Ritmikusan simogattam a Dögöt, míg tárcsáztam a bázis számát. Kicsöngött egyszer, majd még egyszer, de mihelyst a harmadik csörgés vette kezdetét, valaki belevakkantott a vonalba.
- Halló? - kérdezte az említett egy nagy csámcsogás kíséretében.
- Gerrity, megtudhatnám te ki vagy?
- Bazdmeg! - halkult el a "hallózó" hangja és abban a pillanatban elejtette a kagylót. Az egy nagy csattanással ért földet, míg én egyre dühösebb lettem. Nem volt elég, hogy egy ismeretlen játszik telefonközpontosat a bázisomon még arról se kíván tudomást adni, hogy mi a helyzet. Na, nem azért, de el se jutottunk odáig a beszélgetésben, hogy egy heves csácsogáson kívül többet megtudjak. A vonal továbbra is élt, de csak cipőkopogást és elfojtott pusmogást hallottam. Kisvártatva valaki felvette a kagylót.
- Nick, annyira sajnálom! - sopánkodott a telefonba Alice. - Az egyik új volt az és hát... el van tőled ájulva a kiscsaj - fejezte be a mondatot nevetve a lány.
- Oké - lágyult meg a hangom, és újra masszírozni kezdtem Dante marját. - Melyikőjüknek sikerült az ébredés?
- A 16-osnak, a kis szöszke az. - Rögtön beugrott a sápatag arcú, vékony leányzó arca, szürkéskék szeme és az a lepukkadt hely, ahol egy két hónapja találtuk. Neki kifejezetten jól ment a tréning; hatalmas akaratereje volt és aránytalanul nagy szemfogai, amiért sokat is poénkodtunk rajta, amit egyáltalán nem bánt. Bírtam a kislányt!
- Remek, grat neki a nevemben! - nem szólaltam meg egy ideig, igyekeztem rendezni a hallottakat és a kérdéseimet, így Alice kihasználva a számára kínos csöndet belekérdezett.
- És megtaláltad Daphnet?
- Igen - válaszoltam automatikusan, habár sokkalta jobban lekötött Dante óriási mancsainak tanulmányozása és pofájának enyhe meg-megrezdüléseinek figyelése, miközben álmodik, mintsem a lány csacsogó kérdéssorozata.
- Örülök, habár kíváncsi lennék, hogy mit művel abban a városban. Kiderítetted már? De ha eddig nem, ahogy ismerem, nem fogja elmondani még neked sem. Én nem akarok beleszólni, de ez szokott lenni, Nick, te is tudod.
- Alice - szóltam rá emelkedettebb hangnemben, mire elhallgatott. A legutóbbi kitörésem, miszerint kirúgom, úgy látszik megtette a hatását. - Szóval, mi van a teremtővel? Voltak új áldozatok?
- Igen. Méghozzá Mystic Fallsban.
- Hol?- hadartam el a kérdést.
- Valahol a külvárosban, az erdő széle mentén.
- Mik az infók róla?
- Nem sok. A lényeg, hogy a teremtő most nem vámpírt gyártott, pusztán vacsorázott. A lány meghalt.
- Nem... - A fejemben gyártott elméletek összehullottak és hiábavaló mókuskerékbe érkeztem. A telefont félreraktam és a kezembe temettem az arcomat. Dante felkapta a fejét és közelebb jött hozzám, majd aggódva a fülembe szuszogott. Megvakartam a nyakát és félretoltam meleg levegőt lihegő száját, majd a mobilért nyúltam. - Küldtetek már embert, aki elvégzi a takarítást?
- Nem. Gondoltuk a napon csak elég majd.
- És ha az épületben ölte meg? Akármilyen kihalt a környék, egy-egy járőrautó, kiránduló megláthatja. Mindenhova nekem sem ér el a kezem, Alice!
- Ne rám légy dühös, Nick. Nem rám hagytad az irányítást, hanem Flinnre és a bolhás Jackre.
- Akkor majd én elintézem. Mond meg a fiúknak. Szia! - csaptam össze a mobilt és félredobtam.

Nem féltem attól, hogy kibelezve fekszik valamelyik helység belsejében, megfosztva szervezetében ezidáig csörgedező vértől, kiterítve akár egy szétmarcangolt porhüvely, sokkalta inkább attól, hogy ezt nem csak én látom kizárólag. Rettegtem, hogy egy embernek, legyen az akármennyi idős, látnia kell egy ilyen gátlástalan gyilkos beteg érzéseinek, gondolatainak eredményét, egy hozzá hasonló, emberi lény testét megcsonkítva, kivéreztetve. Az én szemem már hozzászokott a látványhoz, az érzéshez mikor felnyalábolom a földről a testet, majd elégetem vagy elásom, megmaradt daraboktól függően. Végül súrolókefével dörzsölöm le a kezemről a vért, a testemről meg a szagot. A szag örökké az orromban fog raboskodni; minden egyes hulla rothadásának aromája bennragadt a testemben. Talán arra figyelmeztetve, hogy én is egy ilyen sorsra jutok egyszer, hiába késleltetem az elérkezését.
Erőltetett menetben vágtam neki a külvárosban lévő erdő szélének, talpig fegyverben, kezdve késekkel, fegyverrel és egyéb nyalánkságokkal, számítva a legrosszabbra. Mindezt egy félhosszú bőrkabáttal palástoltam a kíváncsi tekintetek elől.
Mikor már majdnem kiléptem a fák közül, neszre lettem figyelmes. Vélhetőleg a nesz enyhe kifejezés volt, ahhoz az öblös, dühös trappoláshoz képest, ami attól a lánytól származott, aki akörül az épület körül sétálgatott, amiben bizonyosan a test volt. Távolról már megállapítottam, hogy ember, így a gyanúm, hogy egy halandó milyen bájos emlékekkel gazdagodhat, ha meglátja a hullát, igen valószínűnek tűnt, főleg, hogy elég fiatal is volt. A legjobb ötletnek azt tartottam, ha eltávolítom a helyszínről. Jó pár év tapasztalata suttogta, hogy egy tinédzsert könnyű megtéveszteni és ijeszteni, így muszáj volt a "helyes srác vagyok én ismerem a környéket" szlogent benyomnom, ha inkognitóban akartam tartani a kilétem és a célomat. Nyugodt, önfeledt léptekkel sétáltam a ház felé, azt tetetve először, hogy észre se vettem a lányt, mikor hirtelen megálltam és felé fordultam.
- Hé - fordultam felé teljes testtel. Volt köztük vagy három méter, mely elegendő távolság volt, hogy kivegyem kétségbeesett arcát és izzadt tenyerét, ami arra engedett következtetni, hogy tényleg eltévedt. - Nick vagyok, segíthetek neked esetleg? - kérdeztem egy biccentés kíséretében.

