Jensen & Nate

       Még mielőtt gátat szabhatna immár vészesen elkanászodott érzelmeinek, újabb és újabb könnyek buggyannak az arcára, gurulnak le gallérjára, és mielőtt észbe kaphatna, ismét bátyja karjai közt találja magát, szinte magába erőszakolva testmelegét, hangjának rezonálását a mellkasban, a csontok roppanását, az ízületek csikordulását, ahogy a nagy és erős karok megint birtokba veszik őt. Hitetlenkedve regisztrálja az újabb és újabb pillanatokat, ahogy Jensen még mindig nem engedi el, s ha lehet, még erősebben szorítja magához, és nem tud, nem bír betelni a tudattal, hogy ez a mamlasz, ez az ostoba idősebb Maxwell megint az ő közelében van, megint hallhatja nevetését, hangját - mely kásás a sok sírástól -, és még mindig ott lappang a gondolatai közt, hogy "örökre elveszíthettem volna, örökre kisétált volna az életemből egy kurva pá nélkül!", ám boldogsága most sem veszít hevéből. Úgy simul az idősebbik Maxwell karjai közé, mint hajdanán, mikor még gyerekek voltak, és még mindig akkora meglepetés számára mindez, mintha meg se érdemelné a szeretetét.
Érzi, hogy reszket, hogy a gyomra összeszorul, hogy szorítása gyengül, hogy megint csak nevetős könnyek tolulnak a szemébe, és képtelen letörölni őket, mert mindkét keze Jensen hátán nyugszik, a lapockákon, és képtelen, még mindig képtelen elhinni, hogy a testvéri kapocs ismét összekattant.
Teli torokból akar zokogni és nevetni egyszerre, még ha eddig azt is hitte, hogy egyszerre a kettőt nem is lehet művelni, talán csak kivételesen részeg állapotban, ám most végtelen boldogságában akár a Jupiterig is képes lenne elugrani, majd vissza, és még csak meg sem erőltetné magát.
Sóhaj szakad fel a mellkasából, talán sokkal felszabadultabb, mint az eddigi két évben bármikor, és nem emlékszik arra, mikor is érezte magát ennyire kisimultnak, ennyire nyugodtnak. Szív egyet az orrán, ám még mindig nem engedi őt, nem, nem, nem, mert talán semmivé foszlik, mint delíriumos jelenés egy végigalkoholizált, depressziós éjszakán.
Ám mégis kénytelen megfosztani magát a közelségétől, és szinte űrt érez a karjai közt - a szó prózaibb értelmében -, ahogy elhúzódik Jensentől, ám a vállára nehezedő tenyér valahogy kárpótolja a veszteségekért.
- Kösz, kihagyom a dádát - vigyorog rá erőtlenül, vérszegényen, és ingujjával letörli a könnyeket az arcáról, majd szeméről is, és a végső pillanatban gyorsan lebeszéli magát arról, hogy a taknyot is eltüntesse a pamutban. - Valahogy megvagyok nélküle, de ha feltétlen szükséges, egyszer elviselem. - Próbál fesztelenül viselkedni, mintha nem az előbb bőgte volna hülyére magát, mintha nem az előbb borult volna Jensen nyakába akkora vehemenciával, hogy csak hatalmas erőfeszítések árán tudtak talpon maradni, és igen: a szipogás még mindig fennáll, és ezt betudja megfázásának, ami hosszabb ideje makacsul ragaszkodik hozzá, mintha szükségét érezné.
Keresi Jensen pillantását, hogy ismét csak lenyugodhasson, mert érzi, hogy újabb könnyzuhatag akaródzik a felszínre törni, így minden lehetőséget meg kell ragadnia, hogy visszanyerje férfiúi mivoltát.
Hagyja magát, hogy Jensen maga után rángassa, és vigyorog, könnyesen bár, de vigyorog, és képtelen abbahagyni ezt az ostoba görbületet. Legszívesebben hozzáláncolná magát, hogy soha többé ne is kelljen elengednie őt, hogy örökké mellette koptathassa a lábait - és idegeit -, hogy soha többé ne legyen magára utalva.
Önző vagy, sóhajtja egy hang a gondolatában - talán Andromedáé, egy nőé, akihez túlságosan is kötődött -, aztán el is hallgat, sejtelmesen és hirtelen.
Egy pillanatra összevonja a szemöldökét - így különösen hasonlít egy szarvasra -, aztán követi bátyját. Lehuppan vele szemben, és alig bírja megállni, hogy ne kommandós-vetődjön az abrosz fölött Jensen nyakába, és ne kezdjen el megint rinyálni, mint valami ostoba kis pelenkás.
- Szarul - mondja enyhe fintor kíséretében, aztán vállat von. - Jöttek-mentek, de egy mellett sem kötöttem ki hosszabb távon.
(kivéve Andromeda)
Ökölbe szorulnak a kezei az asztal lapján.
- Sőt, igazából csak egyéjszakás kalandjaim voltak. Vagyis... féléjszakás, mert négyre már eltűntem onnan. - Beszívja az alsó ajkát - új, felnőtt szokás -, aztán mély levegőt vesz, és ki is fújja, miután lenn tartotta pár pillanat erejéig. - Azt meg sem kérdezem, te hogy állsz velük - mondja mosolyba futó szájszéllel. - Mindig is a kedvencük voltál.
Figyelmesen hallgatja Jensen következő szavait, és kezei ismét ökölbe rándulnak, és az abroszt az ujjai közé gyűri.
Kényszerítenie kell magát, hogy ne kiabáljon rá.
Ne beszélsz faszságokat!
Tudod, hogy nem akarlak elveszíteni, te majom!
Lenyeli a szavakat, majd ismét csak mélyet kortyol az oxigénből.
- Fölösleges ezt a témát rágnunk - mondja végül. - A saját ereimet vágnám fel, ha megint így elkúrnám a kapcsolatunkat.
Előrehajol, hogy mélyen a szemébe nézhessen.
- Furcsa vagy, Jensen - a nevét puhán ejti ki, mintha hálaima lenne, és eddig feszült arca egy pillanatra megenyhül, majd ismét kérges maszkká rögzül. - Tudni akarom, miért vagy furcsa. Akarom.

