Kol & Nic

I'm going to kill you in your sleep.
Just for fun.

- Persze, persze, élveztem, akár egy mandulagyulladást, ahogy azt is, mikor szétmarcangoltad a nyakam. – feleltem neki gúnyosan. Ismerem Kol-t, mint a tenyerem és mégis, hiába tudom, hogy milyen, mindig le tud döbbenteni ezzel a kiábrándító, túlzott felfuvalkodottságával. Tényleg érik az a karózás.
- Ó, hidd el édesem, megmarad. A lüktető, maró fájdalom és a kezemre száradt vér emlékével együtt. – közönyösen beszéltem vele, hisz az érkezésemkor adott pohár whisky-n kívül, semmit nem kaptam tőle ma, ami okot adott volna a kedvességre.
A mondatom, szinte épp hogy be tudtam fejezni, mikor elém állt, magához húzott és megcsókolt. Hogy lehet ennyire önhitt? Legszívesebben megtérdeltem volna, de semmi jónak nem vagyok az elrontója, így hát belementem a játékba, miért ne?
Mi tagadás, jól csókol… sőt, nagyon is jól. Ahogy átölelt, s kezei egyre lentebb csúsztak a fenekemre, vele egy időben simítottam kezeimmel testén felfelé, mikor felértem, átkaroltam a nyakát és belemosolyogtam a csókba, s én is elengedtem őt. Persze nem a boldogságtól mosolyodtam el, képzelem mi járhatott a fejében. „Oh, milyen tökéletes vagyok és szexi, bárkit megkaphatok, senki nem tud nekem ellenállni, stb, stb..”
- Hát akkor rosszul sejtetted. - látszólag figyelmesen hallgattam, a monológját, mi szerint én „halálosan beleszerettem”. Persze nyílt titok, hogy kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, és abban is van némi igazság, hogy akaratomon kívül hajlamos vagyok beleborzongni az érintésébe, de a kijelentése nem túl sok egy kicsit? Nevetséges, tényleg.
Amikor csókot nyomott fájó nyakamra, már csak azért is visszafogtam a sóhajt, és csak suttogva, egy halk „áu” hagyta el a számat, bár belegondolva amilyen szadista tud lenni… Kissé vicces, hisz én is erősen az vagyok rosszabb napjaimon.
- Ezzel most rám akarsz ijeszteni? – elvigyorodtam, s nyomtam még egy gyors puszit a szájára, majd hátat fordítottam és előtúrtam a táskám mélyéről egy karót. Az én világomban sosem tudni mikor lehet szükség rá, ezért bárhova megyek, mindig van nálam legalább egy.
Bár felhívta a figyelmem, hogy jól gondoljam meg mit teszek, és burkoltan bár, de arra is figyelmeztetett, hogy ha megszúrom, a hullámon két csodálatos sebhely fog díszelegni, a meglévő egy helyett, de önkéntelenül is leragadtam a „megkarózhatsz”-nál, a többit szinte meg sem hallva.
Karóval a kezemben sietősen felé indultam és azzal a lendülettel, hogy előtte termettem, mélyen a gyomrába mártottam a kiélezett fadarabot, forgattam rajta egyett, majd kirántottam és eldobtam.
- Ezt a sebhelyért és az alattomosan kicsalt véremért, te szociopata. – szavakkal nem lehet kifejezni, hogy ott és akkor mennyire jól esett átlyukasztani a bőrét, ráadásul bűntudatot sem ébreszthet bennem, hisz gyorsan gyógyul. A szemébe néztem, s tekintete szikrákat szórt, abban a pillanatban talán egy vérfarkas mellett is nagyobb biztonságban lettem volna, teliholdkor! Valahogy el kellett kerülnöm azt, hogy egymás torkának ugorjunk, s ha már úgyis a csókjeleneteknél tartottunk, gondoltam miért ne? Egyszer élünk. Legalábbis én biztosan… egy ősi vámpír már más tészta. Nagyon jól tudom, mikor mit akar, az már más, hogy érdekel-e, vagy sem. Szorosan átöleltem.
- Remélem nagyon fájt. – súgtam mosolyogva a fülébe, majd apró, forró csókokat leheltem a nyakára. Kezeim már a pólója alatt voltak, mikor abbahagytam, s felpillantottam a szemeibe. – Azt mondod, nem tudok neked ellenállni. – gúnyosan elvigyorodtam, szemetforgattam – Mintha te tudnál nekem…
Az ölébe ugrottam, nyaka köré fonva kezeim, s azzal a lendülettel fordítottam a helyzetünkön egyet, így már én voltam a falhoz nyomva. Várakozóan mosolyogtam Kol-ra. Talán valami értelme mégis csak lesz annak, hogy iderángatott, gyakorlatilag a semmiért.
Akarom-e őt? Igen. Kedvelem-e őt? Igen. Ellent tudok-e neki állni? Nem…

