to;; mona & jeremy

- Jeremy... Jeremy... - rosszallóan megrázom a fejem - tényleg ennyire ostoba vagy? - A roskatag falhoz dőlök, s becsmérlő hangnememet fölényes nevetéssel toldom meg. A fiúból hiányzik az... alázatosság. Az arcára kiülő gőg előbb vagy utóbb a vesztét fogja okozni. A magam mögött hagyott évszázadok során láttam egyet s mást; hatalmasabbnál hatalmasabb birodalmak dőltek romba egyik napról a másikra, ugyanakkor újabb és újabb városok születtek a porból... A semmiből. Az emberek pedig szép lassan teljesen kifordultak önmagukból, és bár úgy hiszik, az emberiség folyamatosan fejlődik, valójában egy dekadens világot hoztak létre. A tekintély mintha értelmét vesztette volna!
- Vajon mi keresnivalóm lehet ebben a rozoga kunyhóban, ahol te, kedvesem arra készülsz, hogy végezz egy magamfajtával? - Vonom fel a szemöldökömet, miközben kérdőre vonom a fiút, majd egy szofisztikált mozdulattal javítok a tartásomon. Igazság szerint... magam sem tudom, mi a fészkes fenét keresek itt, ahogy azt sem, hogy egyáltalán megéri-e ilyen állapotban belekeveredni egy ehhez hasonló, kínosan nevetséges helyzetbe... De bárki is legyen ez a lány, kétség kívül Altair-hez tartozik. - Üdvözlöm Altair-t - biccentek az imént említett vörös amazon felé, majd szúrós tekintetemet újra Jeremy-re szögezem, aki időközben heves abajgatásba kezdett.
Jeremy olyannyira belemelegedett a szócsatába, hogy a lánynak esélye sem volt megszólalni. A fiú egyre pocskondiázóbb hangneme alighanem kizökkenti védencemet béketűréséből, de... mégis minek áltatjuk magunkat? Jeremy Gilbert annyira ostoba, hogy saját magában is képes kárt tenni egy óvatlan pillanatban. Evégett hiába hivatkozik a sportszerűtlen csatára... A lány elég erős (és dühös) ahhoz, hogy papírnehezéket csináljon belőle úgy, hogy a vadászunknak még arra se legyen ideje, hogy levegőt vegyen.
- Csak állunk itt, és dobálózunk az üres szavakkal, vagy fogjuk magunkat és csapunk egy orgiát? - Határozott, gyors léptekkel elindulok Jeremy felé. - Victoria nem bánná - teszem hozzá epésen. - A vörös ráadásul sokkal csinosabb, de... ne is hallgass rám! Túl sokat fecsegek, legalább annyit, mint Annabelle. Á, még be sem mutatkoztam - egy szempillantás alatt előtte termek, és megragadom a jobb kezét. - Anna Petrova. A híres-neves vérvonal legidősebb - élő - sarja - mivel az orgiára nem került sor, úgy döntöttem folytatom a megkezdett civakodást. Az én módszereim azonban... fájdalmasabbak. - Tudod, Jeremy... - egy röpke pillanat elég volt ahhoz, hogy elemeljem a fegyverét - Van egy nagyon-nagyon rossz szokásom... előszeretettel zúzom porrá a rokonaim gerincoszlopát. A síkagyú nővérednek már sikerült megtapasztalnia, hogy milyen érzés, amikor valaki szó szerint összetöri az ember szívét - amennyiben megpróbál kárt tenni bennem, egy gyors mozdulattal kitöröm a nyakát. S, hogy írtózom-e az átoktól, ami rögvest rámszáll a fiú halála után? Ugyan...

/ Jeremy, ha a vége zavaros lenne: eszem ágában sincs megölni téged, de felhasználhatnánk a gyűrűt, ami vissza szokta hozni Jer-t a halálból, hm?