Jensen & Nate

      Olyan, hogy becsület, meg tekintély, számomra már nem létezik. Megszűnt. Elpárolgott.
Elszublimált, dematerializálódott. És még sorolhatnám, külön-külön szinonimákat találhatnék ki hozzá, de a lényegen nem változtat semmi: azzal, hogy úgy sírok, mint egy a játékától megfosztott kölyök, sikerült eltaposnom az önbecsülésemet. Két lábbal.
Martens-bakanccsal.
Izgalmasnak tűnik, ha belegondolok, hogy mindezt majd vissza is kéne szereznem, mert ugye, a vámpírok nem tartják sokra azokat a vadászokat, akik csak úgy sírva fakadnak, aztán beleborulnak a testvérük nyakába. Ciki a dolog – de most rohadtul nem érdekel.
Van nekem ennél jobb dolgom is, ennél fogva nem igazán törődök most azzal, hogy mi a helyi vérszívók véleménye szerény személyemről.
Vannak fontosabb tényezők is az életemben, lásd: Jensen Maxwell, az egyetlen és pótolhatatlan bátyám. Nem azt mondom, hogy az összes rigolyájával együtt visszakívánom magamnak, de ha ez a járulékos rossz... hát, állok elébe. Ugyanúgy, ahogy – reményeim szerint – ő is elfogad minden bogarammal együtt, amiket összegyűjtöttem az elmúlt két év során – ha most belegondolok, ez még hosszabbnak tűnik, mint kimondva −, és nem fog bele abba az eszeveszett vállalkozásba, hogy ezeket a bogarakat szépen komótosan el is tapossa.
Ha ez a terve, istenbizony kiosztok neki két egyformát, és ha ebből sem tanul, könnyes búcsút vehet a fogaitól.
Nőknek sem engedem meg, hogy megváltoztassanak, hát még a bátyámnak! Jelenleg hajlok arra, hogy Jensen esetleg a saját ízlése szerint formálja a személyiségemet, de ez is csak pillanatnyi szeszély; amint visszanyertem hidegvérem minden javát, görcsösen tiltakozni fogok efféle megmozdulásai ellen – már ha tényleg bele akar fogni ebbe a hadműveletbe.
Jelen pillanatban persze, hogy inkább mással foglalkozunk majd – példának okáért: oda-vissza átbeszéljük, miket éltünk át külön −, de ha belegondolok, nyilván terítékre kerül majd az is, hogy Jensen legszívesebben kiverné belőlem azt a szokásomat, miszerint minden rossz szóra elvágtázom otthonról, és napokig haza sem szagolok.
Jobbik esetben.
Viszont, én is le akarom majd nevelni ennek fényében arról, hogy dühében válogatott szitokszavakat vagdosson a fejemhez, aztán elhordjon mindennek – legutóbbi veszekedésünkkor is voltam minden, csak nagyságos úr nem −, amíg el nem fogy a levegője.
Görcsösen szorítom őt, bár az ő ereje nagyobb; rövid pillanatok múltán levegőért kapkodok már, de eszem ágában sincs ellökni őt magamtól, így inkább belékapaszkodom, keservesen megküzdve azért, hogy végre abbahagyhassam a sírást. Az emberek sorra megállnak, megbámulnak, és páran lőnek egy fotót, amit majd kommentelve – Érzelmes kibékülés a pizzázó előtt! – feltolnak az internetre, de jelen pillanatban az sem igazán érdekelne, ha maga Godzilla jönne randalírozni Mystic Fallsba. Csak minket szét ne szakítson, nekem ez a fontos – ha minket szétszakít, átmegyek tomboló vadállatba, és Chuck Norris seggét is rojtosra rugdosom, amiért megzavarta a – viszonylag tartós – nyugalmunkat.
− Hülye vagy – dünnyögöm, bár furcsa érzés lesz úrrá rajtam, ahogy Jensen kiejti ezt a szót. Sajnálom, de mit? Azt, amit én elkövettem vele szemben?
Az agyam gyászos lassúsággal kezd el kattogni ezen az egy szón, de a gondolatmenetemet félbeszakítja Jensen kiújuló zokogása. A gyomrom borsónyira szűkül a hangjától, és a szám kiszárad. Minden erőmet beleadom, és a felsőjébe akasztom az ujjaimat, majd lenyelem a saját bömbölési ingeremet. Van ilyen szó? „Bömbölés inger”, vajon létező fogalom? Ha nem is az, hát én most feltaláltam.
Nagyot nyelve próbálok uralkodni magamon, és igyekszem félretenni azt a szándékomat, miszerint ismét a nyakába ugorjak, aztán bőgni kezdjek. Sokat rontana a helyzetemen, ha a kívánt időnél több pillanatig időznék az ölelésében, hiszen akkor talán úgy döntene, nem kell neki egy bőgőmasina kistestvér, aki anno voltam.
Kiráz a hideg a gondolatra, hogy megint el kelljen őt engednem, mégis megemberelem magam, és ökölbe szorítom a kezem, miközben hátrébb húzódom tőle.
− Erős a Maxwell, kibír sok mindent – erőltetek egy falsra sikeredett vigyort az arcomra. – Mióta egyedül vagyok, egyszer eltörtem a lábam, de azon kívül nem sok problémám akadt az egészségemmel. Kivéve persze, a megfázásomat. – Végszóra kiszalad egy hapci, aztán szégyenkezve nézek a bátyámra. – Erről beszélek – motyogom a tarkómat vakarva. – Veled minden jobb lesz.
Leszegem a fejem, és félszegen vigyorgok, mint anno, és legszívesebben vadul nevetnék, amiért visszakaptam a bátyámat. Hát tényleg rajtam múlt az egész? Elég lett volna egyet csettinteni, és mindent visszacsinálhattam volna.
A szüleinket ugyan nem hozhatom vissza, de a megmaradt rokonomat magam mellé állíthattam volna, ha akarom...
Keserű pirulaként bukkan fel a számban a tény, hogy a szüleink már nincsenek többé. Nem viselem olyan rosszul, mint ahogy illenék, és emiatt talán lelketlennek hívnának azok, akik megpróbálnak belelátni a tudatomba.
Egyszerűen nem hagyom, hogy a gyász átvegye fölöttem az irányítást. Nem engedem, hogy maga alá gyűrjön, és bár meglesz ennek a böjtje, egyelőre elfojtom az érzéseimet. Vámpírként ki tudnám kapcsolni az emócióközpontomat, de egyelőre nem vagyok az. És ha rajtam – vagy Jensenen – múlik, nem is leszek az.
Talán.
− Annyian vannak, mint az oroszok – értek egyet vele. – Ha holnap nekiállunk a tizedelésnek, sem végzünk vele. Lehet, hogy pont a fényre jönnek. – Erőltetetten elnevetem magam, majd elcsendesedem. Egyenesen a szemébe nézek, és a tekintetében valamit látok. Valami furcsát.
Valami nem odaillőt.
Jelen pillanatban nem is igazán lenne jogom ahhoz, hogy kérdezősködjek, mégsem tudom megállni; szólásra nyitom a szám – aztán ugyanezzel a lendülettel be is csukom, mielőtt akár megnyikkannék.
Nincs most idő erre. Majd szép sorjában kiszedem belőle, mit titkol.
Értek ám ehhez.
Bűntudatos pofával menekülök az ölelésébe, és újfent átkarolom őt, a hátán összekulcsolom a kezem, azután lehunyom a szemem. Erőt gyűjtök az ő energiájából, szinte lecsapok az ő erőforrásaira, és ha akarná, se tudna magáról most letépni, hiszen gyakorlatilag polipként akaszkodom rá, az „aurájára” fonom a karjaimat, mint egy fuldokló a mentőövre, és hagyom, hogy a pillanat magával ragadjon.
Olyan érzésem van, mintha hosszú idő után először kezdenék el lélegezni. A tüdőm eddig égett, most viszont megtelik oxigénnel, a lelkem hegedni kezd az eddig elszenvedett sérülések mentén, és most kezd csak tudatosulni bennem, mennyi mindent tehettem volna tönkre, ha ma nem maradok itt, és hallgatom meg azt, Jensen mit akar mondani. Saját magam sírját ástam volna meg, és minden valószínűség szerint a tulajdon bátyámat is belelököm, aztán befekszem mellé, majd magunkra borítom a kupac földet, amit nagy csinosan odakapartam a sírhely mellé.
Elszorul a torkom, ha arra gondolok, mennyi minden vár még ránk így, de ha belekapaszkodom a felsőjébe, talán el tudom viselni azokat a megpróbáltatásokat, amit az élet még ránk akar mérni. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a könnyes egymásra találás csak a sors első próbatétele; ezután még következik az, hogy összecsiszolódjunk, aztán kiálljuk a lelkiismeret próbáját.
Már előre látom, hogyan fogjuk marni egymást, amikor valamelyikünk elpottyant egy megszólalást, ami a másiknak nem tetszik... és nagyon is jól tudom, melyikünk fog hangosabban veszekedni.
Naná, hogy én!
Kesernyés sóhajjal nyilvánítok véleményt a következő mondatára.
Anyáék most büszkék lennének ránk, hát persze. Főleg rám, amiért sikeresen szétbombáztam majdnem a család megmaradt részét. Kis híján kinyírtam lelkileg a saját bátyámat, magamat pedig száműztem a magányba – bár ez annyira nem durva, mintha tényleg megölném Jensent. Amíg élek, gyűlölni fogom magam emiatt, és ott fogom magam megbüntetni, ahol csak tehetem, de egyelőre azzal foglalkozom, hogy itt a bátyám.
− Főleg rám, igaz? – nézek fel rá hatalmas szemekkel. – Remélem, soha többé nem jut eszembe így megsértődni. – Újfent megvakarom a tarkómat, és felfújom a képem, mint egy óvodás. Ég a fülem, mint a kapcarongy; minden jel szerint az arcom is teleszalad majd vérrel, hiszen a Jóisten látja a lelkemet: annyira szégyellem magam, hogy azt körülírni sem lehet.
Elönt a büszkeség, amint belegondolok, milyen testvért tudhatok a magaménak. Mások már rég szétmentek emiatt, megint mások nem is szólnak egymáshoz az ilyen durva veszekedések után, és ki sem békülnek. Szerencsés vagyok, amiért Jensennel ennyire... ennyire közel állunk egymáshoz; talán közelebb, mint a megszokott, és inkább hasonlítunk egy ikerpárra, mintsem egy bátyra és öccsére. Oké, hogy életem végéig még sokszor el fogom magam átkozni, amiért Jensennel kibékültem, és hajlandó voltam elviselni a veszekedéseket, amik majd ezek után jönnek, de emlékeztetni fogom magam, hogy ezek szükségesen rossz dolgok. Minden ember életében jelen vannak.
Még a vadászokéban is. Az övékében még sokkal több is, mint az normális.
− Magamat ismerve zabálni fogok, mint a gép, szóval benne vagyok – vigyorgok rá, bár most igen nagyot lódítottam.
Az elmúlt hónapjaim másról sem szóltak, mint a kecskeéletmódról: salátát salátával ettem, és ha most hirtelen betömök egy egész adagnyi pizzát magamba, valószínűleg a fél délutánt a vécén töltöm, vagy esetleg a fürdőszobakövön elnyúlva, elhaló hangon nyöszörögve.
Bár a testvérem kedvéért ezt még akár meg is kockáztatom.
− Hogy végre felnőttek módjára viselkedjünk – visszhangzom a mondatát, és újfent rávigyorgok, most már sokkal biztosabban. – Ennyi bőgés után ránk is fér a dolog.

