Tárgy: Re: Lakatlan épület Kedd Márc. 29, 2016 7:49 pm
To: Miss Tate
„Üdvözöllek a saját világomban, amelyből koránt sincs kiút, kedvesem..” Minden életnek van egy bizonyos kezdete, minden gondolatnak van úgymond eleje, és minden érzelemnek van valami kiindulópontja. Egymásba fonódnak az események, egymást váltják a történtek, és minden múltbeli cselekményszál befolyással van a jelenre. Talán azt is lehetne mondani, hogy az idő meghatározó tényező, hogy a sors jelentős hatalommal bíró, hogy az lélegzetvételünk szinte mit sem érő, ámbár mindeközben magunk is jól tudjuk, hogy csupán egyetlen egyszer létezünk, s a létünk nem öröktől fogva tartó, ahogy nem is maradandó. Így tehát nemcsak a kezdet létezik, hanem egyáltal a végzet is.. „Ha oldalt kellene választani, akkor a rosszat választanám. Elbuknék ezerszer is, és hagynám, hogy teljesen magával ragadjon a sötétség..” Egykoron mindennél többre értékeltem az emberi motívumokat, a jóság fogalmának áldását, és azt, hogy egyedüli lehetőségként csupán a fényt szolgáljuk. Hittem abban, hogy az élet megváltoztatható, hogy az értékek megtarthatók, hogy a sors olykor örömöt is ad, és hogy előbb-utóbb, de megszűnik létezni a kínzó fájdalom. Elhittem a mesét, amelyben nevelkednem kellett. Elhittem, hogy a rangok fontosak, és hogy pusztán megvetendő a létem, mert oly sokan fattyúnak szólítanak. Nem voltam sem több, de sem pedig kevesebb a többiektől. A felső hatalom döntött, a születés határozta meg a léted, és nem pedig a személyiséged. Nem léphettél át egyik kategóriából a másikba, és nem lehettél olyan foglalkozásban, amely nem illetett meg. Nem számított sohasem, hogy mit éreztél, avagy hogy mit akartál.. a világ már akkoron elpusztította önmagát, és egyedüli értékként megmutatkozott, hogy nem a jók nyerik el a jutalmuk, hanem a gonoszok, akik nem félnek bármilyen eszközt bevetni a sikerért. Ha a választás döntése a kezemben lett volna, ha bármit megtehettem volna pusztán azért, hogy javítsak a helyzeten, akkor ellenkezés nélkül, nos megtörtént lenne. S bár lenne kiút.. és bár ne ez lett volna a vég. De nem a jók emelkednek fel, nem azok győznek, akiknek tiszta a szíve, s nem azok nyernek, akik remélnek, hanem azok, akik átlépve bárkin, és bármin, nos képesek eltiporni. Be kellett látnom ezt a tényt, és be kellett állnom a sorba. Számomra a választás elveszett, hisz a sorsomban élők döntöttek helyettem.. „Tudod, nos az életed kárhozat, míg a sorsod a pokol, de ne aggódj, hisz én pusztán csak a végzeted vagyok..” Lassú léptekkel haladok a meghatározott helyszín felé. A Nap kellően az égre szökkent immáron, és a reggeli környezet adta fény teljességgel világítja meg az utamat. Hűvös, enyhe szellő játszadozik a hajammal, ezáltal borzolva szét az összképet. Az úton a lépteim visszhangja csendül fel, egyedüli hangforrás gyanánt, ahogy minden mást, nos maga a kihaltság jellemez. Ruházatom egy sötétkék vászonnadrág, és egy hófehér ing, amely a gombrésze mentén, sőt a nyakánál is sötétszürke. A kompozíciót pedig megtetéztem egy sötétkék színű, ámde mégis elegáns zakóval, és egy fekete márkás cipővel. Alig telt mindösszesen tíz percembe, és máris a helyszínre érkeztem. Az épület élesen rajzolódott ki a szemeim előtt, én pedig elszánt határozottsággal sétáltam közelebb a bejárathoz. Végül könnyedén léptem beljebb, ahogy megtámaszkodtam a téglafal menténél a tenyeremmel. Éreztem valami misztikus lételemet a környezetemben - talán szellemek jelenlétét -, ám amikor hirtelen tovább léphettem volna, nos valami kiütött. Erőtlenül estem össze, és kerültem ezáltal fekvőhelyzetbe a földre. Magam sem tudom pontosan, hogy mi történt, de mire felfoghattam volna már.. az ájultság ténye magával ragadott..
Tárgy: Re: Lakatlan épület Vas. Feb. 28, 2016 12:43 pm
Játék lezárva!
köszönöm a játékot. Egy élmény volt. Kíváncsi vagyok a legközelebbi találkozásunkra...
Niklaus Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
२ new orleans
► Age :
1024
► Total posts :
36
BLOODY HYBRID ☾
Tárgy: Re: Lakatlan épület Pént. Feb. 26, 2016 3:31 pm
Davina & Klaus
Tell me, how exactly would you like to die?
Szánalmas és megalázó a tény, hogy Davinának sikerült ilyen csúnyán megállítania. Talán kissé alábecsültem a képességeit, bár meg voltam róla győződve, hogy nem tudja irányítani az erejét, mégis eléggé érősnek bizonyult a találkozásunk folyamán. Képtelen voltam rávenni magam, hogy felálljak a földről, és egyetlen mozdulattal végezzek vele. Úgy éreztem, sikerült kifognia rajtam, és ezúttal meg is ússza a halálát, azonban biztosra vettem, hogy tisztában van vele, ha még egyszer találkozunk, semmi sem fog megakadályozni abban, hogy megöljem. Nem fogok játszadozni, már a válaszok sem érdekelnek a kérdéseimre. Az egyetlen, amit akarok, hogy holtan láthassam őt is, és Mikael-t is. Legyen bármi az ára. Ha elveszítem Marcel-t, akkor elveszítem. Valószínűleg Camille is dühös lesz rám, sőt Rebekah és Elijah is, de mindez egy cseppet sem érdekel a történtek után. Ahogy a boszorkány kicsit lassít a varázslaton, próbálok erőt venni magamon, hogy a korlátba kapaszkodva felálljak, azonban így sem sikerült kiegyenesednem. Reagálás helyett egyszerűen csak mordultam egyet a kijelentésére, s mikor megláttam, hogy hátrál, egy halványabb gúnyos mosoly húzódott az arcomra. - Jobban is teszed, ha menekülsz – szóltam neki, a mosolyomhoz illő hangnemben, miközben tettem felé egy lépést, viszont egy újabb csontom reccsenése megállított, és nem sok hiányzott tőle, hogy ismét a földön végezzem. - Fuss, Davina Claire. Megkapod az elsőbbséget, és próbálj meg úgy elmenekülni, vagy akár elbújni, hogy ne találjalak meg, mert ha nem leszel elég ügyes, olyan kegyetlen módon fogok véget vetni az életednek, hogy könyörögni fogsz a kegyelemért, miközben arra gondolsz, bárcsak meg sem ismertél volna – mondtam neki lassan, komoly hangsúllyal. A szavaimból tökéletesen kivehető volt a nyugodt hangom ellenére, mennyire dühös vagyok, és szerintem már ismer annyira, hogy rájöjjön, nem lesz semmi, ami az utamat állja. Ha azt gondolja, hogy bárki képes lesz megállítani, nagyon téved. És bármit is tervez Mikaellel, ő sem fog a segítségére sietni ellenem, sőt. Ha nem is elsőnek, de ugyanúgy végezni fog Davinával is, mint bárki mással, amiért ezt tette vele. Hiszen biztos, alkalmaz rajta valami hókuszpókuszt, amiért még mindig nem keresett fel az apám, s amennyire én ismerem, ez nem igazán tetszik neki. Ahogy végiggondoltam, hogy Davinának sikerült egy újabb, erős ellenfelet szereznie, gúnyosan elmosolyodtam. Szívesen végignéztem volna a halálát akár más keze által is, de úgy érzem, ezek után kötelességem nekem végezni a piszkos munkát. Végül lehuppantam a földre, nekivetve a hátamat a korlátnak, miközben lehunytam a szemeim is, és erősen összeszorítottam a fogaim, mintha ezzel enyhíthetném a fájdalmat, vagy megállíthatnám az átváltozást, ami egyre inkább kezdett úrrá lenni rajtam, hiába próbáltam ellenállni. Mindenesetre ebből rájöhetett, hogy ez alkalommal megúszta, de ez volt az utolsó alkalom.
Köszönöm a játékot! |
Davina Claire
welcome to my world
► Residence :
♢ New Orleans
► Total posts :
171
WICKED WITCH ℘
Tárgy: Re: Lakatlan épület Kedd Feb. 09, 2016 7:41 pm
Klaus & Davina
Alig hallhatóan felszisszentem amikor hátamat megéreztem ismét a hideg korlátnál. AZ agyam folyamatosan azon jár, hogy hogyan tudnám őt kiiktatni az élők közül, arra viszont nem gondoltam, hogy mihez kezdek, ha nem sikerül a kis tervem? Mert akkor biztos, hogy Klaus nem fog megkímélni, már most sem teszi, még Marcel miatt sem tenné. Kötve hiszem, hogy a kis barátja tud arról, hogy Klaus a fejébe vette, hogy megkeres engem. Mondjuk már Marcelen sem tudok meglepődni, képes volt Camit küldeni csak azért, hogy kiderítse, hogy mit forralok Klaus ellen. Túlságosan is sok ideig voltam az irányítása alatt amikor nem tehettem semmit, konkrétan be voltam zárva a poros templom padlásterére, és annyi volt a dolgom, hogy szóljak neki, ha megérzem, hogy varázsol valaki a városban. Ennyi. Ez nem élet, az nem volt élet amit akkor éltem. Nem mozdulhattam ki onnan, nem csinálhattam semmit. Mondjuk a mostani életem sem jobb, főleg most, hogy kb a halálomon leszek nemsokára, ha Klauson múlik. Azt sem tudom, hogy mi legyen a következő lépés, csak a jelenben bírok gondolkodni. Viszont bármennyire nem akarom beismerni magamnak, de Klausnak valamilyen szinten igaza van Mikael-el kapcsolatban. Nem tetszik neki, hogy én mondom meg neki, hogy mit csinálhat és mit nem, főleg, hogy nem engedem, hogy még megölje Klaust. Ellene is ki kell találni valamit, hogy hogyan tudnám megvédeni magamat. Sikerült össze szednem egy adag ellenséget, az egyszer biztos. A hideg kiráz a gondolattól, hogy elveszíthtem Josht vagy akár Marcelt. Az utóbbival habár megromlott kicsit a kapcsolatunk, de ugyan úgy fontos személy az életemben, mint a legelején mikor megmentett, nem akarom elveszíteni. Fellélegzek amikor Klaus elenged és arrébb léphetek a korláttól. Innen bizony nagyot estem volna... Arrébb megyek Klaustól is, közben pedig egy percig sem hagyom abba a varázslást, kicsit jobban lelassítom az átváltozását, hogy egyrészt nekem több időm legyen, másrészt pedig jobban szenvedjen. - Csak megmutatom neked, hogy milyen átváltozni. Hátha már elfelejtetted. - mondom érzéstelen hangon, majd nagyon erősen kezdek el koncentrálni és a lépcső felé veszem az irányt, hogy minél hamarabb lejussak a harmadikról, közben pedig amennyire tudom, mondom a varázsigét.
|| xxx ||
Niklaus Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
२ new orleans
► Age :
1024
► Total posts :
36
BLOODY HYBRID ☾
Tárgy: Re: Lakatlan épület Csüt. Jan. 21, 2016 6:07 pm
Davina & Klaus
Tell me, how exactly would you like to die?