Az izgalom minden porcikámat átjárta és újra éreztem, ahogy az adrenalin felpörgeti az érzékeimet. Forogtam jobbra balra, hogy észrevegyem az ijedtséget okozó személyt, de nem láttam semmit. Hirtelen nekicsapódtam a falnak és egy erős kéz szorított a nyakamnál. Egy véres száj, majd egy ördögi arc jelent meg előttem. A hang, mintha egy mély üregben élő vérszomjas állaté lett volna, de tudtam miért. A vér mindent elárult. Most táplálkozott és egyikünk sem szereti, ha megzavarják. A váratlan lépésétől még inkább feléledtem és rosszul lettem mikor ajkairól letörölte az áldozatát. Idegesen kicsit felvágott nyelvű vagyok, így a jó modorom elszállt és ellöktem magamtól.
- Foglalt mi? Igazán sajnálom, de tudod nem volt kiírva az ajtóra, hogy "Bocs, éppen vacsizom. Ne zavarj!" - dobtam oda idegesen és elfordultam, mert a vér illatától felfordult a gyomrom. Rég éreztem ennyire erősen és nem tudtam eldönteni, hogy tényleg undort éreztem vagy jelentkeztek a hatások és én is olyan szörnyeteggé kezdtem válni, mint sorstársaim. Mély levegőket vettem, behunytam a szemem és mikor már nem forgott velem a világ újra visszafordultam. A férfi véres száj híján korántsem volt oly" ijesztő, az arca emberivé vált és igazán kellemes látványt nyújtott. Az egyetlen problémám a vacsorája volt. Most, hogy felhívta rá a figyelmet, éreztem az áldozatának illatát. Fiatal lány, akár még 60 évet is lehúzhatott volna, ha nem téved bele a csapdába.
- Szóval fiatal lánykák, mi? Öröm, Drakula? - löktem oda félvállról rosszallóan, de ez a gonoszkodás nekem nem nagyon megy. Kezdtem lenyugodni és ezzel az is járt, hogy normális, esetenként kedves hangot is megütöttem. - Sajnálom, de legkevésbé számítottam itt egy ebédelő vámpírra.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire felkavar az embervér és, hogy látom, ahogy mások örvendezve veszik magukhoz az éltető nedűt. Nem vagyok szent, én is ittam már, de csak kivételes alkalmakkor. Azt hiszem kevesen mondhatják el magukról - a mai vegetáriánusok közül is - hogy soha nem estek bele az állatias vámpírságba. Én kezdetektől fogva megvontam magamtól az embervért és tényleg csak akkor ittam, ha az illető saját akaratából ajánlotta fel. Udvariatlanság lenne elutasítani, főleg úgy, hogy izgatottak a dolog miatt. Kénytelen kelletlen megtettem, de igyekeztem minimumra csökkenteni a vérivások számát.
- Nem akartalak megzavarni, elnézést. De, ha jól érzékelem már mindegy, mert halott. - az utolsó szónál elhalkultam és lehajtottam a fejem. Biztos valami álszent libának nézett, de nem igazán érdekelt, fogalmam sem volt róla kicsoda. Egy eltévedt fiatal vámpír, aki unalmában, saját szórakoztatására embereket öl. A képlet egyszerű. Unaloműzés egyenlő halál. Sima ügy.
- Szabadna megtudnom, hogy ki vagy? Ha már így beszélgetésbe elegyedtünk. - néztem fel újra és az arcomon közömbösség tükröződött. Próbáltam érzéketlennek tűnni, amivel tulajdonképpen elkéstem, tekintve az előző kirohanásaimat, de jobb később, mint soha.