Jensen & Nate

    Ismételten csak azt tudom mondani, hogy bassza meg!
Kifogytam a szavakból, és szökőkútként ontom magamból a könnyeket, mintha bizony a bátyám halálhírét közölték volna velem. Már nem is nagyon látok más lehetőséget ebben a szar helyzetben a bömbölésen kívül, mert alig negyed órával ezelőtt tulajdonképpen egy olyan személlyel találkoztam, akit már közel két – két és fél éve ignoráltam olyan szinten, hogy a telefont sem vettem fel neki, és belebuggyantam volna, ha találkozunk. Mindmostanáig azt hittem, tényleg beleőrülök abba, ha ismét látom – beleőrülök abba, hogy ő milyen jól elvan, él és virul, és azok a zaklatások telefonon is csak arra szolgáltak, hogy az idegeimen xilofonozza el az Ave Mariát. Most pedig azzal kell szembesülnöm, hogy ő is ugyanúgy – enyhén fogalmazva kurvára – szenvedett, ha nem jobban, mint én, és tényleg, tényleg csak állunk egymás előtt, a szemünket is kibőgjük, mint anno, mikor megpróbáltuk túlüvölteni a másikat, ha mindketten megsérültünk, mert összefejeltünk az udvaron. Nagyjából arra a szintre süllyedtem most vissza, mint mikor annyi idős voltam, amennyi, és megvallom becsülettel: piszkosul kínosnak érzem a helyzetet, de nem is azért, mert sírok, mint egy hülyegyerek. Sokkal inkább azért, mert a saját ostobaságom miatt hullajtom ezeket a könnyeket, holott tulajdonképpen csak annyit kellett volna tennem, hogy felveszem azt a kibaszott telefont, és belemorranok, hogy mi a szar van már... és tudom, hogy ha ezt csinálom, nyilván sokkal hamarabb megoldódik a helyzetünk, és nem fajul odáig, hogy amikor találkozunk, egymással szemben állva, nem is látunk a könnyektől.
Már azt se tudom megkülönböztetni, hogy szomorúságomban, vagy esetleg dühömben picsogok ennyire, de annyit tudok: mindez nem egyszerű sírás, hanem a lelkiismeretem megtisztulása mindattól a gennytől, ami felgyülemlett a lelkem sebeiben az utóbbi pár hónap folyamán. Olyan ez, mint egy makacs macskaharapás: a sérüléseim elfertőződtek, és mondhatni, basztam kinyomkodni a mocskot belőlük, és most foghatom a fejem, mert a belsőm üszkösödni kezdett a rengeteg gennytől és fertőzéstől. Kétségbeesetten próbál tisztulni az egész lelkem, de már oly mértékben bedugult minden egyes sebem, hogy fel kéne metszeni orvosi szikével, ha azt akarom, hogy ne bolonduljak meg a pszichikai fájdalomtól. Tudom, már nem kéne ilyenekről agonizálnom, mert itt az a hülye, aki – kisebb mértékű lódítás nélkül elmondhatom – a legfontosabb nekem a világon; rajta kívül nincs is más rokonom, hiszen a vadászat mindent elvett tőlem. De mégsem érzem azt, amit; nem érzem azt a megkönnyebbülést, amit a bátyám megjelenése kellett volna, hogy kiváltson belőlem, ahogy azt a felszabadító megváltást sem, amit a könnyeim kitörése próbált feléleszteni bennem. Sokkal inkább tapasztalok bűntudatot, kínos kaparást a torkomban – tuti, hogy ez nem megfázás, ez annál sokkal több –, mintsem hátborzongató megkönnyebbülést. Úgy érzem, valamiről nem tudok, valamit elhallgatnak előlem – ez az érzés hasonlít arra a feelingre, ami akkor kapott el, mikor egy hét betegszabi után arra mentem be a suliba, hogy egyrészt: lemaradtam a legfontosabb bombariadóról, amit egész életemben rendeztek; másrészt: kihagytak valamiből, nem hívtak meg valahová. Talán ezt az érzést elárultságként tudnám definiálni, mert sokkal inkább hasonlít arra. Így van: elárulva érzem magam, mert valamit elhallgatnak előlem.
Mégsem törődök vele, mert csak a jelen pillanatnak élek; hiszen itt a bátyám, itt az a lökött Jensen! Én meg nagy férfiasan – csak úgy, mint régen –, bőgve a nyakába borulok, és szégyenszemre csak úgy ömlenek a könnyeim. Belekapaszkodom az istenadta felsőjébe, mintha tényleg visszafejlődtem volna egy tízéves kölyökké, és sokáig meg sem tudok szólalni, miután a fülébe üvöltöttem, hogy először is, baszódjon meg, másodszor pedig, előbb etetném meg magam egy kiéhezett kannibállal, mintsem hogy megüssem – persze, merőben más szavakkal fogalmaztam.
Fejemben kínos precizitással hangzik fel Mozart Requiemje, mintha egy kis manó erre a pillanatra várt volna; olyan érzésem van, mintha jönne a Ragnarök, hogy minket szétszakíthasson, noha alig pár másodperce törtünk össze mindketten. Mikor Jensen a fülembe suttog, érezhetően megdermedek, de csupán csendes belenyugvással fogadom el kijelentését.
- N-nem új... újdonság – csuklom, miközben megtörlöm az arcom, bár tudom, hogy fölösleges mozzanat: nemsokára úgyis megint könnyes leszek. – Én is... én is vadászom, hidd el. – Beharapom az alsó ajkam, jó erősen mélyesztem bele a fogam, hogy elnyeljem kitörni készülő, nyugalommal vegyes bánatteli könnyeimet. – Én sem tudtam leállni... valami hajtott, de fingom nincs, hogy mi. Ha nem vadásztam, olyan voltam, mint egy drogos... – Kelletlenül gondolok vissza azokra a napokra, mikor friss sebbel a lelkemen, megpróbáltam csendben megülni a szebbik felemen, de amint magamra erőltettem a tétlenség kínzó akaratát, egyből remegni kezdett minden tagom, és az izmaim vibrálni tetszettek. Amint sikerült becserkésznem valami természetfelettit, eljártam a győzelmi táncot – és kezdődött minden elölről. Ideig-óráig voltam csak képes lefoglalni magam a vadászat gyönyörűséges szegmenseivel, de amint befejeztem aktuális körutamat és leültem a fotelomba Lukasszal együtt, megrohant az az addiktív érzés, amitől szinte kocsonyásra olvadtak a csontjaim, és az arcizmaim görcsös rángásba kezdtek, mint akinek azonnal ürülni kezd a szervezetéből a drog, amint belőtte magát. Kiszámíthatatlan voltam, mint egy hurrikán, és elég volt csupán az, hogy valaki nem úgy megy át a zebrán, ahogy az nekem tetszik, és valami elpattant bennem. Képes voltam aprócseprő dolgokon feltúráztatni magam, mint az a kibaszott Christine Stephen King regényében, és ha nem akadályoz meg az erkölcsöm, bizonyosan kinyírok pár egyszerű embert is, csak végre – végre, csillapodjon már le bennem az a rühes késztetés a vadászatra! Bármit megtettem volna annak érdekében, hogy lenyugtassam az érzékeimet, mert majd’ beleőrültem ebbe. Afféle pótcselekvésnek nevezhetném ezt, elfojtott bosszúállásnak, hiszen magamtól nem ismertem volna be, hogy arra hajtok: irtsam ki azt a dögöt, aki végzett a szüleinkkel. De most már mindegy is; itt a bátyám, és egymást majd kigyógyítjuk ebből a kóros bosszúvágyból. Nincs is más dolgunk, csak a másik lelkének ápolása, én meg szorgosan seggbe rúgom magam minden egyes nap, amíg úgy nem érzem, hogy megbűnhődtem azért az ordenáré hülyeségért, amit elkövettem Jensen ellen.
Mikor eltol magától és a szemembe néz, szívok egyet az orromon, és oda se nézve kutakodok a zsebemben újabb papírzsebkendőért, hogy trombitálhassak egy sort.
- Nincs olyan, hogy egy szülőnek van kedvenc gyereke – rázom meg a fejem, de aztán úgy döntök, nem húzom tovább a dolgot. Nem akarok emiatt veszekedni, hiszen alig „békültünk ki”, már ha ezt a könnyes összeborulást annak lehet nevezni. Inkább közös becsületvesztésnek titulálnám, ha már itt tartunk, mert semmi sem mókásabb – és a hölgyek szívének mélyén szívfacsaróbb – annál, minthogy két felnőtt férfi üvöltve bömböl a nyílt utcán, mint két kölyök.
Szó nélkül tömködi bele a levelet a zsebembe, aztán magához ránt, én pedig készséggel nyomulok az ölelésébe, mint egy nyomorult, szeretetéhes kutya, és hagyom, hogy az arcát a nyakamba fúrja – a lélegzete csiklandoz, a gallérom pedig menthetetlenül elázik, de bánja a kibaszott fene! –, és hallgatom, ahogy a zokogása oktávokkal felugrik az enyém fölé. Nem érdekel, a hallásomat sem sérti, sőt, zene a füleimnek: a bátyám itt van, hallom a hangját, és érzem, ahogy rázza a sírás a vállát, és ez mélységes békével tölt el, noha nem nagyon illenék, tekintve azt, mi miatt tört el nálunk ily mértékben a mécses.
- Igen, számíthatsz rám – motyogom a sírástól el-elcsukló, kásás hangon, és rászorítok a felsőjére, amibe ismét belevájtam az ujjaimat. Most már nem fogok neki ellent mondani, és vele együtt fogok vadászni arra a dögre, ami megölte a szüleinket... ha kell, inam szakadtáig fogok azért dolgozni, hogy megbosszuljam anyáékat, és azt hiszem, most az egyszer jól döntöttem. Nem kockáztatom meg még egyszer a bátyám elvesztését, ahhoz az túlságosan sok fájdalommal jár. Nem magam miatt – sokkal inkább Jensen miatt döntök így. Nem akarom, hogy megint kínlódjon. – Ne haragudj rám – szakad fel végre belőlem a régóta érlelődő bocsánatkérés, de valahogy nem érzem helyénvalónak a dolgot. Nagyjából úgy hangzik jelen pillanatban, mintha csak úgy beleröffentem volna a levegőbe, mert egyszerűen nincs jól időzítve, hogy úgy mondjam. Máskor, más szituációban kellene mondanom, nem pedig most, amikor voltaképpen megbocsáthatatlan az, amit műveltem Jensennel. Nincs más szó erre. Talán az undorító.
- Nem hagylak el – hallom tulajdon hangomat, de mintha egy teljesen más tartományból szólna.
Idegen.

