Egy vadász dolga az lenne, hogy ártson érzéstelenül, hogy romboljon kegyetlenül, és hogy öljön megbánás nélkül, míg én jómagam ettől jóval eltérőbb módot alkalmazok, persze mindezt csupán azért, mert ember vagyok; érzelmekkel, s hibákkal együtt. Olykor akadhatnak kivételes esetek, s olyan tájt nem gyilkolok, hanem a kegyelem ékes fogalmát használom. Egyeseknek nem tetszene, hisz egy igazi vadász érzéstelen, velejéig romlott, és szívtelen, míg én szégyent hozok mindezen csoportra. Nem hat meg igazából, hisz én velük ellentétben sokáig élhettek, varázserővel rendelkezem, és tudom ki is ártó igazán eme bolygón. A féktelen ölés, a megváltást jelentő bosszúvágy, és a harag, amelyek által levezethető eredmény születik, s amelyek egyben tettre sarkallnak. Egyesek családi okokból, mások szerelmi ügyekből, avagy csak épp neveltetés révén váltak ilyenné; egy vadásszá, aki bárkit megöl, aki nem emberi. Mint ahogy bennünk, úgy a fajokban is meg van az emberi vonás, amely féken tartó erőként szolgál. Voltaképpen ez nem egy hobbi, hanem egy őrült szenvedély, amelytől nem szabadulsz, amelynek rabjává válsz, amely megbénítva lefékezz, s folytonosságra int. Óvatos lehetsz, s elbújhatsz előle, sőt a tettek elől is, de a próbálkozás úgy is hasztalan, hisz senki sem szökhet meg a rideg valóságtól, amelyet a vadászás jelképezz. Az emlékek lehetnek fájóak, de sokkalta kisebb kockázat elviselni az elvesztést, mint a tudatott, hogy gyilkossá váltál. Olyankor valami felemészt, darabokra szedi szét a belsőt, hogy aztán zúzva omlassza a padlóra mindazt, ahogy a lelket eltiporja. Szétmorzsolja porszemekre az érzés a szívet, szétszaggatja a lelket ezernyi részre, csak hogy a képedbe nevetve közölje, hogy ő győzött. Nyert volna hát, mert gyenge módon teret engedtünk neki? Hangzana a kérdés jogosan szólva, s talán rábólintanánk önön hibánkra, mit egykoron vétettünk. Az eltelt idő csak fokozza a kényszeres vágyat, s ettől leszünk szadisták, őrültek, avagy épp elmebetegek.. De a kérdés azon van.. meddig bírjuk? Ha egyszer embert ölsz, akkor az örökre a tudatodba vésődik, beléd ég, rád nyomódik bélyegként, rögzülve az elméd részévé válik. Vér áztatja a kezeid, s lemosni nem tudod a bűneid jellegét.. vérvörös marad a kezed, s soha, sohasem lesz már tiszta. A gyilkolás nem játék, s nem is élvezet, hanem sokkalta inkább rémálom, amelytől nem lehet megszabadulni, ha egyszer hozzákezdtél.
-Ez erős túlzás azért.. legalábbis sok olyan kivétel akad, aki nem mindenkit öl meg, mint mondjuk én. Aki nem árt, az a halált sem kapja meg.-Jegyzem meg finoman utalva ezzel arra, hogy a magam módján, de jó vagyok, s még ha a gyilkos szerep rám is lett aggatva, akkor sem teljes mértékben ölök meg mindenkit, aki él, és mozog eme földön.-Akármennyire is hihetetlen, nem mindenki mélyen, s elszántan kegyetlen a vadászás terén.-Teszem még hozzá, és ezzel többet nem kívánok már mindehhez hozzáfűzni.
-Ezek szerint vérfarkas vagy.-Vonom le a következtetést egyből, így felelve a szavaira végül.-Őszinte leszek a vérfarkasokkal nincs nagyon konfliktusom, azaz nem zavar, ha épp itt vannak, ha ők nem bántanak, akkor én sem őket.-Pillantok fel az égre, amelyet a sötét paletta övez. Gyönyörű látvány is lehetne részben, de valahogy az éjszaka inkább a rémisztő, és zord hangulatot váltja ki bennem jelenleg, bár kétségtelen, hogy megtudom magamat védeni, de mindaz, ami történhet mindig váratlan, s kiszámíthatatlan szokott lenni, ezért nem árt résen lennem.-Miért vagyok itt? Ez egy jó kérdés.. tudod úgy gondoltam átjövők Chicagóba egy kicsit, nem mellesleg épp le kell rendeznem még egy ügyet.. várj, lehet úgy értetted, hogy itt mit keressek. Semmi olyat, amiért aggódnod kéne. Kikapcsolódni akartam a magányos, és sötét éjszakában, ahogy nem gondolok semmire, csak élvezem egy kicsit a hangulatot, de nem jött össze.. nem tudtam eléggé ellazulni, feszült vagyok.-Válaszolom meg könnyen a kérdését, ahogy körbe pillantok a terepen.-Lenne kedved sétálni, vagy leharapják a fejem a farkasok?-Mosolyodom el, ahogy viccelődöm.

