-Nem, nem tudtam. – ismertem el az igazát – Köszönöm, hogy megmentetted az életét. – fordítottam el a fejem. Tudtam, hogy élvezi és azt is, mit akar elérni. Matt nem beszélt velem mióta vámpír lett. Azt mondja, nem tudja megbocsátani azt az éjszakát amit elfeledtettem vele de nekem minden nap meg kellett küzdenem azzal az emlékkel azóta is. Megütöttem Mattet, hogy megmentsem az életét. Olybá tűnt, hogy Matt még annak a ribancnak is elfelejtette, hogy ő kényszerítette rá, hogy megölesse magát. Azt a részét azonban Matt elfelejteni, hogy azzal mentettem meg az életét, hogy megütöttem és elfeledtettem vele azt a szörnyűséget amit Katerina művelt vele. Rebekah nem érte el amit akart; nem fuldokoltam a szégyentől és nem is féltem tőle.
- Úgy látszik azon már nem törted a kis fejed, hogy Matt miért nem beszél velem… - feszült meg a testem és a lelkem is, ahogy újra beszélni kezdtem de nem hagytam, hogy Bekah közbeszóljon. – Ha hiszed, ha nem, ugyanaz fontos nekünk. Matt boldogsága. – szembefordultam vele. Tekintetem elsötétült – no nem az éhség miatt, ez emberi gesztus volt csupán, nem több. – Ha megbántod vagy baja esik, istenre esküszöm kitépem a szíved még ha az is lesz az utolsó dolog amit teszek az életemben. Megértetted? – komolyan gondoltam és nem hezitáltam volna egy percet sem és Bekahnak ezt látnia kellett a tekintetemben. Igen, bizonyára a fájdalmat is látta amit Matt elvesztése okozott és bizonyára élvezte is de nem érdekelt. Ő nem látta amit én igen; hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Persze, eszem ágában sem volt a tudtára adni ezt. Ismét helyet foglaltam mellette, örömmel konstatálva, hogy sikerült elkerülnöm egy olyan faggatást aminek eredményeképpen most már az egész világ tudná, hogy vonzódom Klaushoz… ahhoz aki megannyi gyilkossággal pusztította lelkünket. Rebekah ezek után nem fog erre gondolni és nem is fogja szóba hozni s ez megnyugtat. Felszabadultan sóhajtva nyúlok a mappáért, hisz még rengeteg munka van ezzel a karnevállal és jó lenne ha minél kevesebb időt kellene együtt töltenem a nőstényördöggel.
- Mi lenne ha tartanánk ma este egy elő-partit? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, reménykedve, hogy ráharap, nem kell kettesben lennünk és talán még pár boszorkány is beköszönhet.

- El sem hiszem, hogy egyetértünk valamiben. – terelte el a témát vissza az estélyre aminek nagyobb jelentősége volt mint amit az emberek gondoltak róla. Arról nem is beszélve, hogy a szervezés már önmagában sem egyszerű feladat, pláne akkor ha ilyen társat kap az ember lánya! Testtartása megfeszült ahogy Rebekah egy korábbi mondata ismét lejátszódott benne. „Akkor gondolom nem szabadulunk innen holnapig.”
Ugyan volt nála pár tasak vér de jól ismerte a nőt és tudta, hogy az ősi vámpír nem lesz hajlandó lemondani a friss vér ízéről. Ha pedig Bekah még vadászni is lusta, akkor az azt jelenti, hogy áldozatait ide fogja rendelni; ő pedig semmit nem tehet majd az ellen, hogy Rebekah kiélje magát, arról nem is beszélve, hogy mostanában, még ha nem is iszik embervért, könnyen elveszti a jól kiegyensúlyozott élet látszatát.
- Tartsunk egy kis szünetet… - köszörülte meg torkát és felkapva táskáját vonult ki a szobából, határozott, gyors léptekkel. A konyhaajtót magára zárva húzta elő az egyik tasakot és csillapítva éhségét dobta pár perc után az üres tasakot vissza a táskába. Mikor visszatért, enyhe mozdulattal lelökte a nő lábait az asztalról és foglalt helyet mellette.
- Semmi – válaszolta talán túl hirtelen és csak remélni merte, hogy következő mondata majd megerősíti Rebekaht. – Remélem minél nagyobb távolság. – Nyilvánvaló hazugságát csak egyetlen dolog fedhette volna fel de biztos volt benne, hogy a nőt nem érdekli annyira a válasz, hogy megigézze érte. Megköszörülve torkát emelkedett fel és összefonva karjait ráncolta homlokát. Tekintete az ablakon túli tájat fürkészte és elgondolkodva már oly sokadszor is a Klaushoz fűződő viszonyán, feledkezett meg arról egy pár percre, hogy nincs egyedül. Érezte, hogy fél… sőt, hogy talán retteg attól, hogy egyszer majd nem lesz képes szemrebbenés nélkül hazudni mert őszintén nem tudta, mit válaszolna a kérdésre.
- Akkor most te válaszolj! – fordult vissza csevegő hangon – Miért nem tudod békén hagyni Mattet? – vonta fel szemöldökét – miért nem találsz mást akit manipulálhatsz és akit megbűvölhetsz? Nem mintha szükséged lenne rá. – Kivéve persze Matt esetében, aki nem fekszik össze mindenkivel… gondolta de nem mondta ki hangosan, a legkevésbé akarta felhúzni a nőt, most, hogy kényes témákon eveztek. Ha már nem lesz mitől félnie, akkor majd jártatja a száját is, ismerte már magát, most azonban nem ártott az elővigyázatosság.

