Valamit elvesztettem irányába, és ezt nem tudtam nem elnyomni magamba. A töretlen hitem felé megingott, kétely férkőzött be elmémbe, ahogy egyre jobban belelovalltam magam a dologba. Ezer évnyi tűrés, megbocsájtás után pont most tört össze bennem minden. Engedtem a kételynek, a bizalmatlanságnak, minden haragnak. Fájt az, hogy a testvérem ezer év után is azokat nézte a legnagyobb ellenségének, akik mellette álltak. Perpillanat ez én voltam azzal, hogy egykor megigéztem az őrült barátnőjét. Eleinte nem is tudtam, mit teszek. Csak meglepve tapasztaltam, hogy Aurora azt tette, amit akartam, és az agyam gyorsan kapcsolt. Képes voltam megigézni egy másik kényt, ami tökéletes időben jött elő. Haraggal, és nem bántam meg. Aurora soha nem illett Niklaus-hoz. Őrült volt, kiszámíthatatlan, pontosan olyan, mint a bátyja. Jól tettük, hogy megigéztük őket, hogy eszközként használtuk fel őket a családunk védelme érdekében. Ezt kellett tennünk, hogy mi menekülhessünk, és ugyanúgy tennék most is, ennyi évvel a hátam mögött. Tudtam, hogy veszély közelgett, hogy itt voltak a városban, tudtam, hogy magukkal hoztak valamit, amit el kellett pusztítanunk, és azt is elismertem, hogy a fivérem mellett kellene állnom. Niklaus a legrosszabbkor választotta azt az opciót, hogy felbosszant, hogy maga ellen fordít. A legrosszabbkor, de mégse tudok ránézni. Nem ment. Legszívesebben ütöttem volna, hogy kitöltsem rajta az összes létező, és nem létező haragom, de megálltam egy pillanatra, hogy őt nézzem. Szánalom, és megvetés. Ezt éreztem, ez ült ki arcomra, amit nem akartam elrejteni. Most nem. - Niklaus, komolyan egy ezer éve történt probléma miatt akarsz keseregni? Szívességet tettem neked! - köptem elé a szavakat gúnyosan. Hogy szavaim mennyire tükrözték a gondolataimat? Mondhattam azt, hogy száz százalékosan. Megszabadultunk tőle, de nem csak Aurorától, hanem a két másik jómadártól is. Mára már gyűlöltem őket, és ez nem fog változni. Sokkal fontosabb volt a családom, és mindig őket fogom választani, de most nem megy, most csupán egyet akartam. Klaus végre ismerje be a hibáit. Természetesen ez hiú ábránd, soha nem következhetett be, mert Klaus nem olyan. Ő inkább mar, mint bocsánatot kérjen valaha is. - Trükk? Legyen! Ha te ezt gondolod, járj magad utána, nem tartalak vissza! - Nem fogom győzködni. Megkérdőjelezett ilyen komoly dologban, én pedig belefáradtam abba, hogy győzködjem őt. Nem engedhetném ezt, de sajnos nem tudtam vele egy levegőt szívni, csak elmenni. Azt kellett tennem, mert a végén égni fog a fél város, ha jobban belemegyünk ezekbe a piszkos dolgokba. Hangja visszatartott, nem engedett, már mozdultam, hogy magára hagyjam őt, de nem tette. Helyette átkozott szavakkal célzott meg engem. - Pontosan tudom, hogy a magány rémít meg, fivérem, hogy végül én sem maradok majd melletted, ahogy mindenkit elüldöztél! Nem adom meg azt az örömöt, hogy a megbocsájtásom kiérdemeld! Nincs többé - próbáltam szavaimmal kifejezni azt, amit eddig tetteim mutattak csupán. Azt akartam, hogy hallja, hogy érezze a súlyát. Mert ez nem csak kettőnkről szól már. Hanem Rebekah-ról, Hope-ról és az anyjáról is. Az életünkről, a békéről, mert annyi ellenfelet szereztünk az évszázadok folyamán, hogy nem nyugodhattunk. Össze kellett volna tartanunk, de nem voltunk rá képesek. Niklaus ismét éket vert közénk, ráadásul élvezettel tette. Csalódtam? Piszkosul. Újra és újra csalódtam benne. Szavaira nem reagáltam, a múltat felemlegette, de nem akartam. Ez már a múlt volt, Niklaus folyton ezt tette, ha vesztésre állt. Felhozott valami olyan dolgot, amiről azt gondolta, igazolhatja azt, hogy miattunk lett rossz, jelen esetben miattam. A karó elől elhúzódtam, de nem voltam elég gyors, két bordám között fájdalmasan hatolt át, éreztem a szilánkfait a húsomban. Felordítottam, majd kihúztam a tőrt, és Niklaus felé indultam. Ha sikerült, akkor a lökésemnek hála keresztülrepült a szobán. Ha nem jártam sikerrel, az öklömmel támadtam rá, majd hátrálva kiegyenesedtem. - Ha nem hagyom, hogy kikötözzön, ha nem segítek neki, már halott lennél, Niklaus! Még mindig nem fogod fel igaz? Azt hiszed, én vagyok a legnagyobb ellenséged, holott te magad vagy, aki megnehezíted az életed! Azt akarod, hogy a lányod ezt lássa? Hogyan zárkózz be, hogyan légy magad ellensége, hogyan gyűlöljön meg a világ? Mert ha igen, akkor sajnálom, nem asszisztálok tovább az önpusztító életedhez! - Szavaimban lemondás csengett, és ha nem is direkt, de a mögöttes tartalom ismét csak azt jelezte, hogy feladtam. Már nem láttam esélyt a javulására, és ha én nem tettem, akkor senki. Tudtam, hogy akart valamit közölni velem, de ehelyett belement ebbe a nevetséges küzdelembe, melyet egyikünk sem nyerhetett meg, ezért hátat fordítottam neki. - Elköltözöm! Elérted a célod! - lehajtottam a fejem. Egyszerre gyűlöltem és fájt, ami történt. Mégsem mozdultam, csak verekedni nem akartam tovább. A sebeim begyógyultak, kivéve a harapását. Az elmúlt időben többször ajándékozta nekem eme fájdalmakat, ok nélkül. Nem számítottam a vérére, a mérge nem ölhetett meg engem, de ő sem számíthatott arra, hogy mellette állok majd.
In the end we're left infinitely and utterly alone
Elijah talán rájött, hogy a töretlen hite felém teljesen értelmetlen, és felesleges időpazarlás. Évek óta próbálkozik vele, hogy hasson rám, hogy végre észhez térjek, mintha ez valamiféle életcélja lenne. Azonban idejét sem tudom már, mikor kerültünk utoljára ekkora összetűzésbe, és be kellett látnom, hogy ez nem egy egyszerű összezörrenés. Minden egyes szót komolyan gondolt, ami valahol mélyen megrémített. Ki akartam állni az igazamért, és nem akartam hagyni magam, bár legszívesebben megállítottam volna. El akartam neki mondani, hogy hatalmas bajba vagyok, amiből valószínűleg nem fogok tudni kimászni egyedül. Segítséget akartam kérni tőle, hiszen jó ideje először rettegek attól, mi várhat rám. A büszkeségem viszont nem hagyta, hogy ezt meglépjem. Helyette inkább hagytam, hogy olyan dolgokat vágjon a fejemhez, melyekkel fel tud bosszantani annyira, hogy aztán kíméletlenül árthassak neki. Ezzel legalább sikerült levezetnem a feszültséget. - Nem az a fontos, hogy ő megkeresett-e, vagy sem. Ne próbáld kihúzni magad ez alól! – Mordultam rá. Próbáltam állni minden egyes támadását, és amint alkalmam adódott rá, viszonoztam is. Tudtam, hogy nem ez a legjobb időzítés egy családi viszálynak, de Elijah túl messzire ment azzal, hogy képes volt nekem esni. Arról nem is beszélve, amiket a fejemhez vágott. - Tessék? – Kérdeztem szinte alig hallhatóan, miközben rándult egyet a szemöldököm, ahogy eljutott az agyamig, amit bátyám mondott. – Ez megint csak egy trükk? Meddig akarod még ezt folytatni? Vállald a felelősséget, Elijah, és ne hárítsd másra. – Kicsit ingattam a fejem, miközben grimaszoltam is neki csak, hogy érezze a felé irányuló megvetésemet és szánalmamat. – Te sem vagy jobb nálam. – Ejtettem ki a szavakat lassan, artikulálva a számon. Nem szorult különösebb magyarázatra eme kijelentésem, hisz nem rég anyánk pont azt mutatta meg neki, hogy ő sem akkora szent, mint amilyennek tartja magát. – Nincs jogod ítélkezni felettem, ahogy a tetteim felett sem – vágtam még a fejéhez gúnyosan. Ezek után pedig bűntudat nélkül képes voltam bőrébe mélyeszteni fogaimat, és már izgatottan vártam a szenvedése nyújtotta szórakoztató perceket. Bevallom, nyomorultul éreztem magam azok miatt, amiket Elijah a fejemhez vágott, de ezt semmiért sem mutattam volna ki, még akkor sem, ha tudtam, hogy tisztában van vele, mennyire mélyen érintenek a szavai. - Valóban így gondolod? Félek, hogy egyedül maradok? – Kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. - Azt az egy dolgot bánom csak, hogy kihúztam belőletek azt az átkozott tőrt – mondtam neki rezzenéstelen arccal, és abban a pillanatban teljesen komolyan is gondoltam, viszont tudtam, hogy a düh elborítja az elmém, és nem hagyja, hogy tisztán gondolkozzam. Ahogy végignéztem, hogy ledobja a zakóját, egy sejtelmes félmosoly bújt meg az arcomon, mert úgy tűnt, most kezdődik csak igazán a szórakozás. Egy részem pedig alig várta, hogy egy újabb ütéssel a padlóra küldhessem. - Bármikor kiléphettél volna azon az ajtón, mégsem tetted. És tudom, hogy ezek után sem fogod, mert te is épp annyira egyedül lennél, mint én. Ezt pedig te sem akarod – nevettem fel kicsit gúnyosan, miközben próbáltam védekezni a támadása ellen. Bárhogy is próbáltam felé azt mutatni, hogy hidegen hagy mekkora bizalmat fektetett belém az elmúlt évszázadok során, hogy hányszor megbocsátott nekem, mindketten tudtuk, hogy ez nem így van. Sok mindent köszönhetek Elijah-nak, de ezeket soha nem fogom neki elmondani. Az nem én lennék. Amíg ő közelített felém a karóval, csak álltam ott egy helyben, és vártam. előbb akartam támadni nála, megfogni a karját, hogy átfordíthassam felé a karót, de cserbenhagyott a gyorsaságom, s Elijah megelőzött. Mikor a fadarab az oldalamban landolt, felmordultam a fájdalomtól fogaim között sziszegve, majd fél kézzel reflexszerűen Elijah vállába kapaszkodtam. Nem sokkal később azonban elengedtem, hogy aztán megragadjam a karót, és kihúzzam az oldalamból. Egy gúnyos mosoly kíséretében emeltem rá a tekintetem újra, hogy ismét valami olyannal vágjak vissza, amiről tudom, hogy mélyen fogja érinteni. - És mi van azzal, mikor apánk vert, te pedig végignézted? Kértelek, hogy állítsd meg, mégsem tettél semmit. Emlékszel, mikor segítettél neki kikötözni, hogy anyánk meg tudja csinálni a varázslatot, amivel elnyomja a vérfarkas énem? Szinte könyörögtem, hogy ne hagyd nekik. Sosem álltál mellettem, amikor igazán szükségem lett volna rád. Talán most épp ezeket a tetteidet szeretnéd jóvátenni azzal, hogy próbálsz segíteni, ahol csak tudsz. De kicsit elkéstél, nem gondolod? Valószínűleg sosem váltam volna ilyenné, ha akkor kiállsz mellettem – szegeztem neki kegyetlenül a szavaimat, majd a „saját fegyverével” vágtam vissza. És ha sikerült a mellkasába szúrnom a karót, meg is forgattam benne, hogy még jobban érezze a fa által okozott fájdalmat.
