Lehet, hogy egyszerűbb lenne nem is tudom csak úgy nekiesni a meglepetés erejével. Ha nem számít rá, hogy tudom, hogy itt van, akkor simán tehetek ellene, hogy vagy elszaladjon, vagy könyörögjön az életéért, de sokkal izgalmasabb egy kis játék, bár egyébként nagyon ügyesen játszom. Igaz, hogy ha valakinek túl sok az előítélete a magam fajtákkal szemben, akkor nehezen hiszi ezt el, pedig az első hetekben... igen, egyedül voltam, nem értettem szinte semmit még igazán, hiszen csak az a kevés info volt meg, amit elmondott nekem az egészről és azzal nehéz volt mit kezdeni. Csak a folyamatos éhséget éreztem és sirattam meg olyat, akit bántanom kellett. Nem is teljesen én tettem, hanem az, ami benne lakozik és ezt annak a régi lánynak, aki valahol mélyen ott lapul bennem nagyon nehéz volt feldolgozni. Jó pár hónap kellett mire lelkileg is megerősödtem annyira, hogy tényleg el tudjam viselni, ami velem történik, hogy ne legyek szinte rosszul a vér ízétől utólag, vagy a kinézetemtől. Szóval végülis ha nem most találkoznánk, hanem évekkel ezelőtt, ez még simán hiteles is lehetne. Persze most minden mozdulatát figyelem, mert hát... ha ott bújt meg és most ilyen lazán kezeli ezt az egészet, akkor simán esély van rá, hogy egy vadász. Nem vagyok az a típus, aki elvből ki akarja végezni a vadászokat, mert hát... miért tenném akkor, ha nem ártanak nekem? Ha viszont igen... akkor nem állok jót magamért. Nem adom könnyen a bőröm, egyelőre még mindig több időt töltöttem pocsék életkörülmények között, mint az új kellemes világban. - Hogy... hogy baj? Hát nem elégbaj az, hogy... hogy szinte már félek magamtól? - szipogva válaszolok és próbálom letörölni a könnyeimet. Az a helyzet, hogy a sírás nem okoz gondot, hiszen annyit sírtam régebben, hogy egészen profi szintre fejlesztettem. Bőven elég felidézni egy-egy olyan éjszakát, amikor alig aludtam, mert apám elhordott minden utolsó szemétnek csak azért... mert létezem. Volt időm, amikor már tényleg teljesen úgy éreztem, hogy feleslegesen vagyok a világon, hogy tényleg egyáltalán nem vagyok ide való. Csak azóta érzem, hogy van helyem, mióta magabiztosabb lettem. Olyan nagy bűn hát a vámpír lét? Nem ölök meg senkit, mióta képes vagyok rendesen kontrollálni magamat, nem vagyok én igazán veszélyes, és e nélkül elég nagy rá az esély, hogy nem élnék már évek óta, hiszen átfagytam volna azon a padon ott a parkban éjszaka egyedül. És még az is napokig tartott volna, amíg valaki azonosít, na és akkor az apám örülhetett volna, hogy végre tényleg eltűntem az életéből. - Nem, köszönöm, semmi bajom, tényleg jól vagyok... jól leszek. - kipirosodott szemekkel pillantok rá. Nem tehetek róla, de azonnal megcsap a kellemesen édes vér illata, hiszen mellettem guggolt le, közel van, de most vissza fogom majd magam. Menni fog, hiszen az előbb ettem, még ha az csak afféle csekély előételnek is számított csak. Amikor feláll én is igyekszem feltápászkodni és leporolni a ruhámat. Nem is tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, esetleg... ha szimplán lelépnék, ha már ennyire játssza a megértőt. Végülis én nem akarom bántani, amíg ő nem próbálkozik nálam, és mi értelme lenne direkt konfliktusba kerülni nem? Igen, talán ez lesz a legjobb megoldás, egyszerűen csak lelépni. - Nem szükséges velem foglalkodnod, már megleszek, csak... nem sokára anyám temetésére kell utaznom és ez... nem érint túl jól. - ez még igaz is, szóval még csak azt se érzékelheti, hogy nem mondok igazat. Az a legjobb színjáték, ami nem is az... hiszen anyám halála tényleg kiborít elég rendesen, még ha ezt nagyon jól sikerül is titkolni. Újra megtörlöm a szemem, a szemem alatt is, hogy az elkenődött smink ne fessen annyira bénán, mint ahogy festhet, aztán egy gyenge mosolyt is az arcorma varázsolok, majd a táskámat kicsit megigazítva a pántba kapaszkodva indulok meg kifelé a Sikátorból. Persze az érzékeim élesek, ha bármi butaságon gondolkodna... sokkal gyorsabb vagyok nála, ha utánam vetné magát ne kapjam el a kezét, mielőtt az a karó rossz helye tévedne.
Jeremy Gilbert
welcome to my world
► Residence :
Mystic Falls
► Age :
29
► Total posts :
199
HUNTER OF THE FIVE ➴
Tárgy: Re: Sikátor Vas. Jan. 12, 2014 2:47 pm
Ariana és Jeremy
Okos kis fruska. Állapítom meg a legnagyobb egyszerűséggel. Ha nem én lettem volna itt hanem valaki más még lehet el is hitte volna, hogy ő az áldozat. Jól játssza a szerepét. Egy halvány mosoly játszik az arcomon. Végre nem egy olyat fogtam ki aki eszét vesztve támad minden apróbb neszre. Előbb gondolkodni kell és csak utána cselekedni. Ha Ő így akkor én miért ne. Játszunk. A nyílpuskám hátra hagyva csak egy karóval a kabátzsebemben lassan odaléptem a síró lány mellé. -Valami baj történt? Segíthetek esetleg? - Alig tudtam visszafogni magam. Belülről egy enyhe késztetést éreztem arra, hogy egyből véget vessek a színjátéknak és a szívébe döfjem a karómat. Az izgalmas az egészben az, hogy én tudom mi Ő és szerintem Ő is tudja én mi vagyok. Kíváncsi vagyok kettőnk közül melyikünk lép előbb. Bármi is legyen, tudom, hogy én jöhetek ki győztesként. -Hívjam a mentőket? Megsérült? - Gugóltam le elé. Egy kicsit sem játszom túl, áh dehogy. Mindegy, eddig úgy tűnik simán beveszi. A kabátom azon felére helyezem a kezem ahol tudom ott lapul a karó. Ha szükség lenne rá azonnal előtudnám kapni. Fő az óvatosság. Jó színész a lány nem árt szemfülesnek lenni. Jobb ha lenyugszom mert a szívverésem is elárulhat. Egy vámpírral szemben nem lehetsz elég óvatos. Még ha látszólag nyugodtnak is tűnsz a szíved ütemes verése és a véred áramlása lebuktathat. Nem egy vadászt láttam már aki lebukott és sajnos nagy árat fizetett. Vagy elkárhozott és kénytelen volt vért inni vagy meghalt. A jobbik szerintem még mindig az ha az illető meghal minthogy egy ilyen lénnyé változzon. Szinte már görcsösen markoltam a kabátom, de tudom ha elsietem akkor nem kizárt, hogy én húzom a rövidebbet. Szép lassan felálltam majd nekidőltem a falnak. Látszólag a színjátéknak még korán sincs vége. Akaratlanul is újra elmosolygom magam. Nem tehetek róla. Elkapott az adrenalin. Mintha csak levetettem volna magam egy szikláról ejtőernyővel. A vadászat a becserkészés engem ugyanúgy elönt izgalommal mint mondjuk egy parkourt mikor csak egy hajszál válassza el attól, hogy az épület biztonságot nyújtó teteje helyett a mélybe zuhanjon. Igen, határozottan hasonló érzés a kettő.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sikátor Vas. Jan. 12, 2014 12:01 pm
Jeremy & Ariana
Nem szeretek a nyílt utcán neki esni valakinek. Bár nem vagyok még otthon ebben az egészben annyira, mint mondjuk egy több évtizedes, netán évszázados vámpír. Néha még így is előfordul, hogy elragad a hév és nem tudom visszafogni magam, de most tényleg nagyon igyekszem. Nem vagyok olyan vészesen éhes még egyelőre, bár úgy iszonyatosan nehéz visszafogni magam, hogy ha érzem, hogy a másik fél szívverése mennyire felgyorsult és mennyire gyorsan száguld az ereiben a vér. Egyre jobban kívánom, és akármit is teszek a szemem hamarosan átváltozik, pedig igazán koncentrálni próbálok. Csak azért térek lejjebb a nyakának csókolgatására, mert így legalább akkor sem látja meg a változást, ha véletlenül kinyitja a szemét, bár nem hiszem, hogy erre sor kerülne, eléggé elvonom a figyelmét, hogy most bármi másra próbáljon koncentrálni. Én pedig balga módon végképp nem veszem észre a tényt, hogy alaki más is van itt. Már említettem ugye, hogy még nem vagyok elég régi motoros ahhoz, hogy mindenre figyelni tudjak? Ezért is nem szúrom ki a másik szívverést nem is olyan messze, túlságosan elvonja a gondolataimat az, aki előttem áll és nem azért, mert az egyik keze már jó ideje a hátsómat markolássza a másik pedig igen csak illetlen módon a pólóm alatt matat. Mármint ugye kinek mi az illetlen, mert engem úgy istenigazából nem zavar a dolog, maximum azért kellemetlen mert így végképp nem fogom tudni visszafogni magam. Pedig sokkal jobb lenne az egész, ha egy kiadós együttlét után ragadhatnám meg a nyakát, de nem fogunk mi most addig eljutni, ez már nem kérdés. Akármennyire is erőlködöm a szemfogaim is lassacskán előkerülnek és egy pillanatra teljes mértékben átveszi az uralmat a józan gondolkodás felett a vámpír ösztöne. Ez ellen már nagyjából semmit sem tehetek, egyszerűen csak egy halk nyögéssel mélyesztem bele a fogaimat a nyakába, és szívom a kibuggyanó vért. Nem igazán fogom fel ilyenkor, hogy mi történik körülöttem, hogy ez az áldozatnak mennyire nincs ínyére. Végülis az ő döntése volt, hogy velem tart, és akár tolvaj is lehetnék, vagy késes gyilkos. Azért, mert valaki jól néz ki, és esély van rá, hogy megdughatod, még egyáltalán nem kell gondolkodás nélkül megbízni benne és akárhová követni. Szóval igazából nem én vagyok a hibás, ő a túl naiv... ennyi. Az ösztöneim bekapcsolásával viszont mintha csak a védelmi mechanizmus is erősebb fokozatra kapcsolna. A vámpír tudata már felfogja, hogy valaki más is van itt, és ez egyáltalán nem jó hír. Kénytelen vagyok hát elszakadni szerencsétlen pasastól, és finoman végignyalni a nyakán, hogy a seb hamarabb tűnjön el az útból, majd mélyen a szemébe nézek. - Megtámadott egy veszett kutya téged és egy csinos lányt, akinek sikerült elmenekülni a hősies helytállásod miatt... na szaladj! - legalább jó emlékekkel távozzon nem? Ennyire azért vagyok rendes. Mindez pár pillanatot vesz csak igénybe, de a kiélezett érzékek már igyekeznek letapogatni a könyéket, mégis úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne, hogy van itt valaki. Egyszerűen csak megfordulok és a hátamat a falnak vetve törlöm meg a kabátom ujjával a számat, miközben lecsúszok a hideg téglák mentén a földre és egyre szaporábban kezdenek patakzani a könnycseppek a szememből. Vajon... ki van ott megbújva? Egy vadász, aki követett minket? Egy ártatlan járókelő, netán egy egyszerű hajléktalan, aki pont itt húzta meg magát? Esetleg az, akiből befejezhetem a vacsorámat?