to;; mona & jeremy

Szomjazom...
- Clementine! Clemen.... - mielőtt félbeszakítanám a kétségbeesett tinédzsert, ajkaim széléről óvatosan letörlöm az említett hölgy odaszáradt vérét.
- Á, szóval ez volt a neve! A barátod kifejezetten makacs teremtés... volt - szerencsétlen a világ összes kincséért sem árulta volna el az átlagos, középosztálybeli nevét. Az arcomat beragyogó, cinikus mosoly kíséretében átkarolom a már most halálra rémült lányt, s vonszolva ugyan, de megindulok vele az erdő felé.
- Ho...hogy érti azt, hogy volt?
- Úgy, ahogy hallod! Volt - húzom ismét könnyed mosolyra a szám, majd egy rutinos mozdulattal egy közeli fához lököm az újonnan szerzett játékszeremet, jobb kezemmel összeszorítom erős csontozatú álkapcsát, s a ballal a fát támasztom, miközben éles szemfogaimmal keskeny nyakára tapadok, hogy magamba szívhassam az életető, vörös nedűt.
Az imént elfogyasztott leányzó a fél fogamra sem volt elég... A nyomorult Zachary Rhys átkának köszönhetően a fogságban töltött rövid alatt szerzett sebek még azóta is a végtagjaimat díszítik. Valósággal bemarták magukat a bőrömbe. A rám szórt átok ezzel szemben vagy felbukkan, és órák hosszát kínoz, vagy reményt keltve bennem, köddé válik. Immáron három napja bolyogok föl-alá az erdőben, menedéket, táplálékot és válaszokat keresve. Az a rozoga ház azonban mindez idáig elkerülte a figyelmemet. Valóban ott van, vagy egy újabb illúzió próbál elszakítani a valóságtól?
- Szórakozol velem? - Ugrok fel a fa tövéből, ahol pár perce kényelembe helyeztem magam. Ismerős aroma szűrődik ki a házból, kellemes érzéssel tölt el, s már-már kezdi elfeledtetni velem a tényt, miszerint öt-tíz percenként megfeledkezzek arról, hogy mi is vagyok. Vámpír. Ugyanolyan ragadozó lény, mint a nosztalgikus érzést keltő illat tulajdonosa, Altair Silver. - Al? Odab... - alig lépek előre két lépést, egy rakoncátlan ág máris megreccsen a talpam alatt, ezzel ráhozva a frászt a házban tartozkodó ismeretlenre, aki minden bizonnyal nem az én rég nem látott cimborám. A még működő képességeimet kihasználva, pár percig ide-oda suhanok a ház körül, közben felmérve a bent uralkodó helyzetet. A kócos, vörös hajú lányra azonnal felfigyelek, hisz amennyiben nem tévedek, belőle áradt az a kellemes ambrózia illat. A fiút mindaddig nem találom érdekfeszítőnek, amíg meg nem fordul: a kölyök arca már hónapokkal ezelőtt belevésődött az elmémbe. Jeremy Gilbert, a bosszantó rokonom, a helybéliek által Elena Gilbert néven számon tartott hasonmás féltestvére... és, ha nem tévedek, a közelmúltban teljesítette be a vadászok átkát. Itt egy átok, ott egy átok... Ironikus, nemde?
- Igazán kedves tőled, Jeremy - egy rövid előjáték után, végszóra átlépem a küszöböt, s mit sem törődve azzal, hogy az ifjú vadász gyakorlatilag megfenyegetett, a szoba másik végébe sétálok - Hm... kedves, de semmiképp sem megfontolt! Tudtad, hogy pár hónapja kicsavartam a nővéred szívét? - Utalok az álarcos bálon történt momentumra, amiért ugyan hetekig tartó kínokkal és a szabadságom elvesztésével fizettem, de koránts sem érzek bűntudatot. A hasonmások egytől-egyig megérdemlik a halált: a rafináltabb elmenekül, a másik két férfi mögött keresi a menedéket... én mondom, egyikük sem érdemli meg Niklaus figyelmét. - Ideje visszaszolgáltatnod a lány gyűrűjét, mielőtt ketté töröm a gerinced, hogy aztán megkoronázhassam vele - merev tekintetem a szóban forgó hölgyeményre kószál, miközben ujjaimat finoman végighúzom az ütött-kopott falon.

