- Igaz, az én hibám. – emelkedik meg ahogy a harag finoman szőni kezdi hálóit a nőben. – Milyen ostoba feltételezés, hogy valami ami képes végezni, egy ősi vámpírral aki hibriddé vált, képes végezni egy eredetivel is. – késő volt. A húrok elpattantak a nőben. A harag mi túl régóta lapult benne elszabadult, csápjai pedig a legközelebb állóra csaptak le.
- Nem hiszem, hogy kiröhög valaki aki tőrt szúrt a testvérei szívébe. – tapintott egy gyenge pontra s csak most jutott el addig kivel is beszél. Hátrálva egy lépést túrt tincseibe és összefogva őket készített szoros copfot, elhajtva az utolsó göndör fürtöket is. Szerencséjére ekkor érkezik meg a boszorkány, elterelve Kol figyelmét. Nem hezitál sokáig, ő megtette amit kellett, ideje visszaindulni Oliverhez arról nem is beszélve mennyire kényelmetlenül érzi magát a boszorkány jelenlétének hála de a tegnapiak után ezen nincs is miért csodálkozni. Sosem vették észre egész életében így könnyedén képes kiosonni. A hibridre tekintve bólint.
- Még találkozunk. * kacsint majd kitárva a kétszárnyú ajtót tűnik el a Mikaelson házból.
Lépteit felgyorsítja. Nem érzi jól magát. Zaklatott volt és nem volt benne biztos, hogy jót fog tenni ha a hibridhez megy... ugyanakkor haza sem mehetett... miért akart volna oda menni ahol minden szó arra emlékezteti, hogy miatta veszett oda a húga? Nem tartozott sehova. Ahogy erre rádöbbent egy könnycsepp gördült ki szeméből. Végigsimított arcán majd a földre hullva tűnt is el.
Megtorpant. Az erdő fái nyugalmat, az avartakaró gyöngédséget, a kopasz ágakon átívelő napsugarak meleget, a lágy szellő finom cirógatást ígérve hívogatták. Nagyot sóhajtott. Kezeit zsebre dugva indult meg az erdő felé. Még jót is fog tenni neki. A barlang falai túlélik a vérfarkasok dühét ebben biztos volt és a benne dúló harag számára tökéletes célpontnak számított. A láncok, a rács, a betonfal mi már hosszú évek óta sziklaszilárdan őrizte titkukat. Ahogy egyre beljebb haladt alakját elnyelték az északi szélben büszkén álló tölgyek, fenyők, az avar pedig elnyelte amúgy is nesztelen lépteit. Ragadozó volt így még emberként is könnyedén megtalálta az ösvények nélküli világban a helyét. Most először azt kívánta bár farkas alakban járhatna. Majd este visszatér Oliverhez.

Kol, Ava & Nic

Mióta Klaus boszorkánya lettem, kifejezetten feszült vagyok és ez meg is látszik rajtam. Régen a légynek sem ártottam volna, manapság viszont, ha rosszabb napjaimon nem kínzok meg valakit, egyszerűen úgy érzem felrobbanok. Néha képes lennék kifordulni magamból, bűntudat nélkül kitépni bárki tüdejét és ez megrémiszt. Én nem ilyen voltam, én nem akarok ilyen lenni.
De dühös vagyok, s ezt le kell vezetnem valahol, azt nem hagyhatom, hogy felemésszen. A legmegfelelőbb módja talán, ha lenyúzom egy vámpírról az élet utolsó szikráját is, akár átvitt értelemben, akár szó szerint.
Rossz napom volt, persze, hogy épp most kellett belémkötnie valami elmeháborodottnak. Nem volt szerencséje, ilyenkor szívesen játszom. Ujjaim közt egy karót forgatva már épp végeztem volna vele, mikor Klaus egyik hibridje megjelent mögöttem.
- Azonnal velem kell jönnie, kisasszony. – szólalt meg hivatalos hangon.
- Már miért mennék? – kérdeztem kimérten, de a vámpírt továbbra sem engedtem el. Láttam az imént érkező férfi arcán az undor és félelem keveredését a „kezeim közt” vergődő másik láttán – Most meg mit nézel? Ő kezdte. – vontam vállat és elengedtem, mire az a saras földön rogyott össze.
- Kol Mikaelson hívatja. Sürgős. – a mondat befejeztével megragadta a karom és az úti cél irányába rántott. Ránézve szemeim villámokat szórtak. Mégis mit képzel ez magáról? Kettőnk közül én vagyok a boszorkány, ő pedig egy hibrid a sok közül. Végigsimítottam combjain, oly annyira lelassítva ezzel a vér áramlását lábaiban, hogy térdre csuklott előttem.
- Ezt meg ne próbáld mégegyszer. – szóltam rá hidegen, fájó karom fogva. Az eddig szorongatott karót a vámpír elé dobtam, ezt most megúszta, s elindultam abba az irányba, merre néhány másodperce próbált elhúzni a hibrid. – Mikaelsonok… - jegyeztem meg magamnak halkan, enyhe gúnnyal a hangomban.
Hamar a villához értünk, ahol grimaszolva sétáltam be az ajtón, s köszöntem.
- Mit ne mondjak, finomabban is a tudtomra adhattad volna, hogy szükséged van rám, Kol.
Egyből kiszúrtam kezében azt a papírt, s kihúztam ujjai közül, hogy szemügyre vehessem.
- Minek neked egy ilyen varázslat? – húztam fel a szemöldököm, tekintetem ráemelve – Ehhez szükségem lesz egy pohár whisky-re. – mosolyodtam el.

