Elhagyatott épület

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Szomb. Nov. 30, 2013 8:34 am

Jensen & Jeremy

Ha megkérdezné valaki mit keresek ezen a helyen, nos elég hosszú választ tudnék adni. De talán jobb ha felelevenítem a dolgokat, mert magam se vagyok benne elég biztos, hogy jó helyen keresgélek. Néhány héttel ezelőtt egy szórakozóhelyen voltam és ott találkoztam egy vámpírral. Persze nem szó szerint találkoztam hanem megéreztem a jelenlétét mondjuk úgy a vámpírauráját. Nem messze a pulttól ült le egy asztalhoz ami igen távol volt a többitől. Ennél már nem is lehetne gyanúsabb. Csendben iszogattam és közben minden szavára vagy rezdülésére figyeltem. A tervem az volt, hogy amint készül elmenni, követem. És egy váratlan pillanatban megszabadítom az életétől. Hát persze, hogy semmi sem úgy alakult ahogy én szerettem volna. Követtem. Na, de nem számítottam arra, hogy sokkal rafináltabb mint azt először megfigyeltem. Én követtem vagyis azt hittem, hogy követem, de kiderült végig ő volt a nyomomban. A meglepetése mondjuk úgy áramütésként ért. Egy pillanatra megálltam, hogy felmérjem a helyzetet. Mint kiderült ez hatalmas hiba volt. A vámpíromnak elég volt ez a kis idő is ahhoz, hogy lecsapjon. Próbáltam egy karóval ledöfni, de hátulról szorította a nyakam majd megéreztem az ikerharapást. Mivel úgy vett vért, hogy küzdöttem a fájdalom elviselhetetlen méreteket öltött. Úgy tűnt nem csak kóstolóért jött. Minden csepp véremet kiakarta inni. Én nem akartam. Minél többet mocorogtam annál jobban fájt, de ez legalább tudatta velem, hogy még eszméletemnél vagyok. Belenyúltam a kabátzsebembe és megkerestem a karót amivel ma végezni akartam ezzel a szemétládával. Úgy vettem észre, hogy teljesen lefoglalja az ivászat. Nekem ez csak valamilyen szinten jó. Meglendítettem a kezem és egyenesen hátra a mellkasába mélyesztettem a karót. Vér fröccsent és amennyire csak lehetett erősebben nyomtam. Felszisszent majd egy cifra káromkodással kísérve elmenekült. Összeestem és próbáltam elállítani a vérzést. Letéptem az ingem ujját és azzal körbetekertem. Rögtönzött kötésnek megfelel. Ha azt hitte a vámpír ennyivel megúszta nagyon tévedett. Engem nem lehet büntetlenül letámadni az utcán. Nem egy egyszerű vadász vagyok. Hanem a VADÁSZ. Engem arra teremtettek, hogy végezzek egy Silas nevű halhatatlannal. Ez meg azt képzeli egy jót ihat a véremből majd egy karóval meg is ússza. Nem játszunk ilyet barátocskám. Szóval, hogy mit keresek itt éjszaka az erdőben?Nos, ŐT. Hetek óta a nyomában vagyok. Egyre közelebb kerülök hozzá. Már volt részem a köreiben is kérdezősködni. Igaz miután elmondták amit vártam tőlük mind meghalt. Volt köztük egy kölyök, fiatal vámpír úgy 14-15 éves forma. Sajnos meg kellett ölnöm. Járulékos veszteség. A vámpír az vámpír legyen akárhány éves. Megtudtam továbbá, hol szeret szórakozni, hol vonul el a napfény elől stb, stb. És most itt kötöttem ki. Sötét van és az orromig is alig látok. El kell jutnom az erdő túl oldalára ott van egy nos nem is tudom igazából, hogy mi, de segíteni fog. Elméletben a vámpír tanyája található ott, de ebben 30%-ig kételkedem. Ezt az információt egy olyan "barátja" mondta aki nem félt a haláltól és az utolsókig hallgatott. Az utolsó mondata volt az, hogy minek is kellett neki abba az erdőn túli épületbe tévednie ahol vámpírrá változtatta és szolgájává tette. Igazából nem akart segíteni, de megtette. Most pedig kereshetem ezt a kis elhagyatott épületet. Remélem, nem zavar majd meg semmi és nyugodtan végezhetek a vérszívóval.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Hétf. Szept. 30, 2013 6:12 pm

Anyu és Justice

Sosem szerettem másokat bántani, de főleg olyan női egyedeket nem, akikre úgy tekinthetek, mint édesanyámra. Igaz, hogy az előttem álló nő kinézetre nem lehet sokkal idősebb nálam – talán korban sem az – de mégis van benne valami, ami az sugallja, biztonságot és kényelmet tudna nekem nyújtani, ha a lánya lennék. A gondolat, hogy semmi sem köt hozzá, és az, hogy épp azon volt, hogy kioltson egy ártatlan halandó életét, elnyomja a sajnálatomat, tehát most azon vagyok, hogy minden erőmmel erre a két elképzelésre koncentráljak.
Vitriolos szavait a fülem mellett engedem el, ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy csupán felmérgelődnék, ha hagynám, hogy hatást gyakoroljanak rám. Nem lenne jó, ha magamra venném a gúnyos hangnemét és mondandóját, ugyanis ha frusztrált vagyok, meggondolatlanul cselekszem. Most egy élet forog konckán, és ha nem mentem meg a fél lábbal a sírban taposó idegen nőt, akkor elbukom a saját magamra vont küldetést és csődöt mondok. Inkább szem előtt tartom az ismeretlen vérszívót, minden mozdulatát figyelmesen szemlélem. Valami különleges érzés kerít hatalmába, és bár azon vagyok, hogy ne tulajdonítsak nagyobb jelentőséget neki, furcsamód nem tudok. Miért tűnik olyan ismerősnek az előttem álló nő? Mi az, aminek a birtokában van, és ami ilyen érzületeket ébreszt bennem?
Bár gyorsan cselekedek, az első golyóm nem találja el a célt. Emlékszem, hogy régen rossz hatással volt rám, ha nem találtam el elsőre a célpontot, azonban volt egy kevés időm megtalálni, hogy a kétségbeesés az ellenségem, mindig ellenem dolgozik és az a szándéka, hogy elbukjak.
- Nem hiszem… - felelek a kérdésére, miközben továbbra is a töltényeimmel kergetem. – Hanem tudom! – fejezem meg a mondandóm, hangom pedig határozottan cseng, sőt, egy másodpercre elgondolkozom azon, hogy vajon ez tényleg az én torkomból jött e ki.
A következő pillanatban elégedett, ámbár halvány mosoly jelenik meg az arcomon, amikor örömmel konstatálom, hogy az egyik lövedékem eltalálta a nő vállát… Tudom, hogy gyorsan kell cselekednem, mert a szer ne fog sokáig hatni rá kivéve, ha nem egy újszülött vámpír – azt hiszem, ezt az opciót kizárhatjuk.
Noha a következő kérdésében még a gúny legkisebb nyomát sem találni, jobban kiakaszt, mint az előző.
- Az enyémnek? – kérdem vissza, de nem azért, mert nem értettem, vagy hallottam, hogy tényleg ezt kérdezte e. Csupán ízlelgetem a kérdést, ezen kívül pedig arra vagyok kíváncsi, hogy komolyan gondolta e, amit kiejtett ajkain. – Semmit… - hatásszünetet tartok – de annak a nőnek – mutatóujjamat az alig lélegző testre szegezem, annak ellenére, hogy tudom, ilyet nem illik – majdnem elvetted az életét. Egy pillanatra sem gondoltál bele abba, hogy talán van egy lánya, aki otthon várja, és csalódott lesz, ha nem érkezik meg?! – fakadok ki, majd hátrasöpröm az arcomba hullott hajszálakat. – Látszik, hogy nincs gyereked – mondom halkan, hangomban meglapul pár gyönge fájdalomfoszlány, ami arra a gondolatra bújt elő, hogy a nő esetleges gyerekei anyátlanok maradhatnak.
A vámpírnő hangja visszaparancsoltat a jelenben, fejemet a haldokló halandó felé fordítom. Tényleg nincs vesztegetni való időm, gyorsan kell cselekednem. A pisztolyomat a padlón szenvedőre szegezem – pontosabban a hasára – és ujjam még háromszor meghúzza a ravaszt. Természetfeletti gyorsasággal felkapom a félig halott állapotban heverő nőt és kivonszolom a szobából. Nos, azt találtam ki, hogy messzebb helyre viszem, aztán visszajövök, hogy végezzek az ellenséggel.
Mivel sietnem kell, ezért kiugrom az épület egyik ablakból, majd az egy bizonyos fa rejtekébe helyezem a nőt. A tenyerembe harapok, majd az ismeretlen ajkaihoz tapasztom azt. Miután megbizonyosodom afelől, hogy elég vér van a szervezetében ahhoz, hogy meggyógyuljon, megparancsolom neki, hogy fusson kifelé az erdőből, és vissza se nézzen, ha pedig kiért, akkor felejtsen el mindent, ami vele történt egészen addig, hogy a rosszakarójával találkozott.
Ott hagyom a hölgyet, majd visszafelé indulok remélve, hogy a golyókban található bénító szer elég erős volt ahhoz, hogy mire visszaérek, ugyanott találjam a sötét hajú „démont”.

MEGJ.: Bocsi, hogy csak most, és bízom abban, hogy jó lett <3 Kölcsönvettem a betűtípusodat, remélem, nem baj :$

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Kedd Jún. 25, 2013 10:45 am

Justice && Zara

Nagy érdeklődéssel tanulmányozom a fiatal vámpír lány arcát. Sötét barna haja úgy omlik vállára, mintha most jött volna a fodrásztól. Kék íriszei kísértetiesen hasonlít valakijére. Tényleg nem ismerem őt? Ki ez a nő? Már pár hónapja itt tevékenykedek a városban, de még soha, ismétlem soha nem futottam vele össze a Mystic Falls utcáin. Most meg hirtelen itt, a semmi kellős közepén szembesülök vele? Azért.. ez már egy kicsit röhejes.
- Hmm.. - kicsit arrébb sétálok a testtől, és tekintetemmel végigpásztázom a helyiséget. Halandó nem lakja ezt az épületet, különben be se tudtam volna jönni, ahogyan ez a lányka sem. Habár, a ház állagát, ha figyelembe vesszük, rájövünk, hogy olyan ócska, koszos, és ápolatlan, hogy ennek már évtizedek óta nem volt lakója. Viszont a fekvése elég jó, azt meg kell hagyni. Az erdő kellős közepén, mindentől elzárva.. - Úgy tűnik valaki ma otthon hagyta a jó kedvét. Minek köszönhető ez a mogorva arckifejezés? - húzom tovább az agyát, és próbálok elrejteni egy apró mosolyt, de valljuk be őszintén, hogy.. képtelen vagyok rá.
Alig akad időm, hogy fölfogjam mondandóját. Túl gyorsan cselekszik, és felém szegezett fenyegető szövege még nem jutott el tudatomig. A szoba másik felébe rohanok, kikerülve a lövéseket. - Azt hiszed.. - suhanok, hajam a gyorsaság miatt leng mögöttem, a szálak már rég összekuszálódtak, de jelenleg nem ez a legnagyobb problémám. Túl kell élnem ezt a napot. Azért meg kell hagyni, elég jó ez a város. Évszázadok óta már nem volt

ennyire eseménydús a naptáram. Szeretem a veszélyt, mert olyankor az adrenalin körbejárja testemet, és nem hagy engem megnyugodni. Többet akarok. -, hogy le tudsz engem győzni? - fejezem be a mondatomat, és egy másodpercre nem figyelek oda, és a töltény felkaromba fúródik. Halkan felnyögök a fájdalomtól, és érzem, ahogy a verbéna gyorsan terjed el szervezetembe. Éget.. a fenébe. E két hét alatt hány vadász talált már meg? Vele együtt három, sőt e két esemény közül ketten csapatokban voltak. Mi a fene van evvel az istenverte várossal? Vonzza a vadászokat, vagy van egy hatóságuk, mely értesítik őket olyan helyekről, ahol hemzsegnek a vámpírok? - Mivel ártottam nyomorult életednek? - és még egy a hasamba. Térdre rogyok, kezeimet a hasamhoz kapom, miközben ajkaim egy nagy O betűt formálnak. Tehetetlenül érzem magamat, habár, ha közelebb mer jönni hozzám, talán addigra annyi erővel föl tudom magamat ruházni, hogy meg tudjam őt támadni. Ki tudja? - Mire vársz? Vess véget az életemnek. - nagy nehezen kipréselem magamból a szavakat. - Várj.. - elcsuklik a hangom, és mélyen beszívom véremnek keserves illatával teli levegőt. -, hallod ezt? A nő szíve egyre lassabban ver. Mit helyezel előre, a bosszút, vagy az életét? Még megmentheted őt, de ha elpocsékolod az időt, a Te lelkeden fog száradni. - kimutatom fogam fehérjét, és a vigyor az arcomon levakarhatatlan. Látszik, sőt süt róla, hogy lelkiismeretes, különben nem védené meg ezt a nőt. Ha igazam van, talán még élve is kijuthatok innen, ha tévedek.. hát a Pokol gyarapodni fog egy újabb átkozott lélekkel.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Kedd Május 21, 2013 1:15 am