Kol & Nic

I'm going to kill you in your sleep.
Just for fun.

Betegebb vagyok? Bedőlök? Egyszerűen csak van egy kis eszem, legalábbis biztosan több mint neki. Ha most leállnánk vitatkozni, abból magunkat ismerve kő kövön nem maradna… Nos nem szeretném Klaus gyönyörű villáját romokba dönteni, viszont ha egy kihalt erdő közepén lennénk, szívesen leállnék vele játszani, bárhogy.
Jelen helyzetben tényleg az tűnt a legokosabbnak, hogy belemegyek az alattomos kis játékába, nem pedig elkezdek robbantgatni.
Megnyugvóan sóhajtottam egyet, miközben Kol-t követtem tekintetemmel, tényleg elengedte a lányt, ha másért nem is, legalább már ezért megérte felkínálni magam. Maximum lesz egy sebhelyem… te jó ég, ez rémes…
Nem tudom, hogy direkt húzta-e az időt a hatás kedvéért, vagy sem, de körülöttem a levegőben már szinte vágni lehetett volna a feszültséget. Szerettem volna gyorsan túlesni rajta, harapjon meg, aztán had menjek, de nem így tett, önelégülten mosolygott és méregetett, láttam a szemében, hogy minden pillanatát ki akarja élvezni a „hatalmának”. Ez volt az a jelenet, amikor legszívesebben felnyársaltam volna.
- És akkor mi van? – szerettem volna valamit a fejéhez vágni. Mit kritizál ő engem? Pont ő? De be kell vallanom, tényleg nehéz időszakot élünk Chris-el és szeretem bár, de fogalmam sincs kettőnknek van-e még jövője. – Csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem gúnyosan.
Amikor átkarolt, kezeim felcsúsztattam a mellkasára, s ott megpihentettem. Rezzenéstelen arccal fürkésztem a tekintetét. Micsoda egy hazug. Nem fog fájni? De időm sem volt reagálni.
A nyakam kezdte csókolgatni, mire én néhány másodpercre teljesen megfeledkeztem a külvilágról és hogy mire is készülünk épp. Az egész testem kellemesen beleborzongott és önkéntelenül is közelebb húzódtam hozzá, ám abban a pillanatban egy erős, tépő nyilalás rántott vissza a valóságba, s fájdalmasan felnyögtem, ujjaimmal Kol felsőjébe kapaszkodva. Ösztönösen el akartam menekülni, de próbáltam nem mocorogni, hisz attól csak még erősebb lett volna a kín.
- Remélem ízlik, te görény. – lihegtem fülébe halkan. Rettenetesen fájt, de erőt vettem magamon és nem nyögdécseltem, egy sóhaj sem hagyta el a számat. Ha már bevállaltam, akkor tűrjem boszorkányhoz méltóan, elvégre nem vagyok már gyerek.
Az idő teltével éreztem, ahogy testemet a véremmel együtt hagyja el az erőm. Kezeim szorítása, melyekkel Kol-ba kapaszkodtam, folyamatosan gyengült, míg már csak az tartotta a mellkasán őket, hogy a vámpír közelsége miatt nem volt helyük élettelenül lehullani testem mellé.