Jeremy Gilbert
welcome to my world
► Residence :
Mystic Falls
► Age :
29
► Total posts :
199
HUNTER OF THE FIVE ➴
Tárgy: Re: Sikátor Szomb. Jan. 11, 2014 9:42 am
Ariana és Jeremy
Ma mondhatni remek napom van. A munkahelyemen nem törtem el egy pohárt sem a főnök legnagyobb örömére. Most pedig itt vagyok egy szórakozóhelyen és iszogatom a jól megérdemelt sörömet. De csak félig tudok erre odafigyelni ugyanis szemben velem egy vámpír tartózkodik. Csak arra tudok koncentrálni, hogy mennyire élvezni fogom amikor karót röpítek a szívébe. Nem tehetek róla foglalkozási ártalom. Úgy teszek mintha nem ismertem volna fel a fajtáját pedig a vámpírokat messziről kiszúrom. Legszívesebben itt helyben véget vetnék silány életének, de annyi itt a szemtanú, hogy inkább nem próbálkozom, mindent a maga idejében. A jelek szerint épp vacsizni készül. Oh, hogy mennyire naivak az emberek. Az a szerencsétlen fickó úgy megy utána mint egy pulikutya. Szánalmas, de tudom a vámpíroknak nehéz ellenállni. Jobb lesz ha azonnal követem őket vagy eltűnnek a szemem elől és akkor bottal üthetem a vámpírom nyomát. A söröm leteszem az asztalra majd a pulthoz lépve lerakom a fizetséget és már rohanok is a páros után. Igazából egy kicsit sem érdekel a fickó sorsa, hogy meghal vagy életben marad-e. Nekem csupán az a fontos, hogy a nő még ma este meghaljon. Rég volt már olyan napom, hogy ráakadtam volna egy ennyire kínálkozó alkalomra. Máskor mindig nekem kell utánuk kutatnom, sose kínálják fel magukat tálcán, pedig mennyivel egyszerűbb is volna. Meg kell hagyni okos vámpír. Egy eldugott helyre viszi a szerencsétlent. A sikátor remek választás, nem csak neki, de nekem is. Ott aztán nem veszi észre senki amikor karót döfök a szívébe. Megbújok egy kuka mögött és várom a megfelelő időt. Türelmes vagyok, ebben a szakmában ez elengedhetetlen. Halkan leveszem a hátamról a hátizsákot és kiveszem belőle azt amire szükségem lesz. Egy karó és egy verbénás nyugtató. Nem lesz egyszerű, de a mai világban mi egyszerű?Közelebb osonok a párocskához. Annyira belefeledkezett a vacsora gondolatába, hogy eddig észre se vett. Sajnos a múltkor nem voltam ilyen szerencsés. Meghallotta a lépteimet a vámpír és eliszkolt. Mondanom se kell majd szétvetett az ideg. Ezt a hibát többet nem követem el. Nem szabad elfelejteni, hogy a hallásuk roppant jó. Még a leghalkabbnál is halkabbnak kell lenni.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sikátor Szer. Jan. 08, 2014 11:10 am
Jeremy & Ariana
Egy hét múlva már újra New Orleansban kell lennem. Hát őszintén szólva nagyon nem füllik a fogam ahhoz, hogy visszalátogassak az én kedves kis szülővárosomba. Fogalmam sincs, hogy miket fog felébreszteni bennem, ezért is kerültem eddig olyan nagyon. Arról nem is beszélve, hogy a temetésen ott lesz az apám... a nagyszüleim, és még akkor is, ha csak messziről követem majd az eseményeket egyáltalán nem lesz könnyű visszafogni magam. Szeretném egyszer az életben megmutatni neki, hogy én is vagyok valaki! Hogy már nem vagyok az, akit nyomorgathat, akit a földbe döngölhet, aki tűr mindent, és... már a gondolattól is borsódzik a hátam, és most is ökölbe szorul a kezem, pedig igazán nem azért vagyok itt, hogy ideges legyek. Nem, szórakozni jöttem, felszedni valami pasit, mert hát egy kissé kezdek éhes lenni. Azért még bírom, még van türelmem ahhoz, hogy ne állatias módon vadásszak. Ez valahogy soha sem jött be nekem, bár persze az első hetekben egyáltalán nem ment, hogy türtőztessem magam, de mostanra már sokkal könnyebb, főleg mert nőként ágyba csábítani egy pasit nem valami bonyolult feladat, főleg ha nagyon jól tudod, hogy milyen a külsőd és hogy mit kell kihangsúlyoznod, hogy győzz. Aztán persze a végén már én döntöm el, hogy mikor jön az a rész, ami nekem kell és mennyit engedek az illetőnek. Ha rendes, vagy szimpi, akkor még az is lehet, hogy én is rendes leszek vele és mondjuk úgy nem távozik üres kézzel. Nem vagyok én olyan velejéig romlott, csak hát más is megtesz mindent azért, hogy meglegyen az esti vacsija, nekem is meg kell. Végülis még csak nem is ijesztek halálra senkit és már jó ideje nem oltottam ki életet. Tudom, hogy mikor kell megállni, csak akkor fordulhatna elő más, ha valami furcsa okból kifolyólag nem jutnék egy ideig vérhez, de ez csak nem történhet meg igaz? Most sem telik bele sok időbe, amíg az olcsó bárban felfigyel rám egy épp a haverjaival biliárdozó fickó. Nem kell sok, csak néhány mosoly, egy-egy elkapott pillantás, mintha még zavarban is lennék, hogy figyel, miközben eddig én figyeltem őt. Jó az illata... ezt innen is érzem és ennyi bőven elég. Egy pillanatra megnyalom a szám szélét, amikor bátorságot gyűjt, a barátai felé fordul, hogy elköszönjön. Tisztán hallok minden szót, vicces, ahogy biztatják és sok sikert kívánnak neki. Mindig olyan nagyon szórakoztató, ha egy pasi azt hiszi ő a vadász és én vagyok a préda... pedig ez minden esetben pont fordítva van. Most is hagyom, hogy úgy tegyen, mint aki nagyon igyekszik, hogy levegyen a lábamról. Pedig ha már nem döntöttem volna el eleve, hogy mi legyen esélye sem lenne akármilyen dumával. De így lehet egy kis sikerélménye, nevetek a lapos viccein, de persze titkon már várom, mikor tűnhetünk el innen. Nagy nehezen szánja rá magát, hogy megkérdezze lelépünk-e. Oh jó ég, hát persze! A diadalittas mosolyát igyekszem figyelmen kívül hagyni, mert a végén még kénytelen lennék elnevetni magam, csak mert tényleg szórakoztat a helyzet. Pár utca csak mire egy sötétebb sikátorhoz érünk. Talán már éjfélt is ütött az óra, nem is néztem bent, hogy mennyi az idő, de legalább már elég kihalt minden, én pedig szó nélkül húzom be, hogy a falnak szorítva kutassam fel az ajkait. Ha jól sejtem határozottan élvezi a helyzetet, hát ki ne lenne így ezzel? De van még idő, akármennyire is nehéz, de még nem... csak a tekintetem siklik időnként lefelé és csak a vér illatát hagyom az orromba kúszni. Először érjünk el mondjuk a lakására... addig még bírom... menni fog... bár olyan édes a csábítás. Egy pillanatra változik csak a szemem színe, amit ő nem láthat, hiszen csukva van, és gyorsan lejjebb is vándorolok a nyakára. Így még sokkal nehezebb kitartani...
Kapcsolatok. Épp ez az, amire szükségem lenne, mert az nélkül hiába is indulnék neki. Tulajdonképpen nem is lenne miből kiindulnom. Persze egyértelmű, hogy egy kitudja hány éves vámpír – mondjuk tőlem csak idősebb lehet – elég embert ismer már, hogy egy ilyen helyzetben tudja, merre is induljon. Ettől függetlenül még mindig nem bízom benne. Nem ismerem, és nem is nagyon akarom, és hatalmas hátránnyal indul már csak azért is, mert vérszívó. Zach ki fog nyírni, amikor megtudja, hogy szövetkeztem eggyel a fajtájából. De nem hagyott nekem más lehetőséget. Tudhatta, amikor lelépett és magamra hagyott, hogy nem fogok ölbe tett kézzel várni rá. Ahogyan ő megmozgatott annak idején minden lehetséges követ, hogy visszakapjon, ugyanúgy ezt teszem most én is, nem igazán számolva a kockázattal. A vérünkben lehet. - Arielle – mutatkozom be tömören én is. – Arielle Rhys – egészítem ki, bár ha a bátyámat ismeri, akárcsak futólag is, akkor valószínűleg a vezetéknevemmel már tisztában volt. Kissé felhúzom az orrom arra a kijelentésére, hogy nem fog bántani, és bizalmatlanul méregetem. De sikerül némileg szépítenie a gyenge bocsánatkérésével, amitől a tekintetem azonnal megenyhül valamelyest. - Horgony átruházósféle? Egyáltalán mi akar lenni ez a horgony? – vonom össze a szemöldökeimet. Akárhogy is magyarázza a dolgot, nekem ez nem tűnik semmiségnek így hallomásból. Nem is keresne ilyen elkeseredetten új és erős boszorkányt magának, ha nem valami fontos, és nyilván veszélyes varázslatról lenne szó. Egy csöppet tartok attól, hogy ebbe belemenjek, de a szemeim előtt lebeg Damon ajánlata is arról, hogy segítene megkeresni Zachet, továbbá tagadhatatlanul csábít annak a lehetősége, hogy végre bizonyíthassak. Tudom, hogy fiatal vagyok, és nem rég tértem vissza az életbe, de erős felmenőkkel rendelkezem, erős boszorkánycsaládból származom, és meg fogom mutatni, hogy bennem is megvan mindaz, ami az elődjeimben volt, vagy akár Zachben. - Na jó, megnézem azt a varázskönyvet. Mutasd az utat, menjünk el abba a panzióba – adom meg magam, bár kicsit furcsállom, hogy a pasas egy panzióban lakik, és ott őrzi ezeket a fontos grimoreokat. Azokra jobban kellene vigyáznia. – De semmi trükközés, vagy esküszöm, hogy nem állok jót magamért – figyelmeztetem a rend kedvéért. Ne higgye, hogy teljesen naiv és megtéveszthető vagyok, csak mert hajlandó lennék elkísérni az otthonába. Szerencsére nem ejtettek a fejemre, és még mindig képes lennék bármikor egy karót vágni a mellkasába, ha okot ad rá, efelől ne is legyenek kétségei.