- Kérnék egy pohárral. – sütötte le tekintetét de egy ilyen éjszaka után, sejtette, hogy ez csak segíteni fog... remélte, hogy fog. Ha Kol nem töltött volna, akkor gondoskodott magáról és mintha csak vizet inna, hajtotta le az egész pohárral. Ahogy az utolsó csepp aranyló ital is végigmart torkán, köhögni kezdett. Sosem ivott, ha eltekint attól, hogy szilveszter éjszakáin koccintott egy pohár pezsgővel. Arca fintorba torzult.
- Ez rémes...- nagyot nyelve tette az asztalra a poharat és megköszörülve torkát pillantott fel. Tekintete megacélosodott, testtartása megfeszült. Nagy levegőt vett.
- Tegnap este meghalt egy barátom. Mint kiderült boszorkány volt. Vadászok voltak. Kettétörtem azt aki kardot szegezett rám. – nem hangzott úgy mint aki büszke tettére. Inkább mint aki szégyelli, hogy megtörtént. Ava megtört lélek volt akin nem segített, hogy élvezte a gyilkolást, hogy örömöt lelt abban a hatalomban ami erőt adott az emberi élet elvételére. Egy perc hezitálással folytatta.
- A másikkal egy hibrid végzett. – Nem akarta bajba keverni Olivert így nem mondta a nevét – de mindketten kaptunk valami mérget. – bontotta tovább a szálat. – Valamit ami elég erős volt ahhoz, hogy kiüssön mindkettőnket. – persze inkább azon volt a hangsúly, hogy egy hibridet is maga alá temetett a méreg, akkor lehetséges, hogy az ősi vámpírokat is képes megfogni. Ava felpillantott. Ajkai megremegtek és testén is végigvágott egy ismeretlen érzés. Az alkohol hamar elkezdte kifejteni hatását.
- A lényeg azonban, hogy utána megtaláltam ezt. – emelkedett meg és farzsebéből előhúzva egy összehajtott papírdarabot nyújtotta át Kolnak majd kicsit megszédülve foglalt újra helyet.
- Ezek a vadászok biztos, hogy egy boszorkánynak dolgoztak. Tisztában vannak a hibridekkel és Klaussal. A tegnapiak után úgy vélem mindegy mi az, a lényeg, hogy kiiktassanak bennünket. – Azt érezte, hogy a férfi nem vérfarkas és nem is hibrid. Tartásából, szavaiból és abból ítélve, hogy ő nyitott ajtót, sejtette, hogy vámpír de azt nem, hogy ő Klaus testvére. Annyira nem ismerte a családot bár tény, hogy mostanában valósággal megszállottja lett annak, hogy hibriddé válhasson.
- Azért keresem Klaust, hogy figyelmeztessem... és mert hibrid akarok lenni. – pillantott le kezeire. Ujjait idegesen tördelte és őszintén bízott benne, hogy nem teszik ki a szűrét.

