Nem sok hiányzott ahhoz, hogy itt és most besokalljak. Ideges voltam, az agyam egyszerre kattogott többféle dolgon, reális magyarázatot keresve arra, amit láttam. Akit láttam! Merthogy esküdni mertem volna rá, hogy láttam őt! S nem csak láttam, éreztem is! Hiszen nekem jött! Még most is éreztem a karomon az ütközés okozta tompa zsibbadást, ami azt jelenti, hogy az ütközés ezek szerint nagyobb horderejű volt, mint amekkorának akkor éreztem és azt, hogy valós volt. Már csak egy valamit nem érettem, amire választ akartam kapni; Akkor mégis hová a fenébe tűnhetett az öcsém? Már ha valóban ő volt… De hát ő volt! Csak ő kellett, hogy legyen!
De kit is próbálok áltatni? Annyi képzelgéseim voltak az elmúlt időszakokban, hogy lassan jómagam is kezdtem elhinni, hogy megbolondultam és bármelyik percben vihettek volna a pszichiátriára. Nem voltam jól, legnagyobb szerencsétlenségemre ez pedig még látszott is rajtam. Nem kellett ahhoz senkinek sem ismernie, hogy olvasni tudjon az arcomról és rájöjjön, hogy csöppet zavarodott vagyok. De ki ne lenne zavarodott egy ilyen dolog után? Melyik ép elméjű ember ne dilizne meg ettől?  Csak mert szerintem egészen biztos, hogy nem akadna ilyen ember. Sajnos, mi genetikailag úgy vagyunk kódolva, hogy a túl sok nyomás, trauma és sokk hatása miatt, hajlamosak vagyunk egy kicsit megkattanni. De ez ugyebár a mai társadalomban nem nagy probléma, mert mindent megoldanak azok a színes kis pirulák, amivel manapság az elmeháborodottakat tömik rendes étel helyett.  Én azonban úgy vélekedem, hogy ennyire még nem vagyok őrült. Sőt! Abban sem vagyok egészen biztos, hogy megőrültem. De hát nem épp ezek az elmebaj első jelei? Mi magunk is el hisszük, hogy nem vagyunk őrültek, amikor pedig mégis? Zavaros egy kicsit, de már én is meg vagyok zavarodva…
Idegességemben a hajamba túrtam és szabad kezemmel dobolni kezdtem a combomon. Nem tudom mit mondhattam volna. Ha megadom neki a kért leírást, a végén még kiderül, hogy soha ilyen alak erre be nem fordult és akkor egész biztos, hogy falnak megyek. Képtelen lettem volna tőle ezt hallani. Azt akartam hallani, hogy látta, hogy erre ment és hinni akartam, hogy megtalálom őt. Azonban az a furcsa, bizsergő érzés a tarkómnál arra figyelmeztetett, hogy nem lesz ilyen szerencsém.
- Felejtsük el. – válaszoltam neki, miközben megráztam a fejem és most először felmertem nézni a szemeibe, melyekben reménykedtem, hogy semmi sajnálkozásra utaló jelet sem fogok látni. Hála az égnek, nem láttam benne ilyesfajta jeleket, amiért rendkívül hálás voltam neki. Végre egy olyan ember, aki még, ha szánakozik is, nem mutatja ki. Nincs is annál rosszabb, amikor bárhová fordulsz és mindenhonnan szánakozó, sajnálkozó és aggódó tekintetek pillantanak vissza rád.  
- Én is örülök. – próbáltam magamra varázsolni valami mosolyféleséget, ami azt sugározza, hogy minden – legalábbis majdnem minden rendben van velem, még így is, hogy közel sincs.
