magamban a dolgokat, addig pedig nem akarom öt se szédíteni vagy az idejét rabolni. Így a legjobb.
A számlát -még mielőtt akadékoskodhatna- kifizetem, majd az ajtó felé indulok, de visszapillantok rá.
-Talán, még találkozhatunk majd. Hívni foglak, rendben?- pillantok rá kissé bizakodóbban, mint nem rég, mert tervezem, hogy talán rendbe hozunk mindent, de ezt magammal kell előbb lemeccselni.

Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Szomb. Jan. 18, 2014 8:27 pm


chloe & claudio


“Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.”


Nem tetszik, ahogy a kérdésemre csak elröhögi magát. De úgy általába véve semmi sem tetszik, amit tesz, mond, vagy úgy egyáltalán alakul. Úgy érzem szép lassan ki leszek itt véreztetve, hogy megfelelő elégtételt vegyen. Elhiszem, hogy rosszul esett neki mindez. De pont ezért nem akartam elmondani neki, mert úgy hittem megúszom. A röhögését hallgatva tekintetem inkább a poharamra szegezem. Érzem, az állkapcsom megfeszül, ahogy a fogaimat szinte összepréselem. Zavar és bosszant is ez az egész helyzet. Most már cseppet sem ülök olyan lazán, mint tettem azt az imént. Helyette most én fonom össze a karjaimat és a poharat fixírozom. Egészen addig, amíg meg nem szólal. Próbálom rendezni az indulatokat magamban, amik épp a felszínre próbálnak törni. Nem, nem adom meg neki az örömöt, hogy még elveszítsem az önuralmam. Érzem így is, hogy csúszik ki a kezeim közül az esélyem és ez elég baj.
- Pont ezért nem mondtam el. Mert akkor is ugyanezt mondtad volna, hogy mekkora egy seggfej vagyok. Az én helyzetembe belegondoltál? Sokáig őrlődtem ezen, hogy elmondjam-e. De nem akartam kockáztatni. Azt gondoltam majd szépen elsimítom az ügyet és minden rendben lesz. Lehet eleinte a szándékaim nem egészen azzal az indíttatással kezdődtek, mint kellett volna. De már akkor is tetszettél az elejétől fogva. - kész, kezdődik a megadás. Nem akarok megalázkodni neki, mint egy pincsikutya aki mindent elkövet hogy jó öleb lehessen a végén. Főleg azok után nem, amit mond.
- Ha itt és most térden csúszva könyörögnék neked, hogy felejtsük el, akkor a büdös életben nem tartanál másnak, mint egy szánalmas pacáknak. - ezzel a húzással úgy érezném, hogy nem férfi módjára cselekednék. Az ilyen fajta lealázkodás nem az én asztalom, ha csak így lenne módja, akkor eleve elvesztettem a tekintélyemet. Már ha még van. Némileg kell lennie, hisz azért is szeretett részben, mert olyan vagyok amilyen. Mert ebben az egyben biztos vagyok, teljesen egy hullámhosszon voltunk végig. Sajnálom, hogy a végére idáig jutottunk.
Belekortyolok az italomba, egyben le is húzom mindet. Közben Chloet figyelem, ahogy kifelé nézeget. Majd a bonbon felé nyúl, levesz egyet róla és megeszi, miközben a kártyát elém tolja. Most van az a pont, hogy nem tudom ezzel mi a szándéka. Vajon tényleg komolyan gondolja, enyhül, vagy csak szórakozásból teszi és egy jót akar röhögni rajtam? Leteszem a poharat az asztalra és kissé ódzkodva, bár felemelem a kártyát és felolvasom.
- "Csak annyit mondhatok, őszintén sajnálom. Ennyire tüskés nem akartam lenni. Megértem ha haragszol rám, ha az ajándékot nem is fogadod el, legalább használd idegcsillapítóként." - úgy olvasom fel, amilyen hangulattal írtam is. Azt legalább mindenképpen szeretném visszaadni neki. Aztán csak visszarakom a kártyát az asztalra és felpillantok Chloera.





Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Szomb. Jan. 18, 2014 7:08 pm