Paul & Nia

Épp csak félrebillentem a fejemet. Ha csak. Pontosan erről van szó. Mindig a ha csak, meg a lehet, meg a mi van ha…? De azt hiszem, ha ezen ő ilyen könnyedén túllép, akkor nekem is jogomban áll így tenni. Távol álljon tőlem, hogy bárkinek meg akarjam mondani mit, és hol tegyen, de furcsa egy lelkiismeretes ember vagyok. Legalábbis a bátyám mindig ezt mondja, ami csak és kizárólag azért vicces, mert ő is pontosan ugyanilyen. Ezért is hagytuk ott a családunkat. A falkánkat. Az otthonunkat. Nem minden farkas vágyik normális életre, és nem mindegyik képes megzabolázni magában az acsargó szörnyeteget. Én sem így születtem, de változni akartam. Jobb akartam lenni. A lehető legközelebbi a normálishoz. Hiába nem lehetek tökéletesen átlagos soha, tenni akartam valamit, ami más sorsot hoz el nekem, mint ami a felmenőimnek járt ki. Nem élvezek életeket elvenni. Nem élvezem a vörös ködöt, a vér ízét, másnap az érzést, hogy hatalmas és erős voltam… mindez nem számít. Ha van valami, amiért nem adnám fel a farkas-létet, az a szabadság. Lakott területtől távol átváltozni teliholdkor, és csak szaladni-szaladni-szaladni, egészen másképp érzékelni a világot, mint emberként… lenyűgözően csodálatos. De a hatalom nem kell. És a vér sem. Nem véletlen, hogy nem szeretném, ha bármilyen módon ennek a férfinak a vére tapadna a kezemhez. Figyelmeztettem. Ha maradni akar… innentől lelke rajta, nem igaz? De akkor miért nem hagyom itt a fenébe? Hiszen nem az én dolgom. Az áldott jó szívem, az…!
- Ahogy gondolod – bólintok aztán szavaira verbálisan is, a végén még azt hinné, túlságosan is kötöm az ebet a karóhoz. Vicces is ez a mondás a mi bundás népségünk esetében. A következő szavaira azonban nem egészen számítok. A gyanú ugyan megvolt bennem, ám ha tippelnem kellett volna, biztosan nem arra gondolok, hogy a férfi vadász. Az ösztön erős bennem, legszívesebben tennék hátrafele egy lépést, ösztönös óvatosságból, de eddig nem volt fenyegető egyetlen mozdulata sem, így nem akarom indokolatlanul azt a benyomást kelteni, hogy félnék tőle. Remélem, hogy nem kell félnem tőle, sőt. Nem szívesen bocsátkoznék harcba, hiszen mint ahogy említettem… szeretem távol tartani magam az ilyesmitől, amennyire csak lehet. Mérlegelem a szavait. Természetesen okom nincs kételkedni benne, de azért mit mondjak… nem lenne valami szép, ha a falka tagjai arra járnának erre, hogy egy vadász épp a falra akarja szögezni a bundámat, noha tény, némi megnyugvással tölt el, hogy itt én vagyok hazai terepen. Még egyszer utoljára… ha kellene, talán még megsegítenének az itteniek.
- Érdekes szavak, nem gondolod? Azt hinné az ember, hogy a ti dolgotok karót vágni minden természetfelettibe, aki él és mozog. De nem… én nem pályázok senki vérére sem – hát, lehet, hogy adott helyzetben egy vámpír is tényleg ezt mondaná, de nem hiszem, hogy úgy festenék, mint egy vérszívó. Nem kedvelem őket különösebben, noha szerencsére ritkán van dolgom velük - Nia vagyok. Állatorvos – biccentek viszonozva a bemutatkozását, biztosan nem én leszek az, aki esetleg elsőként vesz fel valami ellenséges viselkedést. Ha nem kényszerítenek rá, én nem fogok - És csak hogy tiszta lapokkal játsszunk… ez a helyi falka területe, amelynek ugyan tagja nem vagyok, de nem vagyok benne biztos, hogy téged szívesen látnának. Jobb a békesség – ugyan burkoltan, de elárulom neki én is a származásomat, ahogy most már ittlétem okát is. És akkor reméljem erőteljesen, hogy nem emiatt van itt, és nem most veszem rá arra, hogy az itteniek életére vadásszon - Miért vagy itt…?