– Ez semmiség. Majd jobban leszek. – ismételtem meg magamat. Amúgy sem voltam túl bőbeszédű, most még inkább igyekeztem rövid válaszokat adni. Nem volt szükségem arra, hogy most azt firtassuk, hogy mennyire szét voltam csúszva. Mert lássuk be, szét voltam, mégpedig elég rendesen. Ráadásul a helyzeten az sem segített túl sokat, hogy nem is olyan rég, még a Grillben ücsörögtem. Lehet, hogy az ital ártott meg nekem? Mégsem őrültem meg, szimplán csak ittas vagyok? Szerettem volna ebbe a feltevésbe kapaszkodni, de nem tehettem, hiszen ez nem lenne magyarázat az elmúlt időszak minden képzelgésére, ennyit még én sem ihattam…
Habár, a szédülés, az, hogy meg kellett támaszkodom a falban, mert a világ hirtelen forogni kezdett körülöttem, mégis csak arra utal, hogy a kelleténél egy kicsit többet ihattam. Erre pedig ez a kínzó fejfájás csak rárakott még egy lapáttal. Most már hiába is tagadtam volna, sütött rólam, hogy mennyire rosszul voltam.
- Kiszellőztetted a fejed, igaz? – kérdeztem tőle. Arra az esetre, ha nem értette volna, hogy miért kérdezem, gyorsan hozzátettem, hogy:
- Látszik rajtad, hogy te sem vagy épp formában. – próbáltam megütni a kedves, s talán gondoskodó hangnemet, bár ez utóbbit nem nagyon vittem túlzásba. Csak szerettem volna érzékeltetni vele, hogy láttam őt is nyomasztották különféle dolgok. Azonban azt már nem akartam megkérdezni, hogy micsodák, én sem szerettem soha az ilyen dolgaimról beszéli, hát őt se fogom ezzel nyaggatni. De a sors furcsa fintora, hogy mégis beszélni kényszerülök a mostani gondomról, bármennyire is nincs ínyemre a dolog. Egyszer, s mindenkorra le kell zárni ezt a témát.
- Az öcsémet kerestem. Nem hinném, hogy ismered… - kezdtem bele, amit egy sóhajtással kísértem le. Nem tudom, hogy meséltem-e már neki az öcsémről és a tűzről, azt hiszem, hogy nem, de ez nem zárja ki azt, hogy nem tudott róla. Winnie említhette neki egyik találkozásuk alkalmával. Ez a történet sosem volt titok, ha valaki tudott róla, az csak olyan lehetett, akiben én megbíztam, vagy akiben Winnie bízott.
Egy egyszerű fejrázással nemet intettem a felkínált cigire, aztán folytattam:
- Három évvel ezelőtt volt egy nagy tűzbaleset a régi házunkban, az öcsém, Evan odabent volt én pedig bementem érte. Volt egy robbanás… - akadtam meg a mesélésben. Már az is csodának számított, hogy belekezdtem, de így legalább Jo tisztán láthatta miért voltam most annyira rosszul, miért voltam ennyire ideges. – Én megsérültem, az eszméletemet is elvesztettem, de még mielőtt lehunytam volna a szemem, láttam őt. Még utoljára. – fejeztem be a történetet. Vettem egy mély levegőt és minden erőmmel azon voltam, hogy visszaszorítsam a könnyeimet. Még a fejemet is elfordítottam, bámultam a nagy büdös semmit, csak ne kelljen szembenéznem Jo-val, aki minden bizonnyal őrültnek nézett, amiért az öcsém „szellemét” kergettem. Ezért pedig nem hibáztathattam. Én is őrültnek néztem volna magamat, ha nem érzem azt legbelül, hogy igenis igazam van és az öcsém jól van és boldogan él valahol. Az öcsém érdekében pedig nagyon reméltem, hogy legalább annyira halott, mint amennyire mindenki annak hiszi, mert ha nem, akkor megtalálom és esküszöm, hogy azt fogja kívánni bár odaveszett volna a tűzben…

Összekuszálódott gondolatok... A szemeim előtt csak is az öcsém arcképe lebegett és az elképzelés, hogy milyen lesz újra a karjaimközt tartani. Kellemes érzés járta át a bensőmet, valahogy mégis tartottam tőle, hogy csalódás vár majd rám. Mintha a fejemben megszólalt volna a riasztó, ami arra figyelmeztet, hogy talán nem kellene hinnem a látott képnek. De miért ne hinnék neki? Az öcsém volt az! Láttam őt, a két szép szememmel! De... mintha mégsem lennék ebben teljesen biztos. Őrlődtem a gondolatiam tömkelegében. Az egyik felem vakon azt kiáltozta, hogy menjek, keressem meg és cibáljam őt a haza, míg a másik vadul ellenkezett és ész érvekkel próbált rávenni, hogy hagyjam a csudába. Nem tudtam gondolkozni, döntés képtelen voltam. A testem pedig önállóan cselekedett. Szinte észre sem vettem és már a testvéremnek vélt személy nyomában is voltam, aminek a vége látszólag már most ugyan az lesz, mint az elmúlt pár száz alkalommal, amikor azt hittem őt látom.