Davina látszólag nagyon jól tudja, mivel tud leginkább feldühíteni. Még válaszolni is képtelen, és olyan hangnemben beszél hozzám, amit még a saját testvéreimtől sem tűrök el, nem hogy pont tőle. Nem is értem, hogy hagyhattam eddig életben. Bosszantóbb, mint emlékeztem, és szinte éreztem, hogy valamivel készül ellenem. Visszahozta Mikaelt, de még nem próbálta felhasználni ellenem. Ennek biztos Marcel és Joshua az oka, valamint a többi ártatlan vámpír, akik az én vérvonalamba tartoznak. Az az ostoba nem hagyná, hogy bármi bajuk essen miattam, de tisztában voltam vele, hogy ameddig nem tudja felhasználni ellenem a kis titkos fegyverét, addig is ki akar iktatni valahogy. Lehet, hogy ez megint csak a paranoiámnak köszönhető, és túlgondolok mindent, de Davinától számtalanszor hallottam már, hogy nem bírja elviselni, amit művelek és holtan akar látni. Muszáj volt megakadályoznom, bármire is készül, azonban túlságosan foglalkoztatott az a kérdés is, hogyan képes parancsolni apámnak, valamint érdekelt, mit gondolt, mikor pont őt szabadította rám. Fogalma sincs róla, mennyire kegyetlen Mikael. Hozzá képest én semmi vagyok, és ha én nem ölöm meg most Davinát, akkor az apám biztos megteszi helyettem, amint végez velem. Ostoba nőszemély. Szinte hihetetlen volt, hogy még úgy is képes volt visszaszólni, hogy akár egy pillanat alatt végezhettem volna vele. - És mit gondolsz, Mikael mit fog csinálni? – rántottam rajta még egyet idegesen a ruhájánál fogva, hogy ismét a korlátnak ütközzön a háta ettől a mozdulattól. – Mindenkit meg fog ölni. Nem csak engem, hanem téged is, aztán Marcelt és mindenkit, akit szeretsz. Mindenkit! – üvöltöttem rá mérgesen. Az adrenalin egyre jobban elöntött, amitől a mellkasom gyorsabb tempóban kezdett emelkedni, majd süllyedni. A légzésem felgyorsult, és nem sok választott el attól, hogy egy egyszerű mozdulattal lelökjem Davinát, de helyette inkább csak megharaptam, bár fogalmam sem volt, mire vártam még mindig. Talán élveztem, hogy szórakozhatok vele. Ezt azonban hamar meg is bántam, mikor a kántálása következtében eltört az egyik csontom. Aztán még egy. Morogva engedtem el, miközben hátrébb léptem tőle akkorra már teljesen visszaváltozott vonásokkal. - Mit művelsz? – kérdeztem tőle, majd a következő reccsenés kíséretében fél térdre zuhantam. Olyan régen éreztem már, mivel jár átalakulni teliholdkor, hogy szinte már el is felejtettem a fájdalomnak e szintjét. Ahogy folytatta a varázsigét a szenvedésem mértéke is csak nőtt, végül térdre zuhantam előtte. Már a ténytől fel tudtam volna robbanni idegességemben, hogy pont Davina előtt kell térdre kényszerülnöm, a dühöm mellett pedig teljesen eltörpült a fájdalom, amit a kis hókuszpókusza miatt éreztem. Úgy festhettem előtte, mint valami kutya, amitől a dühöm csak még inkább terjedt, főleg amiért képtelen voltam tenni ellene. Az önbecsülésemet sikeresen a porba tiporta, de bárhogy is remélte, nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy könyörögjek, hogy hagyja abba. Szinte már gyilkos tekintettel néztem fel rá, miközben úgy szorítottam össze a fogaim, ahogy bírtam, mert nem akartam még csak a jelét sem mutatni annak, milyen borzalmas kínokkal jár, ahogy sorban töri el a csontjaimat. Néha-néha mordultam egyet, de ennél több hangot semmiképp sem akartam kiadni. Aztán eljött az a pont, amikor nem bírtam tovább. Felüvöltöttem, miközben remegő kezekkel támaszkodtam meg a földön, így négykézláb állva előtte, majd lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcom. Szánalmasnak éreztem magam, ettől pedig csak még inkább gyűlöltem azt az átkozott boszorkányt. - Meg-foglak-ölni-Davina – ejtettem ki a szavakat kisebb szünetekkel, hogy érezze, ez nem pusztán üres fenyegetés, majd ismét ráemeltem a tekintetemet, mire ismét egy hangos reccsenést lehetett hallani, amitől kicsit megrogyott a kezem, de nem akartam ennél jobban is elengedni magam. - Megöllek! – Kiabáltam rá eszelősen, miközben szemeim szinte már szikrát szórtak, és az arckifejezésem tökéletesen tükrözhette a felé irányuló haragomat. Ha van egy kis esze, már megszólalt benne valami vészjelző, ami arra próbálta figyelmeztetni, hogy jobb, ha olyan messzire fut tőlem, amint ennek vége, amilyen messzire csak tud, mert borzalmas kínok közt szenvedve fog meghalni. Ismert már annyira, hogy tudja, nem éri meg kikezdeni velem, ő mégis folyamatosan kísérti a sorsát. De ha ennyire meg akar halni, akkor szívesen segítek neki, hiszen egy öngyilkos akcióba kezdett azzal, hogy térdre kényszerített. Ez az, amit már végképp nem tudok elnézni neki.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Szomb. Jan. 16, 2016 10:28 pm
Klaus & Davina
Klaus eléggé keresztül húzta a számításaimat, ami a mai napot illeti. Nem mondom azt, hogy nem számítottam arra, hogy egyszer csak felbukkan, hiszen jó magam is pontosan jól tudtam, hogy egyszer így, vagy úgy, de megfogja tudni azt, hogy vissza hoztam az élők közé Mikaelt. Azt az embert akitől Klaus a legjobban fél, azt az embert, az egyetlen olyan személyt aki tudja, hogy hpgyan kell végezni vele és meg is tudja csinálni, és alig várja, hogy meg is tegye. Addig viszont nem engedem, hogy megölje Klaust amíg a szeretteim a vérvonalához tartoznak, miatta nem fogok olyan személyeket elveszíteni, akik fontosak számomra. Már csak az a kérdés, hogy Mikael meddig tűri még, hogy én irányítgatom őt. Még azt is ki kell találnom, hogy mihez fogok kezdeni amikor Mikaelnek sikerül véghez vinnie a kis akcióját, ugyan is biztos vagyok abban, hogy nem fogja annyiban hagyni, hogy ennyi időn keresztül az én irányításom alatt kellett élnie. Ezzel a gonddal viszont még nem akarok foglalkozni, hiszen van elég problémám így is, per pillanat a jelen számít a leginkább. Az, hogy túléljem ezt a kis találkát Klaussal. Nem reagálok Klaus szavaira, nem méltatom még erre sem. Tudom, hogy most én vagyok a pácban, nagyon rossz helyzetben vagyok, de nem szabad feladnom. Az agyam folyamatosan kattog, hogy mihez tudnék kezdeni, milyen varázslatot tudnék alkalmazni, hogy ki tudjak szabadulni Klaus fogságából. Eközben pedig kívül próbálom mutatni, hogy nyugodt vagyok és nem félek tőle. Pedig ez nem igaz, és van egy olyan érzésem, hogy ezzel ő is tisztában van. Szinte felemelő érzés, amikor sikerül pár pillanatra rendesen levegőhöz jutnom. A tüdőm csak úgy szívja magába az életet jelentő oxigént, szívja, mintha sosem lenne belőle elég, miközben én erős fejfájást bocsájtok Klausra, aki eltántorodik tőlem. Felnyögök mikor a földhöz szegez, hirtelen ért és nem is volt olyan kellemes érzés. Sikerült kizökkentenie a varázslásból. Sosem álltam szemben ilyen szinten egy ilyen idős vámpírral, aki ráadásul még hibrid is, fogalmam sem volt arról, hogy mennyire hat nála a fejfájós varázslat, abban sem voltam biztos, hogy hatni fog-e, csak egy hirtelen ötlet volt, hogy végre levegőhöz jussak. Az akciómmal viszont sikerült még jobban felhúznom Klaus agyát, így még inkább lemondhatok arról, hogy meg fogja kímélni az életemet. - Talán nem győzhetlek le, de nem fogom feladni. Túl sok embernek ártottál már, akik nem érdemelték meg. - mondom neki dühösen, majd felszisszenek mikor felránt a földről és megérzem a hűvös korlátot a hátamnál. A vállam felett hátra nézek és lenézek az alattunk, 3 emelettel lejjebb lévő talajra. Fájdalmas lenne innen leesni, az biztos... Mikor vissza nézek Klausra, az arca elkezdett elváltozni, az erek megjelentek a szeme alatt, a szemfogai kinőttek. Immáron a tekintetemben lehet látni a félelmet, amit már nem tudok többé palástolni. Kezdek kifogyni az ötletekből. Halkan felnyögök amikor fájdalmasan a nyakamba mélyeszti a szemfogait, majd hirtelen az agyamba villan egy ötlet, ami talán beválhat. Lehunyom a szememet és magamban elkezdek mondani egy varázsigét, majd kinyitom a szememet és immáron halkan kezdem el mormolni a varázsigét, ezzel előidézve azt, hogy szép lassan Klaus elkezdjen átalakulni vérfarkassá. Nem hagyom átváltozni, szimplán csak szeretném látni, hallani ahogy minden csontja egyesével törik el, ahogy szenved a fájdalomtól.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Szer. Jan. 13, 2016 8:15 pm
Davina & Klaus
Tell me, how exactly would you like to die?
Sosem tartoztam azok közé, akit annyian kedvelnének, és szívesen keresnék a társaságát egy baráti beszélgetés miatt. Őszintén szólva távol állt tőlem a barátság szó is, de ezt sosem bántam. Mindig is élveztem, hogy hatalmam van, mellyel képes vagyok rettegésben tartani másokat. Nem zavart, hogy az ellenségeim száma nagyobb, mint a szövetségeseimé, hisz mindig meg tudtam védeni magam, akár egyedül is. Tisztában vagyok az erőmmel és a korlátaimmal, s tudom, hogy bármit el tudok érni, amit csak akarok. Számtalan személy számára bizonyítottam már, hogy jobb velem jóban lenni, mintsem ellenem, ezt pedig sikerült is bebizonyítanom. Az egyetlen, aki nem tanulta még meg a leckét, az Davina. Még mindig azt hiszi, hogy a szavaim üres fenyegetőzések, és talán abban reménykedik, hogy Marcel még mindig hatással van rám, és ha megkér, hogy hagyjam a fogadott lányát, akkor hagyni is fogom. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Sosem hagytam, hogy parancsoljanak nekem, és ez nem pont akkor fog megváltozni, mikor valaki rám szabadítja Mikaelt. - Ezt felettébb viccesnek találod, nem igaz? – kérdeztem homlokomat ráncolva. – Hamarosan nem lesz ilyen jó kedved – tettem hozzá, és még a vak is láthatta volna, hogy szétfeszít az ideg, mely már az egekbe szökött akkorra. A szenvtelen viselkedése csak még inkább felbosszantott, és örültem volna, ha végre felfogja a helyzet súlyosságát. Látszólag élvezte a nyugtalanságomat, de azt is tudtam, hogy az álcája mögött fél tőlem. Bár Davina rengeteg erőre tett szert, még mindig nem tudta igazán irányítani azt, ami azt is jelentette, hogy felesleges az az erő, melynek birtokában van, hisz nem tudja kihasználni az adottságait. Ez pedig nagy előnyt jelentett nekem. Ahogy a falhoz szorítottam, a szemeit figyeltem, miközben düh tükröződött halványkék íriszeimben. – Csak egy ostoba halandó vagy – mondtam, és akkorra már-már fojtogatóan szorítottam. Pár pillanaton belül azonban egy erőteljes fájdalom nyilallt fejembe, amit csak másodpercekig tudtam elviselni, anélkül, hogy elengedtem volna a lányt. Hátrébb lépve tőle a fejemhez nyúltam az egyik kezemmel, miközben halk nyöszörgés kíséretében összeszorítottam szemeim és fogaim. A kínzó fájdalom nem akart szűnni, s tudtam, hogy nem hagyhatom magam; cselekednem kell. Erőt véve magamon vámpírsebességgel kísérve megragadtam Davina haját és a földre rántottam erősen. Ezzel sikerült elérnem, hogy abbahagyja a kínzásomat, én pedig egy elégedett mosollyal léptem mellé, majd az egyik lábamat a torkára emeltem. - Kivívtad a halálod, Davina – szólaltam meg elégedettséggel töltött hangon, a magam megszokott akcentusával. Egy kicsivel több súlyt helyeztem a bal lábamra, mert hallani akartam, ahogy a kis boszorkány levegő után kapkod. Nagy örömet leltem abban a pillanatban, de nem akartam ilyen egyszerűen végezni vele. Ennél sokkal jobb terveim voltak. - Nem győzhetsz le engem – közöltem vele egyszerűen, miközben figyeltem, ahogy egyre inkább kezd elszíneződni hamvas bőre. Végül megkegyelmeztem neki, és leemeltem róla a lábam, de a másodperc tört része alatt húztam fel a ruhájánál fogva, majd a korlátnak nyomtam és hagytam, hogy tekintetem elsötétüljön, szemfogaim megnőjenek és akkorra már aranyló íriszekkel nézhessek rá. Szemeim alatt megjelentek a már jól megszokott erek, és eszelősen elmosolyodtam, amiből már tudhatta, mi fog következni. Nem akartam megváratni, így erősen a nyakába haraptam, és elkezdtem szívni a vérét, cseppet sem foglalkozva az esetleges verbénával, mely égető érzést okozhat nekem.
