Szerencsére ebben a kis városkában nem igazán adnak a biztonságra, már ami a kisebb üzletek védelmét jelenti, és a rakodásnál használatos hátsó ajtót könnyedén kinyitottam egy egyszerű drót segítségével egy ruhabolt ajtaját. Nem igazán akartam feltűnést kelteni, hiszen a hatalmas kirakat előtt elsétáló járókelők még így is könnyedén észrevehetik a mozgást, így görnyedve haladtam a hátsó polcok között mire megtaláltam a férfiaknak szánt részleget. Nem volt túl nagy a választék, aztán a márkák se éppen a legnívósabbak voltak, de most muszáj volt ezzel beérnem. Még mindig a szökésemkor viselt rövidnadrág és trikó volt rajtam, ami már nem éppen elégítette ki a higéniai elvárásaimat. Na de most félre kellett tennem a divat és a frissen mosott ruhák iránti imádatomat, de azért ügyeltem arra, hogy ne valami gagyi fölsőt kapjak le a polcról, elvégre is gyermekkorom óta első napomat töltöm Zara és gardedámok nélkül normális emberek között. Habár tudtam, hogy minél hamarabb el kéne tűnnöm innen, alig vártam, hogy frissen szerzett szabadságomat kiélvezzem, és tegyem a szépet pár gyönyörű hölgynek, akikre eddig rá se pillanthattam. Gyorsan fölkaptam a sötétben kissé vakon kiválasztott farmert és inget, és mivel a rajtam lévő Converse cipő épp illett a képbe úgy döntöttem nem kockáztatok tovább és kifelé vettem az irányt. A régi göncöket kidobtam egy nem messze lévő konténerbe, majd ahogy megálltam és szemeimmel fölmértem a körülöttem lévő idegen világot a szemem megakadt egy kedvesnek tűnő szórakozóhelyen. Elég nagynak tűnt a forgalom, hiszen amíg odaértem megannyi személyt láttam bemenni és egy-ketten kifelé is szivárogtak. Úgy álltam meg végül az ajtaja előtt mint egy kisfiú a cukorkabolt előtt, majd elmosolyodtam és beléptem a helyre. Szerencsére igazam volt, az asztalok szinte mind foglaltak voltak, és a táncparketten is megannyi fiatal bulizott. Sajnos mivel nem igazán volt nálam pénz a hirtelen jött szökési lehetőségnek hála, úgy nézett ki inni nem sokat fogok, de rámkacsintott a szerencse mikor egy copfos, tinédzser lány egy ingyen koktél kupont adott a kezembe. Hamar a bárpult felé vettem az irányt, ahol szép nő híján két férfi közé sikerült helyet foglalnom. - A legerősebbet. – közöltem a csapossal átnyújtva neki a szelvényt, majd kissé oldalra fordultam és a tömeget kezdtem pásztázni, ahonnan megannyi női tekintet tapadt rám, de a többség csupán álmodozhat rólam a mai napon, mivel vagy túl fiatalnak, vagy csak szimplán nem elég szépnek találtam. Eközben meg is kaptam a koktélom, amibe hamar bele is kortyoltam, és valóban erősre sikeredett. Mivel nem vagyok az a fajta, aki túlságosan bírja a piát, nem biztos, hogy jó ötlet ezt meginni, de egye-fene, jól akarom érezni magam. Hamar feltűnt, hogy van pár vámpír a helyiségben, és rá kellett jönnöm, hogy ez a városka bizony egy természetfeletti uralta hely. - Furcsának találom, hogy itt egy varázsló közvetlen mellettem, és ennek ellenére az a férfi nyugodtan szívja a mellette lévő ártatlan kislány vérét. Nem az az egyik fő célja a fajtádnak, hogy segítsd az ártatlanokat a gonosz vérszívókkal szemben? – fordultam végül fiatalabb szomszédom felé, és vártam, hogy felém nézzem. Nem esett nehezemre fölismerni miféle lény is ül mellettem, túl sok időt töltöttem természetfeletti képességgel felruházott személyek között ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a tényt.