Nem egyszer mondták már, hogy pocsék vadász vagyok, ugyanis bármennyire is próbálkozom, képtelenségnek találom csakis kizárólag az agyammal gondolkozni. Mindig hagyom, hogy az érzéseim is szerepet játszanak egy-egy gonosztevő kiirtásában, és miután kivégzem a bűnös lelkeket, muszáj valami okot kitalálnom, hogy miért öltem meg őket, amivel meg tudom majd nyugtatni magam. Régen, amikor még élő szív dobogott a mellkasomban és a meleg vér keringése tartotta harminchat fok fölé a testhőmérsékletemet, sosem gondoltam volna, hogy egy nap gyilkossá válok. Nem is annak teremtettem, véleményem szerint azok urai az érzéseiknek, az indulataik pedig az eget verdesik. Nos, én is nagyon mérgessé válok, ha azt látom, hogy egy ártatlan élet veszélyben van, viszont az is düh-t generál bennem, ha a magamfajtából ölök meg valakit. Azt kérdem magamtól, hogy milyen joggal veszem el a vámpírok életét, ha én is azt teszem, mint ők – az emberek életadó nedűjét iszom, csakhogy az én létem se vesszen el. Ha vér nélkül is jól működne a szervezetem, akkor megfosztanám magam tőle, azonban a legjobban talán attól tartok, ha megkísérelném, a vörös köd beborítaná az agyam, mérges lennék, amiért olyat kell tennem, ami nem szabad és a hév összekeveredne az éhezéssekkel, a kettő együtt pedig az őrület peremére kényszerítene táncolni majd. Nem akarok senkit sem bántani, nem viselném el, ha egy ártatlan ember halálát okoznám…
Épp elindulnék, amikor beszélgetést hallok meg. A szavak mellett egy épp hogy dobogó szív ritmusa társul, ami valamit beindít bennem. Elrugaszkodom a faltól, óvatosan felállok, majd egy pillanatra megállok, hogy ismét halljam a hangot. Figyelmesen lépkedni kezdek, viszont minél közelebb kerülök a suttogások forrásához, annál gyorsabban lépkedek. Bármennyire is igyekszem, még a legkisebb hang is kong a folyosón, így hát egy idő után nem is foglalkozom a figyelmes lépkedéssel. Inkább arra összpontosítok, hogy minél előbb találjam meg a haldokló szív tulajdonosát.
A nő vérének illata megbódít, de közben meg is ijeszt. Az adrenalin a véráramlásomba kerül, és olyan izgatottá válok, hogy ha ember lennék, akkor több mint valószínű, hogy elájulnék. Egy pillanatra az is megfordul a fejembe, hogy mi van, ha egy másik vadász van itt és ez csak egy csapda? Viszont a következő másodpercbe rájövök, hogy ez butaság, ugyanis csak nem rég érkeztem a városba, szinte senki sem ismer, ezen kívül semmi gyanúsat nem csináltam, esetleg olyat, amiből arra lehetne következtetni, hogy vámpír vagyok.
Amint a helyszínre érek, egy vámpírnő hátával találom szembe magam. Az illető épp táplálkozik, a keze között egy olyan nő van, akinek az élete hintaként egyre lassabban billeg, és bármelyik pillanatban megállhat. Nyelek egy nagyot, próbálom rejteni a némi félelmet, ami akkor születik meg bennem, amikor egy ilyen vagy ehhez hasonló helyzetbe kerülök.
Épp valami fenyegető mondaton gondolkozom, amivel elérem, hogy a vérszívó hagyja békén az ártatlan nőt, amikor az megszólal. A nevetése szinte bántja a fülemet, bár ez annak tudható be, hogy az imént láttam, ahogy majdnem végzett egy vétlen élettel. Más esetben egészen kellemesnek, sőt, szépnek is találnám a nevetést.
Felém fordul, íriszei furán vizsgálgatnak, az arcán mintha meglepettség rajzolódna ki. Homlokráncolva próbálok rájönni, hogy mit nézhet ennyire rajtam, azonban a hangja kizökken a fejben tett ok felsorolásból.
- Nem, de azt hiszem, nem is akarlak megismerni – válaszolok csípősen, majd lassan helyet változtatok. Csupán oldalra teszek pár lépést, hátha ezzel elérem, hogy ne nézzen ennyire. Kezd zavarba hozni, és egy kicsit megijeszteni. Nem szeretem, ha számomra ismeretlen emberek azt hiszik, hogy ismernek.
Az áldozat hangja arra késztet, hogy szegezzem rá a pillantásomat. Jobban megnézem az élettelen testet, és nem tudom miért, de eszembe jut, hogy akár az édesanyám is lehetne. Ő lehetne az új Dorothy, hisz a mostani már túl idős ahhoz, hogy a gondomat viselje.
A nő hangja ismét a jelenbe kényszerít. Íriszeim rá szegeződnek, nagy levegőt veszek. Meg kell mentenem a nőt, mielőtt a szíve felmondja a szolgálatot.
- Befejezem… - választok, hatásszünetet tartok, majd folytatom – de úgy, hogy véget vetek az életednek.
A csizmámba rejtett pisztolyért nyúlok, majd gondolkodás nélkül a nőre kezdem lőni a verbénás lövedékeket, miközben egyfolytában helyet cserélek, nehogy mögém kerüljön, és könnyűszerrel eltörje a nyakam, kitépje a szívem. Remélem, legalább az egyik eltalálja, lelassítja és megkönnyíti a dolgom. Legyen bárhogy is, amint úgy döntök, hogy elég vagy hiábavaló a lövöldözés, lerohanom és a közeli harccal próbálkozom meg. Közben pedig istenhez fohászkodom, hogy segítsen annak ellenére, hogy már nem az ő gyermeke vagyok, hanem az ördögé…

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Kedd Május 07, 2013 9:25 am

justice && zara

- Maradj csöndbe! - förmedek az előttem álló, úgy negyvenes éveiben lévő nőre. Pupillái kitágulnak, és szerencsére elnyerem figyelmét. Olyan nehéz mostanában a dolgom.. - Kérlek, ne adj ki semmilyen hangot. - simítok végig arcán, melyen alig látszik a kor múlása, és egy kedvesnek mondható mosolyra görbülnek az ajkaim. Kezem élettelenül hullik vissza az oldalamhoz, és tartom a szemkontaktust. Már nem nyöszörög, de még mindig hallom heves szívdobogását. Hallom, ahogy pumpálja a vért, melytől hamarosan meg fogom őt fosztani.

Zsebre vágott kézzel járom az erdőt, egymagamban. Kérded miért? Jó kérdés, magam se tudom. Simán megkaphatnék bárkit Mystic Falls utcáin, miért választom a nehezebb, bonyolultabb, s kockázatosabb utat? Hisz bármikor szembejöhet velem egy vadász, vagy..
Tekintetem felszalad az égre, de szerencsére csak félhold van.
Legalább a vérfarkasoktól nem kell tartanom. Nyilvánvalóan, tetszik nekem az adrenalin, amikor lecsaphatok egy ártatlan emberre, és nem kell egyből az igézést használnom rajta.

A falnak préselem testét, melyről már láthatóan mállik le a vakolat. Lehet, hogy megigéztem őt, de a félelmet az ég világon semmivel se lehet kiűzni valakinek a tekintetéből. De ettől is lesz olyan mókás.. Az esélytelen reménykedés miatt. A halála szélén van ez az illető, kinek biztosan vannak gyermekei, de magasról teszek rá. Egy emberrel kevesebb fogja szennyezni ezt a világot. Meg amúgy is.. pár évtized, és már MI fogjuk uralni a Földet.

Hátulról csapok le a nőre, egyik kezemet dereka köré fonom, míg másikkal a száját fogom be, megakadályozva őt a a segítségért való kiáltásra. - Ajánlom, hogy csöndben légy, ha nem akarsz itt rögtön meghalni. - hangom fenyegetően búg a fülébe, és egy egyszerű mozdulattal magam felé pörgetem. Elkapom kezeit, mielőtt bármivel is próbálkozna. - Ne. Hangoskodj! - artikulálom a szavakat, és közelebb rántom magamhoz. Már éppen készülök a harapásra, mikor lépteket hallok meg. - A fenébe. - morgom halkan, és eszembe jutott, hogy nem messze van itt egy épület, ami eléggé magányosnak tűnt, nem olyannak, ahol biztosan laknak. Idegesen kifújom a levegőt, és gyors léptekkel, magam mögött ráncigálva a nőt, elkezdek afelé indulni.

Az arcomat lassan vérerek hálózzák be, szemeim vörösen izzanak, szemfogaim átszakítva ínyemet a kétszeresükre nőnek, és kínzó éhség mar belülről. Vállainál ragadom meg a nőt, arcomat nyakába temetem, s mélyen magamba szívom fenséges illatát. Vajon milyen parfümöt használ? Átlyukasztom vékony bőrét, egy mellék vénát találok el, és mindenki tudja, hogy nincs finomabb az oxigén dús artériánál, melyben a friss vér kering. Majd legközelebb. A nő teste remeg, az ereje fogyatkozóban van, de nem állítom le magamat. Kell. Szükségem van még rá.. Egy másik illető szívdobogása zavarja meg meghitt nyugalmamat , veszek még pár kortyot, és hagyom, hogy az elgyengült nő a földre rogyjon. - Nem hittem, hogy van közönségem. A maradékért jöttél kuncsorogni? - kacagok, miközben letörlöm a szám széléről a vért. Érzem, hogy az illető vámpír, és mit utálunk a legjobban? Ha valaki megzavar minket a táplálkozás közben. Sarkon fordulok, és egy kísértetiesen ismerős fiatal lánnyal kerülök szembe. Homlokomat ráncolom, mikor próbálok rájönni, hogy ki is lehet ő. Bár annyit éltem már e világon, lehet, hogy csak szembe jött velem, s most látom őt viszont. - Ismerjük mi már egymást valahonnan? - biccentem oldalra a fejemet, úgy mérem tovább őt. A lassan letelepülő kínos csendet a nő halk nyöszörgése zavarja meg. Belerúgok a cipőjébe, hogy maradjon csöndbe, és visszakalandozik pillantásom az előbb említett vérszívóra. - Mire vársz? Vagy befejezed, vagy elmész.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Szer. Május 01, 2013 1:14 pm