Az ütközés kizökkentett az „üldözésből”. Szem elől tévesztettem az egyetlen személyt, akinek képe a mai napig fenekestül felforgatta az amúgy sem éppen átlagosnak nevezhető világomat. Ilyenkor éreztem csak igazán, hogy mennyire elcseszett, lélekben megtört, sőt! Porrázúzott voltam. Kész roncs, aki bármelyik pillanatban elveszthette az irányítást és átadva magát a fájdalmának egyszerűen csak feladta volna. De még küzdöttem, minden erőmmel igyekeztem mélyre temetni magamban a fájdalmat, ami valahogy újra és újra előtört valamilyen formában.
Eleresztettem a lány kissé talán bunkónak nevezhető megszólalását a fülem mellett, nem akartam most ezzel foglalkozni, egyszerűen nem volt hangulatom az időmet egy piti kis szócsatára elpazarolni. A végére kellett járnom ennek a dolognak. Az öcsémet akartam, s nem érdekelt más.
- Épp az előbb fordult be itt a sarkon. Láttad, vagy nem?! – ideges voltam, ez pedig kiült a hanghordozásomra, de még az arcomra is. Nem tudnám megmondani, hogy ez miféle idegesség volt, hiszen minden bennem volt. Düh, amiért szemelől tévesztettem, s amiért ezzel a lánnyal foglalkoztam és nem az öcsémmel.  Izgatottság,  azért mert újra láthattam őt. Na és a félelem, mert tartottam tőle, hogy megint kisiklik a kezeim közül, hogy megint csak egy képzelgés és nem több. Azt hiszem, nem tudnám elviselni, ha megint csak az elmém szórakozna velem. Mint valami kegyetlen játék. Olyan ez, mintha valaki direkt élvezné, hogy gyötörhet, hogy láthat széthullani. Őrület. Nem elősször érezném úgy, hogy az őrület határán állok. Talán keresnem kéne egy szakembert... Igen. Kellene. De nem fogok. Nem akarok semmiféle agyturkászt, terápiákat és bogyókat. Egyedül akarom leküzdeni ezt, ezt a... a valamit. Nem kell másnak sem a sajnálata, sem a segítsége. Erős vagyok, ki fogom bírni és túl leszek rajta. Egyszer már sikerült, akkor újra menni fog.
- Jo? – kérdeztem vissza. – Már emlékszem rád. -  Most, hogy jobban megnéztem magamnak az arcát, valóban kezdett ismerőssé válni. Már fel tudtam magamban idézni az első találkozásunkat, az akkori mosolygós arcát. Most nem mosolygott, a szemében sem szikrázott az életkedv úgy, mint korábban. Láttam rajta, hogy őt is emésztette valalmi belülről. Tisztán ki volt írva az arcára. Elvégre, melyik lelki roncs ne ismerne rá egy másikra, aki hasonló cipőben jár? Mert, ha túl sokban nem is, ebben biztos voltam. Kíváncsi lennék rá, vajon őt mi bántja ennyire, mi az, ami az ő arcára is bánatot tükrözött?
- Jól leszek. – mondtam neki és megpróbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, amiről elképzelésem sincs, hogy mennyire jött össze. Nem láttam értelmét tagadni a nyílvánvalót, hogy mennyire rosszul voltam, hogy fájt a fejem és a lelkem, szóval úgy gondoltam ennyivel le is tudhatom ezt a dolgot, nincs szükség tovább ecsetelni, hogy milyen csata dúl jelenleg is bennem.  Azonban nem is akartam, hogy gyengének lásson, hogy úgy gondolja pátyolgatásra lenne szükségem. Mert nincs! Nekem csak az öcsémre volt szükségem. Meg talán egy nagy bögre teára, ami egy kis szerencsével megnyugtathatta volna az idegeimet. Esetleg Winnie-re, aki nyugtató szavakat duruzsolt volna a fülembe és biztosított volna róla, hogy nincs semmi baj, nemsokára minden sokkal jobb lesz. De nem volt itt sem a tea, sem pedig Winnie. Valamim viszont volt. Itt volt nekem az, az ismerős, feszítő érzés, ami nem hagyott nyugodni, amitől a gyomrom bukfenceket vetett. A kétségbeesés utat tört magának bennem, s elérte, hogy arra a bozonyos „mi van ha?” kérdésre gondoljak. Mi van, ha megint csak rémképeket láttam? Mi van, ha ez mind csak az ital hatása? Mi van, ha ez nem is a valóság, csak egy újabb rémálom, amiből képtelen vagyok kitröni és felébredni?