Nem hagyja, hogy a nőstényördög felidegesítse pedig legszívesebben nem csak képen törölné de lenyomna a torkán egy karót. Rebekah féltékenysége régen imponált volna a számára; az, hogy azt az életet akarta amit ő él, azt jelentette, hogy hiába ezer élet ha egyik sem jelentett igazán annyit amennyit kellett volna, ha nem lelt benne örömöt. Ő meglelte a magáét. Az más kérdés, hogy újra és újra elvesztette, mégis úgy érezte minden perc fájdalom amit átélt, megérte. Más emberré tette; jobb volt, erősebb, magabiztosabb. Ennél nem kellett több, mégis szinte önigazolás volt számára, hogy Rebekah az ő életét akarta élni. Sajnos azonban, ahelyett, hogy ennek örült volna, legszívesebben végzett volna a nővel.
- Mivel ketten vagyunk benne… - idézte a másikat enyhe szemöldökfelvonással majd hátat fordítva neki emelte füléhez a telefont. Az csupán egyszer csörgött ki majd kinyomták. – Nagyszerű. Ha már annyira változtatni akarsz akkor beszélj a szállítókkal. – forgatta meg tekintetét majd visszalépett az asztal mellé és felvette Rebekah ötleteit. Nem volt hajthatatlan, belenézett és olvasni kezdett.
- A téma rendben. Ehhez mind illik minden amit adtam. – vonta fel a szemöldökét. Nem voltak nagy estélyik inkább egy szolidabb koktélparti. Meglepődött, hogy Rebekah nem egy látványos de már elfeledett világot akart újraéleszteni.
- Mit szólsz ehhez? A te témád de a hagyományt is belefűzzük. – vált sokkal együtt működőbbé, hiszen ha tetszett ha nem, együtt kellett csinálniuk. A vámpír kérdő tekintetére mely valószínűleg az ép elméjűségét vonta kétségbe csak sóhajtani tudott.
- Civakodhatunk egész nap de annak nem lesz eredménye. A karnevál mindjárt itt van. Sokkal gyorsabbak leszünk ha egyszerűen… megállapodunk és hagyjuk egymást érvényesülni. – Nem, nem kedvelte az ősvámpírt, sőt, gyűlölte. De fáradt volt. Fáradt és nem akarta az idejét vesztegetni. Más lett volna ha ott van neki Tyler; harcolt volna. Harcolt volna az utolsó morzsáig de már nem volt sem a régi önmaga sem pedig Tyler. A személyisége átalakult, fejlődött és ennek a fejlődésnek nem akart az útjába állni.
- A szállítók délben hozzák a virágokat, díszeket. Sok önkéntes jelentkezett segítségképpen. – bár belegondolva valószínűleg az emberek miatt lassabban készülnek el mintha csak ketten dekorálnának. – Az ételeket este hatra hozzák. – foglalt helyet a kanapén de nem pillantott a másikra, csak várta, hogy reagáljon, hogy mondjon valamit.

- Ezt nem mondhatja komolyan! – csattant fel Mrs. Lockwood előtt. Nem akart hinni a füleinek. Mégis mi a fészkes fenéért kellene együtt szerveznie a karnevált egy eredeti vámpírral? Ráadásul persze ez a személy nem más mint Rebekah Mikaelson, a nőstényördög.
- Caroline! Ezt a stílust nem tűröm ebben a házban! – emelkedett meg Tyler anyja és az órájára pillantott.
- Egy óra múlva megérkezik. Szeretném ha képesek lennétek együtt dolgozni. – Nem fűzött hozzá többet. Távozott a saját házából, magára hagyva ezzel a nőt aki az asztalt bámulta. Miért kell még ebbe is beleütnie az orrát Klaus testvérének. Dühösen fújt egyet majd egy nagy sóhajt véve vonta fel szempilláit. Ha már mindenképp együtt kell dolgoznia vele akkor menjen a meccs az ő szabályai szerint. Az asztalon pihenő lapok felén már a megkomponált este tervei sorakoztak. Nem is értette, hogy min kell még dolgozni hisz szokásához híven a szervezők élén állt, pontosan tudta, mit mikor és merre. A mai napon még jobban nem lehet elrontani... nem elég, hogy Rebekahval kell együtt dolgoznia; az jobban aggasztotta, hogy összefut-e Tylerrel és ha igen vajon csak ketten lesznek-e vagy ott lesz a Mikaelson ház egyetlen lánygyermeke aki persze szerfelett élvezni fogja, hogy Tyler és ő már nincsenek együtt.
Az alatt az egy óra alatt sokat haladt. Jó pár telefont elintézett miközben szabad kezével az éttermek ajánlatait nézte. Már azelőtt tudta, hogy megérkezett, hogy meghallotta volna lépteit majd a sóhajt, ahogy meglátta.
- Én sem örülök ennek jobban mint te. Szokj hozzá. Ott van minden az asztalon. Már majdnem kész vagyok. Remélem ezen a karneválon nem akarsz teljesen más témát. Ragaszkodom a hagyományok megtartásához. – fordult meg hirtelen és mutatott a nőre felvont szemöldökkel. – Ezen ne változtass! – nyújtott oda egy lapot amin a kötelező táncok, zenék és ételek voltak felsorolva. Mikor végre végzett a hívással, kinyomva a telefont fordította teljes figyelmét a nő felé.
- Most már csak azt kell kitalálnunk milyen világba lépjenek mikor megérkeznek. A húszas évek tökéletesek lennének ha nem lőtted volna már el egy iskolai est keretében. – pillantott némiképp megrovón a másikra majd felsóhajtott.
- Az 1800as évekre gondoltam. – fonta össze karjait maga előtt. Valóban nem volt sok kedve együtt dolgozni a másikkal de ha már muszáj volt akkor ne arra menjen el az a kevés idejük ami van, hogy civakodnak.