Tárgy: Re: Hayley szobája Vas. Május 01, 2016 1:33 pm
elijah & hayley
so i'm gonna love you
Szavai késként hatolnak a szívembe. Igen, Jackson remek és bátor ember volt, szeretett engem és a kislányomat is. Emiatt pedig még pocsékabbul érzem magam. Nem érdemeltem meg őt, ez pedig tény. Ő túl jó volt hozzám, én pedig sosem tudtam viszonozni azt a szerelmet, amit ő érzett irántam, és amit megérdemelt volna. Többször rákérdezett arra, hogy szeretem-e Elijah-t, én pedig egyszer nem tudtam olyan választ adni, amit hallani szeretett volna. Pedig csak annyi lett volna a dolgom, hogy azt mondom, már nem érzek Elijah iránt semmit. Azzal boldoggá, de mindenképp nyugodtabbá tettem volna a férjemet. Ehelyett vagy azt mondtam, hogy jól tudja, mit érzek, vagy egyszerűen csak hallgatásba burkolóztam. Ennél még az is jobb lett volna, ha hazudok. Gondolataimból Elijah közeledő alakja zökkent ki. Ahogy az ágyamhoz sétál, aztán pedig leül mellém, rengeteg érzés kerít hatalmába. Egyrészt a sírás csak még jobban fojtogat, másrészt szívem szerint a világba üvölteném, hogy valójában felé húz a szívem, ez pedig mindig is így volt. De nem lehetek ennyire kegyetlen, hiszen most halt meg Jackson. A legjobb ember, akit ismertem. Én pedig mire gondolok? A mellettem ücsörgő, szintén sok fájdalmat megélt ősi vámpírra. Sőt az ő ezer éve alatt elképzelni sem tudom, mennyi mindenen ment keresztül. És mégis itt van, túlélt annyi mindent, továbblépett, képes volt felállni a gödrökből, melyekben minden bizonnyal belelépett élete során. Ahogy Giáról beszél, egy kicsit megszakad érte a szívem. Úgy megölelném, de...nem lehet. Most sebezhető vagyok, mindketten azok vagyunk, és félek, nagy lenne a kísértés. Így csak a kezét fogom meg, bár lehet, ez sem épp a legbölcsebb dolog részemről. Nekem is erőt kell merítenem a talpra álláshoz. De mégis hogy csináljam, hogy kezdjek neki? - És megérdemeljük a szeretetet? Mert nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ha senki nem szeretne engem, akkor lehet, hogy magányos lennék, de legalább nem kerülnének veszélybe miattam vagy halnának meg azért, mert szeretnek. - Még mindig a kezét szorongatva meredek magam elé. Ironikus az a mondás, hogy a szeretet öl. És igaz is. Végre hosszú perceknek tűnő másodpercek után újra rápillantok Elijah-ra, most viszont hosszabban. A szemeim megtelnek könnyekkel, melyeket gyorsan letörlök. Szívesen kimondanám hangosan, hogy nála emberibb vámpírral életemben nem találkoztam még, és az, hogy ismerhetem, jobbá tette az életemet, de nem. Ezt a kikívánkozni vágyó gondolatot muszáj megtartanom magamnak. Ahogy bosszút esküszik Tristan ellen, még hang sem jön ki a torkomon, csak bólintani tudok. Ezután automatikusan a vállára hajtom a fejem, és csak sokára vagyok képes megszólalni. - Gyűlölöm Klaust, amiért elvette tőled Giát. Megérdemelted, hogy boldog legyél. Még mindig ezt kívánom neked, Elijah. - Nem tudtam visszatartani, egyszerűen közölnöm kellett ezt vele. És bár azt is elmondhatnám neki, hogy bárcsak boldoggá tehetném. De sem az idő, sem a helyzet nem megfelelő, hogy ennyire őszinte legyek vele. Még nem.