Claudio & Chloe



Kérdése hallatán felröhögök. Rendesen, igazian, őszintén felröhögök. Miért is kellene elárulnia, hogy vadász? Ugyan miért? Mintha én most köpném majd el neki, hogy egyébként bérgyilkos voltam két éve. Mi az Istent nem lehet megérteni azon, hogy szerintem ez igenis fontos információ lett volna. Na de nem is ez az info legfontosabb része. Sokkal inkább az húzott fel, hogy az elejétől kezdve rohadtul nem volt velem őszinte.
-Tudod jól, hogy nem erre gondolok.- mosolygok megint olyan nyájasan, de most csupán azért, mert tisztában vagyok vele, mennyire utálja ezt. Igen. Legyen csak dühös. Érezze magát megalázottnak, ahogy én. Érezze csak azt, hogy most én játszadozok vele és élvezettel teszem. Mert most ez a célom. Igaz, rövidtávú, mert nem vagyok egy gonosz rib*nc, aki ezt sokáig élvezné. Előbb-utóbb megsajnálom és talán én magam fogom nyugtatgatni, de jelen pillanatban semmi sem kielégítőbb számomra, mint látni, ahogy fortyog magában.
-Elejétől fogva azért voltam a célpontod, hogy elvezesselek a vámpírig. Én erre gondolok, Claudio és arra, hogy minden kis apró gesztusod azzal a céllal indult el hozzám, hogy kiszedj belőlem bizonyos információkat. Alattomos féreg voltál. Igen. Egy aljas szemétláda, aki kihasznált és megvezetett. Még csodálkozol, hogy haragszok? Hogy képtelen lennék elhinni, hogy akármennyire is megbántad?- tekintetem úgy hatol az övébe, mintha egy vérszomjas párduc nézne farkasszemet áldozatával. Most jött csak elő belőlem az igazi harag. Eddig elnyomtam magamban és próbáltam normális, érzéki és visszafogott nő lennie, de nem. Nem hagyom magam újra belecsábítani ugyanabba a csapdába.
-Talán, ha térden csúsznál előttem zokogva, akkor elhinném, hogy annyira nagyon hiányzok és kellek neked. De most... így még mindig úgy fest az egész, mintha vissza akarnád szerezni a játékszered, amit aztán csaliként használhatsz egy nagy vadhoz.- sziszegem dühösen és jócskán vissza kell fognom magam, hogy ne vágjak rá a végén az asztalra egy erélyeset. Nyugtatásul végül inkább, csak kibámulok az ablakon és a hajamba túrok. Lehet, hogy ehez a találkához inkább egy sötét erdei tisztást kellett volna keresni. Ott már fel is képeltem volna... minimum.
Sóhajtok egy nagyot, ezzel is kiengedve a felgyülemlett feszültséget, majd ismét nyájasan rámosolygok. Tekintetem az arcára szegezem, de kezemmel elő halászok egy kicseszett bonbont, majd miután azt kibontogatom és érzékien bekapom, a kártyát lefektetem az asztalra és Claudio elé csúsztatom.
-Olvasd fel, kérlek.- pillantok rá komoly arccal és most ez kivételesen nem az aljas rib*nc énem, aki egy pillanatra előkúszott az imént. Valóban kíváncsi vagyok, mit akart üzenni és szeretném az ő szájából, az ő hazug ajkai közül hallani a szavakat. Azokkal az ajkakkal, amelyek olyan hihetően tudtak lázasan és vágyakozva csókolni. Piszok szemétláda, hogy még most is úgy tereli a gondolataimat, hogy az jusson eszembe, mennyire fel tudott tüzelni seperc alatt.


Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Szomb. Jan. 18, 2014 6:48 pm


chloe & claudio


“Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.”


Egy gondterhelt sóhaj. Ennyi a reakcióm a flegmaságára. Noha már tapasztaltam ezt meg, most még kicsit jobban is érezteti. Gyanítom direkt. Ennyire utálna? A telefonban még némiképp normálisan beszélt. Mint ha tényleg hajlana a megbeszélésre és a békülésre. Ha így alakul a beszélgetés, sok esélyt nem látok ennek az egésznek. De még kiderül, mi lesz. Azt tudom, hogy ha most elkezdek én is felháborodni, hogy azért örülnék, hogy nem úgy kezelne mint egy utolsó vadbarmot, azzal csak olajat öntenék a tűzre. Meg nincs is jogom háborogni, én hívtam ide és most eljött. Már ennek is örülnöm kellene. De a fenébe, nem örülök ennek. Többet akarok elérni és igen, a türelmem nem épp az erősségem most. De kénytelen leszek jó pofát vágni ahhoz, ahogy kezel engem.
Bosszússágomat inkább a poháron töltöm le. Ahogy azt kezdi ecsetelni, micsoda véletlen, hogy én is itt lakok, inkább csak nagyot kortyolok a kólából. Igen csak nagy erőfeszítésembe telik, hogy ne akarjam a kezemben szétroppantani a poharat. Bosszant, ahogy megnyilvánul. Nem szabadna csak úgy beletörődnöm. Viszont azzal csak bennem szítja az indulatokat, ahogy olyan nyájasan elmosolyodik. Ne, csak ezt ne. Kezd gúnyosba átfordulni és azt nagyon jól tudja, hogy utálom. Egy valamiben mindenképp őszinték voltunk egymáshoz, és ez az, hogy nem játszottuk meg magunkat bizonyos helyzetekben. Tudom milyen szeszélyes, mire harap és mi a gyengéje.Ahogy ezt ő is rólam többé kevésbé. De amíg én nem kezdek el visszaélni a gyengeségével, amivel gyanítom nem is tudnék mert elég vehemensen haragszik rám, addig ő szerintem szívesen elérné, hogy lásson kiborulni.
- Nem lettél átvágva. Pusztán nem mondtam el valamit. Miért kellene elszámolnom arról, hogy öt évvel ezelőtt még valamikor vadász voltam? - kérdezem kissé értetlenül. Oké, lehet jobban tettem volna ha beavatom a múltam egy igen csak meghatározó vonalába. De pont ahogyan arról sem beszéltünk soha az életben, hogy kinek hány afférja volt már, így ezt sem tartottam említésre méltónak.
- De csak te látod így. Közel sem ez történt. Oké, azt elismerem és sajnálom is, hogy nem szóltam arról az alakról. És hogy eleinte tényleg ez érdekelt. De elfeledkeztem róla egy ideje. Azért nem tudtam lerendezni normálisan. Tudom, nem hat meg mindez. De azt leszámítva, hogy volt ez az aprócska dolog, minden őszinte volt. De tudod mit? Add ki a dühödet, ha azzal jobb lesz.




Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Asztalok Szomb. Jan. 18, 2014 3:51 pm


Claudio & Chloe



Nem igazán értem, miért jobb neki, ha igazolom azt, amit már amúgy is tud. Persze, magamtól a büdös életbe nem közöltem volna vele, hogy hol is vagyok de ugyebár, ha már kiderítette, akkor meg minek tagadjam. Viszont nem tudom ez mit változtat a helyzeten. Ettől még nem fogom beengedni a lakásomba, ha megjelenne nekem az ajtó előtt. De nem ám. Valószínűleg ajtót se nyitnék.
-Hát most hallottad.- vágom rá nem törődöm módon, közben vállat is vonok. Igazából, sok kedvem nincs ehhez a beszélgetéshez. Azt se tudom már, minek mentem bele. Semmit nem változtat a helyzeten a magyarázata, mert jelen pillanatban ellenségként pillantok rá. Talán, csak egy picivel másabb a szememben, mint az a vámpír, aki az életemre akar törni. Igazán picivel, hiszen ő is az életemre tört. Semmi mást nem csinált, csak felbolygatta a nyugodt kis életemet, a megszokott költözködésemet na meg az érzéseimet. Mert én kedveltem. Valóban kedveltem és úgy éreztem, végre akadt valaki, aki miatt érdemes kitartanom. Erre ...
-Micsoda véletlen.- közlöm, mikor elmeséli, hogy lényegében a munkája miatt van itt, de nekem ez valahogy kissé hihetetlen. Mintha máshol nem lehetne rá szükség. Francért nem tudott valahol Kentuckyban kikötni? Egyedül csak azt remélem, hogy a város túlsó felén él, és nem arra, amerre én. Az lenne csak hab a tortán. Nyami.
Folytatásképp a tévéről kérdez, de választ nem is vár rá. A komolyabb téma felé tereli a beszélgetést, aminek tényleg örülök. Annál előbb végzünk itt és mehetek haza levezetni a bennem tomboló ideget. Valószínűleg elmegyek majd futni az erdőbe. Az kell most nekem. Lestrapálni magam szépen, hogy ne tudjak gondolkodni se.
-Akármit is hiszek, nem változtat a tényeken, hogy át lettem vágva.- fordítom picit oldalra a fejem, arcomon pedig megjelenik egy nyájas mosoly. Miért gondolja, hogy képtelen vagyok kinézni belőle, hogy átvágott? Bárki képes ilyesmire a cél érdekében, már pedig az ő célja az volt, hogy levadássza a vámpírt.
-És tudod, az sem hat meg, ha közben esetleg éreztél irántam valamit. Ettől függetlenül hazudtál és hetek múltán is vígan eljátszottad a cuki kandúrt, holott vártad a pillanatot titokban, mikor csap le rám az a dög. Nincs mit szépíteni ezen Claudio. Ha annyira érdekeltelek volna, mint állítod, akkor tiszta vizet öntöttél volna a pohárba és nem titkolózol tovább.- sziszegem az arcába most már igazán kieresztve a dühömet, a sértettségemet, a megalázottságomat. Borzalmasan fáj, mennyire naiv és vak voltam.


Vissza az elejére Go down



Ajánlott tartalom
welcome to my world




TémanyitásTárgy: Re: Asztalok

Vissza az elejére Go down

Asztalok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
world of mysteries :: Színház az egész világ :: New Orleans városa :: Francia negyed :: Rousseau's bar-