Sokszor éreztem már gyűlöletet a fivérem iránt. Niklaus sokszor próbára tett, de nem csak engem, mindannyiunkat. Mégis, minden alkalommal kerestem a tetteire a magyarázatot, az okokat, próbáltam megérteni, és mellette állni. Próbáltam megbocsájtani, mikor a tőrrel átszúrta a szívem, és bár a bosszú mindig elhomályosította az elmém, valahogy elszállt a haragom, és ismét mellette álltam. Mert egy család voltunk, és fontos volt számomra a béke, és az ígéret, melyet ezer éve tettünk. Csupán pár szó, de mégis igyekeztem betartani. Sokszor ártott nekem, sokszor tett olyanokat, melyek miatt meg akartam ölni. Pár éve ki akartam tépni a szívét a helyéről, felégetni a testét, éreztem, ahogy a félelem egy pillanatra megdermesztette, és a szíve is kihagyott. A kezemben tartottam azt, ami élteti, én mégis élni hagytam, mert ígéretet tett, végül kiforgatva az ígéretét szúrt le a tőrrel. Gyűlöltem őt, mert kijátszott, mert azt gondolta, hogy ő eldöntheti, mi a jó nekem, nekünk. Kijátszotta az egész családját, mert félt, hogy egyedül marad, és most, mikor mellette kellene lennem, nem tudok. Képtelen vagyok. Megölte Giát, aki fontos volt nekem, aki újat mutatva rázott fel engem. Sokat köszönhettem neki, én pedig nem tudtam megvédeni őt, mégsem magamra haragszom. Niklaus elvett tőlem mindent, egész életemben ezt tette, és még most sem változott. Azt gondoltam, majd Hope elér nála némi változást, hogy ismét láthatom a fivérem, hogy ismét emberibb lesz. Tévedtem. Évszázadokat pazaroltam el arra, hogy megváltsam őt, hogy mellette legyek akkor is, mikor a józanész mást mond. Rebekah folyton bolondnak nevezett emiatt. Igaza lett volna? Most ezt érzem. Mert ismét kijátszott, és elvett tőlem egy számomra fontos személyt, ahogy Hayley-t is elvette. Ahogy Celeste-tet is miatta ölték meg. Nem szabadott volna annyiszor megbocsájtanom neki, és most nem is tudok. Tudom, hogy érzi, éreznie kell, hogy elszakadt a cérna, hogy nem bírom tovább. - Te is benne voltál abban, hogy megigézzük mindhármukat, hogy eljátsszák azt, hogy ők valójában mi vagyunk! Az igézés száz év után megszűnt, ő mégsem jött vissza! Ezek után van merszed engem számon kérni? - dühös vagyok, nem titkolom. Támadom őt, és nem vagyok kegyes. Az erőmet használom, hogy nagyobb fájdalmat okozzak neki. Nem akarom annyiban hagyni. Nem akarok vele egy levegőt szívni, de nem hagyhatom tudatlanul azok ellenére sem, hogy mit tett. Mégiscsak a testvérem, és nem akarom a halálát. - Aurora azt is elárulta talán, hogy összedolgozik Tristannal és Luciennel, hogy minket eltegyenek láb alól? Nem... Nem hiszem, hogy ebbe beavatott, nem igaz? Mert te nem látsz mást, csak magadat, nem nézel senkit, csak azt, hogy neked jó legyen, és mindezt felöltözteted a „Családért tettem” köntösbe. És még én vagyok a szánalmas! - nem mondta, de tudom, hogy ezt gondolja. Ismerem már, mint a tenyeremet, mégis támadok, és tudom, hogy képes lesz az előnyét ellenem fordítani. Felordítok. Ahogy belém harap, tudom, hogy miért teszi. Szíven ütötték a szavaim, de engem is az övéi. Engem vádol, mikor mindannyian beleegyeztünk abba, hogy megigézzük őket, mi pedig menekülés helyett végre megpihenhessünk. Önzők voltunk, és mindannyian belementünk ebbe a játékba, most mégis hárít. - Folyton csak hibáztatsz! Soha nem vállalsz felelősséget a tetteidért! - emelem meg a hangomat, már nem tudok tisztán gondolkodni. - Te SOHA nem cselekedtél a családért! Minden tetteddel ártottál, nem engedtél egy csepp boldogságot sem Rebekah-nak, sem nekem, mert attól féltél, hogy magadra maradsz! - oldalra döntöm a fejem egy elégedett mosollyal. Leveszem a zakóm és félredobom, mert nem hagyom ennyiben. Mert fájdalmat akarok neki okozni. Legalább akkorát, amekkorát ő okozott nekem azzal, hogy elvette tőlem Giát. - Milyen érzés, hogy ez most megtörténik? Hogy csupán azért maradok melletted, és csak addig, ameddig véget nem vetünk az ellenségeink ármánykodásának? - támadok. Hirtelen, és haragból. A szavaim kegyetlenül őszinték, és tudom, hogy csak úgy élhetjük túl, ha egymás mellett állunk, de ennél többre nem vagyok hajlandó. Egységben az erő, tisztában vagyok vele, de ez nem kötelez arra, hogy a későbbiekben eltűrjem a folytonos árulásait, és bizalmatlanságait. - Azt gondoltam eleget bizonyítottam azzal, hogy egyetlenként mindig melletted álltam - felsóhajtok. Egy szék kitört lábával közeledem felé, és ha sikerül, az oldalába állítom, ha nem, újból támadom, míg hátulról elkapom a torkát. Nem hagyom menekülni. Megérdemli, amit tőlem kap.
In the end we're left infinitely and utterly alone
Bár tisztában voltam vele, hogy nem lennék képes megváltozni, mégis úgy éreztem, hogy nem hiába vetettek belém hitet a testvéreim, főként Elijah. Én is észrevettem magamon azokat az apró jeleket, melyek ilyen reményeket váltottak ki a többiekből. Mégis úgy gondolom, hogy túl sok mindenen kellett már keresztülmennem ahhoz, hogy egy száznyolcvan fokos fordulatot vegyek. A nagy gonosz hibrid, akkor is ott van bennem, ha némi törődést mutatok mások irányába, és mindig ő lesz az erősebb fél. Azt is észrevettem már, hogy akárhogy próbálok jól cselekedni, az mindig visszafelé sül el. Vagy épp meg kell bántanom valakit ahhoz, hogy a tervem tökéletesen sikerüljön. Nem tudok megmenteni mindenkit, és el tudom dönteni, kik a fontosabbak számomra – ilyenből pedig nincs sok. Az önzőségem az egyetlen tulajdonság, ami látványosan fejlődött, hiszen az utóbbi időben nem csak magammal foglalkoztam, de ez lehet, hogy hiba volt. Elkezdtem ragaszkodni másokhoz, aminek nem biztos, hogy jó vége lesz, mert így csak még rosszabb lesz, ha végül ismét egyedül kell maradnom. Gondolataimból Elijah térített vissza, akinek szavai felértek egy gyomorszájba vágással. Egy pillanatra meg is dermedtem, mert éreztem, hogy ezt komolyan is gondolja. Mikor végeztem Gia-val, már akkor is sejtettem, hogy a bátyám majd a fejemhez vág dolgokat, és hogy többé ne számítsak rá, de ismertem annyira, hogy tudjam, pár nap alatt megnyugszik. Azonban abban a pillanatban valami megváltozott. Úgy éreztem, tényleg ez volt az utolsó csepp a pohárban, és végleg elveszítem Elijah-t. Az egyetlen személyt, akire még valahogy számíthattam. Nem volt időm ezen olyan sokáig gondolkozni, mert bátyám beszéd mellett cselekedett is. A fizikai fájdalom szinte fel sem tűnt, mert még mindig az előző mondata csengett a fülemben. Viszont nem állhattam csak úgy ott, nem hagytam annyiban, hogy Elijah rám támadt – én következtem. - Azért most mondta el, mert több mint ezer éve nem láttam, hála neked! – sziszegtem fogaim közül dühösen. - Elvetted tőlem, Elijah! – Tettem hozzá szinte már kiabálva. – Pontosan jól tudtad, mit érzek iránta, hogy mennyire szeretem, és te képes voltál ezt tenni velem! Ezek után ne merj nekem azzal jönni, hogy megöltem Gia-t. A hangom kezdett kissé remegni, ahogy válaszoltam neki. Kavarogtak bennem az érzések. Egyszerre voltam dühös, és szomorú. Végtelenül haragudtam Elijah-ra, hiszen ennyi idő után sem volt képes bevallani a tettét. Ha megtette volna, talán én is máshogy reagálok, viszont még erre sem volt képes, pedig ezer éve volt rá. Rengeteg idő. A következő kijelentését még csak válaszra sem méltattam, helyette az asztalra hajítottam, mikor láttam, hogy még egy ütést akar rám mérni. Aztán feltette a kérdést, amire ismét elborult az elmém. - Talán bevallanod az igazat, mikor láttad, mennyire magam alatt vagyok – mordultam rá. – Legalább ennyit tehettél volna, ha már annyira nemesnek tartod magad – a mondatom közben kicsit grimaszolni kezdtem jelezve felé, hogy mennyire undorítónak tartom a viselkedését. Egész idő alatt felnéztem Elijah-ra, azonban kezdett eltörpülni a szememben. Megváltozott a róla kialakított képem, valamint rájöttem, hogy ő sem teljesen az, akinek mutatja magát. Képmutatás az egész. Undorító. Szavai azonban kizökkentettek gondolataimból, és ismét átvette minden érzésem helyét a düh. Az egész valami ostoba érzelmi körforgásnak hatott számomra, és kezdett nagyon elegem lenni belőle, ahogy abból is, hogy bátyámat kell hallgatnom. - Minden, amit tettem a családért volt! – Üvöltöttem rá, mert úgy tűnt, hogy az évek során még mindig nem sikerült ezt felfognia. Azt hiszi, én nem hoztam áldozatokat? Hát nagyon téved. Ahogy abban is, hogy magamtól lettem ilyen. Szeretném, ha csak egyszer megértene végre valaki ebből az átkozott családból. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, így inkább csak nézelődtem egy kicsit jobbra-balra, miközben vettem egy mély levegőt, ezzel visszafojtva valamilyen érzelmi kitörést. Szerencsére bátyám nem hagyta, hogy elérzékenyüljek, mert beszéd helyett ismét felém közelített. Mielőtt eltalált volna, megragadtam a csuklóját, s az alkarjába mélyesztettem a fogaim. Mikor elengedtem, hátrébb léptem egyet kissé felemelt fejjel, de akkorra már vonásaim is visszaalakultak emberi formájukba.
Az élet egy halhatatlannak véget nem érő, tele szenvedéssel, veszteséggel és fájdalommal. Egy vámpír számára minden felfokozódik, mindent sokkal intenzívebben élünk meg. Ezer éven át menekültünk az apánk elől, ő Niklaust üldözte. Meg akarta ölni. Akkor még azt hittük, hogy azért, mert nem az ő fia, hanem azért, mert megölte anyánkat. Én mégis mellette álltam. Sőt, Rebekah is. Ő előbb érezte, hogy elég volt Klaus tetteiből, hogy normális, emberinek látszó életet akar. Halhatatlan életem során sokszor éreztem azt, hogy ismét ember akarok lenni, és mikor anyánk ezzel a lehetőséggel kecsegtetett, el akartam fogadni. Rebekah volt az, aki átvállalta ezt tőlem, hogy időt nyerjünk, hogy Klaus mellett legyek, mert szerinte ha valaki, hát én tudok rá hatni. Én nem így érzem. Az évek során, ahogy egyre távolodott az embertől, aki volt, olykor én is feladtam belül. Azt láttam, hogy nincs remény, hogy csupán nem létező dologba kapszkodom, és akkor, mikor már úgy éreztem, nincs tovább, Niklaus mindig bebizonyította, hogymég van miért küzdenem. Mellette kellett állnom, mellette álltam, mikor senki. Ott voltam vele, még annak ellenére is, hogy számtalan lépésével nem értettem egyet. Minden alkalommal megbocsájtottam neki, holott minden sejtem tiltakozott ellene. Ő a testvérem, a családom egy része, most mégsem hiszem, hogy van számára remény. Az, amit ma tett, rá jellemző, és nem biztos, hogy ennyire rosszul esne, ha nem Gia esett volna áldozatul a vérengzéséhez. Neki, aki semmiről sem tehetett. Fontos volt nekem. Én pedig azt éreztem, azt érzem, nem bírom tovább. Nem vagyok képes többé elviselni a viselkedését. - Nekünk nincsenek többé közös fontosabb dolgaink! - válaszolok feszülten. Többé már nem fogom vissza magam. Már nem érdekel, hogy ő a családom, hogy ezer éven át kiálltam mellette, mert nem megy. Azt mondják, egyszer mindenkinél elszakad a cérna. Sokáig tűrtem a tetteit, azt, ahogyan tönkreteszi az életemet. De elég volt. A haragom tettek formájában tör utat magának, nem szégyellem azt, amit kap. Megérdemli, azok után, amit ő ellenünk elkövetett a védelmünk nevében. - Elmondta? Milyen érdekes, hogy pont akkor tartotta fontosnak kitálalni az igazságot, amikor egymás mellett kellene állnunk, hogy legyőzzük az ellenségeinket - hangom hűvös, hiszen nem érzem magam hibásnak abban, amit ezer éve tettem egy nővel, aki ráadásul elmebeteg volt. És milyen különös, hogy pont most próbál éket verni közénk. Akkor, amikor össze kellene tartanunk. Akkor, amikor nem szabadna, hogy eltávolodjunk, mert együtt legyőzhetetlenek vagyunk. De Niklaus is rátett egy lapáttal. Ő maga lök el magától szándékosan, én pedig már nem akarom megérteni őt. Most nem fogok olyan könnyedén megbocsájtani, mert nem megy. Képtelen vagyok, hiszen már én sem látok esélyt a változásra. Már én sem tudok segíteni, és fáj, hogy ezer év után is azt gondolja, hogy elhagynám magára. De sejthettem volna, hogy ez lesz, tudnom kellett volna. Mint, ahogy azt is tudtam, hogy visszatámad. Hogy majd nem hagyja annyiban azt, hogy nekimentem. Képtelen vagyok tovább visszatartani az ezer éves haragot, amit eleddig elnyomtam. - Én csak téged védtelek! Aurora egy őrült húga volt egy erős őrülté, apánk pedig a nyomunkban volt! - ismét felé közelítek, hogy megüssem őt, ő pedig viszonozza, ahogy keresztül hajít a szobán. A fájdalom a testembe mar, mégis elhomályosítja a harag. - Mit kellett volna tennem? - tárom szét a karom, miután felállok a földről. Azt hiszem ez a harc nem ér véget ennyivel. Ahogy vádaskodik, fokozza bennem a dühömet, tekintetem rideg. Testtartásom feszült, kész vagyok a támadásra, ahogy a védekezésre is. - Minden gonosz tetted ellenére ÉN voltam EGYEDÜL, aki melletted állt! - emelem meg a hangom, kihangsúlyozva két szót. Azt hiszem ideje helyre tenni a dolgokat. - Nézz magadba! Csak egyszer, és rájössz - sziszegem, majd ismét felé indulok, hogy újabb ütést mérjek rá. Soha nem éreztem még ekkora haragot, soha nem éreztem még ennyire idegesítőnek Klaus viselkedését.