Ahalandóknak vannak bizonyos szokásaik, amik sosem változnak meg. Egyesek a hajtincseikkel játszanak, ha idegesek, mások az ajkaikat harapdálják, én pedig? Egy olyan helyet keresek, ami pár órácskáig rejteket adhat. Kis korom óta ezt csinálom, és noha már élőhalott vagyok, még nem szoktam le erről a szokásról.
Sosem fogom elfelejteni azt, amikor valami felzaklatott az árvaházban és alig öt évesen menedékvárat kerestem a nevelőotthon kertjében. Az egyik magas fa tövében egy viszonylag nagyobb lyuk volt, ahol kényelmesen elfértem. Gyerekésszel egyáltalán nem furcsálltam, hogy arrafelé senki nem jár, sőt! Tetszett, hogy egyedül lehetek. Nem is gondoltam volna, hogy talán azért üres a kertnek az a része, mert tilos arra menni, főleg a gyerekeknek. Amikor végre lenyugodtam és jobb kedvre derültem, úgy döntöttem, hogy visszamegyek. Útközben azonban a tömérdek apácák egyikével találkoztam, aki gyilkos tekintetekkel méregetett, majd odalépett hozzám, megragadott a karomnál és felvitt a tisztelendő anyához. Emlékszem, hogy a nő azzal fenyegetett, hogy a pokol tüzében fogok égni, ha nem tanulok meg szabályok szerint élni. Aztán megparancsolta, hogy nyújtsam előre a kezemet, és amikor megtettem, egy vonalzóval hármat csapott a kézfejemre. Halk sírásba kezdtem, ami nem volt meglepő, hisz csak egy kislány voltam, aki úgy érezte, ég a bőre. A sebek később begyógyultak, de a helyükre egy pár kisebb heg maradt, ami az évekkel majdnem teljesen elhalványodott, de mégis ott maradt... Akárhányszor ránézek a kis csíkokra, eszembe jut, hogy mindig lesznek olyan emberek, akik erősebbek, mint én, így hát jobb, hogyha belenyugszom ebbe és megpróbálok a törvényeik szerint élni.
Halvány gőzöm sincs, hogy merre megyek, nem tűztem ki céljuk semmit, mindössze találni szeretnék egy csendes helyet, ahol egy időre elbújhatok. Muszáj gondolkoznom, ki kell eszelnem, hogy mit teszek, ha Alex nem tartja be a szavát, és a bosszúvágytól vezérelve mégis megpróbálja bántani anyát, miután megtaláltuk. Eddig semmi gyanúsat nem tett, úgy cselekedett, ahogy Franciaországban megígérte. Azonban most, hogy itt vagyunk, ilyen közel ahhoz, hogy valóra váljon az álmom, félek, hogy minden reményem egy másodperc alatt szétfoszlik és kiderül, hogy a testvéremet félreinformálták és édesanyánk nem ebben a városban tartózkodik. Nos, ha így is lenne, azt hiszem, nem indulnék rögtön tovább a keresésére, először adnék magamnak egy kis időt felépülni a kisebb traumától. Ez csak azért szükséges, mert sokkal könnyebb újult erővel nekilátni a szinte megvalósíthatatlannak látszó célnak.
A gondolataimból egy régi épület zökken ki. Halványan elmosolyodom, amikor felébred bennem a siker érzése, majd szétárad a testemben.
Elhagyatott, csendes, régi…
A három jelző, ami a tökéletes rejteket karakterizálja, egyből eszembe jön, amikor az építményre pillantok. Egy ideig csak nézem, azon gondolkozom, hogy milyen épület lehetett, majd amint elég bátorságot veszek magamra, a bejárata keresésére indulok. Amikor azonban megtalálom, szembesülnöm kell azzal, hogy zárva van. Mivel nem szeretném, hogy bárki is megtudja, valaki errefelé járt, ezért körbenézek, csak hogy bebizonyosodjak afelől, hogy egyedül vagyok, majd miután semmi életjelent nem észlelek, felugrok és az épület egyik ablakán mászok be.
Bent minden poros, nagy kosz uralkodik, a fából készült ajtók és egyebek pedig korhadásnak indultak. A levegő fülledt és egy kicsit rossz a szaga, annak ellenére, hogy az ablak ki van törve.
Beljebb lépek, szét szeretnék nézni, hogy megtalálhassam a számomra legjobb helyet. A második épület egyik lakása tökéletesnek bizonyul, így hát leülök az egyik hálószoba ablaka alatt, majd nagy levegőt veszek. A kezem a kis táskámra csúszik, amiben egy levél van. Eszembe jut, hogy indulás előtt elfelejtettem ellenőrizni, tényleg bent van e, ezért rögtön meg is teszem. Kiveszem a borítékot, hogy lássam, valaki nem nyitotta e ki korábban. Amint megbizonyosodom róla, hogy a tasak érintetlen vissza is teszem. Azért fontos számomra a levél, mert Alexnek írtam. Mindig magammal viszem, amikor vadászni megyek. Azt remélem, hogyha valamilyen okból bajom esik, valaki megtalálja a küldeményt és eljuttatja az ikertestvéremhez.
A falnak dőlök, és azon gondolkozom, hogy merre induljak ezután. Alex szerint a városban sok az olyan vérszívó, ami gondolkodás nélkül, annak érdekében, hogy eloltsa a vérszomját, képes egy csepp bűntudat nélkül embereket gyilkolni. Vajon melyik bárban vagy szórakozóhelyben szerzik meg az itteni vámpírok a vacsorájukat?

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Hétf. Feb. 04, 2013 2:18 am

Talán a véletlen, talán a sors keze... talán a szellemek.
Nem tudom mi vezetett, de most itt vagyok. És itt van ez a lány is. Hibrid. Ő is a fiam egyik játékszere... áldozata. Nem is tudom, melyik lenne a jobb szó rá. Valószínűleg már hallott rólam, viszont még nem tudja a nevemet. Vajon mit fog szólni, ha rájön, hogy az a személy áll előtte, aki a teljes fajtáját le akarja törölni a Föld színéről? A szörnyeteg, aki megalkotta a vámpírokat akkor rég. A kegyetlen anya, aki eljött, hogy saját gyermekei életét vegye el.
Tudom, hogy tekintenek rám mások. Egy más helyen, egy másik időben, más körülmények között képes is lennék rá, hogy megértsem őket. De most mindez nem számít. Nincsenek kétségek. Nem lesznek hibák. Ezúttal befejezem! Nem tart már soká, és bevégeztetik.
- Sejtettem, hogy hallottál - bólintok. Arcomon halvány mosoly.
Nem leszek erőszakos. Nem. Először próbálkozzunk a szavakkal. Bár ő is fiatal még. Talán egyidős lehet Caroline-al. Ő sem vágyhat jobban arra, hogy saját gyilkosát segítse. Mert végül ez leszek én. Minden vámpír... minden hibrid végzete. Kegyetlen hóhér. Szívtelen szörnyeteg.
Eszközökre mindig szükség van. Persze fontos a terv is. A terv, ami ezúttal hibátlan lesz. De valószínűleg hasznos lenne, ha állnának mellettem néhányan. Vannak lehetőségeim. Mindenképp el tudnám érni, hogy azt tegye, amit akarok. De miért cselekednék így?
Talán hallott rólam történeteket, de még nem találkoztunk. Minek ijesszem meg rögtön, amikor néhány jól megválogatott szónak néha sokkal nagyobb hatalma van? Ki tudja, ő talán épp úgy vágyik megszabadulni Klaustól, mint én arra... hogy végre befejeződjön ez az egész.
Ki akar önként rabláncot a nyakába? Ki akarna önként mást szolgálni?
Az átok, aminek sosem lett volna szabad megtörnie. Azt hittem, mindenre gondoltam. A hasonmásnak meg kellett volna halnia. Akkor pedig nem lett volna a vér... De már mindegy. Ezt nem tehetem meg nem történtté. Viszont igazából nem is számít. Bármit tesznek is majd a gyermekeim, ezúttal már nem állhatnak az utamba. Ha pedig ők meghalnak...
Mindenki más is meghal. Mindenki, aki tőlük származik.
- Én egyszerűen csak nyugalomra vágytam[ – adok választ végül a kérdésére. - Ilyenkor szeretek az ilyen helyeken sétálni. A csend mindig segít benne, hogy kiszellőztethessem a fejem. Néha bizony jól jön, ha egyedül lehet az ember. Távol a figyelő szemektől.
Az arca... a reakciói... annyira árulkodóak.
Fiatal, azonban az átélt és megtett szörnyűségek már örökre beleégették magukat a lelkébe. Ellopták az életét. Hibriddé tették. Feltétel nélküli engedelmességre ítélték. Szimpátia. Sajnálat. Igen, érzem őket. De ez mit sem változtat azon, hogy a végén ennek a lánynak is meg kell halnia.
De talán még nem most. Kaphat még egy kis időt.
- Az attól függ – felelem végül eltűnődve.
Ó igen gyermek, fogalmad sincs róla, mennyire hasznos lehetsz még nekem.
Igaz, nem áll olyan közel hozzájuk, mint például a drága Caroline, de attól még koránt sem haszontalan. Néha a váratlan szövetségesek jönnek a legjobban. Persze ő kötve van a fiamhoz, de ez olyan dolog, ami ellen lehet tenni. Talán még üdvözölné is. Igen. Valószínűleg.
Talán az is elég lenne, ha megígérném a dolgot.
Mert végül, akár megszabadul a fiam parancsaitól, akár nem... mindenképpen a halál vár rá. Senkinek sem jár kegyelem. Bármennyire borzalmasan hangzik is ez, így kell lennie. Amíg léteznek, sosem állhat helyre az egyensúly. Erre az áldozatra... szükség van.
Az én hibám. Az én bűnöm. Az én kezeim mocskolja majd ezrek vére.
- Igen. Hallottam már róla. Sőt, ami azt illeti, sokkal jobban ismerem, mint te - tartok egy kis szünetet, mielőtt a lényeget is közölném vele. - Niklaus a fiam. Én Esther vagyok. De ne félj, most nem azért vagyok itt, hogy ártsak neked. Egyszerűen én is csak... nyugalomra vágytam. Ahogy már mondtam is. Feltételezem, hogy már hallottál rólam.
Karjaim összefonom a mellkasomon. Elgondolkodva fürkészem a lányt.
A hallottak alapján borzalmasan gyűlöli a helyzetet, melybe kényszerítették. De ez vajon elég hozzá, hogy mellém álljon? Persze a kötelék... az egy probléma. De lehet tenni ellene. Itt most leginkább az számít, hogy ő... hogyan döntene.
Valószínűleg hallotta már a nevemet. Tudja, hogy mik a szándékaim. Ezek után vajon képes lenne mégis a segítségemre lenni? Vajon ehhez is eléggé gyűlöli Niklaust?
Mert ha nem... akkor más eszközökkel folytatódik majd ez a beszélgetés.
És rá nézve az igazán kellemetlen lesz.
- Mi lenne, ha beszélgetnénk? - vetem fel a lehetőséget. - Úgy látom, a fiam jelenléte az életedben számodra... nemkívánatos. Bármit megtennél? - kérdezem korábbi kirohanására célozva, hogy ő bizony bármit megtenne, ha megszabadulhatna Niklaustól.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Vas. Feb. 03, 2013 11:53 am

Selena & Esther & the solitude

Egy nálam jóval idősebb nőt pillantottam meg. Valőszínüleg a 30-as, 40-es éveiben járhat,bár itt sosem lehet tudni.
– Nem ijesztett meg, hallottam hogy jött.- fordultam felé. Ismerős volt valahonnan. Talán már láttam valahol. De lehet, hogy csak keverem valakivel.
– Magát is megbántották, vagy csak magányos, hogy ide jött, ahol a madár se’ jár?- Ő vajon miért jött? Ő is összeveszett valakivel? Vagy hasonló szörnySűségeket követett el mint én? Elsőre kedves nőnek tűnt, de az is lehet, hogy idegbeteg sorozatgyilkos… Itt Mystic Falls-ban senki nem olyan, mint amilyennek látszik. Akit a barátodnak hiszel, rövid időn belül hátbatámadhat, akiről meg azt hiszed, hogy a legnagyobb ellenséged, valójában nem is ártana neked. Én is ilyen vagyok. Első ránézésre kedvesnek, barátságosnak tűnhetek, de belül valóságos szörnyeteg vagyok. Viszont én sem vagyok sziklából, éppen ezért néha nálam is eltörik a mécses, ahogy mondani szokták. Feltűnt, hogy a nő eléggé furcsán méreget engem. –Szeretne tőlem valamit?- kérdeztem meglepetten. Talán tervez valamit? Valamit, amihez jól jöhetek neki? Talán bosszút akar állni valakin, vagy valakiken? Hát akkor egy cipőben járunk, mert én is bosszút akarok állni valakin, akin sajnos nem lehet. Nem lehet, a rohadt kötelék miatt. Igen, Klausról van szó. Legszívesebben elmenekülnék, vagy kinyírnám magam jelen helyzetben, így ha kellek neki valamire, ha nem, elkezdtem neki beszélni, és csak úgy dőltek belőlem a szavak:
- Mondja, hallott már Klaus Mikaelson-ról? Félig vérfarkas, félig vámpír lényeket kreál. Engem is azzá tett, és kénytelen vagyok őt „szolgálni”, egy úgynevezett kötelék miatt. Már számtalanszor próbáltam fellázadni ellene, de nem tehettem. Bár lenne rá valamilyen mód, hogy megszakítsam ezt a rohadt köteléket, én bármit megtennék. Érdekli magát ez egyáltalán? Hát persze, hogy nem. Én megértem. Néha legszívesebben fejbe rúgnám magamat.- Hátat fordítottam neki, és az egyik ablakhoz mentem, ahol a fejemet az ablakkeret helyének döntöttem, majd a körülöttem levő tájat kémleltem. Sivár volt, elhagyatott, és magányos…