A látásom kezdett homályosodni, s halkan nyöszörgtem néhány másodpercig.
- Hagyd abba… hagyd… abba… Kol… - suttogtam erőtlenül, de nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán meghallotta-e. Hogy is figyelt volna fel rá? Teljesen kizárta a külvilágot, engem kishíján a halál szélére sodorva ezzel.
A következő jelenetekből nem sokat fogtam fel. Még mindig szédültem és arra használtam a maradék erőm, hogy ne essek össze, próbáltam észnél maradni. Éreztem, ahogy Kol átölel és a fülemhez hajol, hallottam, hogy mondd valamit, de minden annyira ködös volt. Hátradőltöttem a vállára a fejem, miközben hozzám beszélt. Mondatfoszlányok megvannak, de nem merném a fejem tenni rá, hogy miről is volt szó.
Bármit is mondott, mire az utolsó mondatához ért, egy kicsit nekem is sikerült összeszednem magam. Már épp le akartam hordani a sárga földig, hogy hogy lehet ennyire érzéketlen és mohó, de belémfolytotta a szót.
Valamiért automatikusan visszacsókoltam, a kezeim a derekára csúsztattam, de szinte még észbe se kaptam, hogy mi is történik épp, máris elengedett és arrébb sétált. Értetlenül néztem utána.
Azt mondta, hogy én még nála is betegebb vagyok. Talán neki van igaza, talán tényleg beteg vagyok, hisz mindig is utáltam a vámpírokat, erre jön ő, kétségkívül a legönhittebb és leggyerekesebb vámpír, mégis megkedvelem és a barátom lesz. Ah persze, még ha ilyen egyszerű lenne! Ha azt mondom, hogy a barátom és kedvelem, azzal nem mondok el mindent. Magamnak sem vagyok hajlandó bevallani, de valahol legbelül vonzódom hozzá és vágyom rá, egyrészt. Másrészt legszívesebben a fejére húznék egy zsákot, betonba önteném a lábait és belelökném az óceánba.
- Te meg miről beszél? – összeráncoltam a szemöldököm és kérdően oldalra biccentettem a fejem. Nem értettem a könyves mozdulatsor és a hozzá fűzött megjegyzés mögötti logikát, de persze, biztosan úgy van, ahogy mondja, hisz Kol az eszéről és bölcsességéről híres. És igen, ez irónia volt.
- Remélem az összes verbénát kiszívtad belőlem és megfulladsz. – jegyeztem meg gúnyosan, miközben kivettem a kezéből az italt és helyet foglaltam a kanapén – Nekem most inkább vizet kellene innom. Kissé émelygek. – lötyögtettem egy darabig, de végül mégis belekortyoltam. Üldögéltem még egy ideig az italom felett, majd megtörtem a kínos csendet. Nem szeretem a kínos csendet. – Annyira telhetetlen vagy. Az alku úgy szólt, hogy ihatsz belőlem. Nem pedig úgy, hogy ihatsz belőlem, aztán megcsókolhatsz. – majd hozzátettem kissé dorgálóan – Lehettél volna óvatosabb is. – letettem a poharam az asztalra és egyik kezemmel letapasztottam a lüktető sebem. Dühös voltam rá.