Bár enyhíthetném Hayley fájdalmát, de mégis hogyan, ha én magam is összetörtem. Nem mutatom, de ez az igazság. Megtörtem, és én is elvesztettem valakit, aki fontos volt nekem. Nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe Gia, és az, amit értem tett akkor, mikor mindent kilátástalannak láttam. Közel férkőzött, én pedig engedtem, mert hittem, hogy nem eshet baja. Nem szerettem őt úgy, mint Hayley-t, és ő is eleinte felejteni akart. De végül kötődni kezdtünk egymáshoz, fontossá váltunk a másiknak. Minden nap azzal hagytam magára, hogy mindig figyeljen a háta mögé. Aznap, amikor meghalt, éreztem, hogy valami történni fog, éreztem, hogy nem szabadna egyedül hagynom őt, de ő azt mondta, nem kisbaba, tud magára vigyázni. Klausszal szemben viszont esélye sem volt, én pedig nem voltam ott, hogy megvédhessem tőle. Elvesztettem őt. Nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe, hogy ne emésszen fel a harag az öcsém iránt, és nem telik el úgy egy perc sem, hogy ne jutna eszembe Gia erős kisugárzása. Közel éreztem őt, mégis el kellene engednem. Erős vagyok, de mégsem eléggé ahhoz, hogy még éljen. Pontosan tudom, min megy keresztül Hayley. Pontosan tudom, hogy talán hibásnak tart engem is, ahogy az egész világot, de hallani, és tudni két külön dolog. Most mégsem voltam képes egyszerűen tovább haladni a szobája előtt, ahogy meghallottam zokogását. De valahogy a szavak sem jöttek ajkaimra, és percekig alakom sem tűnt fel az ajtóban, majd végül döntöttem. Nem akartam magára hagyni, ahogy én sem akartam egyedül lenni ma is. Hiszen megőrjít a magány, de nem tudom enyhíteni a fájdalmam. Ahogy az övét sem. Megeshet, hogy fel se néz, vagy ha mégis, akkor elküld. Mégis percekig nézem alakját, ahogy az ágynak támaszkodva enged utat a fájdalmának. Végül döntenék, és egyedül hagynám őt, hogy kiengedje a keserű könnyeket, ebben remélve a megkönnyebbülést, de a hangja visszatart. Fordulnék, mégis inkább rá emelem barna tekintetemet. - Jackson jó ember volt - hangom halk, és rekedt, de szavaim őszinték. Soha nem tagadtam, hogy az említett férfi jobb nálam, és megadhatja Hayley-nek, amire mindig is vágyott. Azt akarta, hogy szeressék, én pedig nem tudtam ezt megadni neki anélkül, hogy ne rettegnék minden egyes nappal az elvesztésétől. - Bátor volt, és nagyon szeretett mind téged, mind Hope-ot - belépek a szobájába, és a kicsi szobája felé pillantok, majd behajtom magam mögött az ajtót. Lassan lépek közelebb felé, hallgatom szavait. Tudom, hogy ez nehéz most neki, talán nehezebb, mint nekem. Ráadásul átérzem a bánatát, azt, hogy azért kellett elvesztenie a társát, mert szerette őt. Bár tudnék valamit mondani, ami biztató, de nem tudok. Soha nem lesz könnyebb, és nem mondhatom, hogy egy nap majd nem fog neki fájni a veszteség. Amikor önmagát hibáztatja, szólásra nyitom ajkam, de meggondolva magam inkább visszanyelem szavaimat, és mellé sétálva ülök le a földre, hogy az ágyának támaszkodjak. - Gia meghalt - szakad fel belőlem eme két szó, és a puszta tény képes összeroppantani. - Niklaus keze által... Szeretett engem, ennyi volt a vétke. És az, hogy rosszkor volt rossz helyen. A halála értelmetlen volt, és tudom, hogy nem az én hibám, de minden egyes reggel azzal kelek, hogy talán mégis - sóhajtok fel. Hangom megremeg, ahogy felidézem magamban azt, ahogy Niklaus elém dobja a szívét. A