Amikor az adott személynek már évek óta nincs célja, amikor már nincs reménye sem, és még ráadásként senkije sincs, akkor foglal a lelkében, s a szívében egyaránt helyet a magány zálogának fogalma, mint egyfajta kísérteties jelenség, mely nem engedi meg számára, hogy szabad legyen. Tudatosulni a gondolattal, s azzal, hogy csupán egyedül vagy, nos nem könnyű, főleg ha elviselhetetlennek tartod eme élet lehetőséget, de aztán az idő mindent megváltoztat. Bár ha nem is felejtet, s nem is ad áldást, akkor is könnyebbé teszi a félelemet magát, míg mindeközben megszoktatja veled a magány érzetét, és ugyanakkor a gondolatát is. Miután a családtagjaimról tizenöt éves korom óta mit sem tudok megviselt; persze azzal tisztában voltam, hogy anyám, és apám meghalt. De a testvéreim? Mára bizonyosan halottak, s eme gondolatszakasz úgy időközönként elborzaszt, hisz igazán sose lehettem az életük részese. S lám eljutottam arra a pontra, ahova mindig. Gondolkozom a múlton, és annak a létén, holott ezt már rég le kellett volna zárnom. Egy kíméletlen, gonosz, és kegyetlen vadász vagyok, aki körülbelül mindenkit megöl, aki lépéseket tesz felé. Ehhez képest valami nyamvadt emberi vonásokon gondolkozom annak reményében, hogy lehet valakim... de ez lehetetlen. Utazó vagyok az Istenért! Folyton új testekbe ugrálok, s míg én ezáltal halhatatlannak minősülök, addig mások meghalnak... s ha csak egyetlen embert is a közelembe engedek, akkor az káoszt jelöl ki. Utálom a gondolatot, hogy bárkit elveszíthettek, utálnám, ha újra halált kellene látnom. Én okozom mások halálát, s ez nem annyira visel meg, mint az, ha mondjuk elveszítek egy hozzám közelállót.. egy barátot. Szánalmasak az emberi vonások, mégis van bennük valami egyedi, valami elviselhető, valami csodálatos..
-Igen, pontosan tudom, hogy mi az ellentéte, de nem hinném, hogy bármiféle hangzavar keletkezne hirtelen éjnek évadján, s pont egy sikátorban, ha csak nem..-Fejezem be hirtelen a mondatot, és finoman tovább lépek ezen kijelentésemen, hisz szót sem érdemel. Ehhez nem kívánnék többet hozzáfűzni, és őszinte leszek az éjszaka táján nem erről kellene pont beszélgetni, nem? Amúgy is, ha elmegy ez a csendesség.. keresek valami más helyet, vagy előfordulhat egy kis vérengzés, ez sohasem rajtam múlik. Nem mellesleg épp nem vadászni valós kedvemben vagyok, úgyhogy lépjünk túl ezen.-Rendben, akkor eme tudatban. Köszönöm szépen, de boldogulok, és egy cseppnyit sem félek.-Hangom nyugodt, ahogy én magam is tökéletesen az vagyok. Egyetlen egy vonásom sem mutat félelmet, de még más vonást sem. Megtanultam elrejteni ezeket, megtanultam uralni önmagam, és a testem, így senki sem tudja sose megfejteni, hogy épp mi zajlik le bennem. Az évek oktatóak, nem?
-Nem, kérlek, ha nem akarod mondani, akkor ne mond.. én nem várom el. Tudom, hogy hol a határ, és mi az, amiről az emberek nem szívesen beszélnek.-Mondom ki egyértelműen, és egyszerűen kifejezve mindezt, hisz én nem szeretném se kényelmetlen helyzetbe hozni, sem pedig olyanról faggatni, amit nem akar önmagától elmondani. Ismerem az embereket, és a határaikat, az érzelmeiket, és a gondolataikat; őket magukat. S ha ő nem mondja, akkor nem mondja, így felesleges magyarázkodásra nincs is szükség, ugye? Ugye! Akkor nincs is miről beszélnem, s ezzel túl is léphetünk mindezen.