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Szomb. Feb. 02, 2013 5:25 pm

Szörnyeteg. Gonosz. Kegyetlen. Saját gyermekei vesztére törő démon. Ó nem áltatom én magamat. Tudom, hogy minek hisznek mások. Ha a körülmények nem kényszerítenének erre, sosem tenném ezt. Mindannak ellenére ami történt, én még mindig szeretem a gyermekeimet. Ez azonban semmin sem változtat. Veszniük kell! Pusztulniuk kell! A teljes fajnak el kell tűnnie!
Régi bűnök árnyéka messzire vetül. Nincs ennél nagyobb igazság.
Talán.... talán egy más időben, egy másik helyen lehetőségem lenne rá, hogy... másképp cselekedjek. Most viszont már nem számít egyetlen érzés sem. Nincsenek kétségek. Nem inoghatok meg. Annak idején elkövettem egy hibát... súlyos bűnt, és most mások fizetnek meg érte. Én ezer éven át fizettem. Súlyos büntetést róttak rám a szellemek. Egyesek talán azt hiszik, hogy pusztán bosszú vezérli minden tettemet. De nem. Ez nem igazán. Nem akarok csak azért szenvedést okozni, mert nekem szenvednem kellett. Nem. Hiszem, hogy valóban el kell pusztulniuk.
Túl sok vér. Túl sok könny. Túl sok halál.
Túlságosan sok szenvedés.
Elhagyatott, romos ház. Nyugalom és béka. Tökéletes hely a gondolkodásra, a tervezgetésre. Egy hely, ahol nem láthatnak meg illetéktelenek. Ahol nem lephetnek meg olyanok, akik társaságára most egyáltalán nem vágyom. Mostanában szívesen járom a város körüli elhagyatott helyeket. Szeretem a csöndet. Jót tesz a magány.
Persze rejtőzködni nem áll szándékomban. Nem lesz bujkálás, nem lesz árnyékok mélyén lapulás. Visszatértem a városba. Bevégzem végre... helyrehozom azt a régi hibát. Korábban megállíthattak. Gátat szabhattak a terveimnek, de most nem lesznek képesek rá. Elfogyott a szerencséjük. Nem halogathatom tovább ezt a dolgot. Ideje, hogy végre véget érjen.
A magány, a csöndes töprengés azonban hamar véget ér. Úgy látszik, más is hasonló célra választhatta ezt a helyet. Egy lány... nem ember, hiszen hamarabb megérzi a közeledtem, mint hogy megpillanthatna. Fiatal, még húsz éves sem múlt el. Nem tartozik a körülötte lévő világba. Az általam szabadjára engedett sötét hatalom már kiragadta onnan. De vajon...
Ő mire vágyik? Tudja-e vajon, hogy ki vagyok én?
Vagy egyszerűen csak még túl fiatal... valaki aki állandóan harcra, kalandra vágyik. Talán nem is baj, hogy a sors véletlenül az utamba vetette őt. Nem tudom, hogy kicsoda. Még egyszer sem találkoztam vele. De ez semmit sem jelent... semmin sem változtat.
Mindnek el kell pusztulnia. Minden vámpírra, minden hibridre a halál vár... Gyermekeim, drága gyermekeim, rátok is a vég vár. Már akkor rég erre ítéltelek benneteket. Nem lehet más út. Nem végződhet másképp. Hibáztam... ezt a hibát pedig ideje kijavítanom.
- Bocsáss meg – szólalok meg végül. Halvány félmosoly arcomon. Aki nem ismer, nem láthat bennem semmi fenyegetőt. De persze... a hírek már terjednek. Ha hallott is róla, hogy milyen céllal érkeztem a városba, nem tudhatja, hogy pontosan hogy nézek ki. Talán nem fog megártani, ha elbeszélgetek vele. Talán... talán rá lehet beszélni, hogy segítsen. Ha pedig a szavak nem hatnak, hát más eszközökhöz is nyúlhatok. - Csak nem megijesztettelek?
Látom a könnyek nyomait az arcán, hiába igyekezett letörölni őket. Valami baja van... probléma... ami talán még könnyebbé teszi majd a dolgomat. Elvégre nem lehet mindenki bátor... nem lehet mindenki hűséges. Lehet, hogy ő pont hajlik majd a jó szóra.
Vagy az erőszakra.
Egy másik világban, egy másik helyen... talán még az is érdekelne, mi történt vele. Ha más lenne a helyzet, törődhetnék... De most... itt, ebben a városban mindenki ellenség.
Mindenki, aki nem halandó.
A szemükben én vagyok a gonosz. A szörnyeteg. Eljöttem, hogy ellopjam az életüket. De valójában ők azok, akiknek nem kellene létezniük. Bár igaz, hogy ebbe a világba már én sem tartozom bele. Már hosszú, borzalmasan hosszú ideje.
Ha vége lesz... én is távozhatom.
Ismét. Ezúttal örökké.
Talán megbocsátanak.
Talán békére lelhetek.
Bár nem érdemlem meg.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Szomb. Feb. 02, 2013 11:05 am

Selena & Esther

Mystic Falls… Jó és rossz élmények egyránt kötnek ehhez a városhoz. Jó érzések azért, mert itt éltem le az eddigi 17 évemet, boldog, szerető családban. A rossz emlékek viszont, sajnálats módon többségben vannak. Itt lettem először szörnyeteg, amit egyáltalán nem akartam, idővel azonban megbékéltem a gondolattal. Évekkel később aztán itt lettem félig farkas-félig vámpír hibrid, Klausnak köszönhetően, de a kötelék miatt nem lázadhattam fel ellene. Pincsikutyaként kell követnem őt, az idők végezetéig. Ezek jártak a fejemben, miközben a külvárosi elhagyott ház romjai között üldögéltem. Aztán hirtelen könnye gyűltek a szemem sarkába, mert eszembe jutott egy pár nappal ezelőtti vita, ami nem sokkal az után történt, hogy visszajöttem a városba:

-Hogy merészelted? Hetekre, hónapokra tűntél el, és még csak nem is szóltál, hogy elmész!- üvöltött rám a nagynéném. – Végre hazaérek sok idő után, erre így köszöntessz?- bosszantott, hogy így bánik velem.
– Felhívhattál volna! Tudod mennyire aggódtam?- egy csepp nem sok, annyi aggodalom nem volt az arcán. – Ha annyira aggódtál, megkeresehettél, vagy lagalábbis felhívhattál volna!- rivalltam rá. Ha valaki ebben a helyzetben mérges lehet, az én vagyok, amiért így bánik velem.
– Anya, Selenának valószínűleg meg van rá a saját oka, hogy miért volt ilyen sokáig távol.- szólt közbe Christian, az unokatestvérem, akit mindig is bátyámként tiszteltem. Egyedül ő tudta, hogy annak idején Klaus hibridet csinált belőlem, és hogy azért mentem el, hogy elvégezzek neki egy kis piszkos munkát. Tudott a köteléről is, és teljesen megértette a helyzetemet.
–Christian, te ebbe ne szólj bele!- ordított rá Chris-re is, és folytatta volna, ha én közbe nem szólok.
– Vivienne, Chrisnek igaza van! Olyan dolgokat éltem át, olyan helyeken jártam, és olyan szörnyűségeket követtem el, amiket te álmaidban sem tudnál elképzelni!- most már én is üvöltöttem. Régen ittam már vért, é most itt állt előttem két hús vér ember.
– Én most megyek.- jelentettem be, majd kiléptem a házból, és eltűntem az éj sötétjében…

Letöröltem a könnyeimet, és épp menni készültem, amikor lépések zaja ütötte meg a fülemet.
– Ki van ott?- remélem, valami természetfeletti lény, úgyis régeny bunyóztam már egy jót, és ez most épp kapóra jött.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Kedd Jan. 15, 2013 3:39 pm

That's our arrangement

- Nem. – elég volt a jó kislány szerepből. Nem engedi, hogy tovább haladjon a varázslat amíg nem kapnak rendes, kielégítő válaszokat.
- Azért kerestünk fel, mert épp annyira gyűlölöd Klaust mint mi. Válaszokat akarunk. – terem a férfi előtt és csapja a falnak. Ám az hiába kezdi el használni erejét.
- Elfelejted varázsló, hogy nem te vagy az egyedüli aki gyűlöli őt. – a lépések alapján, a vendég akiről Hazel sem tudott mindjárt leér. Boszorkány volt ő is, Ava egy olyan ismerőse aki régen a legközelebbi barátja volt.
- Sajnálom Zachary. – Veronika hangja élesen hasít bele a feszült csendbe. Ava elereszti a varázslót. Nem fognak úgy ugrálni ahogy ő fütyül. Igaz a nő nem puszta segítségként érkezett. Tartozott Avanak amiért az nemrégiben megmentette Veronika húgának életét. Ebben a világban még egy olyan megkeseredett de alapvetően még jó lélek is mint Ava tudta, hogy mindennek megvan a maga ára és következménye. Veronika most rótta le a tartozását azzal, hogy jelen volt, figyelt és megakadályozta, hogy Zach használhassa az erejét. Nem bántotta a férfit egy pillanatra sem de a varázslata megakadályozta abban a férfit, hogy fájdalmat okozzon a két vérfarkasnak.
- Én is ugyan úgy holtan akarom látni Klaust mint te. – fordult Veronika Zach felé. – De ennek még nincs itt az ideje. Ha így lenne akkor a boszorkányok mind Esther mellé álltak volna, függetlenül az egyik Benett halálától. Én nem tudom elvégezni a varázslatot. Ezért van szükség rád. De tudnunk kell, hogy nem-e fizetünk nagyobb árat mint szükséges. – pillantott végig Veronika a gyertyákon és az asztalon heverő holmikon.
- Segíteni fognak ha összefogunk. – fejezte be monológját mire Ava is arrébb lépett, nem jelentve több veszélyt a férfire. Hazel felé fordult.
- Sajnálom, hogy nem szóltam róla. Te azonban így is elég magabiztos vagy. – adott magyarázatot az eltitkolt boszorkányról.
- Szóval, mit kérsz cserébe Zach, hol a hátulütője ennek az egésznek. Nem akarok arra ébredni, hogy te hozzád kötődünk. – jegyzi meg csendesen és ebből a férfi is rájöhet; Ava már nem egyszer forgatta le a fejében, hogy mire képes a boszorkány az erejével.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Hétf. Jan. 14, 2013 6:22 pm

Ava & Hazel & Zach

A makacsabbik farkas elindult felém, de a másik rögtön megállította. Nem is annyira buta, mint én azt gondoltam.
- Haha... - nevettem el magamat. Eddig tartott a nagy bátorságuk. - Látom még mindig nem mértétek fel a helyzetet.. - nézek rájuk lenézően. - Egy olyan helyen vagyunk, ahol száz boszorkányt öltek meg, az összes szellem itt van, ez pedig hatalmas erőt ad. Ez a varázslat kicsit sem megerőltető. - fejezem be, s kaján vigyor ül ki a szám szélére.
A táskámból egy zacskót húzok elő, aminek a fele vérrel van tele. Természetesen ez nem akármilyen vér, ez Klaus ereiből származik. Nem akartam használni egy cseppet sem belőle, csak akkor amikor eljön az az este, amikor végre megölhetem. Igaz attól még mindig magamnál tartom, mert sosem tudhatom mikor veszem hasznát.
- Ezen kívül, s a kezedben lévő szerkezeten kívül másra nincs szükség. - mutatok Hazel kezében lévő iránytűre, majd elindulok a két vérfarkas lány felé.
Két lépés van köztünk, majd a kezem egyenesen előre kinyújtom, így jelezve, hogy tegyék bele az iránytűt. Még mindig bizonytalanul, nem bízva bennem, de belekerül a markomba. Hátat fordítok és diadalittasan indulok el az asztalhoz, ahol a varázslatot szeretném elvégezni.
Ismét hallom a boszorkányok hangját, aminek most nem örülök. Megvannak ennek a helynek az előnyei, de a hátrányai is. Az előbbi, hogy bármikor, bármennyi energiát szívhatok magamba a halott lelkekből. Az utóbbi pedig, hogy ezek a lelkek meg is akadályozhatnak a varázslásban, ha szerintük nem tartom fent a természet egyensúlyát.
- Természetesen a feladatot nem csak úgy, jó szándékból csinálom, igaz erről majd később. - bököm oda nekik, majd újra leülök az asztalnál lévő székhez.
Mielőtt elkezdeném a rám bízott munkát a pincében lévő gyertyákat meggyújtom, amit nemrég vettem észre, hogy itt vannak. Ezáltal több fény lesz, valamint, ha a boszorkányok megpróbálnának megállítani legyen honnan erőt szívnom...