hír hamarabb elért hozzám, mégsem indultam a fivérem keresésére, mert tudtam, hogy úgyis hazaér. Még pár nappal az eset után sem tudok megbékélni a ténnyel, hogy nincs többé. Nem nézek Hayley szemébe, nem tudok. Csak miután befejezem a szavaimat. - Nekünk csupán annyi a vétkünk, hogy vágyunk arra, hogy szeressenek, mert a közhiedelemmel ellentétben valahol legbelül mi is emberek vagyunk - pillantok most rá, és őt figyelem. A térdemen támasztom a kezem, és feszülten rándulnak ökölbe az ujjaim. Nem szokásom magamról beszélni, most is nehezemre esik, mégis, mással aligha beszélek. Talán Freya volt az, aki rám nyitotta az ajtót. Szerinte adnom kellene egy esélyt a fivéremnek. De már túl sokat adtam. Túl sokszor hunytam szemet a dolgai felett. Már nem megy. Már mindenki tudja, hogy nem lakom itt, mert nem vagyok képes egy fedél alatt élni Niklaus-szal. Talán már ő is hallotta. Mégsem akarom most ezzel terhelni, hiszen ha itt van, akkor tudja, hogy én most nem lakom itt. - Meg fogjuk bosszulni Tristan tettét, a szavamat adom - tekintetem megkeményedik, hogy szavaim elérjék ha hatásukat. Biztos lehet benne, hogy nem nyugszom addig. Megérdemli a fájdalmat, számára a halál jutalom lenne, így nem ez lesz a megfelelő bosszú. Jackson halála nem lehet hiábavaló.
Üresség. Ezt érzem, illetve még egy aprócska behatárolhatatlan érzést, amit tényleg nem tudok hova tenni, bárhogy próbálok rájönni. Talán...nem, erre még gondolni sem akarok. Ugyanis, ha most tényleg némi megkönnyebbülést érzek, rosszabb ember vagyok, mint hittem. A könnyeim visszatarthatatlanok, lehet, jobb is inkább megadni magam nekik. A bűntudat könnyei záporoznak végig az arcomon. Fáj Jackson elvesztése, rohadtul. Sosem fogom elfelejteni azt a megrázó pillanatot, mikor Tristan kitépte a szívét. De leginkább azért érzem azt, hogy darabokra hullik a lelkem, mert tudom, ő sokkal jobban szeretett, mint ahogy én őt. Meghalt, mert szeretett. Nem tudom, hogy éljek boldogan azok után, hogy tudom, ez az én hibám. Máshogy alakult volna, ha nem rángatom bele Jacksont a Mikaelson-család ügyeibe. Jobb végkimenetel lett volna az ő számára. De most ő meghalt, én pedig itt zokogok az ágyam mellett ülve. Hope a kiságyában alszik tőlem pár méterre. Rápillantok, bár a könnyáztatta szemeimmel csupán homályosan látok, de érzékelem halk, nyugodt szuszogását. Biztos valami szépet álmodik. Annyira jó lenne mindig megóvni őt a világ gonoszságától, de erről már akkor le kellett tennem, mikor teherbe estem. Tudom, hogy ez lehetetlen. Viszont addig szeretném majd távol tartani őt ettől az egésztől, amíg lehet. Ráér megtapasztalni a fájdalmat, ha már tudja kezelni. Jesszus, mintha én képes lennék rá. Teljesen összeomlottam. Egyedül vagyok. Úgy érzem, egy magányos, bűntudattal teli, szemét perszóna vagyok. Nem érdemeltem meg Jackson szerelmét, a jóságát. Hiszen kit akarok átverni? Sosem voltam szerelmes belé. És jól tudom, hogy a halála előtt nem sokkal ismét átbeszéltük, én pedig akkor is őszintén elmondtam neki, hogy mikor feleségül vett, tisztában volt azzal, kihez húz a szívem. Azonban emiatt csak még nyomorultabbul érzem magam. Hangokat hallok, azonban nincs erőm a térdemre hajtott fejemet felemelni. Persze anélkül is tudom, ki áll az ajtómban. - Szerinted ez fair? Ő...nem ezt érdemelte. - Sírástól remegő hangon beszélek, végül egy nehezen kierőszakolt mély sóhaj után ráemelem a tekintetem Elijah-ra. Remek. Most még jobban sírok, mivel máshogy nem tudom feldolgozni a tényt, hogy jobban érzem magam attól, hogy őt nézem. Inkább a padlót bámulom. Mondjuk azt nem szeretném, hogy elmenjen. Már csak azért sem, mert nem akarok egyedül lenni. Most nem. Meg a fenébe is, jó érzés, hogy itt van. Az, hogy törődik velem. Jó, egyben kegyetlenül kínzó és szívszorító érzés. - Ő szeretett engem, Elijah. Nagyon szeretett. Én meg...