Hosszú ideje nem mulattam ilyen jót Nikel és Elijah-val, mint az előbb. Hihetetlen, de akármilyen erkölcs csősz is Elijah, attól még néha ő is felszabadultan tud mulatni. Nik pedig a sok sok év alatt sem lett unalmas társ. Igaz, hogy bezárt engem abba a hülye koporsóba, de attól még nem haragszom rá. Nem fogom elfelejteni, hogy mit tett, de a saját testvérére nem haragudhat a vámpír élete végéig. Főleg ha az egy örökké valóságig tart.
Ahogy elhagytam a Grill-t, fogalmam se volt, hogy mit tegyek. Egészen addig, amíg meg nem éreztem valami kellemesen furcsa illatot. Megfordultam, hogy megnézzem miből árad, és akkor vettem észre, hogy nem valami virág, vagy növény, hanem egy emberből jön az illat. A vért éreztem. Rég nem ettem az biztos. Ideje volt már egy kis lakomának.
Nem egyedül volt, hanem vele volt még két barátnője. Nem lepett meg. A lányok mostanában még a WC-re is csoportosan járnak, amit tényleg nem értek, hogy miért. Valahogy el kellett csaljam őt, és erre volt egy biztos kis módszerem. Lassan, jó fiús léptekkel oda mentem, és körbe néztem rajtuk. Először bemutatkoztam, majd elkezdtem finoman flörtölgetni. Arra vártam, hogy a drága bátyáim végre kilépjenek az ajtón. Majd, amikor ez megtörtént, nem feltűnően intettem nekik, jelezve, hogy számukra is találtam vacsorát. Ők természetesen hű vámpírhoz híven, azonnal kaptak az alkalmon és oda siettek hozzám. Nem telt bele sok idő, és már csak ketten maradtunk. A lány, vagy mondhatnám úgy is, hogy az áldozat, meg én, a vadász. Mondtam neki, hogy szeretnék mutatni valamit az erdőben, egy olyan helyet, amit csak különleges embereknek mutatok meg. Ő persze mindent elhitt, pedig minden szavam hazugság volt. Nincs semmilyen különleges hely, és nincsennek különleges emberek az életemben. Neki fogalma se volt erről, tehát jól tettem a dolgom.
Amint megérkeztünk, bevezettem az erdő sűrűjébe, ahonnan biztos nem talál ki, és senki se fogja hallani a sikolyait. Hirtelen magamhoz szorítottam, és a szemébe néztem. Majd ezek a szavak hagyták el a számat:
-Fuss! – majd elengettem, és láttam rajta, hogy meg volt rémülve, de semmi mást nem tudott, mint szaladni, mivel megbűvöltem. Mondhattam volna azt is, hogy ne mozdulj, és ne sikíts, de abban mi lett volna a móka? Semmi...
Adtam neki egy kis egérutat, de nem messzire jutott. Éreztem a vér szagot a levegőben, így pontosan tudtam, hogy merre ment. Nem kellett sok, és utolértem. Nem azonnal, és ott végeztem vele, hanem ide jövett láttam egy elhagyatott épületet, oda vittem be. Ahogy beleharaptam a nyakába, éreztem azt a finom ízt, ami miatt minden vámpír meg van bolondulva. Nem tudtam betelni vele, annyit ettem, amennyit csak tudtam. Akkor áltam csak meg, amikor észrevettem, hogy a lány már nem él. Nem is tudtam semmit tenni, mert hirtelen valami zajt hallottam kintről. Mivel jó a hallásom, biztos voltam benne, hogy egy női hangot hallottam, és először nem válaszoltam. Kinéztem, és láttam, hogy fogalma sincs arról, hogy mi vagy ki lehet itt. Megvártam míg hátat fordított nekem, és vámpír gyors mozdulattal a falnak szorítottam, és a kezemet erősen a torkához nyomtam.
-Foglalt helyre tévedtél hercegnő. – amint kimondtam, letöröltem a számon maradt vért, és azon gondolkoztam, hogy egy ilyen lány mint ő mit kereshet itt, egy régi, romos épületben mint ez.