In the end we're left infinitely and utterly alone
Az utóbbi időben úgy érzem, mindenki kezdte komolyan elhinni, hogy maradt még bennem valami emberség, melyet csak elő kell hívni, és javulni fog a viselkedésem. Már az elejétől kezdve ostobaságnak tartottam ezt, hiszen tudtam, hogy képtelen lennék megváltozni. A paranoiám a részemmé vált, ami mindennek az okozója volt. Azok után, amit apánk elkövetett ellenünk, képtelen voltam bízni másokban. Rájöttem, hogy csakis magamra számíthatok, és minden egyes nap féltem attól, hogy valaki hátba fog szúrni. A saját testvéreimben is képtelen voltam megbízni, és ez kezdett egyre inkább tönkre tenni. A tökéletesre formált felszín alatt, valami törött van, amit lehetetlen megjavítani, ezt Elijah is észrevehetné már, hisz ő próbálkozik mindenki közül a legjobban. Hope születése valóban megváltoztatta az életem, és kész vagyok apaként viselkedni, hogy megóvjam őt mindentől, hisz életem legfontosabb személyévé vált. Mikor a karjaimban tarthatom, teljesen megváltozik körülöttem a világ, szinte a feje tetejére áll, ezzel pedig megszűnnek az aggodalmaim, félelmeim. Azonban ezek az apa-lánya pillanatok mulandóak, és hamar vissza kell térnem a valóságba, amiben ugyanaz a romlott hibrid vagyok, mint mielőtt megtudtam, hogy Hayley az én gyermekemmel terhes. Visszatérni a kerékvágásba számomra egyenlő volt a szabadsággal, hisz a hosszú évek alatt számomra minden átértékelődött. Ezer év alatt megváltozik az idő jelentése, s mióta vámpír vagyok, kiélvezem az örökkévalóságom minden egyes percét. Hozzám tartozik a sajátos feszültség levezetőként szolgáló vérontás is, mely annyi ember számára borzasztó és elfogadhatatlan. Ezzel talán képes vagyok bebizonyítani mindenkinek, hogy felesleges a megváltásomért imádkozni, főleg, miután olyanokat hallok, hogy már nem vagyok a régi, vagy érzelgőssé váltam. Ez már magában sértő, de belegondolni is rossz, hogy ez az ellenségeim fülébe jut. Aljas hazugság, mely árt a hírnevemnek, és megingatja a felépített félelmet, melyet eddig sikerült kiváltanom mindenkiből. Tökéletes alkalom volt erre a mai kis kalandom is, hiszen akikkel végeztem, mind ártatlanok voltak. Gia megölésével pedig Elijah-t is sikerült magam ellen hangolnom, aminek részben örültem, hisz ha az a hír fog terjedni, hogy a saját bátyám életét is tönkreteszem, visszaáll a rend. Azonban egyedül fogok maradni. Ám a második fele a dolognak már kevésbé félemlített meg; ismerve Elijah-t úgyis vissza fog jönni hozzám, teljesen mindegy, mit teszek. Mikor bátyám rám nézett, és feltette az első kérdését, szokás szerint nem tudtam kivenni arckifejezéséből, és szavaiból, hogy mire gondolt. Idegesítő egy tulajdonsága volt ez, de mindezek ellenére biztos voltam benne, hogy legszívesebben egy karót szúrna a szívembe. Ahogy abban is biztos voltam, hogy mérhetetlenül dühös rám. Éreztem, hogy kivételesen nem fogja sokáig visszafogni magát. - Nos, be kell vallanom, remek délutánom volt – válaszoltam egy széles mosollyal az arcomon. Mikor megfelelőnek találtam az alkalmat, úgy döntöttem, hogy a képzeletbeli tőrt, melyet a hátába szúrtam ideje megforgatni. Abban a pillanatban, hogy Gia szíve Elijah lábai előtt landolt, egy elégedett mosollyal kezdtem fürkészni tekintetét. Tudtam, hogy nem szép dolog ezt tenni, de tökéletesen kegyetlen bosszúnak tűnt azért cserébe, amit velem és Aurorával tett. - Valóban szórakoztatónak találom. Igazán értékelhetnéd te is. Bár egy köszönömmel is beérem, amiért eltüntettem az utolsó tényezőt, amely eltereli a figyelmedet a fontosabb dolgainkról, bátyám – céloztam ezzel a mondandója végére, de arcomról nem szűnt a mosolyom. Figyeltem a mozdulatait, és már akkor sejtettem, hogy készül valamire, mégsem tudtam időben kapcsolni, így az ütése egyenesen betalált, amitől majdnem hátra is estem, de sikerült pár hátralépéssel egyensúlyban tartanom magam. Ahogy szavait hallgattam, lassan megtöröltem az orrom, ahogy éreztem, hogy kicsordul a vérem. Tekintetemet ismét Elijah-ra emeltem, és végre láttam megcsillanni a haragot a szemeiben. Egy halvány, elégedett mosoly húzódott az arcomra, amiből tisztán látszott, hogy élvezem az egész szituációt. Esésemet a terem túlsó felében lévő lépcső állította meg, amibe sikerült csúnyán beütnöm a fejem, így kicsit felszisszenve próbáltam megtartani magam, mielőtt a földre estem volna. - Gia miatt vagy ennyire dühös? Miért nem mesélsz inkább arról, hogy tetted tönkre az Aurorával való kapcsolatomat – néztem rá akkor már a visszatérő dühömmel. - Az legalább igazi volt! Vámpírsebességemet felhasználva a következő pillanatban már bátyám mögött voltam, és hátulról átkarolva a nyakát, alkarommal szorítottam torkát, hogy ne juthasson levegőhöz. - Sosem álltatok mellettem! A többiek sem, és te sem, úgyhogy ne gyere nekem a családdal! – emeltem fel a hangom, majd megragadtam az ingénél fogva és az asztalra hajítottam, amiről az esés által sikerült lesöpörnie mindent, hogy a súlya alatt széttörő üvegekre, poharakra és tányérokra essen. A következő pillanatban már összevont szemöldökkel néztem rá kissé fújtatva, miközben elsötétült a tekintetem, és szemeim alatt megjelentek a megszokott erek. A düh ismét elárasztotta az egész testem, és alig vártam, hogy bátyám felkeljen a földről, és felnőttek módjára küzdjünk, addig, amíg valamelyikünk fel nem adja.
Évszázadokkal ezelőtt sok embert vesztettem el, akik fontosak voltak nekem. A halál ragadta el őket a legkülönbözőbb formákban. Elvesztésük fájt, örök nyomot hagyott, próbáltam elfeledni. Némelyiküket sikerült, de vannak olyanok, akiket soha nem felejtek el. Ezeket a személyeket nem természetes halál találta meg, hiszen Celeste is gyilkosság áldozata lett. Klaus miatt. Egy ideig azt hittem, hogy ő maga ölte meg, hiszen képes lett volna rá. Talán ő volt, nem tudom. Csak azt, hogy az az érzés élénken bennem maradt. Üresség volt, és sötétség. Magány. Aztán egyszerre fájt, és mar belém, azt hittem darabokra szaggat. Már levegőt is alig kapva akartam a kínzó semmit, azt, mikor elzárom az érzelmeimet. Az ember többször is szerethet, de igazán csak ritkán. Én is egy kezemen meg tudom számolni, és azt is, hogy idővel Niklaus hogy szólt bele mindannyiunk életébe azzal a kijelentéssel, hogy csak minket akart megvédeni. Olykor ez a mondat nem volt helyt álló, talán csak a féltékenység vezérelte, vagy a bizalmatlanság. Attól félt, hogy eláruljuk őt, majd magára hagyjuk. Pedig soha nem tettük volna. Nem árultuk volna el, de ő ennek ellenére nem hitt bennünk. Sokban közrejátszik ebben az ezer éves menekülés, mely mindannyiunkat megtört, és kifordított önmagunkból. Nem vagyunk már emberek, nem vagyunk ugyanolyanok. Csupán közülünk Rebekah ragaszkodik a legjobban a megmaradt emberségéhez. Évszázadokon át kerestem a módot, hogyan hozhatnám vissza az emberségét. Mellette álltam, védtem őt. Mert hittem, hogy egy nap ismét a régi lesz, hogy még láthatom benne azt az embert, aki volt. A húgom szerint a Niklaus reménytelen eset, nincs számára megváltás, és olyan dologba kapaszkodom, ami nem létezik, de tévedésnek hittem. Hiszen a lánya, Hope jobbá tette, láttam azt az embert, akit elrejtett, és én voltam az egyetlen, aki remélte, hogy Hope az, aki megadhatja azt, amire igazán vágyik. A feltétel nélküli szeretetet. Jó apja a kicsinek, engem is meglepett vele, mennyire törődő, és a jelleme fejlődésnek indult. Ezért ért váratlan sokként az, ami nem is olyan régen eljutott a fülembe. Pusztítás. Vér, és rengeteg halott. Gia. Azt mondták Gia halott. A világom felfordult, és darabokra hullott. Egy névhez köthető minden halál, ami a mai napon történt. Niklaus. Ő tette ezt, én pedig feladtam. Igen, Gia volt az utolsó csepp. Fontos volt nekem, az életem részévé vált. Megtanított dolgokra, amelyekre szükségem volt, és talán kicsit többé vált nekem, mint egy barát, és most halott! Elég volt. Azt hiszem elegem volt. Néma csendben indultam inkább haza, miközben messziről érezni lehetet haragomat. Pedig ritkán engedem, hogy lássák. De Klaus most túllőtt a célon. A nappaliba megyek, nincs még itthon. Italt töltök, a legerősebbet, majd megiszom, és így teszek még kétszer. A harmadikat a kezemben tartogatom, ahogy az ablakhoz sétálok, háttal a bejáratnak. Lépteire oldalra fordítom a fejem, de nem fordulok felé. Nem tudom, hogy érzi, de a haragom erősebbé vált. Folyton csak egy mondat cseng a fülemben. Elég volt... Szavaira felemelem lehajtott fejem, de nem nézek rá. Ez a helyzet más, mint a többi. De miben is lenne más? Igen, pontosan abban, hogy most nem értem meg azt, amit tett, most nem akarok én lenni többé a báty, aki még ezek után is mellette áll. - Kiszórakoztad magad, Niklaus? - szólalok meg ridegen, és talán kicsit több szarkazmussal a hangomban, mint valaha. Nem, ez most más, amit érzek. Mindenki feladta, hogy megjavul, hogy idő kell neki, mellette kell állnunk, csak én nem. Ott voltam minden egyes rohadt percben még azután is, mikor a koporsóból engedett ki. Nem öltem meg, nem szenvedett, hanem rövid idő múlva ismét maga mellett tudhatott. De mi lenne, ha ez már nem történne meg? Ha akkor sem teszem félre az iránta táplált haragomat, és csalódottságom, mikor majd azok ellen harcolunk, akik meg akarnak minket semmisíteni... Szavai lassan jutnak el elmémig, majd a hang, melyet nem keverhetünk össze semmivel. Egy szív. A szív. Gia szíve, tudom. Mindig is jók voltak az ösztöneim. Kegyetlen tréfa ez, fel akar bosszantani. Sikerült neki, de már jóval előbb. Csak most nem fogom majd vissza magam. Mintha csak ez hiányzott volna ahhoz, hogy beteljen az a bizonyos pohár. Önző módon ott teszi tönkre az életemet, ahol tudja. - Viccesnek találod, igaz? Mikor a városba új ellenségek jönnek, neked nincs jobb dolgod annál, hogy tönkre tegyél mindent, amihez csak hozzáérsz? - kiiszom a maradék italom, majd a poharam a kis asztalkára teszem, ami az ablak mellett van. Mindezt kínzó lassúsággal teszem, hogy a következő pillanatban vámpírsebességgel csökkentve a távot, lendületből keverjek le neki egyet szinte teljes erőmből. - Ezer éven át nem tettem mást, csak védtelek, ahogy a családunk többi tagját is! Melletted álltam! - hangomat megemelve beszélek hozzá, dühből. Nem titkolva semmit, tekintetem lángol a haragtól. - De végeztem! Elegem van! - ragadom meg őt, hogy keresztül hajítsam a szobán. Tudom, hogy vissza fog támadni, és számítok is rá. Nem vagyok naiv. Neki menni a haragos fivéremnek nem kifizetődő, ahogy felbosszantania sem lett volna az. Úgy érzem betelt a pohár. Végeztem. Eredetileg nem ezért jöttem, hanem azért, hogy az információimat átadjam. De ez, amit tett, túltesz mindenen, és elfeledtet mindent, és nem marad más, csak a végleg nem érő harag és csalódottság keserű egyvelege.
In the end we're left infinitely and utterly alone
Vér áztatta felsővel léptem be a házunkba, és már akkor éreztem a levegőben a feszültséget, ahogy szembe találtam magam bátyámmal, aki valószínűleg már várt. Már egy ideje éreztem, hogy nem lesz túlságosan nyugodt az esténk, hiszen a mai feszültségem levezetésére szolgált Gia is, aki nemrégiben vált Elijah ágyasává. Az utóbbi időben történtek után kellett egy kis kikapcsolódás, és hogy is vezethetném le jobban a felgyülemlő dühömet, mely szinte már szétfeszít belülről, ha nem egy mészárlással? Az életem szép lassan kezdett darabokra hullani, és elképzelésem sem volt, hogyan állíthatnám meg a lavinát, mely hamarosan teljes egészében maga alá fog temetni – onnét pedig nincs menekvés. A legfontosabb személy az életemben jelenleg a lányom, akinek az anyja hozzám vágta, hogy nem lennék jó apa, ezért nem hagyja, hogy a közelemben legyen. A haragom kétszer erősebb volt a fájdalomnál, melyet azok a szavak okoztak, hiszen nem volt semmilyen valóság alapja. Mindenki látta, hogy viselkedem Hope-al, ahogy azt is, milyen hatással van rám, és hogy bármire képes lennék érte. Itt nem én vagyok a rossz szülő, hanem az, aki képes elvenni a másik féltől a gyermekét, majd megtiltja, hogy láthassa. Ez már önmagában is elég lenne, de Davina is a legjobbkor kezdett szervezkedni ellenem, amire jobb módszert nem is találhatott volna talán, minthogy visszahozza Mikaelt. Bár egy részem még mindig retteg tőle, nem fogom hagyni, hogy újra tönkre tegye az életemet, és bármi áron küzdeni fogok ellene. Ha egyszer már sikerült megölnöm, talán most sem fog túl nagy kihívást jelenteni. A városomban egyre nagyobb az ellenállás, és talán már túlságosan paranoiássá váltam, de érzem, hogy ennél még jóval rosszabb dolgok is várni fognak rám. Úgy érzem, mintha mindenki ellenem fordult volna. Mintha mindenki holtan akarna látni. Képtelen vagyok aludni éjjelente, folyamatosan csak forgolódom, vagy ha el is alszom, levegő után kapkodva ébredek, és percekig tart feleszmélnem, hogy mindez csak álom volt. Nagyon nehéz most magamra is koncentrálnom, de kivételesen nem lehetek önző, és magam elé kell helyeznem mások biztonságát. Pontosabban egy személyét. Nem érdekel az sem, ha minden sarokban veszély leselkedik rám, amíg nem tudom biztonságban Camille-t. A bátorsága még mindig csodálatra méltó, mégis jobban örülnék, ha most egy kicsit meghúzná magát, mert félek, hogy egyszer majd nem leszek képes segíteni neki. Legalábbis ilyen állapotban, ennyi ellenség között biztosan nem. És most, hogy az egyetlen támaszomat is elveszítettem teljesen egyedül fogok maradni. Szinte már látom magam előtt azokat a rettenetes dolgokat, amik rám várnak a közeljövőben, de nem hibáztathatok senkit. Elijah elvesztéséért pedig főleg nem, hiszen magamnak csináltam; én öltem meg Giát, s hogy miért? Magam sem tudom. Bár tudomást szereztem róla, hogy a bátyám tette tönkre a kapcsolatomat életem szerelmével, az már jóval a történtek után volt, így rá sem foghatom, azonban legalább lelkiismeret furdalásom nincs már. Valahol megérdemelte. Sőt, most már azt is örömmel fogom nézni, ahogy a Hayley iránt táplált érzelmei miatt szenved, hisz nem lehetnek együtt. - Az arckifejezésedből ítélve hallottad, mi történt délután, bátyám. - Arcomon egy ördögi, mégis kissé gúnyos mosoly bújt meg, ahogy élveztem a helyzetet, melynek előre láttam, hogy nem lesz jó vége. Lassan töröltem meg az államat, melyre valószínűleg már rá is száradt a vér, amely ártatlan életek kioltása árán tapadt bőrömre. Már messziről ki lehetett szúrni, hogy ez nem egy egyszerű táplálkozás volt -amit amúgy is ritkán végzek egyenesen a vénákból-, hanem egy dühkitörésem eredménye, mely által többen is meghaltak. - Kárpótlásul hoztam neked valamit - majd odadobtam elé Gia szívét, melyet addig a kezemben szorongatva tartottam. A jelenettől pedig akaratlanul is felnevettem kissé, bár éreztem, ahogy megfagyott körülöttünk a levegő. Végül széttártam a karjaim és kicsit felvontam a szemöldököm, de nem szüntettem meg az elégedett mosolyom, mely akkorra szinte levakarhatatlanná vált. Vártam, mi lesz Elijah első lépése, miután még ily módon ismerem be tetteimet, nem esdekelve a bocsánatáért.