Vágy. Nem szabadna így éreznem iránta, helytelen, amit teszek, de mégis engedek az érzésnek. Hagyom, hogy megragadjon, s bilincsbe verje kezeimet, hogy sose tudjak megszabadulni tőle. De titokban, a lelkem legmélyén ezt kívánom. Nem akarok tőle megszabadulni. Olyan érzelmeket lobbantott fel bennem Stefan, amikről már rég elfeledkeztem, s azt hittem ez a tűz köztünk el lett oltva. Nem égett ki, csak parázslott, és evvel az egyetlen csóktól törtek fel ismét magas lángjai. Bűntudat. Damon.. kapcsolatunk teljesen bonyolult volt, mindketten harcoltunk a tiltott gyümölccsel. Ezt vártam tőlünk, vagy mást? Egyáltalán nem olyan, mint Stefan, s félek a kapcsolatunktól, hogy mi lesz a jövőben. El tudja magát kötelezni, vagy sosem lesz képes rá? Mégis a tudat mar engem, hogy megcsaltam őt, s egy lépcsőfokkal vezetett közelebb Katherine-hez. A bűntudat felemészti gyönge kis testemet. Volt józan ítélőképességem, el tudtam volna magamtól lökni, és arra hivatkozni, hogy sze.. vagyis gyengéd érzelmeket táplálok Damon iránt. De mégsem tettem, én is ugyanannyira vagyok hibás ebben az egészben, mint ő. Akartam, talán a tudatalattim provokálta. Nem álltam volna le, ha nem hátrált volna. Ami felvet egy újabb kérdést.. Mi lett volna, ha nem szakítottuk volna meg a csókot? Hol kötnénk ki? Meddig haladtunk volna? Remélem, hogy ehhez a kérdésekhez nem kell majd folyamodnom. Nem válaszolok kérdésére, mert nem is tudok mit. Ha bevallom neki, hogy nem szeretem Damon-t, talán még vissza is élne az információval. Mostanában eléggé heves hangulatváltozásai vannak. Helyette, leemelem róla pillantásomat, és a közeli nagy, zöld szemetest figyelem. Különböző gondolatok cikáznak át rajtam. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezek után köztünk, és ami a legborzalmasabb, hogy az lenne a helyes, ha ezt elmondanám Damon-nek, de mégse tehetem meg. Nem törhetem össze a szívét, megint. Ráadásul nem szeretném, ha miattam még jobban romlódna a kapcsolatunk, az öccsével. Sosem kellett volna ebbe az egészbe belebonyolódnom, már az elején ki kellett volna lépnem ebből a bonyolult szerelmi háromszögből. Számomra ez túl sok! Búcsú.. itt van. Eddig már többször megtettük, de úgy érzem, hogy a mostani végleges is lesz. Nem akarom őt elengedni, a szívem darabokra fog hullani, ha elhagy engem. Mégis egy fontos személy volt az életemben még hónapokkal ezelőtt. Ez nem azt feltételezi, hogy most nem az, csak megváltozott az életünk. Mindkettőnk részéről.
- Viszlát Stefan. – inkább csak tátogok. Hang nem nagyon jön ki rajta. Hátat fordít nekem, s elsétál. A kezemet akarom nyújtani, magamhoz vonni, és ellenkezni, de nem tehetem Damon miatt. Itt a vége, megkönnyebbültnek kéne éreznem magamat, hogy most csakis Damon-re tudok majd koncentrálni, és nem kezdek el ismét kételkedni kapcsolatunkban. Így kellene, de az én érzéseim teljesen mást diktálnak. Össze vagyok törve, a földre szeretnék rogyni, s kiengedni magamból mindent, ami az elmúlt hetekben felgyülemlett bennem. Figyelem őt, ahogy halad el, végül is megfordul. Megfordult! Egyáltalán nem erre számítottam, s egyből kérdőn felszalad a szemöldököm. Az egyik részem, a régi, emberi Elena egyből nemlegesen rázná a fejét, s csodálkozna azon, hogy hirtelen mitől lett ekkora mersze. Emellett az új Elena, aki halálosan szomjazik az emberek vérére, hevesen bólogat. Melyikre hallgassak? Az utóbbi fölényesen legyőzi a másikat, és beadom derekamat. - Legyen. – az arcomról minden érzelem elszáll, s nem mutatok ki semmit se. – De, csak mint barátok. Ahogyan mondtad. – hangom figyelmeztető, nem szeretném, ha ismét bepróbálkozna. Gondoljon a bátyára.. nem akarja őt megbántani, ugye? - Útközben álljunk meg egy nassolásra, ha felbukkanna egy kiránduló. Tegnap óta nem ettem. – halvány fintor suhan át az arcomon, és a belső ördög éhesen ordít, s szomjaz a vérre. Járművel jött, vagy..? Mivel én sétáltam, hogy ki tudjam szellőztetni a fejemet, ami nem éppenséggel volt hasznos. És mint a rajzfilmekben egy villogó körtelámpa jelenik meg fölöttem, mikor beugrik egy lehetőség. Egy pajkos mosolyra görbülnek az ajkaim, miközben oldalról pillantok rá. - Remélem edzőcipőben, s jó formában vagy. – amint a hangom leszáll, jelezve a mondatom végét, körbepillantok, s miután meggyőződök róla, hogy nincs senki a közelben az erdőbe rohanok. Gyorsan kapkodom lábaimat egymás után, a szél a hajamat hátracsapja, és a Salvatore Panzió felé sprintelek. Olyan édes.. a szabadság érzete.