Kol & Zoe

Ez a hely pörgősebb, mint amire számítottam. Kisváros létére folynak az események, egy szusszanásnyi pillanat sincs. Úgy tűnik a felgyorsult világ hatása ide is elért és szerencsétlen embereknek még itt sincs nyugtuk. Az egyetlen csöndes hely az erdő, de mára már azt is turisták lepik. Mennyivel szebb volt régen, mikor még mindenki a saját földjén élt és nem vágyott más helyre menni. Akkor elégedettek voltunk az életünkkel, tudtuk, hogy minden jelentőséggel bír és nem akartuk jobban felpumpálni az életünket. Mindenki békességben élt és mikor meghalt teljes életét nézte újra odaátról. Csodás, elfeledett évek... Viszont az idő nem áll meg, egyfolytában halad és sodor magával. Néha döcögős az út, de ki lehet kerülni a kátyúkat. Ha most valaki belelátna az agyamba tuti lefáradna. Ez a sok elmélkedés és életértelmezés néha már az én agyamra is megy. Mint most. Ilyen kor kell pár óra, hogy kiszellőztessem az agyam. Egyedül kellett lennem és erre egyáltalán nem volt a város. Én a legjobban csak a természetben tudok kikapcsolódni és a város jóindulattal sem nevezhető természetes környezetnek. Érdeke élet még a nagy megapoliszok előtt is volt. Most meg nem bírunk élni vezetékes víz és internet nélkül. Borzasztó. Az ember annyira kiszolgáltatottá vált. Nekünk sem olyan izgalmas a vadászat, a félelem-küszöbük az egekben és igazán nem izgatja őket semmi. Attól beindulnak egy kicsit, ha simán letéped a bőrét, de én nem vagyok ilyen durva. Inkább állatokat eszek, néhanapján egy-egy embert is félreviszek. Kezdtem éhes lenni, de még nem hatalmasodott el rajtam az éhség. Sokáig bírom és az önkontrollfejlesztés jó ideje tart. Kifelé haladva a Grillből épp egy verekedés szemtanúja voltam. Két idióta részeg egy, mai szavakkal kurvásnak nevezhető lányon vesztek össze és véresre verték egymást. Gratulálok. Színvonal! Sokat ihattak, mert esküszöm a piaszagot jobban éreztem, mint a vér édes illatát. Nem időztem sokat, még megvártam, hogy a rendőrök rendet tegyenek, majd elindultam kifelé a városból. Beültem a kocsiba és azon az útvonalon indultam, ahol jöttem. Az már ismerős és tetszett a környék. A rádióban csupa "modern" zene ment. Olyan, mintha egy kocsit törnének, zúznának. És erre a fiatalok táncolnak. Ők tudják... A házak eltűntek, egy-egy kis lakás még állt a kisváros és a tölgyes határán, majd már csak egyedül voltam az úton. Leállítottam a kocsit és kiszálltam. A nedves levelek illata megcsapott. Nagyot szippantottam és elmosolyodtam. Nemrég eshetett az eső, az állatok most fognak kibújni a rejtekhelyükről. Milyen csodás látvány tárul majd elém! Csak mentem és mentem egyre beljebb, az avar zörgött a talpam alatt, amitől a bámészkodó őzek elfutottak. Kecsességük lenyűgözött, de sajnos megbabonázott és rohanni kezdtem az ijedt állatok után. Nem bírtam gondolkodni egyszerűen az agyam leblokkolt és a lábaim irányítottak. "Előre, előre! Mindjárt megvan!" - zúgott a fejemben és ettől még gyorsabb lettem. Elkaptam az egyik hátsó lábát és éreztem, ahogy a szemfogaim megnyúlnak, a kezem erősebben szorít és a szemem elhomályosul. A testében lüktető vért hallottam egyedül. Körbenéztem, hogy megbizonyosodjak egyedül vagyunk, mikor egy növények által benőtt épületet pillantottam meg. Nem tudtam hova tenni a látványt és agyalni kezdtem. A legrosszabb, ami történhet velem evéskor. A szorításom elgyengült és a préda kicsúszott a kezemből. Ijedten követte társait, míg én egyre közelebb és közelebb indultam a ház felé. Elszörnyedtem magamtól, a gondolataimtól, hogy képes lettem volna feltépni a bőrét és kiszívni szegényből az utolsó cseppet is. Elfogadtam, hogy ez az életben maradás alapja, de nehéz pillanataimban rám tör a depresszió és akkor önutálatba kezdek.
- Hahó! Van itt valaki? - löktem meg a korhadt ajtót, amiből néhány kis darab letört, miközben bepréseltem magam a lyukon, amennyire ki bírtam nyitni. Üres épület, semmi nesz, pedig az ember azt hinné, hogy rögtön egy egércsalád fogadja. Óvatosan lépkedtem, érdekelt van e itt valami egyáltalán, de semmi. Minden üres és elhagyatott. Kifújtam a levegőt és behunytam a szeme, de a frász tört rám, mikor bevágódott az ajtó. Megpördültem és tényleg csukva volt a bejárati ajtó.
- Van itt valaki? - a hangom elhalt és remegtem. Nem mintha félnem kellene bárkitől is, hiszen boszorkány és vámpír vagyok egyben, de ő lát engem én pedig nem látom őt - Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő!

Kezdem azt hinni, hogy ez lesz a városban töltött legrosszabb évem. Érdekes mód jobban éreztem magam New Yorkban vagy Bluebells-ben de itt elfog egyfajta gyomorgörcs. De az is meglehet, hogy belefáradtam már a vándorlásba. Fucsa lenne ezt így kijelenteni, hiszen annyi éven át mindent élveztem, akár egy örök gyerek. Annyi városban jártam amennyiben csak lehetséges volt. Megismertem a művészeteket, a gasztronómiát. És bármi történt is még mindig jobb volt mint franciaországban. De ebben a városban valami nincs rendjén és ezt az is bizonyítja, hogy az eddig legendának tűnő ősi család is a városban van, és habár nem az én dolgom lenne rendet rakni itt de mégis veszélyben érzem magam amiatt ami itt folyik, félek azok is könnyen belekeveredhetnek akik nem is akarnak. A szöszi gúnyolódása húzott vissza a valóságba, sosem bírtam az olyan embereket akik túl sokat képzeltek magukról így a szöszi ezen megnyílvánulása sem hatott rám pozitívan. Elmosolyodtam a félelmén és a bizalmatlanságán, majd azzal a lendülettel kikaptam a kezéből a karót és eldobtam, a karó olyan erővel csapódott a falnak, hogy mélyen beleállt.
Na így már jobb.
Újból ránéztem és csak most jut el a tudatomig mit is gondolhat. Eléggé valószinűnek tűnhet, hogy bosszút akarok a halott vámpírért, igaz nem szeretnék balhét, hiszen eddig is tökéletesen megvoltam bonyodalom nélkül úgy néz ki most nyakig benne vagyok.
Nem hinném, hogy épp neked kéne magyarázkodnom szöszi. De megnyugodhatsz semmi közöm nincs a kis barátodhoz, csupán hangokat hallottam. És máskor szerintem ne egy karóval rohanj egy vámpírnak mert félő hogy a te szivedbe áll bele.
Mondtam még mindig bájosan.