Nem tudom, hogy ez normális –e, de teljes mértékben élvezem azt, hogy jelen esetben nem zargat senki sem. Nem tagadom, de mindig is szerettem egy kicsit egyedül lenni, elzárkózni a világ ostobaságaitól. Ez nem meglepő, hiszen nem véletlenül hagytam el egy időre ezt a várost. Akkor sem voltam tulajdonképpen annyira egyedül, elvégre ott volt velem Hope, aki minden időmet lefoglalta. Ezt nem is bánom, hiszen egy csecsemőben nem a terhet kell látni, hanem a jövőt. Hope egy igazi kisangyal, és ő az, aki megérdemel mindenfajta jó törődést. Ettől eltekintve a legkevésbé sem akarom elkényeztetni. Nem az a célom, hogy mindene meglegyen rögvest, hanem igen is; tanulja meg azt, hogy az élet nem fenékig tejfel. Nyilván, így még alig pár hónapos korában ezt nem fogom neki megtanítani. Majd később. Így is tudom, hogy a gyermek egy életre az én felelősségem alá lesz vonva, ha nem úgy, akkor úgy, hogy én magam harcolom ki azt a rangot. Én akarok a gyámja lenni, és én akarom őt mindentől megóvni. Az anyja és az apja mellett nem lenne biztonságban. Szerintem, ha itt hagynám a babát egy napra, másnap kapnám a hírt azzal, hogy eltűnt a gyerek. Klausra és Hayleyre nem fogom bízni, ők különben sem azok a szülők, akik mindenüket a gyerekükért adnák. Hayley a falkájával és Elijahval törődik, míg Klaus a hatalmával, és azzal, hogy mindenkit elriasszon maga mellől. Én semmi jónak nem leszek elrontója, én csupán csak Hopeot kérem, és itt sem vagyok! Erőszakos vagyok, kár is lenne tagadnom, de én az a típusú nő vagyok, akiben akkor is ott vannak az anyai ösztönök, ha soha életben nem volt neki gyereke. Egy olyan gyermekről beszélünk, akinek abszolút nem hiányzik ez a fajta élet, amit mi élünk Klaussal, és a többiekkel. Neki sokkal szebb való, az emberek világa. Szeretném abba a közösségbe nevelni, szeretném, ha óvodába járna, hogy más gyermekekkel is megismerkedjen, hogy ne zárkózzon el a világ elől úgy, mint én. A magány az alattomos dolog. E gondolatok közepette sietős lépteket hallok, melyek erőteljesek, de ugyanakkor nagyon rövidek. A hallásom kifinomult, így a legtávolabbról is meghallom ezeket a hangokat. Biztos vagyok benne, hogy Klausról van szó, elvégre más jelenleg nem tartózkodik a házban. Elijahról nem feltételezem, hogy itt lenne, hiszen ő is nagyon régen eltűnt a színről, illetve vele együtt Hayley is. Egyedül Klaus maradt, aki még hű lakosa ennek a háznak, és ennek nagyon örülök. Az a helyzet, hogy kísért az, hogy én is itt lakjak ettől a naptól fogva. Sok variáció kavarog okos elmémben, de még sem tudom eldönteni, hogy maradjak –e, avagy sem. Semmi gond, majd ezt a bátyám segíteni fog eldönteni, elvégre nem tudom, hogy ő kér –e abból, hogy én itt éljek az ő házában. Ha viszont annyira benne élne az apa szerepe, akkor jól járna, elvégre ahol én, ott Hope is. A léptek egyre hangosabban dübörögnek fülemben, míg végül a hang forrása meg is érkezik eme szobában. Ösztönösen odafordítom tekintetem, és azonnal meg is látom azt az alakot, akitől az egész város gatyája teli van. Drága Klaus... - Üdv, bátyám. – Hangom ironikus, majd végül az asztalról megemelem az üvegpoharat, amelyben némi szeszes ital van. – Ha nem gond, öntöttem egy kis italt, ha már egyszer a ház ura nem volt hajlandó kiszolgálni. – jegyzem meg kritikusan, s ajkamhoz emelve a pohár peremét, óvatosan belekortyolok, mintha tartanék attól, hogy mérgező lenne. De szerencsére nem az. - Hogy kellemes –e? Ha a tömegforgalom annak nevezhető, akkor az. – Vetek rá egy igen csak türelmetlen tekintetet, majdan a poharat visszahelyezem az asztalra, amikor annak tartalma már csak a levegő. - Fel ne ébreszd most! – mint egy kígyó, aki támadásra kész. Nem egyszerű egy gyereket elaltatni, és a legkevésbé sem szeretném, ha Klaus most ezt elrontaná. – Én a te helyedben most még nem mennék oda. De ha felébreszted, akkor visszaaltatom veled, Isten lássa lelkem! - egy alapvető dologgal fenyegetőzöm, hiszen tudom Klausról, hogy neki egy csepp türelme sincs egy olyan gyerekhez, aki nyűgös, mert nem aludt. - Majd ha felébred. De mindezek előtt van egy-két dolog, amiket át kell beszélnünk, hiszen nem azért jöttem, hogy egymás nyakába boruljunk. Hallottam, hogy Mikael itt van a városban. Vagy talán mégsem? – kérdezem aztán végül rátérve a témára, mostanra sokkalta komolyabbra váltva. Nem túl elegáns így egyből ilyen kérdésekkel bombázni, de nem szokásom habozni semmivel sem.
Szinte kínzó volt a várakozás, pedig tudok egyet s mást a kínzásokról és fajtájukról, mégis úgy éreztem, ez túltesz az összesen. Rebekah szeret drámaian megérkezni, ezért is próbálom lefoglalni magam, amíg beállít a lányommal. Szinte hihetetlen, hogy tényleg megszületett és egyszer már a karjaim közt is tudhattam Hope-ot. Úgy döntöttem újra rendezem a festményeimet, amiket még itt hagytam, és néhányat új helyre pakolok. A hatalmas házban szinte kínos csend honol, amit, ha nagyon akarnék, akár meg is érinthetnék. Elijah úgy döntött, hogy kerüli a családot, amit teljes mértékben meg tudok érteni. Végre egy jó döntést is hoz az életében. Nehéz bevallanom, de hiányzik, ahogy Rebekah is. Hiányoznak a délutánok, mikor pár óra erejéig úgy tettünk, mint egy normális család és elviseltük egymás társaságát. Elijah szerint a lányom lehet az, aki újra visszahozza ezt a békét közénk, ám ebben én nem vagyok olyan biztos. A lányomról még azt is megjövendölték, hogy ő lesz a boszorkányok veszte. Ez a lehetőség valahogy sokkal jobban tetszik. A levegőben kellemes festékszag lengedezett, mely egy kinyitott ablak után gyorsan elpárolgott. A hatalmas nappaliban több kép is fel volt akasztva én pedig gyorsan lekaptam az egyiket, mely már egy ideje szúrta a szemem. A képet valamikor akkor festhettem, mikor ideköltöztünk és azóta fent is van ezen a helyen, mintha semmi sem változott volna. Pedig az igazság az,hogy nagyon sok minden változott. Vörös és fekete színek tarkították a vásznat, egy enyhe arannyal felöntve. Helyére egy sokkal barátságosabb és színesebb képet illesztettem fel. Mintha csak az érzelmeim változását próbáltam volna jelképesen bemutatni a tónusok által. Az órára tekintve kissé türelmetlenné váltam, hisz a húgomnak már itt kellene lenni, de ezt próbáltam nem kimutatni, bármennyire is rettegtem. Sokan keresik a lányomat és tudom, hogy Rebekah akár az élete árán is megvédené, hisz pont ezért adtam az ő felügyelete alá, mégis félek, mert túl sokan akarják őt megkaparintani. Pont elkapom, ahogy az ajtót halkan mégis magabiztosan nyitja ki valaki. Végre megérkezett. Nem kelek fel azonnal az ágyamról, ahol eddig ültem, bármilyen nehéz is visszatartanom magam. Össze kell szednem magam mielőtt kimegyek és csak azután indulok meg a nappali felé, miután ez megtörtént. Rögtön felismerem húgom testtartását, ahogy a kanapén ült, mint egy igazi királynő. Kisebb mosoly terül szét arcomon, ahogy felé közeledek. Hope-ot azonban sehol sem látom. Aggódnom kéne? - Húgom - a kanapé másik oldalára ülök és figyelmesen tekintek arcára, hogy le tudjam róla olvasni mit gondol - Kellemes utad volt? Hol hagytad az úti társadat? - kérdéseim ugyan semlegesnek tűnnek, de másra sem vágyom jobban, mint hogy a lányomról beszéljen. Azok után, hogy csúnya pletykák szálltak útra, még jobban szükségem van valami figyelem elterelésre.
Ne kérdezze meg senki se tőlem, hogy mi történt velem ezen a napon. Felélénkült bennem a lelkiismeret egyvelege, éreztem a mellkasomban azt a bizsergést, és tudtam, hogy haza kell térnem. Kellett idő, szükségem volt arra, hogy átgondoljam nyugodtan a dolgokat magamban. Nem tagadom, de volt pillanat, amikor azt gondoltam, hogy elszököm a kislánnyal valahová a világ másik végére. Nem akartam, hogy Klaus kezébe kerüljön Hope, különben ugyanolyan szörnyeteggé válna, mint az apja. Ez a kislány pedig nem ezt az életet érdemli, hogy azon nőjön fel , mint Klaus. Az apja csupán csak Mikael miatt lett azzá, aki, és félő, hogy Hope is ezt a sorsot fogja követni. Természetesen van joga Klausnak a lányához, egyaránt az anyjának is, de ne higgyék azt, hogy oly könnyedén fogom nekik ezüsttálcán átnyújtani. Csak egy rossz mozdulat, szó, cselekedet, a gyereket azonnal elviszem magammal, kerüljék bármibe! Kötelességemnek érzem azt, hogy megvédjem a gyermeket. Feléledtek bennem az anyai ösztönök, s szinte már-már kezdem magaménak tudni a gyermeket. Nem akarok tőle megválni, de ha Klaus és Hayley az én elvárásaim szerint viselkednek, a gyermekhez méltó viselkedést nyújtják a gyermeküknek, akkor kénytelen vagyok átnyújtani nekik Hopeot. De ez még nem azt jelenti, hogy én eltűnök a színről. Klaus mindig is hatalmas manipulátor volt, képes megjátszani a törődő apaszerepet, de ő egyáltalán nem az, akinek egykoron mutatja magát. Aljas, és kegyetlen, aki mindig önmagára gondol. Nem probléma, elvégre a szívem nem jégből van, nem is én akarok lenni a mostoha, és a galád, szóval visszahozom neki a gyermeket, és én magam is visszatérek, hogy szemmel tartsam őt. Másrészről pedig szüksége van rám, hiszen rajtam kívül mindenki kerüli Klaust, nem szeretném, ha egyedül maradna. Voltaképpen egyáltalán nem önszántamból jövök. Részben igen, elvégre a felkérésre nemet is mondhattam volna, de nem tettem. Elterjedt a hír, hogy Mikael visszatért a városba. Lehet, hogy csak egy hóbortból született pletyka, ami pont jó arra, hogy Klaust becsináltassák. Nem hiszem, hiszen Klaust nem lehet ilyenekkel fenyíteni. Ámde ki tudja. Mikael itt lehet, nincs semmi sem kizárva, főleg, hogy a karó is eltűnt. Érdekes dolgok történtek mindezidáig, és szeretnék ennek én is a részese lenni. Minden lében egyből két kanál vagyok, de tudni illik, hogy én mások segítségére akarok lenni. Nem szeretném, ha Klaus miatt dőlne romba a fél város, és kell egy olyan Ősi is ide, aki megállítja őt. Elijah pedig... nos, fogalmam sincs, hogy ő vele mi van. Nem hiszem, hogy foglalkozna Klaussal. Egy ideje a nappaliban foglaltam helyet, kényelmesen leülve a kanapéra. Hopeot a szobájába vittem, s ott el is altattam őt. Nem szeretném, ha Klaus kiabálva törne be mint a tornádó, különben felébreszti a lányát. Talán sejti, hogy nem egyedül jöttem. De továbbra is nyugodtan várok ő nagyságára, és előszeretettel várom a fejleményeket azokról a dolgokról, mikről lemaradtam, míg nem tartózkodtam a városon belül.
