Vérző szív. Tépett lélek. Talán igen. Talán nem.
A kétségek nem számítanak. Az érzések nem lényegesek.
Tudom, hogy mi a feladatom. Biztos vagyok benne, hogy ezt kell tennem. Caroline azzal vádol, hogy a saját szenvedéseim miatt akarok másokat is bántani, de ez nem igaz. Ő képtelen átlátni, amit én az elmúlt ezer év során megértettem. Vajon ő mikor látná be?
Múló percek. Az idő nem változott. Pontosan úgy telik ma is, mint ezer évvel ezelőtt. Ha sietnie kellene, áll, akkor pedig alig vánszorog, mikor igazán szükség lenne rá, hogy teljen. Már nem feszeng a jelenlétemben. A dühe, a haragja felemésztett minden más érzést.
A feszültség. A nyílt ellenszenv. A vádak, amiket nekem szegezett.
Megértem, hogy miért gondolja így. Az én helyében hasonlóképp reagálnék. De nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyesmi befolyásoljon. Igen. Talán igazságtalan, hogy egy asszony régi, ostoba hibája miatt most számtalan élet veszik majd oda. De ennek így kell lennie.
Túl sok idő. Túl hosszú élet. Túl sok áldozat. Túl sok kiontott vér.
- Igazságtalan, nem de bár? - Szomorú félmosoly. Fáradt tekintet. - Lehet, hogy nem hiszed el, de átérzem. Meg tudom érteni, hogy hogyan érezheted most magad. Hogy mennyire megvetsz. Hogy minek gondolsz. De ezek a dolgok semmin sem változtatnak. Nem változtathatnak. Szeretem a gyermekeimet, még ha nem is hiszed el. Niklausnak megbocsátottam még azt is, hogy kitépte a szívemet. De ezek az érzések nem változtatják meg a tényt, hogy pusztulniuk kell. Mindenki mással együtt.
Az én hibám. Az én bűnöm. Én cselekedtem rosszat... a következmények pedig...
Fájdalom. Kín. Szenvedés. Bűnbánat.
De a döntés már megszületett. Meg kell lennie.
Bevillanó emlékek. Apró gyermekek a karjaim között. Réges-régen volt.
Időtlen-időkkel ezelőtt.
Ezer év.
Kín. Fájdalom. Bűn. Halál.
Ők okozták. Annyi helyen megtették. Újra és újra. Mindig csak a pusztítás.
De az én hibámból váltak ilyenné. Én okozta mindezt. Megérdemeltem a büntetést.
Túl sok idő telt már el... Véget kell érnie. Senki sem élhet örökké. Számukra is el kell érkeznie a halálnak. Eljött az ideje, hogy végre véget vessek ennek az egésznek.
Némán figyelem a lányt egy rövid ideig.
Elrabolt élet. Elveszett ártatlanság. Számtalan lehetőség.
Barát és áldozat.
Értem, miért kerülhetett közel Niklaushoz.
- Igen, Rebekah az apja vérmérsékletét örökölte. - Ezt nincs is miért tagadnom. - Ez már az átváltozás előtt is egyértelmű volt. Mindig látszott rajta. De jobb is, hogy így történt. Ezzel örökre vége a Petrova vérvonalnak. Már ötszáz éve meg kellett volna történnie. Meg is történt volna, ha Katerina nem szül házasságon kívül egy gyermeket. - Ha nincs a boszorkány, Bonnie, a hasonmás már az átok megtörésekor meghalt, vagyis halott maradt volna. Így kellett volna történnie. Akkor Niklausnak sosem sikerült volna hibrideket létrehoznia. Elszámítottam magam, de most már mindegy.
A végén úgyis helyükre kerülnek a dolgok. Közeleg a vég.
Mindannyiunk vége.
Egy pillanatra sem veszem le a szemem Caroline-ról, bár nem féltek. Nem olyan ostoba, hogy megtámadjon. És ha nem tette meg első meglepetésében, most sem fogja. Bár persze ez még nem garantálja azt, hogy titokban is tarja az ittlétem... a látogatásom.
Meglepetésszerűen érkeztem vissza Mystic Fallsba, de egyetlen pillanatra sem hittem, hogy az ittlétem titok marad majd Niklaus előtt. Ebben a városban még a falnak is füle van.
