Igazán eltöprengek Elijah szavai hallatán. Meneküljek? Talán ez lenne a megoldás, ez vetne véget az örökös szenvedéseimnek? Hagyjam magam mögött az egész életemet, mindenkit, akit szeretek, s kezdjek neki egy új életnek, új névvel, új személyiséggel, mondjuk egy másik kontinensen? Elragadtató a gondolat, de én nem tudnám ezt véghez vinni. Nem.. ott van nekem Jeremy, egyedül ő maradt nekem. Ha valaha menekülnék, vinném magammal. Nem hagyhatom magára, habár tudom, hogy az élete egy száznyolcvan fokos fordulatot vett, és egy cseppet sincs biztonságban. Miattam. Ha menekülök, Klaus bizonnyal mindenkit kiirtana, talán még az egész várost is a bosszú kedvéért. Mert egyszer az információk úgyis eltévednek hozzám. Hogyan lehetnék boldog, ha pont azok az emberek nem vesznek engem körbe, akiket a legjobban szeretek? Hogyan bírnék el az állandó mardosó lelkiismeret furdalásommal? Megemésztene engem, az őrületbe kergetne. Nem tudnék egy új életet kezdeni. Lehet, hogy nehéz, és veszélyes, de élek, s önmagam vagyok. Nem akarok valaki más lenni, és elrejtenem igaz énemet. Nem vagyok jó a színészkedésben, de szerintem pár napnál tovább nem is bírnám vinni a szerepet. Ha egyáltalán kitartok én addig.
- Éljek egyedül, s őrizzem a titkaimat? Mi a garancia arra, hogy Klaus nem fog rám bukkanni? Elvégre én nem tudom olyan jól eltakarítani a magam mögött hagyott nyomokat, mint Katherine. – utálattal, gyűlölettel fűszerezve mondom ki hangosan a nevét. Csakis bajt hozott a városra, bárhova lép ott emberek halnak meg, szerelmek bomlanak szét. Egy örökös pusztító, és a rokonom. A leszármazottja vagyok, ő is ugyanúgy érez irántam, csak ő talán még jobban szeretne engem holtan látni. A kinézetem miatt? Csak, mert a pontos mása vagyok, mintha egypetéjű ikrek lennénk? Ha jól tudom, ő is egy Hasonmás, mint én, s elődje Tatia volt, aki szintén egy szerelmi háromszögbe kavarodott be. Úgy látszik ez a „családban”, a Petrova vérvonalban öröklődik, hogy nem vagyunk képesek egy valakit választani, hanem újra, s újra ilyen kényelmetlen helyzetekbe kell belebonyolódnunk. Tudomásom szerint, Elijah még nem mesélt nekem Tatia-ról, pedig kíváncsi vagyok, hogy milyen volt, hogyan viselkedett. Jelleme hasonlított-e Katherine-ére, netalán rám? Vagy egy teljesen más jellemmel rendelkezett? Annyi kérdés kering a fejemben, nem is tudom, hogy melyikkel kezdjek. De ennek nem itt, és nem most jött el az ideje. Talán később, mikor ismét kölcsönösen tudunk egymásban bízni. Sosem fogjuk elfelejteni a múltat. A szép, illetve a keserves pillanatokra is fogunk egyaránt emlékezni. Nincs olyan csodaszer, ami elfeledtetné velem. Vagyis van. Az igézés, de ahhoz soha nem fogok folyamodni. Emlékezni akarok, meg akarom őrizni ezeket a szép emlékeket.
- A családom, a szeretteim tartoznak a gyenge pontjaim közé. Te is benne vagy Elijah. – ezt már nagyon halkan mondom, szinte magam elé tátogva mondom a szavakat, alig jön ki hang a torkomból. – Mégis hogyan iktassam ki? Lehetetlen. – csóválom meg a fejemet, és reménytelenül pillantok rá Elijah-ra. Semmit sem tudok az arcáról leolvasni, egyenesen ül, arca mozdulatlan. Keményen pillant rám, ajkai is egy hosszú csíkba húzódnak. Miért nem mutat ki egy cseppnyi érzelmet? Hogy legalább tudjam, hogy ő hogyan reagál a dolgokra? Lehet, hogy ő is hasonló gyenge ponttal rendelkezett, és ő így iktatja ki? Érzelemmentes arccal. Az órára pillantok, és csak ekkor tudatosul bennem, hogy mennyire elszaladt az idő. Azért jöttem látogatóba hozzá, hogy megbizonyosodjak róla, hogy életben van, és minden rendbe van vele.