Nem lökött le magáról, ahogyan ajkunk találkozott. Nem is értettem, hogy mi oka lehet ilyesmire, talán én vagyok, aki tévúton jár, és ő az, aki őszintén beszél, mint általában mindig. De kivételesen nem akarok ezekre a finom ajkakra támaszkodni, én szabadulni akarok tőlük. Már ha az olyan könnyű lenne. De be kell vetnem minden erőmet, muszáj lesz megtennem. Agyamban csak az kattog, hogy a múltnak lezártnak kell lennie, őt is le kell zárnom, ő már a bátyámé. De akkor miért csókol vissza? Miért teszi ezt? Én zavarom össze őt? Nem, ő zavar össze engem! Talán ez kölcsönös...
- Talán most nem is kell mondanod semmit - suttogtam válaszként, ahogyan elszakadtunk egymástól, és továbbra sem engedtem szabadon ezt a két gyönyörű szemet. Azok a szemek régen rám néztek úgy, mint talán most Damonre néznek. Felém csillogtak, nem felé. De mindez hová tűnt el mára? Mit rontottam el? Vagy... mit rontottunk el? Mert ez közös vétek, ebben határozottan biztos vagyok. Jó ég, hol a ripper? Most legyengültem. Most... ezt nem értem. - Ahogyan mondtam. Búcsúzóul csókoltalak meg. Hogy így emlékezz rám, nem úgy, ahogyan a Grillben beszélgettünk egymással - susogtam tovább, majd elléptem elengedve kezeit, amivel az előbb még a felsőmet markolászta. Jólesett az érintése, minden idegszálamat végigborzongatta ezzel a lépésével, de mégis miért lepődöm meg ezen? Mindig ilyen hatással volt rám, a testemre, a lelkemre. A puszta közös levegő bizsergetően hatott rám. Foglyul ejtett... de nem úgy, ahogyan annak idején Katherine. Elenának ehhez nem kellett igézés, saját maga adta magából azt, amit szerettem benne. De most másra van szükségem. Most kell egy új életforma, egy új Stefan. Ha másért nem is, önmagam szórakoztatásáért. - Te Damont...? - kérdeztem ennyit csupán, de nem vártam választ, mert tudtam, hogy nem jönne más azon kívül, hogy ő nem tudja. Soha nem szerettem még egyszerre kettőt, hát nem tudom, milyen ez a cívódás. Azt tudom, hogy már párszor szerettem olyat, akit a bátyám is szeretett. És mindig ő... mindig ő nyer. Az élet sz*r. Ezt ennyivel el tudjuk intézni. Arcizmaim megfeszültek, mikor legutolsó szava a sötétben elhangzik. A régi Stefan minden bizonnyal könnyáztatta arccal hallgatta volna, mert egy érzékeny papucs. De nem, én feszülten, erősen küzdve ezek ellen, állom a szavakat, még ha nem is tetszenek úgy, mint ahogy az látszik. Ha szeretem, hát szeretem, de ha tényleg szeretem, hát elengedem. Hogy ő boldog legyen. Ha neki ehhez Damon kell, áldásom rájuk. Bárcsak olyan könnyű lenne azt érezni, ahogyan a szavaim elhangoznak... bárcsak úgy lenne... - Hát vége... - hangzott fel ennyi a számból, rezzenéstelen arccal, talán csak a szemeim árulkodtak arról, hogy nem ezt a választ vártam, ha őszinte akarok lenni. De így jobb lesz talán. Én is önmagam lehetek, míg ő is. Mindketten ezt kell tennünk, tovább lépnünk, neki boldogságot találni, míg én... én nem erre fogok törekedni. Táplálékot fogok keresni, ahová csak érek, és nem nőket. Vagyis... DE, nőket is. De csak egy éjszakára, hogy őket is megehessen vacsorára. - Ég veled, Elena! - intéztem még hozzá a szavaimat teljes közömbösséggel, ahogy újra uralni kezdett engem a ragadozó, és az iménti érzékenység tovaszállt. Vége. Elena Gilbert lezárt fejezet. Már ha ilyen könnyű lenne. Mert szinte száz százalékig biztos voltam abban, hogy még összehoz minket a sors. Történetesen akkor, mikor Damon nem tudja majd megoldani a problémákat, a rájuk veselkedő veszélyt, és akkor megint kell a hős Stefan. De kész, bezárt a vásár, olyan papucsot már nem találnak. Elindultam