Furcsa, hogy a kor előrehaladtával az ember mennyire másképpen gondolkodik a sorsról és a végzetről. Fiatalon még meg vagyunk győződve arról, hogy az élet csupa választási lehetőség. Ott állunk megannyi ajtó előtt, kinyitunk egyet, mögötte még több ajtó, ott is választunk egyet és így tovább. De nemcsak azt választjuk ki, hogy mihez akarunk kezdeni, hanem azt is, hogy mivé akarunk válni. És igazából még az sem zavar, ha hangos csattanással időről időre bezárul mögöttünk egy ajtó. Ahogyan az sem, hogy az ajtók közül sok ugyanoda vezet, ahová történetesen egy másik is. És az sem baj, ha az ajtó zárva van, hiszen ott van a többi, lehet újra próbálkozni. Az, hogy a választási lehetőség csupán illúzió, fel sem merül bennünk, hiszen csak azt akarjuk megtudni, hogy mi van az ajtó mögött, a mögött, amiről azt reméljük, hogy közelebb visz a titok nyitjához. Amíg ifjú az ember, így tekint az életre. Aztán valamikor, amikor az ember nagyjából az élete feléhez ér, megváltozik. Kétségek, csalódások, kudarcok, felesleges ismétlődések veszik át a kíváncsiság helyét. Lassan kezdjük felfogni, hogy már több ajtó van zárva előttünk, mint ahányon még benyithatunk. Egyre többet tekintünk hátra, ahelyett, hogy előre néznénk. Ami eddig jelentéktelen volt, annak hirtelen óriási súlya lesz. - Anyám szavai csengtek fülembe...
Időm sem volt elgondolkozni a férfi szavain, de talán jobb is, azzal amúgy sem mennék sokra, feleslegesen belesüllyednék a bűntudat és az önsanyargatás mély mocsarába. Ezzel meg ugye nem lennék előrébb és még a koncentrálást is megnehezítené. Felkészülten haladok előre, félek vagyis jobban mondva inkább tartok a kivédhetetlen gyors támadástól, amely bármelyik másodperben bekövetkezhet. Ez a nő bárhol lehet, és akár mikor meglephet a legváratlanabb pillanatban mélyesztheti fogait nyakamba még mielőtt én felkiálthatnék. Félek, hogy a másik vámpír ismerőse... igen, határozottan tartok a haragjától és a bosszúhadjárattól, amit ketten mérhetnének rám, miután kiszabadítja társát, vagy bárkije is. Én buta még azt hittem könnyű dolgom lesz. Ez a vadászosdi nem könnyű és nem is biztonságos, hosszútávon biztosan nem. Én sem így tervezem a jövőmet nem akarok sokáig ezzel foglalkozni, csak amíg meg nem találom húgom gyilkosát. Bosszú vágy terelt veszélyes utakra, amit még most sem bánok. Az élet rövid, minél több őrültséget és izgalmat kell belesűríteni.
A kezem szörnyen sajog a véraláfutás első foltjai megjelennek, eléggé megduzzadt ebben a pár percben, ami nem zárja ki, hogy eltört. Nem is lepődnék meg, ha szilánkosra törte volnam amilyen erősek tudnak lenni ez a legkevesebb, jó hogy nem tépte ki a karom, bár verbéna ereje nagy részét leszívta még mindig tudott ártani nekem, kis mennyiségben is... és nálunk a kis mennyiség felért a töréssel.
Lassan lépkedek a korhadt padló minimális zajjal ropog óvatos lépteim alatt. Az orrom megtelik a ház jellegzetes doh illatával, viszont a nő tömény parfümének illata nem tudja elhomályosítani érzékeny szaglásomat. Szaglásom akár egy kopóé. Követve az illatfelhőcskét hamarosan a nő kecses formája látszódik kirajzolódni előttem a félhomályban. Meg kell erőltetnem szemeim, hogy arcának részleteit pontosan kitudjam venni. Íme a halandóság hátrányának kezdete. A kezemben lévő karót határozottan szegezem a nő felé és erősen tartom kezemben, ne hogy izgatottságomban elejtsem.
« Adel... hmm... felőlem aztán Terézanya is lehetsz. » Aztaaa milyen aranyos még be is mutatkozik, hogy oda ne rohanjak... Végül kisül, hogy barátkozni jött, miközben én félholta kínoztam fajtását?! Abszurd az én gyomrom ezt nem veszi be. « A nevem Lily és nem szöszi! » Utánozom el előbb mondatát artikulálva gúnyos stílusban. « Bocs, hogy nem bízom a magadfajtában. Olyan kiszámíthatatlanok vagytok ne várd el, hogy átnyújtsam fegyverem. Mint mondtam, nem bízom benned... a bizalmat nálam szóval nem lehet kiérdemelni, bizonyítani kell. » Hátrálok karjaim mellem előtt fonom össze továbbra is jobb kezembe tartva hegyes fegyverem. Nem bántom, ettől függetlenül nem bízom meg a nőben mert egyszerűen nem vagyok rá képes. Mit akarhat itt mégis? Azt mondja nem akar bántani, lett volna rá esélye mégsem tette. Akkor meg? Szórakozni szeretne? Elhiteti velem, hogy bízhatok benne, majd amikor nem számítok rá eremre tapad? Újabban erre gerjednek a vámpírok? Mi a manó!
« Lett volna rá lehetőséged igaz, de ha szándékozol bántani mégis miért jöttél a házba? Tudom sokat kérdezek... de érdekel mi okból vagy itt... tetszett a műsor? Ideevett a kíváncsiság? Hmm? Áruld el, mert rettentően kíváncsivá tettél. »

Napszak: Már sötétedik...;
Az ismeretlen vámpírférfi: katt!
Szavak száma: 695 (bocsánat megint hosszúra sikeredett, nem tudom mi ez )
Megjegyzés: Kíváncsian várom a válaszod...