én nem érdemeltem meg őt. Miattam történt. Az én hibám. - Úgy vélem, inkább beszéltem magamhoz, mintsem hozzá. Sőt jobb lett volna, ha egyszerűen csendben maradok. Bár azzal azt kockáztatom, hogy akkor Elijah inkább elsétál. Most viszont tényleg szükségem van arra, hogy itt legyen. Egyedül rá van szükségem. Ez tényleg nem segít a bűntudatom enyhítésén. - Nekünk van egyáltalán jogunk közel engedni magunkhoz bárkit is? Van jogunk hagyni, hogy szeressenek? - És ismét érkezik a sírógörcs. Mintha egy vasököl szorulna a szívemre, hogy összeroppantsa azt, de valami miatt pusztán csak fájdalmat képes okozni, nem elég erős, hogy porrá zúzza. Így nincs más, mint mérhetetlen fájdalom. És persze az üresség.
Tudni azt, hogy valaki azért halt meg, mert szeretett, borzalmas érzés. Mindig az volt, és az lesz. Tatiaval kezdődött az egész. Azért halt meg, mert szeretett, és mert túl fiatal voltam ahhoz, hogy megálljam azt, hogy megöljem. Annyi volt a vétke, hogy szeretett, majd végül ellenem fordult, mert nem tudta, mivé lettem. Anyánk tette ezt, őt hibáztattam akkor is, mikor hazugságban éltem, és most is, mikor kiderült, hogy valójában én öltem meg őt. Ezért nem sok nőt szerettem, kevesen férkőztek a szívembe, mert számomra a család volt a legfontosabb. Olykor azt gondoltam, egy nap végre találok valakit, aki elfogad, aki nem hal bele abba, hogy szeretett, de nem jött el ez az alkalom, és ezért engedtem el Hayley-t, mert nem akartam, hogy meghaljon, nem akartam neki rosszat. Ahogy Giával is történt, megtörténhetett volna Hayley-vel, és mind a mai napig nem tudom, hogy felejtsem el, hogy tegyem túl magam. Nem tudom megbocsájtani Niklaus tettét, túl messzire ment. Elegem lett abból, amit tett, és abból, hogy mindezt egy jól megkomponált álca mögé rejti. Nem tud megváltozni. Nem fog megváltozni. Soha. Képtelen vagyok vele egy levegőt szívni, mégis mellette állok, mert ezt kell tennem. Mert kötelességem, hogy a családom életben maradjon. Elvesztettem a hitem, már többé nem remélem a fivérem megváltását, már nem úgy nézek rá. Tudom, hogy érzi, és látja, ahogy felé fordulok, vagy hozzá beszélek. Nem bocsájtottam meg neki. És nem tudom, hogy valaha képes leszek-e rá. Nem tudom, mert ő nem az a fajta, aki képes lenne bocsánatot kérni, és őszintén megmutatni, hogy sajnálja, amit tett. Ő nem az a fajta. Mondjuk én sem, de én igen is kimondtam, még akkor is, ha nehezemre esett. De nem akartam elveszteni őt, és elengedni. Fontos a családom, fontos, hogy ne szakíthassanak szét minket, de olykor Klaus a legnagyobb széthúzó erő. Természetesen vannak jó pillanatai, de most nem látom, most a haragom erősen itt ragadt, megbéklyóz, és nem enged el. Mégsem hagyom, hogy teljesen felemésszen. Nem hagyhatom, mert akkor elvesztem önmagam. Hacsak, nem történt meg már akkor, mikor az elsőszülötteink jelt adva magukról üzentek bosszúhadjáratot