Jensen & Nate

    Ó, hogy bassza meg. Bassza meg, bassza meg, bassza meg!
Egyre csak bőgök, mintha… nem is tudom, mintha jó alaposan elvertek volna, vagy még rosszabb. Mintha kitépték volna a lelkem egy darabját. Igen, pontosan olyan érzésem van. Mintha kitépték volna, hogy megrágják, és a kukába dobják. Sajog, üresen tátong, és segítségért kiáltozik, mert én már nem tudok rajta segíteni. Ide külső erő kell: egy kés vagy egy bazi nagy ölelés. Előbbire szavaznék, mert azt hamarabb megteszik az emberek, főleg azóta, mióta Mystic Fallsba cuccoltam. Nem kedveltettem meg magam a környező lakosokkal, és azt hiszem, jó páran már a halálomat kívánják, tekintve azt, mennyire meg akarok fulladni ettől a nyomorult megfázástól is. Az, hogy sírok, csak tovább rontja a helyzetet; rontja az imidzsem, rontja a hangulatot, és rontja az esélyeimet is, hogy a lelkem felbolygatása nélkül távozzak el a helyszínről. Legszívesebben tényleg addig futnék, amíg bírom szuflával, hiszen ezt a helyzetet már máshogy nem is lehet megoldani, csak futással. Kifutni a világból, lezuhanni a pereméről, és a világmindenségben keringeni, amíg egy kikúrt űrszonda el nem trafál engem. Azt hiszem, tényleg erre van… lenne szükségem, mert a másik opciót már aligha adja meg nekem bárki is. Sikeresen elbasztam az egyetlen esélyemet arra, hogy kibéküljek a testvéremmel, hiszen másra sem vagyunk képesek, mint egymással szemben állva bőgni, ami valljuk be, nem éppen értelmes cselekedet, tekintve azt, hogy röpke két éve találkoztunk utoljára, és akkor is egy sérült szarvas vehemenciájával vágtattam ki a képből. Akkor is már én voltam az, aki elrontott mindent, aki megsértődött, és már költözött is, hisz’ megtehettem. Önálló életem volt, és a saját lábamra kellett állnom vagy így, vagy úgy – és én az „úgy” lehetőséget választottam. Megpróbáltam új életet kezdeni, tiszta lapra hajtani, és friss vizet önteni a pohárba, és kemény két éven keresztül sikerült is fenntartanom annak a látszatát, hogy tökéletes életet élek a testvérem óvó szárnyai nélkül. El tudtam magammal hitetni, hogy pár egyéjszakás kalandon kívül az égegyadta világon nincs is másra szükségem, leszámítva a zuhanyt, kaját, piát, lakást a fejem fölül. Azt hittem, pár elsuttogott „Szeretlek” kielégíti az érzelmi világom igényeit, és nem lesz szükségem a bátyám nevelési célzatú nyakleveseire, mert őszintén megvallva, akkor tényleg úgy tudtam, hogy huszonéves létemre már képes vagyok megállni a lábamon anélkül, hogy meginognék és dobnék egy mesés hasast a pocsolyába.
Ehhez képest most pontosan ezt csinálom: dobok egy mesés hasast a pocsolyába, és megpróbálok úgy úszni, hogy ne süllyedjek el. De látszólag egy kibaszott tacskó is eredményesebb a pacsálásban, mint én; egyesek ezt úgy hívják, „nyakig ülök a szarban”. Az érzelmeim – pontosabban: amiket elfojtottam – idegronccsá tettek anélkül, hogy észrevettem volna, és most csuklanom kell azért, mert bőgök, mint egy szamár.
Már nem vagyok dühös, már nem vagyok jégcsap, és tulajdonképpen semmi sem vagyok már; Jensen most megkapta azt az öcsköst, aki akkor voltam, mikor még anyáék éltek. Csak sírni tudtam, amikor olyan atrocitás ért, és egy lekevert pofon is csak rontott a helyzeten. Ha meg akartak vigasztalni, csak meg kellett ölelniük, de ezt most már nem kaphatom meg. Itt állok, a tulajdon bátyám előtt, aki most olyan, mintha egy dühöngő idegbeteg lenne, és olyan érzésem van, mintha a mellkasomon keresztül megpróbálnák kitépni minden egyes belső szervemet, amit a testem valaha is birtokolt. Tudom, hogy nem én vagyok a sértett fél, de huszonöt, huszonhat éves létemre mégis keservesen zokogok, egyre hangosabban és jól láthatóbban, és a gyomrom úgy kavarog, mint a legsötétebb óceán. A köhögésem koránt sem javult, mialatt lefuttattam ezt a – nem túl rövid – gondolatmenetet, és most kétszer akkora erővel kezdi el ostromolni a torkomat, mint eddig.
Kétszer jó erősen rávágok a mellkasomra, hogy végre levegőt is kapjak, és újfent rákezdjek a sírásra, de pár elesett nyögésen kívül nem sok telik tőlem. Nem tudok megszólalni, hiszen a könnyek, a köhögés belém fojtja a szót, visszatuszkolja a torkomon, és ez kibaszottul normális. Csak állok, megfeszülő vállal, görnyedt testtartással, és megpróbálok arra az emberre koncentrálni, aki valaha a bátyám volt, és vissza akarom szerezni – de a nyomorult büszkeségem nem engedi, bár már fogalma sincs, miért is ágáll ellenem. A jobbik, őszintébbik felem már dühödten harcol azért, hogy átvegye a kormányt, és Jensen nyakába vetődhessek bőgni, de még mindig nem elég erős ahhoz, hogy az álomból valóságot csináljak.
- Ki-kiakadtam, mert nem… nem akartam a bosszúnak élni! – nyekkenek, és megtörlöm az arcom. Míg előveszek egy papírzsebkendőt, így folytatom:
- Mindketten beleőrültünk volna a vadászatba, Jensen. – Szünetet tartok, hogy orrot fújhassak, azután a műsoros pézsét a kukába dobhassam. – Én… legalábbis így… így gondoltam. – Bűntudatosan szegem le a fejem. Tessék! Megtörtél, most boldog vagy? Sikerült átütnöd a makacs jégpáncélt, amit hatalmas kínkeservvel magam köré építettem, csak hogy a hozzád hasonló embereket el tudjam takarítani az útból. Két évembe telt, hogy felhúzzam, neked pedig pár perc alatt sikerült lerombolnod. Remélem, most már sokkal jobban érzed magad!
- Egy hozzám hasonló féregnek az apához hasonló emberek nem adnak értékes dolgokat – rázom meg a fejem, és elhúzódom, hogy ne fogadhassam el azt a nyomorult órát. Undorodom attól, hogy bármilyen értékes tárgyat is elvehessek, hiszen tudom, hogy nem érdemlem meg. Olyan, mintha egy veszett kutyának akarnának jutalomfalatot adni, amiért az kinyírt két embert, és félig darabokra szedett egy kisgyereket is. Pontosan ezt tettem én is. Tudom, hogy nem én voltam az, aki végzett a szüleinkkel, de már látom, látom, mennyire tönkretettem a hülye viselkedésemmel Jensent. Nyitott könyv az arca, és mindent elárul, mit is érzett a két év alatt, amíg én basztam felvenni a telefont, és arra se vettem a fáradtságot, hogy egyáltalán megdobjam egy üzenettel, ugyan él-e még, vagy már vígan oszladozik egy nyomorult árokban? Már szidom magam, mint szódás a lovát, amiért képtelen voltam arra, hogy akár egy fikarcnyi empátiát is sugározzak felé, hiszen Ő is ugyanúgy megsérült lelkileg, ahogy én, ha nem durvábban. Mégis én éreztem magam a sebezhetőbbnek, a sértettebbnek, és még… még arra sem voltam képes, hogy egyáltalán az üzenetrögzítőt végighallgassam! Pedig most már tudom, mennyire szükségem volt egy ismerős hangra ebben a világban, mert elköltöztem a családi fészekből ahelyett, hogy összetartottam volna azt a parányi famíliát, ami megmaradt, és öntudatlanul bár, de annál keményebb fejjel vetettem magam egy olyan városba, ahol mindenki idegen, mindenki közönyös, és látszólag minden második ember valójában vámpír, nem is ember… Kész hülye vagyok, hogy egyáltalán túléltem ezt az egészet anélkül, hogy egyáltalán felhívtam volna Jensent. Pedig tudom, hogy meg kellett vonna tennem.
Megremegek a következő mondatára, és a mellkasomból felszakad egy hatalmas sóhaj, mintha apró karok tartották volna fogva. Nem törődve semmivel, pillanatok alatt szelem át azt a pár lépés távolságot, ami eddig kettőnk között húzódott, és egyszerűen megölelem.
A néma zokogás hirtelen hangot kap, és szinte a fülébe bömbölök, miközben ujjaimat a hátán feszülő felsőjébe vájom, és gyakorlatilag megfojtom ölelő karommal.
- Baszódj meg, Jensen! – üvöltöm, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy az összes érzésemet kipréseljem magamból könnyek formájában. Reszketek, a vállamat pedig a köhögés és bömbölés rázza, mégsem húzódok el, sőt, ha lehet, még inkább magamhoz szorítom a hülye bátyám; noha próbálom magam elcsitítani – Mindenki minket néz, a kibaszott életbe! –, nem sok sikerrel járok, és a sírás természetesen még nagyobb erővel ostromol engem.
Soha életemben nem bőgtem még ennyire.
- Baszd meg, tudod, hogy nem lennék képes megütni téged – zokogom a fülébe, és szipogok egy sort.