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Vas. Jan. 13, 2013 5:09 pm

Ava & Zach & Hazel

Az életemmel játszadozok? Naná. Klaus bármelyik percben elkaphat, vagy utánam küldheti az egyik nyomorék hibridjét, hogy maga elé hurcolhasson. Nem tudom minek akar még több hibridet kreálni, de tudom, hogy rengeteg fajtársam retteg, s fülét-farkát behúzza, s menekül. Ha mindannyian ezt csinálnánk mi jó születne abból? Semmi! Pont ellenkezőleg, Klaus egyenként meg tudna minket kaparintani, és a végén kihalnánk. Ezért kell felvennünk ellene a harcot, mert különben esélyünk nincs. Ha elég „tökösek” vagyunk hozzá, talán találhatunk egy kiutat, s legyőzzük őt egyszer s mindenkorra.
- Az iránytű? – kérdezek vissza, és előhalászom a zsebemből. Épp készülök felé nyújtani, mikor Ava elgátolja az utamat. Lepillantok rá, és kérdőn felszalad a szemöldököm. – Mi van? – nem vagyok éppenséggel jó kedvemben, igazából már túl szeretnék esni ezen az egészen, hogy aztán otthon testemet a meleg kádba tudjam áztatni. Elmagyarázza, és őszintén bevallom, hogy meg vagyok elégedve vele. Erősen markomba szorítom az iránytűt, és a boszorkányunk felé fordulok. Oldalra biccentem a fejemet, és úgy meredek rá.
- Igaza van, Ava-nak. Neked mi jó származik ebből? Hisz tudjuk.. mindennek ára van. – közlöm sejtelmes hangom, és még mindig nem lazítok a szorításomon. – Mi kell a varázslathoz, s ugye nem veszélyes ránk nézve? – kérdem és hátrálok egy lépéssel. Nem menekülök, inkább csak egy távolságot szeretnék magunk között tudni, hogy legyen időm támadni.
- Meg van minden hozzá? Nem kell valamilyen különleges bájital, vagy nem is tudom mi? Elvégre nem közöltük veled, hogy mi a tervünk.. – vonom meg a vállamat. Ha át akar verni minket, akkor nagyon, de nagyon meg fogja bánni! Nem vagyok rosszba a boszorkányokkal, sőt még soha nem ártottam egynek, de talán itt az ideje, hogy elkezdjem.. Hálásan nézek Ava-ra, és az arcom a köszönetet sugallja. Az ember csak ritkán láthat engem, amint ilyen jó kedvemben vagyok. Talán egyszer egy évben, nem tartom számon. Ha ő nem lenne itt, én habozás nélkül átadtam volna az iránytűt.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Vas. Jan. 06, 2013 2:45 pm

Hazel & Zachary

- Pedig kellene. Egy boszorkány már csak a gondolatával is szétrobbantja a fejed. – válik hirtelen hideggé a hangja. Valóban nem voltak barátok, ezért nem is vette jó néven, hogy a másik hülyének nézi, arról nem is beszélve, hogy túl erősnek hitte magát. Ebből arra következtetett, hogy vagy nem volt még dolga boszorkánnyal vagy szimplán nem tudta, hogy milyen erővel is rendelkeznek. A természet szolgálói voltak csak kissé másképp mint a vérfarkasok. Ő, Hazellel ellentétben megtartotta a három lépés távolságot, a legutolsó kívánsága lett volna, hogy még azelőtt kezdjen el vadászni rá Zach, mielőtt beteljesülne a vágya és hibriddé válna. Kötve hiszi, hogy Hazel és Zach ki fognak jönni, lévén mindkettő makacs és akaratos személynek látszik de nem szól egy szót sem. Nem is érdekli, csak az, hogy megtalálják Klaust. Amint hibriddé válik be is avatja majd a hibridet az iránytű létezésébe. Persze, ezért Klaus őt is megbüntetheti de így legalább tud arról, hogy létezik egy ilyen szerkezet. Ha anno nem fut bele Hazelbe és a nő nem avatja be a tervéről, akkor most ő sem tudna erről. Eleget kutattak, hogy aztán végre fel tudjanak keresni egy olyan boszorkányt akinek szíve ügye végezni Klaussal. Most itt voltak és nem engedhette meg, hogy a másik kettő egymásnak essek. Kételkedett azonban abban, hogy Zachnek az ég világon semmi másra nincs szüksége az iránytű elkészítéséhez mert csak úgy helyet foglalt, egyetlen tálat húzva maga elé. Felvonta szemöldökét. Ahogy az is elbizonytalanította, hogy a férfi mennyire könnyedén belement a dologba... arról nem is beszélve, hogy egy szót sem szólt a varázslatról.
- Várj. – kérte Hazelt mielőtt az odaadta volna a szerkezetet amiből az iránytűt tervezték elkészíteni – semmire nincs szükséged ehhez a varázslathoz? S mik a hátrányai? Mert biztos vagyok benne, hogy kizárt, hogy ez ennyire egyszerű legyen. – fonja keresztbe karjait és magabiztosabban lépve előre pillant Zachre. Válaszokat vár. Ez így... túl könnyű. Nem tudja Hazel, hogy érzi de neki kételyei támadtak a férfivel szemben.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Vas. Jan. 06, 2013 2:00 pm

Ava & Hazel

A pincében lévő két hölgy első ránézésre is teljesen különböző személyiség, az egyik egy félénk vérfarkas, a másik pedig a tipikus felsőbbrendű, nem fél senkitől, inkább az uralkodó típus. Érdekes lesz ez pár óra.
A félénkebb személy lépett először oda hozzám, s kezet nyújtott, majd bemutatkozott. Majd én is elárultam a nevem. - Zachary Rhys. - a nevem magabiztosan, határozottam mondtam, ezzel is tudatva velük, hogy kivel van dolguk.
Miután mindez megtörtént egy szóval, vagyis névvel elmondta, hogy kiért is hívtak oda. Akaratlanul is egy kisebb mosolyra húztam számat. Még valamit mondott, de azt már nem hallottam, mert el voltam foglalva saját gondolataimmal.
Mikor egy cikket nyújtott felém ismét figyeltem a történésekre. A másik vérfarkas olvasott egy iránytűről, amiből meglehet tudni, hogy ki vámpír. Erről még nem hallottam, de jó tudni, hogy ilyen is létezik. Igaz nekem nem igazán van rá szükségem, mert az erőmnek köszönhetően megérzem a természetfeletti lényeket, de végül is nem jönne rosszul egy ilyen szerkezet.
- Nem, köszönöm. - válaszoltam halkan arra a kérdésére, hogy megkínálhat-e valamivel. Miután Ava leült Hazel lépett előbbre, s elmondta, hogy mit kell tudni erről a különleges iránytűről. Természetesen itt is egy Gilbert tűnik fel, de legalább ő jó dolgot cselekedett, s megölte a vámpírokat...
- Természetesen, nem nehéz! - azért annyira ne becsüljön alá, hogy ezt a dolgot ne tudnám megcsinálni. Lassan hátat fordítottam nekik, s egy tökéletes helyet kerestem a varázslathoz. Megláttam kicsit arrébb egy asztalt, amin nem volt semmi. Odasétáltam hozzá, majd letettem a tálat amibe Klaus véréből fogok egy keveset csöpögtetni, mert csak így tudom ezt a varázslatot úgy megcsinálni, ahogy ők szeretnék.
- Az iránytű az merre van? - kérdeztem lenéző hangon, majd leültem az asztal mellett elhelyezett székre, s onnan figyeltem tovább az eseményeket.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Kedd Dec. 25, 2012 7:37 pm

Ava & Zach & Hazel

Sosem voltam egy jó talpnyaló. Talán egy leheletnyi alázatossággal vagyok megáldva, de semmi többel. Az udvariasság is valahogyan elkerül engem jó messziről. De mindezekért az úgynevezett „szüleimet” lehet okulni. Nekik kellett volna megtanítani engem az illedelemre, hogy hogyan viselkedjek az iskolában, egy barát, egy idős társaságában. Sajnos, nekem kimaradtak az alapok, így nem volt mire építenem. Meg is lett az eredménye. Rengeteg beírást szereztem az iskolai tanulmányaim alatt, nem voltam jó tanuló, tartottam a hármas átlagot. Az egyetem nem nekem való. Lenne hozzá eszem, csak sajnos lusta vagyok. Ezért a média tökéletes számomra, ott úgyis ide-oda rohan az ember.
Nem tetszik, ahogyan Ava beszél velem. Nem vagyunk barátnők, ezt a hangnemet nem engedhetné meg magának. Most egy kis boszitól miért kell annyira tartani? Tud vuduzni, na és? Mi meg gyorsabbak, és erősebbek vagyunk. Persze, nem annyira, mint a hibridek, hisz ők egy pillanat alatt utat tudnak engedni a vámpír, vérfarkas énjüknek. Egy újabb hátrány, de legalább szabad vagyok. Én uralkodok a döntéseim felett, és nem más szabja meg nekem.
- Nem kell félni, Ava. Meg tudom magam védeni. – forgatom meg a szemeimet, és megropogtatom az ujjaimat. Teltek a percek, már nem is győzöm őket megszámolni. Hátradöntöm a fejemet, a hideg falat érzem magam mögött. Hirtelen furán kezdtem magam érezni. Egy újabb illattal gazdagodik meg az épület. Az irány felé fordítom a fejemet, és pillanatokon belül besétál rajta egy fiatal férfi. Arca ismerős volt, talán azért, mert néhány perce láttam őt a fényképen, amit Ava nyomott a kezeimbe.
- Dehogyis, mi értünk ide túl korán. – hazudok, hangom a szarkazmustól cseng, és nem is vágok hozzá baráti arcot. Sokkal inkább már most bosszant engem, holott nem is ismerem őt, illetve még nem is teljesítette a feladatot. Ava egyből neki lát a beszédnek, istenem, de imádom most őt jelenleg. Legalább nem nekem kell trécselnem, és felvázolni neki a dolgokat. Míg fél füllel hallgatom őket, addig nyugodtan megittam a kávémat, és lábaim a földre érnek.
- Én nem menekülök. – csattanok fel, és megigazítom a hajamat. – Sokkal inkább.. – gondolkozok, hogy mi lenne a megfelelő szó, amivel ki tudnám véleményemet fejteni -, kellő távolságban akarom tudni magam tőle. – vonom meg a vállamat. Meneküléssel a gyávákat lehet leírni. És én nem tartozok közéjük, simán felvenném Klaus ellen a harcot, csak akkor a saját életemet kockáztatnám. Hülye pedig nem vagyok, hogy egy nyílt csapdába belesétáljak.
- Hazel Hollis. – mutatkozok be, és a szerkentyűre mutatok. – 1864-ben hurcolták be a vámpírokat a templom alatti részbe. Johnathan Gilbert egy hasonló szerkezettel lelt rá a vámpírokra. Az iránytű megőrült, ha közelben érzékelt egy vámpírt. Egy ilyet kéne nekünk csinálnod, csak vámpírok helyett Klaus-t mutatná ki. – tömören a tudatára adom a dolgokat. – Képes vagy erre, vagy nem? Mert nem szeretnénk se a tiédet, se a mi perceinket pocsékolni. – nem éppen így kellene kezdenem az üdvözlés után, főleg, hogy mi kértünk tőle szívességet, de ami a szívemen, az a számon. Az igazság kell? Én megmondom, tétovázás nélkül!