-Abban az eshetőségben igen, hogy..-Nézek a szemeibe, és képtelen vagyok arra, hogy azt mondjam ártó személy lenne, mert nem az.. Megöltem már annyi embert, s egyetlen iránt sem volt bűntudatom, de ahogy a szemeibe nézek, tudom, hogy ő vele képtelen lennék végezni. A természetfelettiek közül sem végzek mindenkivel, hisz a farkasokat kedvelem, jól kijövők velük.-Vadász vagyok.-Ejtem ki halkan, és őszintén eme két szót, majd mély levegőt veszek.-De.. ez mellékes, én nem foglak bántani, amennyiben nem épp a véremre pályázol.-Mondom egy apró mosollyal az arcomon, ahogy próbálok életet vinni eme beszélgetésbe.-A nevem Paul, és író vagyok.-Hajolok meg enyhén ezzel bemutatkozva egy mosoly kíséretében.-Benned kit tisztelhetek, ha szabad tudnom?

Paul & Nia

Valami mosolyféleség bujkál az ajkaim szegletében egy pillanatra, a banális visszakérdést hallva - Hát, gondolom el tudod képzelni, hogy mi a csendes tökéletes ellentettje – mondom sokat ezzel még igazán nem mondva, de magam sem tudom egészen miféle választ kellene adnom. A mai naptól nem köt különösebb hűség a helyi falkához. Ahogy eddig sem voltam a falka tagja, a bátyám sem, de ha öt évet töltesz egy városban, ahol nem te vagy az egyetlen farkas, na meg éppenséggel egy hatalmas falka sem áll a hátad mögött… akkor nem árt tisztán tartani az ügyeidet, és mi ebben soha nem követtünk el hibát. A kezdeti kellemetlenségek és akadékoskodások után a helyiek megbékéltek azzal, hogy nem akarjuk magunkat a dolgukba ártani, nem hozunk rájuk se bajt, se fenyegetést, a kellő tiszteletet megadjuk nekik, de azért csatlakozni sem akarunk hozzájuk. Mert idővel a távozás mezejére fogunk lépni, és most… mostanra eljött az a nap is. Épp elég, ha egy falka van az ember életében, akinél kihúzta a gyufát, nem kell a dolgokat még eggyel is tetézni, vagyis nem vagyok benne biztos, hogy jelen esetben adhatok őszinte választ – nem mintha a természetfelettiek körében titkos lenne az itteni falka törzshelye, de nem vagyok oda a gondolattól, hogy azt én közöljem bárki fia borjával… - Nem az én dolgom, hogy itt vagy-e, vagy sem, nem áll szándékomban bárkit is elzavarni… de igen, ez egy figyelmeztetés volt – hagyom rá a saját szavait különösebb köntörfalazás nélkül. Csak mert nem avatom be a teljes igazságba, még nem feltétlenül kell valótlant állítanom. Voltaképpen nem az én dolgom, mit keres itt… ám a lelkiismeretem így tiszta, én valóban figyelmeztettem.
- Valóban nem. Ha rajtam múlna, nem feltétlenül itt intéztem volna a dolgomat, de ha a hegy nem megy Mohamedhez… - hagyom félbe a mondatot, leplezetlen kíváncsisággal figyelem a másikat. Nyugodt. Nagyon nyugodt. Talán mondhatnám azt is, hogy indokolatlanul nyugodt, de kár lenne ilyenekkel dobálózni, főleg, hogy következő szavaira bennem is erősebbre gyúl a gyanú lángja. Ha ily könnyedén dobálózik azzal, hogy kétségbe vonja az én emberségemet, akkor bizonyára nem könnyedén kiiktatható halandó ő maga sem… - Meglehet, hogy így van… ez probléma lesz? – teszem fel a kérdést teljesen nyíltan, fenyegető mozdulatom egy szem, annyi sincs, de azért rest nem vagyok: figyelek én a jelekre, és ha változtatnom kell a hozzáállásomon, nem szívesen, de megteszem. Nem áll szándékomban Chicagóban megdögleni, meg úgy egyébként… a mai napot sem találom túlságosan megfelelőnek ilyesmire. Megkaptam a diplomámat. Előttem az élet. Előttem az egész ország! Utazni akarok, a táskáim becsomagolva. Ha rajtam múlik… hamarosan magam mögött hagyom ezt a helyet. Csak nem az utolsó éjszakámon sikerül olyasvalakibe futnom, akibe nem kéne. Ugye nem?