Megráztam a fejem, de a mozdulatba beleszédültem, s meg kellett támaszkodnom a falba, hogy az egyensúlyomat megtudjam tartani és ne szaladjanak ki alólam a lábaim. Pár pillanat erejéig a földet néztem és úgymaradtam, aztán kiegyenesedtem és felnéztem az előttem ácsorgó lányra. Kihúztam magam, megpróbáltam úgy tenni, mintha ez csak egy kis semmiség lenne és valójában minden teljesen rendben lenne. Nem tudom, hogy mennyire sikerülhetett, de reméltem, hogy megteszi.
- Mit keresel erre? – kérdeztem, témaelterelésképpen. Itt most már az sem érdekelt volna, ha az esti időről beszélgetünk, csak felejtse el, hogy mit látott belőlem épp az imént. Nincs szükségem arra, hogy újabban mindenki pátyolgatni akarjon. Megoldom én ezt egyedül is. Mint azt korábban mondtam, ha most nem is vagyok jól, majd jól leszek... legalábbis idővel biztosan.

Őrjítő fejfájás kínzott már napok óta. Nem tudtam kiverni a fejemből az öcsém emlékét. Mióta visszatértem a városba, megint elkezdtem mindenhol és mindenkiben őt látni, a remény pedig égető fájdalom képében mutatkozott meg a koponyámban. Már csak azt vártam a fejem mikor robban apró darabokra, s végre szabadulok meg a kínzó fájdalomtól. De a fájdalom nem enyhült, s egy idő után a szívem felett is átvette az uralmat, mi hangos zakatolásba kezdett, valahányszor egy Evan-re hasonlító, fiatal srácot pillantottam meg az utcákon. Mintha az eszem harcot vívott volna a szívem ellen ebben az elkeseredett, s féktelennek tűnő harcban. Az elmém próbálta elfogadtatni a szívemmel a tényt, miszerint ideje feladni. Evan soha többé nem fog hazatérni, ezt pedig el kellene fogadnom. De a szív mit felel erre? Erőszakosan rátukmálja magát az ép észre, s folyton csak dübörög, sosem szűnve meg táplálni a reményt, mert hiszi, hogy a szerette visszatér egyszer. A testem, a lelkem pedig a csatatér, melyen az ész és a szív vívta kegyetlen csatáját. Ez pedig darabokra szaggatott, felőrölt és szinte üressé tett engem. Nyomorúságos egy élet, amiből nincs kiút. Legalábbis, olyan nincs, amitől ne tűnnék gyávának. Küzdenem kell tovább, ha nem csak magam miatt, akkor Winnie-ért, akit nem törhettem össze. Hiszen olyan jó volt látni, hogy ő legalább tud boldog lenni, hogy neki, ha nem is teljesen normális, de azért jó élete van itt, Mystic Fallsban. Néha éjszakánként azt kívántam, bár én is, legalább egy napra élhetném az ő életét. Annyira nagy kérés lenne, hogy egyszer nekem is adasson valami a jóból? Vagy az én életem ezek után nem fog másból állni, mint a vérből, a fájdalomból, az égető és mégis üres érzésből a mellkasomban? Hát, ez az, ami nekem jutott? Tényleg ezt a sorsot szánták nekem? Hát, bárki is van odafent, akiben az emberek szüntelenül hisznek, remélem, hogy roppant jól szórakozik. Hivatalosan is sikerült elérnie, hogy egy újabb, teljesen elcseszett lélek mászkáljon ebben a szörnyűségekkel teli világban.