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Kedd Dec. 25, 2012 7:05 pm

/Hazel, Zach/

Nem mer akkora szavakkal dobálózni mint Hazel. Ismer boszorkányokat, ismeri az erejüket... tudja nagyon jól, hogy egy tapasztalt boszorkány pillanatok alatt küld padlóra két vérfarkast és gyakorlatilag még csak meg sem kell mozdulnia.
- Ez a hely neki kedvez. Viselkedj kérlek, különben megnézhetjük magunkat. – Hazel – amennyire megismerte – heves természet volt és előbb cselekedett mint, hogy végiggondolta volna minek milyen következménye van. Valahogy ő is ilyen volt ha dühbe gurult; ha elfogta a harag pillanatok alatt vált valóban vadállattá.
- Már itt kéne lennie. – tűrt félre a kötött, mustárszín pulóvert és órájára pillantva túrt idegesen tincseibe. Átvéve a cikkeket kezdte alaposan átolvasni őket.
- Igen, szerintem jó lesz. – duruzsolja halkan inkább magának mint a másiknak. Aztán felkapja a fejét. Halk de magabiztos léptek. A szél úgy hozza magával a férfi illatát, hogy csodálja, hogy eddig nem érezte meg a boszorkányt. Mikor az leér hozzájuk, kissé bátortalanul lép közelebb és a válaszok helyett, egyelőre kezet nyújt.
- Ava Mitchell. – ráz kezet ha a másik elfogadja majd belevág.
- Klaus. – ejti ki a szót ami valószínűleg azonnal felkelte a férfi kíváncsiságát – Menekülünk előle. Mi nem akarunk hibridek lenni... viszont ehhez el kell kerülnünk, hogy elkapjon minket – vált magabiztosabbá hangja amint az asztalon heverő cikk felé nyúlt, hogy aztán Zach kezébe nyomhassa. Kissé remegő kezei elárulták, hogy a határozott léptek miféle reszketeg lányt rejtenek; Ava sosem tudta leplezni ha félt. Nem tudta mit várhat. Titkon bízott benne, hogy a férfi valójában Klausnak dolgozik és mihamarább találkozhat a hibriddel de tudta, hogy az esély arra, hogy informátorai rossz emberhez vezették, semmi. Azonnal félresöpörte a gondolatot és lesütött tekintettel lépett egy lépést hátrébb.
- Hazel olvasott egy iránytűről amit boszorkányok készítettek... képes megmutatni, hogy a közelben van-e vámpír és ki lehet az. Ezt szeretnénk reprodukálni. Ez által te megtalálhatod, mi viszont időben elkerülhetjük. Mindketten nyerünk ezzel. Megkínálhatlak valamivel? – kérdi végül és hátrébb vonulva adja át a szót Hazelnek, elvégre is a nő az aki pontosabb leírást tud adni az iránytűről.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Kedd Dec. 25, 2012 4:35 pm

Ava & Hazel

A minap egy érdekes telefonhívást kaptam. Egy titokzatos személy hívott, akinek a nevére már nem is igazán emlékszem, talán Ava. Valójában nem is ez a fontos, hanem az üzenete. Egy üzletet ajánlott. Természetesen belementem, nagyon felkeltette az érdeklődésemet, mert azt mondta, hogy ebből nekem is csak jó származik. Hát az majd kiderül... Persze, ha valami nem tetszik akkor teszek róla, hogy jó legyen a dolog. Akár még meg is ölök bárkit. Igaz most óvatosan elhintették, hogy ketten lesznek és vérfarkasok. Szánalmas.. Azt hiszik, hogy pont ők fognak megijeszteni. Látszik, hogy nem ismernek, akkor tudná mind a kettő személy, hogy nekik kellene tőlem félni, és nem fordítva.
Gondolataimat félreteszem, s elindulok a megbeszélt helyre. Egy elhagyatott épületben lesz a találkozó, nem is egy egyszerű helyen, itt öltek meg száz boszorkányt. Hatalmas erők uralkodnak itt. Jártam már ezen a helyen, valamint olvastam is róla, tehát tisztában vagyok mindennel. Mellesleg a felmenőimet is itt égették el.
***
Már látom is a házat, hatalmas. Lenyűgöző, hogy az épület körül mennyire szabályosan nőnek a fák. Néhány kúszónövény pedig már a az oszlopok tetejét is elérte. Különleges látvány, a múltja pedig még érdekesebbé teszi. Közelebb és közelebb sétáltam a bejárathoz. Óvatosan kinyitottam az ajtót. Rögtön hallottam a boszorkányok fenyegetéseit, jóslatait vagy csak tudatták velem, hogy legyek óvatos. Ezeket a mondatokat nem szabad félvállról venni. Azt itt élő szellemek megmenthetnek, segíthetnek bármiben.
Éreztem az itt lévő két vérfarkas jelenlétét, a két különleges energia lentről fakad, a ház legalsóbb pontjáról, el is indulok arra.
Már hallom a susorgásukat. Nem tudom kivenni miről beszélnek, de két tippem van. Az egyik az a bizonyos dolog, ami miatt én is itt vagyok. A másik pedig én lehetek, mivel elég sokat késtem. De könyörgöm, rám megéri várni, még akkor is, ha ezt ők most nem tudják.
Belépek a pincébe, s megcsap a kávé, valamint a tea finom egyvelegének illata. Meglep, hogy ők nem boroznak, mint a vámpírok.
- Remélem nem vártatok rám sokat. - mosolygok a velem szemben lévő bíráló szempárokba. Nem igazán vannak elragadtatva tőlem, de végül is ez nem számít, még bármi jó kisülhet a ma estéből.
Na, de ideje a lényegre térni, a mókát későbbre hagyom, mivel hosszú még az éjszaka.
- Mi is az a hatalmas ügy, amiért ide kellett jönnöm? - a kedves mosolyom átvált egy kaján, ördögi vigyorrá. Kíváncsi vagyok, hogy mi az a hatalmas dolog. Mi lehet, amiből nekem is hatalmas hasznom származhat...

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Kedd Dec. 25, 2012 10:47 am

Ava & Zach & Hazel

Teljesen nyugodtan járok az erdőben, úgy ismerem, mint a tenyeremet. Az ember kiismer egy helyet, ha egy hónapban egyszer végig futkározik, akár egy őrült. Kiesnek az emlékezeteim, amikor ismét emberi alakot öltök, de mégis a déjà vu fog el, és a tudatalattim súgja, hogy éppen hol kell merre fordulnom, mennem, stb.. Vannak hátrányai a vérfarkas léttel, de akadnak előnyei is. Kevés, de van. Inkább szenvedek havonta egyszer, de az fix, hogy én nem leszek egy nyomorult pincsikutya. Egész életemben önálló voltam, a saját fejem után mentem, és nem tudtam kiállni, ha valaki a saját dolgomba avatkozik, és máshogy látja a helyzetet. Rengeteg hibát követtem el, de senki sem születik se szentnek, se tökéletesnek. Különben is, az ember a problémáiból tanul. Meglátja, hogy milyen következményekkel jár, és legközelebb, amikor döntésre kerül sor, már alaposan átfontolja, hogy ez tényleg megéri-e vagy sem.
Már közel vagyok a kinézett helyhez. Egy elhagyatott épület, elvileg itt égettek el anno száz boszorkányt, és a vámpírok nem tehetik be a lábukat, de csakis nappal. Akkor a kis lapis lazuli ékszerük nem működik, és porrá égnek. Hogy éjszaka mivel álltak elő a boszorkányok lelkei, azt nem tudom. Lenézek ruhámra, és megállapítom, hogy ma nagyon kitettem magamért. Egy sötét barna ruha, mely kihangsúlyozza hosszú, barna fürtjeimet, egy világosabb barna hosszú pulcsi, bakancs, és sál. Az utóbbi időkben áttértem egy kicsit a nőies darabokra, de a makacs személyiségem még mindig nem változott meg. Válltól lefelé sötét gesztenyebarna hajam majdnem szőkévé fakul. Most jött divatba az ombre haj, és úgy voltam vele fél hónappal ezelőtt, hogy rám fér a változás, ha valamit el szeretnék érni az életben.
Lett is munkám, nem nagy ügy, alkalmi, nem sokat fizet, de ha jól végzem, akkor még előre is léptethetnek. A helyi sajtónál dolgozom, igazából mindent elvégzek. Van amikor én hordom a kávét – bár ez ritkábban van, a gyakorlókra szoktam ezt a feladatot rásózni! – át szoktam ellenőrizni a cikkeket, mielőtt kiadják. Nagy álmom, hogy egyszer riporter lehessek, de hány évet kell arra várnom..
Belépek az elhagyatott házba, és habozás nélkül levágtatok a pince felé vezető lépcsőkön. Alig teszem be a lábamat, Ava máris bombáz a kérdéseivel. Túlságosan fel van dobva.
- Helló. – köszönök neki, és táskámat az egyik székre rakom le. – Hidd el, ha a boszorkány nem akar bele egyezni, akkor van pár trükköm, amivel hirtelen meg fogja gondolni magát. – kacsintok a lányra, és az asztalhoz lépek. Ki volt főzve tea, és kávé. Míg Ava inkább a teát iszik, én a kávét preferálom. Energiát ad, és most mindennél jobban szükségem van az extra erőre, az este úgysem tudtam olyan sokat aludni, és nem szeretném részletezni, hogy miért..
Az asztalnak dőlök, és lassan kortyolgatom a már kihűlt löttyöt. Keserű, de pont így szeretem. Az édes elrontja az ízét, és attól csak jobban elálmosodik az illető. Szabad kezemmel a táskámhoz nyúlok, és kiveszem a cikk másolatát.
- Nem valami nagy szám, de legalább tudjuk, hogy mi ez. Próbáltam a Gilbert fiúval összebarátkozni, de eléggé elfoglalt egy srác. – vonom meg a vállamat. Milyen szerencse, hogy a médiában vertem gyökeret. Jól jön a kutatásaimhoz. Az asztalra helyezem a papírdarabot, és kiveszek egy iránytűre hasonló masinát.
- A pontos mását nem tudták megszerezni, de ez hasonlít rá, vagy nem? – szalad fel kérdőn a szemöldököm, és lemondóan felsóhajtok, miután kiiszom az utolsó cseppet a bögrém aljából. Ismét töltök magamnak egy újabb bögrét, és míg ő a cikket, és az iránytűt tanulmányozza, addig én alaposabban megnézem a boszorkányunkat. Babaarc, csibész mosoly, tipikus amerikai srác.
- Nem is rossz. – rakom le a képét. – Szerintem, nem akar ujjat húzni velünk, és a falkával. – hangom fenyegető, és próbálok ebben a hitben reménykedni. Ugye tényleg nem feleslegesen jöttem el idáig?
- Mikorra beszéltük meg a találkozót? – huppanok fel az asztalra, és közben a kávémat kortyolgatom. Az órára kandikál a pillantásom, és már öt perccel múlt fél nyolc.
- Nem akarok türelmetlenkedni, de lehet, hogy el kéne hozzá menni, és megtanítani az illemre. – préselem össze ajkaimat, miközben kezeimet ökölbe szorítom. Az ígéretekkel lehet a legjobban feldühíteni engem, mert az ember úgysem tartja be. Valahogy ösztönösen benne van a természetében, ezért nem szokásom senkinek se ígérgetni, mert tudom, hogy úgyis megszegem.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Hétf. Dec. 24, 2012 11:56 pm