Kol & Nic

I'm going to kill you in your sleep.
Just for fun.

Kol közeledésére a szemem sem rebbent. Így is elég hiú és önelégült, nem áll szándékomban ezeket megerősíteni. Érintésére és a megjegyzésére, hogy ellenállhatatlan lenne, csak szemet forgattam és elmosolyodtam. Az ősi, aki sosem javul.
De nem ő az egyetlen, aki úgy tűnik sosem javul. Miért kellett már megint beleszólnom az ostoba vámpírdologba? Most még nagyobb bajba kevertem a lányt.
- Te beteg vagy. – jelentettem ki, arcomon enyhe undorral és megvetéssel. Ilyenkor erősen elcsodálkozom, hogyan lehetséges az, hogy mi ketten barátok vagyunk?
Tulajdonképpen nyílt titok volt, hogy mit akart, mindketten tudtuk. Talán rég vágyik már rá, én hülye pedig gyakorlatilag tálcán kínáltam fel neki azzal, hogy megszóltam a lány miatt. Vettem egy mély levegőt, lassan kifújtam, tekintetem a vámpíréba véstem, s ráérősen áthúztam a hajam nyakam egyik oldalára, hogy a másik oldal jól hozzáférhető legyen Kol számára.
- Engedd el. – szólítottam fel újra, remélve, hogy az én vérem sokkal inkább megfelel neki, bár az arckifejezéséből ítélve vette a célzást, miszerint az övé vagyok néhány másodpercre, hogy „nassolhasson” kicsit – Azt hittem a te ízlésed kifinomultabb annál, minthogy egyszerű kislányokból igyál, akiket az utcán szedsz össze. – nem mintha a sértegetéssel bármire is mentem volna abban a pillanatban, de ha Kol bántani fog, ha nagyon fájni fog, arról mérget vehet, hogy a föld alól is előkerítem ezt a lányt és felmosom vele a padlót.
- Csak tudnám mit szeretek benned, mikor ekkora s**gf*j vagy. – természetesen azt, hogy kedvelem őt, barátilag kell értelmezni. De ha már itt tartunk, azt mondják madarat tolláról, embert barátjáról. Most vagy meghazudtolom ezt a mondást, vagy rettenetes ember vagyok. Hisz elég csak a személyiségét említenünk. Fenyegetőző, instabil, agresszív. El sem tudom mondani, hogy néha mennyire szívesen kitépném a tüdejét és megetetném vele, vagy épp a pimaszságáért vágnám ki a nyelvét, hogy a kutyáknak dobjam. Mégsem adnám őt semmiért, a gyerekes hülyeségei ellenére, a barátom.

Kol & Nic

I'm going to kill you in your sleep.
Just for fun.

Whisky-vel a kezemben helyet foglaltam a díványon, ahogy Kol óhajtotta, s az öreg papíron lévő varázslatot vizsgálgattam, szerencsés napom van, ezért már megérte felkelni. Nem mindennap pottyan az ember ölébe egy ilyen. A szertartás leírása alapján talán valahonnan a Karib-térségből származhat… Mégis hogy került ez Kol-hoz?
- Hát persze, hogy fogalmad sincs mi ez. – pillantottam fel rá egy széles, kissé gúnyos mosoly kíséretében, s belekortyoltam az italomba. Összehajtogattam a papírt és a zsebembe tettem. – Egyébként valami mezei varázslat, semmi olyan, ami téged érdekelne. De egyszer hátha jó lesz, sosem tudni. – persze ez nem így volt, de nem állt szándékomban mindent az orrára kötni. Erős vudu varázslat, ráadásul a legveszélyesebb kategóriába tartozik, vérmágia. Nem lennék a helyében annak, aki egy ilyet bekap, de annak sem aki próbálkozik vele és elrontja. Sem életében, sem a túlvilágon.
Kényelmesen hátradőltem, lábaim feltettem a kávézóasztalra, s tekintetemmel a pohárban lévő italt kevergettem.
- Nem hiszem el, hogy ennyiért képes voltál iderángatni. – törtem meg a csendet unottan, majd felé fordultam – Nem vagyok sem hibrid, sem a csicskád, sőt még csak a boszorkányod sem, Mikaelson. – persze mint a többi ősi, ő is biztosan hozzá van szokva, hogy körülugrálják, de ez azért… Bár kivételesen nem zavar, szeretek itt lenni, Klausnak kifejezetten jó ízlése van, ami a „házat” illeti, valamint Kollal is szívesen töltöm a szabadidőmet. A leghalványabb fogalmam sincs, hogyan történhetett meg, hogy mi ketten barátok lettünk, de ez a „zsák meg a foltja” típusú dolog egész szórakoztató. Kétlem, hogy találhatnék még egy ilyen pimasz, önközpontú, ésszerűtlen vámpírt, akit ráadásul kedvelek is és nem szándékszom megölni. Bár ami azt illeti, általában szívesen belemártanám a gyomrába a verbénába áztatott karóm, jól megforgatva benne.
Rövid időn belül egy fiatal lány sétált be a társalgóba, talán néhány évvel lehetett idősebb nálam. Kol szemeibe nézett, s egyenesen felé vette az irányt. Értetlenül figyeltem az eseményeket, majd kérdően pillantottam a mellettem ülő vámpírra, de ő tudomást sem véve rólam mélyesztette tekintetét a lányéba, a tipikus „Kol-os sunyi vigyor” kíséretében. Nem kellett sok idő, hogy leessen, a lány meg van igézve és itt az ebédidő.
- Na azt már nem! – hajoltam közelebb Kol-hoz, dorgáló tekintettel, fintorogva. Én sem vagyok egy szent, tettem rossz dolgokat, de a lelkiismeretem nem hagyta, hogy tétlenül nézzem végig, ahogy megöl egy embert… – Muszáj ezt pont előttem csinálni? Küldd el szépen és hagyd békén. Most.