Itt kezdődött el minden. Innen származik az átkozott fajtájuk.
- Szeretnéd, hogy csatlakozzon hozzánk valaki, Caroline? - kérdezem, miután leteszi a telefont.
Nem vagyok naiv. Önszántából nem fog mellém állni. Akkor pedig első dolga, hogy hírül adja az ittlétem a barátainak. Hamarosan pedig a dolog már Niklaus fülébe is eljut.
A titok már nem titok, ha ketten is tudnak róla.
De tudják csak meg, hogy visszatértem.
Hit és elszántság.
Szívet tépő fájdalom.

Vádak. Szavak. Kérdések. Ezerszer is átrágott dolgok.
A múlt bűnei. A jelen feladatai. A vétkek, melyeket még el kell követnem.
Vajon tényleg azt hiszik, hogy számomra olyan egyszerű ez az egész? Hogy nincs jobb dolgom és puszta szórakozásból akarok végezni a gyermekeimmel és egy egész fajjal? Lehet, hogy erkölcsi szempontból nézve nem helyes, amit teszek. Viszont mégis muszáj.
Elkerülhetetlen. Az érzések nem számítanak. Most nem. Már nem.
Csakis az a fontos, hogy véghezvihessem a terveim. Ennek így kell lennie. Itt már nem számítanak a kétségek, nem fontosak az okok, lényegtelenek a lehetőségek. Aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Helyesen cselekszem. Nem létezhet másféle út. Persze ezt ők nem fogják megérteni. Maguktól nem. Önként soha. Ki mondana le így az életéről?
- Meddig élhetnél, ha halandó maradtál volna? - kérdezem kíváncsian. - Hetven, esetleg nyolcvan évig. - Manapság már sokkal magasabb az emberek átlagéletkora, mint akkor rég volt. A betegségek sem annyira fenyegetőek. Minden megváltozott. Már semmi sem olyan, mint régen volt. - És most, vámpírként előtted állhat egy teljes örökkévalóság. Ez az, amit rendellenes.
Vádol. Kétségbe vonja minden szavamat.
Bennem azonban már semmi sem ébreszthet bizonytalanságot.
Ezt kell tennem. Ezért vagyok itt.
A lehetőséget megkaptam, ki kell használnom.
- Mennyi ideig él egy vérfarkas szerinted? Az ő élettartalmuk nem haladja meg a halandókét. Az ő létük ilyen szempontból egyáltalán nem jelent fenyegetést. A boszorkányok pedig... igen, néhányan valóban kerülik a halált, ameddig csak tudják. De ez ugyanannyira rendellenes, mint a ti létetek. Épp annyira sérti a természet egyensúlyát. Az ilyen boszorkányok is mind meghalnak előbb utóbb... és azon az oldalon, ahová kerülnek, mind megkapják a büntetésüket. Szerinted a barátnőd meddig kerülheti még el a sorsát? Erős... túl erős. Ez a fajta erő pedig előbb utóbb mindannyiunkat maga alá temet. Túl erős a kísértés, hogy bármit megtehetünk, bármilyen szabályt áthághatunk.
Élénken él bennem mindaz, amit akkor rég tettem. Ayana nem véletlenül utasított el, mikor a segítségét kértem. Velem ellentétben neki volt esze. Bár akkor is hálával tartozom neki. Ha nem végzi el azt a varázslatot a testem megőrzésének érdekében, most nem lehetnék itt.
Annak idején nem hittem, hogy egyszer még ilyen célból térek vissza a világba. De az elmúlt ezer év... a látottak meggyőztek róla, hogy hibát követtem el. Talán túl késő... talán nincs értelme... de mindenképpen meg kell próbálnom kijavítani ezt a hibát.
Már túl sokat éltek. Túl régóta húzódik ez az egész.
- Ne ess tévedésbe, Caroline. - Lassan ingatom meg a fejem. - Én csupán annyi időre jöttem vissza, amíg meg tudom valósítani a célomat. Ugyanannyira nincs már helyem a világban, mint nektek. Ha bevégeztem a feladatomat, ismét meghalok majd én is. Ez nem valami új esély. Ez új élet. Hanem egy lehetőség... egy kis haladék, hogy megtegyek valamit, ami már régen időszerű.