/Hazel, Zachary/

Idegesen tördelte az ujjait. Várta a másikat, várta, hogy végre túl legyenek ezen a napon hisz a mai elég sok mindent meghatározott. Fel s alá járkált hisz szokás szerint bő fér órával előbb érkezett. Hazel mindazt akarta amit ő nem. Elkerülni Klaust... az ő egyetlen célja megtalálni a férfit, minél hamarabb és ahhoz képest milyen kicsi város is ez, úgy tűnt Klaus sosincs a városban... akár hányszor volt a házánál senki nem nyitott ajtót, még hibridek sem. Meghallva a nő lépteit tölt magának egy teát. Már elég ideje használják ezt a házat ahhoz, hogy pár aprósággal berendezzék a pincét. Szinte senki nem járt ide, épp ezért választották ezt a helyet. Az emberek féltek ettől a háztól, régen boszorkányok uralta hely volt s azt beszélik olykor-olykor most is hallani a halott lelkek sikolyait.
- Végre! – örül meg mikor Hazel belép – már azt hittem meggondoltad magad, most, hogy végre megvan a boszorkány is! – közli az új és egyben jó hírt – persze még nem mondta, hogy benne van-e, de azt igen, hogy hajlandó találkozni ma velünk! – kissé elvörösödve teszi hozzá – szia. – végül is az illem, az illem. Hozzá tartozott és szégyellte magát ha egy ilyen apróság elmaradt. Mikor ismerte meg Hazelt? Még azelőtt, hogy megismerte volna Olivert. Persze, most már, egy hibriddel az oldalán könnyebb volt megtalálni Klaust de minden követ meg kellett mozgatnia ahhoz, hogy minél előbb maga is hibrid lehessen. Hazel másképp ismerte meg történetét. A nő úgy tudta, hogy Ava azért menekül a hibridek atyja elől mert gyűlöli a vámpírokat akik ráadásul megfenyegették, hogy meggyilkolják az egész családját és aztán őt is, ha kiderül; Klaus sikerrel járt. Abban biztos volt, hogy Hazel valóban menekül a férfi elől... és itt jött képbe a boszorkány. Hazel talált egy cikket valahol amiben a régi Gilbert iránytűről írtak. Nos, ők is egy ilyen szerkezetet akartak készíteni de ehhez szükségük volt egy boszorkány erejére és ők hiába voltak ketten, egyet sem tudtak volna kényszeríteni, valószínűleg bármelyik boszorkány simán a földre nyomta volna őket már csak mentálisan is arról nem is beszélve, hogy miféle trükkökkel élhet egy ilyen mágus. Épp ezért addig kutakodott még egy boszorkány ismerősén keresztül rá nem akadt erre a bizonyos férfire: Zachary Rhys. Sokszor kereste; írt neki, hívogatta de csak nem válaszolt... egészen két nappal ez ellőttig, amikor végre felvette a telefont és meg tudtak egyezni a mai napban.
- Itt van egy fénykép róla. – nyújtja át a másiknak – mit gondolsz? Félek, hogy mégsem jön el... hogy átver minket bár telefonban nem tudtam túl sok mindent mondani... de úgy tudom, nincs jóban Klaussal így nem látom okát miért ne segítene. – vonja meg vállát látszólag érdektelenül de Hazel is tudja; ezen áll vagy bukik a dolog, még jó, hogy ideges.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Vas. Szept. 30, 2012 9:16 am

Elisabeth & Pandora

*Éppen nagyon jól szórakozom akkor meghallom azokat az ismerősen döngő lépteket. Igen, még a füvön is döngenek. Trampli...
Persze ne szaladjunk ennyire előre. Ma éppen nem akartam senkinek semmi rosszat. Ritka pillanataim egyike, amikor éppen nem azzal vagyok elfoglalva, hogyan tegyek kárt valakiben. Hanem mással szórakozom. Két szórakozás létezik nálam, az egyik ha halálra rémíthetek valakit, ne adj isten meg is ölhetek vagy ha van kit üldöznöm. A másik a szex és éppen az utóbbinak hódolnék ma. Ha Miss Mindenlébenkanálakkoriselkaplakvápírka, vérfarkasfajzat meg nem jelenik.
Elsikkantok magam, ahogyan a fiú üldözőbe vesz. Igen mókás, hogy egyetlen mozdulattal megölhetném, kitéphetném a gégéjét. De nem fogom, mert annál sokkal szórakoztatóbbnak tűnik ez az egyetemista srác, na és persze nincs hozzá kedvem. Nem olyan jó dolog vérrel kapcsolatba lépni ha az ember nem ihat belőle. Így igyekszem tiszta munkát végezni ha már megölök valakit, és nem a szívét vagy a gégéjét kitépni ha lehet.
A srác el kap és megpörget én meg nevetek, ahogyan egy jó egyetemista csitrihez illik. Bár ez az egész nem csak színjáték, komolyan élvezem.
Kicsit eltolom magamtól, majd egy csábos nézés keretében a fűbe lököm. Kit érdekel, hogy járnak erre többen is. Egy fa alatt a sötétben senki sem fog észrevenni, vagy ha még is, akkor elfordítja a fejét, vagy huhog kettőt, ahogyan egy jó egyetemistához illik. És ekkor meghallom, az üvegcsörömpölést, meg a trampli lépteket. Felnyögök az érzésre, de pusztán csak ennyi. Érzem, hogy vér kezd csorogni a sebből, de nem nagyon zavar. Ahogyan a verbéna sem, oh ha tudná, hogy mennyi verbénát kaptam én már 400 év alatt. Egy ilyen kis adag meg sem kottyan csupán kellemetlen.
Bájos mosolyt villantok fel, s már meg is fordultam,
- No lám csak lám. Kit látnak szemeim. Mi van? Még nem nyírt ki senki? Milyen meglepő.- Színpadias sóhajt hallatok. Legutóbb is csupán azért volt esélye mert én hülye voltam. Azt gondoltam, hogy egy kis csitri vérfarkas nem győzhet le egy ilyen idős vámpírt. Pech! Csak neki vannak fegyverei amikben én nem bővelkedem... Mire észbe kaptam, hogy nem is lesz ez olyan egyszerű már megsebesültem. Még szerencse, hogy jó emberismerő vagyok és legalább az eszét sikerült elvennem, hogy elmenekülhessek. Másodszor nem követem el ezt a hibát.
Egyébként már akkor sem értettem, hogy minek üldöz. Valamit hebegett valami torok feltépésről, meg ilyenekről... Nem értettem, de azt felfogtam, hogy követ, már napokkal ezelőtt érzékeltem. De nem foglalkoztam vele. Erre éppen egy őzből táplálkozom, amikor ez a hülye rám támad. Idióta...
Na mindegy, vigasztal a tudat, hogy bár én álltam vesztésre, ő is kapott sebet tőlem. Remélem még mindig magán viseli.
- Mi bajod te hülye liba? Kopj már le!- Morrant a srác nem túl kedvesen, s közben a kezemért nyúlt, hogy visszahúzzon magához. Úgy tűnik nem fogta fel a helyzet komolyságát. Mindegy. Arcomon bájos mosoly jelent meg. Most mit csináljunk szegény szerencsétlennel? Kétlem, hogy Pandora csak úgy fogja magát, és sűrű bocsánatkérések közepette lelép.
A pasi felé fordultam.
- Inkább te kopj le!- Vetettem oda a fiúnak. Egy pillanatig meghökkenve nézett rám. Majd győzött a férfiúi büszkesége, így nem kellett bevetnem vámpírképességeimet.
- Hülye ribanc!- S ezzel el is robogott sértetten. Helyes.*

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Szomb. Szept. 29, 2012 8:48 pm

Pandora & Elizabeth

- Pandora, mi az istent csinálsz még mindig abban a városban? Mondtam, hogy találd meg az öcséd, aztán gyere vissza mert szükség van rád! - szinte látom magam előtt ahogy idegességében a halántékát masszírozza és magába százszor elátkozz az eget, amiért elengedett. Mondjuk jól tudja, hogy akkor is jövök ha nemet mond, mert ilyen vagyok. Az már csak rátett egy lapáttal, hogy pont az én felelőtlen testvérem keveredett ebbe a porfészekbe.
- Meg is fogom keresni. De előtte még van egy kis dolgom. - vele ellentétben én nem emelem meg a hangom, hiszen ezen a kihalt helyen a falnak is füle van. A vámpírok kedvenc helye szokott lenni az ilyen. Nem értem mit esznek a porlepte berendezésen, és a kikopott függönyökön. Lakberendezővel se találkoztak errefelé az már biztos.
- Csak légy óvatos. - sóhajt, én pedig egy percre megbánom, hogy ilyen felelőtlenül viselkedek, éshogy nem vagyok ott, hogy segítsek. De aztán eszembe jut, hogy kit keresek és ezek az érzések többé nincsenek jelen. Amúgy se tervezek sokáig maradni. Még össze kell szednem azt az idiótát, elintéznem egy régi barátot, aztán már otthon is vagyok a kedvenc kávémat szürcsölgetve szokásosan olvasgatva a kedvenc Poe regényem. Semmire se vágyok jobban.
- Az leszek. Szeretlek. - ezzel ki is nyomom a hívást. Tudom, hogy mennyire szokatlan az én számból ez a szó. Magam is idegennek érzem, hiszen ha életemben csak párszor mondtam ki, és csakis négy embernek. A családomnak, és Neki. De most ebben a helyzetben, valahogy muszáj volt. Kicsit bennem van mindig, hogy lehet hogy utoljára mondhatom, ha ilyen akcióra megyek. Akármennyire is vagyok jó, és se vagyok legyőzhetetlen és Elizabeth Franco már egyszer meglépett előlem. Most viszont biztos nem lesz ekkora szerencséje.
Unottan járom körbe a szobát, ami talán egyszer egy iroda lehetett. A bútorok fele már eltűnt. a padló koszos volt, és semmi se bizonyította hogy itt járt volna valaki. Végighúzom az ujjam az íróasztalon, felcsapva a port, a magassarkúm kopogása volt az egyetlen hang ami betöltötte ezt a teret. Csak idő kérdése. Valamikor úgy is megjelenik. Tudom.
Chicago-ban voltam abban az évben. Az érettségi után utaztam oda, egy kis kikapcsolódás képen, hogy végre éljek egy kicsit. Az egyik barátom, Kevin is elkísért, hogy ne legyek egyedül. Aznap este viszont mégis magányosan szeltem végig az utcákat, mikor megpillantottam. A jelenet a következő volt; a klub mögött egy árnyék szinte feltépte szegény pincérlány torkát, aki erőtlenül próbált megmenekülni, ám hiába volt minden. Tudtam, hogy tennem kéne valamit, de egyszerűen túlságosan is kába voltam, és az eszközeim se voltak elegek hogy ne keverjem magam is veszélybe. Így hát a következő mellett döntöttem; kiismerem, és becserkészem. A legkönnyebb, ám leghatékonyabb technika a vadászok körébe.
Meg is volt a tökéletes időpont a tökéletes helyszín, ám elszámítottam magam. Egy rossz lépésen múlt minden, mikor felhúzott egy megjegyzéssel. Ő volt az első akinek sikerült bejutnia a páncélom mögé, és megsebesítette az emberi részem, ezzel elterelve a figyelmem. Elmenekült. Gyáván elfutott, ezzel pedig felkerült a listámra és azóta végezni akarok vele, egyszer és mindenkorra. Nem engedhetem meg, hogy bárki is kiismerje a gyenge pontjaim mert egyszerűen akkor fel is köthetem az életem, a tapasztalatom, a tudásom. Hiábavaló. Nem hagyhatom a sok év munkáját veszni hagyni. Olyan sokat adtam már fel miatta, hogy muszáj kijavítanom a hibám. Elisabethnek nincs helye többé abba a világba amibe én is létezem.
Ismerem a nőt, ismerem a szokásait. Pont ezért tudom, hogy ma idejön. Kipillantok az ablakon, tovább figyelve a ház mögött lévő fiatalokat. Unottan forgatom a szemem, és a gyomrom felfordul a látványtól. Annyira undorítóan szerelmesek, hogy az valami hihetetlen. Mondjuk nekem így se kenyerem a tinédzserek románca, sőt ha ilyet látok inkább elfordulok. Mert féltékeny vagyok. Őrülten. És ezt nem bírom elviselni. Nem érezhetek ilyet, mert túlságosan is emberi. Gyengeség más életében gyönyörködni, mikor a sajátodat is úgy alakítod ahogy akarod, mondták nekem egyszer. Hülyeség. Nekem pont megfelel ez a sors, köszönöm szépen.
Hirtelen éles sikítás veri szét a csöndet, én pedig tudom, hogy itt van. Az órámra pillantok miközben a magassarkúmmal egy mozdulattal kitöröm az ablakot. Az üveg csilingelve hullik a padlóra, ezernyi részre törve, mint valami csillámpor, úgy csillan meg a hold fényében. Ügyelve, hogy ne vágja meg a tenyerem az ablak keretébe megkapaszkodva kiugrok a meztelen fűbe, és előre szegezem a lófegyverem. A verbénába áztatott fatöltényekkel az árnyékba célzok. Az elsőt rögtön a combjába eresztem.
- Szeretném azt mondani, hogy jó téged újra látni Elisabeth, de nem szeretek hazudni. Most pedig lépj el onnan, vagy a következővel a szép szemedet intézem el.

A hozzászólást Pandora S. Collins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 30, 2012 1:17 pm-kor.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Szer. Júl. 25, 2012 6:33 pm

Stefani & Nick R.