nekünk. Tudtam, hogy valami közeleg, tudtam, hogy túl nagy a csend, de nem számítottam erre. Nem gondoltam, hogy ez lesz, és most a legjobbat kell kihozni az egészből. Nem titkolják az érzéseiket, és én pedig azt, hogy meg fogom ölni valamennyiüket. Kezdve Tristannal. Megérdemli azok után, amit Hayley-vel tett. Megérdemli, mert megölte Jacksont. Soha nem kedveltem, de Hayley boldog volt mellette, és nekem ez számított. Mert én nem adhatnám meg neki azt, amit az a farkas igen. Én nem tudnám úgy szeretni, mert minden egyes nap csak rettegnék, hogy elvesztem, hogy valamelyik ellenfelem rajta áll bosszút, és a kicsi Hope miattam vesztené el az anyját. Azt soha nem bocsájtanám meg magamnak. Most mégis itt vagyok, mert valami erő húz felé, mert mellette akarok lenni, mert segíteni szeretnék, de nem hiszem, hogy tudok. Csendesen sétálok a lépcsőn fel, lépteim hangtalanok, lassúak. Megfontolt vagyok, nem akarok rá rontani, és ahogy megállok a lépcső alján, elfojtott sírás jut el füleimbe. Nagyot sóhajtok, és még egyet lépek, hogy egyenesen rá láthassak. Érzem a fájdalmát, és lehajtom a fejem, ahogy az ajtófélfának támaszkodom. Ökölbe szorul a kezem, miközben rádöbbenek, nem tudom elvenni a fájdalmát. Talán rosszkor jöttem. Egy hang sem jön ki a torkomon, csak figyelem őt, megeshet, hogy elküld majd, de mégsem töröm meg a csendet.
Tárgy: Re: Hayley szobája Hétf. Nov. 30, 2015 10:21 am
Klaus és Hayley
Sietve vágom le az ágyra a bőröndöt, a ruháimat a gyorsaságomat alkalmazva két másodperc alatt az ágyra pakolom, a cipőimet pedig az ágy mellé a földre sorakoztatom ki. A bőröndöt kezdem méregetni, azon filózva, mégis hogyan fog ennyi cucc elférni benne. Ez a legkisebb gondom. Előtte még szembe kell néznem Klausszal. Először úgy terveztem, anélkül lépek le, hogy szólnék, de a lelkiismeretem megszólalt...gyűlölöm is érte. A lényeg, hogy a lányom apját mégsem hagyhatom csak úgy faképnél, és okozzak neki megrázkódtatást azzal, hogy egy árva szó nélkül fogom a gyereket és lelépek. Klaus nem a szívem csücske, de nem ezt érdemli. Szóval a pakolás után szépen fogom magam és elé állok. Eldöntöttem, nem húzom a dolgot, hanem szimplán kibököm a tényállást. Hátha annyira ledöbben, hogy elfelejt tiltakozni. Ja, szép álom. Nagyszerű, a puffanó hangból ítélve vagy megtámadtak minket vagy Klaus idő előtt leleplezett. Valamiért az utóbbira tippelek. Nem is kell tíz másodperc, a gyanúm beigazolódik, mikor nekem szegezi a kérdést. Szemet forgatva fordulok szembe vele, és tartom vele a szemkontaktust. - Miért, minek látszik? Csomagolok. Segíthetsz, ha szeretnél. - Még egy kis ideig szorgosan őt bámultam, aztán visszafordultam a ruhahalomhoz. Idegesen kezdek el bepakolni az egyelőre még üresen tátongó bőröndbe, aztán mivel Klaus ismét kihozott a sodromból, hevesen újra 180 fokos fordulatot tettem, előtte egy lépésnyire megállva.- A fenébe is, Klaus. Hozzámentem Jacksonhoz, és ti ketten lassan megölitek egymást. Nem maradhatunk a közeledben, azt viszont sürgősen felejtsd el, hogy Hope itt marad. Nem vagyok hajlandó magára hagyni a lányomat. - Igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomra, a kicsi mégiscsak a mellettem lévő szobában alszik, de jelenleg szívem szerint üvöltenék az előttem ácsorgó hibriddel. Mindig ezt hozza ki belőlem, kezdem rohadtul unni, hogy folyton kihoz a sodromból.
Ez is egy olyan nap. Egy olyan nap, mikor nem történik semmi. Kicsit talán már hiányoznak azok az izgalmas esték, amiket Mikael elől futkosva töltöttünk, de azoknak már vége. Meghalt. Megöltem. És érdekes mód eddig még senki sem köszönte meg nekem, pedig jócskán megérdemelném. Többet áldoztam fel ezért az átkozott családért, mint azt bárki el tudná képzelni, és semmit sem kapok érte, csak hátba szúrásokat. A memoárom megírásával azonban továbbra sem hagytam fel. Még Hope születése előtt elhatároztam, hogy megírom neki, ha esetleg az anyja, vagy a testvéreim azt mesélnék rólam, hogy egy szörnyeteg vagyok, tudnia kell az igazságot. Az nem érdekel, hogy más mit gondol, amikor a tetteimre néz, egyedül Hope az, aki fontos. A lányomnak pedig itt van a helye, mellettem, itt nem bánthatja senki és semmi, erről én magam gondoskodok. Azt hiszem ezt már említettem is Hayley-nek, aki sajnos nem mindig értette meg, hogy miről is beszélek. Ezért sem lepődtem meg annyira, mikor a szobája előtt elhaladva ruhák halmazát láttam az ágyára pakolva, és nem úgy tűnt, mint aki épp átrendezi őket. Főleg a nyitott bőrönd miatt. Ugyan nem láthatta, de mérgemben megráztam a fejem, éreztem, ahogy szépen lassan elönt a méreg. Mégis mit képzel hová megy? Csak nem kirándulni akar egyet, éppen most, mikor a lányunk hazatért és ki tudja, hogy biztonságában van-e egyáltalán már, vagy sem. A könyvet, melyet épp a padlásra akartam vissza vinni ledobtam a folyosón lévő kis asztalra elég hangosan, hogy még Hayley is meghallja, aztán egyenesen berontottam a szobájába. Ha nem Hope-ról lenne szó nem tennék ilyet, ám ha így akarja kezelni a dolgot, akkor így lesz. Legalább szólhatott volna, de persze az nem azt jelentené, hogy elengedném. - Mégis mit képzelsz, mit művelsz? - nézek rá kitartóan egyenesen a szemébe. Választ akarok, még hozzá azonnal. Nem vagyok a játékok híve, feltéve, ha én vagyok a játékmester, és úgy érzem, most átvertek. Hayley és Elijah románcának drámájától így is a falra mászok, de most gyermekem anyja még tenne egyet a lapáttal rá. Az esküvő lezajlott ugyan, és van egy sejtésem, hogy emiatt akar a farkasokhoz lelépni, de hogy Hope-al együtt? Nos, azt kötve hiszem, majd a holttestemen keresztül, és azt bizony sikeresen bebizonyítottam az évek során, hogy engem nagyon nehéz megölni. - Ha a gardróbod őszi megújítására készülsz, akkor csak szólnod kellett volna - hangom kissé gúnyosan cseng, ezzel próbálom elrejteni a félelmemet. A szarkazmus mögé bújtatott ijedség a legrosszabb, mert az belülről marcangol. Nem viheti őt el tőlem.