N

em akarok olvasni Rebekah arcáról. Nem akarom látni a fájdalmat, magányt, ami lassan kiül rá. Nem akarok tudomást venni róla. Hát nem egyszerűbb úgy tenni, mintha nem ismerném? Eléggé. Nem egyszerűbb figyelmen kívül hagyni minden szeszélyét, csak a sajátjaimmal foglalkozni? Vagy épp úgy tenni, mintha ez is csak egy szokásos, békés "családi" este lenne. Egy a több millióból, vagy már ki tudja hányból, amit az elmúlt ezer évben együtt töltöttünk. Ezer év. Számtalan közös pillanat. Szépek és kevésbé szépek. Véresek, vagy épp dicsőségesek, meneküléssel, bújkálással töltöttek, de akadtak meghittek is. A közelmúltat tekintve próbálnék gúnyos élt adni magamban a "család" szónak. De ha szűkebb értelemben vesszük, akkor nekem Rebekah a családom és csak is ő, és ebbe cseppnyi iróniát sem tudok belevinni. Az egyetlen személy, aki mindig itt volt nekem, az egyetlen biztos pont ebben a végtelen életben, és a nehézségeink ellenére is még ma is ő a legfontosabb a számomra. Képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, nem észrevenni a hangulatingadozásait. Az már más kérdés, hogy olykor nehezemre esik megérteni őt. Talán azért van ez, mert ő is csak nőből van. Magamban leginkább erre szoktam fogni. Érzékeny, néha túlságosan is, sajnos az ezer évével is még mindig könnyen manipulálható érzelmileg. Bosszantó, kellemetlen tulajdonságok, amikkel általában nem tudok mit kezdeni. Olyan tulajdonságok, melyektől gyakran kiütköznek a céljaink, terveink... a személyiségeink közötti különbségek. És néha amikor ő az érzékenyebb oldalát mutatja, sokszor már reflexből válaszolok rá szenvtelen hidegséggel.
- Mit akarnék tőled? Hisz ez csak egy ötlet, egy felvetés volt részedről, nem igaz? Semmi személyes ügy, semmi valódi érdeked nem lenne abban, ha megmenteném annak a szerencsétlennek az életetét - vonok vállat közömbösséget színlelve, de a hangom a végére élesen felerősödik. Kiöntöm az üvegből a maradék whiskeyt, aztán azonnal el is fogyasztom a pohár tartalmát. Hol van már Nate azzal a vérrel?!
- Csak taktikai szempontból akartad megmenteni az életét, nem? Szóval miért akarnál még bármit mondani vagy tenni érte? - Ezt azonban már maró gúnnyal kérdezem. Nyilvánvaló, hogy most már kibújik a szög a zsákból végre. Elértem, amit akartam: kihoztam a sodrából annyira, hogy megnyiljon, hogy ne hazudozzon tovább. A probléma az, hogy közben magamat is feldúltam, a következő szavai pedig erre ráadásnak úgy érnek, mint egy hatalmas pofon. Szólásra nyitom a szám, de valamiért egy hang sem jön ki rajta. Megakadályozom, hogy élvezze az életet? Elveszem a szabad akaratát? Hát nem azért építettettem ezt a házat, hogy a család végre együtt lehessen és boldog legyen? Hát nem azért vigyáztam Bekahra, akár koporsóba zárva is, nem azért végeztem Mikaellel, hogy biztonságban legyünk? Nem adtam meg neki mindent? Arról nem én tehetek, hogy a férfiválasztásai mindig mindent tönkretesznek. Most is. Dühösen vágom a kiürült poharam a falhoz. Elegem van ebből az estéből, a színjátszó emberekből. Ráadásnak a húgom is meg akart téveszteni, aztán mégis neki áll feljebb. De ha őszinte akarok lenni... a dühöm most csak arra jó, hogy palástolja a valódi érzéseimet. Félek. Igen. Soha nem vallanám be, de félek. Érzem, hogy Bekah most talán még távolabb van tőlem, mint valaha, és nagyon könnyen elveszíthetem. A kérdés: azzal akadályozhatom e meg ezt, ha elválasztom Matt Donovantől, akár annak halálával is, vagy azzal, ha engedek neki, és segítek a fiún? Rebekah hátat fordít nekem, de szavai így is tisztán csengenek, majd újabb és újabb visszhangot vernek a fejemben. "... egyszer rám is gondolsz magad helyett." Egy gombóc keletkezik a torkomban, miközben egyik kezembe a korábban kiürült whiskeys üveget fogom, a másik karomba pedig belemélyesztem a fogaimat.
- Csak az őszinteségedet kérem cserébe... - mondom Bekah hátának csendesen, miközben az üveg alja megtelik a véremmel. Aztán leteszem az asztalra, és mire a húgom felém fordulhatna, már elhagyom a helyiséget.