Igen meglepő egy helyzet, és elég hülyén csináltam az előbbi mutatványt, de hát ha egyszer éhes voltam? Úgysem öltem volna meg, és valahol mélyen remélem, hogy igazából ő még sosem ölt vámpírt, és nem velem akarta elkezdeni. Persze a fájdalomból ítélve nem úgy tűnt, mint aki meg akarja kímélni az életem, ráadásul a karó a szívemnél sem volt túl biztató, de még mindig élek, szóval fel tudtam kelteni az érdeklődését, s ha már ezzel meghagyja az életem, akkor jó vagyok. Persze ezek után biztosan felkészültebb leszek, és legalább tudom, mekkora erő van a lányban. Reményeim szerint épp elég ahhoz, hogy elvégezze azt a bűbájt, amire nekem szükségem van. Cserébe persze meg kell találnom valakit, de szerintem az menni fog. Csak pár telefon, egy-két út és rá kell találjak. Csak többet meg kell tudnom a fickóról. - Nyugi kislány! Ismerni talán futólag, sokat nem tudok róla, de vannak kapcsolataim, és képes vagyok megtalálni őt... Csak időbe fog telni... - Jelentem ki laza könnyedséggel, mintha nem is haraptam volna meg, ám a sebe a nyakán árulkodóbb, mint egy tetoválás... - Vámpír vagyok, sok magamfajtával akadtam össze életem során, biztos, meg tudnám találni, persze te is kellesz hozzá, de már erre is van egy ötletem... - Villan fel egy régi emlék, mikor Elenát Jeremy vérével találtuk meg... Emlékszem Elijah rabolta el, aztán pedig Esther... Talán, ha elvégzi nekem a bűbájt, beavatom ebbe a titokba... Bár szerintem ha Zach engedte volna, akkor már régen rálelhetett volna, szóval nem lesz ez ilyen egyszerű gondolom. Mindenesetre nem fogok tovább keresgélni, megvan a boszorkányom, aki elvégzi a varázslatot, és még remélem Amara sem kell hozzá... - Hidd el, én sem szeretem a boszikat meg a trükkjeiket. Damon vagyok. Damon Salvatore és hidd el, nem foglak bántani... Bocs az előbbiért... - Nyögöm ki nagy nehezen a bocsánatkérés legegyszerűbb változatát, bár ez is nehezemre esett, mégis sikerült. Majd megint egy kérdés, és kezdek rájönni, hogy ez a lány igazán szeret kérdezni, ami engem igazán ki tud hozni a sodromból, szóval igyekszem a nemesebb célt a szemem előtt tartva megőrizni a megmaradt nyugalmamat. - Egy icipici Horgony átruházósféle varázslatot kellene elvégezni... Van egy pár varázsigés könyv a panzióban... - Vonom meg a vállam, mintha az olyan semmiség lenne, pedig közel sem az. Egyáltalán nem semmiség, bár azt nem tudom, mennyi erőt vesz igénybe, bár szerintem többet mint sejthetem. Mindenesetre csak remélni tudom, hogy képes rá, és nem lesznek fura mellékhatásai... - Szóval? - Kérdezem tőle utalva ezzel arra, hogy áll-e az alku, vagy sem...
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Sikátor Vas. Dec. 15, 2013 11:27 pm
to Damon
Nem hat meg a gyenge poénjával, nem abban a helyzetben vagyunk, hogy tréfálgatnunk kellene egymással. Megtámadott engem, én pedig épp az életét igyekszem elvenni a véremért cserébe. Semmi vicces nincs ebben. Fenyegetőn emelem kicsit magasabbra a kezemben tartott karót, azt sugallva, hogy igenis megteszem, simán a mellkasába mártom, és nem segít a helyzetén, ha provokál. Aztán lassan mégis leengedem, mert attól félek, hogy a túl sok hezitálástól remegni kezd majd a kezem, az pedig nem vetne rám túl jó fényt. Elárulná, hogy mennyire nem vagyok biztos magamban, gyengének tűnnék. Pedig nem vagyok az. Ellenkezőleg. Egyre erősebbnek érzem magam minden nappal, amit újra az életben töltök, minden gyakorlással, amikor a mágiám határait szélesítem. Nem vagyok gyenge… csak tapasztalatlan. És egy kicsit elveszett, főleg most, a bátyám nélkül. Tisztes távolságból figyelem, ahogy összekaparja magát. Azonnal látható lesz arcán is, hogy mikor szűnik meg a fejében keltett fájdalom. Felegyenesedik, majd kicsivel közelebb jön, és fölém magasodik. Legszívesebben hátrálnék még egy-két lépést, de még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy a riadt kisnyulat játsszam. Határozottan nézek vele farkasszemet, kicsit össze is húzom a szemeimet, úgy méregetem, miközben kifejti, hogy mégis miféle alkut szeretne velem kötni. - Zach – hebegem először csak elképedve, ahogy pontosan leírja őt a férfi. – Te ismered a bátyámat? Mit tudsz róla? – teszek fel két kérdést gyors egymásutánban. Aztán picit eltűnődöm. Lehet, hogy ismeri őt, de az még nem jelenti azt, hogy meg is tudná találni nekem. Valószínűleg tényleg csak azért ajánlotta fel ezt a cserét, mert az élete forgott kockán. De fogalmam sincs, hogy megbízhatok-e benne. Akárhonnan nézem, ő akkor is csak egy vámpír. – Honnan tudhatom, hogy nem versz át? Hogy tényleg segítesz…? És ami fontosabb kérdés: hogy tudsz is segíteni? – vonom össze a szemeimet, és még az ajkaim is elvékonyodnak. – Ahogy az ábrázolt példa mutatja, nem szívlelem a vérszívókat túlzottan, és főleg nem bízom bennük. Nem is ismerlek – vázolom a tényeket. Hisz még csak a nevét sem tudom. Megtámadt, aztán előáll ezzel a dologgal. Félek, hogy nem lenne ennek túl jó vége. Bár az is lehet, hogy ő is épp olyan kétségbeesett, mint én. Bármihez is kell neki a segítségem, biztosan fontos. - Mi az a pici varázslat? Pontosan miről lenne szó? – érdeklődöm, mert az egyesség rám eső felét sem ártana tisztázni, mielőtt egyáltalán komolyabban elkezdenénk alkudozni.
✘ Words: 414 ✘ Notes: Dehogy, szuper vagy, aki pocsék az én... -.- ✘ Music:Bloodstream
A fájdalom mélyen hasít elmémbe, s most jövök rá ismét, hogy miért is utálom a boszorkányokat. Gyűlölöm, mikor szórakoznak az erejükkel, és az elmémben eluralkodó fájdalom miatt néha már csillagokat látok, de minden erőmmel azon vagyok, hogy kiiktassam ezt a fájdalmat. Nyilván, ha sokkal idősebb lennék, már nem okozna ekkora erőfeszítést, de nyögéseim - melyek hirtelen szabadulnak fel torkom mélyéről -, a lány tudtára adják, hogy hatalma van felettem, és ez nagyon nem tetszik. Ha nem lenne rá szükségem, kérdés nélkül kapnám a kezembe a földön heverő törött borosüveg nagyobb szilánkját és szúrnám keresztül vele a szívét csupán enyhe viszonzásképp az ő kínzása miatt, de így csak küzdök a fájdalom ellen, mely tulajdonképpen az agyam ereinek felrobbantása. Szavai is lassan hatolnak el hozzám, mintha egy falon keresztül beszélne hozzám. - Igen, épp... épp pár perccel ezelőtt... - Sütök el a fájdalmak között egy poént, mert nem én lennék, ha nem így tennék, miközben a fájdalom enyhül. Nem tudom, hogy ez az elmém játéka-e, mert megszokta már a fájdalmat, vagy csupán a lány enyhíti a trükkjét, de a földön fetrengésből végre fél térdre tudok emelkedni, így nézve szembe a lánnyal, aki a karót szorongatja. - Akkor tedd meg! Vess véget egy kegyetlen vámpír életének... - Provokálom, de van egy olyan érzésem, hogy nem fogja megtenni. Legalábbis remélem, hogy nem fogja megtenni, mert igazából én még élni akarok, nem a túlvilágon senyvedni egy örökkévalóságon át. Majd a fájdalom végleg eltűnik, s csak emléke marad örökül a kínnak, melyet sosem fogok megszokni. Vége, mintha ott sem lett volna, s újra teljes magasságommal emelkedhetek a boszorkány fölé. - Ahogy mondom, egy más hasznára... Véletlenül meghallottam,hogy keresel valakit igaz? Kábé ilyen magas mint én, de nem ilyen jóképű, barna haj, borosta? - Írom le körvonalakban a bátyját, mintha futólag láttam volna őt. Már emlékszem, ki az a Zach... Persze pontosan nem tudom, leírni az arcát, csak azt, ami megragadt bennem. És remélem, hogy el is találtam. Bár tippelésben jó vagyok, nem kellene elbízzam magam... Már késő... - Megtalálhatom neked őt, cserébe egy icipici varázslatért... Talán még az életed is meghagyom... - Szólalok meg negédes mosollyal az arcomon, majd a mutató és hüvelykujjam segítségével mutatom a segítség mértékét, persze ez nem igaz. Bár most hogy így elgondolkodom, be sem mutatkoztam. Nagy kaland, ha belemegy, márpedig nagyon szeretném, hogy belemenjen, majd kiderül kivel is állok szemben... Addig meg csak kérdő tekintettel kutatom a lány arcát, s rá kell jönnöm, hogy a fadarab még mindig a kezében pihen. Arcom mégsem félelmet, inkább elszántságot tükröz...
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Sikátor Csüt. Dec. 12, 2013 12:41 am
to Damon
Kicsit megtorpanok a válaszától. Jó boszival? Ez nagyon úgy hangzik, mintha ismerne. Talán tud rólam valamit, vagy csak akar tőlem valamit. Persze az is lehet, hogy csak képzelődök, és túl sokat gondolok bele az egészbe. - Találkoztunk már? - teszem fel mégis a kérdést, csak úgy a biztonság kedvéért. Nekem nem ismerős a fazon. Pedig a vámpírok éppen abba a csoportba tartoznak, akiken nem fog az idő, telhet el akárhány év, mindig ugyanúgy néznek ki. Így nem olyan nehéz megjegyezni és felismerni őket. De akkor sem ismerős. Magamon is meglepődöm emiatt, de szinte élvezettel nézem, ahogy összegörnyed a kín alatt. Nem vagyok sem kegyetlen, sem pszichopata, de még csak szadista sem. Nem szoktam élvezni, hogy ha másnak fájdalmat okozok, és nem is szoktam ilyet tenni. Talán amiatt a mélyen gyökerező harag miatt van, amit a vámpírok iránt érzek. Szétdúlták a családomat, megölték a szüleimet, és engem is több mint egy évtizedre a túlvilágra kárhoztak. Bár ez a királyi többes nem teljesen jogos, és nem is ez a férfi tette. Egy nő volt, melynek gyűlölt tekintete akkor elég élesen a retinámba égett. Kezdek meginogni az elhatározásomban, hogy valóban meg akarom-e ölni ezt a férfit. De megtámadott – erősködök magamban. Ha őszinte akarok lenni, kicsit élvezem is a hatalmamat, melyet most először engedem ennyire szabadjára. Már csak egy-két lépés választ el a fickótól, a karó a kezemben, itt lenne a lehetőség, nem habozhatok sokáig, mert érzem, hogy harcol a fájdalom ellen, amellyel sújtom. – Tévedsz, vámpír. Öltem már. Olyanokat, mint te. Nem is egyet – füllentek szemrebbenés nélkül. Csak hogy ne gondolja, hogy olyan ártatlan vagyok, akit könnyedén legyűrhet. De egy részem belül imádkozik, hogy adjon valami okot a visszakozásra, hogy ne kelljen a mellkasába vágnom ezt a régi fadarabot. Ujjaim kicsit görcsösebben fonódnak köré, és ekkor újra megszólal a férfi. A kezeimet kicsit lejjebb engedem, és hátrálok egy-két lépést. A kínjait is megszüntetett. Szerintem már kapott eleget ahhoz, hogy ne akarjon újra megtámadni engem. – Egymás hasznára? – vonom fel szépen ívelt szemöldökeimet. – Ugyan mit tudnál te felajánlani nekem? – kérdezem enyhén gúnyosan. Arra inkább nem tippelek, hogy ő mit szeretne tőlem, mert arra szinte végtelen a lehetőség. Már korábban is éreztem, sejtettem abból az elszólásból, hogy valami hátsó szándéka van. De vajon mi olyat tudna ajánlani ő, ami akár egy kicsit is felkeltené az érdeklődésemet? Hiszen még csak nem is ismer.
Határozottan reménykedem. Miket vált ki belőlem a kétségbeesés? Olyat teszek, amit megbánhatok, ha rossz alanyba futok bele, ha rossz az időzítés, hacsak rossz személy jutott eszembe, hiszen most komolyan. Mennyi az esélye annak, hogy az a Zach, akiről a lány panaszos szavai meséltek, az az a Zach, akire én gondolok. Hiszen életem folyamán mennyi Zach-be futottam már bele? Biztos sokba, bár én nem Stefan vagyok, hogy írogassam a neveket, vagy valami. Én ha újra akarok élni egy gyilkosságot, hasonló külsejű áldozatot keresnék vagy felvenném videóra... Na jó a mi időnkben jó ha volt az a hatalmas fényképezőgép, ami egy fél élet alatt sem csináltam meg a képeket. De térjünk vissza a jelenbe, Mystic Falls hűvös, piszkos és piszok módon fullasztóan párás közegébe, ahol a belső hang megszólal, reményt pumpál, hogy ez a lány egy boszorkány, és az eltűnt bátyja még tökéletes aduász lehet számomra. Így hát lassan kortyolom a vérét, kiélvezem, s várom a csodát, várok valamit, egy éles fájdalmat az elmémbe, vagy hogy a kiszívott vér verbénaként marja végig a nyelőcsövem, s szinte már feladom és vad, állatias módon esnék neki, mikor hirtelen eltűnik kezeim szorításából a lány, és hátam erőteljesen csapódik a falnak. Érzem, ahogy egy bordám mintha megrepedt volna, de nem kellemes érzés tehetetlen rongybabaként a falnak csapódni, majd a földre zuhanni, mint valami krumplis zsák. Összegörnyedek, s panaszosan hangzó köhögés szakad fel a torkomból, ám hamar felegyenesedve, hűvös tekintettel nézek a dühös lányra. - Nem... Én szerintem a jó boszival kezdtem ki... - Jelenik meg egy gúnyos félmosoly szám sarkában, és lépek kettőt felé, mialatt ő egy karónak látszó fadarabot kap a kezébe. Én meghiszem azt, hogy meg akar ölni, de ezt nem hagyhatom. Indulnék felé, hogy a falnak szorítsam, ám ekkor megérzem a kegyetlen, hasító migrénszerű fájdalmat, mintha szét akarna robbanni a fejem. Nem tudom, mit élveznek ebben a boszik, talán túl gyorsan gyógyulunk, de a fájdalom, ami mellé párosul. Összegörnyedek, hiszen képes vagyok ellenállni neki, csak akaraterő kell, ráadásul elég határozatlan mozdulatai vannak, amit kihasználhatok. Hallom a lépteit, ahogy felém közeledik. - Szerintem fogalmad sincs mivel jár megölni valakit. Nem mellesleg... Akár egymás hasznára is lehetnénk, én segíthetek neked, és te is nekem... - Nyögöm fájdalmas hangon, miközben a szervezetem küzd a lány támadása ellen, nem tudom, mekkora ereje van, de bebizonyosodott, hogy nem kevertem össze az említett férfit. Állítólag erős boszorkány, olyasmi majdnem, mint a Bennett vérvonal, legalábbis Elena szerint. Nem kellene vele kötekednem, de ha megkérem belemegy? Nem. Kizárt, ezért görnyedtem össze a fájdalomtól, miközben egy fadarabbal akar véget vetni az életemnek...
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Sikátor Kedd Dec. 10, 2013 11:28 pm
to Damon
A parádé után kétségbeesetten és összezavarodva tértem vissza a hotelba, az az éjszaka pedig hosszabb volt számomra, mint bárki el tudná képzelni. Fogalmam sem volt, hogyan tovább, és folyamatosan Zach búcsúszavai jártak a fejemben. El kell hagynia Mystic Fallst egy időre, de keresni fog… Egyértelmű, hogy bajban van, de nagyon úgy néz ki, hogy ki akar hagyni, nem kér a segítségemből. Egyedül talán kevés is vagyok hozzá, de együtt talán tudtunk volna találni valami egyszerűbb megoldást annál, minthogy teljesen magamra hagy. Újra. Persze most másképpen maradtam egyedül, nem úgy, mint hét éves koromban. Azon az éjszakán alig aludtam, és vagy ezerszer átgondoltam a lehetőségeimet. Elkezdhetek nyomozni utána a városban, hátha ráakadok, de erre nem volt sok esély, ha egyszer meg akart szabadulni tőlem. És csak veszélybe sodortam volna ott magam, fiatal boszorkányként a vámpírok városában. A második lehetőséget választottam, ami az volt, hogy hazajövök Fallsba, és szerzek segítséget. Ez viszont elég nehéz úgy, hogy nem rég tértem vissza az életbe, és alig ismerek valakit. Főleg olyanokat, akik bármit tehetnének is. Erős a gyanúm, hogy egyszerű, tudatlan halandók közbenjárásával nem jutok előrébb. Az egyetlen értelmes ötletem az volt, hogy felhívom a gyerekkori barátnőmet, Elliet. Kislányként elválaszthatatlanok voltunk. De aztán én meghaltam. Visszatértemkor megkerestem, de nem voltam benne biztos, hogy mutatkozzak be. Aztán kiderült, hogy ő meg nem rég vált vérfarkassá, az apjától örökölte a gént, be is vezették őt a természetfeletti világ legmélyebb bugyraiba. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy ő hitt nekem, és lett végre valakim, akivel őszintén beszélhetek, és nem a fedősztorit kell folyton előadnom arról, hogy Chicagoban éltem az elmúlt években. És most ő volt az egyetlen reményem. Ő és a családja, mert nekik nyilván több összeköttetésük van, mint nekem. Már úton vissza Fallsba fel is hívtam Elliet, és lebeszéltünk egy találkozót az egyik helyi pubban. Egyenesen oda mentem, de ő másfél órával később sem bukkant fel. Helyette felhívott telefonon, és szabadkozott egy sort, hogy miért nem tudott elszabadulni. Biztos hallotta a hangomról, hogy nagy a gond, mert elkezdett faggatni, mondjam el, mi bánt, hátha tud segíteni. Inkább kivonultam a pub mögé, ahol csend volt és nyugalom. - Zach lelépett, Elle. Érzem, hogy valami nagy bajban van, meg kell találnom, segítenem kell neki, de ehhez egyedül kevés vagyok – csuklik meg a hangom. A bátyám a mindenem, nélküle borzalmasan elveszettnek érzem magam. Az egész életem egy nagy káosz, naponta rácsodálkozok ezer dologra, mintha csak ma születtem volna erre a világra. Zach az egyetlen biztos pont az életemben, az egyetlen, akiben igazán megbízok, akire számíthatok. Legalábbis eddig így volt. Kicsit olyan, mint egy mankó a számomra. Nélküle, úgy érzem, járni sem tudok. De most összeszedem magam, hogy értelmesen válaszolhassak a barátnőmnek. – Reméltem, hogy apukád esetleg utána tudna járni… neki biztos sok vérfarkas ismerőse van… - vonogatom a vállam. Nem mintha ezt ő láthatná. A vérfarkasok, eddigi észrevételeim szerint ott vannak mindenhol, meglapulnak, de mindent látnak és hallanak. Annyira remélem, hogy ki tudnak deríteni nekem valamit. De persze Ellie sem tud egyelőre semmi biztosan mondani. Bontom a vonalat, és sóhajtok egyet. Aztán épp fordulnék meg, hogy visszatérjek a pubba, de valami, illetve valaki megakadályoz ebben. A hideg futkos a hátamon a hangtól, ami a közvetlen közelemben csendül fel, majd éles fájdalom nyilall a nyakamba. - Azt már nem, vérszívó! – Szisszenek fel, majd minden erőmet rá összpontosítva leszakítom magamról úgy, hogy a mögöttünk levő falnak csapódik lendületesen. Azta! Nyilván a kétségbeesésem meg a dühöm tehet róla, hogy ilyet tudtam produkálni. Ez korábban soha sem sikerült ilyen jól. – Rossz boszival kezdtél ki – pördülök hirtelen a férfi felé, szemeimet dühösen villantom rá. Egyszer már meghaltam egy vámpír által, elég jól fel vagyok készülve, hogy ez többet ne történhessen meg. – A bátyám alaposan kitanított, hogyan intézzem el a magadfajtákat – fújok rá, majd felkapok a közelből valami karószerű tárgyat. Egy szék lába lehet. Gondolom, egy kocsmai verekedés maradványa. – Hmm… hogy is mutatta, Zach? – suttogom magam elé, aztán az ujjvégeimbe összpontosítva minden energiát, a vámpír felé mutatok, és remélhetően őrjítő migrént okozok neki. Így közelítek, készen arra, hogy belevágjam a kezemben tartott tárgyat. Igazából sosem öltem még vámpírt, és nem ma terveztem elkezdeni, nem is fűlik hozzá igazán a fogam. De ő támadott először. Csak magamat védem. Kapnék is Zachtől, ha ezek után még életben hagynám. A vámpírok különben is mind veszélyesek.
Bizalmatlanság kerít hatalmába, akárhányszor eszembe jut Silas fogadkozása, hogy visszahozza Bonnie-t, mégis... Sosem felejtette el hangoztatni, hogy nincs ránk szüksége. Azt sem nagyon vette figyelembe,hogy megmentettem a drága élete szerelmét attól, hogy Qetsiyah kezei közé kerüljön. És valahogy nem bízom benne. Én már csak ilyen vagyok, nem bízom az olyan lényekben, akik kétezer év után is itt lézengenek közöttünk, ráadásul még ha Amarát el is kaphatnám, Silas túl erős. Képes lenne véget vetni földi pályafutásomnak egy fél pillanat alatt, arra sem hagyva időt, hogy azt mondjam: helló. Veszélyes játékot űzök azzal, hogy Silas háta mögött kezdek el ügyködni, de valahogy meg kellene találnom Qetsiyah-t, vagy valami erős boszorkányt, aki képes véghez vinni a varázslatot. Meg kell valljam Silas bogarat ültetett a fülembe a helycserés ötlettel, még ha ő el is vetette, miért legyek kedves? Miért akarnám, hogy megszűnjön a természetfeletti purgatórium? Én azt nem akarom, szóval mindenképpen Bonnie-ra kellene átruházni a Horgony szerepét. Ha ő lenne a Horgony, akkor minden megoldódna, hiszen Amara valami olyat mondott, hogy ott is van és itt is, hiszen meg tudja érinteni a halottakat, mint az élők egymást, és egy holtat nem lehet megölni. Unottan iszom ki italom maradékát, majd elmeredve ejtem kia kezemből a poharat, ami a pultnak koccan tehetetlenül. Még egy pillanatig szemlélem azt a pár csepp bourbont a pohár alján, majd szórakozottan magamra veszem a dzsekimet, hogy a hátsó ajtón át kilépve a sikátorban találhassam magam. Egy vékony női hang jut el a füleimbe. Panaszos hang, szavak, melyek zavaros mondatokká állnak össze. Zach eltűnt... E név ismerősen cseng, hallottam vala...hol... A Mikaelson bál. Ha nem keverem a fickót, akkor ő egy boszorkány, azt hiszem Elena is elmesélte, hogy Elijah mentette meg akkor Zach-től és Rebekah gyilkos fogaitól. Micsoda képtelenség! Az az Ősi sosem tetszett nekem, ahogy Elenára nézett... Nem csak nézett, s ha eszembe jut milyen elégedettség ült ki az arcára, mikor az arcomba vághatta, hogy lefeküdt Elenával... A gondolatra is a féltékenység apró kis lángja lobban fel bennem ismét, s rá kell jönnöm, hogy éhezem. De nem ölhetek csak úgy. Egy pillanatra meg is feledkezem a lányról, de hangja ismét visszaránt a sötét sikátor nyirkos közegébe. Letette a telefont, így végre nekikezdhetek a tervemnek. Alakom elvész a sötétségben, s a lépteit figyelve tartom szemmel a lányt, majd mögé osonva csapok le, s már érzem fürtjeit az arcomban, s parfümje illata sem tudja elnyomni az ereiben csörgedező vért, mely engem éltet. Egy pillanatra eluralkodik rajtam a ragadozó, de észnél kell lennem, ez egyszer nagyon is, elég egy csepp hiba, elég egy apró rossz mozdulat, és vége mindennek. - Ne vedd magadra kislány, rosszkor voltál rossz időben... - Suttogom egyre közelebb hajolva hozzá. Fogaim erőszakosan nyúlnak meg, hogy felfedjék igazi valóm, s a lány haját gyors mozdulattal félresöpörve hajolok a nyakára, hogy átlyukaszthassam vékony bőrét, hogy a vér immár akadálytalanul folyhasson végig a torkomon, s érzem ahogy erősebbé válok. Nem akarom megölni, de azt kell higgye. Biztos akarok lenni a dolgomban. Ha ő tényleg annak a Zach-nek a valakije, akkor ugyanúgy boszorkány, szóval nagyon remélem, hogy rokonok legyenek, különben nem lesz jó vége ennek az estének. Nem ölési szándékkal jöttem ide. Végső kétségbeesésemben kerestem valakit, aki segíthet, s titkon nagyon remélem, hogy megtaláltam...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sikátor Kedd Okt. 15, 2013 12:41 am
Virginia & Ben
Csak császkáltunk erre arra, már azt sem tudtam melyik utcában is vagyok pontosan. De úgy látszott, hogy igazából őt se nagyon zavarja a dolog. Hiszen csak követett bárhová is megyek, de kiderült, hogy miért is nem figyelt. Ugyanis a következő kérdésén gondolkozott, ami szerencsére egyben az utolsó is volt. Hogy miért pont őt választottam? Nem értem, hogy ez miért olyan fontos már ennyi idő elteltével. És miért emlékeznék én ilyesmire? Viszont a jelenlegi helyzetet nézve, hogy milyen is ez a lány. Annyi biztos, hogy nem álltam le vele beszélgetni, hisz temperamentuma miatt, biztosan nyakát törtem volna. Akkoriban még ennyire sem tűrtem el, ha valaki számomra nem tetsző megjegyzéseket tesz. Ha pedig az a valaki egy mihaszna ember, akkor semmiképp nem hagytam volna, még véletlenül sem életben. Így hát valószínűleg csak elbájoltam, majd rávetettem magam. Ami lehet, hogy nagy éhségem miatt volt, ugyanis akkor egyáltalán nem érdekelt kiről van szó, csak rávetem magam áldozatomra. De még a nagy éhségemben is mindenképp kulcsszó a "ki" szócska, ugyanis mocskos állatokból semmiképp sem táplálkoznék. Annál szánalmasabb dolog nincs, minthogy egy vámpír olyan mélyre süllyedjen, hogy állati vérrel éri be. Az ilyen vámpírokat mélységesen elítélem, nem számít mi okból teszik, amelyik ragadozó nem képes prédájából táplálkozni, az nem való az életre. Na de térjünk vissza a lánykához, ugyanis őt elnézve, nem hiszem, hogy csak a nagy éhség játszott nála szerepet. - Semmiképp nem akarok ezzel növelni az önbizalmadon. De a külsőd miatt, egész dögös vagy.... igen. - csak jelentettem ki, hiszen nem az első alkalom már, hogy ilyet csinálok. Viszont általában amikor ilyesfajta kijelentéseket teszek, a szituáció teljesen más. Akkor szeretném ha jól érezné magát tőle a hölgy, hogy azzal nekem is könnyebb dolgom legyen becserkészni. Erre példának a tegnapot tudnám felhozni, csak megdicsértem a kiszemeltem csillogó szempárját. Ami után már szívesen fogadott az asztaluknál. A lányok szeretik a bókolunk nekik, ez a legkönnyebb út, hogy elnyerjük a bizalmukat. Viszont, amit most jelentettem ki, egyáltalán nem bók volt. Most csak kimondtam észrevételeimet, ahogy azt mindig teszem. Ugyanis valószínűleg ez volt az oka, amiért aznap őt szemeltem ki áldozatomnak. Bár meglehet, hogy csak nagyon éhes voltam és épp egy külsőre is vonzó hölgyet kaptam el.
Ez a lány reménytelenül tudálékos, önfejő és makacs. Jól tudom, hogy csak azért kérdezett ilyesmit, hogy ezzel is hergeljen. De én pont ilyen vagyok, szeretem húzni az "embereket", ezáltal pedig immunis vagyok az ilyesfajta megjegyzésekre. - Mármint ha te tennél verbénát a pultos italába? Akkor valószínűleg megitatnám veled. Amúgy meg válaszolva a kérdésedre, megvannak a módszereim az ilyen esetekre is. - adtam neki ezt a választ, többet nem is kell tudnia. Neki legyen elég annyi, hogy nem kell fizetnie, a többi már az én dolgom. Már volt pár alkalommal olyan, hogy akit épp meg akartam volna igézni, annak verbéna volt a szervezetében. Az ilyen esetekben akkor van szerencsém ha nőnemű a pultos. Velük még tudok mit kezdeni, viszont bármi legyen, mindenképp végzek az illetővel. Nem azon nyomban, hisz mindenki előtt nem lenne túl bölcs dolog. De szükségesnek tartom, ugyanis, aki verbénát iszik, annak mindenképp van valami köze a vadászokhoz. Ami miatt próbálkozásommal biztosan lebuktattam magam előtte. Majd végre feltűnt neki, hogy habár folyamatosan megyünk, nem igazán jutunk sehova. - Igazság szerint, halványilag gőzöm sincs épp merre tartunk. De mintha a városba jövet láttam volna errefelé egy bárt. - mondtam neki már rá pillantva, kérdő tekintettel, ugyanis végre mellém lépett.
☬ Park ☬
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Sikátor Vas. Okt. 13, 2013 9:08 pm
Benjamin & Virginia
Hmm... "Hozzám hasonló". Ezt úgy mondta, mintha én egy óriási nagy hiba lennék. Ahogy a "hozzám hasonló" többi vámpír is. Valószínűleg nem én vagyok az első aki túlélte a támadását, és aki utána bosszút akart állni. Mondjuk ezen nincs is mit csodálkozni, elvégre tényleg nagyon csúnyán elbánt velem is annak idején. Szóval nem hiszem hogy a többi áldozattal sokkal kedvesebb lett volna. Viszont legalább már az kiderült, hogy nem állt szándékában életben hagyni engem. Ez bizony megmagyaráz pár dolgot. Bár azt még mindig nem tudom ki volt az aki rám talált és meggyógyított. Mert hát mikor felébredtem teljesen egyedül voltam. Arról a napról még mindig egy rakás kérdőjel jut eszembe, amikre valószínűleg soha nem fogom megtudni a választ. Ahogy azt sem tudhatom, hogy kinek lehetek hálás az életemért. Na nem mintha én olyan sokszor ki szoktam volna mutatni hálámat. De azt hiszem annak a személynek igazán mondanák egy köszit. Még ha tőlem többre nem is futná. Másnak nem tudom mennyire szokott tetszeni, ha egy hibának tartja valaki, de engem most zavar. Egyáltalán nem tetszik, hogy ilyen jelzőkkel illet meg engem. Nem elég, hogy majdnem meghaltam miatta, még folyamatosan azt is kell hallgatnom hogy mekkora egy baklövés vagyok. Hát mit is mondjak? Azt hiszem ez nem sokat segít az önbizalmamon. Pedig nem vagyok egy felénk kis senki. - Még egy utolsó kérdés. Azt meg tudod mondani, hogy miért pont engem választottál akkor? - Teszem fel azt a kérdést amire már jómagamnak is tudni kellene a választ. Azaz sejtem is... Csakhogy a vámpírok általában több pontból is választhatnak áldozatot. Legalábbis nálam így van. Az első, hogy ha csak szimplán éhes vagyok, olyankor bármelyik elébem kerülő embert meg tudom ölni. A második, amikor kiszemelek valakit magamnak, mondjuk külseje alapján. A következő lehet ha direkt keresek egy személyt, de megtörténhet elég sok minden. Minden vámpírnak más elvei vannak. Főleg azoknak van a legkülönbebb elve akik megelégednek egy árva mókussal, vagy egyéb állattal. Bár én az olyan halhatatlanokat nagyon mélyen megvetem. Még csak az életét sem érdemlik meg! - Kíváncsi lennék mit csinálnál ha verbénát tennék a pultos italába. Akkor sem fizetnél? - Vonom fel szemöldököm, miközben egy pimasz mosolyt varázsolok arcomra. Nagy valószínűséggel én megölném azt a szegény pultost. Még ha tudnám is, hogy semmi köze nincs a dologhoz. Elvégre ha italt nem ihatok, akkor majd iszom a vérét. Mikor elindul én szó nélkül megyek utána, bár fogalmam sincs, hogy mégis hová akar menni. Éppen ezért veszem a bátorságot és rákérdezek a dologra. - Megtudhatnám, hogy mégis hová viszel? Mert úgy nézel ki, mint akinek fogalma sincs merre akar menni. - Mondom egyszerűen, majd a férfi mellé sietek.
Látszott a lányon, hogy egy erős személyiség, ami miatt biztosan nehéz lesz csak úgy félredobni a múltbeli dolgokat. De ha életben akar maradni, muszáj lesz rájönnie, hogy nincs más választása. Nem akarom bántani, először is, habár szeretem áldozataimat kínhalállal kivégezni. Nem vagyok olyan ember, aki gondolkodás nélkül veri a nőket. Persze ha szükség helyzet van őket sem kímélhetem, de egyáltalán nem tölt el büszkeséggel ez a dolog. Az emberi hölgyek kínzására teljesen másképp tekintek, ők az én játékszereim, nem többek. Viszont ez a lány már teljesen más szerepet tölt be, ugyanis nincs az étlapomon. Így hát ha nem ad rá okot őt nem szívesen bántom, de persze ez könnyedén változhat. Igazság szerint az életem során nem sok vámpírral kerültem különösebb összetűzésbe. Sosem kimondottam érdeklődtem a saját fajom iránt. Az időm nagy részét inkább az emberi társaság nyújtottal élvezetekkel töltöttem. Volt pár olyan eset, ahol elkerülhetetlen volt egy kiadós bunyó, vagy épp kivégzés. De nem igazán volt jellemző életmódomra, hogy más vámpírok vérét ontsam, az emberek helyett. Ezt követően választ kaptam az elősző, kérdésemre is, ami eléggé egy beismerő szövegre sikeredett, bármennyire is próbálta visszavágással leplezni. Beismerte, hogy ő is ugyan úgy cselekszik, mint én, de persze ezt nem hagyhatta annyiban, szóval inkább felhozta, hogy ő legalább megöli az áldozatait. Tipikus harcos személyiség, még akkor is küzd, ha már végét járja. - Elhiheted, én abban a hitben voltam, hogy halott vagy. Mit gondolsz én élvezem, hogy ilyen nyűgöt hozok a nyakamra, akárhányszor túléli egy hozzád hasonló? - mondtam ezt a nyűg szócska kimondásakor idézőjelet mutatva. Természetesen eszem ágában sincs életben hagyni áldozataimat. Nem csak az miatt, hogy később rám talál és megöl álmomban. Hanem a lebukás veszélye is fenyeget, ugyanis bármennyire is összezavartam agykontrollommal. Ki tudja, talán nem eléggé, és a végén még vadászokat hozna a fejemre. Viszont, amikor végeztem velük és átéltem az élvezeteket, amit lecsapolásuk okoz. Olyan állapotba kerülök, hogy hiába is próbálok minden diszkréten végezni, egyszerűen abban a pillanatban nem érdekel semmi. Így hát olykor megeshet, hogy nem veszem figyelembe, hogy abban az emberkében még pislákol egy kicsinyke élet.
A válaszomra a félelemről, nem kaptam különösebb reakciót. De mégis azt éreztem tekintetében, mintha azon nyomban le akarná tépni miatta a fejem. Ami amúgy nem lepette meg, hisz stílusom miatt sok mindenki így van ezzel. Még Lydia-t is sokszor sikerül vele kihoznom a sodrából, de szerencsére ő már megszokta. Az ital ajánlatomon tanakodott egy kicsit, de egy kihagyhatatlan megjegyzés után, belement és még azt is hagyta, hogy felsegítsem. - Áll az alku. - válaszoltam neki beleegyezően, amire ő elkezdett tollászkodni. Kicsit összepiszkolta a ruháját, mikor a falhoz vágtam, így azt vakarta le magáról. Ekkor csak furcsa tekintettel néztem rá, befejezte, majd egy gúnyos mosolyt dobott felém. - Grr... - reagáltam egy újabb mordulással mosolyára, majd azért még rákérdezett, hogy ezen feltételek között benne vagyok e. - Persze, ugyanis nem szokásom fizetni. - válaszoltam enyhe gonosz mosollyal, majd el is indultam kifelé a sikátorból. Igazából fogalmam sem volt, hogy a közelben merre is van egy bár, csak mentem, remélve, hogy rátalálok egyre, vagy ő útbaigazít. Ha kérdezik tőlem, Mystic Falls-t mondanám a szülővárosomnak, habár nem itt születtem, még is sokkal többet jelent nekem ez a hely, mint az eredeti. Csakhogy hiába is ez a szülővárosom, a majd 150 év távollét miatt, szinte semmit nem tudok már róla. Amúgy sosem mondanám ki, de azért örültem, hogy velem tartott. Szeretek egyedül iszogatni, de most valamiért jó volt megosztani valakivel társaságom. Azért ne túlozzuk el, meg lette vola én most is egyedül, nem függök én senkitől..chhh
A hozzászólást Benjamin Leighton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 17, 2013 1:37 pm-kor.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Sikátor Szomb. Okt. 12, 2013 5:25 pm
Benjamin & Virginia
Szinte lesül róla az önbizalom. Ez a fickó, így első látásra egy egoista állatnak látszik. Bár jómagam is azon az elven élek, hogy az egyáltalán nem bűn ha önmagamat előbbre tartom, mint a másikat. Soha nem árt ha az ember kicsit többet törődik saját külsejével és belsejével egyaránt... Még ha én nem is vallhatom embernek magam. Legalább találtam végre valamit, amiben egy kicsit hasonlítunk egymásra. Na jó, mondjuk az "állat" szócskát is magamra akaszthatnám, de akkor már talán túl sok lenne a közös. Pedig jól tudom, hogy én sem viselkedek másképp. Ugyanúgy eljátszadozom az áldozataimmal és meg is ölöm őket anélkül, hogy akár egy csepp könny is legördülne arcomon. Ó, a fenébe is! Nem kellene most ostoba libát játszanom. Pontosan tudom, hogy igaza van, már inkább csak nem akarom ezt beismerni. Én nem az a fajta nő vagyok, aki olyan könnyen fejet tud hajtani a másiknak. Egy embert szó nélkül megölnék, ahogy egy nálam fiatalabb vámpírt is. De hozzá nincs elég erőm. Tisztában vagyok vele, hogy a következő próbálkozásom után, már nem csak egy kis szorongatást kapnák. Ezért nem jó, ha két keményfejű vitatkozni kezd, főleg ha még az erőviszonyok sem egyenlőek. Egyszerűen csak nem akarok olyan lenni, mint ő... Viszont nem álltathatom magam, mert a kiköpött másolata vagyok, csak lányban. És ez ellen hiába is tiltakozom annyira. Engem az zavar annyira, hogy miért pont engem szemelt ki annak idején. Ám ha belegondolok, tőlem is sokan kérdezhetnék ezt. Szóval most az egyszer el kell dobnom a nagy arcomat. Bár ez még nem azt jelenti, hogy majd a nyakába ugrok és újongani fogok. Sokkal inkább megpróbálom eltűrni. - Nem. Nem gyászolom meg, de legalább megölöm. Nem hagyom abban a hitben, hogy megbolondult. - Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az sem lett volna jobb ha megöl. Viszont ha nem változtam volna vámpírrá, nagy valószínűséggel magammal végeztem volna. Így hát az én szerencsém volt Kol. Ha ő nem lép be akkor az életembe nem is tudom hol lennék most. Egyre több mindenért lehetek teremtőmnek hálás. És ezekre csak ennyi idő elteltével gondolok? Rosszabb vagyok mint hittem! Főleg, hogy az imént sikerült hazudnom egy icipicit. Ugyanis nem egyszer engedtem már szabadjára úgy embert, hogy szó szerint gyűlöljön mindent és mindenkit. De hát erről nem kell tudnia. Na legalább végre felérte ésszel, hogy elengedje arcomat. Bár azt kétlem, hogy megijedt volna. Inkább csak nem akar harcot. És ami ezt illeti, én sem igazán. Tudom hogy végezném. Következő mondatára nem szólok semmit, némán fekszem mellette, mint egy vesztes és legszívesebben minimum lepofoznám, mert... Mert csak úgy. Megérdemelné. Bár ezutáni kérdésével meglep. Inni akar? Velem? Ennek tényleg valami baj van a fejében. Vagy csak tényleg nem akar semmi rosszat. Ennek pedig örülnöm kellene. - Csak ha te fizetsz! - Mondom egy szemforgatás kíséretében, majd elfogadom segítségét és felállok. Miután sikerül hajamat rendbe szedni, és ruhámat is leporolni, a férfira pillantok és egy kissé gúnyos mosolyt villantok felé. Pedig legyen mentségemre próbálkozom megbarátkozni a helyzettel. - Így is szeretnéd, hogy veled tartsak? - Jól tudom, hogy most egy igazi bestia vagyok, de hát miért ne használhatnám ki az ilyen alkalmakat. És egyébként is, az a minimum, hogy fizet egy italt azok után amit művelt. Az egyetlen szerencséje, hogy a ruhámnak semmi baja.
A lány még ezek után sem hagyta abba, nem akarta túltenni magát a történteken és csak élve elsétálni. Ezért nem hagyom soha életben az áldozataimat. Itt az elő példa rá, hogy miért szükséges teljesen lecsapolni, vagy ha épp jól laktál egy határozott mozdulattal kitörni a nyakukat. Jó persze az én prédáim többsége olcsó lotyók, akinek a fejükben annyi ész sincs, mint szfinx macskákban bolha. De nincs is szükségük rá, miután elbűvöltem őket, már egyáltalán nem számít az agykapacitásuk. Különben is, minél butább a kiszemelt egyedem, annál könnyebb dolgom van nekem is. De sajnos kivételek mindig vannak, hiszen én sem figyelek mindig, hogy milyen nőszemélyek szemébe meredek és teszem őket olyanná, akik minden kívánságomat teljesítik. Ezáltal pedig sikerül kifognom néhány túlélőt, nevezhetem őket amazon típusú nőknek is. Akik amúgy az eseteim, úgy mint nők, de prédának már kevésbé megfelelőek. Velük az a gond, ha életben maradnak és pluszban még vámpírrá is válnak. Mindenképp bosszút akarnak állni, nem számít, hogy már eltelt azóta 100 vagy épp 1000 év is. Ha megbántottad őket, nekik mindenképp viszonozniuk kell a múltban őket ért sérelmeiket.
Annyira képmutató kérdésekkel bombázott, hogy már szinte kedvem támadt újra felnevetni. De inkább erőt vettem magamon és megválaszoltam azt. - Miért te talán minden lecsapolt emberednek temetést rendezel és aztán fél évig gyászolod? Na ne már, ne légy ennyire képmutató. Lehet, hogy számodra sértő, amit veled tettem a múltban, de már vámpír vagy. Mi ilyenek vagyunk, ezt jól tudod, szóval ne szívd mellre. - válaszoltam neki komoly tekintettel, a végén már elmosolyodva. Ami közben ő próbálta lehámozni arcáról ujjaimat. Majd kijelentette, hogy nem fél tőlem. Amire csak mosolyogva a fejemet rázva oldalra néztem, majd újra rá. Nem értem miért kell ennyire bizonygatni, hogy milyen erős is. Még a földön feküdve is próbálja azt a látszatot kelteni, hogy bármikor végezhetne velem. De ezt ő is jól tudja, hogy badarság. Hiába is olyan erős személyiség, a koré és az ezzel járó tapasztalaté mindig a döntő szerep. - Nincs is okod rá, amíg... tudod mit, ha félned kell, arra úgy is rájössz. - jelentettem ki neki, bár szerintem ezzel se igazán dobtam be magam szívébe, hiszen még mindig nagyon durcás képet vágott. Amit ez után kis is jelentett egy újabb durva megnyilvánulásában, hogy miért van. - Grrr.. - mordultam egyet válaszként, majd elengedtem az arcát. - Nos, eljössz velem meginni egy italt, vagy inkább duzzogásnál és a értelmetlen fenyegetőzésnél maradsz? - ajánlottam fel neki már felállva, majd a kezemet nyújtva. Lehet, hogy nem kéne épp neki ilyesféle ajánlatot tennem. De teszek rá, most érkeztem haza, és ki akarom élvezni, nem pedig rögtön ellenségeim kivégzésével kezdeni. Ha majd rosszabbra fordul a dolog megteszem, de egyenlőre adok neki egy esélyt, hogy megváltozzon a rólam alkotott múltbeli véleménye. Nem mintha más lennék, mint akkor voltam, csupán már talán ő is jobban élvezi azokat a dolgokat, amiket én.