- Corrie, a rohadt életbe, ne nézz oda! - fogtam meg a húgom karját és a hátam mögé löktem, hogy ne láthassa a holttestet. A hulla a hátán feküdt és lassú, akadozó vér szökött elő a szájából és a hasából. Szemei az égre szegeződtek, lábai furcsa, torz pozícióban hevertek a földön, míg félhosszú, szőke hajában a férfinak rászáradt vér csillogott.
- Nick, azonnal engedj oda! - üvöltött Corrie és újra megpróbált átfurakodni a holttesthez. Tudtam, hogy úgy lenne helyes, hogy odaengedem, ahhoz a férfihoz, aki a barátja volt jó sok éven át, de nem bírtam összeegyeztetni a húgom látszatéletkorát és a valódit, így számomra csak úgy festett a kép, hogy egy tizenkét éves gyermek kérleli, hogy elköszönhessen egy véres, megmarcangolt testtől. Nem neki való volt! - Csinálj valamit, kérlek.
- Ezzel már csak annyira tehetek, hogy elégetem, drágám, te is tudod - halkult el szigorúan a hangom és rögtön felrémlett előttem a rám váró feladat. És majdnem biztos voltam benne, hogy Corrie is ott akar lenni majd.
- Nem! Nem! - sikította az arcomba, majd a lábamhoz rogyott. - Vincent nem érdemli meg, hogy a föld alá temessék.
- Tudom, Corrie - guggoltam le mellé és a karomba szorítottam. Selymes haja az ajkamhoz ért, míg az államon éreztem apró testének remegését.
- Nick, hibriddé kell tennünk. Vagy egy hibrid vére kéne, akármi.
- Baromság! A hulla az hulla, Corrie, nem fog feltámadni! - engedtem el azonnal és dühösen felegyenesedtem. A kislány a mocsokba esett, amiben Vincent vére keveredett.
- Menj a pokolba az esélyeddel, Nicolas! - Felállt és nagyot lökött rajtam, de én csakhogy csak megtántorodtam tőle. - A kibaszott esély, hogy így keljen élnem! Hogy mindenkit elveszítsek magam körül, az átkozott munkád miatt.
- Engem okolsz a halála miatt?
- Neked vannak ellenségeid - mutatott rá. - Vincent makulátlan volt. Jó vámpír.
- Talán papucsállatkákon élt, hogy annyira szentnek képzeled?
Corrie vicsorgott és elővillantotta a szemfogát.
- Ne merészeld! - szegeztem rá a mutatóujjam, majd pusztán egy pillantásra méltatva, felnyaláboltam a testet és kiléptem a házból.

Pont olyan eltökéltnek látszott ez a lány mellettem, mint Corrie. Szívósnak és velejéig kíváncsinak. Az talán nem is számított, hogy mi lesz a vége dolognak, de ezek a típusú emberek elmennek a végsőkig. Lehet kinyiffannak de kíváncsiságuk kielégül és emiatt megnyugszanak. Nem tudom. A túlvilág felénél rekedtem meg félúton.
- Mi volt az? - kérdeztem rá és akkor azonnal megéreztem, ahogy a mutató- és középső ujjam a cigi szűrőjébe mélyed. Megköszörültem a torkom és elkomolyodtam. - ... ami megijesztett, Stefani? - Az efféle állással amiben én dolgozok az a legszebb, hogy nincs benne finomkodás. Az áldozatokat letegezzük, nem firtatva a jelentőségét. Mindenféle etikett és félelem nélkül a másik ember irányába, hogy vajon bejön-e neki a személyeskedés. Dehogy! A lényeg az életmentés és most is ez volt a legfontosabb és én készen álltam rá, hogyha kell, erőszakkal viszem el innen Stefanit, ha veszélybe kerülne. - Még ezek után is érdekel, hogy mi van odabent? - összehúztam a szemem és félrenézve megszívtam a cigarettát. - Te az a bevállalós extrém csaj vagy? - szegeztem rá a tekintetem és hetykén végigszökött a lány testén a pillantásom.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Szer. Jún. 27, 2012 4:43 pm

Nick & Stefi

Ami biztos, hogy nem veszi be azt az apró kis hazugságomat, hogy csak erre sétálgattam. Már a válaszában hallani lehet, hogy rájött. Bár nem is olyan nehéz rájönni ilyesmire. Főleg, hogy totál ész szerű. Elvégre ha körbe is nézek, mást nem látok csak kidőlt fákat, egy romos épületet. Ami bevallom eléggé vonz. Mindig is szerettem az ilyesmiket. Mármint...bemenni egy ilyen házba és szétnézni érdekes tud lenni, ha az embert érdeki is mi lehet egy ki tudja hány száz éves házban. Na jó...valószínűleg ez az épület még meg sem közelíti az öt főleg nem a hatszáz évet. Bár sose tudni. Mikor kislány voltam, akkor is a szomszéd házban nem lakott senki és évek óta üresen állt. Szinte nem telt el olyan nap, hogyne lopózzunk be a hátsó ajtón és ne bújócskázzunk odabent. Egyszerűen nem tudtunk ráunni, még akkor sem mikor már kezdett igen romos állapotba kerülni. Végül lerombolták és mi pedig kerestünk jobb helyet annál. Valahogy még most is bennem van az az érzés, hogy bemenjek ebbe a házba és legalább szétnézzek, mert már persze ki nőttem azt az időszakomat mikor érdekes volt a fogócska vagy a bújócska. Maximum már a gyerekemmel fogok olyat játszani...már ha lesz nekem egyáltalán. De azért reménykedek benne!
- Hát nem! De itt nem is túl sok látványosság van. - Mondom neki, mentségemre. Bár nem hiszem, hogy sokat segítene. Ezt pedig le is igazolja a következő mondatával. Amit persze egy szusszal mondott végig. Ez hogy sikerülhetett? Tudom...ez most úgy tűnik mintha én lennék az őrült nem pedig ő, de mindig is figyeltem minden apró dologra. Mármint az emberekkel kapcsolatban. Valószínűleg ezért is mondják azt rám, hogy nagyon jó emberismerő vagyok. Természetesen ezt nem fogadtam el magamról. Talán akkor rájöttem volna, hogy Peter miféle egy ember is valójában. Na persze legyen mentségemre, hogy nagyon jól megjátszotta magát. Hiszen senki sem gondolta volna róla azt amit kellett volna. Nem mintha olyan sok embernek elmondtam volna a történteket, de az a pár is teljesen azt hitte, hogy rendes...Mindegy már! Nem is éri meg a múlton rágódni. Sőt! Nem is akarok, csak nekem lesz rosszabb. Pedig bajokból már így is van elég. Mire befejezi a mondatot már pár lépéssel hátrébb találom magam. Azt hiszem ő is igencsak odafigyel minden apró dologra. Legalább már nem vagyok egyedül. Talán mégsem olyan őrült mint először gondoltam. Nem is tudom miért kellett hazudnom neki. Most aztán magyarázhatom ki magam. Nagyszerű!
- Csak...csak megijedtem. Valamitől. - Mondom szinte már dadogva a pár szavat. Mintha csak tőle félnék. Pedig egyenlőre nem túl sok okot adott rá, hogy félnem kellene tőle. Az egy dolog, hogy nem tűnik túl normálisnak, hogy csak úgy itt sétálgat.
Ahogy leül az egyik nagyobb fatörzsre és megkérdezi, hogy csatlakozok-e, bólintok egyet és lassan elindulok felé, majd én is leülök mellé, de mégis a törzs szélére húzódva. Azért még nem szeretnék annyira közel kerülni hozzá. Hiszen tényleg nem ismerem. Egy normális ember, vagy akár bármelyik barátnőm, már réges régen fogta volna magát és elment volna. Erre én? Nem tanultam még mindig a saját hibáimból, és itt üldögélek egy teljesen vad idegen pasas mellett. Gratulálok Stefi! Jól kezded a megváltozást!
Miután rágyújt egy cigarettára, csak oda vissza pásztázik a szemem az épület és a srác között.
- Azért én mondjuk kíváncsi lennék rá, hogy mi is van odabent. Még ha nem is hiszed el ezt nekem! - Mondom és a srác arcát nézem. Olyan ismerős. Hol láthattam őt? Miért ismerős nekem? Pedig a Nick név sem sokat mondd el. Talán csak hasonlít valakire. Nem tudom!

Tárgy: Re: Elhagyatott épület Kedd Jún. 26, 2012 10:51 pm

Stefani & Nick R.

Néha olyan könnyű elfelejteni, hogy ki is az ember, akár egy pillanatra vagy egy órára. Kiesni a feladatkörből, valami egészen más miatt aggódni a szokásoson kívül. Hétköznapi dolgokkal, egyszerű képletekkel, ostoba következtetéseket levonni valakiről, amit aztán tíz perc múltán megbán az ember. Kevesebbet taktikázni és elmebeteg stratégiákat sem gyártani. Stefani szép lány volt; félhosszú, barna haja volt, lezser ruhája, de mindez tán csak otromba álcája volt személyiségének. Sejtelmem sem volt, hogy került ide, egy olyan helyre, ahol a fák sűrűbben nőttek és máris kísértetiesebb árnyak ölébe vonták az elhagyatott épületet, ami ezúttal nem volt annyira elhagyatott. Lélek igaz nem volt benne, de tekintélyes méretű hullamaradvány és vér bizonyosan.
- Nem épp turistalátványosság - biccentek az épület felé. Beleszagoltam a levegőbe, úgy, hogy Stefaninak ne tűnjön föl ez a mozdulat és pár, apró illatmolekula betolult az orromba; fülledt, pállott véré, és kesernyés aromájú rothadásé. Erős késztetést kellett elnyomnom, hogy a testhez rohanjak és megszüntessem a lebukás veszélyét, de fontosabbnak tartottam abban a percben, hogy a lány számára maradjon titokban a tetthely. Egyetlen embernek sem kívántam volna, hogy ezt lássa. Főként az épelméjűeknek.
Már láttam is magam előtt, ahogy Flinn lelkesen hallgatja a beszámolómat a test fekvési helyzetéről, szemének üvegességéről és a testében maradt vér mennyiségéről. Örömét lelte benne, hogy ilyen ocsmány apróságokat tudhat meg az esetekről. Engem viszont elborzasztott. Akármilyen régóta voltam a társaság feje és mindezt a rémséget az emberiségért, a "családomért" tettem, akik az évtizedek során váltak azzá, nehéz volt nap nap után végignézni a mészárlásokat, semmi másra nem gondolni csak a vérengzéseken kattogtatni a fejemet. Talán egyszerűbb lett volna, ha nem én vagyok a főnök, ha nem nekem kellene állandóan talpon lenni és megfelelni az elvárásoknak, folytonos mintát biztosítva az összes újoncnak avagy a fiúknak. Én voltam az, aki nem gyengülhetett el, na nem mintha sokszor megesne velem, hogy segítségre szorulnék. Legtöbbször kioffolom a problémákat magammal kapcsolatban és leszarom a következményét, a több évszázadon keresztül mérgezett gombócokat! - Gondoltam, hogy felmerült benned, mi a francot keresek itt, de akár én is adhatnék olyan frappáns kitérő választ mint a sétálgatás, csak nekem hihetőbb, ha figyelembe veszem a riadt-verébábrázatod és a csatakos tenyered - a mondatom végét egy fanyar félmosollyal zártam, inkább humorosra véve a szituációt, mint sablonosra. Nem akartam túl nagyot hazudni a lánynak, így kézenfekvőbbnek tartottam, ha előbb őt kérdezem ki az ittlétéről. - Leülsz? - mutattam egy termetesebb fatörzsre az árnyékban. Jómagam leültem rá és az egyik lábamat felhúztam a fa egyik mély repedésébe. A bőrdzsekim zsebéből elővettem egy cigarettásdobozt, majd egyszer végighúzva a mutató és hüvelykujjam között a cigit, a számba vettem. - Rossz szokás, de nem harapok! - vigyorogtam Stefani felé, aztán a farmerem hátsózsebéből előbányászott öngyújtóval meggyújtottam a cigit.

Tárgy: Re: Elhagyatott épület

» Elhagyatott Ház
» Lakatlan épület
» elhagyatott kórházépület
» Sikátor az épület mellett

Elhagyatott épület

Elhagyatott épület

Similar topics

Similar topics

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés