Maria + Marcus

- Már, hogy ne lenne az én hibám? – csattantam fel és megemelkedve dobtam a kezemben levő poharat a kandalló tüzébe. Rohadtul dühös voltam. Azt akartam, hogy ezek a rohadékok megfizessenek, azért amit tettek a húgommal. Azt akartam, hogy szenvedjenek, és kínhalált haljanak. Mély levegőt vettem és bár kezeim még mindig ökölbe szorultak, tekintetem meglágyult, ahogy a húgomra emeltem.
- Ne haragudj. – vettem újabb mély levegőt mielőtt még egyszer kitört volna belőlem a düh. Az öklök melyek ütésre készen vártak eddig most meglazultak. Ujjaimat húgom feje köré fontam és megcsókoltam homlokát, hogy aztán ismét helyet foglaljak mellette és magamhoz húzhassam. Az a tíz év rettentő fájdalom és pokol volt számára… azonban én ugyan úgy szenvedtem – felépítettem magam köré egy ál-életet. Egy életet, amiben mindig volt hely a remény számára. Megvettem ezt a házat úgy, hogy egy szoba benne csak a húgomra várt. Megvettem a lábam itt mert tudtam, hogy meg fogom találni… most azonban, hogy megtaláltam nem tudtam mitévő lehetnék. Nem tudtam, hogyan segíthetnék rajta és ez megőrjített.
- Mond meg mit tehetnék és megteszem. – temettem tenyerembe arcomat majd lerázva magamról ezt a rohadt érzést, gyújtottam rá újra. – Akármi is az. – tettem hozzá, ahogy leeresztettem a tenyereim. Újra hosszan sóhajtottam és arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Megtaláltam a húgom. Megtaláltam a nőt aki úgy néz ki mint a húgom, az a neve de… a húgomból kiöltek mindent ami egykoron ő volt és ez az én hibám. tíz évbe telt mire megtaláltam és ez a tíz év, elpusztította őt.
- Gyere… mutatni akarok valamit. – emelkedtem meg hirtelen és a kezemet nyújtottam felé. A nappali másik oldalába vezettem ahol egy ősréginek tetsző asztal pihent, alatta pedig egy annál is régebbi láda feküdt. Azt nyitottam ki és előhúzva belőle egy albumot nyomtam testvérem kezébe. – Nem tudom, hogy segít-e. De megőriztem neked azokat az emlékeket amiknek nem lehettél a részese. – valóban ezt tettem. A kép egy családi album volt. Nem magam miatt, szerintem egyetlen alkalommal sem lapoztam fel. Ezek emlékek voltak a szüleinkről akik feltétlen szeretettel neveltek kettőnket és akik azzal a gondolattal haltak meg, hogy elvesztették a lányukat és ki tudja mit tettek vele. Nem tudom, ők jártak-e jobban vagy pedig én. – Még egy pohárral? – kérdeztem miközben elléptem mellőle és egy új pohárba töltöttem magamnak.

Maria + Marcus

Két hete, hogy rátaláltam a testvéremre. Két hete már annak, hogy figyelem a szenvedését de nem tehetek ellene semmit sem. Két hete tervezem, hogy miképp fogom elpusztítani a Társaságot… mert azért amit tettek, mindegyiket le fogom vadászni, egytől-egyig és ha kell a puszta kezemmel tépem ki a szívüket azért mert elvették tőlem a húgomat, mert tíz hosszú éven át fogva tartották, katonát, gyilkos neveltek és kiöltek belőle mindent ami egykoron ő volt. Az a szelíd, végtelenül kedves szív melyet ismertem, eltűnt. Megkeményedett, darabokra tört és megüresedett. Tekintetem Mariara emeltem, aki a kandalló előtti kanapén ült és úgy tűnt, az ő tekintetét, rabul ejtették a lángok. Halkan sóhajtva söpörtem odébb a térképeket és terveket mik az asztalon hevertek, kissé talán dühösebben is mint akartam. Előhúztam a cigarettám és rágyújtottam, miközben két poharat felfordítottam és aranyló itallal telítettem őket, hogy aztán a húgom mellé telepedjek és az egyiket átnyújtsam neki. Nem kérdés, hogy szüksége volt-e rá vagy sem, hiszen ilyen pokol után kinek ne kellett volna egy ital?
- Maria… - kezdtem bele de hirtelen nem tudtam mit mondjak. Csak néztem a nőt aki úgy tűnt elvesztette a lelkét… csak néztem a törékeny testét amit nekem kellett volna megóvnom, a lelkét egybetartanom és elbuktam. Mióta beköltözött nem beszéltünk sokat, főképp mert nem erőltettem, hogy beszéljen és mert nem tudtam másra koncentrálni, mint, hogy levadásszam azokat a mocskokat. Nagy levegőt vettem. – Sajnálom. – mondtam tisztán és érhetően miközben rá pillantottam. Nem sokszor érzékenyülök el a francba is de most igen. Tíz rohadt év szárad a lelkemen. Tíz rohadt év amit nem tudok helyrehozni. – Az isten verje meg Maria, rohadtul sajnálom. – temettem tenyerembe arcomat, hogy elkerüljem tíz év küzdelmének eredményét mert az az igazság, hogy most már mocskosul fáradt voltam. A vége azonban még baromi messze volt ennek az egésznek. Jó pár perc telt el, mire képes voltam megnyugtatni magamat. Nem tudom mennyinek tűnhetett, talán Maria számára csak egy pillanat volt, talán órák mire képes voltam ismét a szemébe nézni. Nagyot kortyoltam az aranyló italból és egy újabb cigarettát húztam elő, hogy rágyújthassak. Vártam… magam sem tudom pontosan mire. Nem arra, hogy megbocsásson annyi szent… arra inkább, hogy megszólaljon… hogy tudassa velem, hogy ezalatt a meggyötört test alatt, ott lapul az a lélek mi egykoron fénylő glóriaként mutatott utat az eltévelyedett lelkeknek.