A hozzászólást Niklaus Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 21, 2016 5:36 pm-kor.
Davina Claire
welcome to my world
► Residence :
♢ New Orleans
► Total posts :
171
WICKED WITCH ℘
Tárgy: Re: Lakatlan épület Szomb. Jan. 09, 2016 6:01 pm
Klaus & Davina
Kollal sikerült létehoznunk a tőrt, ami habár nem öli meg Klaust, de amíg benne van, addig nem árt senkinek. Már csak a megfelelő pillanat kell ahhoz, hogy eme tervünk beteljesüljön. Már nagyon közel állunk ahhoz, hogy habár ideiglenesen is, de Klaust kiiktassuk az élők közül. Túl sok fájdalmat okozott már, túl sok emberben okozott már kárt. A bosszú vágy pedig csak hajt engem, pont ezért is követtem el azt a tettet, hogy a Mikaelsonok apját vissza hoztam az élők közé. Valahogy képes volt beszélni hozzám a túlvilágról, azt mondogatta, hogy ő tud végezni végleg Klaussal, nekem pedig több sem kellett, de persze nem hagyhattam, hogy csak úgy megölje a fiát, megbűvöltem egy karkötőt amit ráadtam, ezáltal pedig tudtam irányítani Mikaelt. Erre csak addig van szükség, amíg a vérvonaltól nem választom el azokat a személyeket, akik fontosak számomra. Ha Mikael megöli Klaust, akkor vele hal meg Marcel és Josh is, azt pedig nem hagyhatom, nem akarom egyikőjüket sem elveszíteni, fontosak számomra. Persze mondanom sem kell, hogy nem nagyon örül Mikael annak, hogy irányítom, de nincs más választásom, nem fogom végig nézni ahogy a barátaim meghalnak. Itt csak egy embernek kell meghalnia, az pedig nem más, mint Klaus. Neki viszont minél hamarabb. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek Klaustól, mert igenis van bennem félelem, mikor megláttam őt, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt palástoljam. Megszökni nem tudok, arra már az első pillanatban rájöttem, túlságosan is haragos rám az apja miatt, ezt persze teljes mértékben megtudom érteni, hiszen ő az egyetlen aki végleg tud végezni vele, Klaus pedig fél ettől. - Most? Épp egy varázslatot gyakoroltam, mielőtt berontottál ide. - mondom tettetett nyugodsággal a hangomban, miközben tekintetemmel őt vizslatom egészen addig, amíg hirtelen előttem nem terem és nem nyom a nyakamnál fogva a hideg falhoz. Nem szorít túlságosan, rendesen kapok levegőt, de azért gyengédnek sem mondanám. Nah, nem mintha Klaus a gyengédségről lenne híres. Inkább gyenge, mint gyengéd, hiszen amit művel az is a gyengeség egyik jele, fél az apjától, ezt nem is kell tagadni, látszik, illetve pontosan jól tudom. - Megtudom védeni magamat. - mondom mélyen a szemeibe nézve, majd mikor rám kiabál, erős fejfájást okozok neki, ezzel is nővelve annak az esélyét, hogy vége elengedjen.
Niklaus Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
२ new orleans
► Age :
1024
► Total posts :
36
BLOODY HYBRID ☾
Tárgy: Re: Lakatlan épület Pént. Jan. 08, 2016 11:47 pm
Davina & Klaus
Tell me, how exactly would you like to die?
Dühöm egyre csak erősödött, ahogy a házba értem, hiszen egyre közelebb kerültem Davinához. Úgy éreztem, hogy senki sem lett volna képes megmenteni őt akkor tőlem. Amúgy is sokszor keresztbe tett már nekem, ezzel pedig betelt a pohár. A dolognak csak az egyik oldala volt, hogy Mikael meg akart ölni, és a régi dolgokra emlékeztetett, azonban ez mellé párosult az is, hogy újra szembesülnöm kellett vele, nem vagyok elég jó neki, és soha nem is leszek. Bár vér szerint semmi közöm hozzá, számomra sosem fog változni a tény, hogy ő nevelt fel, és bármit is művelt velem, őt fogom az apámnak tekinteni. Soha nem vágytam semmi másra, csak hogy egyszer végre elismerjen, vagy kapjak egy dicséretet tőle, persze hiába. És még azok után sem változott semmi, hogy mennyi mindent elértem. Elvégre ismét az enyém New Orleans. Erős lettem, sőt hatalmam van szinte mindenki felett. És még így sem vagyok elég jó neki. Nyilván nem változtatna a tényeken, ha kapnék egy elismerő szót, mégis túltehetném magam a múltbéli sérelmeken. Davina elintézte, hogy mélypontra kerüljek. Újra kellett élnem a sok szörnyűséget, amit Mikael elkövetett ellenem és testvéreim ellen. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, még Marcel kedvéért sem. Talán mostanra már tudják, hogy hol vagyok, de úgy érzem, már késő lenne megállítani. Mikor megláttam a korláthoz sétálni a lányt, ökölbe szorítottam kezeim és kicsit összébb húztam a számat, amiből csak még inkább látszott rajtam a dühöm. - Nem kéne ilyen meglepettnek lenned, Davina – sziszegtem fogaim közül kissé halkabban rekedtes hangomon, miközben le sem vettem róla a szemem. Kezdett elönteni a forróság, és éreztem, hogy elveszítem a kontrollt, pedig előbb válaszokat akartam. Legalább addig szerettem volna türtőztetni magam, amíg el nem mondja, miért csinálta, amit csinált. Újabban nem követtem el ellene semmit, ráadásul fogalma sincs, hogy mivel jár, Mikael feltámasztása. Nem csak velem akar végezni, hanem mindenki mással is, sőt azok után, ahogy Davina irányította, valószínűleg őt sem akarja életben hagyni – bár ebben meg fogom előzni apámat. - Mégis mit képzeltél, mit csinálsz? – mordultam rá, miközben lendületes léptekkel indultam felé, végül bevetve szuper sebességemet a következő pillanatban már ott voltam előtte, azonban az helyett, hogy csak megálltam volna, a falhoz szorítottam a nyakánál fogva és a lehető legközelebb hajoltam hozzá. Nem szorítottam meg, hagytam, hogy kényelmesen levegőhöz juthasson, azonban túl gyengédnek sem neveztem volna a fogásomat. Mélyen az övébe fúrtam tekintetemet. Bármennyire is próbálta megjátszani magát, a kis színjátéka nem vált be, hiszen láttam a félelmet tükröződni tekintetéből. Úgy néztem rá, mintha csak olvasni akarnék gondolataiban, persze ez nem jött össze. - Ketten vagyunk. Senki sem fog tudni megvédeni – szinte már suttogtam neki a szavakat és kicsit megszorítottam a nyakát. – Válaszokat akarok, most! – kiabáltam rá ismét. Képtelen voltam fékezni az indulataimat, bár nem is nagyon szerettem volna. Ott, abban a percben nem is érdekelt, mi lesz annak a következménye, ha bántom, esetleg megölöm Davinát. Túl sokan szeretik azt az ostoba kislányt a családomból, és hiába mondanám, nem értenék meg, hogy amit tett, elfogadhatatlan. Sajnálatára viszont már megszoktam, hogy én vagyok a családban az a személy, akit folyton hibáztatnak mindenért. Egyáltalán nem zavart, hogy pár napig el kell viselnem a gyűlölködést. Még mindig jobb, mint az a megvetés, amit Mikael tekintetében szoktam észrevenni, akárhányszor rám néz. Mindennek Davina az oka. Elindított egy lavinát, amit nem fogok tudni megállítani, de talán nem is akarok. A legfontosabb az, hogy szembesítsem tettének súlyával, bármilyen módon.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Pént. Jan. 08, 2016 4:58 pm
Klaus & Davina
New Orleans külvárosában találtam egy kis elhagyatott házat, ami nem olyan kicsi, nézve, hogy 3 emeletes. A környéken sem járkálnak túl sokan, a házat pedig kitudja, hogy mióta nem használták, az ablakokon lévő redőnyök félig leszakadva lógnak, az ajtót nem lehet rendesen becsukni, maximum behajtani magad után, a cipőd alatt ropog a por, de ez engem mind nem érdekel, csak az volt a fontos, hogy kitudjak kicsit szabadulni a belvárosi forgatagból, a sok természetfelettiből. Senki nem tud erről a helyemről, hogy én itt gyakorlom a varázslást, még Hayley és Travis sem tud róla, pedig nekik szívesen elmondanám, de mivel akad egy-két ellenségem ezért úgy látom jónak, hogy addig jó, amíg erről a kis helyemről csak én tudok. Amúgy is, nem hiszem, hogy bárkinek lenne köze hozzá, hiszen csak gyakorlok, nem csinálok semmi különöset. Az agyamba Travis befürkészi magát, és eszembe jut a kis kiruccanásunk Párizsba. Életem legjobb 1 hete volt, semmi természetfeletti, Mikaelson család, senki, csak mi, ketten a szerelem városában. Habár második nap össze találkoztunk Travis egyik drága "exével" akinek okoztam egy kis fejfájást, a szó legszorosabb értelmében, de ez nem igazán számít. Ezt leszámítva az egész hét fantasztikusan telt, tényleg szükségem volt egy ilyen kis kikapcsolódásra. Kicsit elszakadni az itteni világtól, igen, ez volt minden vágyam, meg persze egyszer eljutni Párizsba. Pislogok párat amíg sikerül vissza rázódnom a jelenbe, New Orleans külvárosába, majd újra elkezdem a varázslatot, amin eddig dolgoztam. A szobában egyből elkezd fújni a szél, a lámpák kiégnek egy-két pillanatra. Hirtelen abba hagyom a varázslást amikor hangokat hallok meg. Felállok a földről, leporolom magamat és a zárt ajtó felé sétálok, majd mikor meghallom a túlságosan ismerős hangot ami a nevemet kiáltja, hirtelen megtorpanok. Klaus... Szuper. Nem tudok innen elszökni, hiszen tudtommal repülni még nem tudok, így hát veszek egy mély levegőt, majd kisétálok a szobához, a folyosó korlátjáig és onnan nézek le a férfire. - Nicsak, kit látnak szemeim. - mondom lenézve rá, úgy téve mintha semmit sem tudnék arról, hogy mit akar tőlem, pedig igen is nagyon tudom, hogy miért van itt, hogy miért dühös ennyire rám. Vissza hoztam az apját az élők közé, ami neki úgy látszik nem tetszik túlságosan.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Pént. Jan. 08, 2016 2:57 pm
Davina & Klaus
Tell me, how exactly would you like to die?
