A pillanat, amikor a halálhoz közelebb állsz, mint gondolnád. Még szinte végig sem gondoltad, hogy te magad mit teszel, de már is tennéd azt, amit az eszed diktál, míg a szívedet lendületből elhajítod. Az öngyilkosság egy meggondolt dolog. De én nem vagyok magamnál, szívem kamrája mögött őrült lettem, így mit számít mindez? Az élet elárult, de még is foggal-körömmel ragaszkodik hozzám, de én tudom, hogy másra sem vagyok ítélve, minthogy arra, hogy szenvedjek. Nem tudom elviselni annak a gondolatát, hogy végeztem a saját családommal. Minden egyes tagja én általam lelték meg az örök nyugalmat. De valahol megérdemlik. Hogy miért? Mindannyian hagyták, hogy az apám kínozzon. Minden egyes napon imádkoztam, hogy túléljem a vele töltött perceket, én magam sem értem, hogy miért nem tettem meg már akkor azt, amit most készülök elkövetni. Véget vethettem volna a szenvedésemnek, és még a bűntudat sem gyötört volna, hogy végeztem a saját családommal. De, miért nem tettem? Mi tartott vissza? Igen, azt hiszem, hogy már tudom. Talán élt bennem még a remény valahol a sarokban kuporogva szívem sarkában. Ott volt, és biztatott azzal a mondattal, hogy lesz jobb is, csak várjak, legyek türelmes. S most, idáig jutottam el, oda, hogy a saját elmém is gúnyt űz belőlem. Lelkem mélye, önmagam is kínzom.
De, itt állok. Elém tárul New Orleans gyönyörű megjelenése. Látom a messziségből, ahogyan az emberek fújják a trombitát, régi dobon játszanak, s teljes valósággal átérzem ezt a New Orleansi hangulatot így. Halálom előtt, ez a legvidámabb, amit hallhatok. De még is, sürgetnem kell magamat. Az utolsó vacsorám is elmarad.
De aztán, hirtelen egy erős lökés megy végig fejemben, mely akkora fájdalmat sújtott rám, hogy egy pillanatra a látásom beadta a derekát. Sötétség tárult elém, ennek ellenére azonban teljes erővel markolom a korlátot, amellyel még tartom magam. Most is csak annyit kellene tennem, hogy elengedjem, és nem kell szembesülnöm az újabb látomásokkal, de félek elengedni. Való igaz, félek a haláltól. Félek, hogy egy börtönvilágba keveredek, ahol az apám lesz, s én, én pedig nem tudok elmenekülni előle sohasem. Az örökkévalóságig futhatnék előle, s azt az én buta lelkem nem tudná akkor, hogy az csak egy halálon túli álom, hanem úgy fogná fel, mint maga a valóság, amelyben ösztönösen teszem a dolgokat, amit amúgy is tennék. Egy örökkévalóságig tartó gyötrelem, kín... de ki tudja, mi van a halál után? Talán az apám is ott van? Nem. Nem akarom....
A sötétség még mindig magához fogadott, mint egy árvát, mintha most akarna tőlem elbúcsúzni, hiszen már nagyon régóta éltünk már együtt. Elválasztatlan társak voltunk, vagy mint egy házasság. Csak a halál választ el tőle.
Végül aztán megfordulok még mindig vakon, ezáltal háttal léve a világnak. Ujjaimból aprólékosan csökkentem a feszült erőt, mellyel tartottam magam a korlát által, s még egy utolsót szippantok ebbe a jéghideg, csípős levegőbe. Végül aztán egy könnycsepp folyik le arcomon, s teljesen elengedve magamat, érzem; nincs alattam semmi. Csak a levegő, érzem, hogy zuhanok, de még mindig elhagyott a látásom. Így a jó, ez lesz a végzetem.
Nyugodtan várom most már, hogy végre megszűnjön minden. Még egy utolsót gondolok arra a férfira, akivel találkoztam a Grillben. Igaz, való igaz, hogy nem indult túl fényesen akkor minden. De még is, egyre többet hallucináltam róla. Kai. Igen, így hívták. Ő lesz az utolsó gondolatom.
Pár pillanat múlva érzem, hogy leérek. De nem fájt. Könnyed érintést érzek, s meglepődöm, hogy nem fájt. Halott lennék már? A halál ilyen könnyed lenne?
Érzem, hogy a szívdobbanásaim kihagynak egy-egy ütést, s a levegőt is hosszasan, oly nehezen veszem. Mi történik?