Tettek. Hibák. Bűnök. Vádak.
Nem mondom, hogy irigylésre méltó életem lenne. De saját magamnak okoztam mindezt. Kiérdemeltem a büntetést. Most már... most már tényleg véget kell, hogy érjen.
Nem számít, minek hisznek. Nem számít, minek gondolnak.
A célom fontos egyedül. És az eszközök, melyek szükségesek az eléréséhez.
- A természet mindig igyekszik, hogy kiegyensúlyozza a dolgokat. A szellemek sok dolgot figyelnek rosszallóan. Szerinted engem mégis mi, vagy inkább kik ítéltek el? A vérfarkasok léte, az ő különlegességük egyáltalán nem mérhető a vámpírokéhoz. Gyilkolnak, erősek, kegyetlenek, vérengzőek... de nem élnek addig, mint egy vámpír. Koránt sem hasítják fel annyira a természet szövetét, mint a te fajtád. Nem tagadom, hogy hibáztam annak idején. Hibáztam és ezért megbüntettek. Ezer éven keresztül szenvedtem a büntetést. De ne hidd, hogy az vezet, hogy emiatt másoknak is szenvedést okozzak. Nem holmi kicsinyes bosszúra készülök. - Bár őt valószínűleg semmivel sem győzhetném meg ezzel. Szavakkal legalábbis semmiképp.
Bátor lány, még a váratlan helyzetekben is képes megőrizni a nyugalmát. Vagy legalábbis a lehető legtöbbet belőle. Nem csoda, hogy közel került Niklaushoz. Sajnálom, hogy vele is ez történt. Mások szeszélye miatt elveszett a halandó élete, most pedig itt vagyok én... A szörnyeteg, a hideg, a kegyetlen és azt mondom, ez az új is ideje korán ér majd véget.
De nem lehet kegyelmezni. Az olyan dolgok, hogy „mi lett volna, ha” semmit sem változtatnak meg. Viszont talán tényleg a segítségemre lehet. Közel a tűzhöz, közel a fiamhoz. A hasonmás barátja, a boszorkány barátja. Ki más lehetne alkalmasabb, hogy a segítségemre legyen?
Persze önszántából sosem fog beleegyezni a dologra. Kiismerhető. Egyértelmű.
- Tudom, hogy már a Gilbert lány is közétek tartozik. De ez nem változtat azon, hogy Klaus már eddig is épp elég hibridet létrehozott. Bevallom, azt hittem minden óvintézkedést megtettem ennek elkerülése érdekében. A kis barátnőtöket nem vettem számításba... Erős és tehetséges...
Valóban olyan erő, amivel számolni kell.
- Haladjunk csak szépen sorjában – válaszolok végül utolsó kérdésére is. - Először megelégszem az információkkal is. Eltelt már egy kis idő, mióta el kellett hagynom a várost. Te pedig közel állsz hozzájuk. Nyilván mindent láttál és mindenről tudsz. Gondolom Niklaus nem volt boldog, mikor a hasonmás vámpírrá változott.

Szörnyetegek teremtője. Gyermekei elárulója. Kegyetlen anya.
Tudom, mit gondolnak rólam mások. Pontosan tudom. Viszont nem értem. Tényleg nem fogják fel, hogy mi vezeti a tetteimet? Persze ez valahol jogos is. Senkit sem lehet arra kérni, hogy törődjön bele a saját halálába. Tömeggyilkosság. Erre készülök. Kegyetlenség.
De így kell lennie. Meg kell lennie.
Az eredeti boszorkány. Hiába figyelmeztették, mégis megtette, amit nem kellett volna. Csak óvni akarta a gyermekeit, mégis ő taszította őket a pusztulásba. Ezt miért nem emlegetik? Foghatnám az egészet Mikaelre? De nem. Nem számít, honnan az ötlet. Én voltam az, aki véghez vitte.
Az én tetteim. Az én bűnöm. Az én hibám.
A lány nem fut nem. Nem menekül. Tudja, hogy nem lenne hova. Tudja, hogy felesleges lenne minden kísérlet. De nem esik pánikba. Fél ugyan, mégis igyekszik hogy önmaga maradhasson. Még egy ilyen helyzetben is. Becsülendő tulajdonságok. Értem, hogyan kerülhetett közel Niklaushoz.