Számtalan szörnyű dolgot tettem. Aljasabbnál aljasabb tervekkel gázoltam át mindenkin céljaim elérése érdekében. Nem egyszer volt rá példa, hogy hátba szúrtam a barátaimat, sőt még a családtagjaimat is. Rengeteg hullát és lelki sebeket hagytam magam mögött, pusztán hirtelen felindulásból. Elijah-t és Rebekah-t évszázadok óta sakkban tartom a két tőr segítségével, melyeket már többször használtam is, hogy évtizedekre félre állítsam őket, vagy csak büntetésként alkalmazzam, amiért olyasmit tettek, ami nekem nem tetszett. Túl sok dolog írható fel a képzeletbeli lajstromomra, amin azok a tetteim vannak, melyekre nem vagyok büszke. Talán nem vagyok jó ember, de Davina még rajtam is túltett, mikor visszahozta az élők közé Mikaelt. Az a hisztis kislány még semmit sem tud az életről, és arról, hogy mi is zajlik körülötte, hogyha egy egyszerű, halandó fiú miatt képes ellenem fordulni. Ráadásul úgy érzem, még mindig nem sikerült felfognia, hogy kivel is van dolga pontosan, így muszáj belevernem az ostoba kis fejébe, hogy velem nem szórakozhat büntetlenül. Híres vagyok arról, hogy egy hirtelen felindulás miatt nem gondolkozom túlzottan, hanem cselekszem, anélkül, hogy mérlegelném a következményeket. Davina esetében sem volt másképp, főleg, hogy nem ez lett volna az első alkalom, hogy meg akarom ölni, csak nagy szerencséjére mindig ott volt valaki, aki védte és képes volt visszafogni. Most azonban egyedül lesz. Eljátszotta az utolsó esélyét is, amit kapott tőlem. Sőt, már ez is az utolsó utáni volt. A düh szinte elborította az egész elmémet, és gondolkodás nélkül kocsikáztam ki a francia negyedből, ahhoz az elhagyatott házhoz, ahol az utóbbi időben – tudomásom szerint – gyakorolni szokott. Abban az állapotban, ahogy becsaptam az autóm ajtaját, még az sem mentette volna meg attól, hogy kitépjem a szívét, ha térden állva könyörgött volna. Bármi mást képes lettem volna elnézni neki, ha Marcel megkért volna rá, de ezt az egyet nem. Az, hogy idehívta Mikael-t, számomra a legborzasztóbb dolog volt, amit addig bárki elkövetett ellenem. Nem csak azért, mert féltem attól, hogy esetleg végez velem, hanem már a puszta jelenléte felkavaró volt. Feszültté és idegessé váltam, akárhányszor szembe kellett néznem vele. A szavairól nem is beszélve, melyeket a fejemhez vágott. Minden egyes ilyen alkalommal annak a gyenge és gyáva kisfiúnak éreztem magam, aki képtelen szembe nézni vele. Aki semmire sem jó. Davinának sikerült felszakítania egy teljesen soha be nem gyógyuló sebet, és ez jobban felbosszantott bárminél. Gyors léptekkel mentem fel a lépcsőn és olyan erővel löktem be az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről. Dühösen ráncolva homlokomat néztem körbe, miközben lassan elindultam a hatalmas épületben. A folyosóról több üres szoba felé is nyílott egy ajtó, és fogalmam sem volt, merre lehet a boszorkány. - Davina! – szinte már üvöltöttem a nevét, miközben a haragom egyértelműen hallatszott hangomból. Valószínűleg már arra is felfigyelt, ahogy bejöttem az ajtón, de biztosra akartam menni. Egy percig sem kételkedtem, hogy esetleg menekülne, hiszen a vakmerősége mindig is csodálatra méltó volt egy bizonyos szintig, viszont ostobaságnak is tartottam. Biztos voltam benne, hogy pillanatok alatt meg fog jelenni előttem, így inkább meg is álltam és csak vártam.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Kedd Márc. 17, 2015 10:13 pm
I 'm a very big idiot ...
Hazel & Jace
Nem is tudom, hogy mit gondoltam... Ide hozok egy lányt és magamat adom, de ez neki túl sok... Felkapja a vizet és elmegy... Itt hagy és érzéseim felszínre törnek... Egy hatalmas hülye vagyok! Szerelmes vagyok belé, de mit számít ez?! Mikor megállíthattam volna nem tettem meg... Semmit sem tettem, hogy marasztaljam, mert tudtam, hogy az lesz a legjobb, ha hagyom elmenni... Mit is gondoltam akkor ott a bárban? Azt hittem, hogy sikerül majd és melettem mard?! Értem majd hibriddé fog válni és majd örökké mellettem marad?! Hát ez már biztos, hogy nem történik mag... Mit éreztem mikor itt hagyott? Hát volt ez az üresség Rose után, amit ő kezdet kitölteni... Most újra tátong és egyre nagyobb, egyre mélyebb a fájdalom. Tudom előre, hogy hamarosan ki is fogom kapcsolni az emberségem... Minek is kéne nekem az?! Mit értem el vele... Elüldöztem az egyetlen embert aki egy kis fény vitt az életembe... Nem tudok más csinálni, mint elmenni sétálni az öreg legjobb barátommal... A whisky-s üveggel... Órák óta sétálok az utcán és bárkit megigézhettem volna, hogy legyen a társaságom, majd felejtsen el mindent... De helyette valami lepukkant környéken vagyok... Nem messze innen vámpírok szórakoznak érzem a vér szagát. Sőt pár perce még egy vadász is követ... Hát választás előtt állok... Megöletem magam vagy kikapcsolom az érzelmeimet és megölöm a vadászt... Hmm... Nem is kellett várnom sokat a vadász akcióba lendült... Leöntött verbénás vizzel. Nagyon okos, de nem annyira... Minden nap nagy dózisban verbénázom magam... Mintha meg sem kottyanna, de feszültség levezetésnek jó lesz. Engedtem, hogy elvonszoljon a vámpíroktól nyüzsgő lakatlan kunyhó felé... Egyre erősebb lett a vér szaga. Mikor megpróbált volna karozni eltörtem mindkét kezét és tenyerét a karóval a földbe szögeltem... Vámpírvért itattam vele, hogy belenőjjön a kezébe. a fadarab. Utána eltörtem mind a négy végtagját. Megint vámpírvért kapott. Utána a bordáit és a medencéjét... Megint vámpírvér... Igen régebben kínoztam már és ezt most kifejezetten élveztem... De kijött az egyik vámpír és megkérdezte, hogy elfogyaszthatja-e... én csak meghúztam a vállam és elindultam a másik írányba. Nem mentem messze a háztól és ideje volt kikapcsolni mindent... Túl nagy a fájdalom. Olyan mintha a lelkemet apró darabokra zúzták volna... A házban zajlanak az események... Körülbelül három vámpír lehet bent. Nem is érdekelt különösebben, mert egy dolog járt az eszemben... Hazel. Ahogy ott hagyott... Az utálat a szemében... A harag a szavaiban. Mindenben őt láttam. A holdban... az égben... Mély levegőt vettem és felkészültem rá, hogy elveszítsem emberi mivoltom... De elkezd csörögni a telefon a zsebemben... A kijelzőn a kép a szívembe hasít. Hazel volt az, a puszilos képen... Felvettem, de nem számítottam semmi jóra... - Hamarosan megszűnök létezni, tudom mekkora görény vagyok... De azt még tudnod kell, hogy... - Mondom neki, bár ő is beszél közben és segítséget kér, de az a fura, hogy hallom... A hangja a házból jön. Sőt jobban belegondolva érzem a vérének a szagát is... Miért nem vettem eddig észre?! De aztán lenézek a kezemre... Whisky. Tompítja az érzékeimet. Nem vártam tovább, már indultam a há felé, de kinyomta mielőtt szólhattam volna neki... Az előző patkány még táplálkozik és felrántom a vadászról... Még pont életben van. - Igazából különösebben nincs bajom veled, de tetek valakit... Elraboltátok a szerelmemet... - Mondom ki és mellkasába vágom a kezem, a következő pillanatban már a szívét tartom és elhajitom a testet. A vadász srác kezéből kioperálom a karót és megitatom a véremből, de most azt tátogom neki, hogy meneküljön, de nincs vesztegetni való időm... Könnyes szemmel rontok be az épületbe és találkozom egy újabb vámpírral. Nem is húzom az időt... Előtte termek és kitépem a szívét. Ezek nem is régiek és hát ketten kevesen vannak egy ötszáz éves vámpírhoz. - Hazel?! Hazel merre vagy?! - Ordibálok és könnyek marják a torkomat, ha meghalt... Ha meghalt, akkor inkább vele halok én is. Nem akarok nélküle élni! Nem akarom, hogy örökre eltűnjön. Nem akarom azt, hogy soha többet ne csókoljon, nem akarom, hogy soha többet ne legyen életem része... Ha erős és bátor vagyok... Ha megállítottam volna, akkor ez nem történik meg... De elég lett volna az is, ha nem hozom magammal és nem szeretek belé... Nem kellett sok idő és megjelent a harmadik vámpír is. Az utolsó... - Ha nem találom meg, megdöglesz! Sőt mindenképp megdöglesz, szóval gyere! - Ordibálok vele, de nem vár sokáig felém veti magát... Én gyorsabb és erősebb vagyok... Kitépek a rozoga lépcsőből egy darabot és megkarózom a szívét. Nem sokára meg is hal, de azért még egyszer-kétszer beverem a fejét a fallba... Keresem a házban Hazelt és megtalálom... Gyenge és alig észlelhető a pulzusa... Odasuhanok hozzá és elkezdem itatni a véremmel... Fokozatosan erősödik, de még nincs garancia... - Ne merj meghalni! Ne merj itt hagyni! Tudom nem akarod tudni, de szeretlek! Amikor ott hagytál inkább véget vetettem volna az életemnek, mert nélküled nincs értelme a létezésemnek... - Mondom neki könnyes szemmel, bár szemei még nem voltak nyitva, de reméltem, hogy nem hallotta meg a szavaimat. Aztán hazasuhantam vele... Megmostam a testét és az ágyba helyeztem... Egész végig mellette virasztok és könnyeim csak folynak. Ha nem ismert meg volna a bárban, ez az egész nem történik meg vele... Ha nem akartam volna megszerezni a szívét, akkor ezt mind elkerülhettük volna! Nyugodtan békésen bulizna Mystic Fallsban nélkülem! Aztán mikor megmozdul a szemhéja már rögtön mellette rogyok térdre... Minden rendben van vele! Istenem, köszönöm!
note • Jazel forever ❤ • music • - • words • valamennyi✖ K.P ✖
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
31
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Lakatlan épület Kedd Márc. 17, 2015 6:58 pm
Jace & Hazel
+16 (?) - nyomokban vért tartalmaz.