Az éjszaka csendje, sötétsége, és szinte eszményi nyugalma magával ragadhatna teljes mértékben. Elrejtőzhetnék fel tünetlenül, hogy fel se tűnjek egy kóbor léleknek, de ehelyett egy sikátoros részlegen foglaltam helyet a földön, és a gondolataimat próbáltam elűzni, amelyek a múltamra térnek ki. Hát nem szánalmas ezen tettem? Élvezhetném a Hold fényét, a csillagok adta hangulati képet, melyek voltaképpen beragyogják az eget, és mindeközben oly magányosan járkálhatnék fel, s alá eme városban, hogy az egyszerűen senkit sem foglalkoztatna, de ehelyett mit teszek? Ülök, gondolkozom, és rágom magam azokon a dolgokon, amik elmúltak.. esküszöm szánalmas emberi vonások kellege ragadt rám egykoron, amelyektől képtelen vagyok annyi év után is megszabadulni. Mit törődöm én kósza gondolatokkal, s emlékképekkel, ha azok sohasem lesznek megváltoztathatók? Ha azok sohasem ígérnek majd semmi jelentőset nekem? Nem is értem már magamat, viszont eme gondolatmenettel alatt egy nő is csatlakozik a társaságomba, aki ahhoz képest, hogy ember lehetne feltűnően gyanúsnak látszik. Lehet rögeszmés vagyok, de egy ember, egy ilyen helyen, egy ilyen közegben mégis mit akarna? Nem hiszem, hogy eltévedt, akkor inkább félelmet mutatna, mintsem érdeklődést felém, mint idegen felé, de hát nem is bánom, hogy nem retteg, míg a társasága még kifejezetten jól jöhet, és mint minden előnyből ebből is húzhatnék hasznot, nem?
-Miért ne lenne csendes?-Vonom fel kérdőn a szemöldökömet, ahogy egész végig figyelemmel kísérem őt. Jól tudom mire célozhat, ez pedig a gyanúmat csak felerősíti, s szinte teljesen biztossá válik számomra, hogy nem csak egy egyszerű emberrel van dolgom, hanem annál jóval többről van szó.-Úgy tűnik, mintha foglalkoznál velem, és óva intenél valami rémisztő történéstől, ugyanakkor meg nem szeretnéd, hogy itt legyek, mintha valami lenne itt.-Jegyzem meg csak úgy simán, ahogy semmi hátsó szándék nincs a mondandóm mögött. Voltaképpen nem is foglalkoztat mi az, amiről nem tudok, de az kissé igen, hogy félnem kellene, holott köztudottan nem csak egy ember vagyok, hanem annál több. S nem is pár éve élek, hanem már több száz éve, ami valljuk be nem kis tapasztalatot ad nekem, és ami által eltudom könyvelni azt, hogy volt időm kialakítani egyesmást. Minden az előnyömre válik; a szituációk, a tanulságok, a történések, csak mindezt ugyebár jól kell felhasználni, és alkalmazni az adott pillanatban.
-Nyugalom, nyugalom.-Emelem meg a kezemet megadóan végül.-Nem faggattalak azért, hogy mit keresel itt, csupán megjegyeztem, hogy te sem épp a legforgalmasabb helyek egyikén vagy. Ha gondot okoztam ezzel, sajnálom, nem akartam.-Ejtem magam mellé a kezem, ahogy a szemeibe nézek. Kedves vagyok, barátságos, és nem elutasító, pedig voltaképpen egy vadásszal áll szemben, aki egyben utazó is. Ő pedig természetfeletti, amihez hozzátehettem, hogy megölhetném ezen indokból, de nem. Miért tegyem? Nem tűnik ártó lénynek, túlontúl emberi, ami meglehetősen tetszik, holott ítélkezem felettük is néha napján.-Nem akarlak megsérteni.. de szerintem te nem csak egy sima ember vagy, hanem annál jóval több, ami valljuk be a mai világban már nem meglepő.-Mondom nyugodt hangszínen, és teljesen közlékenyen, mintha csak egy mindennapi dologról esne szó, holott voltaképpen ez egy komoly ügy, amelyet nem lehet csak úgy félvállról venni, viszont én mégis megteszem. Játsszunk nyílt lapokkal, és az ismeretség egyikünknek sem árt, nem? Lehet, hogy a későbbiekben egymás hasznára is lehetünk, már ha tolerálja a baráti közeledésem, ami nem hétköznapi tőlem.. voltaképpen nem is szoktam barátkozni, ezért magamat nem kissé megleptem ezzel, de egy nap mindent el kell kezdeni..