Zavarodottan nyitom ki szempárom, s ezáltal aprólékosan látva a színeket, hiszen a hallucinálás végett feketeséget láttam magam előtt. De még így is igen csak gyatra.
Egyedül csak egy szempárt veszek észre. Méregzöldek, de még is gyönyörűek. Végül aztán elhagy engem az öntudatom; elájulok, ahogyan fejemet az illető mellkasára döntöm erőtlenül.

Véres női tetemet vonszolok magam után egyik karjánál fogva. A földön húzom, ezáltal vért hagyva magam után. Eme kihalt környék oly’ csöndes, hogy csak egyedül az én rekedtes lihegésem hallható, és az hangja, ahogyan a holttestet húzom magam után. Épp olyannyira vagyok véres, mint ahogyan ez a test, de én ugyan nem a saját véremtől, én nem sérültem. Megöltem őt. De miért? Ártatlan ember vére szárad kezemen, de miért tettem?
Eme kérdést fogalmazom magamban, egyaránt a választ is rá, de én magam sem tudom, hogy mit és miért tettem. Vagy, hogy egyáltalán miért húzom magam után a testet. Csak húzom valamerre, amerre talán senki sem fogja majd megtalálni.
New Orleansba jöttem. Hogy miért? A kérdést jócskán feltehetném magamnak, hiszen voltaképpen túl sok keresni valóm itt nincs. Mindazonáltal azonban annyi fűz ide, hogy egy gödörben ide temettem el az összes családtagomat, akikkel végeztem. Mintha meg akarnék bizonyosodni róla, hogy végeztem apámmal, csak azért jöhettem ide. Össze vagyok zavarodva...
Alig pár perc múltán egy félig leomlott épületben kötök ki a női testtel együtt, majd elengedve karját lépek előre, és körültekintően fordulok meg, hogy még is hol vagyok. Senki sincs sehol, egyedül csak a hideg szellő suttog fülembe valami édes dallamot.
Visszafordulva azonban visszatekintve az élettelen testre; már nem a nő volt ott.
A látványtól arcom hirtelen elsápadt, talán még a hó is koszosabb volt most arcom színénél. Szempáromban a látványtól még a könnyek is megdermednek, és szinte ösztönösen rogyok össze a holttest mellett, amikor végül a fiú arcát a tenyerembe veszem.
- Alex... – rebegve ejtem ki a nevet, amelyet én sem értem, hogy még is hogyan merem egyáltalán a számra venni. Látom, hogy tekintete előre bambul, arca sápadt, akárcsak az enyém, arca véres, mint ahogyan az enyém is. Halott.
Egyik ujjammal végigsimítok arcán, s tenyeremmel szempárát lehajtom, hogy ne kelljen még holtan is látnia engem.
De aztán, hirtelen ez a kép eltűnik, és újra a halott női test jelenik meg előttem, ami hatására remegve lököm magamat hátra, a falnak mászva háttal a földön, s tenyereimbe véve arcomat végül egyre erőteljesebben indulnak útjukra szemeimből a könnyek. Érzem, hogy a mellkasom fel s le lüktet, mintha a szívem kiakarna esni a helyéről. Valaki tépje ki!
A fiú holteste, mintha hirtelen valaki egy karót döfött volna át rajtam keresztül, mely a falnak szegez, s nem tudok felállni onnét, mintha csak a halál játszadozna még velem egy kicsit, még mielőtt magával ragadna utálva s röhögve...
Tekintetem szikrákat szórnak, egész testem beleremeg, s minél jobban folynak könnyeim, hogy azt a testet figyelem. Még soha sem viselt meg ennyire egy általam követett gyilkosság sem, mint ami a mostani. Amikor felvillant a fiatal fiú arca, mintha egy világ dőlt volna bennem össze. A halottak kísértenek vétkeimért, tudom!
Végül elvonszolva magamat, óvatosan felállok, amikor is a hullától már távolodtam néhány métert, s lassan hátrálni kezdek, ahogyan futni kezdek; azonban fogalmam sincs, hogy merre. Véget akarok vetni ennek, meg fogok őrülni!
Amikor a romos lépcsőkön felfelé futok, azon felhaladva a lépcső végén egy férfialakot vélek felfedezni. Oly ismerős... de háttal van nekem. Nem látom az arcát, de azt látom, hogy felsője tiszta véres. És csak egy helyben áll.