A férfi hirtelen kiszabadult és ekkor értettem meg igazán mi folyik itt. Elég sok vadásszal találkoztam már, rafinált mindegyikük, de ha komolyan gondoltál a tervüket az esetek nagyobb százalékában ők jártak pórul. A nő fájdalmasan sikoltott fel és én a két véglet között hezitáltam. Ha beleavatkozom szerzek egy ellenséget, már ha megéri a holnapot, viszont ha nem akkor lebukok. Egyik sem volt valami jó ötlet de a nagy vívódásom közepette a lány felüluralkodott a helyzeten, de persze az utolsó pillanatban mért is ne tekintett volna arra amerre a vámpír. Egyik pillanatról a másikra a második emeleten voltam ahol csupán az omladozó falak mutatják meg mennyire öreg is ez az épület. Nem is értem mért jöttem fel ide, ha azt hittem, hogy nem jön utánam igen csak tévedhettem mivel már a lépcsőn botorkált felfele. Elvigyorodtam és elé álltam halkan tapsolva.
A nevem Adel és nem vöröske.
Néztem a fiatal lány szemébe miközben a kezében lévő karót fenyegetően szegezte nekem.
Ch-ch-ch ezt nagyon nem kellene szöszi. Ha én nem estem neked nem kellene ilyen barátságtalannak lenned.
Nyújtom ki a kezem elkérve a karót de a lány tétovázik. Elnevetem magam.
Ugyan már ha meg akarnálak ölni akkor már megtettem volna és egy fadarab nem tart vissza.

Hörögve köpi ki a verbéna utolsó „falatjait” vértől pirosló ajkakkal. Hibát követett el az előbb, inkább gondolta volna meg mit mondd, az én húgomat senki sem sértegetheti, főleg nem egy beképzelt nyomorult vámpír. Olyan mint a többi öl a „túlélésért” meg az élvezetért, fölényesen próbálja elfogadni a pillanatnyi állapotot és ez az, ami rettentően bosszant. Még mindig úgy hiszi ő a főnök, istent játszik, s nincs tisztában tetteivel. Neki nem itt a helye, halottnak kéne lennie ahelyett, hogy halom ártatlan hullát hagy maga mögött. Ki fogja hát megbüntetni bűneiért? Senki sem büntet meg minket a vétkeinkért. A vétkeink büntetnek meg bennünket. A másik esetben meg én jövök képbe és én leszek az, aki megfog büntetni az elkövetett tettekért. Mert ezeket vállalni kell, ők nincsenek tisztában tetteik súlyával családokat irtanak ki büntetlenül, nincs senki, aki felelősségre vonná őket. Ez így nincs rendjén. Az élet nem lehet ennyire igazságtalan.
«Világos volt, mint a nap. De azt mondd meg cica mire jó ez? Élvezed ezt heee? Cseppet sem vagy jobb nálam... észre sem veszed és ugyan olyan szörnyeteg válhat belőled, mint amelyet üldözöl. Mond el mit akarsz még? Vagy egyszerűen engedj el. » Most nem azért, de komolyan ennyire idiótának néz? Engedjem el? Ja persze, hogy aztán kinyírhasson engem és még jó pár embert. El sem hiszem, hogy vámpírlétére ennyire naivul gondolkozik. Beveti fülég érő hideg vigyorát és úgy pásztáz, mint aki képes lenne felfalni szemeivel. Valószínűleg, ha képes lenne már nem élnék... « Engedjelek el? Hehh... ne nézz buta libának innét maximum koporsóban ez esetben szép fekete hullazsákban fogsz távozni. Habár jobban belegondolva rád még egy zsákot sem pazarolnék.
Még egyszer megkérdezem... egyedül vagy a városban? Tudsz még több vámpírról is? » Közel hajolok hozzá, hogy elszánt tekintetem az övébe fúrhassam és egy nem várt pillanatban elkapja csuklómat. Hirtelen fel sem fogtam, hogyan szabadította ki csuklóját a verbénás kötélből, amit gondosan és szorosan tekertem csuklója köré. Ki ez Superman?
A csontjaim megroppannak, a fájdalom elviselhetetlen. Próbálom elfojtani a sikoltást, de a szemeim így is megtelnek könnyel. A fájdalmat, amely hatalma alá kerített nem lehet hajótöréshez hasonlítani. Nem elnyeli az embert, hanem kínozza, sanyargatja, és összetöri. Egy pillanatig úgy érezzük, hogy elfolyik minden vérünk, megáll a lélegzetünk, megbénul a lábunk, és harapófogók tépik, szaggatják a gyomrukat: ez a fájdalom.
« Eressz! » Sikoltom erőtlenül, nem sokkal később előkerül a verbénás fecskendő is zsebem mélyéből, ám mielőtt még beadnám neki követem távolba meredő tekintetét és megpillantok valami vörös loboncos nőcit. Nem várt vendég van a láthatáron. Vallába szúrom a tűt, fájdalommal teli arccal hunyja le szemeit. Kezeit gyorsan újra megkötözöm és a nő felé indulok, aki ugyan már nincs ott. Karóval a kezemben lassan lopakodok fel a lépcsőn, hátha az emeleten találom. Nem tudom miért, de úgy éreztem fenyegető rám nézve és az sem kizárt, hogy ismeri a megkínzott vámpírt. «Jöttél megmenteni a szerelmed? Vagy mit akarsz itt? Hol bujkálsz? Gyereee előőő... neked is jut egy adag verbéna, vöröske! » Kiáltom bármerre is lehet megfogja hallani az ő fülének nem jelent gondot kisebb nesz sem. Bátran viselkedni nem mindig könnyű. De olykor meg kell tenni félelmet pedig el kell zárunk lelkünk legmélyebb fiókjába. Ha az épségem a tét nem félhetek. Félelemmel ellentétben a bátorságot nem lehet eldugni, akár a csontokat a zsákba. Elő kell venni, újra meg újra fel kell mutatni a fénybe, és minden alkalommal erősebb lesz. Ha azt hiszed, elteheted arra az időre, amikor szükséged lesz rá, tévedsz. Olyan ez, mint bármely része az erődnek. Ha nem törődsz vele, a zsák akkorra ürül ki, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá.
« Ha nem bántasz én sem foglak... » Suttogom a sötétbe.