Nem maradt sokáig Oliver lakásán. Amint felébredt, összeszedte magát annyira, hogy tovább tudjon állni. Egy levelet hagyott maga után csupán amiben újra megköszönte a férfi segítségét és amiben ott volt a neve, címe és telefonszáma. Bár jobbnak látta még azt is beleírni a levélbe, hogy a ház címén valószínűleg nem fogja megtalálni. Képtelen volt hazatérni... nem is nagyon volt olyan hely amit otthonnak nevezhetett volna. Tudta, hogy hova kell mennie és még ha félt is tőle kit vagy kiket talál a házban, meg kellett kockáztatnia. Összeszedte a törött bögre darabjait, reggelit készített és az mellé téve levelét hagyta el a lakást; bezárta Olivert és a kulcsot az ajtó postának szánt résén át dobta vissza a lakásba.
A Mikaelson villát aligha lehetett összekeverni bármelyik mással. Nem volt túl nehéz megtalálni bár út közben muszáj volt beugrani egy kis pékáruért, hogy ne éhezzen tovább. Nem is tudta, hogy bírta ki az egész napos nem evés után, hogy csak egy hamburgert egyen este a grillben némi sültkrumplival. Farkaséhesen jött ki az apró boltból ahol egy rakat pizzás aprósüteményt vásárolt. Görcs volt ugyan a gyomrában de ennek ellenére olyan gyorsan falta fel mind a 12 darab pékárut mintha még sosem evett volna. Onnantól már gyerekjáték volt eljutni a villáig ami csendesen magasodott ki a többi ház közül.
Az első, bátortalan kopogtatásra senki nem nyitott ajtót... a második alkalommal azonban már kattant a zár... de fogalma sem volt róla, ki nyitott ajtót. Hallott már Elijahról, őt felismerte volna ahogy Rebekaht is hiszen ő volt az egyetlen lány testvér... de aki felette magasodott azt nem tudta volna megnevezni. Zavartan sütötte le tekintetét és hirtelen nem tudta mit kellene mondania. Arcát pír öntötte el és idegesen kezdte tördelni ujjait.
- Hello... én Klaust keresem. A nevem Ava Mitchell. – fonta karjait maga köré ahogy végre vette a bátorságot, hogy felpillantson. – Nekem muszáj beszélnem vele... ha nincs itthon, megvárhatnám? Bármit megteszek cserébe. Tudok olyat mondani ami érdekelheti.