N

a tessék! Gúnyt űz az aggályaimból. Mi értelme megosztani a gondolataimat, esetleges kétségeimet másokkal, ha még a saját húgom sem vesz komolyan?! Elsötétülő tekintettel meredek rá pár röpke pillanatig, majd ismét a poharamnak szentelem a figyelmemet, és kortyolok egyet, mielőtt olyat tennék, amit később megbánok. Miért akarná egy boszorkány a vérem?! Ez a kérdés már magában is ironikus. Mit számít egyébként, hogy miért akarja? Ha boszorkányról van szó, aki ráadásul ellenem szegül, az jót nem jelenthet. De betudom a védence miatti aggodalmának most a meggondolatlan kérdést, és inkább nem válaszolok rá. A segítségére sincs szükségem. Főleg nem így, nem fogom hagyni, hogy gúnyt űzzön belőlem. Nekem is megvannak a magam emberei, a saját boszorkányaim. Meg fogom keresni azt a banyát, és kiderítem, mire készül, Bekah nélkül is.
- Ne fáradj! - felelek ugyanolyan gúnyos hangnemben. Aztán felállok, és kényelmes tempóban a bárhoz sétálok, hogy újratöltsem a poharam. Bár ami azt illeti, ennél élőbb italra lenne szükségem. Az a pár korty, amit a bálon ittam, fél fogamra sem volt elég. Persze jól esett, de a mostani állapotomban még inkább szükségem lenne rá.
Az immár ismét telített poharammal lassan fordulok szembe Bekahval. Félig felülök az asztalra, és figyelmesen hallgatom a meséjét. Hogy miért nem lep meg engem ez az egész! Igazából már annyira szánalmasak az újabb és újabb próbálkozással, hogy az már nevetséges. Halk, rövid, keserű nevetést hallatok, aztán hagyom, hogy egy újabb korty erős skót whiskey terjedjen szét a bensőnben, kellemes maró érzést hagyva maga után. A húgom sztorija helyenként sántít, és nem tudom, hogy ő akar e elfedni előlem bizonyos részleteket, vagy maga sincs tisztában mindennel. Lényegében mindegy, hogy melyik verzió áll fenn, mivel egy: úgyis ki fogom deríteni, amit még tudnom kell, és kettő... A húgom már megint ostobább, mint az megengedett volna, és ismét egy férfi miatt. Hisz ugyanannyira bolond akkor is, ha engem akar átverni, mint akkor, ha a fiú segítségére siet anélkül, hogy előbb mindenről pontos információkat szerezne. És csak tetézi a bajt az utóbbi szavaival. Persze értem én, hogy hasznot húzhatok a Donovan srác segítéséből. Ez mind szép és jó. De könyörgöm, hát tényleg ennyire idiótának néz?! Félig telt poharamat hirtelen lecsapom magam mellé azt asztalra. Ah! Ki kell tisztulnia a fejemnek, mielőtt bármit teszek az ügy érdekében... vagy ellene.
- Nate! - Alig mondom ki a nevet, a hibrid már meg is jelenik az ajtóban. - Hozz nekem vért! - az talán segíthet. Sóhajtok egyet, mielőtt Bekahhoz fordulnék ismét. És döntöttem.
- Nem fogok neki segíteni - válaszolom látszólag teljesen közömbösen, de belül még mindig tombolok. Szavaim nem tükrözik az elhatározásomat. Ez csak az eszköz. - Miért akarnék megmenteni valakit, aki nem rég még a halálomon dolgozott? A saját csapdájába esik... azt hiszem, ezt így mondják - teszem még hozzá semleges hangom, de a tekintetem villámokat szór a húgom felé. Nehéz véka alá rejtenem az érzéseimet, pedig nagyon igyekszem. De ez a helyzet...! Mintha folyton ismétlődnének ezek a dolgok. Rebekah és az ő szíve. És hogy folyton hagyja magát becsapni, veszélybe sodor minket, csak mert nem tanul a saját hibáiból. Az én eszemen akar túljárni? Azt hiszi, nem ismerem már ezt az arckifejezést? Hát lássuk, mit hoz ki belőle a könyörtelen döntésem?! Tudja e tovább leplezni a nyilvánvalót? Mert addig nem vagyok hajlandó adni nekik a véremből, amíg meg nem bízik bennem, amíg meg nem nyílik, amíg szavakkal vagy tettekkel nem árulja el magát és az érzéseit Matt iránt. Ha azt akarja, hogy segítsek, komolyan kell vennie, meg kell bíznia bennem, és nem engedem, hogy ismét elém helyezzen egy idegen férfit. A bátyja vagyok. Az egyetlen, aki az elmúlt ezer évben itt volt neki, ő pedig félreállítana, akárhányszor egy bájgúnár bekerül a képbe.