Paul & Nia

Figyelő szemeimet az idegenen tartom. Nem mondanám, hogy reflexből tartanék tőle, de azért soha nem árt ébernek és óvatosnak lenni. Mondom ezt én, akinek remek érzéke van ahhoz, hogy bárhol, bármikor kalamajkába keveredjen és elveszítse a hidegvérét, de igyekszek tenni mostanság rakoncátlan természetem ellen. Ami természetesen nem egyszerű, de legalább egyelőre még nem csináltam semmi ostobaságot. Talán nem is fogok. Talán csak a másik viselkedésén és szavain múlik. Mindenesetre nem rezzenek meg, és nem kezdek hátrálni, amikor a férfi feláll, és egy lépéssel közelebb jön hozzám. Inkább csak kíváncsian fürkészem, de ahogy első ránézésre, úgy másodikra is meg tudom mondani, hogy nem a falka tagja, és mint olyan, nem ismerem. Ami még nem zárja ki, hogy nem egy egyszerű halandóról van szó. Valamiért azonban kétlem, hogy így lenne. Mit keresne itt egy halandó, mégis miért tartaná biztonságosnak itt lecsücsülni a földre? Ahhoz nagyon ostoba halandónak kellene lennie. Noha ki tudja? Ki vagyok én, hogy eldöntsem, miről van itt szó? Egyértelműen senki.
- De… gondolom. Egyelőre legalábbis – hagyom rá a meglátást, de ha már megszólítottam, és ha ezt részben holmi naiv aggodalom diktálta, akkor kötelességemnek érzem, hogy mégis újra megszólaljak, és rácáfoljak mind az ő, mind a saját korábbi szavaimra - Csak ami azt illeti, nemsokára már nem lesz ennyire csendes ez a környék. Ha megfogadsz egy tanácsot, inkább másik helyszínt keresel a pihenésre… lehetőleg olyat, ami nem egy sötét, nem túl bizalomgerjesztő sikátor – ösztönösen hátrapillantok a vállam felett, amerről jöttem, és érdekesnek találom, hogy nem kérdezte meg, honnan kerültem úgy mégis ide. Talán nem figyelt, és valóban nem tűnt fel neki, hogy nem az utca felől, hanem egy zsákutcának tűnő falból léptem ki. Ami persze mindkettőnknek jobb lehet így, de mindenesetre azért érdekes.
- El kellett intéznem valamit, de attól tartok ezt nem fogom csak úgy mások orrára kötni – felelem nyugodtan, mintha teljesen természetes lenne ilyen válaszokkal dobálózni az adott körülmények között. De hát nem szeretek hazudni. Ha nincs rá okom, minek tenném, és jelenleg mi okom lenne rá? Persze ez még nem jelenti azt, hogy olyan könnyedén kiadnám mások számára egyébként tökéletesen jelentéktelen titkaimat, vagy egyszerűen kimondanám, hogy az idegen sikeresen a helyi farkas-falka területére lépett. Még én sem játszok úgy, hogy az asztalra teríteném minden lapomat, hiába nincs bennem az ismeretlen irányába a legkevesebb rosszindulat sem.

Az utóbbi időben egyre többször válok a magány kényszeres rabjává, pedig én mindent megteszek annak érdekében, hogy ez ne legyen így. Nem akarok folytonos ürességet érezni, nem akarom azt, hogy mindez felemésszen, és legfőbb képen arra sincs szükségem, hogy emiatt szenvednem kelljen. Utálom az emberi érzelmeket, és a kifejezéseket. Az idő nem gyógyít, nem felejtett, s el nem mulaszt, pedig elhiheti mindenki, hogy nem most kezdtem el élni, hanem már egy jó pár évszázadot magam mögött tudhatok, mint tapasztalat. Megjátszom magam, elhitettek mindenkivel bármit, és azt mondogatom belül magamnak, hogy én ugyan nem érzek egy szemernyi érzelmet sem, holott épp ez az; hazudok ekkor. Gyűlölöm bevallani, de a múltam tönkre tesz, azok a dolgok, amik akkor történtek, és az emlékek ezen által felemésztőek tudnak lenni a lélekben. Nem is értem miért, és mi módon vagyok hajlandó élni napról napra, ezáltal részt vállalva eme szörnyű világból. A jéghideg fal hoz vissza a gondolataimból, de mégsem tudok felejteni, sőt az sem megy voltaképpen, hogy ne érezzem belül azt, amit. Szörnyű, borzasztó, rémes, és egyszerűen elegem van ebből az átkozott létből, vagyis abból, hogy emlékeznem, és éreznem kell ezt annyi idő után is. Egyszerűen miért nem lehet elfelejteni, s kitörölve tovább lépni ezen? Miért nem lehet végre normális az élet, s nem egy átok, amely összetör? Ez.. igen ezt nem fogom sohasem megérteni. Az éjszaka kellős közepe lehet, egy elhagyatott területen egy falnak dőlten ülök a földön, és bármiféle veszélynek ki lehettek téve, de persze mindez nem foglalkoztat. Egyszerűen mi van velem? Elment a cseppnyi eszem is, vagy mi? Mélyen felsóhajtok, de nem javít a helyzeten, sőt mi több csak ront, és nem sokára észrevehetően társaságom is akad. Meghallom a lépteket, így pedig kinyitva a szemeimet, és elfordítva a fejemet az adott illetőre pillantok, aki nem sokára néhány szót is intézz felém. Pihenésre? Inkább gondolatűzésnek mondanám ezt, ami persze sikertelen helyzet. Egy könnyed mozdulatsor kíséretében felállok, majd közelebb lépek a nő felé.
-Igen, igaz, de épp ez eset útba.-Próbálom elviccelődni a helyzetet, egy mosoly keretében.-Csupán csak arra gondoltam, hogy leülök néhány pillanatra, és élvezem a csendes közérzetet. Legalább este nem forgalmas a város, és nyugalom is akad bőven, nem de?-Kérdezem meg tőle kissé komolyabb hangszínen, és körbe pillantok a terepen.-Viszont te sem épp a forgalmas környéken vagy.-Mondom megjegyezve a tényt, amely köztudott. Vajon ő mit kereshet itt? Este van, és kizárt, hogy egy ember ilyenkor pont erre járjon, ha csak nem természetfeletti, de ezt nem vehettem biztosra. Vérszívó tuti nem, mert ha az lenne már rég tápláléknak használt volna, és nem kellemesen megjegyezte volna azt, amit.

Paul & Nia

Nagy sóhajjal és még nagyobb megnyugvással lépek ki a kívülről elhagyatottnak látszó raktárépületből. Gyűlölök ilyen helyekre járni. Régen azt hittem, hogy ha elhagyom a jól ismert terepet, a sokat akaró falkát, a még többet követelő apát, akkor egyszerűbb lesz az életem. Nem lett egyszerűbb. Csak más lett. Mindig van valaki, akivel vigyázni kell, mindig van valaki, aki  miatt óvatosnak kell lenni, mindig van valami, ami miatt higgadt fejjel kellene gondolkoznod, és mindig vannak kötelezettségek. Nemsokára el fogjuk hagyni a várost. Nem akarok elvarratlan szálakat magam mögött hagyni. Talán nem térek vissza soha. Soha többet.
Nem azért, mert valami bajom lenne a várossal. A maga módján azt hiszem még hozzám is nőtt, igazán, mint az első város, ahol kicsit megízlelhettem a szabadságot, ahol kiléphettem a saját családom árnyékából. Szerettem ezt a négy évet, sokat tanultam, sok dologra ráébredtem, de épp itt az ideje, hogy a bátyám és én tovább álljunk. Addig azonban még helyére kell raknunk ezt-azt. Semmi vészeset… de ahogy mondtam: nem akarok elvarratlan szálakat, hátrahagyott ellenségeket, kopókat, akik majd a nyomunkban szaglásznak, ha már elmentünk. Ha nem vagy ember, sosem maradsz igazán észrevétlen. Ahogy a bátyám és én sem tudtunk észrevétlenek maradni Chicagóban, de ez már régi történet.