- Sajnos mennem kell, de örülök a találkozásnak Elijah. – állok fel a helyemről, kisimítva felsőmből az esetleges gyűrődéseket. – Köszönöm szépen a teát. – egyik részem oda akarna menni hozzá, lágy csókot lehelni arcára, búcsúzásképp, de a másik erős karjaival visszatart, szó szerint rángat el tőle. Sugallja nekem, hogy minél messzebb kell tőle tartózkodnom, és nem szabad engednem a kísértésnek. Nagyot nyelek, percekig egymást figyeljük, szótlanul. A kínos csend a hatalmas szobára telepedik, mire végül megszólalok.
- Remélem, hogy tényleg működni fog a barátság köztünk. Nagyon remélem. – nyomatékosítom, és egy kedves mosollyal ajándékozom meg őt. – Abban is reménykedek, hogy hamarosan találkozunk. Viszlát Elijah! – intek neki búcsúul, és kilépek az ajtón, anélkül, hogy visszafordultam volna. A hideg levegőre érve kifújom a bennem felgyülemlett feszültségeket, és miután beszállok a kocsiba, egyenesen hazafelé kezdek el vezetni, kitérő nélkül.

A szerelem kegyetlen. Mindenki eszeveszettül keresi, pedig pont a legváratlanabb pillanatban csap le az emberre, amikor nem is számít rá. Én se gondoltam volna, hogy a szüleim halála után valaha lehetek boldog. A kapcsolatom Matt-tel sem volt mondható éppen fényesnek, sőt.. az utóbbi hónapokban szerintem már csak megszokásból, a látszat kedvéért voltunk együtt, és nem szerelem ből. Kár volt összejönnünk, egy remek barátságot így tönkretettünk, romba döntöttünk. Azóta nem tudtunk úgy ránézni a másikra, mint régebben. A baráti összejövetelek is megszűntek, például nem mentünk el együtt bowlingozni, vagy vacsorázni. Miattunk. Annyira röstellem az egészet, hogy akkoriban nem volt több eszem, és meggondolatlanul cselekedtem. Követtem el egy-két hibát az életben, amit nem kellett volna. De az ember ezekből tanul leginkább. De hol is tartottam? Persze.. a szerelemnél. A szerelem egyben a legjobb dolog a világon. Karjaival átölel, simogat téged, és egy álomvilágba repülsz kedveseddel. Úgy érzed, senki sem tud titeket szétszakítani, tönkretenni. Jól is gondolod, egyedül a párunk tud a legjobban ártani nekünk. Ezért a szerelem a legborzalmasabb érzés a világon is egyben. Pont az tud megbántani, abban tudunk a legnagyobbat csalódni, akit a legjobban szeretünk, és így mennek tönkre a kapcsolatok. Más a szüleikre, a barátaikra fogják, pedig, ha egy kicsit is mélyebbre ásna, az ember látná, hogy vagy önmagát, vagy pedig a párját lehetne érte okulni.
Hosszú gondolatmenetemből egy kedves nő hangja zökkent ki. Az ismeretlen szempár egyenesen az enyéimbe mered, majd pillantásom a kávézóasztalra kandikál, ahol minden elő van készítve egy tea elkészítéséhez.
- Köszönöm szépen. - mosolygok halványan a nőre, és miután kimegy, elkezdem a teát készíteni. A filtert a bögrébe helyezem, úgy, hogy véletlenül se essen bele. A forró kancsóból pedig ráöntöm a vizet. Fél füllel Elijah-t hallgatom, míg teámat kevergetem.
- Te hiszel abban, hogy barátok lehetünk? – szemem sarkából rásandítok, majd a kanálra tekerem a filtert, és pár csepp a poharamba potyogott. A kanalat, és a filtert elhelyezem a kirakott tányérra, majd hátradőlök a helyemen, kezemben a csészével.
Egy hosszabb időre elhallgatok. Veszélyt jelentek számára? Azt még megértem, hogy ő rám, de hogy én rá? Homlokom ráncba szalad, és egyet belekortyolok a teába. Érdekes az íze, nem olyan, amit megszoktam, de nem vagyok finnyás így majdnem a felét kiiszom. Lerakom az asztalra, és a kezeimet egymásra helyezem, és hagyom, hogy a combomon pihenjenek.
- Miért jelentenék rád veszélyt? Klaus miatt? – nézek rá kérdőn, s mikor látom, hogy válaszolna, gyorsan közbe vágok. – Úgy értem, nem veheti át az irányítást az életed felett. Szabadon dönthetsz. Nem élhetsz mindig az árnyékában, nem vagy egy hibrid, hogy kötelezzen téged. – a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítom meg. De lehet nem is Klaus a probléma, és valami teljesen másról van szó.