Jensen & Nate

    El sem hiszem, hogy ez történik. Ez az egész nekem már túlságosan is magas.
Valaki hozzon nekem egy kibaszott létrát! Kis híján hisztérikusan felnevetek, kétrét görnyedve, mint egy eszelős, és addig röhögök, amíg a torkom fel nem szakad, amíg vért nem köhögök.
Legszívesebben itt pusztulnék el helyben. Gyűlölöm magam, gyűlölöm a helyzetet, és leginkább a bátyámat gyűlölöm. Tudom, hogy ezt az érzést majd lassan átveszi valami más; valami teljesen más, de ahhoz idő kell. Nem megy egyik pillanatról a másikra a változás. Miért erőlteti akkor? És én miért erőltetem? Olyan, mintha ezüstből megpróbálnék kormot csinálni, vagy pedig sárból csokoládét. Ha megfeszülök, sem leszek arra képes, hogy egyik másodpercről a másikra eldobjam minden érzésemet, és a bátyám nyakába vetődjek, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem vágta volna a pofámba, hogy egy egoista kis dög vagyok.
Sokkal bölcsebben tenném, ha most egy büdös szó nélkül faképnél hagynám ezt az embert, és meg sem állnék az Egyesült Királyságig. Azt mondom, sürgősen meg kell látogatnom a volt macskám gazdáját, mert emlékeim szerint influenzás, és nincs gyógyszere… de nem nyílik a szám, nem mozdul a lábam. Mintha csak ledermednék.
Üvöltözik. Megemeli a hangját, mire nekem ismételten felkavarodik a gyomrom. A szám elé kapom a kezem, és köhögni kezdek; amikor a tenyeremre nézek, vérre számítok, de nem látok semmit.
Érzem, ahogy a láz ismét megpróbál felülkerekedni rajtam, és csak arra vár, hogy megadjam magam az ostromló betegségnek.
A karom gyengül, ahogy a lábam is, és leheletnyit megingok álltomban. Megvárom, amíg Jensen abbahagyja az ordítozást. Nem szólok semmit, csak csendben kivárom, amíg a vihar elül, és miután az eső is elállt, kimerészkedem majd az eresz alól, és felhunyorgok az égre.
Nem akarom, hogy ez a találkozás így süljön el. Már nem. Egyszerűen csak el akarok takarodni, hogy leküzdhessem a betegségem és letoljam a lázam. Olyan nagy kérés ez?
Tudom, hogy nem lennék képes viszonozni az ordítást. Tudom, hogy a hangom megbicsaklana a második mondat után, és keserves zokogásban törnék ki, amely végül szörnyű köhögésbe fúlna, és összegörnyednék; térdre esnék, és csak sírva köhögnék. Csak hagyja már abba! Szétesik a fejem, szinte csillagokat látok a fájdalomtól, és minden egyes szava ostorként vág végig rajtam, a lelkemen; talán észre sem veszi! Amiket én mondtam, nyúlfarknyi sértések voltak ezekhez képest. Nem ordítottam. Nem veszítettem el a türelmemet. Talán a jéghűvösség sokkal jobban fáj, mintha az ember felemelné a hangját, mégis úgy érzem, hogy Jensen a fejemben ül, és kongatja a vészharangjaimat. Mintha csak ott, bent kiabálna.
Szorosan lehunyom a szemem, és vonallá préselem az ajkaimat, miközben leszegem a fejem. Küzdök az ellen, hogy én magam is sírva fakadjak, ahogy a bátyám az imént, mert számomra már nem létezik az, hogy „sírás”. Kiszáradtak a könnycsatornáim, a torkom végleg elszorult, és a kétségbeesés üres érzése is felszívódott a szívemben. Mintha kiüresedtem volna. Ilyen érzés mindenkit elveszíteni? Nincsenek barátaim, nincsenek szüleim – nincs testvérem sem. Hiszen a testvérek nem kiabálnak így egymással. Legalábbis egyikük sem ordít így a másikkal.
A testvérek összekapaszkodnak, ha baj van. A testvérek segítenek egymásnak, ha baj van.
A testvérek nem fordítanak hátat egymásnak, ha az egyik durvábban viselkedett, mint az illenék. És nem kezelik egymást óvodásként. Főleg, ha mindketten betöltötték már a huszonegyet.
Képtelen vagyok megszólalni. Csak állok, bámulok a testvéremre, aki mindennek elhord; és teljes mértékben lefagytam. Olyan, mintha jéghideg vízzel locsoltak volna nyakon. Szinte érzem, ahogy a dermesztő folyam végigcsorog a tarkómon, be, a ruhám alá; leszánkázik a gerincemen, beszivárogva a csontok közé, jégmarkába zárva a szívemet és csigolyáimat, hogy megbénítson. Sebészi pontossággal metszi el bennem az önfék utolsó kábelét, cérnáját is, és az eddig elfojtott könnyek most kitörnek.
- Befejezted végre? – kérdezem csendesen, miközben hitetlenné dermedt arccal letörlöm a könnyeimet. Gyakorlott mozdulatnak tűnik, mégsem az; két éve sírtam utoljára, mikor eltemettük a szüleinket, s azóta olyan voltam, mint egy agyagkatona. Egy agyagkatona, aki remegni kezd, ha a legérzékenyebb ponton masszírozni kezdik, a sírásra azonban képtelen.
Most viszont megtört az a bizonyos páncél, és megállíthatatlanul csordulnak újabb cseppek a régiek helyére, és az arcom egyre nedvesebb – és görcsbe rántja a mérhetetlen gyűlölet és fájdalom.
A hangomat azonban nem tudom felemelni. Csupán elesett nyöszörgésre telik tőlem, melyekből valahogy szavakat formálok.
- Eleged van belőlem, mi? – teszem fel az újabb kérdést, de a hangom már az első szó után elbicsaklik, mintha csak belém fojtották volna. Mintha pofán csaptak volna egy méretes szargolyóval. A könnyeim megállíthatatlanul patakzanak, de még csak próbát sem teszek arra, hogy letöröljem őket. Az ujjamat sem mozdítom a cél érdekében.
Most láthatja, mennyire nincs hatással rám ez az egész. Hogy baromira nem érdekel már engem semmi… hogy csak körülöttem forog a világ. A saját érzéseimmel foglalkozom, igaz? Hát persze. Ez az én védekező mechanizmusom. Nem veszem a magam vállára mások gondjait. Körülöttem forog a világ? Miért nem szédül el? Én miért nem szédülök el?
Ismét elkap egy köhögőroham, de nem veszem le a tekintetem Jens arcáról. Hadd lássa, mennyire nincs hatással rám ez az egész! Hogy olyan nyugodt vagyok, hogy egy lajhár hozzám képest kapkodó idegbeteg!
Kapar a torkom. Egyfolytában csak kapar, de már nem veszek róla tudomást. Legszívesebben ordítanék.
- Ha ennyire eleged van belőlem, mégis mi a faszomért vagy még mindig itt? – kérdem újfent, mikor visszanyerem az egyensúlyomat, és végre abbahagyom azt a nyomorult köhögést. A világ nem körülöttem forog, hanem velem; annyira szédülök, hogy úgy érzem: nemsokára megroggyan a súlyom alatt a tulajdon térdem. Miért ilyen nehéz elhinni azt, hogy egyszerűen nem akarok törődni azzal, ami most történik? Nem élhetek az érzéseimnek, és nem élhetek a jelen konfliktusainak. Jensen két éve saját maga ugyanezekkel a szavakkal adta a tudtomra, mennyire felesleges vagyok.
- Nem emléksze, hogy pontosan ugyanezeket a szavakat mondtad nekem? Gyakorlatilag azt mondtad, hogy takarodjak az életedből – mondom hűvösen, és megpróbálok összeszedni magamban annyi erőt, hogy felnézhessek rá. Egyenesen a szemébe. Hogy láthassa mindazt, ami eddig történt velem. Fájdalom, magány, szenvedés; csak mert úgy kezelt engem, mint egy óvodást, és teljesen beleőrült a hivatásunkba. Abba akart menekülni, és magával akart hurcolni. Most pedig képtelen elviselni azt, hogy ellent mondok neki.
Ismét.
- Apa nem hagyott volna rám ilyen órát, Jens – jelentem ki, mintegy megkésve, egy korábbi mondatára válaszolva. – Apa soha sem hagyott volna rám ilyet. Az ilyesmi tudod jól, hogy téged illet. – Megropogtatom az ujjaimat, és újfent köhögök. A végtagjaimon végigsugárzó fájdalomból következtetek arra, hogy a lázam ismét felugrott a magasba, és egy darabig nem is szándékszik lejönni onnan. Talán még segítséggel sem.
Amikor Jensen azt üvölti, üssem meg, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hosszú idő után eleget teszek egy óhajának. Önmagától rándul ökölbe a kezem, és a lábam is hátrább csúszik, hogy lendületet vehessek, de a mozdulat félúton megtorpan. Egyszerűen félbehagyva lóg a levegőben, akár egy megkezdett mondat.
Döbbenten tapasztalom, hogy képtelen vagyok megütni őt. Egyszerűen… nem tudom. Nem visz rá a lélek. Látom a szemében, hogy a szavát betartva visszaütne, amint az öklöm viharosan összetalálkozna az orrával.
- Nem tudlak megütni, Jensen – nyögöm, és ellazítom a kezem. A könnyek ismét utat törnek maguknak, megállíthatatlanul csordulnak le az arcomon, amit ismét görcsbe ránt egy érzés: a szenvedésé.
Elérte, hogy szenvedjek. Hogy ugyanúgy szenvedjek, ahogy ő.