H

árom dögös bige? Magasba szöknek ismét a szemöldökeim. Lassan tényleg nem tudom követni az öcsém észjárását. Mármint nem a három csaj nem illik a képbe, hisz pontosan ez az, ami Kolra vall. Inkább a tegnap esti események, és a másik két hölgyeménnyel történő kavarodás az ami különös, és hogy másnap Kol már három másik társaságában tölti a délelőttöt. Hmm... Lehet az elmúlt 2-3 száz évet akarja bepótolni. A lényeg, hogy egyáltalán nem kell az öcsit félteni... az őt övező hölgykoszorút már annál inkább. De ez sem az én reszortom.
- Köszönöm, fivérem - bólintok egy apró mosollyal nyugtázva a lelkesedését. Továbbindulok, de ha azt hiszem, hogy ennyivel végeztünk is, akkor tévedtem. Megtorpanok, ahogy Kol a maga kérését felvázolja előttem. Kicsit felhúzom az orrom a célozgatásra. Igaza van, és bár bűntudatot nem érzek, attól még szívesen teljesítem a kérését. Hisz a bátyja vagyok, és lehetünk vagy ezer évesek, olykor akkor is gondoskodnom kell róla, és ez nem esik nehezemre. Mindazt, amit összegyűjtöttem az elmúlt évszázadok alatt - és ami nem csak egy szerényebb vagyon - örömmel osztom meg a testvéreimmel. Egy család vagyunk, és bár nem az érzelgősségünkről vagyunk híresek, jó ha tudják, hogy számíthatnak rám. Ahogy a villát sem magamnak építettem, hanem magunknak Igaz, először úgy tűnt, nem akarják használatba venni, szerencsére mára lassan benépesül.
- Persze, nem gond. Sőt! Azt hiszem, nyitnom kellene neked egy bankszámlát is... - mondom kicsit eltűnődve, aztán a homlokomat ráncolva fordulok ismét vissza felé. - Ugye tudod, hogy működik a bankkártya? - A testvéreim látszólag hamar belerázódtak a 21. századba, de annyi apróság van, ami még az átlagembereken is kifog, nem tudhatom, mivel vannak immár tisztában, és mivel nem.
Elsőre meg sem akarom hallani Anne lázadó szavait. Ez nem az a pillanat, amikor türelmem lenne a női hisztire. Hátamat mutatva felé folytatom az utat a hosszú feljárón, elengedve a fülem mellett amiket mond, bár egyre jobban bosszant a nyavalygása. Hogy egyáltalán nem ért a szép szóból. Meg akar halni, ha? Nos, kitörhetem a nyakát, ha attól megnyugszik. Dühös tekintettel fordulok vissza, és suhanok közvetlenül elé. De végül ahelyett, hogy egy ujjal is hozzáérnék, vagy szitokszavakkal illetném, elgondolkodva meredek rá pár pillanatig. Nem mindig sikerül betartanom az efféle bölcsességeket, mint hogy "fő a higgadtság!" de most igyekszem megfontoltan dönteni, és felülkerekeni a bosszúságomon.
- Rendben - bököm ki végül. Nem, nem a rimándkodása hatott meg. Annál csavarosabb, ravaszabb okom van rá, hogy összeeresszem a két nőt. Talán kezdetnek nem árt, ha Anna nem egy elkülönített rabnak érzi magát. Nem lesz ettől sokkal otthonosabb a környezet, de nem baj, ha nem tudja, mi mindenre számíthat tőlem. Kedvesség, megértés, egy újabb esély... vagy kínok, bosszú, türelmetlenség, kegyetlenség... halál. Talán mind, már csak a sorrend kérdéses.
- Thomas őrzi a szobáját, mondd, hogy én küldtelek! De semmit nem vihetsz be, még a mobilodat, vagy táskát sem. És maximum fél óra. Ez nem teadélután - kötöm ki a feltételeimet, majd oldalra lépek, hogy utat engedjek Anne előtt a villa felé. Aztán ismét Kol mellé lépek.
- Jól hallottad, öcsém. Anna jelenleg nálunk vendégeskedik - az utóbbiakat némi gúnnyal ejtem ki. - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmire vetemegik, de nyíltan hátba támadott. Kevésen múlt, hogy végezzen Elenával - árulom el a nő vétkét.
- Ha megszerezted az infókat, elmehetnénk kicsit lazítani valahová - ajánlom aztán Kolnak. Jót tenne nekünk egy közös görbe este, azt hiszem. Kollal mindig élmény volt szórakozni. Bekahval ellentétben érte nem kell aggódnom.