Egy ideig csak futottam, és nem törődtem azzal, hogy míg kint mínuszok repkedtek, addig én csak egy szál pólóban szaladgáltam. A kíváncsi tekintetekre is magasról tettem, ahogyan a könnyeimre is. Nem érdekelt engem semmi. El akartam menekülni egy olyan elhagyatott helyre, ahol senki az égvilágon nem ismer engem, és nem tud rólam semmit. Egyszerűen csak fel akartam szívódni, és nem törődni semmivel sem. De ezt nem lehet.. Hisz élni kell, és ahhoz elengedhetetlen a táplálkozás, a dolgozás és még sorolhatnám. Simán megtehetném azt, hogy Klaus elé állok, követelve, hogy változtasson engem is egy őt bálványozó hibriddé. Minden problémám megszűnne. Kezdve a teliholdakkal, egészen a normál emberi problémáimig. De az öröklétnek egy olyan hatalmas ára van, melyet nem vagyok hajlandó megfizetni. Márpedig a szabadság. És ahogyan az a gyönyörű nyaklánc is jelképezte, a szabadság számomra mindenekelőtt helyezkedett el. Szükségem volt rá, és soha semmiért sem lennék képes lemondani róla. És ezért nem választom a könnyebbik utat, hanem küzdök tovább. Hisz ha elvesztem az emberségemet, akkor mivé válok? Erre a kérdésre nem szeretném megtudni a választ. Mikor kezdtem kifulladozni, lelassítottam. Már jókora távolság volt köztem és a lakás közt. Azt se tudtam, hogy hol voltam. Ja, de igen. New Orleansban. Egy kis időre megálltam, levegőzni, majd felkaptam magamra a pulcsimat és a kabátomat is. Nem messze tőlem megpillantottam egy trafikot, és belépve rögtön két doboz cigarettát is vettem.
***
A fejem majd szétrobbant a fájdalomtól, és halk nyöszörgéseket, elfojtott sikolyokat hallottam távolról, majd egyre közelebbről. Nagy nehezen kinyitottam szemeimet, és fényforrásként egyedül az ablakból beszűrődő naplemente szolgált. Mi a...? Feltoltam magamat, de ahogy a padlóra tettem a kezemet egy ragacsos izét éreztem meg alatta. Ahogy odanéztem, elkapott a hányinger. Egy fiatal lány feküdt holtan mellettem, széttépett torokkal és a vértócsájában ültem. A gyomrom fordult egyet, és végignéztem a tágas szobán. Számos halott terült el a földön, néhol egymás felett, de emellett láttam olyanokat is, akik szemében az élet utolsó szikrája pislákolt. Hová kerültem? Próbáltam nem pánikolni, de lehetetlen volt. Meg fogok halni, kizárt, hogy én innen kiszabaduljak. Egy kéz ragadott meg a bal oldalamról, és az életem szinte képsorozatként pörgött le előttem. - Segíts. - szólított egy hang, és egy idősebb nő mélyesztette körmeit belém. Halkan felkiáltottam, mire egy mély férfi hang üvöltötte el magát. - Aki megnyikkan, az lesz a következő! - nem tudom, hogy honnan jött, de a hideg kirázott tőle. A nő időközben meghúzta magát a sarokban, én pedig sajgó kezemet kezdtem el dörzsölni. Semmire sem emlékeztem, sem azt, hogy hogyan kerültem ide. Egyre gyengébben éreztem magam, és az émelygés csak még jobban erősödött. Várjunk.. hol a táskám? Idegesen kezdtem el körbenézegetni, de sehol sem találtam. Mindenem abban volt.. Mindegy, most még fontosabb dolgom is akadt. Például, hogy a fenébe fogom túlélni ezt az egészet? Elkezdtem tapogatni a zsebemet, és hála a jó égnek megtaláltam a mobilomat. Annyira örülök, hogy sosem tartom a táskámban.. Óvatosan előhúztam, és csak most vettem észre, hogy a pulcsim jobb keze tiszta véres volt. Furcsa.. hisz máshol nem. Felhúztam az ujját, és az ajkamra harapva, visszafojtottam a feltörekvő sikolyomat. Fognyomok. Vér. Vérzett a karom.. de nem is kicsit, hanem nagyon. Miért nem éreztem semmit sem? Megnyomtam a sebhelyt, de még csak nem is fájt. Sőt.. semmilyen érzelmet nem keltett bennem. De nem is viseltem a verbénás karkötőmet.. Ez már megmagyarázza a dolgokat. Nem tudom, hogyan kerültem ide, hogy hol vagyok, sem azt, hogy mi történt velem. Remegő kezeimben szorongattam a mobilt, és nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Hívjam a rendőrséget? És mit mondok? Meg fog ölni egy vámpír több tucat emberrel együtt, ha nem jönnek ki rögvest? Csak nevetnek egyet és lecsapják a telefont. Jace.. Nem. Hisz, azt sem tudom, hogy még a városban vagyok-e, és tisztán közöltem vele, hogy nem szeretném ha utánam jönne. Én és az átkozott döntéseim. Nem volt más lehetőségem, így kikerestem a nevét és tárcsáztam. Pár csörgés után felvette, én pedig nem tudtam hirtelen mit mondjak bele. - Jace, nem tudom hol vagyok, de segítened kell rajtam. - súgtam bele a mobilba, és ijedten néztem össze-vissza, nehogy valakinek feltűnjön. Egy igen furcsa egyed meredt egyenesen rám, és mikor meglátta a fülemnél tartott készüléket hangosan elkezdett visítani, kezével pedig ide-oda hadovált. - Kérlek, Jace segíts. - suttogtam remegő hanggal, és kinyomtam és visszacsúsztattam a zsebembe a telefont. Az illető még mindig nem állt le, és újra megszólalt a mély hang. Ezúton egy test is párosult hozzá, és oly hirtelen megjelent előttem, hogy még egyig se tudtam elszámolni. Felemelte a zajcsapót, és a nyakába mélyesztette fogait. Pár másodpercig eltartott az egész, majd a földre dobta az élettelen testet. Vissza fogtam magam, és halottként tettettem magam. Úgy látszik nem bírja azokat, akik zajt csapnak. Percekig maradtam így, és miután kinyitottam a szemeimet a férfi már eltűnt. Az áldozata a földön hevert, és farkasszemet nézett velem. Pontosan úgy, mint az előbb, csak annyi különbséggel, hogy most már nem dobogott a szíve elernyedt testében. Halott volt. A vérzés még mindig nem állt le, és egyre kevésbé éreztem magam stabilnak. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de nem bírtam tovább nyitva tartani szemeimet. Szépen lassan lecsukódott a szemhéjam, és a mellettem lévő holttestre dőlve vártam a biztos halált.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Szomb. Jan. 24, 2015 12:12 am
Zachary & River
A fickó a földön ül, csak akkor néz fel, mikor megszólalok. Szemmel láthatóan valamit nagyon megzavartam, de azt hiszem ez érdekel most engem a legkevésbé. Na, meg valószínűleg hamarosan ezzel ő is így lesz, erről gondoskodni fogok. Lassan, kimért léptekkel közeledem hozzá, miközben gyanúsan méregetem. Nem szeretnék semmiféle csapdába belesétálni, elvégre ez a rohadék egy boszorkány. Talán nem is egy újonc... Nem annak néz ki. Nem zárom ki, hogy meg is tudja magát védeni ha kell, bár ebben azért én annyira nem reménykedem. Nem azért jöttem utána, hogy aztán a föld alatt végezzem. Igazából fogalmam sincs, hogy mi van velem... Egyáltalán nem az a fajta vagyok aki bosszúból emberi lényeket bántana. Ha vámpír lenne ez a fickó, most nem lenne gond, de a fenébe is, ő boszorkány. Él! És én szemétláda módon vissza akarok neki adni minden fájdalmat, amit miatta kaptam. Ha apám ezt tudná, biztosan kitagadna a családból, de természetesen amit nem tud, az nem is fájhat neki. Persze simán megtudhatná bármikor, de én nem látok itt senkit, aki megtenné. Mázli, hogy Zachary éppen egy lakatlan épületet választott ki, elvégre lássuk be mennyi volt ennek az esélye? Egy óriási nulla. Általában az emberek zsúfolt helyekre járnak, például mozi, vagy bevásárlóközpont, esetleg egy bár. Erre kikötöttünk egy olyan helyen, ahol senki nincs, csak ki. Nagy pech! - Szóval nem ugrik be ki vagyok? Csodálom... Nekem sikerült megjegyeznem egy életre az arcodat. De ha tényleg nem tudod, ki is vagyok, segíthetek. River Brooks. - Mondom, majd szépen lassan felvonom szemöldököm. Kíváncsi vagyok, hogy mikor jön rá, kivel áll most szemben. Ha nem elég nevem, tudok neki mutatni pár dolgot még, bár azokat mindenféleképp meg akarom mutatni, szóval jobb lenne ha felismerne. Azt akarom, hogy tudja ki vagyok, és talán azt is, hogy féljen tőlem. Őszintén megvallva, nem tűnik valami rettegős fajtának, vagy ha mégis az, akkor egyértelműen jól leplezi. Nagyon jól! Amikor feláll, szinte reflexszerűen hátrálok egy lépést, már csak elővigyázatosságból is. Nem arról van szó, hogy félek tőle, de még mindig tartom az állítást, hogy ő nem egy kezdő. Valószínűleg tisztában van az erejével, és használni is tudja ellenem, és amíg én nem döntöttem el, hogy pontosan mit is akarok vele kezdeni most, addig nem akarok belesétálni semmilyen csapdába. Kijelentése hallatán keserűen felnevetek, azánt megrázom a fejem. Hát ezt nem hiszem el! Szórakozik velem... Direkt! Alábecsül engem, ahogy azt mindenki teszi. Mindenki csak a kedves arcot látja, semmi mást. Aztán csodálkozik ha jól helybenhagyom. - Reménykedj csak... Szeretnéd, hogy megmutassam neked, hogy mit tettél velem? Nagyon szívesen bemutatom rajtad! - Egy gonoszkás mosoly csúszik ajkaimra, miközben oldalra billentem fejét. Kíváncsi leszek, hogy meddig lesz ilyen jókedvű.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Vas. Dec. 28, 2014 9:22 pm
River and Zachary
If I could go back in time, go ahead and press rewind
Nagyon tetszik ez a hely, mindig is az ilyen helyeken tudtam a legjobban feltöltődni. Igaz ma nem akarok semmi megterhelőt sem csinálni, egyszerűen csak erőt kell gyűjtenem, mert abból nem sokkal rendelkezem jelenleg. Egy komolyabb varázslatot nem is tudnék elvégezni, teljesen kimerülni pedig nem szeretnék. Igazából a hely energiájára van szükségem - ami tudom, elég hülyén hangzik, de sokan nem tudják, hogy egy ilyen épületben milyen sok energia lakozik. Annyira régen varázsoltam élvezetből, hogy el is felejtettem mennyire jó, mennyire feltölt, ellazít. Azt hiszem többször kellene az erőm ezt az odalát is kihasználnom, komolyan, nem emlékszem, hogy mikor szórakoztam azzal, hogy másokat kellemetlen helyzetbe hoztam néhány kis bűbájjal. Rendben, talán tizenegy éves lehettem, úgy érzem, hogy lélekben még mindig egy gyerek vagyok, hiába mentem keresztül megrázó dolgokon.. Feltöltődésemet egy női hang zavarja meg.