Jensen & Nate

  Küzdök.
Küzdök, hogy ezt az egész hacacárét végül le tudjam magamban győzni, mert ha így folytatom, itt, sok ember szeme láttára először megkopasztom magam, azután szép lassan, cafatonként leszaggatom a bőrömet az arcomról, és kikaparom a szemem a helyéről. Egyszerűen nem tudok magammal mit kezdeni, hiszen ez az egész érzés annyira nehéz, annyira letaglózó, hogy túlságosan is gúzsban tart engem. Olyan, mintha egy kéz belemarna a mellkasomba, és szinte ásná magát a szívemig, hogy aztán összefacsarja azt; hogy szép lassan az őrületbe kergessen a fájdalommal. Tudom, hogy az éremnek két oldala van, hogy kettőn áll a vásár; de mégsem vagyok képes elfogadni azt, hogy Jensennel én most leálljak beszélgetni. Tudom, hogy a végére fröcsögne a hab a fülemen, számon, orromon, és a vérnyomásom megugraná a kettőhúszas értéket is, és azt hiszem, kapnék egy kisebb idegsokkot is a hirtelen szembesítéssel.
Tudom, hogy struccpolitikát folytatok, hogy megpróbálok elmenekülni a saját felelősségem elől, mert nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy ebben az egészben nekem is részem van. Én is ugyanúgy kikapom a magam méretes szaradagját; de nem tömöm az arcomba, mint ahogy az normális lenne. Ehelyett jól megfontolt szándékkal a mellettem ülő pofájába tolom, és vastag szagcsíkot magam után húzva elmenekülök a helyszínről. Undorító, mocskos taktikát használok, hogy úgy mondjam, és még csak nem is akarok ellene tiltakozni. Bebújok a saját kis vackomba, ahogy egy sérült szarvas tenné, és ha a behatoló nem takarítja el magát rögtön, kivágtatok, és feltűzöm az agancsaimra.
Ingerültségemet türelmetlen dobolással és zárkózott testtartással mutatom ki, még csak leheletnyi palástolást sem próbálva felvillantani, hiszen tudom, hogy az évek során sem sikerült levetkőznöm a szokásomat, mikor ugyanis az arcom megnyílik, és kitárt könyv módjára mindent megmutat belőlem, a mélyen lappangó érzéseket és apró ingereket. Tudom, hogy ez gyerekszokás; ahogy azt is, hogy az ilyet szinte képtelenség kinőni, ha nincs, aki megtanítsa. Elveszítettük a szüleinket, elveszítettük egymást, és talán természetes az, hogy az ember egyedül nem képes kinőni azokat a kis apró berögződéseket, melyek régen kölyökként jellemezték. Túlságosan is nehéz ez nekem, túlságosan is ragaszkodó viselkedési forma – épp ezért már meg sem próbálom lemosni az arcomról a nyílt vonásokat. Legszívesebben azonban mégis megtenném; megtenném, hogy a bátyám dolgát csak nehezítsem. Nem akarom, hogy tudja, mit érzek, mert azt felhasználhatja ellenem.
Mikor letörli a könnyeket az arcáról, valami tényleg megmozdul bennem, és arra késztet, hogy jó erősen felképeljem magam, amiért ilyen tapintatlan kis görcs vagyok, aki olyan magasan hordja az orrát, hogy szaros piszkafával se lehet megböködni. Legyűröm ezt az ingert, és inkább szoros vonallá préselem az ajkaim, hogy gátat szabjak a feltörő szavaknak – Basszus, Jensen, ne sírj, csak ne sírj, csak ne sírj –, és lassan áthelyezem a súlyom a bal lábamra. Végül leeresztem az oldalam mellé a karom, és zsebre dugom az öklöm, mind a kettőt – Mi van a kezemben, diócska? Mogyorócska? Görcsöcske! –, és csak szótlanul, merőn bámulom a bátyámat. Mégis mikor lett ilyen? Ilyen nyílt, ilyen… nem is tudom, micsoda.
Bár én is bőghetnék! Akkor talán végre sikerülne kipréselnem magamból azt a gombócot, ami a találkozásunkkor befészkelt a torkomba. Akkor talán végre meg tudnék szólalni, hiszen a könnyeimmel együtt a szavaim is megerednének; jobban, mint a Niagara.
Visszavágyom abba az időbe, mikor csak ledobtam magam a fotelba, a kutya az ölembe ugrott, és együtt bámultuk a tévét, a hülye műsort, amit épp adtak, és ha úgy tartotta a hangulatom, berúgtam, mint a szamár, és mikor lefeküdtem, másnap fél tizenegyig húztam a lóbőrt. Akkor még friss volt a seb, és a tanulást is abbahagytam, mert egyszerűen képtelen voltam odafigyelni. Sokszor azon kaptam magam, hogy a jegyzetelés helyett rajzolgattam vagy galacsinokat gyártottam; a figyelmem minden egyes szegmense arra a kicseszett papírra koncentrálódott, és a professzor nem egyszer leégetett a csoport előtt. Úgy döntöttem, nem megyek be a következő napon – és végre, be tudtam tartani az ígéretemet. Az egyetlen ígéretemet, ami valaha velem volt kapcsolatos.
Most pedig itt állok, és szívem szerint mindenkit elátkoznék. Egyre erősebb bennem a késztetés, hogy odamenjek, és két istenes pofon után megöleljem a bátyámat – akinél láthatóan magasabb vagyok, bár lehet, hogy az egóm mondja ezt –, és csak nevessünk azon, mekkora egy balfasz is voltam én. De tisztában vagyok vele, hogy ez fizikai képtelenség.
Nincs belém programozva.
A világon létezik a kibaszott büszkeség is, amivel jól megtömtek, mikor készültem.
- Ez úgy hangzik, mint valami barom film egyik főmondata – jegyzem meg enyhe éllel a hangomban, azután mély levegőt veszek. – Igyekezz, mert nem sok időt adok neked. – hová sietek annyira? Talán parázok, hogy ha tíz percnél tovább beszélgetünk, megtörik a jég, és legjobb szándékaim ellenére a nyakába borulok szamárbőgni? Minden bizonnyal.
Görcsösen küzdök az ellen, hogy az újabban kavargó érzéseim kiüljenek az arcomra napozni. Tudom, hogy nem lesz egy könnyű menet, aminek most nézünk elébe, de egyszer mindennek eljön az ideje… ugye?
Nem akartam, hogy ennek eljöjjön az ideje. Ha csak rágondoltam, a számba keserű íz gyűlt, és legszívesebben mindent kihánytam volna, amit életemben megettem. Most sincs máshogy: érzem, hogy a gyomrom felfordul ettől a keserű íztől, és ki akar fordulni a számon keresztül.
Gyűlölöm ezt az érzést, ahogy jelenleg minden mást is a világon. A harag tehetetlen borospalackként sodor engem magával, mintha a vízben úsznék, és ingerülten azt tapasztalom, hogy a tagjaim ismét remegésbe kezdenek. Reszketek minden egyes porcikámban; reszket a gyomrom, reszket a szívem, reszket a lelkem. Ó, egek, lesz ez még így se.
- Ha szörnyetegnek tartanálak, szerinted még élnél? – vonom fel a szemöldököm a görcsös maszk mögött, és nyelek egy nagyot. Érzem, ahogy az első rosszindulatú csuklás megpróbál feltörni a torkomon. Most fogok hányni ettől a kellemetlen ingertől? Hányingerem van a fájdalomtól, ami nem is a szerveimet, sokkal inkább a lelkemet bolygatja fel? – Most meghallgatlak, de komolyan mondtam, amit. Nem adok sok időt. – El akarok futni. El akarok rohanni, és ismét a homokba dugni a fejem, mert ez már túl sok nekem. Túlságosan is sok.
A bátyám arcát csíkozó könnyek ébresztenek rá arra, mennyire undorítóan viselkedtem ahhoz képest, hogy eddig magam tartottam a sértett félnek.
Előhúz valamit a zsebéből. Egy pillanatra végigfut a hátamon a hideg, ahogy belegondolok, mit is szed majd onnan elő. Talán Ladysmith-t, mi? Vagy egy kis Smith & Wessont. Ha már ennyi ideig szenvedett miattam, hát most megtorolja, és jól fejbe lő. Aztán leporolja a kezét, a fegyvert a hullámhoz vágja, és hátralévő életét a helyi cellák egyikében tölti, mindenféle elégedettséggel körbevéve. Talán megfektet pár fegyenc csajt, és iszik az emlékemre.
Végül egy zsebórát vesz elő. Az időt akarja ellenőrizni? Arra ott a telefon, nem? Nem is érdekel. Nem vagyok rá kíváncsi. A szavai hallatán pedig pláne a fülemre tapasztott kezekkel, el akarok rohanni, mert úgy érzem: érzelmileg zsarolni akar. Ki akarja használni, hogy kezd megtörni a jég.
- Egy órával akarsz engem visszaszerezni? Azt hittem, a szavak embere vagy, Jens – jegyzem meg elfintorodva, és láthatóan leeresztem a vállam.