Tudom, valószínűleg nem az önsanyargatás volt a legjobb módja a gyász kifejezésének, de nem tehettem róla. Ezek a gondolatok csak úgy ömlöttek belém, megállás nélkül árasztották el az elmém. Kis híján úgy éreztem megőrülök. Kétségbeesetten tenni akartam valamit, akármit, amivel igazságot szolgáltathatok, amivel visszahozhatom a lányomat és legfőképpen, amivel bosszút állhatok. Szinte éreztem, ahogy szétárad bennem a düh, az ereimben lüktetett, mint valami halálos méreg. De az voltam. Mindenre és mindenkire halálos, ami csak ártott vagy ártani akart a lányomnak. Főleg most, hogy az irányítás kicsúszott a kezeim közül és javarészt az érzelmek diktáltak nekem. Hagytam, hogy túlnőjön rajtam, hogy eluralkodjon bennem. Átkozott hibrid gének! Szétszaggattak belülről, hogy valami újjá, veszedelmesebbé rakjanak össze. Nem éreztem helyesnek. Valósággal mocskosnak éreztem magamat. A természet nem kívánatos selejtjének. Az idő alatt, amit ebben a városban a falkával töltöttem, megtanultam, mit jelent farkasnak lenni. Éreztem az erő tisztaságát, ami bennünk volt. Most is éreztem az erőt, de ez nem volt tiszta. Nem volt... helyénvaló. Ez más, valami, amit még meg kellett tanulnom kezelni, kordában tartani és elfogadni. Ez utóbbi nem tudom menni fog-e valaha. Előbb hallottam őt, minthogy megérkezett volna. Nem néztem rá, makacsul bámultam előre a semmibe, miközben próbáltam elűzni a marcangoló gondolataimat. Már csak ő hiányzott nekem. Klaus. Kíváncsi lennék vajon miért jöhetett, de az is biztos, hogy nem fogom megkérdezni. Magamon érzem a tekintetét, mintha lukat vésne a hátamba, ami ugyebár lehetetlen. Én mégis éreztem. Legalább ezt, ha már minden mást nehezemre esett. Összerezzenek a kérdésére, pedig majd belehaltam a várakozásba, hogy végre megszólaljon. De nem felelek először. Csak lustán felé pillantok, hosszan nézem őt és újból elfordulok. Amint leült mellém, csak akkor méltattam válaszra: - Ezt én is kérdezhetném tőled. – mormogtam csendesen, bár tudtam jól, hogy így is tökéletesen hallja. Felnéztem rá, a szemeit figyeltem, miközben hagytam, hogy a hajamat eltűrje az arcomból és végig simítson az említett részen. Aztán elkaptam róla a tekintetem és a földet kezdtem el nézni. Szokatlan volt tőle ez a kedvesség, figyelmesség, kicsit meglepőnek és már-már hihetetlennek is találtam, de jól esett. Valahol mindig is tudtam, hogy nem olyan rossz ő, mint amilyennek mindenki hiszi, de mikor ezt személyesen tapasztalja ezt az ember, az egészen más. Nem mondtam semmi mást. Hallgatásba burkolóztam, ezzel is jelezve, hogy nem vagyok épp társalgós kedvemben, hiába is örültem neki, hogy a szenvedésemet végre megoszthattam volna valaki olyannal, aki legalább egy kicsit érzi, amit én. Klaus sosem fogja tudni, milyen az, ha egy anyától elveszik a gyermekét, de ő is szülő. Hope épp annyira volt az ő lánya, mint az enyém. El tudtam képzelni, hogy neki is mennyire fájó pont lehetett ez az életében, bár ő nem mutatta. Ő közel sem esett szét annyira, mint amennyire én. Bár esetemben gondolom közbejátszottak az újonnan szerzett hibrid génjeim is, amik csak nehezítették a helyzetemet. Eleresztettem fülem mellett a kérdését, bármennyire is hízelgőnek kellett volna lennie, hogy a nagy hibrid király felajánlja, hogy párnának használjam, én nem akartam ennél is gyengébbnek és sebezhetőbbnek látszani, mint amilyen voltam. Persze ez nem számított, mert Klaus, az Klaus, így könnyű szerrel átvetette karját a vállamon és máris az ölelésében találhattam magam. Meglepetten ráncoltam a szemöldököm, ahogy felé kaptam a pillantásom, végül arcom karakteres vonásai ellágyultak és egy apró mosolyszerűséget varázsoltam magamra. Kicsit megnyugtatott, hogy mellettem volt. Így a gondolataim kevésbé tértek ki arra a tényre, hogy mekkora roncshalmaz voltam. Viszont a lányukról még egy pillanatra sem tudtam megfeledkezni. Pláne nem így, hogy az apja ült mellettem és sajátos módon kínált segítő kezet, amivel kirángathatott az önsanyargatás kínkeserves bugyraiból. A szavai újra és újra belém vágtak. Ahogy a lányunkról beszélt, arról, hogy nemsokára hazatérhet… olyan álomszerűnek tűnt, mégis volt valami határozottság a hangjában, amiért hinni tudtam a szavaiban. Hinni akartam. El akartam hinni, hogy hamarosan helyre áll a városban a rend és Hope hazajöhet. Tudtam, biztos voltam benne, hogy Klaus minden követ megmozgatott érte, hogy ez a pillanat minél hamarabb elérkezhessen, én pedig nem akartam ölbe tett kézzel várakozni és keseregni az új életem felett. Tenni akartam valamit, segíteni. Igaza volt, nem adhattam fel. - Elijah-ról inkább ne beszéljünk. – ahogy kiejtettem a nevét, kihallottam a hangomból, hogy valami nem volt rendben. A legutóbbi beszélgetésünk nem végződött túl jól és nem kívántam erről többet beszélni. Persze, ha Klaus rákérdezne, valószínűleg kénytelen lennék egy rövid választ biztosítani neki. – De igazad van. – csak ennyit mondtam, miközben belekapaszkodtam felém nyújtott karjába, ahogy felemelkedtem én is ülő helyzetemből. – Viszont segíteni fogok. Nem fogom tétlenül nézni, hogy egyedül rakd helyre az életünket. – jelentettem ki határozottan. Kihúztam magam, a tekintetem is keményebb lehetett, talán meg is csillant benne valami. – Visszaszerzem a farkasokat, a falkának újra egységesnek kell lennie, ők segíthetnek megvédeni Hope-ot. – Nem is értettem, hogy feledkezhettem meg eddig az enyémekről. Annyira lefoglalt saját magam pusztítása, hogy megfeledkeztem azokról, akik szintén a családot jelentették nekem, még ha igazán nem is voltam farkas többé. Tudtam mit kell tennem, ez ebben a pár percben eléggé nyilvánvalóvá vált. A farkasok nem lehettek az ellenségeink. Ha sikerül újra magunk mellé állítani őket, az sok mindent helyre rakhat az életünkben. - Nem tudok aludni. Most nem. – mondtam neki, ahogy aprót elmosolyodtam. – Még ki kell találom, hogyan egyesíthetném újra a falkát. Nem hinném ugyanis, hogy mostanában hallgatnának rám… - lemondó volt a hangom, a célzás pedig egyértelműen a hibridségemre vonatkozott. Nem mintha ezzel meg akartam volna sérteni Klaus-t, de ez volt az igazság. A farkasok nem kedvelték a hibrideket, ebben pedig nyilván Klaus is nagy szerepet játszott. Fogalmam sem volt róla, hogyan tudnám meggyőzni a farkasokat, ha még csak meghallgatni sem lesznek hajlandóak.
Hallom, hogy a nappaliban van valaki. Tudtam, hogy ki volt az. Hayleyvel úgy döntöttünk, hogy a húgom elviszi a kislányt. Nem tehetünk mást, és úgy hiszem, ez a helyes megoldás, ezt Hayleynek is el kell fogadnia. Lesétálok a dolgozószobámból a nappaliba. Meglátok aztán a kanapéból kilátszódó hosszú, barna hajtömeget, s csak megrázom a fejemet. Nekidőlök a falnak, őt figyelve, majd karjaimat izmos mellkasom elé fonom. Soha nem fogom tudni azt, hogy milyen érzés az, hogy ha egy anyától elveszik a gyermekét. De Hayleynek ezt el kell fogadnia, mert tudom, hogy nem mi lennénk veszélyben, hanem a mi lányunk, Hope,és nem tudnám elviselni a tudatot, ha valami baja esne. Ezért nem érdekel annyira az sem, hogy Hayleynek ez fáj. Nekem is fáj, de nekem a lányom az első mindenben. Én viszont Hayleynek egy lelki támasza leszek, hiszen még is csak szülők vagyunk ketten, még akkor is, hogy ha egymáshoz nincs túl sok közünk. Már késő este van, és nem értem, miért nem alszik inkább. Persze, ezt én is kérdezhetném magamtól, de én is nagyon feldúlt vagyok. Képtelen vagyok az alvásra, vagy csak annyira is, hogy kikapcsoljam az agyamat egy időre. - Miért nem alszol?- – szólalok fel aztán érdeklődve, majd gyengéden ellököm magamat a faltól, és lassú léptekkel odasétálok hozzá. Leülök mellé, majd arcából eltűröm dús haját a füle mögé, hogy lássam, milyen állapotban van. Megsimogatom az arcát, majd ölemben pihentetem mindkét karom. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék neki. Nem fogom megérteni azt, hogy jelenleg mekkora a hiány a szívében. - Nem akarsz idebújni? - - kérdezem tőle minden rosszindulattól mentesen, majd az egyik karomat átrakom a másik vállára, s magamhoz húzom. - Ne aggódj. Majd minden megoldódik, megígérem. Hope nemsokára hazajöhet, de még egyelőre ezt nem tehetjük meg. Mi ketten szülők vagyunk, van egy közös gyerekünk, és meg kell védenünk. Mindketten tudjuk, hogy egyedül Hope a mi támaszunk, az éltetőnk, és ő rajta kívül nincs másunk. -– mélyültem el a szavaimban, s magam elé merengtem, mint aki nem lenne lelkileg ott. - Csak magadat ne emészd. Késő este van, és neked ilyenkor már aludni kéne. Össze kell magunkat szedni, és csak abban a hitben élni, hogy Hope majd hazajöhet. De, mindenki úgy tudja, hogy a lányunk halott, ezért nem szabad még hazahoznunk. De ígérem, majd egyszer itt lesz köztünk. A lányunknak is szüksége van az anyjára, és az ő elvárásait is kell néznünk, mert neki anyára van szüksége.- – Mosolygok szelíden Hayleyre, amikor végre ránézek, és próbálom megnyugtatni azzal, hogy ne haljon meg benne még a remény. - Csak a Remény maradt számunkra.- – Nézem még mindig őt, s ajkaim újra elválnak egymástól, azért, mert mondani akarok valamit. – Én pedig mindig melletted leszek, és a bátyám is egyaránt. Nem leszel egyedül soha, és rám is bármikor számíthatsz-. – Ajánlom fel a támaszomat, majd felállok a fotelból, s a karomat nyújtom neki. - Elkísérlek a szobádba. Ki kell aludnod magad-. – aggódom érte, és arra számítok, hogy belekaroljon a karomba.
Hayley & Klaus
note. <3 music: words: 470
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali és társalgó Szomb. Dec. 27, 2014 5:15 am
Hayley & Klaus
Minden olyan üres és hideg. Körül ölel a feketeség, megöl a maga hűvös némaságával. Néha fáj, őrületesen kínoz, hogy a torkomhoz kapnék és sikoltanék, ahogy csak tudok. Szétfeszíti a mellkasomat ez az érzés, olyan, mintha fuldokolnék. A fejem is majd szétrobban, gondolkodni is képtelen vagyok, ösztönösen keresem a kiutat a fájdalmas ürességből. De nem találom. Elvesztem, s valahogy sehogy sem találtam a vissza utat. Itt nincsenek elszórt morzsák, amik jeleznék merről jöttem, nincs térkép, mely a segítségemre lehetne, semmim sincs. Magam vagyok, teljesen egyedül. Botladozó lépésekkel haladom, néha amikor úgy érzem a remény még erősen él bennem, új erőre kapok és úja meg újra neki megyek annak a bizonyos falnak, mely gátat szabott a lelkemnek és nem enged fényhez. Csak a sötét van, a hideg és az egyedüllét. Senki sem érti milyen érzés ez. Senki sincs, aki osztozhatna a fájdalmamon, aki érezné, hogy min megyek keresztül, aki használható tanácsokkal látna el. Senki! Én pedig kezdem úgy érezni, hogy elveszítem önmagam. Többé már azt sem tudom, hogy ki vagyok. Ki az a Hayley Marshall? Létezett egyáltalán valaha? Ki volt ő? Szeretnék választ kapni ezekre a kérdésekre, de hiába is kerestem a választ, nem találtam. Olyan volt ez, mintha valaki szándékosan szórakozott volna velem. Elvett tőlem mindet, ami csak egy kicsit is számított. Az életemet, a lelkemet, a lányomat… mindent. Ezek nélkül pedig egy senki voltam. Egy felesleges valaki, aki épphogy csak élt és a véres bosszúnak szentelte magát keserűségében. Most azonban, ahelyett, hogy boszorkányokat vagy a többi vérfarkast kergettem volna, akiknek köze lehetett a lányom elvesztéséhez, nem tettem semmit. A nappaliban ültem és magamban rágódtam, gyötörtem magam az összes lehetséges módon, amit csak ember, s természetfeletti ismer. Rosszabb volt ez, mint az égető tűz, mintha elvágták volna a torkom. Tudom mit beszélek, ez utóbbit már tapasztaltam. Felhúztam a mellkasomhoz a térdeimet, átöleltem őket kezeimmel, államat pedig a térdeimen nyugtattam. Próbáltam megoldást találni, kitalálni mit tehetnék, hogy visszakapjam a lányomat. Mert csak ezt akartam, erre volt szükségem. A karjaimba zárni őt és többé nem ereszteni. Hope volt minden, ő volt, amitől újra boldog lehettem volna, amitől újra élhettem volna. Lépéseket hallottam, lassú és nyugodt lépéseket. Bárki is volt az, az illető tudta, hogyan őrizze meg a higgadtságát. Bár én is tudtam volna hogyan legyek ennyire nyugodt. Vagy csak hogyan tudtam volna ennek látszatát mutatni. De nem tudtam, s valahol nem is akartam ezt. A lépések hangosabbak lettek, határozottabbak és szinte egész biztos voltam benne, hogy errefelé tartottak. Az illető biztosan kereshetett valamit, céllal igyekezhetett. Az, aki céltalanul mászkál fel, s alá, az egész máshogy mozgott volna. Olyan lett volna, mint én, lassú és elveszett. Fejemet felemeltem, lustán a csukott ajtó irányába fordítottam és csak néztem hol azt, hol pedig a kilincset. Szinte feszülten vártam, hogy valami történjen, és az ajtó kitáruljon. Egy részem kétségbeesetten szerette volna, ha valaki jön és valami csodánál fogva engem keres. Jó lett volna valakivel beszélni, még ha ezt nem is akartam bevallani magamnak, de égető szükségem volt valakire, aki képes és kirángat az önsanyargatás poklából mielőtt az teljesen felemészt.