A hozzászólást Benjamin Leighton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 17, 2013 1:37 pm-kor.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Sikátor Csüt. Okt. 10, 2013 11:17 pm
Benjamin & Virginia
Azért talán nem is kellene hibáztatnom amiért nem emlékszik rám. Elvégre ha most ideállítana valaki, hogy hatvan évvel ezelőtt megkínoztam, valószínűleg pontosan az tenném amit ez a fickó. Nevetnék. Viszont a különbség köztem és a többi áldozata között, hogy én soha nem tartoztam az átlag emberek... Azaz mostmár vámpírok közé. Különleges vagyok és ezt nem a fenenagy önbizalmam gondolja. Soha nem hagytam, hogy hülyére vegyenek, vagy hogy elbánjanak velem. Leszámítva persze azt az egy esetet. De hát mégis mit tehettem volna emberként egy vámpír ellen? Semmit. Ráadásul azt sem tudom, hogy maradtam életben, leginkább csak sejtéseim vannak. Viszont azt tudom, hogy ha az életem ezen a férfin múlt volna, valószínűleg már csak a túlvilágból bosszúlhatnám meg rajta, ezt az egészet. Bár az még kérdéses, hogy mit fogok vele kezdeni, de mindenképp kitalálok valamit. Mert hát tisztában vagyok az erejével és a korával, de ezektől függetlenül még úgy gondolom van esélyem ellene, hiszen én igencsak találékony vagyok. Na meg makacs, és akaratos. Talán épp ennek a háromnak a keveréke a legrosszabb. Ha valamit a fejembe veszek, sajnos semmi és senki nem tud megállítani annak végrehajtásában, kerüljön bármibe. És az a bármi elég veszélyes lehet, már nem egyszer tört bele a szarvam. Azért remélem most nem fog. Ám de remélni úgy tűnik nem teljesen elég. Ugyanis ahogy elnézem nem igazán tetszett a pasasnak a kis akcióm. Valószínűleg ő sem tűri el ha mások a falnak lökdösik. Én sem igazán szeretem, bár miután alaposan kinevet, egy hirtelen mozdulattal eléri, hogy a szemben lévő falnál találjam magam. Mit is mondjak? Nem túl szép dolgot művelt, de megnyugodhat mert lesz ennek még bosszúja, csak szedjem össze magam. - Persze, hogy már nem érdekel! Azért addig érdekelt ameddig még jókat szórakoztál velem, és táplálkoztál belőlem? - Kérdezem szemrehányóan miközben megpróbálom magam felkaparni a földről, természetesen nem túl sok sikerrel, ugyanis az én kis vámpírkámnak szorongatni támadt kedve arcomat. Amire a reakcióm nem más, mint egy morgás. - Nagyon tévedsz ha azt hiszed, hogy félek tőled! - Szűröm ki nagy nehezen fogaim között, aztán egy ostoba próbálkozással megpróbálom kirántani fejem keze közül, de ujjai sajnos erősebbek, mint én azt gondoltam volna. Morogva pillantok szemeibe, majd kezeimet az övére helyezem és meg is szorongatom azt. - Engedj el szépen ha nem akarod, hogy kitörjem a kezed. - Nem tudom elviselni ha valaki erősebb nálam, ez tény és való. De most nem igazán érdekel, hogy mit fogok kapni ezért a fenyegetésért tőle, a lényeg hogy elérjem a célom. Fájdalmat érezzen. Engem pedig úgysem fog megölni. Vámpír vagyok. Még ha erősebb is nálam, annyira azért nem, hogy ne tudjam megvédeni magam.
Csak elindultam lassú léptekkel, nem siettem sehová, hiszen időm, mint a tenger. Az estém további részét Dominic keresésének folytatásával terveztem. De ez a lány ha már volt olyan szíves, és felemlegette a drága hölgyeket, nem tudtam másra gondolni, mint zamatos vérük ínycsiklandó ízére. Szóval, inkább úgy döntöttem elmegyek keresni egy kis esti csemegét. Viszont, még mielőtt kiérhettem volna a sikátorból, a lány újra hozzám szólt. Ezúttal viszont ingerült hangját már tettek is követték. Mikor falhoz lökött mondhatom, hogy nagyon is meglepődtem. Szóval miközben azokat dolgokat a fejemhez vágta, csak meglepett teintettel néztem vissza rá. Fogalmam sincs ki ez a lány, de annyi biztos, hogy valami olyan dolgot tettem vele a múltban, ami nem volt túl udvarias. Bár ilyesféle "udvariatlanság" annyi lánnyal történt a múltban, hogy képtelen lennék felidézni ezt az egyet. Mit is mondhatnék, szeretem a durva dolgokat, s szeretem ha a vérük megszerzésekor fájdalmat is okozhatok nekik. Egyfajta külön élvezettel tölt el, ha még pluszban szenvedni is látom áldozatomat. Viszont általában minden áldozatommal végzek, csak egy csúf folt van a múltamban, amikor ezt nem tettem meg. Ami úgy látszik már gyarapodott, ugyanis ez a lány is túl élte valamilyen oknál fogva. Amikor a kis prédikációja végén kijelentette, hogy most végre én is megtudom, milyen az a fájdalom. Ekkor már döbbent tekintetem, hirtelen mosollyá változott, majd akarva akaratlanul is felnevettem.
Tetszett nekem a lány, mindig is tetszettek azok a nők, akikben van spiritusz. Vehetjük példának Lydia-t is, akit pont rátermettsége miatt változtattam át. Viszont bármennyire is nyerte el tetszésem stílusa, ha már a ebben a városban akarok élni, nem hagyhatom szó nélkül, hogy kezet emelt rám. Hisz azzal csak azt mutatnám, hogy gyenge vagyok, aki nem tud tiszteletet parancsolni. Szóval egyszerre csak abbahagytam a nevetést, majd elkomolyodott arccal megragadtam a lányt és nagy erővel a sikátor másik falának dobtam. - Nem tudom, hogy ki vagy. Vagy, hogy mit tettem ellened, de igazából nem is érdekel. - futottam rögtön oda vámpírsebességgel, majd mondtam komoly tekintettel. - Egy dolog van, amiért még életben vagy. Az pedig a csinos kis pofid, élj vele és ne akard, hogy meggondoljam magam. - guggoltam le a földön fekvő lányhoz, majd enyhe mosollyal az arcomon szorongattam meg kicsit pofiját. Egyenlőre nem akartam végezni a lánnyal, bár ha külseje nem párosulna tüzes viselkedésével, lehet megtettem volna. De hát na, legyen ez az én jótettem, amiért a múltban oly csúful elbántam vele. Nem mintha tudnám mi is volt az a dolog, amivel ennyire felhergeltem, de ez számomra lényegtelen. Tettem ezt azt a múltban, amelyek közül nem mindegyikére vagyok túl büszke, bár legtöbbjükre igen. De még a számomra is szörnyű dolgok sem tudnak már érzékenyen érinteni. Ami történt, megtörtént, ezen már változtatni nem tudok, így hát mi okból érdekelne?
A hozzászólást Benjamin Leighton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 17, 2013 1:37 pm-kor.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Sikátor Hétf. Okt. 07, 2013 11:24 pm
Benjamin & Virginia
Mikor ma elindultam a napi vadászatomra, fogalmam sem volt róla, hogy találkozom egy másik vámpírral, aki ráadásul jobban fog érdekelni, mint az áldozatom. Ha végigfutok az elmúlt kicsivel több, mint száz évemen, azt kell mondanom, hogy egyszer sem fordult elő ilyesmi. Még soha nem hagytam ott a vacsorámat egy vámpír kedvéért. Na de mondjuk más kedvéért sem. Bár mondjuk azért szabadon nem engedtem a lányt. Azt hiszem az, hogy is fejezzem ki magam... Túl kedves lett volna. Meg tudnám számolni a kezemen, hogy hány embert engedtem szabadon miután táplálkoztam belőle. Hmm, talán úgy négyet, esetleg ötöt. És azoknak is van nyomós oka. Vagy túl sok volt a szemtanú, vagy megmentette valaki, vagy például a legutóbbi, Austin annyira meglepett tudásával, hogy nem volt "szívem" megölni. Azaz úgy gondoltam, még hasznomra válhat. Elvégre soha nem árt ha van egy jól informált emberem, akit bármikor rá vehetek bármire. Többek között arra, hogy nyomozzon már kicsit a teremtőm után. Elvégre miatta jöttem vissza a városba, de még mindig nem találkoztam vele. Nem is tudom mit tennék ha meglátnám. Mit éreznék vajon? És ő mit érezne? Félő, hogy képes lenne megölni azért amit tettem. Éppen ezért szeretnék nyomoztatni kicsit a kedvenc Mikaelson-om után. Nem igazán bírom a meglepetéseket. Pedig pontosan tudom, hogy Kol mire képes. Sok időt kellett vele töltenem. Nem is csodálkozom, hogy ilyen pszichopata lettem én is, hiszen volt kitől tanulnom. De valljuk be, sokkal jobb ez az élet, mint a "mókusok vigyázat" fajta önkínzás. Nem is értem, hogy tudják magukat egyes vámpírok teljesen kiéheztetni. Ha annyira sajnálják az embereket, hogy önsanyargatásba fognak, akkor már miért nem végeznek magukkal! Legalább nem rontanák tovább ezt a levegőt. Hangja kirángat hosszú kis gondolatmenetemből, és meglepettségétől egy gúnyos vigyor jelenik meg arcomon. Hát persze, hogy ő nem emlékszik rám! Miért is emlékezne? Csakhogy én pontosan emlékszem arra az éjszakára, mikor találkoztam vele. Aztán hetekig azt hittem, hogy megbolondultam. Mert ugye ő megigézett, én pedig nem tudtam mit mondani a sebekre. Furcsa, hogy ez eddig nem jutott eszembe. - Ó, hát persze, hogy nem emlékszik! - Megforgatom szemeimet, majd mikor látom, hogy indulni készül minden erőmet összeszedve utána lépek, majd a sikátor falához szorítom ezzel is jelezve, hogy nem hagyom meglépni. - Attól tartok én emlékszem mindenre. De mint látja, kicsit megváltoztam. Erősebb lettem, mint akkor voltam. Na és valószínűleg már a vérem sem tetszene annyira. Talán itt az ideje, hogy valaki megmutassa mi az a fájdalom. - Morgom dühösen. Valószínűleg most kicsit túlzásba vittem, mivel tisztában vagyok vele, hogy milyen erős is lehet ez a fickó, de egyszerűen nem tudom mi bajom lett. Feldühít, hogy valaki egy jót játszott velem... A vacsorájának tekintett. Pedig én is ugyanezt teszem az emberekkel, de mégis másnak érzem a kettőt. Hiszen az én voltam...