Ez azonban semmin sem változtat.
Lassan teszek egy kör a nappaliban, alaposan szemügyre veszek mindent. Végül aztán megállok Caroline-nal szemben. Némán hallgatom a vádjait. Néhány pillanatig csak figyelem, de nem válaszolok. Nem reagálok. Bőven van mit a fejemhez vágnia.
Semmi fenyegető nincs a viselkedésemben. Inkább... talán fáradtságot vehet rajtam észre, ha nagyon figyel. Azt teszem, amit tennem kell. Akár megértik, akár nem.
- Komolyan azt hiszed, hogy számomra ez örömet okoz? - kérdezek rá végül a legfontosabb dologra. - Úgy gondolod, hogy boldog vagyok, amiért a tulajdon gyermekeimet kell megölnöm? Szerinted más vágyam sincs, mint a tömegmészárlás? - Lemondó sóhaj. Különös félmosoly. Lassan ingatom a fejem. - Ha te is azzal töltötted volna az elmúlt ezer évet, mint én... Ha azt láttad és érezted volna, hidd el nekem, ugyanezt akarnád. Ezer éve hibát követtem el és megkaptam érte a büntetést, ami járt. De a hibám ki kell javítani. És ez a feladat is rám vár.
Karjaim továbbra is összefonva tartom. Tekintetem egyetlen pillanatra sem veszem le Caroline-ról. Okos lány, nem tartok tőle, hogy ostobaságra ragadtatná magát.
- Itt már rég nem számítanak az érzések – jegyzem meg egy rövid szünet után. - A ti szemetekben nyilván én vagyok a mumus. A szörny a sötétségből, aki egyszerre akar véget vetni mindennek. De nem is létezhetnétek. Nincs rendjén, hogy valaki évszázadokat, évezredeket éljen le.
Őszinte hozzám, ezt nagyra értékelem. Önmagát adja, aminek örülök. Próbálhatna megtéveszteni, hízeleghetne, de az kicsivel sem vinné előbbre ezt a beszélgetést.
- Haragszol rám. Ezt megértem. Nem is tagadom, hogy van rá okod. De te okos lány vagy Caroline. Még kedvellek is. Más körülmények között – de végül nem fejezem be ezt a mondatot. - A Petrova vérvonal megszakadt ugyan, de mindez túl későn történt. Niklaus megtörte az átkot és hibrideket alkotott. Te is tudod, hogy ezeknek milyen erejük van. Kicsit sem látod át? Nem aggódsz a világért? Az emberekért? Nem lenne szabad, hogy létezzetek. A férjem szeszélye és az én ostobaságom vezetett el idáig. Megértem, hogy igazságtalannak tartod. Hisz ki vagyok én, hogy csak úgy beállítok és azt mondom: meg kell halnod? Haragudj rám. Gyűlölj, ha jól esik.
A helyében én ugyanígy éreznék. Neki én vagyok a szörnyeteg. A gyilkos, aki minden erejével azon munkálkodik, hogy elhozza egy teljes faj pusztulását. De helyesen cselekszem. Semmi sem ingathat meg. Semmi sem állhat az utamba. Több kudarc már nem megengedett.
- Az anyai szeretet... különös dolog. Tudod, Caroline? Annak idején azért tettem, amit tettem, hogy megóvhassam a gyermekeimet. Aztán meghaltam... és ezer éven keresztül figyeltem őket. Láttam, merre jártak. Láttam, hány életet elvettek. Mennyi szenvedést okoztak. És elképzelhetetlenül fájt! Ez az egész az én hibám! Én ítéltem őket erre, én tettem ezt velük. Akkor rég megmenteni akartam a gyermekeimet, de csak egy rosszabb vég, egy rosszabb sors felé tereltem a sorsukat. Már rég véget kellett volna érnie... ellenkezik a természet rendjével, hogy léteztek.
Rezzenéstelen arccal figyelem tovább.
- Talán te nem táplálkozol emberekből. Talán vannak még hozzád hasonlók. De így is túl sok vért ontottak már ki a hozzád hasonlók. - Nem meggyőzni próbálom. Egyszerű tényeket közlök vele. - Igen, talán szükségem lenne segítségre. De most nem azért jöttem, hogy meggyőzzelek. Ha rájönnél arra, hogy szükségszerű, amit teszek, talán magadtól felajánlanád.