● words: 500 ●● Right Here ●● Remélem tetszik :3 ●
Nem volt szükség arra, hogy Charlotte meneküljön. Ebben a házban nem. Thierry, Lotte lakosztálya előtt állt őrt és ahogy a nő kitört, már fonta is óvó karjai közé és mint egy báty húzta magához és simított végig gyönyörű tincsein. – Shh, Lotte… - csókolta homlokon és meg sem rezzent mikor beviharzottan a szobába. Ujjaim a férfi nyakára fonódtak és olyan erővel csaptam bele a márvány padlóba, hogy szinte látni véltem magam előtt ahogy e gyermeki test porcelánján ezer meg ezer repedés fut végig az ütés erejétől. Tekintetemmel az övébe mélyedtem és dühösen mordultam fel. – Ez az én házam Pierre. Itt te csak vendég vagy és megszegted a szabályaimat. – ejtettem ki dühösen a szavakat és minden idegszálamhoz szükségem volt, hogy ne tépjen le a párizsi vámpírok hercegének fejét. – Mégis mit képzelsz magadról Pierre? – a nyakánál fogva emelte a magasba, hogy aztán a fal oldalába építsem bele a herceget ki nem csak házam törvényeit szegte meg akkor mikor fogait a lányom nyakába mélyesztette majd még meg is ütötte őt. – Ne feledd, hogy csak csettintenem kell, hogy elvegyék szeretett gyermeked életét – sziszegtem a képébe – Oh, igen, pontosan tudom, hogy őt is elhoztad magaddal. – a képébe másztam. Egyetlen ok miatt kegyelmeztem meg neki. A párizsiak közötti kémeim még nem szítottak akkora lázadást, hogy máris az én oldalamra álljanak ha elvesztik uralkodójukat. – Azonnal kérj bocsánatot amiért kezet mertél emelni rá. Aztán pedig takarodj a házamból. – ejtettem ki nagyon lassan és nagyon megfontoltan a szavakat. Rettentő önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne tépjem ki a szívét és tépjem le a fejét. Ahogy eleresztettem már Charlotte előtt is teremt és őszinte bocsánatért esedezett. Mindegy volt Lotte mit felel; a herceg a válasza után, azonnal eltűnt a házamból épp ahogy parancsoltam, hogy még idejében megmentse kedvenc kegyeltjét ki a bordélyház lányai közé küldött még hetekkel ezelőtt, azért, hogy megfelelő biztonságban legyen… persze, az én városomban nem volt olyan titok melynek ne tudtam volna a létezéséről. Épp ezért Charlotte is pontosan tudta kit fogad a kegyeibe. Ahogy a férfi eltűnt, máris Charlotte mellett teremtem. – Jöjj, kedvesem. – fontam át karjaimmal és gyöngéd csókot leheltem ajkaira – hosszú volt ez az éjszaka és ideje lepihenned. Ragaszkodom hozzá, hogy itt töltsd a napodat. – kaptam könnyedén karjaimba és egy bólintással jeleztem Thierry számára, hogy ő is nyugovóra térhet. Én pedig a hálómba vittem a lányom, hogy ott elfektessem az ágyamon. Gyöngéd, atyai szeretettel simítottam végig arcán. – Mesélj, kedvesem… - suttogtam csöndesen még mellé feküdtem.
Igencsak meglepett a herceg reakciója. Valóban alábecsültem Őt csak is a külseje miatt. Igyekeztem leplezni arcomra kiült döbbenetet, nem sok sikerrel. Marcel indulattal teli hangja felvilágosított, hogy most átestem a ló túloldalára. „Szégyent hozol rám” ez a mondat sütött le arcáról. Ám ezzel a viselkedésemmel nem csak rá, de magamra is szégyent hoztam. Nem mertem újabb epés megjegyzést tenni a herceg felé, de Marcel nem is adott rá lehetőséget mikor távozásra szólított fel. Vivian-t kell ellenőriznem, mintha csak egy farkast küldene a bárányok óvására. Marcel szinte előre látta a gondolataimat, amikor elmentem mellette magához húzott és forró csókja után egyből megkért, ne tegyek kárt a törékeny nőben. Ezzel csak még inkább dühössé tett, nem elég, hogy elküld, de még pátyolgassak egy embert. Egy utolsó, hozzám intézett halk mondattal azonban ismét sikerült jobb kedvre derítenie. A figyelmessége miatt sose tudtam rá sokáig haragudni. Már-már örömteli kíváncsisággal hagytam magam mögött a két férfit. Igyekeztem Vivian-hez, hogy minél előbb letudhassam a gondoskodó szerepét. A szobába teljesen sötét volt, a nő pedig egy finom anyagú szaténköpenybe feküdt a hatalmas ágy közepén. Arcátlan, legalább a vendéglátóját megtisztelhetné azzal, hogy ébren várja, ha már ilyen kényelmes szobát biztosított neki Marcel. Furcsa érzés fogott el, mikor az ágya mellett álltam. „Ha most ölném meg, még sikítani se lenne ideje”. Nem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy Marcel eltette ezt a nőt kis kedvencének, ahelyett hogy zamatos vérét szolgálta volna fel egyből vacsorára, ugyanis azt meg kell hagyni, hogy már ránézésre is kívánatos volt a vékony bőre, törékeny kis nyakán. Gyorsan távoztam a szobából mielőtt bármire is elszántam volna magam. Hiába akartam a nő halálát, Marcel megkért, hogy ne bántsam, az Ő kérését pedig minden esetben tiszteletbe tartom. Vivian-nek haja szála se görbült, ruhát pedig talál eleget reggel a szekrényben. Siettem a saját szobámba, mint egy türelmetlen gyerek karácsonykor, úgy léptem be az ajtón. A selyemlepedős ágyra volt terítve, egy gyönyörű, hófehér-csipke fehérnemű szett. Azonnal fel kellett vennem. Szemet gyönyörködtető volt. Gyorsan kivettem a gardróbszobából egy földig érő fehér szaténköpenyt és igyekeztem is vissza Marcelhoz. A társalgó ajtaja előtt állva, még utoljára beletúrtam a hajamba, feljebb húztam a leheletvékony combig érő fehér harisnyát és finoman széjjelebb tártam a köpenyemet. Két halk kopogás után benyitottam a hatalmas ajtón. Mind a két férfi fürkésző tekintetét egyből magamon éreztem. Marcel intett a hercegnek, most ez a gyermektestbe bújt szörnyeteg, megkapta az engedélyét, hogy az Ő saját teremtését cipelje ágyba. Gyors tempót felvéve vezettem a herceget az emeleten lévő szobámba. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, a herceg egy pillanat alatt a franciaágyra dobott, mintha csak egy pihekönnyű párna lettem volna. Pierre nem habozott, a következő pillanatba fölém került és forró csókjaival halmozta el puha bőröm minden egyes négyzet-centiméterét. Kétség sem fért hozzá…tökéletes szerető volt, bár Marcelhoz e’ téren sem érhetett fel. Sikoly-sikolyt követve hagyta el a számat. Kellemeset csalódtam a hercegben és habár az éjszakámat Marcel ágyában képzeltem el, ez is elég jó vigaszdíj volt. Először éreztem úgy, hogy sikerült valakinek teljesen kimeríteni, pusztán egy szeretkezéssel. Remegő combjaim ékes bizonyítékai voltak ennek. Mikor a gyönyör a tetőfokára hágott, éles szúrást éreztem a nyakamban. Pierre túllőtt a célon, még ha herceg is, ezt nem tehette. Annyi ember vérét vehette volna New Orleans-ban, amennyiét csak akarta, de neki pont az enyém kellett. -Mi a francot képzelsz? –vetettem le magamról és legyintve magas rangjára egyszerű indulat teljes megszólításban részesítettem. Nem épp úgy nézett ki, mint aki örült volna a félbeszakított élvezeteknek, arcára pillanatok alatt harag ült ki, mint egy kisfiú akitől épp elvették a kedvenc édességét. -Hallgas te ostoba! -kiáltott rám, ismét olyan pofont éreztem arcomon, amit már évtizedek óta nem. Ismét ebbe a csapdába sétáltam, most azonban nem akartam megvárni a folytatást. Amilyen gyorsan csak tudtam kiszabadultam Pierre szorításából, felkaptam a földön heverő ruhadarabot, majd az ajtót szinte a keretéből kitépve nyitottam és amilyen gyorsan csak tudtam ismét a társalgó felé rohantam. Reméltem, hogy Marcelt még ott találom.
A herceg, meg sem rezzent. Egyidős volt velem, vagyis legalább háromszáz éve élt már és ez alatt az idő alatt, megtanulta értékelni egy test szépségét. Nem jött zavarba Charlotte kérdésétől, sőt. Felcsillant a szeme. - Nos, kedvesem, mint azt bizonyára észrevette ez egy gyermeki test amiben egy legalább háromszáz éves elme pihen. Higgye el, egy hang sem hagyná el a torkát… pontosabban előbb ájulna el az örömtől minthogy fel tudna sikítani. – Pierre jóval túlnőtt az ilyen gyermeteg próbálkozásokon és ez, feltétlen tiszteletet váltott ki belőlem. - Charlotte! – emeltem meg a hangom váratlanul. Lotte túllőtt a célon. Azt kértem legyen bestia, azt nem, hogy legyen közönséges ez, ezzel csak szégyenbe hozott engem, arról nem is beszélve, milyen gyerekes módon próbálta meg elcsábítani a herceget. Valósággal ügyetlen volt, amit nem szoktam meg tőle. – Kedvesem… - szólaltam meg ezúttal jóval nyugodtabb hangnemben – megtennéd, hogy megnézed, hogy van Vivian? Kérlek keress neki valami kényelmes viseletet. – adtam útjára lányomat aki mondhatni büntetésbe került… kellett egy kis szünet az asztalnál, hiszen ezek ketten amióta leültek, versengtek egymással. Mikor Lotte elhaladt mellettem, megragadtam a karját, gyengéden magamhoz húztam, megcsókoltam és suttogva kértem tőle, hogy ne bántsa az új kedvencemet akire nem lett volna szabad féltékenynek lennie annak, akit elsőnek teremtettem… aki vér volt a véremből, aki gyermekem és szeretőm is volt. - A szobádban pedig ajándék vár rád… - jegyeztem meg csöndesen és reméltem ezzel enyhíthetem Lotte haragját amiért elküldtem az asztaltól. Ahogy Lotte távozott, tekintetemet a hercegre emeltem ki türelmes mosollyal ajkain pillantott vissza. - Szemtelen fruska. – jegyezte meg Pierre csendesen mire bólintottam. – Az lehet. De egy olyan nő akinél nem érdemes kihúzni a gyufát. Hidd el, magam tanítottam és tökéletes csúcsragadozó vált belőle. – A herceg csak bólintott. – Ezt nem kétlem. Figyelemreméltó szemtelen fruska. Engedelmeddel élni fogok a kérésével. – Most rajtam volt a bólintás sora. Volt elképzelésem arról, hogy Pierre milyen szerető és azzal pedig pontosan tisztában voltam, hogy Lotte milyen. Ez a kettő együtt, el fogja pusztítani egymást… nyilván persze csak abban az értelemben, ahogy azt a szexben lehet. Engem meg ez, egyáltalán nem zavart. Ha Charlotte felajánlotta magát, akkor viselje a következményeket. Ahogy Charlotte visszatért – feltehetőleg az ajándék, hófehér csupán csipke fehérneműben - kezemmel a herceg felé intettem aki ismét csak bólintott. - Nos kedvesem… engedje meg. – emelkedett meg és lépett közel gyermekemhez – hogy bebizonyítsam, ez a gyermeki test meghajlítja az ön gyönyörű ám makacs teremtését. – Pierre kézen fogta lányomat és innentől már csak a bordélyház úrnőjén múlt, hogy bele mer-e menni a játékba vagy sem.
Tárgy: Re: Nappali és társalgó Pént. Aug. 30, 2013 2:19 pm
Charlotte & Marcel
Szép lassan ismét visszaültem a helyemre. Meglepettséget véltem felfedezni a herceg arcán, egy gyermek vágyakozását egy olyan játékszer után, amit a kicsi karjai nem érnek el a polcról. Marcel kacaja élesen csengett, dicsérete pedig igen kedves volt a fülemnek. Pierre szintén tapsba kezdett, de nem úgy nézett ki mintha tényleg el lenne kápráztatva, inkább csak tiszteletből, és hogy Marcel észre ne vegye, mennyire vágyik arra ami az Ő tulajdona. Mikor abbahagyta Marcel a nevetést, visszatért a lényegre, amiért Pierre ilyen messze eljött. A saját taktikájába vezette be a herceget, ami egy uralkodónak kell. El kellett mindenkit tüntetni a herceg útjából, hogy biztos posztja lehessen. Marcel pedig okosan rávilágított, hogy most is két alávaló árulóval osztja meg az asztalát, illetve az ágyát. Pillanatok alatt végeztek velük. Holtan esett össze mindkettő, nos… ez az amit az ilyenfajta teremtmények megérdemelnek. Pierre arca meg sem rándult, hiába feküdtek vérbe fagyva előtte hűségesnek hitt alattvalói. Ugyan olyan vaskézzel akart uralkodni, mint Marcel. Visszaült az asztalhoz és folytatta a tányérján heverő gusztusos sült elfogyasztását. Marcel arcán egy furcsa mosoly rajzolódott ki. Sok-sok vele töltött idő után megtanultam, hogy ez annyit tesz, készül valamire a herceggel. Nem mondhatnám, hogy zavarna ha valami baja lenne a hercegnek, de még is csak érdekelne mire készülhet Marcel. Gondolataim közül egy hölgy érintése húzott vissza az asztalhoz. Desszert. Remek, fehér ruhába kellett nekem is jönni, épp ilyenkor. Bár Marcelt ismerve számíthattam volna ilyen finomságokra. -Leül! – szóltam a barna bőrű hölgyre kissé indulatosan. Szerencsétlen nem is csinált még semmit, de amint belegondoltam, hogy az Ő vére fogja összemocskolni csodaszép ruhámat, haragudni kezdtem rá és kétség sem fért hozzá, hogy amint megpillantok akár csak egy csepp vörös foltot is a ruhámon a sorsa meg lesz pecsételve a kezeim között. Szabaddá tettem puha nyakát minden egyes hajszáltól és óvatosan belemélyesztettem tűhegyes fogaimat. Nem szoktam ennyire finomkodni az ilyen jelentéktelen emberekkel, de a bőrömet borító hófehér anyag érdekében ezt is megtettem. Egyetlen kósza csepp sem ment félre, de a lány törékeny teste még is élettelenül omlott a padlóra, akárcsak egy marionett bábú, aminek zsinórjait elvágva, nem marad más, mint egy kacat. Sajnos sem meleg zamatos vére, sem a halála nem tudott felvidítani hirtelen támadt rossz hangulatomból. Vetettem még egy utolsó pillantást üveges tekintetére, majd Marcel hangját hallva felé fordultam. -Sajnálom kedvesem, de nem tudok kérdésedre érthető válasszal szolgálni, de ha már sem a vér, sem a gyilkolás nem derítettek jobb kedvre, talán valaki másnak sikerülhet… – kacér mosollyal folytattam, tekintetem a herceg és Marcel közt ingázott- …talán egy férfinak. Próbáltam minél inkább ingerelni a herceget. Tudtam, hogy a férfi-egója amúgy sem hagyná, hogy csak egy kisgyerekként tekintsek rá. Persze most is sikerrel jártam, csak úgy áradt a hercegből a féltékenység Marcel irányában, azonban a tartása figyelemre méltó volt, még mindig igyekezett ezt leplezni, egyre kevesebb sikerrel. -Nos? – simítottam végig vékony ujjaimat csupasz, hófehér vállamon, egészen a mellemig.