Napok teltek el, amik pedig éveknek tűntek. Fogalmam sincs, hogyan csináltam, de megtanultam alkalmazkodni az új életemhez. Még mindig szokatlan ez a sok felerősödött érzés, a vérszomj... Bele kell tanulnom hogyan kezeljem ezt. Egyelőre egész hol megy. A magány, az, hogy elzárkóztam a többiek elől, sokat segített. Segített benne, hogy saját magam birkózzam a meg a bennem dúló viharos érzésekkel. S büszkén kijelenthetem, hogy talán sikerült. Talán egy részem már elfogadta, még ha meg nem is szokta. Kell még egy kis idő. Érzem, hogy előbb utóbb bele fogok jönni és elfogadom azt, amivé lettem. Az elmúlt napokat vagy a szobám rejtekében vagy átváltozva töltöttem. Most épp a szobámat használtam menedéknek, ahol elbújhattam a világ elől és csendes, magányomban, mély filozofikus beszélgetést folytathattam magammal, a katasztrofális életemről, miközben fel, s alá járkáltam. Ennek ellenére nagyon is tudatában voltam annak, hogy mi folyik körülöttem a kinti világban. Hallottam róla, hogy Klaus új barátnőt szerzett magának. Hirtelen nem is tudtam, hogy nevessek vagy sírjak ezen a dolgon. Pláne, hogyha a hírek igazak és tényleg az egyik hasonmásra esett ezúttal a választása. Hányan is vannak? Hárman vagy ketten? A kettő a biztos. Volt az a Gilbert lány, Elena... És az a - ezt inkább nem mondom ki - Katherine. Tekintve, hogy Elena a két Salvatore testvér között ingadozott mindig is, és Tyler-től tudtam, hogy nem ápolt túl jó viszonyt az ősökkel, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Miss Pierce lett a szerencsés, aki csatlakozhatott a Mikaelson famíliához. Igazából, fogalmam sincs, hogyan kéne vélekednem erről a dolgoról. Hiszen még egy ilyen valaki is - mint Klaus -, megtalálhatja a párját. Az alapján, amit megismertem belőle, valójában el is tudtam képzelni, hogy ezer esztendő után, végre ő is rátalált valakire, aki boldoggá teheti. Édes gondolat nem? S mit ad az ég... a "boldogságforrása" épp most esett be a szobába, szó szerint. Már az előtt hallottam a lépteket az ajtó előttről, hogy az kinyílt volna és az említett személy összecsókolózott volna a padlóval. De nem zavartattam magam. Érdeklődő arckifejezéssel néztem a hason elterülő nőszemélyt, szépen ívelt szemöldökömet meg is emeltem egy pillanatra, ahogy felismertem az "érkezőt. A lelkem egy arrogáns része büszke volt magára, amiért a jó hasonmásra tippelt, nem egészen pár perccel ezelőtt. Csendesen figyeltem, ahogy a lány feltápászkodik és küldtem felé egy olyan mosolyt, amit általában a váratlan, nem annyira kívánt vendégek felé szoktak általában az emberek. - Helló. - vettem fel én is az ő hanghordozását. Teljes törzsemmel felé fordultam még egy lépést is tettem az irányába. Nem tudom mit kereshetett itt, azt meg pláne, hogy miért hallgatózhatott. kétlem, hogy Klaus küldte volna utánam, hogy leellenőrizzen, mostanában - és amúgy - nem nagyon szoktam érdekelni. - Biztos te vagy Katherine... - kezdem óvatosan. - Nahát, te pont olyan vagy, amilyennek képzeltelek a hallottak alapján. Kíváncsi és ellenszenves. - nem egészen tudom, hogy ez egy apróbb sértés akart-e tőlem lenni, vagy inkább meglepő megállapítás. De akármelyik is, nagyon helyénvalónak tűnt. Ahogy itt állt előttem, szinte sajnáltam mennyire elkeseredetten próbál hű maradni régi önmagához és adni a keményet. Ezért valahol csodáltam is. Elvégre, jó pár vámpírként töltött év után, nem könnyű hirtelen újra emberként önállósulni ebben a világban. Katherine egy túlélő volt, ezt most már saját szememmel is láttam. - Én Hayley vagyok, nem tudom, hogy hallottál-e már rólam. - megrándult a szám széle, ez valami mosoly szerűség akart lenni, így sikerült. - Hogy kerültél a szobámba? - kérdeztem tőle szemöldök ráncolva. Két feltételezésem volt ezzel kapcsolatban. Az első, hogy eltévedt. A második, hogy szánt szándékkal keresett, nem is tudom, talán azért, hogy megismerje a hibrid mamit. Összefontam mellkasom előtt a kezeimet, apró terpeszbe álltam, teljes testsúlyomat pedig a bal lábamra helyeztem. Próbáltam valami hasonlóan hűvös megjelenést kölcsönözni magamnak, mint amilyen az övé. Elvégre, ő mégis csak Katherine Pierce. Nem emlékszem egy olyan szóbeszédre sem, ami arról szólt volna, hogy puszta kedvességből látogatja meg az embert...