hát, hátat fordítva neki, de már egy vigyorral a képemen. Mit éreztem ebben a mozdulatban? Semmit. Lazaságot, nemtörődömséget. És ez volt a lényeg. Ilyennek kell lennem. Legalábbis egyes próféciák szerint a normális vámpír nem nyomi tasakokból táplálkozik. És tudtam, minden zsigeremben éreztem, hogy nekem nem is menne még egyszer. Vagy talán igen, ha Lexi megint felbukkanna. Dehát... hm, mondhatni, ő most éppen nincs a közelben. Helyes, nem kell nekem egy vinnyogó vámpírszellem. Meghagyom őket Jeremy barátomnak. Már pár méterre jártam Elenától, mikor a nagy vigyorgásom közepette felvillant valami.
Visszafordultam Elena felé, a magam pimasz mosolyával, és némi gondolkodással szólaltam meg újra. Viszont itt már nyoma sem volt az érzelgős Stefannak. Már főleg nem. Itt már csak a ripper volt. - Mondd, Elena... nincs kedved velem tartani a birtokra? Semmi lelkizés, csak pia... és minden, ami belefér a laza barátság hatáskörébe - mondtam szemtelenül. Elég tág témakör. És mi tagadás, ez a férfi még mindig őrülten vágyott a testére. De az érző Stefan a szívét is akarta. Azonban volt egy olyan gyanúm is, hogy túl messzire megyek. És ezt még inkább ízléstelennek fogja tartani. Soha nem ment volna bele ilyenbe, most sem fog. Stefan, hamarabb kellett volna befogni.
Különböző ellentétes érzelmek kerítenek a hatalmukba. Minden megtalálható, nagyon szélsőségesek, és nyomasztják a lelkemet. Egy nagy terhet helyeznek rám, amivel nem tudok megbirkózni. Úgy érzem bármelyik percben összeroppanthatok, és akkor mindennek vége. Stefan.. mégis mit érzek irántad? Jelen pillanatban a harag, a düh, a csalódás, a szerelem, a vágy keveredik egymással. Nem szabadna ilyen érzelmeket kiváltanod belőlem, tekintve, hogy a bátyád és köztem a dolgok eléggé.. felforrósodtak. Nem tehetek róla, nem én vagyok itt a hibás, hanem a szívem, mely érte is dobog. Ez már csak a Petrova-k átka, hogy nem tudunk egyetlen egy embert tiszta szívvel szeretni, hanem újabb, s újabb szerelmi háromszögekbe kell belebonyolódnunk. Kezdve Tatia-val, aki Klaus-t és Elijah-t bolondította meg. Részletesen nem tudok a kapcsolatukról, illetve az időrendi sorrendekből, de Elijah-n láttam, hogy nem szívesen szeret róla beszélgetni. Utána jön a hasonmás: Katherine Pierce. Az ujjai köré csavarta Damon és Stefan Salvatore-t. Damon-t bábuként használta, míg Stefan-t szerette, de nem tudott leállapodni. Önös érdekei miatt nem hagyhatta, hogy bárki is a közelébe férkőzzön, mert akkor a tervei borulnának, és könnyű prédává válna a dühöngő Klaus számára. És íme itt vagyok én.. a következő hasonmás, aki ugyanabba a csapdába esett bele, mint az elődjei. Egy testvérpárba vagyok szerelmes, és fogalmam sincs, hogy kihez fűződnek mélyebb, szenvedélyesebb érzelmek. Stefan.. megmentette az életemet, de ez nem is számít igazából. Ott volt mellettem, mikor a szakadék szélén voltam, boldoggá tett, már nem gondoltam úgy az életre, mint egy ítéletre. Rengetegszer sírtam, amiért elvesztettem szüleimet, egyáltalán nem mosolyogtam, egy szürke felhő kísért engem mindenhova. A bulikban a hangulat lelankadt amikor beléptem, de minden megváltozott, mikor Stefan részese lett az életemnek. Jó irányba megváltoztatott engem, kalandos volt a kapcsolatunk. Tiszta szívünkből szerettük a másikat. Ő volt számomra a minden, és talán még most is.. Most, hogy a közelében vagyok az érzelmeim ismét felerősödtek. Nem tudom, hogy ezt neki vagy annak köszönhetem-e, hogy vámpír vagyok, de mégis ilyen mértékű érzelmeket vált ki belőlem. Nem tudok, és nem is akarok ellenük parancsolni.