Jensen & Nate

  Mit keres itt? Miért van itt? Egyáltalán hogy jött ide?! Krisztusom, nem akarom, hogy itt legyen. Amint meglátom, a gyomrom borsónyira szűkül, és képtelen vagyok megmaradni a helyemen. Olyan, mintha kitépték volna alólam a talajt. Mintha az idegeimet összekötözték volna, és folyamatosan korbácsolnák a lelkemet. Fájdalmas ismét a bátyámat látnom, hiszen azt hittem, ennyi idő után már nem is találkozom vele. Hiányzott valamilyen szinten… de nem gondoltam komolyan, hogy tényleg ismét láthassuk egymást. Nem gondoltam bele abba, hogy milyen lenne, ha ismét együtt dolgoznánk, mint ahogy az normális lenne egy vadász famíliában, mégis az az érzésem, hogy rohadtul nem erre számítottam. Sőt, voltaképpen nem is tudom már, mit akarok. Azt akarom, hogy Jensenhez egyáltalán ne legyen közöm, igaz? Nem akarom, hogy összekössön bennünket a vér, mert… mert gyűlölöm őt, talán? Nem, nem gyűlölöm, csak… csak a gondolatot, hogy lényegében őmiatta hagytam fel a családi vállalkozással. Ha annak idején hagyom, hogy maga mellett tartson, akár erőszakkal is, akkor egy idő után összeszoktunk volna, de most mégsem tudom azt érezni, hogy összetartozunk, összeköt bennünk a vér. Most azt érzem, hogy egy általam elmélyített szakadék tátong közöttünk, amelynek a szélén kötéltáncosként billegek, hogy bármelyik pillanatban belezuhanhassak, és az érzéseim lezúduló sziklákként nyomjanak agyon. Ha most akár egy lépést is tennék afelé, hogy kibéküljünk a bátyámmal, nyilvánvalóan belepusztulnék a próbálkozásba. Érzem, hogy túlságosan is nehezemre esne a dolog, mert nem vagyok egy békülős típus, és mert… nem az én hibám, sejtéseim szerint. Nem az én hibám, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól – na, jó, azért részben az enyém –, és az sem, hogy a kapcsolatunk végleg, visszavonhatatlanul megromlott. Lehet, hogy már egyáltalán helyre sem akarom hozni… összezavar ez az egész. Az egyik pillanatban még erre vágyom, a következőben pedig már azért áhítozom, de ha mindkét lehetőségem meglenne, képtelen lennék arra, hogy válasszak. Kapkodnám a fejem ide-oda, de nem jutnék dűlőre, és végül belepusztulnék abba, hogy választani próbálok.
Az, hogy sietősen távozom a pizzázóból, mindent megmagyaráz, és az, hogy vonallá préselem az ajkaimat, csak úgy árasztja a szavakat. Elárulja, mennyire feldúlt vagyok a találkozástól, és mennyire a pokolba kívánom jelenleg a helyzetet. Dühösen ökölbe szorítom a kezeimet, és a körmeim félhold alakú mélyedéseket hagynak a tenyereimen. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha tovább, erősebben szorítom a kezeimet, kicsordulna a vérem, és végigcsorogna a tenyerem élén. Tudom, hogy ha Jensen hozzám szól, esetleg inzultálni kezd, amiért elmenekülök előle, szinte nyílpontossággal húzok be neki egyet, hogy eltörjön az orra. Nem akarom, hogy egyáltalán rám nézzem, vagy esetleg megszólítson. Tudom, hogy verekedés törne ki köztünk, és azt is tudom, hogy nem úsznám meg szárazon a dolgot. Nyilvánvalóan a kórházban kötnék vagy kötnénk ki, és miután kikerültünk, soha többé nem is találkoznánk – aminek mondjuk, örülnöm kéne, de így belegondolva… talán inkább annak örülök, hogy végre láthatom. Hogy tudom: rendben van, nem pedig valahol az ibolyát szagolja alulról.
Régen nem verekedtünk – én legalábbis nem emlékszem rá –, így nem tudom, melyikünk lenne a jobb. Szinte viszket azért az öklöm, hogy megüthessem, amiért itt van, itt dorbézol ebben a rohadt városban, ami rontja a levegőmet, ahogy én is a városét, és csak arra a pillanatra várok, mikor mond valami olyasmit, amitől elveszíthetem az eszem. Amitől ráugorhatok, és addig üthetem, amíg nem kiabál segítségért. Teljesen megzavar engem ez az egész; ez, hogy itt van, elveszi a józaneszem, és olyan, mintha egy mosógép dobjába hajítottak volna be. Megkavarja a fejemet, és kiszárítja a lelkemet. Jensen miatt remegek az elfojtott idegességtől, és egyfolytában csak őrjöngeni, tombolni akarok, amiért itt van és észrevett. Nem akarom, hogy utolérjen, hogy egyáltalán csak hozzám szóljon.
Ehhez képest mégis megszólít, amire reakcióként láthatóan megfeszülök, és a vállam már-már túlzottan katonás vonalat vesz fel. Ingerülten szusszanok egyet, és felé fordulok. Ellazítom a kezeimet, majd a zsebeimbe csúsztatom őket, és egyenesen a bátyám szemeibe nézek.
- Miért ne menjek el? – kérdezem haragtól csöpögő hangon. – Miért ne menjek el, mikor nemrég – úgy két éve, igaz? – ezt éreztetted velem? Hogy menjek el, Jensen. – Dacosan felszegem az állam, akár egy vadállat, ami épp támadni készül, majd kihúzom a kezeimet a zsebemből, és összefűzöm karjaimat a mellkasomon. Dobolok a könyökeimen az ujjaimmal, újra és újra ugyanazt a rigmust. Egész lényemből süt az ellenséges érzés, és ha Jensen ezt nem veszi észre… nem tudok vele mit kezdeni.
Azonban, amikor látom, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán, valami megmozdul bennem. Valami régi, elfojtott inger arra, hogy odamenjek, és megragadjam a vállát, hogy az arcába üvöltsek: itt vagyok, baszd meg! Soha többé nem megyek el, és sajnálom!
Minden egyes alkalommal, mikor hívott, gyűlölettel vegyes bánat kavargott bennem, és legszívesebben vágtattam volna hozzá, bűnbánó arckifejezéssel a pofámon, de a büszkeség örökké az ellenségem lesz. Túlságosan is büszke vagyok ehhez, és ahányszor belegondolok, miért is távolodtunk el ennyire egymástól, felhergelem magam, és ismét csak dühöt érzek. Fájdalmat, dühöt, bánatot.
- Mit akarsz mondani? – morranok fel, miközben az arcát fürkészem, és a lábammal is ledobogok egy taktust. Az ajkamat rágcsálom, és először, tízig, húszig, harmincig számolok el, aztán negyvennél megállok, és teszek a bátyám felé egy lépést. – Megint azzal fogsz jönni, hogy azt hiszem, körülöttem forog a világ? Nem fogom még egyszer lenyelni a dolgot, ne is várd el tőlem! – mély levegőt veszek, majd suttogva hozzáteszem: - Siess, mielőtt tényleg elhúzok innen a francba.

Jensen & Nate

  Unottan könyökölök az asztalra, miközben várom a rendelésemet. A hasam éhesen korog a ruhám alatt, mire az arcomat elfutja a szégyen pírja, és legszívesebben elsüllyednék az asztal alá. Persze, ez egy normális reakció, mert ez az élet rendjébe tartozik – bár a fing is, azt mégsem tudom tolerálni, főleg, ha az asztal mellett eresztik el a békegalambot –, ehhez képest az emberek lazán megbámulnak, ha diszkréten tudatja a hasam az emberekkel, hogy ő köszöni szépen, de üres. Nincs is annál szebb, mint mikor nagy komolyságban összeülünk pár hivatalos emberrel, hogy hivatalos dolgokról beszélgessünk hivatalos hangnemben, mikor egyszerűen zenélni kezd a hasam, és erre mindenki felkapja a fejét. Még nem fordult velem elő ilyesmi, csak az általános iskola hatodik osztályában, mikor angol témazárót írtunk, de az is kínos volt. Még a tanárnő is megkérdezte, adhat-e enni, mire többen is kiröhögtek. Emlékszem arra is, hogyan csúsztam az asztal alá kínomban, és hogyan koldultam utána a szünetben kajáért. Még az is rémlik, hogy Jensentől is kunyeráltam, aki két évvel fölöttem járt. De arra már nem, hogy adott is.
Észre sem veszem, hogy a kezem ökölbe rándul a bátyám nevének gondolatára. A bőröm elfehéredik a megerőltetéstől, és a fejem lüktetni kezd a vérnyomásom magasságától; a szemeimet lehunyom egy pillanatra, majd erőltetett mosolyt villantok a pincérnőre, aki kihozta a pizzámat. A kipréselt „Köszi” hatására kissé félénk mosollyal viszonozza a gesztusomat, és kecsesen ringó csípővel kitalpal a látóteremből. Azonnal nekilátok a pizzámnak, és a hasam hálásan fogadja az első falatot.
Ez is a Jensennel való életemre emlékeztet… ahogy minden más. Olyan, mintha nem is olyan régen – cirka két hete – rohantam volna ki az életéből. Az érzés még annyira friss, annyira… nem is tudom, új, hogy nem tudok vele mit kezdeni a gyűlölködésen kívül. Persze, nem kéne ezt tennem, mert mi van, ha nincs igazam? Hiába hiszem azt, hogy igazam van, attól függetlenül ő talán azt hiheti, hogy neki van igaza, és nem pedig nekem, és ennél fogva a véleménye szerint én ok nélkül hisztizek. Már ha ezt hisztinek lehet nevezni. Tudtommal a hiszti fogalma nem abból áll, hogy nem veszem fel a telefont, és megszakítottam minden kapcsolatot az utálatom tárgyával, hanem inkább annyiból, hogy földhöz csapkodom magam, ordítok, és random tárgyakat hajigálok. Ezek mindig is távol álltak tőlem, talán távolabb, mint ide Zimbabwe, mégis mindig megkaptam a büdös hisztis kölök jelzőt, ahol kicsit is zokon vettem bizonyos dolgokat. Soha nem depresszióztam, soha nem vagdostam az ereimet, példának okáért. Pedig ért már kisebb-nagyobb megrázkódtatás az életpályafutásom folyamán, mégsem díszelegnek saját magam alkotta hegek a csuklómon, és nem hordok borotvapengét a nyakamban. Nem járok pszichológushoz – pedig igencsak kijárna már nekem a tragédia miatt, és kezeltetnem kéne a kóros testvérutálatomat is –, és voltaképpen önszántamból álltam a sarkamra, s kezdtem tiszta lappal egy új életet. Rám fér már ez az egész hajcihő lezárás, mert egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy tovább folytassam ezt az egész dolgot. Azt kívánom, hogy végre szűnjenek meg a telefonhívások, végre hallgasson el a csengőhangom, és tűnjön el a kijelzőről az a bizonyos név. Az a bizonyos név, amitől a hideg futkos maratont a hátamon. Tudom, hogy ezzel együtt jár az, hogy az utolsó élő rokonom is eltűnik az életemből, de mégis azt akarom, hogy soha többé ne lássam meg a telefonom kijelzőjén a nevét.
Most veszem észre, milyen régóta is rágódom az aktuális falaton, így megemberelem magam, és nyelek egy nagyot. Sóhajtok egyet, és újabbat harapok a pizzámból, megforgatom a számban, majd iszok egy korty vizet mellé. Ujjaimmal ismét ledobolok egy rigmust – és felfigyelek a szomszédos asztalnál ülő emberre, aki igencsak fuldoklani látszik. Összevonom a szemöldökömet, és áthajolok a saját asztalom fölött, hátha elérem, és hátba vághatom párszor, de a kezem félúton megáll a mozdulatban, és tétován markolja a levegőt.
Érzem, ahogy a karom megremeg – és az a bizonyos remegés végigfut a végtagomon, megpihenve a vállamon, majd folytatja az útját, egészen a térdeimig. A gyomrom borsónyira rándul össze, és az a pár falat pizza is kikívánkozik, amit hosszas kihagyás után magamba tömtem, hogy elhallgattassam a hasamat.
Ugyanabban a pillanatban szólalok meg, amikor a fickó:
- Jensen? – A mondat kérdésként függ a levegőben, és talán percek is eltelnek az alatt az idő alatt, amíg én ledermedve bámulok a saját bátyámra, az arcára, az ismerős vonásokra és ismerős szemekre. A kezem ökölbe szorul a szalvétán, amit hirtelen a markomba ragadtam, mikor felkeltem a helyemről, és szinte hallom, ahogy kétségbeesetten az életéért könyörög.
- A francba – dünnyögöm, és zavarodottan ülök vissza a székemre, egy másodpercig – nekem egy órának tetszik – bámulok a megkezdett pizzámra, majd végül felállok, és a kabátomat felmarkolva sietek oda a pincérnőhöz, aki kiszolgált.
- Fizetnék – morranok feldúltan, és idegesen a hajamba túrok, mielőtt a bankót a kezébe nyomnám. – Nagyon finom volt, meg minden, csak asszem, a gyomrom beadta a kulcsot. – Nem tudom, mennyire adhattam elő magam hihetően, de a nő ábrázatából ítélve, az arcom kellően elsápadt ahhoz, hogy ezt a sztorit beadhassam.
Nem nézek rá Jensenre, mikor a kabátomba belebújva távozok a pizzázóból. Odakint mélyeket lélegzek, hogy lenyugtassam magam, de az idegeim annyira összegabalyodtak, annyira fodrozódnak, hogy képtelen vagyok lenyugodni. A körmeimet a tenyerembe vájom, ahogy ökölbe szorítom a kezeimet, és az ajkaim leheletnyi vonallá préselődnek.
Mit keres itt már megint? Nem akarok vele találkozni. Nem!