Ezt kértem, ennyit szerettem volna elkerülni. Miért, miért pont engem talál meg valaki? Komolyan, még ismer is? Úgy látom, ma valóban a szerencsenapomra ébredtem. - Sajnálom, de most nem ugrik be, hogy ki is vagy.. - mosolygok az előttem álló hölgyre kedvesen - Esetleg, ha megmondanád, hogy hogyan is hívnak, talán akkor. - arcomon a mosoly kaján vigyorrá alakul. Biztos vagyok benne, hogy nem egy piknikdélutánt halasztottam el, nem hinném, hogy amiatt akadna egy kis megbeszélni valónk. Míg válaszára várok lassan két lábamra állok, kezdtem kellemetlenül érezni magamat, hogy ennyire fel kell emelnem a fejem, ha a szemébe szeretnék nézni. - Remélem nem valami rossz dolgot tettem veled! - jegyzem meg gúnyosan, azt hiszem emiatt nincs sok baráttal. Tudom, hogy most meg kellene húznom magamat, mert nem vagyok valami nagy formában, de nem tehetek róla. Már hetek óta nem szemétkedtem senkivel. Nem hinném, hogy meg szeretne ölni vagy hasonlók, legalábbis remélem.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Kedd Dec. 23, 2014 1:14 am
Zachary & River
Egyszerűen nem tudok elindulni. Csak nézem a fickót, sehogy sem tudom elszakítani róla a tekintetem. De hiába töröm a fejem, nem akar beugrani, hogy mégis honnan ilyen ismerős. Valahogy automatikusan utána indulok, bár ezt már végképp nem tudom miért, de úgy érzem muszáj. Pedig az elmúlt nyolc órában alig vártam, hogy végre vége legyen a munkának, és hazamehessek. Erre most egy teljesen idegen fickót követek, aki valahonnan ismerős. Valószínűleg senki nem értené meg azt, ami az én fejemben lezajlik. Kíváncsian figyelem az ismerős alakot, majd mikor leesik, hogy valójában kit is követek, hirtelen földbe gyökerezik a lábam. Teljesen elkomorul az arcom, és szinte undorodva meredek utána. Gondolkozás nélkül fordulok vissza, majd néhány gyors, hosszú lépés után beülök az autómba és utána eredek. Nem teljesen tudom, hogy miért teszem ezt, de annyiban biztos vagyok, hogy kíváncsi vagyok mire készül. Ahogy arra is, hogy hová megy. Talán lesz alkalmam elbeszélgetni vele néhány apróságról, amit talán ő már réges régen elfelejtett, ám de én nem. Soha nem is fogom. Sorba jönnek elém az emlékképek, amikor ez a fickó annyira könnyen dobott oda a vámpíroknak, a saját menekülése érdekében, hogy arra senki más nem lenne képes. Legalábbis nekem biztos nem lett volna pofám ilyesmire. És szívem sem. Én soha nem ártottam neki, de ő mégis szemrebbenés nélkül végignézte ahogy kis híján halálra kínoznak, majd elmenekült, anélkül, hogy legalább megpróbált volna segíteni. Hát férfi az ilyen? Egyre jobban erősödik az érzés, hogy igenis beszélnem kell vele! Nem tudom mit fogok neki mondani, vagy hogyan fogok reagálni, de abban biztos vagyok, hogy ha már így rátaláltam, nem hagyom annyiban. Talán megmutathatnék neki egy-két fájdalmas ütést, szúrást, egyszóval: kínzást. Pontosan azokat amiket velem műveltek. Szívem szerint ezt tenném. Bár tudom, hogy ő nem vérszívó, és ha bántanám a saját szabályaimat szegném meg vele, de be kell látni... Ez az ember semmivel sem jobb egy vámpírnál. Sőt! Jóval lemaradtam, hogy ne legyen feltűnő a követésem, viszont mindig látótávolságon belül maradok. Nem veszíthetem el! Meglepetten figyelem, amikor egy teljesen lakatlan épületbe megy be. Mostmár aztán végképp el sem tudom képzelni, hogy mit akarhat egy ilyen helyen. A következő pillanatban fogom magam, leparkolok a háztól nem messze, belepakolok néhány dolgok a táskámba, amibe meglepően nagy hely van, majd pedig elindulok a ház felé. Lassan sétálok be, elvégre nem tudhatom mire számíthatok, és én semmiképp nem szeretnék ismét csapdába kerülni. Mikor megbizonyosodom róla, hogy nincs semmi veszély, egyszerűen elősétálok és oldalra billentett fejjel figyelem a férfi reakcióját. - Ááá, helló! - Köszönök rá sokat sejtető hangnemben. - Ha jól sejtem mi kettőnknek van egy kis... Megbeszélnivalónk. - Mondom lassan és kimérten. Abban sem lehetek biztos, hogy egyáltalán emlékszik-e rám. Mondjuk ha nem, akkor igyekszem majd eszébe juttatni. - Azt azért remélem, hogy nem kell elmagyaráznom, hogy ki vagyok. Sajnos te igencsak mély nyomot hagytál bennem... Méghozzá szó szerint. -
Tárgy: Re: Lakatlan épület Hétf. Dec. 22, 2014 9:53 pm
River and Zachary
If I could go back in time, go ahead and press rewind
Kicsit kevesebb, mint két hónapja vagyok a városban, de eddig nem igazán merészkedtem ki lakásomból, ami lássuk be, hülyeség. Azt hiszem már felesleges félnem, ha eddig nem találtak rám, akkor ezután sem fognak. Szinte senkit sem ismerek, ennyire egyedül még sosem voltam életemben. Persze ez nem mindig probléma, de egyre inkább érzem a magányt és az ezzel járó ürességet. Kezdek belefáradni a bujkálásba, érzem, ha nem változtatok jelenlegi életritmusomon, ki fogok égni - amin egy fél évvel ezelőtt még nevettem volna, mondván, ez pont nem velem fog megtörténni. Azt hiszem kis lépésekkel fogok kezdeni, újra elkezdek varázsolni - olyan érzésem van, mint aki évekig aludt, s nem tudott semmit a világról és most újra be kell illeszkednie a társadalomba.. Annak tényében, hogy el szeretném hagyni a házat keresnem kell egy olyan helyet, ahol biztonságban gyakorolhatok, s senki sem fog észrevenni, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy bárkivel is szembeszálljak.
Talán tudok is egy helyet, mielőtt idejöttem Luke barátom mondta, hogy napokig ott húzta meg magát, biztonságos, ha egyedül szeretnék lenni, gyakorolni támadna kedvem, akkor oda menjek. Kissé ironikus, életem egyik legnehezebb pontján, amikor nem szeretnék egyedül lenni egy olyan helyre megyek, ahol nagyon kevés az esélyes, hogy összefussak valakivel, de tudom, hogy ez idővel jobb lesz, nehezebb szituációkból is kijöttem már jól, ez most sem lesz másként. Meg kell erősödnöm, s megráznom magam, aztán visszatér a régi, az igazi Zachary Rhys.
***
Nem volt nehéz idetalálni, sőt meglepően könnyen és gyorsan eljutottam ide, egy szép látványt nem nyújtó, lakatlan épülethez, habár az tény, hogy a célnak pont megfelelő lesz, sőt még a rombolásom sem lesz szembetűnő. Nagyon sötét van bent, de természetesen ez nem okoz problémát, mivel a gyakorláshoz elengedhetetlen dolgaimat most is magammal hoztam, igaz ez csak pár egyszerű gyertya, de biztos vagyok benne, hogy fogok találni néhány kelléket ahhoz, hogy egy fáklyát eszkábáljak. Hosszú percek elteltével el is készültem, már csak magamba kell szívnom a hely energiáit, aztán végre varázsolhatok.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Vas. Okt. 26, 2014 1:28 pm
I know you, beautiful eyes!
Christian & Elyse
Gyönyörű. Csak ez jár a fejemben. Büntetni kellene a hatóságoknak azt, hogy ha valaki ennyire jól néz ki. De hiába is töröm a fejem ilyeneken, teljesen felesleges az egész. Aztán mikor megfogtam az arcát, úgy éreztem, mintha megmozdult volna körülöttünk valami. De bizonyára mindezt csak én érzékeltem, nem is kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki. Aztán mikor két kezével megfogja az enyémet, úgy érzem, a szívem majd’ kiugrik a helyéről, és talán egy pillanatra el is pirulok, de mindezt nem veheti észre rajtam. Nem is ismerem, és nemsokára úgyis szétválnak útjaink. De olyan tökéletes a bőre…. Gyorsan elhessegetem a gondolatokat, majd arra figyelek, amit mond nekem. Én teljes mértékben megértem az Ő álláspontját, ez fordítva miért nem igaz? Miért nem érti meg, hogy mi az, amitől én félek? Valószínűleg azért, mert férfi. – Tudom, hogy Nathaniel meghalt. De ez az élet rendje. Egyszer én is meg fogok halni. Vagy így, vagy úgy. Éreztem őt. – – behunyom a szemem, mikor elengedi kezeimet, és hátrálni kezd. Talán túl messzire mentem? Sokszor kaptam már az miatt, mert közvetlen vagyok, és belemászok mások aurájába, de azt is mondták már sokan, hogy a közelségem megnyugtatja az embereket. Ő mégsem képes erre, és menekül. Bár nem ez a jó szó rá, most mégis ilyen érzésem van. - Megadom neked, amire szükséged van. – mosolygok rá bátorítóan. – De cserébe megmutatom neked az én életemet. Egy nap, nem több. Csak hogy megértsd, amit én érzek. – előbb beszéltem, mind gondolkoztam volna. Nem fog ebbe belemenni. Az üresség, amelyet az előbb a szemében láttam, megrémisztett. Nem lehet ennyire nem érezni. Nem szeretni az életet. Talán ha belemenne ebbe, megérteni, hogy az élet másról is szólhat, mint a varázslatról, és a természetfelettiről. Mert a csodát és varázslatot nem csak mi érzékeljük, de az egyszerű átlagos emberek is. Mindenkinek más a varázslat, és a csoda. Ezt akarom neki megmutatni. - De tanítanod kell. – nem merek a szemeibe nézni. Úgy érzem magam, mint egy kislány, aki le lett szidva, mert nem jól csinált meg valamit. Segíteni akarok neki, ez az én lételemem, de nem tudom, hogy mennyit lesz képes kihozni belőlem. – tisztában vagyok vele, hogy akármikor robbanhatok. – még mindig nem emelem rá a tekintetem. – Mindenkinek megvannak a maga démonjai. – ekkor felemelem a fejem, és egyenesen lenyűgöző szemeibe nézek, amiben elveszek, s egyszerre kutatok is. Érzelmet szeretnék látni tőle, legyen az jó, vagy rossz, de mutassa meg nekem, hogy van szíve. – Így nem élhetsz. Érezz! Christian nem kell egyedül megbirkóznod mindennel. – suttogom a mondanivalóm második felét, és fogalmam sincs, hogy meghallotta-e avagy sem. Hiába, hogy nem ismerjük egymást, az én természetes megkívánja, hogy törődjek vele. Nem fogom őt ilyen állapotban itt hagyni, az biztos.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Szomb. Szept. 06, 2014 8:14 pm