Damon.. eleinte visszataszító volt, és undorodtam tőle, meg az egész lényétől. Nem értettem, hogy hogyan tud úgy gyilkolni, hogy közben nem érez egy cseppnyi bűntudatot se. Időközben, főleg miután az a nagy csalódás érte Katherine után kezdtünk jóba lenni. Barátság, mondhatni, vagy inkább szövetségesek.. Igen, ez a legmegfelelőbb szó rá. Többször szúrtuk a másikat a hátba, hamarabb cselekedtünk, mielőtt gondolkodnánk. Mégis ő volt az, akire számíthattam, mikor Stefan nem volt mellettem. Csak azért „menekültem” karjaiba, mert nem volt itt az öccse? Ha sosem ment volna el, akkor egy-két dolog nem történt volna köztünk? Nem tudom, de valószínű.. Igaz, hogy Damon-nal hivatalosan is a kapcsolatunk még csak pár hete tart, de már meg is van az első mosolyszünet. Napok óta nem vagyok hajlandó vele beszélni, és nem tudom. Én komolyan gondolom ezt az egészet, de ha ő nem képes rá, akkor.. „Elég, Elena, elég! Az istenit, ne kínozd már magad!” ~ kapom fel a fejemet mikor nyomatékosítva mordul rám. - Miért ne? Ez már nem mókás, már nem érzed jól magad? – vonom kérdőre. Eddig ő tiport el engem, ő rúgott belém számtalanszor a Grill-ben, és most ő oktat ki engem, hogy ne legyek ilyen? Nem értem őt, egyik percben elhord engem mindenfélének, a másikban szerelmet vall. Mégis mit érezzek? Teljesen össze vagyok kutyulva érzelmileg. Tekintetem a tölgyfán nyugszik meg, és fél füllel figyelek az állatok hangadására. A madarak halkan, szerelmes dalokat csiripelnek, a mókusok gyűjtik az elemózsiát, hogy legyen mit elraktározniuk. A levegő kezd lehűlni, a nap pedig lenyugodni, hamarosan az alkony fogja átvenni a helyét. Látásom nem romlik, hanem alkalmazkodik, hogy ki tudjam venni mi történik innen méterekről. Úgy tudjak látni, olyan élesen, amire egy átlagos ember nem képes. Hirtelen odalép hozzám, érintését a nyakamon érzem. Épp készülök megszólalni mikor selymes ajkait megízlelem a sajátomon. Meglepett, egyáltalán nem számítottam rá. Ami még jobban meglepőbb, hogy visszacsókoltam, holott tudtam volna választani. Simán ellökhetném magamtól, újra felpofozhatnám, de még se teszem. Ugyanannyira akarom ezt a csókot, mint ő. Kezeimet a mellkasára helyezem, masszírozom, megragadom felsőjét, összegyűröm szorításom alatt. A szívem kalimpálását a torkomban érzem, a vér gyorsan lüktet az ereimben. Akarom.. még többet.. Nyelvünk érzéki táncot lejtenek a másikkal, és nem szeretném abbahagyni ezt a pillanatot. Tisztában vagyok vele, hogy helytelen, de.. ez az érzés annyira hiányzott nekem. Véget vet hosszú csókunknak, hátrál, de nem bírom őt elengedni. Végül is én is ugyanazt teszem, kezeim élettelenül hullnak le az oldalamra. Nagyot nyelek, és nem bírom megszakítani a szemkontaktust. Figyelek minden egyes szavára, és hirtelen kétségek merültek fel bennem. Biztos, hogy jól döntöttem? Damon mellett tényleg boldogságra lelnék? Keresem a hangomat, végül is belekezdek rekedten. Gyorsan megköszörülöm a torkomat, és ismét neki látok.. - Én.. nem tudok