A vér bennem megfagy, hirtelen gyökeret vernek lábaim a földbe. Szívem most már zakatol, jobban talán, mint egy öreg vonat. Látom, hogy a férfi felém fordul, de amikor az arcára irányult volna tekintetem, hirtelen eltűnik előlem.
- Ne, ne menj el! – A könnyektől aligha látom a magam előtti teret. Felzaklatott ez a jelenet még jobban. Oly ismerős volt az alak... mintha Kai lett volna. Ő játszhat velem?
Mikor felérek a lépcső tetejére, tehát ezúttal a legfelsőbb szintre, észlelem, hogy ez a hely valójában egy kihalt kórház lehetett. A látványtól hirtelen a falnak nyomom magamat háttal, s erősen lehunyom szempáromat, ezáltal ujjaimmal belemarkolva véres hajtömegembe.
- Ébredj fel, ébredj fel! – Mondogatom magamnak lihegve a mondatot, amely talán felébreszt ebből a rémálomból, hisz annyira szétszórt mindez... ez nem lehet, hogy a valóság! Vagy, talán csak az elmémben létezik ez a világ?
- Kai... – suttogom halkan a nevet, amikor párat előre lépek, összefont karokkal, magamat ringatva, ölelgetve ezúttal, hogy megnyugodjak, de mire léptem volna egyet, hirtelen elsötétül körülöttem minden, s a lábaimból elkúszik a tartás, s hirtelen rogyok össze térdre.
Nem látok semmit, de még is érzékelem a körülöttem lévő világot. Úgy érzem magam, akárcsak egy világtalan. Mintha halott lennék.
Bal oldalról azonban valami ismerős dallam szólal fel. Mintha egy felhúzós doboz dala lenne mindez. Igen, már tudom! A dallam, amellyel magamat nyugtattam le, volt még egy zenélő dobozom egyszer régen. Szerettem. Amikor kinyitottam, egy fekete macska volt benne látható, amelyre ha ránéztem, s egyben hallgattam annak a doboznak a hangját, megnyugodtam. De az apám összetörte. Onnantól fogva semmi vigaszom sem volt.
S ez a hang, mely újra felszólal, a helyett, hogy nyugtatást biztosítana, még inkább tejfogával a szívembe mar, ezáltal érezve, hogy összerogyva még jobban, megremegve a fájdalomtól.
Amikor aztán pedig tekintetemet hirtelen kinyitom, újra látom magam előtt a teret, ámbár egészen más, mint mielőtt a sötétség lepett el. Tükör van körülöttem mindenhol, és sehol sem látom magamat benne. Halott lennék?
Olyannyira sűrűn vannak a tükrök, a végtelenségig haladva, hogy közöttük egyáltalán nem lehetne elférni.
Hirtelen felállok, tenyereimet szívemhez kapva, minden lélegzetvételbe beleremegve ezúttal, s figyelek, várok. A dallam mostanra már teljesen eltorzult, ami hirtelen egy erős rémületet keltett bennem.
- Ne, ne...! – nézek a tükrök felé, s amikor hirtelen megfordulok, egész testemmel esek hátra, amikor meglátom az alakot.
- Ne, menj innen! – takarom el karommal magamat, mintha védeni próbálnám magamat, nem akarom, hogy újra hozzám érjen, nem akarom, hogy újra bántson, tűnjön innen!
Párpillanat múlva azonban minden elcsendesült.
Remegve szedem el karomat arcom elől, s akkor látom, hogy egy erkélyen kötöttem ki. Ülve vagyok, de vajon hogyan kerültem ide?
Nagyot nyelve segítem fel magamat, ahogyan egyik karommal a korlátba kapaszkodom, s végül elém tárul New Orleans kihalt ezen része.
Alig gondolkozva talán, de egyik lábamat átlendítem a korláton, ezt követve a másikat is, míg végül aztán a korláton kívül állok, ámde fél talppal megállva azért a korlátnál. Feszülten szorítom a korlátot, hiszen ha elengedem, lezuhanok. De, még is minek jöttem ide ki? Meg akarok halni?
Tudom azt jól, hogy bűnös a lelkem, s egyszer mindenért megfizetek majd. Ezt érdemlem én, ez az én vesztem.
Végül aztán elengedem nyugodtan a korlátot, ezáltal lehunyva szempáromat, s végül hátradőlve zuhanok a végzetembe.
Ég veled gyötrelem!