Elyse & Christian
it was magic, i don't know how
Fáj hallanom, amikor valaki így beszél arról, aminek természetesnek kellene lennie. Hiszen születésétől benne él ez az erő, ez a kapcsolat. Ez nem fegyver, sokkal inkább egy áldás. Békét teremthet, és fenn tarthatja az egyensúlyt. Mikor ide jöttem, reméltem, hogy olyanhoz megy az üzenet, aki tényleg komolyan gondolja a varázslatot. Hinni akartam, és kértem a szellemeket, hogy segítsenek ebben, de ő nem használja pont úgy az erejét, ahogy kellene. - Miért a rosszabbik oldalát nézed? Abba nem gondoltál bele, hogy így, hogy nem uralod az erőd, jobban árthatsz, mintha tisztában vagy mindennel? Így akár egy rosszabb pillanatban átveheti az uralmat, és nagyobb kárt okozhatsz - tapasztalatból beszélek, ami látszik rajtam. Én sem voltam mindig olyan, aki tökéletes kontroll alatt tartja az erejét. Szertelen voltam és mindenbe egyszerre akartam belekezdeni. Nath tanított meg kezelni, és sokszor bántottam is, miközben tanultam tőle. Még szerencse, hogy ő rengeteg ifjú boszorkányt kitanított. Lehet, hogy nekem is ezt kell majd tennem? Nem meggyőzni akarom az igazamról, csak elhitetni vele, hogy nincs abban semmi rossz, ha kiismeri az adományát. Majd míg a földet nézem olyan történik, amire nem számítottam. Megérint, és egy pillanatra úgy érzem, mintha felkavarodna körülöttünk a levegő. Talán én okoztam, talán a mágia, amit mindketten birtokolunk. Ránézek, és hagyom, hogy érintsen nem lököm el. Annak ellenére, hogy nem szoktam hozzá ehhez a kapcsolatteremtéshez, mégis kellemes, mintha tényleg nem lennék egyedül, de nem fogom beleélni magam ebbe a helyzetbe. Ismét rá nézek, mélyen a szemeibe, és hagyom, hogy meglássa azt a hatalmas ürességet a tekintetem mélyén, amit sosem tudtam elrejteni senki elől. Ahogy befejezi a szavait, mély lélegzetet veszek, és két kezem közé fogom finom ujjait, hogy érezze, nem akarom eltaszítani, de nem bízom benne. Mégis segíteni akarok nyújtani. - A segítséghez viszont elengedhetetlen lesz az erőd. Én vadász vagyok, és keresem azt, aki miatt Nathaniel vámpírrá vált, majd meghalt. Elment közülünk, és hidd el, bármennyire is szeretném, soha nem lelhetek megnyugvásra - ha már őszinte, akkor hadd legyek én is az. Hangom tükrözi szavaimat, nincs mögöttes tartalma. Nathaniel elvesztése óta nem találom önmagam, és nem tudom, mit is tehetnék, hogy visszatérjek ahhoz az emberhez, aki még akkor voltam, mikor a tanítóm még élt. Feloszlattam a kovenjét, de talán a régi tagok közül egy-egy hajlandó lesz ismét csatlakozni. - Őrült dolgot tettem azzal, hogy feloszlattam a kovent, de képtelen voltam Nathaniel helyébe lépni. Most viszont szeretném, hogy a régi tagok közül néhányukkal felvegyük a kapcsolatot, és felépítsük újra, amit leromboltam - igen azt hiszem ez lesz a megfelelő tett. Most, hogy részint felszabadultam, jöhet a többi teendő. Egyelőre képtelen vagyok foglalkozni Jensennel, inkább a jövőre koncentrálok. - Tudom, hogy túl nagy feladat, és nem akarok ekkora terhet rád akasztani - elengedem az eddig szorosan fogott kezeit, és hátrébb lépek. Valamiért meg kell tennem. Túlságosan őszinte vagyok a közelében, és ez nem tetszik. - Negyvenkét éves vagyok, és nem leszek fiatalabb. Valamikor be kell fejeznem, amit Nathaniel elkezdett... Úgy érzem, meggyaláztam az emlékét azzal, hogy tönkretettem hosszú évtizedek munkáját-sóhajtok, majd zsebre dugom a kezemet. Nem tudom, mit szól ehhez az egészhez, hiszen Nathaniel halálához is alig jegyzett meg valamit. Azt hiszi, hogy az élete így jó, pedig nem. Neki nem az emberek közt kellene segítenie rajtuk, hanem a sajátja közt, ahol hatékonyabb lehet. De nem fogok erőszakoskodni. Nem tűnik úgy, mint aki akarja ezt az egészet, de lehet, hogy rosszul látom. Már nem tudok semmit. HA nem akar ebben az egészben részt venni, akkor egyedül kell nekivágnom. Máshogy nem megy sajnos.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Szomb. Szept. 06, 2014 1:55 pm
I know you, beautiful eyes!
Christian & Elyse
Úgy érzem, mintha leszólna azért, amiért én nem élek a lehetőségemmel. De minden éremnek két oldala van. Elhiszem, hogy neki ennyire fontos mindaz, amit kapott az élettől, de nekem nem. Nekem más értékrendem van. Igen, érzem a természetet, érzem, ahogy nap mint nap hívogat, de ha nyugodt életet szeretnék, akkor kénytelen vagyok hátat fordítani mindennek. Nézem, ahogy rágyújt, és próbál… megnyugodni? Vagy csak összeszedni a gondolatait, fogalmam sincs. De most tényleg kicsit kellemetlenül érzem magam, és elesettnek. Csalódást okoztam, holott egyáltalán nem akartam. Segíteni szeretnék neki, de nem tudom, hogy ez jó ötlet-e avagy sem. – Nathaniel sokat segített nekem, de mindig is megrémisztett az, hogy bántani tudom az embereket. Hogy más, emberi lénynek fájdalmat tudok okozni. – fejemet lehajtom, hangom elcsukló. Túlságosan is érzelmes vagyok. Talán abban igaza van, hogy ha egy kicsit is kapcsolatba lépnék a természettel… akkor talán nem lennék ennyire érzékeny mindenre. Nem tudom, hogy belemenjek-e avagy sem. Aztán ahogy lehajtja a fejét előttem, tudom, hogy valami nagyon rossz dolog történt vele. Hogy kétségbe van esve, mert nem egy olyan személy jött el hozzá, akire számított. Aki gyakorolja a mágiát. Odalépek hozzá, két kezemmel megfogom arcát, majd felemelem, és egyenesen gyönyörű szemeibe nézek. Bátorítóan mosolygok, és csak remélni tudom, hogy nem fog ellökni magától. – Figyelj, nincs megoldhatatlan ügy. Segítek neked, mert ezt kívánod. Mert szeretnék neked segíteni. Elveszett vagy, s talán ha véghezviszed azt, amit elterveztél, megnyugszol, és képes leszel a dolgok jó oldalát nézni.- Értem itt arra, hogy nem feltétlenül rossz az, ha egy boszorkány nem használja ki az adottságát, mert normális életet szeretne. Nem tudom mi történt a szüleimmel, de abban biztos vagyok, hogy valamelyikük boszorkány volt, s talán ez okozta a vesztüket. Vagy csak ezért dobtak el maguktól. Nem tudom mi történt, de az már a múlt, és a múltat le kell zárni. – A halál megnyugvás, és békés. Nem szabad félni az elkerülhetetlentől. – kezeimmel még mindig közrefogom az arcát, talán így képes lesz a mondanom mögé látni. – 30 éves vagyok, de nem nézek ki többnek 20-nál. Sokáig akarok élni azért, mert segíteni szeretnék másoknak. Az én erőm ebben rejlik. – mosolygok rá. Ohh bárcsak ne lennének neki ilyen gyönyörű szemei, és ne varázsolna el ennyire. Megteszek bármit, amit kér, talán sikerül majd kikerülnöm a bűvköréből is.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Szomb. Szept. 06, 2014 1:06 pm
Elyse & Christian
it was magic, i don't know how
Egyszerűen nem tudok napirendre térni a felett, hogy csak úgy félredobta azt, ami. Ez nem ilyen egyszerű, ahogy ő mondja. A boszorkányság bennünk van. Itt él a lelkünkben, és az egész lényünket elragadja. Szükségünk van a mágiára, ahogy a természetre is. Nem hiszem, hogy nem érezné az összeköttetést a növényekkel, a levegővel és a földdel. Mintha hozzá tartoznánk. Innen ered a mágiánk. Persze ennek ellenére néha túlságosan is elragad a fekete mágia, de ezt nem akarom neki mondani. Amíg vele vagyok, eszembe sem jut, hogy használnom kellene. - Egyszerű? Egy boszorkánynak nem lehet más a lényege, mint az ereje... Bele sem tudnék gondolni abba, hogy elveszítsem a kapcsolatot a természettel. Képtelen lennék megtagadva az adományomat élni - kezdek bele a válaszba. Igen tudom, hogy el tudom ragadtatni magam, de Nathaniel óta, sőt még az előtt is, mikor felfedeztem, hogy mi vagyok, érdekelt. Tudni akartam, még többet és többet, hogy felkészült legyek. - A boszorkányoknak feladatuk van. Fenn kell tartaniuk az egyensúlyt a természetben. Ezt nem lehet csak úgy a fiókba dobni, mint valami mosott ruhát - hangom még mindig nyugodt, tekintetem viszont megtelik kérdésekkel. Egyiket sem mondom ki. Csak állok, és nézem őt, ahogy hátrébb lép, majd eszembe jut pár mondanivaló, de visszanyelve őket ismét beszélni kezdek. - Az emberek sebezhetőbbek. Előbb rettegnék emberként a haláltól, mint így, erővel felruházva. Nem véletlenül kaptam, élnem kell vele - lemondón sóhajtok, majd cigarettát halászok elő és rágyújtok. Hátrálok tőle pár lépést, majd egy pillanatra hátat fordítok. Túl reménytelennek érzem a helyzetem. Mint aki végleg elveszett. Nincs már kiút, csak meg kell próbálnom a legjobbat kihozni ebből az egészből. Legalább van itt egy háza. Vagyis nem itt él, ami igencsak megnehezíti a dolgomat. Mert nekem most itt kell lennem. Nem akarok belevágni addig semmibe, ameddig nem tudok egy valamit biztosra, így megfordulok, közelebb lépek ismét. Egész közel, hogy onnan nézhessek le rá. - Esetleg szándékodban állna használni az erődet? Vagy ne is erőltessem? Szükségem van valakire, aki képes nekem segíteni - kérdezem, s mintha kicsit sürgetővé váltam volna. Észbe is kapok, és hátrálok egy lépést. - Sajnálom. biztos idiótának gondolsz. Tudod amióta Nath el..meghalt és feloszlattam a kovent egyedül voltam. Képtelen vagyok megértetni magam másokkal - hajtom le a fejem, miközben mélyre szívom a füstöt. Nem tudom, mit tud a hallottakból, de remélem nem mondtam újdonságot neki...
Tárgy: Re: Lakatlan épület Szomb. Szept. 06, 2014 12:01 pm
I know you, beautiful eyes!