Napszak: Már sötétedik...;
Az ismeretlen vámpírférfi: katt!
Szavak száma: 601
Megjegyzés: Bújócskázunk?

~ Öntudat: gyenge pislákoló gyertyafény s a többi sötét: ez az életünk. ~
Mondta ezt az én drága nagynéném kitudja hány évvel ezelőtt. Érdekes, hogy mért épp most jutnak eszembe az ilyen dolgok és az még furcsább, hogy egyáltalán eszembe jut. Igaz az utóbbi napjaim eléggé elkeseredetten teltek, de azért nem annyira, hogy az életemet megnyomorító nagynéném koránt sem bölcs mondásaira emlékezzek. Habár meglehetősen reális mondás azt meg kell hagyni. A párizsi élet legfőképp a pénzről és a külsőségekről szólt és habár a legtöbb ember szivesen élne ott én inkább kihagynám ....

1840 Párizs

~ Kedves közönség hagy mutassam meg a báli szezon újonc balfékét ~
Mondtam magamban miközben a sarokban ülve vágyakoztam egy olyan jövő iránt ami talán sosem fog eljönni. Az asztalok felőli sugdolózás olyan sértéseket tartalmaz amiért legszívesebben megtépném azokat a fruskákat, de nem tehetem. Bár lehet csak feldobnám az unalmas párizsiak hétköznapjait és kitalált pletyka helyett valós történetet mondhatnának teázás közben.
~ Ó nézd ott megy Miss Blanchefloor, oh csak nem ő az az elborult elmélyű hölgy. Az apja Lord Bancheflour, hogy isten nyugosztalja sosem gondolta volna, hogy lánya így megromlik. ~
Előre látva, milyen élénk a fantáziájuk biztosan beleszőnék a történetbe, hogy késsel rohantam Miss Worthington felé . A nagynéném aki ma először mutat be a társaságnak, csak fejcsóválva ül és néz rám. Mindig ezt csinálta ha épp nem úri hölgyhöz méltóan viselkedtem, magyarán nem erőltettem magamra bájos mindent elsöprő mosolyt és nem jártok úgy mint aki karót nyelt. Ügyet sem vetek a nagynénémre aki időközben a barátnőihez ment beszélgetni és nekem marad egy kis időm, hogy szépen felszívódjak. Az föld esőtől nedves, ha a nagynéném látná, hogy ezt, hogy a cipőm minden egyes lépésnél beleragad valószinűleg sipítozva rohanna a cselédekért....

Napjainkban

Épp úgy, a cipőm most is sáros és ez az erdő is arra a francia birtokra emlékeztet ahol megkezdődött a báli szezon. Minden hasonlít, csak épp a nagynéném nem rohan utánam, idegbetegként és eljátszva, hogy mennyire aggódott... még szerencse. Minden megváltozott, változik napról napra, de én már jó ideje ugyan úgy nézek ki. A kabátzsebemből előhúzva a cigarettás dobozt hangokat hallok egy épület felől.
~ Hát, gondolom nem a kísértetek járnak vissza jobb lesz ha megnézem. ~
Döntöm el így egyszerűen, pedig lehetnek akár rablók, vagy gyilkosok. Arcomra gúnyos mosoly húzódik, legalább lesz vacsorám. Felgyorsítom a lépteim és halkan benézek a nyitott ajtón. Egy nő és egy férfi ül a gyárépület kellős közepén. Beosonok valahova hátra a dobozok mögé, hogy többet lássak de a férfi felém pillant, egy pillanatra ledermedek de reménykedem, hogy a nő nem vett észre.