Mikaelson villa, ház, fogalmam sincs minek nevezzem, de perpillanat az a jelző ami illene rá az a labirintus. Ajtó itt, ajtó ott, mindegyik egyforma. Fogalmam sincs merre menjek ahol esetleg megtalálom a mosdót, vagy Klaus szobáját, akármit. Mintha egy elhagyatott ház lenne, semmit sem találtam, csak kóvályogtam, mint a kiskutya aki elhagyta a gazdáját a parkban. Őszintén szólva kicsit szerencsétlennek éreztem magam, mert mindenhova benyitottam, csak oda nem ahova kéne, így hanyagoltam ezt a "berontok minden szobába" dolgot mielőtt baj lesz. Bár elég vicces lenne benyitni pont Elijah szobájába aki épp öltözik vagy valami, de lefogadom, hogy a ház "úrnőjétől" - pontosabban, Hayleytől - azonnal kapnék pár pofont. Mintha valamennyire érdekelne is.. bár lehet a hibridképességeit felhasználva rajtam inkább gondosan feldarabolna. Nagy gondolkodásomban pár pofát vágtam, és ha valaki messziről figyelt volna, azt hinné, hogy megőrültem. Úgy is éreztem magam, hiszen ágyba bújni a legnagyobb ellenségeddel aztán pedig elköltözni vele nem épp a legjobb megoldás, mégis megtettem. Mindig is szerettem az izgalmakat, mivel állandóan akörül forgott az életem, természetesen megint Klaus miatt, aki párszor veszélybe sodort. De ahogy a mondás tartja, ami nem öl meg az megerősít, én meg nagyon erős lehetek, már ha ennek van igazságtartalma. Ha pedig nincs, akkor megszívtam. Megint rengeteg ajtó, és ha így megállapodtam annál, hogy nem nyitok be, akkor nagyon nagy hátrányom lesz, mert az ajtó nem fogja susogni nekem, hogy "Úú, gyere be, én vagyok a konyha". Ha pedig mégis, akkor felkeresek egy pszichiátert, vagy csak berúgom az ajtót, aztán kicsit szidom a nőnemű szülőjét, na meg persze az IKEA-t. Nagyot sóhajtva mentem az egyik ajtó elé ami mögül hangokat hallottam, és a fülemet odatapasztotta, hogy átszűrődjön minden hang. Úgy gondoltam be van zárva az ajtó, így az egész testsúlyom ráhelyeztem. Azt állítottam, hogy csukva van az ajtó? Életem egyik legkínosabb tévedése.. Az ajtó kinyitódott, és mielőtt észbe kaptam volna, az ajtóval én is egyre beljebb kerültem, majd az arcom a földdel találkozott. Ó, a jó régi elesések, mennyire nem hiányoztak. Mindenesetre üdv padló, újra. Nyöszörögve néztem fel, majd egy kicsit ismerős arcú nőt pillantottam meg, és rezzenéstelen arccal néztem őt. Közömbös voltam, mivel nem éreztem megszégyenülést, mindenkivel megesik. De így választ kaptam arra a kérdésre, hogy van a szobában valaki. - Helló. - álltam fel a földről és poroltam le magam, majd felé biccentettem. Le mertem volna fogadni, hogy ő Hayley, így ideje most megismerkednünk. Ha nem küld ki persze, amit nem hiszem, hogy fog. Sóhajtottam, majd a mellkasom előtt összefontam a karom, testsúlyom az egyik lábamra helyezve. Elég ellenséges pozíciót vettem fel, de nekem már alapjáratban ez a természetes tartásom. Megszoktam.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Hayley szobája 