S

zó nélkül töltök neki is egy pohárral a legjobb skót whiskeymből. Ma már ez a minimum. Miközben átadom a saját italát, szótlanul hallgatom a csipkelődését. Ez annyira rá vall. Még ilyenkor sem tudja félretenni ezt a hangnemet. És ez az 'ilyenkor' nem csak arra vonatkozik, hogy egy nevetségesen kimerítő estén vagyunk túl, melyen ráadásnak még a véremet is vették... hanem arra is, hogy épp egy nem túl szerény kérése lenne hozzám.
A saját poharammal továbbindulok, majd helyet foglalok a legkényelmesebbnek tűnő fotelben. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és visszafojtok egy sóhajt. Most őszintén fáradtnak érzem magam. És ez valahol meg is ijeszt. Ritkán mondok vagy érzek ilyet, de ez az igazság. Mintha itt Mystic Fallsban állandó lenne a zűrzavar, és valahogy mindig belekeveredek a sűrejébe, pedig nem ez a célom. Többnyire nem. Persze olykor én magam generálom az efféle helyzeteket. De mostanra úgy érzem... szükségem lenne egy kis időre. Távol Mystic Fallstól. Talán célba vehetném újra Chicagot. Bár az sem kizárt, hogy nem csak a várost, meg az államot fogom elhagyni, hanem az egész nyamvadt kontinenst is. Ez a kiruccanás nyilván nem lenne hosszan tartó. Túl sok minden köt most ide. De jót tenne, ebben biztos vagyok. Mégsem mehetek el. Egyelőre.
Kinyitom a szemeimet, és ujjaim között a whiskeys poharat forgatva nézek fel a húgomra. A tekintetét keresem, hogy előbb csak szavak nélkül adjam a tudtára, ez fele annyira sem vicces, mint ahogy képzeli.
- Egy banya volt. Férfi és ritka erősnek tűnik - hagyom figyelmen kívül az élcelődését, és válaszolok komolyan. Nagyon rossz előérzetem van, és egyedül Bekah az, akivel ezt most hajlandó lennék megosztani.
- Én is igyekeztem elhitetni magammal, hogy csak farkasméreg ellen akarja használni a vérem, de valami azt súgja, hogy ennél sokkal többről van szó. - Nem akarok ördögöt festeni a falra. Egyébként is, előbb kell felkelnie annak, aki engem meg akar félemlíteni. De az okos ember felkészül a legrosszabb lehetőségre is, és akkor nem érheti nagy meglepetés.
- De nem erről akartál beszélni velem. Mesélj, mit tudsz Mattről, az átváltozásáról, a megmarásának körülményeiről? - igyekszem neki szentelni immár minden figyelmem. Még nem döntöttem el semmit, ahhoz ennél többet kell tudnom. És nem csak a Donovan gyerekről, hanem a húgommal való kapcsolatáról is, ami nyilván ki fog ütközni Rebekah szavaiból. Erre hamar kortyolok is egyet, majd hagyom, hogy az alkohol lassan szétterjedve bennem ellazítson.