Alkonyodik. A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy újabb nap vége, az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség. S a sötétség teremtményei ilyenkor lesznek igazán elevenek, ahogyan történetes a „kis” áldozatom is, aki még mindig kábán fejét előre döntve húzta mélye álmát. Ezek a férgek álmodhatnak egyáltalán? Micsoda ostoba kérdések jutnak eszembe...
Helyet foglalok a széken, amit közvetlen elé teszek, s keresztbe tett lábakkal várom, hogy végre magához térjen a verbéna kábult fájdalmas hatásából. Kezei verbénás lánccal vannak rögzítve a falhoz. Biztos, ami biztos ne hogy még eszébe jusson megtámadnia engem. Elvégre melyik vámpír tűrné örömmel, ha elvonszolnám egy teljesen kihalt helyre verbénával a szervezetében, ahol aztán továbbra is kiszolgáltatott helyzetben marad. Dühös volt rám nyilván, valószínűleg alig várta hogy a láncok lekerülhessek kezéről és bosszút állhasson rajtam. Erre nem nagyon lesz lehetősége, amint kiszedem belőle a kellő infókat megkarózom, kell a fenének eggyel több ellenség, így is sokan vannak azon a bizonyos listán.
Türelmetlenségemben egyet rúgok lábába, mire bosszúsan felemeli rám füstöt megviselt tekintetét, s agyari fenyegetően villannak meg a gyertyafényben. « A helyedben visszahúznám őket... persze ha újabb adag verbénára vágysz édes, akkor nyugodtan játszd a nagyfiút. Meglássuk ki jár rosszabbul. » A szavaim tündéri mosolyom kíséretében nem hatnak fenyegető hatással a vámpírra, sőt mi több jó kedélyű nevetésbe tör ki. Mi a franc? Elraboltam, és még azt hiszi szórakozom? Finoman vonom fel szemöldökömet, ajkaimat beharapva ingatom meg fejemet, s a kezemben lévő növényecskét, ami mellesleg frissen leszedett verbéna virág, végig húzom idegtépően lassan arcának élén. Ő akarta hogy csúnyán és fájdalmasan játsszuk le ezt a meccset, hát én benne vagyok! « Ááááh... mit akar...ssssz? Hagyd ezt abba te őrült szuka!! » Mit mondjak a modora nem nyerte el tetszésemet, így arcának jobb oldali(még épp) élén is végig húzom levendula színű virágocskámat. Fájdalmas sikoltása megtölti élettel az elhagyatott házacskát. Mikor úgy gondolom eleget kínoztam, hagyok egy kis szünetet és újra helyet foglalok vele szemben a székemen. Míg ő zihálva birkózik meg a fájdalom ellen, sebei a szemem láttára tűnnek el csodaszerűen. Gyorsan regenerálódnak, de én rá érek egész éjjel újra és újra eljátszani ezt vele.
« Elmondom mik a szabályok. Te szót fogadóan és szépen viselkedsz, én meg kedves leszek és egy ideig ameddig természetesen jól viselkedsz, elteszem a verbénát. Persze továbbra is makacskodhatsz, akkor viszont előveszem a kis játékszereim és elszórakozom veled. Kettőnk közül én fogom élvezni, úgy hogy inkább hallgass a józan eszedre és válaszolj kérlek a kérdéseimre. » Intek neki, hogy maradjon csendben nem vagyok kíváncsi az újabb adag ocsmány megjegyzésére. A feszültség egyre nő és beteríti az egész szobát, én mégis halálosan nyugodt rideg mosollyal közlöm vele kérdéseimet. « Mióta élsz itt? Jártál már korábban a városban? Egyedül jöttél? Esetleg ez a lány a képen ismerős neked? »Zsebemből előhúzom az apróra hajtott kis képet húgomról, amit szinte mindig magamnál hordok. Közelebb sétálok hozzá és egyenesen az arca elé tartom ingatva kissé. Ha ő a gyilkos befogja vallani, mert ismerem a fajtájukat... még a legreménytelenebb helyzetben is azt hiszik ők irányítják a játékot. Pedig mennyire nincs így! Ma este az én szabályaim szerint játsszunk és ha kell piszkosan...
« Jó falatnak tűnik, de sajnos nem ismerem... még. »Fölényesen húzza mosolyra a száját még nem is sejti ízléstelen poénja mekkora sebeket ejt lelkemen. Zsebembe mélyesztem képet majd lehajolok hozzá, hogy szájába tömjem a kezemben lévő verbénát. Addig nem nyugszom míg hörögve le nem nyeli. Szemei körül kirajzolódnak apró erecskéi, s félelemmentesen nézek vele farkasszemet.
« Még egy ilyen... és nem hogy a holnapot, de következő órát sem fogom megérni te féreg! Elég világos voltam? » Figyelmeztetem dühödten fogaim mögül sziszegve. A holnapot nem fogja megérni amúgy sem, de legalább próbáljon addig életben maradni, amíg a kellő infót megkapom, bár ha így folytatja... nem fogok vele szórakozni!

Napszak: Alkonyat;
Az ismeretlen vámpírférfi: katt!
Szavak száma: 627
Megjegyzés: Game on! 8 )

Ma is mint nagy ráérésemben mostanában mindig. A rejtélyes „igazság” után kutakodok. Mondjuk túl sok mindent nem tudtam meg mostanában. Sőt ami azt illeti szinte semmit. Éppen ezért gondolom úgy, hogy jobb ha olyan helyen szaglászok aminek talán értelme is van. éppen ezért jöttem az elhagyatott házhoz. Ahogy hallottam Jeremy-től, elég sok minden történt itt ahhoz, hogy jó kezdőpontnak ígérkezzen. Így aztán fogtam magam és elindultam. Nem gondoltam volna arra, hogy éppen itt fogok összefutni bárkivel is. Úgyhogy nyugodtan és megfontoltan sétálgattam a ház körül amikor is meghallottam, hogy egy apró kis faág nem olyan messze tőlem, megreccsen.
Hála annak, hogy vámpír lettem, kevésbé vagyok ijedős, de azért fő az óvatosság. Így arra felé kiabáltam, ahonnan a zajt hallottam.
- Tudom, hogy ott vagy szóval jobb ha előbújsz. – kiabáltam, megpróbálva hatni az illető józan eszére, és így megkönnyíteni a saját dolgomat is.
De a következő pillanatban megpillantottam egy szőke hajkoronát és csak reménykedni tudtam benne, hogy az illető az akinek gondolom.
- Caroline? Te vagy az? – kérdeztem gyanakvóan, miközben tettem felé egy pár lépést.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Bocsi nem lett a legjobb De mentségemre szóljon, hogy kezdőkben sosem voltam jó