Mély levegőt vesz. Talán a fájdalomra vár. Mosolyogva csóválom meg a fejem.
- Nem bántalak. Megmondtam, hogy most nem ezért jöttem. Csak beszélgetni. Sok minden történt, mióta elmentem innen. Talán egyszerűen csak... kíváncsi vagyok.
Vérző szív.

Újra Mystic Fallsban.
A gyermekeim még nem tudnak róla, hogy visszatértem. De arra nyilván számítanak, hogy nem adtam fel. Kudarcot vallottam, elbuktam, de ez még nem jelenti, hogy a háborút is elvesztettem. Aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie.
Ez a hely kellemetlenül sok emléket felidéz.
Bűnök. Tettek. Hibák. Lehetőségek. Tervek.
Kétségek... Kétségeim nincsenek. Az elmúlt ezer év, mindaz amit láttam és éreztem meggyőzött róla, hogy amit tennem kell, helyes. Nem lehet más út. Nem létezhet egyéb alternatíva. El kell pusztítanom azt, amit én teremtettem meg. Így véget ér a kör.
Helyreáll a természet rendje.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, miközben eltűnődve teszek újabb és újabb köröket a Forbes ház nappalijában. Végül az ablak mellett állapodok meg és kinézek rajta. Ezer év alatt minden megváltozott. A civilizáció fejlődött, az emberiség lassan mindenhová eljutott. Mikor mi erre a földre érkeztünk, azon a másik kontinensen még senki sem tudott róla.
Minden megváltozott, a mi korunk rég letűnt. De ők még mindig itt vannak. Annyit éltek, amennyit senkinek sem lenne szabad. Tengernyi könny, megszámlálhatatlan áldozat, az a rengeteg vér, amit kiontottak. És terjedt, egyre csak terjedt. A vámpírok újabbakat kreálnak.
Ennek kell most örökre véget vetnem. Egy sem maradhat meg.
Mindnek el kell égnie. Eljött az ideje, hogy jóvátegyem azt a régi hibát.
Ha nem értik meg... ha nem tudják felfogni... az az ő bajuk.
Végre változik valami. A lány, Caroline hazaért. Nem áll szándékomban elbújni előle. Nem rejtőzködöm, nem is teszek rá kísérletet. A vámpír érzékszervei valószínűleg már jelezték számára a veszélyt. De ha okos lány, nem fog kérdés nélkül nekem támadni.
Már csak az a kérdés, mennyire okos Caroline Forbes.
Lassan fordulok felé, mikor kimondja a nevemet.
Halvány mosoly. Kiismerhetetlen tekintet. Nem viselkedem fenyegetően.
De gondolom, számomra már a puszta jelenlétem is az. Van is oka a félelemre.
De nem most.
- Caroline.
Üdvözlöm kimérten, miközben ellépve az ablaktól teszek felé két lépést. Karjaim összefonom mellkasom előtt és már-már kíváncsian figyelem.
Vajon meddig képes megőrizni nyugalma megmaradt szilánkjait?
Fél tőlem. Nem tudja, mit kereshetek pont itt. Színészkedne, tagadna, de nem megy neki.
- Most nem. Ezúttal nem. Ne aggódj.
Ő is vámpír. Nem maradhat életben. Még ha kedvelném is... senkit sem kímélhetek meg. Senki sem marad meg, ha befejeztem. Ha egyszer bevégeztetett... örökre eltűnik ez a faj a föld színéről. Eltűnik minden bizonyítéka annak, amit tettem. De az elveszett életek... a tönkretett sorsok.
Van, amit már sosem tehetek jóvá. Velük is mind én műveltem ezt.
Igaz, a gyermekeim kivéve mindenkivel csupán közvetve. De hát az is épp elég.
- Inkább csak beszélgessünk. Mit szólsz hozzá?
Eltelt már egy kis idő azóta, hogy kénytelen voltam magam mögött hagyni Mystic Fallst. Az idő múlik, a körülmények változnak. Ő pedig itt volt. Közel, úgymond a tűzhöz.
A hasonmás barátnője, a boszorkány barátnője...