Hangtalanul közlekedek már ezen a környéken, de ezúttal alig pár lépést teszek meg csak a raktár nem kíváncsiskodó tekintetek számára talán észrevehetetlen ajtajától, mert valakit megpillantok. Megtorpanok, megnézem magamnak – nem ismerős. Nem azokkal van, akiket meg kellett látogatnom, vagyis vagy baj szagot kellene éreznem, vagy csak valaki nem tudja, hogy merre kódorgott el vak szerencsétlenségében. Vagy szerencséjében. Ki tudja? Nem ismerhetem a történetét, ahogy ő sem az enyémet. Talán egyszerűen csak el kellene sétálnom előtte, és nem törődnöm vele, de világéletemben kotnyeles voltam; ha csak úgy tovább sétálnék, holnap fel kellene tennem magamnak a kérdést, hogy mi történt vele. Felzabálta az itteni falka egy szintén távozó tagja? Valaki megvacsorázott belőle? Valamiért van itt, és aggódnom kellene? Nem szeretek aggódni, nem szeretek frusztrált lenni. Egyenes embernek tartom magam, úgyhogy…
- Érdekes helyet választottál az esti pihenésre – ha eddig ne vett volna észre alig pár lépéssel a sikátor bal sarkából érkezve, akkor a szavaim nyomán bizonyára észre fog. És remélem, hogy ezzel nem egy ismeretlen dühét vonom magamra.

Lelkembe éget az egykori mivoltom fogalma, így pecsételve meg a pokoli sorsú életem. S hogy egy emberi lélek hogyan juthat el a magány végsői zálogába? Egyszerű, s már-már könnyed lehetne a válasz, de van benne mégis egy kis sorstalanság, érthetetlenség, bonyolultság.. Miután a rendes emberi életem kiesett, s a családi gondolat csupán a borzalmat idézi fel bennem, az idő pedig magányosságra juttatott, nos elhidegültem mindentől, mi egykor akár máshogyan is alakulhatott volna. Az évek tanítottak meg a kegyetlenségre, a látszatkép alkalmazására, így megvontam magamtól mindent: barátokat, szerelmet, vagy legyen szó bármilyen emberi kötelékről. S most lám az idő megállt, az óra nem ketyeg, és nem halad tovább a pillanat átokverte heve..
Chicago utcáit rovom az éjszakai sötétség játékában. Életem folyamán nem először járok itt, hisz köztudottan sosem szeretek megállni egy helyben, s ez most sem lenne így, de Mystic Falls valahogy elnyerte a tetszésemet. Mégis muszáj voltam szünetet tartva átutazni ebbe a városba. Egyrészt talán, hogy megszokjam egy ideig nem utazok, s ez az utolsó kikötött célhelyem, míg másrészt van némi elintézni valóm itten. Az utcákat a lámpák, a csillagok, és a Hold fénye világítja meg, így adva ezáltal világosságot a sötétségben. Gyönyörűnek tűnik minden eme időpontban, ahogy ki van világítva az utca, de mégis maga a nyugalmi csend az, mely igazán vonzó a lelkemnek. Nem is tudom utoljára mikor jártam itt, lehet az már jó néhány évtizede is. Viszont a város még mindig megtartotta az eltelt idő után is a maga rejtélyét, amely valamiképp vonzóvá teszi a turisták számára, de ha már itt tartunk, akkor nem nagyon érdekel eme tényeset, hisz nem ezért érkeztem ide. Lassú lépteimmel ismeretlen terepek felé kezdek közeledni mindinkább, ahogy belefeledkezem a gondolataimba. Félhetnék, retteghetnék a sötétség adta eshetőségektől, de ez koránt sincs így, hisz tisztábban vagyok a természetfeletti világgal, ezáltal pedig azzal, hogy mennyire veszélyes ezen lét éjszaka, főleg nekem, mint embernek, bár hozzátéve nem egészen vagyok ember. Egyre sötétebb, és sötétebb helyszínkép tárul a szemem elé, ez pedig kétségbe vonja a tovább menetelt az úton, mégis kockáztatva lefordulok jobb irányba, így kötve ki egy sikátoros részlegen. Kihaltság jellemzi, jóval halottibb csend, és ez valahol aggasztó is lehetne.
Egy hirtelen mozdulattal állok meg végül, ezáltal a falnak döntve a hátam, ahogy a falmentén lecsúszva leülök a jéghideg kőburkolatra. Fejemet végül oldalra fordítom, ahogy a falnak támasztom, sőt még le is zárom a szemeimet, s talán most ezt rosszul teszem, hisz az éjszaka megannyi mindent magába foglalhat; már semmin sem lepődöm meg. S hogy eme epizód hogyan folytatódik azt nem tudom. Lehettek egy vámpír számára vértasak, vagy... na jó több ötletre nem is akarok gondolni. Jelenleg el akarom űzni a múlt árnyait; a magány fogalmának érzetét.