mit mondani. Először is mi volt ez? Mármint a csók? Van fogalmad, hogy mennyire összezavartál most engem, Stefan? – hangom kérdőn felszalad, és vágyakozó pillantást vetek ajkaira, amiket az imént érezhettem sajátomon. Egy halk sóhaj törik fel akaratlanul is a torkomból. - Fogalmam sincs, hogy mi legyen. – hajtom le a fejemet, és a cipőm orrát nézem. – Én Damon-t.. – halkulok el. Szeretem? Nem. Múltkor se tudtam bevallani, holott ő megtette ezt a lépést. Idővel elvárja, hogy én is kimondjam, de nem vagyok benne biztos. Talán erre vártam? Egy jelre, vagy.. Stefan-ra? A karjaimba akarom zárni őt, addig csókolni, míg ajkaim el nem zsibbadnak, a tudatára akarom adni, hogy mennyire sokat jelent számomra, hogy szeretem, és ez csak egy félrebotlás volt részemről. De nem merem.. Nem lenne helyes, lehet, hogy ez csak pillanatnyi lángolás, amit érte érzek, vagy mégsem. Mi van, ha idővel fogok csak rájönni, hogy mekkora ostobaságot vétettem, és már túl késő lesz visszafordítani az időt? Akarom, de mégse lehet az enyém. Még talán rosszabb passzban vagyok most, mint amikor leszólított a Grill-ben. - Rendben. – adom be a derekamat, és próbálom összeszedni a legbizonyosabb nézésemet. – Akkor itt a vég. – egyezek bele, pedig egyáltalán nem ezt akarom. Még sem ráncigálhatom tovább magammal, muszáj boldognak lennie, és ezt nem fogja mellettem elérni. Nem szenvedhet tovább, el kell engem engednie, az emlékeket, a közösen eltöltött pillanatoktól soha nem szabadulhatunk meg, csak tovább léphetünk.
|| Words: 1000 || Music: I won't lose my mind|| Notes: Kicsit elszaladt velem a ló. ||
That part of my life is done. I don't want to see you.
- Hm, nem állítom, hogy jobban érzem magam, de ki tudja? A nap végéig még bármi megtörténhet - sóhajtottam, és újra töltöttem a whiskyből. Jó máris elkezdeni a piálást? De aztán végiggondoltam, és arra lyukadtam ki, hogy kit érdekel? Elena nem az anyám, hogy ha emiatt netántalán ferdén nézzen rám. Ha mégis, hát... nincs rajtam az "Érdekel a véleményed" felsőm. Még mindig erősen küzdöttem a pofon lecsengése után. Jaj, szegény szívem... vagy agyam, nem tudom, melyik sajdult bele jobban. Ami biztos, hogy a bennem élő ragadozó tépni akart, harapni, és nem törődni azzal, hogy ki az áldozat. De ahogy Elenára néztem, mégsem tudtam hasonlót tenni. Mert akármit is mondok neki, hát soha nem leszek képes őt nem szeretni. Maximum ha legalább fél évszázadik élek nélküle úgy, hogy ne lássam. De tartom magamat a szavaimhoz. Nem vagyok lábtörlő, nem vagyok palotapincsi, és hős védelmező papucs sem. Erről ennyit, röviden és tömören. - Tudod, akkor szokás így felháborodni, ha van valóság a rágalmazó szavakban. És ezek szerint van - indultam meg máris a felszólításra, kifelé a hátsó bejáraton, rá sem nézve Elena arcára, de a kiszolgáló felé még villantottam egy olyan pillantást, hogy velem még egyszer ne szórakozzon, mert megszabadítom egy felesleges testrészétől. Vagy kettőtől. Megforgattam szemeimet, ahogyan