Katherine & Elena

Fogalmam sincs, hogy mit keres itt ez a hárpia. Sosem szokott meglátogatni, és a mi kapcsolatunk, hogyan is mondhatnám.. Egyáltalán nem fényes, de most csak szépen fogalmaztam. Legszívesebben az arcába csapnám az ajtót, de van egy kis bökkenő. Sajnos, már be van hívva és ez ellen nem tudok semmit se tenni. Végig kell hallgatnom, hogy most mivel állt elő, de legbelül az foglalkoztatott, hogy miért jött ide, és hol volt eddig? Rég nem láttam, amiért egy hatalmas köszönettel tartozok Istennek, de most egy kicsit se repesek az örömtől, hogy itt van. Nem, mintha eddig majd kiugrottam a bőrömből mikor megpillantottam őt.
Egyből hátráltam, mikor betette a lábát, és testemet a félelem vette át. Remegett minden egyes porcikám. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy félek tőle, sőt egyenesen taszít a jelleme. Persze, ugyanúgy nézünk ki, szóval ez egy kicsit necces, de mégis.. A tudat, hogy egyformák vagyunk, hogy bármelyik percben véget vethet az életemnek.. Mindez szétmar engem belülről. Nem elég, hogy minden egyes másodpercben Klaus miatt kell izgulnom, most már itt van ő, akiért rághatom a körmömet, s szoronghatok. A végén egy elmegyógyintézetbe fogok kikötni, ha az életem továbbá is a negatív irányba fog menni. Nem bírom ezt tovább. Én már.. Képtelen vagyok tovább erre.
- Na és mim vagy? Számomra egy senki vagy. - súgtam a szavaimat, de már abban a másodpercben megbántam őket, mikor kiejtettem. Nem érdemes Katherine agyát húzni, mert még jelen esetben én fogom megszívni. Cseles, ravasz, és bármelyik pillanatban letámadhat engem, a tudtom nélkül. Sosem fogok egy normális életet élni.. Ez már a végzetem, hogy állandóan csak szenvednem kell.
Hirtelen mögém került, hideg leheletétől kirázott a hideg. Tenyereimet ökölbe szorítottam, lehunyva a szememet. Mély levegőket vettem. Nem bírom ki. Mit akar itt? Miért pont én? Miért rajtam kell levezetnie a bosszúját? Hol van Klaus, amikor kellene? Miért nem ma jött engem lecsapolni, elvégre van egy befejezetlen ügyük, vagy micsodájuk? De nem.. Most én fogom a bosszújának a levét meginni. Csak remélem, hogy túl fogom élni az estét, és nem pedig a föld alatt fogom végezni. Fiatal vagyok még a halálhoz. Sok mindent éltem át. Jó és szörnyű dolgokat egyszerre, de nem jött még el az én időm. Inkább szenvedek, küszködök az életben maradásért, sem, hogy egyszerűen feladjam. Nem vagyok gyáva.
- Mit keresel itt? - kérdeztem remegve, s akadozva. Hangomból tökéletesen kivehette, hogy mennyire is félek. Tudom, hogy örömöt okozok neki evvel, de nem fogom visszafojtani az érzéseimet. Mert nem tudom.. Képtelen vagyok erre.. Hirtelen egy erős szúrás veszi át az irányítást a testem felem. Elmémet elvesztem, nem tudok gondolkozni, érzéseim megszűnnek létezni eme világon, és mindent a sötétség takar el.
Ebben az ismeretlen helyen egymagam voltam. Egyedül voltam a sötét, hideg világban. Nem volt senki más rajtam kívül, és vacogtam. Szóra nyitottam a számat, kiabáltam hangosan, de még magam sem hallottam, amit mondtam. Testem könnyű volt, alig éreztem, hogy mozogtam. Futottam, sosem fáradtam el, ami jó volt, de a kijáratot nem találtam. Mintha egy hatalmas labirintusban vesztem el, olyan volt. Csak futottam előre, jobbra-balra, de mindig csak a sötét feketeség vett körül. Egyetlen egy fényt sem pillantottam meg, ami talán reménnyel járna. Csak én voltam.. Egy magam.. Lerogytam a földre, és elkezdtem zokogni. De a könnycseppek nem folytak le az arcomon, átszelve makulátlan bőrömet, se nem hallottam elfojtott zokogásomat..
Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, és abban a percben azt kívántam, bár ne tettem volna. Zúgott a fejem, rettentően fájt, s ennek a következtében összeszorítottam szemeimet, és egy halk nyöszörgés tört fel belőlem. Hol vagyok? Mit keresek itt? Mi történik velem? Eme gondolatok keresztezték át az agyamat, újra és újra. De a legnagyobb kérdés, melyre nem tudom a választ.. Hogyan kerültek ide?
- Hahó? - kérdeztem rekedt hangon, próbáltam felülni, de nem sikerült. Ujjaimat alig bírtam megmozdítani, az egész testem sajgott. - Valaki van itt? - kérdeztem újra, és a hangom kezdett visszatérni. Nagy nehezen felültem, de csak eddig bírtam. Egy idegen szoba tárult elém. Semmi nem volt ismerős a helyiségen belül. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és hogy hogyan kerültem ide. Álmodok talán? Kizárt.. Minden olyan valósághűnek tűnik. Vajon meghaltam? Azt is kétlem.. Egy ismerős hang csapta meg a fülemet, és evvel minden emlékezetem visszatért. Ahogyan átlépte az ajtó küszöbét. Ahogyan mögém osont, rám hozva a frászt. Majd a váza csörömpölése..
És a hang birtokosa nem más volt, mint maga Katherine Pierce.