- Vagy miért? Kérlek, magyarázd el, miért jelentek fenyegetést rád nézve? – rázom meg a vállamat, és ismét kezeimbe veszem a teát. Lenyugtat engem, pedig mostanában inkább kávét iszom, hogy át tudjam vészelni a napomat. Miután az utolsó csepp is legördül a torkomon, nem teszem vissza a csészét. Hagyom, hogy ujjaimat melegítse.
- Az érzés kölcsönös. – mosolygok, és szívemet elönti a lágy melegség. – Nem szeretném elfelejteni a múltunkat, Elijah. Ott voltál értem, mikor senki más rám se hederített. Köszönöm. – hajtom le a fejemet, és érzem, hogy az arcomba pír szalad. Hátravetem hajamat, és az egyik bútort nézem. Miután meggyőződök róla, hogy már nem olyan vörös a fejem, mint egy paradicsomé, ismét Elijah felé fordítom fejemet.
- Viszont azt szögezzük le, hogy hála Klaus-nak nekem sosem lesz békés jövőm. Nem fog leállni a hibridek kreálásával. Gyerekem pedig nem lehet, mert akkor az ő életét fogja tönkretenni, ezt pedig nem szeretném. – húzom el a számat, és Avery jut eszembe. Remélem, hogy Klaus sosem fog róla tudomást szerezni. Egy normális élet reményében egyeztem bele az adoptálásba.
- Amúgy nem akartam csak úgy rád törni, szólj, ha van más dolgod. Csak már rég nem hallottam felőled.

Tengtek bennem az érzelmek. Ide-oda suhantak át a testemen, és nem hagytak nekem egyetlen egy nyugodt másodpercet sem. Kezdtem ebbe beleőrülni. Mégis hogyan értsem ezeket a szavakat, melyek nyilvánvalóan felém vannak célozva? Mit érezzek Elijah iránt, ez meg fogja változtatni a köztünk lévő kapcsolatot, vagy ezt egy az egyben el kéne felejtenem, mintha mi sem történt volna. Nem tudtam. Semmire se tudtam a választ! Mindig is próbáltam keresni, megfejteni valamit, de egyszerűen a sötétben tapogatózok.
Fájt, amit mondott, de részben meg tudom őt érteni. Részben igaza van, de csakis részben. Mert én amíg boldogan élni fogom az életemet, ő szenvedni fog. És ezt nem tehetem vele, főleg azok után, hogy ő ott volt értem, mikor senki más. Szükségem volt valakire, s ő mellettem volt, támogatott, vigyázott rám, gondoskodott rólam. Itt az ideje, hogy viszonozzam ezt a szívességet.
- Rendben, Elijah. – tettem vissza a naplót a helyére, és helyet foglaltam az egyik fotelban. – Most szépen beszélgetni fogunk, mert ez nem mehet így tovább. – kezdtem bele teljesen összezavarodva. – Ami köztünk van. – ráztam meg a fejemet, és ujjamat végighúztam a fotel anyagán. Sőt, még azt se tudom, hogy mi van köztünk. A legutóbbi találkozásunk eléggé balul sült el, és azt hittem, hogy soha többé nem fogok vele találkozni. De mégis itt vagyok, én kezdeményeztem ezt a találkozót, mert én jöttem el hozzá. Idegesen ujjaimat a hajamba szántottam, és erősen megmarkoltam egy tincset. Hogyan is kezdjek bele? Valamit mégis csak mondanom kellene, nem bízhatom rá az egészet, mikor én „törtem” be hozzá.
- Egyszer s mindenkorra tisztáznunk kell az egymás iránt érzett érzelmeinket. Döntenünk kell, mert ez nem normális, amit művelünk. – fontam össze a karjaimat a mellkasom alatt. – Megbántottál, nagyon is a múltkori találkozásunknál. De én mégis itt vagyok, mert nem tudlak elfelejteni, annak ellenére, hogy tudom, hogy ez a kapcsolat nem működhet. – sütöttem le a tekintetemet a padlóra. Nem működhet, de miért nem? Csak azért, mert ő azt mondja? Működhetne, csak nincs elég akaraterőnk. Mindig csak a kifogásokat keressük, ez az igazi oka annak, hogy mi miért nem lehetünk együtt.
- Gyáva vagy, amiért nem mersz szembe nézni a következményekkel. Csak ez tart vissza, nem? – fakadtam ki, és már megint hamarabb cselekedtem, mint gondolkodtam. De végül is kimondtam azt, ami bántott, ami aggasztott engem. Lehet, hogy evvel megsértettem őt, de ő is rengeteg olyan cselekedetet hajtott véghez a múltban, ami engem szúrt szíven. Elvégre jobb tisztázni az egészet, felnőttek módjára megbeszélni ezt az egészet, mert az, hogy titokban vágyódunk a másik iránt, az nem segít senkin. Az pusztít el minket.