Reggel a csak felültem, majd megtöröltem a szemem és néztem, hogy hol is vagyok. Nem azért mert sokat ittam, csupán a fárasztó nap után kidőltem nem nagyon törődve vele hol. A két lány között voltam a kanapén, akikkel még az éjjel végeztem. Semmi kedvem nem volt megint kimenni az erdőbe és elásni őket, szóval felhívtam a megigézett recepciós fickót, hogy intézze el helyettem. Eleve ő hozta fel nekünk a lányokat, szóval ha lebukna max az ő nyakába varrják a dolgot, ami meg nem az én problémám. Majd csak benéztem Lydia szobájába, hogy megmondjam neki, bemegyek a városba. Hisz nem akartam, hogy azt higgye, megint csak elhagytam.
Ő azonban nem volt sehol, szóval nem is zavartattam magam tovább, otthagytam a hotelt és elindultam sétálni egyet. Aminek több oka is volt, először is rá akartam találni Dominic-ra, másodszor pedig felfedezni a várost, ahol már nagyon régen nem jártam. Dom megtalálása a legfontosabb dolog, amiért hazatértem. Igazából nem is akartam már vissza térni abba a városba, ahol emberi életemet éltem. Még ha sok mindenben is változott az 1800-as évek óta, az utcák hangulata még most is rengetek ide fűződő emléket hoz a felszínre. Ezek pedig ugye érzelmekkel járnak, amiket én jobb szeretek elkerülni, még ha teljesen kikapcsolni nem is. Viszont Dom-nak már illene elárulni, hogy egyetlen nagybátyja még nem szagolja alulról az ibolyát. Persze tudom, hogy ezt már akkor meg kellett volna tennem, amikor tudomást szereztem Dom vámpírrá válásáról. De egyszerűen nem volt hozzá elég erőm akkoriban, már maga a tudat, hogy él is túl sok érzelmet szabadított fel bennem. Olyanokat, amikről azt hittem örökre megszabadultam vámpírráválásomkor, de nem így volt. Mélyen legbelül ott lappangtak ezek a dolgok, várva, hogy valami felszínre hozza őket. Én azonban nem hagytam eluralkodni magamon ezeket, szóval mindent megtette, hogy újra feledésbe merüljenek. Ezért nem csak, hogy Dom-ot nem kerestem fel, de még Lydia-t is elhagytam és egyedül folytattam a kicsapongó éjszakai életet. Mára már nincs szükség rá, hogy elnyomjam azokat a fájdalmas emlékeket, bármennyire is nehéz munka volt, de megbékéltem velük. Ami azt jelenti, hogy a múltam többé már nem tud eluralkodni rajtam. Így hát most már felkereshetem Dom-ot, anélkül, hogy az bármi változást okozna bennem. Csak az utcákat járva nézelődtem jobbra-balra, hátha meglátom valahol. Elnéztem a parkba, ami amúgy olyan sokat nem is változott, az új padokat leszámítva. Elmentem a főtérre, m ajd bekukkantottam pár szórakozó helyre is, de pár pohár után azokat is otthagytam. Végül a sikátor mellett sétáltam el, ahol Aaron átváltoztatott. Nem tudom pontosan miért, de úgy döntöttem átsétálok rajta. Amire reccsenő hangot hallottam a közelből, mintha valakinek csontja tört volna. Majd megcsapott a vér illata, ami már egyértelműen vámpír tevékenységekre utalt. Hamarosan megpillantottam egy szőke hajú lányt és egy halott nőt a földön. Nem különösebben foglalkoztam vele, jó étvágyat neki. Viszont, amikor épp el akartam haladni mellette, hozzám szólt. Szavai és stílusa hallatán megálltam, majd először csak furcsa tekintettel néztem rá. - Öööm.. hasonlókat! Hogy magához hasonló emberre? - kezdtem kérdéssel a válaszom kissé értetlen tekintettel, az ingerült stílusát, nem tudtam hova tenni, szóval nem foglalkoztam vele. Majd csak végig mértem őt tetőtől talpig, mondhatni bele illett nőideálomba, legalábbis azok közé, akikre vadászni szoktam. - Miért is ne? Igen, pontosan ezt teszem. - adtam választ vállamat megvonva, miszerint egy hozzá hasonló embert szívesen lecsapolnék. Nem igazán értettem, mit is akart ezzel és igazság szerint egyáltalán nem is érdekelt. Habár egy hozzá hasonló emberbe örömmel belevájnám fogaimat, jelen pillanatban. Ő nem az, ezáltal nem igazán kötötte le érdeklődésem. Szóval miután feleltem kérdéseire, egy kis ideig még álltam ott, majd csak hátat fordítottam neki és folytattam utam a sikátor másik végéhez.
A hozzászólást Benjamin Leighton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 17, 2013 1:36 pm-kor.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Sikátor Szomb. Okt. 05, 2013 10:55 pm
Benjamin & Virginia
Elkapom az éppen menekülni készülő csajszi karját, majd hajába markolok és úgy rántom vissza magamhoz. - Ezt te sem gondoltad komolyan! - Sziszegem dühösen arcába miután a falhoz dörgöltem. Mielőtt még bármit is mondhatna, vagy esetleg belekezdene valamiféle könyörgésbe, nyakába vágom az éppen előbújó szemfogaimat. Nem múlik el pár pillanat sem, már érzem is azt az émelyítő ízt a számban, közben pedig hálát adok magamnak amiért az imént megigéztem a lányt. Egyszerűen utálom ha evés közben az áldozataim sikítozását kell hallgatnom. Annál rosszabb nincs is. Bár így is elég idegesítő az ostoba rúgásaival és ütéseivel, de persze én jól tudom, hogy hamarosan csak az elernyedt, élettelen testét fogom a kezemben tartani. Viszont azt nem hittem volna, hogy ezt idő előtt kell megtennem. Ugyanis ha nem csal a hallásom, akkor éppen erre tart valaki. De mégis mi dolga akadhat, bárkinek is, egy sikátorban? Mindegy. Kénytelen vagyok megölni a vacsimat, hacsak nem akarom, hogy további próbálkozásai legyenek neki, amíg nem rá figyelek. Így hát a következő pillanatban egy hirtelen mozdulattal eltöröm a nő nyakát, majd pedig a hangok forrása felé fordulok és lassan meg is indulok. De ahelyett, hogy egy újabb áldozat sétált volna a karjaim közé, csalódottan veszem tudomásul, hogy egy vámpír az. Ahogy közelebb érek az illetőhöz, lassan kirajzolódnak arcvonásai a sötétben és nagy meglepetésemre úgy érzem én ismerem ezt a vámpírt. Nem sokáig tart rájönnöm, hogy mégis honnan is olyan ismerős nekem. És egyáltalán nem tetszik az a kép ami bevillant előttem. Ez a fickó szinte pontosan azt tette velem, mint amit én tettem az imént azzal a lánnyal. Annyi különbséggel, hogy én valamiért élve maradtam... akkor. Mert hát aztán Kol nem igazán kímélt meg. Azaz megkímélt, csak kicsit másképp. Nem tudom mit tegyek. Nem tudom észrevett-e. Ahogy azt sem tudom, bosszút kellene-e állnom, azért amit velem tett. Egyáltalán, hogy kerül most ide? Na de akármire is készül, kénytelen lesz meghallgatni engem, mert én aztán nem hagyom szó nélkül azt amit velem tett! - Szép jó estét! - Morgom el neki ingerülten. - Csak nem éhes az úr? Esetleg egy újabb hozzám hasonló emberre vadászik? - Teszem fel cinikusan a kérdéseimet, majd végigmérem az "ellenségem".
Habár velem folytatta a játszadozást, valami azt súgta, hogy hallgatni fog rám a másik. Oskar annak ellenére, hogy szemtanúja volt annak, hogy egy maximum 50 kg-t nyomó nő simán a falhoz szorított, teljesen szokványos ábrázattal közelített felénk, még egy arcán átfutó kérdő kifejezést se fedeztem föl rajta. Zara magához képest igen humánusan próbálta kezelni a dolgot, ami azt kell hogy mondjam meglepett. Talán mindezt csak a pia teszi? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy a kedves barátom szerencse napja ez, mivel a nő az igézás eszközéhez folyamodott. Vagyis, csak folyamodott volna. Fogalmam sincs miért nem jött ki egy hang se a torkomon, talán Zara látványa, vagy csak a félelem, vagy a meglepettség afelől, hogy Oskar tud a természetfelettiről… ki tudja. De csak ott álltam, a nemrég kissé megsebzett vállamat fogva és úgy szemléltem a történéseket. - Nem tudom. – szinte hipnotikus állapotomból Zara hangja rántott ki, majd szemem őt megkerülve a szomszédom határozott, és már-már ijesztően elszánt tekintetére vándorolt. Valamiért határozottan kutatott a zsebében, amitől a rossz előérzetem szinte már ordított belülről, és ami a legfurcsább, hogy nem is igazán magam miatt, inkább a kissé csapzott külsejű nőért aggódtam. - Bármi is jár a fejedben, azt nagyon gyorsan felejtsd el és húzz vissza a terembe. – közöltem igen határozott hangnemben, ezzel magamat is meglepve, miközben odaléptem a barátomhoz, és megragadtam azon keze csuklóját amiből immár egy bicska kandikált elő. - Ne! Csak menj vissza. Holnap megbeszéljük. – emeltem föl a mutatóujjam amikor Oskar újfent meg akart szólalni, ám úgy tűnt ezúttal érteni fog a szóból. Idegesen rántotta ki a kezét az enyém szorításából, majd egy fél lépést tett Zara irányába, ám megadóan felemelt kezekkel. - Ajánlom, hogy holnap sértetlenül találjam a lakásában. – közölte, szinte már köpködte a szavakat a vámpírhölgy felé, ám ezután tényleg befelé vette az irányt, és pár másodperc múlva csakugyan eltűnt az ajtó mögött. - Fogalmam sem volt, hogy tud róla. – fordultam végül a nő felé, akit ezúttal sikerült alaposabban is szemügyre vennem. Bizonyára valamiféle eszement buliból érkezett, ahol a hozzá hasonló vámpírok társaságában sikerült a sárga földig leinnia magát. Érdekes, több mint tíz év ismeretségünk alatt talán ha egyszer láttam ilyen állapotban őt, valami komoly oka lehet annak, hogy sutba vágta a tökéletes imidzsét. Ekkor szalad át az agyamon, mint kósza gondolat, hogy talán én lehetek a probléma forrása, de gyorsan el is hessegettem azt. Akinek nincsenek érzései, azt nem hatja meg ha egy jelentéktelen ember faképnél hagyja. Max a becsületén eshetett némi csorba. - Nos, mi a terved velem? – kérdeztem szemöldököm kissé megemelve, miközben tovább masszíroztam sérült vállamat, majd hanyagul a falnak dőltem. Kissé hűvös éjszaka volt, éppen ezért késztetést éreztem arra, hogy levegyem a zakóm, majd azt Zara felé nyújtsam. - Vedd föl. Úgy nézel ki mint egy rossz kurva.– vetettem oda, nem törődve azzal kivel is beszélek, már egy ideje nem igazán érdekeltek a következmények.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Sikátor 