kiértem, és egyből meghallottam Elena hangját, ahogyan azt rikácsolja, hogy még nem fejezte be. Kértem én, hogy fejezze be? Nem, nem voltam kíváncsi innentől kezdve arra, hogy mit tud nekem mondani. Kínlódó pofával fordultam vissza felé, valami szokatlan grimasz ábrázattal, és a mellkasomra fontam karjaimat, ahogyan végignéztem rajta. - Hát mondd. Van más választásom? Ha nem most mondod el, akkor meg elmondod legközelebb. Essünk túl rajta, gyerünk. Próbálkozz csak - legyintettem, és illedelmesen kezdtem rá pislogni, mintha minden egyes szava leperegne rólam. Valahol mélyen felfogtam, mit beszél. Ám ha őszinte akarok lenni, még mindig több volt bennem a ripperből, mint a régi Stefanból. - "Ha nem mentél volna el, ha nem mentél volna el, bla-bla-bla" - utánoztam a hangját, egy szemrebbenés nélkül beszélve vele úgy, mintha soha nem éreztem volna iránta semmit. Jobban esett ez így. Talán magam sem tudnám megmagyarázni, miért. Nem azért, mert ő szenvedett, nem. Inkább azért, hogy belássa: döntést hozott, és engem engedett el, hogy bátyámat válassza. És innentől kezdve úgy érzem, hogy én vagyok a becsapott, én vagyok, akinek le kell vezetnie ezt a felgyülemlett feszültséget, amit a szerelem elveszítése miatt okoztam magamnak, és okoztak nekem. Ekkor viszont... hangja mintha változott volna. Hátrált egy lépést, a hajába túrt, és követtem őt tekintetemmel, hogy nézhessem a szemeit. Nem, Stefan. MOST NEM GYENGÜLHETSZ EL! Ezt akarja elérni, érted? Nem dőlhetsz be neki, ő nem méltó erre, nem méltó ahhoz a hatalmas ragadozóhoz, amilyen Te vagy! Felejtsd el. Ezeket kántálta bennem a hang, de ekkor valami még furábbat éreztem. A szívem összeszorult ettől. Felejtsem el... mintha ez olyan könnyen menne. És erre varrjon gombot valaki. NEM ismerem magam. Nem tudom, hogy mit akarok. Azt viszont igen, hogy mit nem. Nem akarok ezúttal én a bátyám árnyékába kerülni. Nem akarok a második Salvatore lenni. - Elég, Elena, elég! Az istenit, ne kínozd már magad! - És engem, de ezt már csak fejben tettem hozzá. Késztetést éreztem valami iránt. Késztetést, hogy... megcsókoljam. Hogy érezzem még egyszer, még utoljára azokat a duzzadó ajkakat a saját számon. És nem tudtam uralkodni magamon: átlépem a köztünk lévő távolságot, hogy nyakára tegyem kezem, és mire bármit is reagálhatott volna, odahúztam őt a számra. Forrón és tüzesen csókoltam meg őt, úgy, ahogyan talán régen soha nem tettem. Ez nem gyenge Stefan volt. Talán csak félig. Ez érzéki volt, tüzelő és szenvedélyes. Amit ez a lány a nagy szájával, a makacs stílusával fel tudott kelteni bennem. - Ennek most véget kell vetnünk, Elena... te a bátyámat választottad. Én a ripperséget. Nem akarom, hogy még egyszer gyengévé tégy. Nem akarom, hogy így hass rám... ez legyen a mi közös múltunk pecsétje, a lezárása - néztem a szemeibe, talán egy pillanatra engedve csak, hogy a régi Stefan uralkodjon. De mélyen bennem valami azt kívánta, bár mondaná azt, hogy ő nem akarja, hogy így legyen vége!