S

zámot kéne vetnem a mai estéről. Az talán segítene rendbe tennem és elsimítanom a dolgokat magamban. De már zúg, szinte fáj a fejem - pedig ilyet vámpír ritkán érez - a sok hülyeségtől, ami így beleszorult egyetlen estébe. Néha nem történik ennyi minden egy héten. Sőt! Voltak éveim, melyek nem tudnának többet felmutatni. Ráadásul ez volt az egyik kedvenc öltönyöm a '20-as évekből. Szép emlékek kötődnek hozzá. Persze nyilván már nem lesz sok alkalmam felvenni. De akkor is. Azon alkalmakkor meg tudtam őrizni épen és tisztán, pedig akkoriban minden egyes esténk valami mocskos, véres kaland volt. És most...? Valami idióta boszorkány megtámad és csupa vér vagyok. Amitől pedig csak viccesebb lesz a helyzet, hogy ez az én vérem. Nem emlékszem, mikor vették utoljára, csordult ki akár egy csepp is ilyen könnyen... az engedélyem nélkül. Egyáltalán mire volt jó ez az egész? Nem jut eszembe értelmesebb magyarázat, mint hogy egy vámpírnak kell, akit farkas harapott meg. Őszintén remélem, hogy csak ennyi a magyarázat, mert ha más célra szolgál... Isten őrizze azt a szerencsétlen banyát. Nem él már sokáig. Keresnem kell valakit, aki megtalálja nekem őt. Nem fogom nyugodtan kivárni, hogy beigazolódjon a legrosszabb sejtésem. De előtte itt van még nekem a farkaslány, meg Anna. És gondolom valahol már Rebekah is rám vár. De az is lehet, hogy nem ilyen sürgős a dolga, esetleg meggondolta magát, és már nyugovóra tért. Az utóbbi verziót preferálnám, ami azt illeti...
Épp a zakómból bújok ki, hogy megnézzem, alatta mennyire súlyos a helyzet, és közben belépek a nappaliba. Tekintetem találkozik Rebekah-éval - persze a remény hal meg utoljára, de igazából sejtettem, hogy itt fog várni rám - és ismét rádöbbenek, hogy most milyen könnyen elveszíthetem. Ismét. Szemeiből aggodalom és némi álmodozás köszön vissza. Egyelőre nem illenek a kirakósomba, túl sok minden történt ma. De majd elrendeződik minden. Vagy így, vagy úgy.
A zakómat ledobom egy szék karfájára, véres ingujjamat feltűröm, majd a minibárhoz lépek, hogy öntsek magamnak valami szíverősítőt. Hiába volt hosszú az este, még nincs vége, kell az utánpótlás.
- Kérsz valamit inni, húgom? - kérdezem meg, amíg kiszolgálom magam. Egy-egy pohár Scotch mellett talán jobban "ízlik" majd ez a beszélgetés is.