Norman Kinsey
welcome to my world
► Residence :
New Orleans ⚓
► Age :
47
► Total posts :
126
BRAVE HUNTER ➴
Tárgy: Re: Nappali és társalgó Csüt. Aug. 29, 2013 12:10 am
Charlotte▼ Marcel
Rettentően jól szórakoztam Charlotte műsorán. Nem lepődtem meg, hiszen ezt a bestiát sosem kellett féltenem, mindig is tudta mikor, mit és hogyan kell mondani, hogy csitítson, beindítson vagy éppen szítson valakit. Annyira belefeledkeztem az előadásba, hogy csak akkor emeltem el a pillantásom a hercegről amikor Lotte mellettem termett, hogy ismét megcsókoljon. Amikor visszaült a helyére hangos kacajban törtem ki és tapsolni kezdtem. - Bravó, bravó kedvesem! Még mindig úgy forgatod a szavakat mint egy párbajhős a fegyverét! Hát nem imádnivaló? – Diego elvigyorodva bólintott, a herceg pedig szintén tapsolni kezdett mintha épp most látott volna egy jó előre megtervezett és tökéletes színdarabot. Pierre az ártatlan, naiv mégis okos nőkért volt oda mégis volt valami az én gyermekemben ami teljesen rabul ejtette. - Akkor térjünk is át a tárgyra Pierre, mit gondolsz, barátom? – nyomtam meg az utolsó szót és Pierre nem mert ennek ellent mondani. Vendégek voltak a városomban és ha úgy döntöttem, akkor az életüket is elvettem volna, pusztán mert úgy érzem, ha Lotteval kezd, akkor velem kezd. Ezt ugyebár, nem hagyhattam? - Tudom, hogy azt akarod, hogy Párizs szintén csak a vámpíroké legyen. Ebben nem segíthetek. – szögeztem le rögtön a legelején de folytattam is azonnal – abban azonban tudok, hogy miképp számolj le azokkal akik le akarnak rúgni a trónról. Többek között nevekkel is szolgálhatok azokról, akik a halálodat kívánják Pierre. – ez meglepte… persze, hogy meglepte, hisz azt gondolta, az uralkodás csak előnyökkel jár majd. – Példának okáért kezdjük rögtön Mathéo-val, akinek a hűsége megkérdőjelezhetetlen, igaz? – pillantottam a franciára aki katonásan bólintott ugyan de tekintete, mi az indiai szépségre meredt, másról árulkodott. – Vagy például a kiváló nyelvész, Reva, aki a legkiemelkedőbb ágyasod mind közül, szintén a hűség mintaképe, igaz? – érezték, hogy szorul a hurok, Pierre viszont nem szólt csak egyre sűrűbben emelkedő mellkasa árulta el növekvő dühét. - Tudod Pierre, a hercegek sorsa már csak ilyen. Árulás, árulás hátán… de engedd meg, hogy segítsek ezen a gondodon, drága barátom. – Pierre, hozzám hasonlóan, nem adott még egy esélyt. Egyszerűen bólintott és Reva mögött termett, hogy aztán egy jól irányzott mozdulattal tépje le Reva fejét még én az ezredes szíve után nyúltam és kitépve rejtekéből dobtam azt a földre. – Két árulóval kevesebb… - szólalt meg franciául és egy könnycseppet sem ejtve, mintha mi sem történt volna, foglalt ismét helyet, kezét az egyik szalvétába törölte és visszatért a bárányhoz. - Szóval Marcel. A tárgyra térve. Miképp kívánod szövetségünket még inkább kiterjeszteni? – Elmosolyodtam. Épp az történt amit vártam. Előre láttam minden mozdulatát de egyelőre túl ostoba dolog lett volna, fennhéjazva elmesélni mindet. Majd később, amikor Lotte és én kettesben leszünk. - Ó, mi sem egyszerűbb Pierre. Az árulók irtásával kezdünk majd pedig kitárjuk szárnyaink és árnyékát más földekre vetjük. – válaszoltam egyszerűen majd bekapva az utolsó falatot, intettem a pincérnek. – Jöhet a desszert… - pár pillanat múlva meg is érkeztek… egytől-egyig indiai szépségek, természetesen Reva tiszteletére. – Kár érte… pedig imádtam amikor ó latinul esdekelt egy dugásért. – Pierre mondatán nagyon jót röhögtem de aztán rápillantottam a gyermekemre akin úgy látszott még a desszert ellenére sem szórakozott túl jól. - Lotte drágám, mi a baj? – kérdeztem egészen más hangot megütve mint eddig és kérdőn néztem rá. A hercegről nem is beszélve.
Tárgy: Re: Nappali és társalgó Szer. Aug. 28, 2013 12:52 pm
Charlotte & Marcel
-Ohh...Charlotte, milyen szép név, éppen illik egy ilyen gyönyörű nőhöz-mondta Pierre, tekintetéből látszott, hogy lenyűgöztem a külsőmmel, ez persze igen csak simogatta a hiúságomat. -Köszönöm, herceg- egy apró mosollyal próbáltam még inkább az ujjam köré csavarni, bár néhány, a mellemre irányuló pillantást, igen nehezen nyeltem le szó nélkül, tudtam hogy fontos ember, így nem tehettem szóvá. -És kedves Charlotte, mondja csak, minek köszönhetem, hogy Ön is megtisztel a jelenlétével?-kérdezte a herceg. -Meg szerettem volna ismerni Önt, nagyon sok jót hallottam- mondtam kis gondolkozás után. Tudtam, hogy a herceg egójára is ráfér egy kis dicsérés, bár ez a gyerekarc nem igazán lopta be magát a szívembe, még is folytatnom kellett a bájcsevejt. Szemem sarkába feltűnt, hogy Marcel mennyire értékeli az "ajándékát"... Ruhát adatott rá. Nem igazán tetszett ez a lány, legalábbis ahogy Marcel ránézett. Szerencsére a herceggel való csevejemet Diego megszakította, hogy asztalhoz kísérje a vendégeket. Pierre mellett ült két másik vámpír. Egyikkőjüket se láttam még, de nem tűntek ártatlan báránynak. Marcel az asztalnál sem hagyta elhalni a beszélgetést, remek házigazda. Pierre és Marcel beszélgetését mindenki csendben figyelte az asztalnál, senki sem mert közbeszólni, majd a politikai csevejből egyszer csak a nevem emelkedett ki. Marcel magához hívott és egy váratlan, heves csókot nyomott ajkaimra. Nem tudtam hova tenni, amit csinált, de amint megláttam szemem sarkából Pierre herceg arcát, rögtön megértettem. Szeméből csak úgy áradt a féltékenység és ez igencsak kellemes érzés volt. Marcel ezért hívott, hogy a hercegre „nyomást” tudjon gyakorolni. Szép lassan visszaültem, tekintetemet végig a hercegre szegeztem egy kacér mosoly társaságába. Kicsit sem tűnt boldognak, de úriember módjára leplezte, legalábbis próbálta. Tetszett, amit láttam, még ha csak egy kisfiú szeméből is áradt. Marcel a herceg oldalán ülő hölgyhöz szólt, meglepett a hozzá intézett kérdése, bár Marceltól ezt már megszokhattam. A nő válasza sem volt túl kiszámíthatatlan, Pierre mellett valószínűleg nem maradtak gátlásai, de még így is csak az Ő kérését lett volna hajlandó ész nélkül teljesíteni. Pierre ugyan ezt a kérdést intézte hozzám, mint Marcel Revahoz. A múltamra tekintve nem a kérdése zavart, hisz’ nincs szégyellnivalóm a testemen, tucatnyi férfi epedezik utána, de ilyen kérést csak Marcel tehet fel nekem. -Oh herceg, sajnálom… de egy ilyen finom, kecses női test, nem egy ilyen kisfiús kézbe illik – igyekeztem a választ tisztelettudóan, de még is céltudatosan megadni, tudnia kell a hercegnek is, hogy engem nem kaphat meg, legalábbis ilyen könnyen nem. -Ugyan már kedves Charlotte, olyat tudnék önnek nyújtani, mit még soha senki – kaptam meg máris a választ, amit nekem intézett, de még is, leginkább Marcelnek szánhatta bosszantás gyanánt. -Herceg, ezek így csak üres szavak, sokkal többre tartom, ha egy férfi inkább az én számat hajlítja sikításra, minthogy a sajátját jártatja feleslegesen – próbáltam visszafogni magam, hisz’ még is csak egy herceggel beszélek, de kezdett zavarni, ahogy Marcelen próbál fogást találni, ha egy egyszerű vámpír lenne, már rég a szíve nélkül, holtan feküdt volna a padlón. Nem akartam megvárni a válaszát, a következő pillanatba Marcel mellett álltam, óvatos csókot nyomva nyakára, tekintetemet közbe Pierre hercegébe fúrtam, akit majd szétvetett a méreg.
Norman Kinsey
welcome to my world
► Residence :
New Orleans ⚓
► Age :
47
► Total posts :
126
BRAVE HUNTER ➴
Tárgy: Re: Nappali és társalgó Szer. Aug. 21, 2013 12:42 am
Charlotte ▼ Marcel
Még a herceg elfoglalta magát az én Lottemmal, addig én Vivian mellé léptem. Végigsimítottam arcán; meg sem rezzent mégis éreztem félelmét. Ott keringett a levegőben… olyan volt mint egy sikoly amit addig reptet a szél amíg valaki meg nem hallja és utol nem éri, hogy aztán ráfonódva kapja el és találja meg gazdáját. Ezt a torkot azonban nem téptem fel, hogy elhallgattassam. Helyette csak intenem kellett az egyik vértasaknak aki tudta a dolgát és máris elindult, hogy pár perc múlva egy selyemruhával a karjai között térjen vissza. - Öltöztesd fel majd pedig vidd a vendégszobába. – adtam ki az utasítást majd Thierry felé fordultam. – Értesítsd Simont, hogy ma éjszaka álljon őrt Vivian szobája előtt. – Thierry bólintott és eltűnt. Diego eközben hellyel kínálta a herceget és két társát, valamint Lottet is. Mikor Thierry visszatért, én magam is helyet foglaltam, természetesen az asztalfőnél. - Szóval Pierre. Minek köszönhetem a látogatásod? – kérdeztem majd jó étvágyat kívánva a társaságnak, álltam neki a borjúsültnek. Pierre mellett egy nő és egy férfi foglalt helyet. A nő karamellszín bőre csillogott, hosszú, gesztenyebarna haja szoros kontyba fogva, testén aranyszín ruha feszült de nem kihívón; a nő pont olyan volt mint amilyet Pierre csak kívánhat. Elegáns, visszafogott de kellően figyelemfelkeltő. A férfi öltönyt viselt; markáns arcán szigorú kifejezés ült. A legfontosabbakat tudtam erről a kettőről; Reva, az indiai szépség nyolc nyelven beszélt anyanyelvi szinten; a férfi Mathéo, a francia hadsereg ezredese volt a második világháborúban. A diplomata és a harcos kísérte el a herceget, amin nem lepődtem meg. - Úgy gondolom nem árt megerősíteni a szövetségünket Marcel. Főleg most, amikor Anglia másfelé szervezkedik. – Bólintottam, pontosan tudtam mire gondol de nem vártam el gyermekeimtől, hogy ők is megértsék, bár abban bizonyos voltam, hogy az ottani problémákról ők is tudnak. - Hízelgő, hogy ránk gondoltál. – ejtettem ki lassan, megfontoltan a szavakat majd lányomra emeltem a tekintetem. – Charlotte, kedvesem, gyere ide kérlek. – hívtam magam mellé és tincseibe marva húztam magamhoz, hogy forró csókot váltsak vele. Persze, hogy provokálni akartam a herceget. Vigyorogva engedtem vissza Lottet a helyére majd a hercegre emeltem a tekintetem. Tudtam, hogy oda lesz a bordélyház vezetőjéért. Máris féltékenyen emelte rám tekintetét. Tudnia kell, hol a helye. Charlotte az enyém. Ugyanakkor játszhat vele ha Lotte is úgy akarja. - Mond csak Reva – szólítottam meg az indiai szépséget – ha azt mondanám, hogy vetkőzz le és feküdj az asztalra, megtennéd, igaz? – nem pirult bele. Bólintott, akárcsak egy idomított kutya de azért hozzátette – Ha Pierre úgy kívánja. – Diego nyelt egy nagyot. Erre nem számított pedig ismerte a herceget és azt, mi nála a szokás. - Charlotte – szólalt meg Pierre, látszólag elégedetten – és ha téged kérnélek erre?
Nem tudom ki lehet ez a herceg, de már-már felkeltette az érdeklődésemet. Ha pedig Marcelnak ilyen fontos, igazán tündökölnöm kell este, nem hozhatok rá szégyent. Ha az ártatlan nők a gyengéi, én azt is szívesen eljátszom pár óráig. Marcel kiadta Thierry-nek az utasításait, majd a teraszon állva végigmérte az egész birtokát. Látszott rajta az elégedettség az iránt, amit felépített magának. Igazán büszke lehet, hogy a „semmiből” ezt tudta kihozni. Majd egy óvatos csókot nyomott ajkaimra búcsú gyanánt és távozott a teraszról.