Christian & Elyse
Valami furcsa hang azt mondja nekem, hogy most kellene elmennem innen. De a vágyam, hogy mindenkin segítsek, nem engedi. Másrészről meg tudni szeretném, hogy miért én. Miért én hozzám ért el az üzenete. Mikor ideges lesz, bevallom, egy kissé megijedek tőle. Némely ember nem képes megérteni az én álláspontomat. Örülök neki, hogy különleges vagyok, de nem úgy szeretnék különleges lenni, hogy van egyfajta adottságom. Egyetlen egy varázslatot használtam, ami maradandó is, az az, hogy nem öregszem olyan gyorsan, mint egy normál ember. Sok mindent megéltem már, de félek, ha használom az erőmet akkor valakinek baja esik, abba viszont belehalnék. Nem az éltet, hogy másoknak rosszat okozzak, hanem az, hogy mosolyt csaljak az arcukra. Alig pár centire áll meg tőlem, fejemet hátra kell, hogy hajtsam, hogy belenézhessek szemeibe. Ilyen közelről még szebb szemei vannak. Képes vagyok elveszni bennük. Érzem, ahogy fülig elpirulok, és egy pillanatra el is felejtem, hogy miért is vagyok itt. Csak azokra a szemekre tudok gondolni, semmi másra. Hátrébb léptem, hisz nem tudtam tiszta fejjel gondolkozni, csak arra, hogy szeretném, ha megérintene. Nagyokat pislogok, majd kifújom a levegőt, és igyekszem összeszedni a gondolataimat. – Nem minden úgy történik az életben, ahogyan azt az ember eltervezte. – válaszolok neki kérdésére. – Az én lényegem, az én életem… másról szól. Nem gondoltál még bele, hogy mi lenne veled, ha nem lennél boszorkány? Mennyire egyszerű életed lenni? Ha nem kellene attól félned, hogy bármikor megölhetnek csak azért, mert más vagy? – hangom kedves, semmi rosszindulat nem hallatszik ki belőle, csak szimplán érdekel, hogy mégis mit fog rá válaszolni. Aztán mikor előveszi a nyakláncát, beugrik pár kép, de ahelyett, hogy bármit is mondanék, inkább csöndben maradok. Nem akarok belefolyni a Nathaniel dologba. Aztán olyan kérdést tesz fel, amire kikerekedik a szemem. Itt maradok-e vele? Legbelül tombolok, ugrándozok, mosolygok és nevetek, de kívülről csak annyi látszik, hogy mereven nézek rá. – Van itt egy házam, lakásom, nem tudom, hogy pontosan mi, mert még sosem voltam itt. – Sose éreztem késztetést, hogy megnézzem a hagyatékomat. Lezártam a múltat, és igyekeztem csak a jövőre koncentrálni.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Csüt. Szept. 04, 2014 9:10 am
Elyse & Christian
it was magic, i don't know how
A lány twkintete magával ragad, és egy pillanatra el is felejtem, hogy már rég bemutatkozott. Hirtelen engedem el a kezet, melyet eddig szorongattam, és visszateszem a zsebembe. Egyre csak őt nézem, miközben össze-vissza beszélek, mert nem tudom mindig érthetően kifejezni magam. Hiszen két évig alig szóltam valakihez értelmes szót. Sőt ha leszámítjuk a pincéreket, a pultosokat és a hotel recepciósait, akkor nem beszéltem semmit. Maximum varázsoltam. De semmi problémám nem volt ezzel a léttel, élveztem, hogy magam vagyok, és a magány teljesen magába fogadott. Eggyé váltam vele, és a része lettem. Jóleső érzés volt, hiszen mindent át tudtam gondolni, hiába volt ott a bosszú érzése. De mára már felejthető dolog, és tudnom kellene megbarátkoznom a dologgal, hogy Jens miért hagyott ott. El kellene fogadnom az ő oldalát is, de képtelen vagyok rá. Így pedig nem akarok, ilyen alapokra várat felépíteni. Erre nem épülhet semmiféle barátság, amíg így érzek. Ki tudja, mennyi idő alatt leszek képes megbocsájtani neki. Talán sosem, talán hamarosan. Azt nem mondom, hogy nem akarok vele találkozni, mert azzal hazudnék, csak azt tudom, hogy még nem leszünk újra barátok. - Gyönyörű név, pont mint a tulajdonosa - eresztek el egy erőltetett mosolyt, ami inkább egy rándulásnak felel meg. Nem vagyok otthon a bókolásban, de valamiért úgy éreztem ezt el kell mondanom neki. Jens az, aki pillanatok alatt leveszi a nőket a lábukról. Én csak akkor mondok szépeket egy nőnek, ha megfog bennük valami. Mikor elakad, kérdőn pillantok rá, hiszen tudni akarom, mi lenne a mondat befejezése, de megvárat, és kénytelen vagyok fel-alá járkálva várni a folytatást, ám amit mond, arra még én sem számítottam. - Hogy micsoda? - fordulok felé nem kicsit meglepve. - Hogy dobhattad el a lényeged? Ezt nem tudom elhinni - nem vagyok ideges, vagy számon kérő, egyszerűen fáj olyat hallani, ha egy boszorkány lemond az erejéről és a kiváltságáról. De nem lehet, hiszen akkor nem találtam volna hozzá. - Nem hiszek neked, hiszen akkor ez a lánc... - emelem ki az ingem alól a nyakláncot, amit valamiért Nathaniel adott minden tagnak. Az enyém Nathanielé mellett van, ami így elsőre talán fel sem tűnhet. - ...nem vezetett volna el hozzád. Érezned kell, hogy benned van és ki akar törni. Mégis miért döntöttél így? - kérdezem szinte alig hallhatóan. Ahogy a két nyakláncra siklik a tekintetem, egy pillanatra megremeg a hangom és a kezem is egyaránt. Egy egyszerű aranylánc, egy szétnyithatós NJ karcolattal rendelkező medállal. Az enyém ugyanaz, csak CL monogram van bele karcolva. Az, hogy nálam van egyet jelenthet, de nem állok olyan közel a lányhoz, hogy láthassa a medálban lévő monogramokat. - Lakhelyre lett volna szükségem pár hétre, és valakire, aki segít egy-egy varázslatban, de ezek szerint nekem kell segítenem neked... - gondolataim sebesen szállnak felé szavakká formálódva, miközben a nyakláncokat ismét elrejtem az ingem alá. A lehűlt medálok égetik a bőröm, pontosan a szívem fölött. Persze nem ténylegesen, de jelenleg hűvös érintésüket égető fájdalomként élem meg. - Nem akarná Nathaniel sem, hogy a régi koven egy tagja az ereje ismerése nélkül ki legyen téve minden támadásnak - jegyzem meg halkan, majd megállok, és elé sétálok. Alig pár lépés választ el minket, és így nézek a szemeibe. Biztos furcsának tart, de egyben emlékeztetem Nathanielre is, hiszen túl sok viselkedésformája rám ragadt. Szinte mintha belém költözött volna az évek során. Én magam aligha veszem észre, de Jensen is a fejemhez vágta. Olyan vagyok, mint Nath. Ellentmondást nem tűrő, egy vezető egyéniség. - Itt maradsz velem? Úgy értem nem ebben az épületben. A városban, legalábbis távol a francia negyedtől. Az veszélyes lenne neked - kérdezem. Tudni akarom, hogy hiába üzentem, vagy sem. Tudnom kell, hogy valaki segít, vagy én segíthetek neki. Kedves lánynak tűnik, ráadásul még nem menekült el a furcsa természetem elől. Kérdeznék én többet is, de nem teszem. Nem akarom elijeszteni, ha eddig még nem menekült el.
Tárgy: Re: Lakatlan épület Szer. Szept. 03, 2014 8:12 pm
I know you, beautiful eyes!
Christian & Elyse
Látom a meglepettséget az arcán, és be kell vallanom, hogy egy kicsit megijedtem. Talán nem engem várt, vagy én nem is tudom. De lehet inkább nem kellett volna idejönnöm, most teljes mértékben összezavart. Aztán ahelyett, hogy elküldött volna, a kezét nyújtotta felém, és bemutatkozott. Istenem, annyi év után végre megtudom a nevét. Talán most majd lesz lehetőségem megkérdezni tőle, hogy Nathaniel miért nem volt hajlandó bemutatni neki, vagy úgy.. alaposabban bárki másnak. Kezemet az övébe helyeztem, majd megráztam azt. – Szia Christian, én Elyse vagyok. – mosolygok rá, majd egy lányos kézrázás után – persze az én részemről – elvettem a kezemet az övéből. Hirtelen nem tudtam, hogy mégis mit mondhatnék, olyan hihetetlenül kellemetlenül érzem magam. Ráadásul a jelenlététől valamiért libabőrös leszek. Olyan érzésem van, mintha valami nem lenne rendben vele. – Igen, hozzám ért el az üzenetet. – mosolygok rá bátorítóan, bár fogalmam sincs, hogy miért vigyorgok mint egy idióta. – El kell mondanom neked, hogy én… - fejemet elfordítottam, vettem egy mély levegőt, majd a távolba meredtem. Eszembe jutott pár dolog a boszorkánysággal, tanítással kapcsolatban, és valahogy elszomorodom. Abbahagytam mindent, mert normális életet akartam élni, de mégsem tudok. Tudom, hogy van egy házam valahol a környéken, bár még sosem jártam ott. Érdekelt ez a téma, meg nem. Visszafordítottam a fejemet, és egyenesen gyönyörű szemeibe néztem. Jól öltözött volt, míg én jelen pillanatban csak egy farmer, topánka, egy átlagos fekete top, és egy vékony pulcsit viseltem. Hosszú volt az út, nem lehet mindig kiöltözni. – Boszorkány vagyok, de nem élek ezzel a lehetőséggel. Már nem. – komolyan nézek a szemeibe, és csak remélni tudom, hogy nem fog lehordani, amiért így eljöttem ide. Biztos nem egy olyan boszorkányra vágyott, aki nem tud semmit az egészről. - Sajnálom. De ha bármi másban tudok neked segíteni, akkor nyugodtan mond el. Ha tudok, segítek. Kérlek, ne haragudj rám ez miatt. - Hogy miért próbálom elérni, hogy ne haragudj rám? Nos, én mindig is ilyen voltam. Nem szeretek az embereknek csalódást okozni, teljesen mindegy, hogy kiről, vagy miről van szó. Tudok a vámpírokról, tudok a vérfarkasokról, de amíg engem kihagynak ebből, addig jó nekem, azt hiszem. Vagy én már nem is tudom, hogy mi a jó nekem.
† music: Skinny Love † note: Legközelebbi jobb lesz, szép szemű. † words: XXX
Tárgy: Re: Lakatlan épület Kedd Szept. 02, 2014 7:53 am
Elyse & Christian
it was magic, i don't know how
Kezdhetek elölről mindent. Az egész életemet egyetlen apró dolog köré építettem fel Nathaniel halála után, de ez a valami most kártyavárként omlott össze. A bosszúm hiábavaló volt, hiszen képtelen lennék megtenni ezt a legjobb barátommal. Így el kellett jönnöm. Együtt ittunk az utolsó estémen a városban, és be kell vallanom, hogy a legjobb estém volt immár két éve először. Feloldódtam, és végre ismét önmagamnak érezhettem magam. Nem az az idióta rideg valaki uralt, mint eddig. De most érzem, visszatér, hogy ismét maga alá temethessen. Őszintén, hagyni is akarom, hogy az a személy, akivé váltam végre ismét visszatérhessen, hatalmas kőfalakat húzva a lelkem köré. Hiszen Beth sem volt vevő rám. Oly kétségbeesetten kapkodtam a múltam apró kis szilánkjai után, hogy el is felejtettem, hogy a jelenben kell élnem. Egész eddig a múlt béklyója tartott fogva, és talán még most is így van, de már belátom, és elfogadom eme terhet. Kénytelen vagyok egy kicsit egyedül lenni, legalábbis majdnem egyedül. Hiszen kénytelen vagyok segítséget kérni. Tartoznom kell egy kovenhez, vagy legalább valakihez, aki elhiteti velem hogy nem vagyok egyedül. Bár, mikor egyre csak várok, kezdem feladni a reményt, hogy az üzenetem el is ért valakihez. Pedig mindent úgy csináltam, ahogy tanultam. Gyertya, üzenet, és persze a személyes tárgy. A nyaklánc, mely mindig itt függ a nyakamban. Elvileg az egykori koven tagjainak is volt hasonló. Reméltem, hogy nem hagy cserben a varázslat, de jelenleg feladtam. Végül csak elsétálok a bejárathoz, hátha onnan jön valaki, látok egy nőt, de nem hiszem, hogy ő lenne az. Így továbbra is a messzi távolt figyelem. Várok, de ahogy az első megérzésem igaztalannak bizonyult, úgy ül ki egy leheletnyi meglepettség arcomra, mikor megáll velem szemben ez a lány. - Hívtalak? Én nem hívtam senkit... Hacsaknem hozzád ért el az... - kicsit különösen hatok, mintha megőrültem volna. Valahol talán meg is történt legbelül, és a fertő emészti a lelkemet. - Christian vagyok - nyújtok végül kezet a lánynak, miután jól megnéztem magamnak. Szép, és látom a tekintetében, hogy mit is? Valamit, amiért érdemes tartani a szemkontaktust.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Lakatlan épület 
Egy élmény volt. 
Kíváncsi vagyok a legközelebbi találkozásunkra... 
. † words: XXX