Jensen & Nate

  Kora hajnal van, és én még mindig nem alszom. Még mindig. Álmosan dörgölöm meg a szemeimet, és felülök a pályaudvarnyi ágyban, hogy rásandíthassak a szemközti falon világító órára. Hajnali félhatot mutat a számlap, mire felnyögök, és visszahanyatlok a párnák közé. Ernyedt végtagokkal heverek a matracon három réteg takaró alatt, leheletnyi lázzal, és kaparó torokkal. Lucas vígan horkol mellettem, keresztbe fektetett mancsaira hajtva a fejét, és a fülei néha meg-megrezzennek, ahogy álmodik.
Elnyomok egy ásítást, mielőtt felkattintanám a lámpát, aztán ismét felülök, kissé tüzetesebben szemügyre véve a szobát. A szőnyeget feltúrtam, mikor betántorodtam előző este, a ruháimat szanaszét dobáltam a fürdőszoba előtt, és az egyik kép üvege középen kettérepedt. A szemüvegem valahol a szennyes kosárban kaphatott helyet, a bakancsom pedig nyilván az előszoba közepén hever békés együttérzésben.
Mióta ideköltöztem, ebbe a kis házba, igyekszem minél inkább rendet tartani, hogy minél hamarabb megtalálhassam a fegyvereimet, amint szükségem van rá. Biztonságban érzem magam, ha a legközelebbi karóm ott pihen például az ágyam alatt, de annak is örülök, ha a cipős polc mellett is helyet találok neki.
Mióta ideköltöztem… hogy felejtsek… igen, ez a legjobb szó rá. Felejteni. Felejteni akarom mindazt, amit a bátyám miatt éltem át, és talán ezért is költöztem el hazulról. Nem érdekel, hogy magam mögött hagytam az örökséget, mert lényegében tovább viszem – csak éppen egyedül, és nem úgy, ahogy azt annak idején apa és Jensen elképzelte. Nem vagyok egy kapkodó idegbeteg ilyen téren, és talán épp ezért érek el nagyobb sikereket, mintha összekapaszkodnék a bátyámmal.
Ha arra gondolok, hogy Jensennel együtt kellene dolgoznom, egyszerűen remegni kezdek, és a vérnyomásom az egekbe szökik. Nem tudom elképzelni magam, ahogy mellette loholok, és végzem az utasításokat, amiket osztogat, mert nem is lennék képes engedelmeskedni neki. Nagyon jól tudom, hogy az én személyiségem már túlontúl is kifejlődött ahhoz, hogy egyszerűen másoknak alárendelődjek. Olyan, mintha egy frissen befogott vadállatot késztetnének arra, hogy ugráljon egy labdán, vagy hányjon cigánykereket, esetleg zsonglőrködjön. Ha engem valamibe bele akarnak kényszeríteni, általában megmakacsolom magam, mint egy szarvas, és vagy nem vagyok hajlandó egy szót is szólni, vagy egyszerűen kicsörtetek a képből. Jensennél az utóbbi érvényesült. Mikor megpróbálta rám erőltetni ezt az egész hajcihőt, nem tudtam neki szót fogadni; és mi lett az eredménye? Összevesztünk, talán egy életre, én nem vagyok hajlandó felvenni a telefont neki, és ha csak a nevét meglátom… a szívem összevissza zakatolni kezd, néha kihagy egy ritmust, és gyakran porrá morzsolom azt, ami éppen a tenyerem áldozatául esett. Nem egyszer előfordult már, hogy egy poharat összetörtem, amikor megcsörrent Jensen nevével a telefonom. Még arra sem vagyok hajlandó, hogy odamenjek és kinyomjam, nem hogy akár rá is bagózzak. Már megtanultam azt, hogy először felidegesítem magam – szükséges rossz –, aztán erőt veszek a remegésemen, és a továbbiakban ignorálom. Ha humoromnál lennék, mondhatnám azt, hogy cirka húsz percen keresztül táncolok egy-egy híváskor a csengőhangra, de mivel nem vagyok, ezért… érthető a dolog.
A konyhába csoszogok, miután vettem egy jeges zuhanyt, hogy letoljam a lázamat, és töltök magamnak kávét. Becsapom a mikróba másfél percre, és fáradtan nekidőlök a konyhaszekrénynek. Zsebkendőért kutatok a kenyértartó mellett, majd mikor találok, gyengén kifújom az orrom, majd rácsapva a csilingelő mikróra, a szemetesbe rámolom a pulóverem zsebéből kiforduló mocskot. Lucas a lábam körül ténfereg, mint valami nagyra nőtt macska, és barna szemeivel kérlelően néz fel rám. Megszánom, és adok neki két szelet sajtot.
- Gyereknap – sóhajtom, majd belekortyolok a – kissé felforralt – kávémba. A pára az arcomba csap, mire fintorogva lerakom a bögrét a pultra. Odabent megszólal a hét órai ébresztőm rádiója, és kezdetét veszi a szokásos talkshow. Fáradtan felnevetek az elcsépelt viccre, ami az imént elhangzott, és elhatározom, pizzát eszek reggelire. Úgyis kell végre valami egészségtelen, mert egyfolytában salátát enni nem túl jövedelmező a szervezetemre nézvést. Mondhatnám azt, hogy vega életmódot élek, mióta az a vámpír megjósolta, hogy ha így folytatom a gyorskajáldáról gyorskajáldára való járást, hamar feldobom a talpaimat. Egy részem elhitte, viszont a másik nem… mégis a realista győzött, így az óta kissé visszavettem ebből az egészségtelen életmódból. És az arcomból is.
Ez a jósló vámpír az, akitől én mindenképpen azt akarom, hogy változtasson át. Azt akarom, hogy erősebb legyek, mert… fogalmam sincs. Jobb akarok lenni végre Jensennél? Azt akarom, hogy végre egyenrangúként kezeljen? Ha ismét találkoznék vele, nyilván jönne a nagytestvéres szövegével, és megpróbálná elhitetni velem, hogy egy szánni való kis taknyos vagyok.
Erősen rászorítok a kezemben tartott telefonra. Idő közben már elindultam a pizzázó felé, így megbámulnak, amiért a testtartásom egyszeriben feszültebb, görcsösebb lesz, és a kezeim elfehérednek, ahogy ökölbe szorítom őket.
Nem akarok találkozni vele. Egyáltalán itt van? Remélem, nincs. Nem is akarom, hogy itt legyen. Ha itt lenne, az első repülőgéppel utaznék külföldre.
A pizzázóba érve nyugodtan konstatálom, hogy viszonylag van hely. Keresek egy eldugott asztalt, helyet foglalok, és az odasétáló pincérnőnek feladom a rendelést. Ütemesen dobolok a combjaimon az ujjaimmal, majd előveszek egy papírzsebkendőt, és orrot fújok. Némán szidom a megfázásomat, amit két napja szedtem össze, amiért késő éjjel rohangáltam az utcákon, hogy mentsem a szutykos életemet.
- Köszi – mosolygok fel a nőre, aki kihozta a pizzámat, majd kulturáltan, ahogy anno tanították nekem, enni kezdek. A hasam éhesen megkordul, figyelmeztetve, hogy egy ideje már nem ettem.
Utálom a vadászlétet.