Visszaérve a saját birtokomra, ahol a lányaim közül pár kiváltságos hölgy tartózkodhatott, akik amolyan személyzetként dolgoztak nálam, egyből magamhoz hívtam majdnem mindegyiküket. Leginkább emberekkel vettem körül magam, Ők azok akik biztos nem törhetnek az életemre és tőlük könnyebb is megszabadulni. Mindössze három vámpír tartózkodhatott nálam, két fiatal lány, Ők vigyáztak a bordélyházamra és a birtokomra a távollétemben, valamint egy férfi, aki életében katona volt, a síron túl pedig a testőröm, talán annál egy picit több, Adam. -Hölgyeim, este Marcellal és a vendégével, aki egy francia herceg, vacsorázom, kerítsenek nekem egy alkalomhoz illő ruhát – adtam ki a parancsot, majd elnyúltam a hatalmas gardróbszoba egyik kanapéján. Egyik ruhát a másik után hozták elém a lányok, de egyik sem tűnt jó döntésnek. -És ez hogy tetszik Madám? – kérdezte egy bájos szőke lány, kezében egy hófehér, erősen dekoltált, kristályokkal díszített, földig érő Armani ruhát tartva. Egyszerű volt, mind a színe, mind a szabása, már-már ártatlannak titulálható, de a majdnem köldökig érő kivágás, ami még is szinte teljesen takarta a kebleket… megbolondította az egész ruhát. -Tökéletes! – egy pillanat alatt kikaptam a vékony kezei közül a finom anyagot, és már indultam is, hogy magamra öltsem.
Pár óra múlva, ismét Marcel birtoka előtt állt meg az autóm. Az egyik embere jött ki elém és bekísért a nappaliba, majd távozott. Egy hatalmas antik tükör volt a nappali egyik falán, még egy utolsó pillantást akartam magamra vetni mielőtt megérkezik Marcel. Hajamat egyszerűen feltűztem, ezzel is teret engedve a kíváncsi szempároknak, amik esetleg vékony nyakamra tévednének. Füstös hatást keltő sminket viseltem és tűzpiros rúzzsal emeltem ki ajkaimat. Épp hogy az ajtó felé tudtam fordulni, mikor Marcel belépett. Látszott rajta, hogy elégedett velem és ezt szavakba is öntötte, majd mikor egy heves csókkal is kifejezte akkor voltam biztos benne hogy igazán jól választottam. Hirtelen kopogtak az ajtón és Marcel elhúzódott tőlem. Diego és Thierry kísérték a herceget a nappaliba. Csak onnan tudtam, hogy Ő az akit vártunk, hogy Marcel hangosan a nevén szólította, különben azt hittem volna, hogy csak a fiát küldte előre, mert késik, de nem, ez a csöppség volt Pierre, a francia herceg. Próbáltam leplezni a zavaromat, és meggyőzni magam, hogy láttam már nála fiatalabb vámpírt is, aki talán még Marcelnál is veszélyesebb lehetett, ezért Pierre-t sem szabad alábecsülnöm, még sokáig szeretnék élni. Egérhangon üdvözölte Marcelt és adta át neki ajándékát. Egy fiatal nő jött be, anyaszült meztelenül, éppen hogy takarta előrevett haja a melleit. Tele volt pakolva szebbnél szebb ékszerekkel, bár egy két sérülést is fel lehetett fedezni puha bőrén. Egyszerű ember volt, bár be kell vallani, tényleg szép külsővel rendelkezett. Viviannek hívták, árulta el Pierre és a „ritka szépség” jelzővel illette. Ha ilyen szépnek tartja mért válna meg tőle…? Pierre üdvözlése szakított ki a gondolataim közül. Viszonoztam neki a meghajlást, hisz’ még is csak egy herceggel állok szemben. -Charlotte Hyder, üdvözlöm – válaszoltam, próbáltam elnyerni a herceg tetszését is, bár ez a nyájas hanglejtéséből ítélve sikerült is. Nem tudom, mi a szándéka vele Marcelnak, de igyekszem segíteni neki, ha máshogy nem, egy kis női bájjal…
Olivia G. Westfield
welcome to my world
► Residence :
✖ new orleans
► Age :
314
► Total posts :
266
BLOODTHIRSTY HERETIC ☄
Tárgy: Re: Nappali és társalgó Hétf. Júl. 29, 2013 9:53 am
Marcel && Alex
Az idők során már meg se kottyan elcseszett lelkemnek, ha egy-egy embert megfosztok saját nyomorult életétől. Ennek a lánynak így kellett végeznie, úgyse bírta volna sokáig. Ha nem én, akkor valaki más vette el volna az életét, ráadásul csak egy vértasak, ők meg aligha nem számítanak halandónak. Nem is értem miért nem fogadják el törvényesen a vámpírokat, utálom, hogy meg kell bújnunk. Jó New Orleans-ban nem éppen, de máshol nem szabad fölkeltenünk magunkra a figyelmet. De vissza a témához.. Mi olyan nagy ügy, ha elfogyasszuk az embereket? Képesek szaporodni, úgyis egyre többen lesznek. Mi sem pampogunk, hogy megölik a marhákat, a csirkéket, ez az élet rendje. Egy körforgásban élünk, ez a táplálkozási lánc. Nekünk Ők a célpontunk. A döbbenet lassan kitelepszik az arcomra, és Marcel egyik embere ad egy hófehér törlőkendőt, melybe mocskos, vértől ázott tenyereimet beletörlöm. Hamar átszíneződik a kendő bíborvörössé.
Amint letisztítok róla mindent a testre dobom le. Lassan sikerül visszatérnem önmagamhoz, és dühös pillantással fordulok Marcel felé. Nem éppenséggel erre számítottam. Az utolsó szavaimat mondtam magamban, habár egy harc nélkül nem mennék át a túloldalra. Én nem hagyom magamat oly könnyen eltiporni. Küzdenék.. a végsőkig, de szerencsére erre nincs semmilyen szükségem. - Anastasia.. - fújom ki a levegőt, és lehunyom szemeimet. Magam elé képzelem a kecses női alakot, és megmasszírozom az orrcsontomat. - Ő.. már halott. Én is kerestem, de annak már ötszáz éve. Nem élte túl. - szinte magamnak célzom a mondandómat. Minden áldott nap, mikor a tükörbe nézek megfogalmazódik bennem ugyanaz a kérdés. Mi van ha...? Mi van, ha még mindig él? De nem. Lehet, hogy egy erős, vad személyiség, de képtelenség.. Az is benne van a pakliban, hogy vámpírrá vált, ahogyan én is, csak időközben meghalt. Fogalmam sincs! Egy újabb halandó lép be a szobába, és megrökönyödve emelem fel pillantásomat. Nagy szerencsémre egyáltalán nem hasonlít Ana-ra, így lenyugodhatok. - Csak nyugodtan. - intek a kezemmel, és felállok a helyemről, mikor a lány a csuklóját nyújtja felém. - Barátom, ha csak ennyi lenne. Megtiszteltetés ez a feladat számomra, és igyekszem nem szégyent hozni rád, illetve a városra. - biccentek, és utoljára körbe nézek a helyiségen. - Ha nem zavar, eléggé sűrített időrendem van mostanában, nem mellesleg egy újabb feladattal gyarapodtam. Viszlát! - köszönök el tőle, és átvergődök ismét a rengeteg emberen. Muszáj.. muszáj valakin levezetnem a bennem felgyülemlett dühöt. Nem volt elég ez az egy valaki, túl gyorsan halt meg kezeim közt. Kell.. kell.. kínozni.. igen.. ölni.. gyilkolni..
- Én pedig a kérdéseket utálom, mégis… - rántottam meg a vállam nem törődöm mozdulattal. Lehetett több száz éves, ahogy más vámpírok is a környéken, de mindegyik tudta azt is, amivel Alexander is tisztában volt. New Orleans királya én vagyok, nem más. - Remek, remek! – ejtem ki lassan a szavakat miközben jómagam is megforgatom az italt a poharamban. Egy problémával kevesebb, arról nem is beszélve, hogy ha nem ismerném ki könnyen az embereket akkor most nem én lennék a város királya. Épp ezért bíztam meg Alexanderben. Az elődje, az olasz kurafi csak azért kellett, hogy megtudjam, melyik boszorkány az amelyik megszegte a törvényeimet. Alexander más; benne valóban bízom. Valahol…mélyen. Hogy tudtam-e Alexander testvéréről? Igen, tudtam. Ahogy azt is tudtam, hogy ez a nő baromira hasonlít rá. Apró figyelmesség volt a részemről amennyiben igent mond az ajánlatra és hát… mi tagadás, számítottam rá, hogy ez lesz a válasza. Miközben nagyot kortyoltam az öreg és aranyló italból, minden mozdulatát megfigyeltem barátomnak. Ha harcra kerülne a sor, nem árt ha tudom, miként támad az ellenség. - Bravó, bravó! Pont ez az amire szükségem van! – nevetek fel miközben párszor összecsapom a tenyeremet, gratulációm fejezve ki ezzel. - Ezek szerint tetszett az ajándékom. – vigyorodtam el és lehajolva söpörtem ki a halott nő arcából a tincseket. Megemelkedtem és Alexander mögé lépve szorítottam rá vállára de nem mint ellenség, hanem mint barát. - Erre az elszántságra van szükségem… erre a hévre, erre a temperamentumra. – paskoltam meg a hátát és hagytam, had merengjen még egy darabig a kitépett szív és szőke tincsek felett. Mikor Alexander emlékeit ismét elmosták azok a falak amelyek a hideg álcát őrizték, szólaltam csak meg újra. - Ha ilyen ösztönnel véded majd a várost, talán abban is segíthetek, hogy megtaláld. Már ha szükséged van segítségre. – kortyoltam ismét, hiszen Alexander, nem mai gyerek. Azt akartam azonban, hogy tudja; a hűsége nem marad jutalom nélkül. - Kedvesem, bejöhetsz. – szóltam csendesen mire egy újabb nőstény lépett be a szobába. Nem más mint az én kedvenc kis ribancom aki önként volt a donorom. - Az ő életéhez ragaszkodom. – jelentettem ki miközben megragadtam a csuklóját és beleharaptam. Lehunyt szemekkel élveztem ahogy forró vére végigfolyt torkomon s tudtam, már csak a harapásomtól is elélvez a kicsike. Teste megreszketett, felsóhajtott. Vékony ujjaival vállamba mart miközben másik csuklóját Alexander felé nyújtotta. Kevés bizalmasabb dolog volt számomra, mint egyszerre lakmározni ugyan abból az emberből.
Az élet során nem egyszer ütött vissza az, hogy nem voltam elég elővigyázatos, és kételkedő. De most már az vagyok. Muszáj, ha szeretnék egy újabb ötszáz évet élni. Csoda, hogy egészen idáig kibírtam, mert nem egy, sőt nem két ember szeretne engem holtan látni. Van egy egész lista, de voilá, itt vagyok virulok, és egészséges vagyok. Elég nagy vagyonra tettem szert, és a városban lévő emberek is imádnak engem. Habár.. ez itt New Orleans. A világ legjobb városa. Intek az egyik emberének, és máris hozza nekem a poharat, benne az aranyban fénylő whisky-vel. Más italt nem is tudok meginni, Jack Daniels százezer ember életét tette fényesebbé. De azért egy jó vörösbort sem tudnék visszautasítani. Mikor a testvér szót kiejti egy mosolyra görbülnek ajkaim, de ugyanakkor a keserűség apró szikrája felcsillant íriszeimben. "Testvér.." ~ gondolom magamban, és magam előtt megjelenik Anastasia képe, a húgom, ki átvert engem. - Ezt örömmel hallom. - póker arcot veszek fel, és az előbbi kétes kedvemet felváltotta valami más, amit jelen pillanatban nem tudok megnevezni. - Hatalom.. - ízlelgetem a szót, miközben ujjaim a pohár tetején köröznek. Mélyen beszívom a levegőt az orromon keresztül, és olyan, mintha érezném, ott kúszna valahol a hatalom édes illata. Szó nélkül hallgatom tovább Marcel-t, de immár nem nézek rá. Teljesen elmerülök saját összekutyult gondolatmenetemben. - Te is tudod.. - fordítom felé a nyakamat, és tekintetemet belé vésem -, hogy utálom, ha valaki kérdésre kérdéssel felel. - egy apró vigyort megeresztek, majd az utolsó pár kortyot nemes egyszerűséggel legurítom a torkomon. Az ital szinte megakad a torkomon, mikor megpillantom a lányt, ki befárad az ajtókon. "ANASTASIA!" ~ kiáltom magamban, és nagy nehezen próbálom magamat visszafogni. Párat köhécselek, és intek, mielőtt bárki a segítségemre jönne. - Ez aztán jó erős. Még egy ilyen vén vámpíron is kifog, mint jómagam. - rakom le a poharat, mielőtt nagyobb kárt tennék, így is sikerült magamra fordítanom mindenki tekintetét. Figyelem a lány minden egyes mozdulatát, ki kísértetiesen hasonlít rég elhunyt húgomra. Ugyanaz a kecses alak, azok a vékony lábak, a csillogó szőke haj, és az a tekintet.. akivel mindenkit el tud kábítani. Erősen megragadom a fotel kartámaszát, és próbálom leküzdeni a bennem eluralkodó vágyat, a kegyetlenséget. Meg akarom kínozni, akarom látni a félelmet azokban az íriszekben, akarom hallani sikolyait azokból a tökéletesen ívelt ajkakból. A halálát akarom. - Rendben. - felelem monoton hangnemben. - Elvállalom, ígérem, nem fogsz bennem csalódni. - mindvégig a lányt figyelem, és alig helyezkedik kényelembe, máris őt célzom meg. - Drágám, gyere csak ide. - invitálom magamhoz, és csengőszóra már jön is. Mint egy kis pincsikutya.. - Nagyon hasonlítasz valakire, akit régebben ismertem. - a füle mögé simítok el egy hajtincset, mely épp az arcába lógott. A kezét nyújtja felém, mire megragadom, és magamhoz rántom. Egyből rá is tapadok, átlyukasztom bőrét s mohón szívom magamba a nedűt, miközben másik kezemmel átkarolom a hátát. Észbontó! Szívem egyre hevesebben ver, a fülemben érzem a dobogását, és nem tudom tudom mi üthetett belém, de minden olyan gyors volt. A következő pillanatban a lány mozdulatlanul hever a földön, és vértócsa keletkezik körülötte. A másik, amit észreveszek, hogy a szívét markolom kezemben. - Remélem nem a feleséged, vagy ilyesmid volt. - bámulom a szervet, és elengedem, hagyom hadd hulljon le a földre, le a lány mellé... élettelenül, akárcsak ő maga.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali és társalgó 
| 