K

özelebb lépdelek az öcsémhez, és közben igyekszem rájönni, hogy vajon mi a fene baja lehet. Az addig oké, hogy egy rakás hülyeséggel traktál. Ezt már megszoktam, és kár tagadni, hogy az esetek többségében szórakoztat is. De most... egyrészt sietnék, mert temérdek még a tennivalóm, másrészt kicsit még magához képest is zakkant, amit nem tudok hová tenni. A furcsábbnál furcsább beszólások közben egyre méllyebbek és méllyebbek lesznek a ráncok a homlokomon, ahogy összevont szemöldökkel figyelem őt. Delet kíván, aztán meg homár bárt akar, hm?
- Izgalmas napod lehetett, ha már így fel vagy dobva, és az alkohol szinted is este előtt is már az eget veri... - ingatom a fejem, de mégis megjelenik egy apró mosolyféle a szám sarkában.
Megvárom, amíg a maga módján eldicsekszik az újabb szerzeményével, esetleg ódákat zengene arról, hogy milyen jól megvolt előző este a farkaslánnyal. Igazából szemernyit sem érdekelne a történetnek ezen része, de gondolom fivérként kötelességem meghallgatni, ha már szívességet szeretnék kérni. Aztán sikerül kicsit meglepnie azzal, hogy mégsem történt közöttük semmi. Ismét eszembe jut Anne, és a szappanoperába illő pofozkodós jelenetük. Kár hogy nem láttam a műsor végét, érdekelne a végkimenetel, de nem most van itt az ideje annak, hogy erről faggassam. Aztán szerencsére ő is hamar rájön, hogy mit is akarok tulajdonképpen, és maga ajánlja fel a segítségét. Fantasztikus!
- Ami azt illeti, igen. Jól jönne a szakértelmed - eresztek meg egy cinkos mosolyt. - Érdekelne a neve, kora, tartózkodása, családi háttér... bármi, amit ki tudsz deríteni róla, hasznos lehet. De a legfontosabb, hogy hol találhatom meg. Amilyen harciasnak tűnt... azt hiszem, még összebarátkozhatnánk... - mivel a villa körül gyakran tartozkodik pár a hibridjeimből, nem akartam ennél konkrétabban megfogalmazni, hogy a magánseregemben jól jönne egy ilyen nő. Szükségem lenne még pár eltökélt bajtársra... és ezen érzésemet csak növeli a következő pillanat, amikor Anne lép oda hozzánk erősen megviselt formába öntve, gyászos tekintettel. Nem először gondolkodtat el, hogyan tudtam ilyen mimózalelkű hibridre szert tenni? Persze okos lány, és igazi művészlélek, amiért hamar megkedveltem, ráadásul a gyermeki bája is hasznára tud válni. De valahogy gatyába kellene ráznom, megmutatni, mit jelent kikapcsolni az érzéseinket, és csak az ösztönökre hallgatni. Ha így folytatja, talán már hónapokig sem húzza, összeroppan a saját érzései alatt.
Kérése egyszerre döbbent meg, és háborít fel. Kezdjük ott, hogy fogalmam sem volt róla, mennyire jóban vannak Annával. Persze gondolhattam volna, hogy az az álnok perszóna már megpróbált beférkőzni a hibridjeim közé is... ami eszerint egész jól ment.
- Nem tudom, mi dolgod neked Anna Petrovával, de szó sem lehet róla! - mondom határozott fejrázással, majd folytatom is utamat a villa felé, jelezve, hogy részemről ez a téma ennyivel lezárva. Anna az enyém, én fogom őt hamarosan kezelésbe venni, és nem adom át az elsőbséget senkinek.

K

i gondolná, egyetlen este mennyi új feladatot hoz magával? Annyi a dolgom, hogy nem tudom, mit kellene előbb csinálnom, és mit hagyhatok későbbre. Panaszkodásnak hangozhat, de igazából régen éreztem magam ennyire elememben. Mióta elkezdtem a békés - nek szánt - életemet itt, Mystic Fallsban, mintha a dolgok lelassultak volna, másrészt persze az ördög sosem alszik, az meg végképp nem, mely bennem bujkál már pár száz éve. Fontosabb teendőimnek élén áll többek között kideríteni az öcsémmel táncoló farkaslány kilétét. Alapvetően ez nem lenne nehéz feladat, hisz ez egy kisváros, mindenki tud mindent, én meg egyébként is jól értek ahhoz, hogy kiszedjem a számomra fontos információkat másokból. De mióta a hibridek sorai végre gyarapodni kezdtek, egyre nehezebb előkeríteni az új farkasokat. Rejtőzködnek, mind tartanak tőlem. Pedig ha tudnák! Erőt, hatalmat, szabadságot a hold alól, és nem utolsó sorban örök életet kínálok nekik, és eddig még ugye senki nem panaszkodott. Mindenezért csak a hűségüket kérem, amit önszántukból adnak nekem, így valóban nem nagy az ár. Nem igaz?
A bál óta próbálom elkapni Kolt, hogy kifaggathassam, és igaz, hogy annak még csak alig egy napja, mégis meglepő, hogy mennyire elfoglalt, pedig csak most érkezett vissza a városba. A telefonja gyakran foglalt, vagy csak nem veszi fel, a hibridek pedig azt rebesgetik, hogy Anne körül legyeskedik... ami a báli terveik ellenére is meglep. Mióta érdekli Kolt egy lány pár óránál tovább?
Végül egyszerre érkezünk haza kora délután, és a villa előtt sikerül elcsípnem, amikor a kocsimból kiszállok.
- Öcsém! Elfoglaltabb vagy, mint maga a pápa! - rázom a fejem nevetve. - Ráérnél a bátyádnak két szóra? Érdekelne mennyit tudsz arról a farkaslányról, akivel tegnap este flörtöltél a bálon... - Nem kertelek, azonnal a lényegre térek, mielőtt ismét azon kapnám magam, hogy már nincs sehol.