Hangosan koppant a poharam alja a pulton, éreztem magamon a többi jelenlévő tekintetét, de nem foglalkoztam vele. A szokásosnál is ramatyabb állapotban voltam, úgy éreztem minden sarkon túl ott lapul a baj, ami csak arra várt, hogy elég közel sétáljak hozzá. A világ is összeesküdött ellenem mostanában. Éjszakánként forró, lüktető, izzadságban úszó testtel hánykolódtam a legrosszabb rémálmaim között, melyekből képtelen voltam felébredni, s ha véletlenül felriadtam volna rá, még percekig láttam a szemem előtt az álomból megmaradt képeket. Nappal pedig, hála a borzasztó éjjeleimnek, nagyjából olyan lehettem, mint egy élőhalott. Nem voltam képes koncentrálni, szinte alig figyeltem oda valamire és...! Ittam. Vészes időkben a jó lányok is az italba menekülnek. Ez azért elég vicces, nem? Sosem hittem, hogy napokat fogok ivászattal eltölteni. Ezek szerint mégis...
Eltoltam magamtól a poharat és csak magam elé bámultam, a kezeimet nézve, melyekkel halkan doboltam a pulton. Olyan nehéznek éreztem a fejem, hogy képes lettem volna itt a pultra dönteni és aludni pár órát. De bármilyen hívogató volt is ez a pult, a rémálmok gondolata nem csábított ennyire. Nem akartam álmodni, nem akartam szenvedni, ebből kifolyólag soha többé nem akartam aludni. Egy másodperc erejéig lehunytam szemeimet, míg mind a két kezemmel felkönyököltem a pultra és masszírozni kezdtem sajgó halántékomat. Valaki nekem jött, a könyöke egyenesen a hátam közepéhez ütődött, azonban ez a valaki nem állt meg, csak ment tovább. Dühödten néztem utána, készen arra, hogy bármelyik percben agyon csapjam a fickót.
- Hé! – szóltam utána, de nem állt meg, csak ment tovább. Éreztem a többi ember tekintetét magamon, s mikor rájuk néztem, a szemükben valami egészen furcsa dolog látszott. Mintha szántak volna, egyesek szeméből meg mintha az undor tükröződött volna. Nem értettem miért. Nem látták, hogy az a barom nekem jött? Apropó...hová lett?
Felpattantam a székről, picit bele is szédültem a hirtelen mozdulatba, de magabiztosan megindultam kifelé. Amint kiléptem a grillből, megláttam a fickót. Jobban mondva srácot. Az este sötétjében és a gyér utcai lámpák fényében nem láttam túl jól, de fiatal volt, barna hajú és amikor rám nézett... Evan! Hatalmasat dobbant a szívem, fel sem merült bennem, hogy ezúttal is csak a képzeletem szórakozik velem. Pedig ahogy az utcán lévő emberek néztek rám... Gyanítom kívülről egészen olyan lehettem, mint aki szellemet látott. De nem érdekelt. Evan olyan volt, mint aki észre sem vett. Egyszerűen átnézett rajtam, hátat fordított és elsétált a sikátor felé. Gondolkodás nélkül eredtem utána, alig pár méterre voltam lemaradva tőle, láttam befordulni a sarkon, így én is így tettem. A sarkon túl viszont nekiütköztem valakinek, az öcsém pedig eltűnt, mintha soha itt sem lett volna. Rossz érzés kerített hatalmába. Valami olyan, amitől a hideg futkosott a hátamon...
- Bocsi. – kértem gyorsan elnézést és jobban megnéztem magamnak a lányt. Nagyjából velem egy magas lehetett, talán még magasabb is egy picit. Fény nélkül elég nehéz volt megfigyelni az arcát, de így elsőre elég kedvesnek és ismerősnek tűnt. De honnan is?
– Nem láttál erre befordulni egy srácot? – kérdeztem, ahogy elpillantgattam a háta mögé. Fogalmam sincs milyennek tűnhettem kívülről, de mintha a lányon egy kis aggodalom szerűséget véltem volna felfedezni. Nem ez lenne az első az elmúlt pár percben. A grillben a szánakozó tekintetek, most ez... Mintha valaki csúfos tréfát űzne velem és szórakozna az idegeimmel...