|| Words: 677 ||
Vampsite
welcome to my world
► Total posts :
1823
ADMINISTRATOR ♔
Tárgy: Re: Mystic Grill Hétf. Jan. 07, 2013 12:45 am
Stefan & Elena
Tönkretett. Minden egyes porcikámat porrá zúzta, semmi sem maradt belőlem. Némán bámulok magam elé, és magamba iszom minden egyes szavát. Tönkretett.. elpusztított engem. De ez nem egyirányú, hisz én is ugyanezt műveltem vele. Kölcsönösen tettük tönkre a másikat. Ajkaimat egy szigorúan egyenes vonalba préselem, és az egyik Jack Daniels üveggel szemezgetek. Minden bennem darabokra hullott, és nem tudom mennyi időbe fog telni, mire ismét önmagam leszek. Nem cselekszek, olyan vagyok, mint egy robot. Bámulok, s nem szólalok meg. Néha pislogok, de azt se gyakran, hagyom, hogy minden összefolyjon körülöttem. Egy szajha.. Tényleg ez vagyok én? Komolyan gondolja azt, amit mond? Egy szajhát lát bennem, és senki mást? Talán elfelejtette, hogy mennyi mindent éltünk át együtt, harcoltunk egymásért, küzdöttünk szerelmünkért? Én nem felejtek, nem engedem el az emlékeimet, mert ezek tartanak össze engem. Mutatóujjammal a pohár felett körözök, és az üveget szuggerálom pillantásommal. „Szajha, szajha!” ~ gúnyol engem a tudatalattim. Felé fordítom üveges tekintetemet, és nem törődök, hogy most leolvashatja az összes érzelmet az arcomról. Minden megtalálható ott, keverednek is. Csalódottság, fájdalom, keservesség, reménytelenség. - Feladom, te győztél. Most már jobban érzed magad? – fonom össze a karjaimat a mellkasom alatt, mintha egy védőpajzsot állítanék fel közénk. Óvom magamat, és összetört lelkemet, tartok tőle, hogy ennél is tovább fog haladni, és még jobban gázol majd át rajtam. Nem megy nekem ez a civakodás. Gyáva, béna, félénk vagyok. Nem merek kiállni magamért, de egy kicsit igaza van. Egy szajha vagyok. Nem éppen így fogalmaztam volna, de a tudatomra adta, kimondta az igazságot, ami elől egész idáig menekültem. Könnyezek, sírok, gyorsan folynak le az arcomra, s potyognak le a pultra. Eltekintek, nem bírom tovább állni pillantását. Gyorsan letörlöm, és próbálom összekaparni magamat. Nem szabad gyengének mutatkoznom.
„Egyetlen szerencséd, hogy nő vagy... és hogy szeretlek” ~ szeretlek. Ráncokba szalad a homlokom, és nem nézek rá. Nem láthatja az arcomat, hogy mennyire zavarba ejtett, kavarodást okoz egyetlen egy szóval. Szeret? Nem hiszem.. biztos csak sajnálatból vágta ezt a fejemhez, vagy pont ez a terve, hogy elérzékenyüljek, a karjaiba dőljek, és arcon nevessen. Azt akarja, hogy ne maradjon senkim, szenvedjek egy örökkévalóságig, hát Stefan Salvatore.. a terved nem fog sikerülni! Okosabb vagyok, mint hinnéd, és nem dőlök be az ilyen trükköknek egy hamar. Miután megnyugszok, immár erőteljesen ugrok bele az újabb játszmába. Az elsőt őt nyerte, de a második.. Óóó az lesz igazán a jó móka! - Szeretsz? Ha szeretnél nem vágtad volna a fejemhez, hogy egy szajha vagyok! – szinte már kiabálok, és susmogásra leszek figyelmes. Gyors léptek közelítenek felénk, és felemelem pillantásomat. - Elnézést, de meg kell kérnem Önöket, hogy távozzanak. – utasította a férfi, és mögötte kettő darab kidobó fiú állt. Hoppá, mi történt a Grill-lel? Dühösen csaptam le annyi pénzt a pultra, ami fedezte a kávé árát, borravalót nem adtam, minek? Kirúgott szó szerint, pedig csak egy kis „balhéba” keveredtem. Lemerem fogadni, hogy holnap már az egész város ezen fog csámcsogni. Kicsi ez a hely, és a hírek hamar terjednek. Senki sem hitte volna ezt Elena Gilbert-től, de már nem vagyok önmagam. Meghaltam aznap, amikor szüleimmel balesetet értünk. A múltkori esetnél pedig végképp elvesztettem önmagam. Követtem Stefan-t, aki a hátsó kijáraton át távozott. - Hová rohansz? Még nem fejeztem be. – szólok utána. Teljesen elvesztettem önmagam, már nem érzem az uralmat a testem felett. Az állat beszél belőlem, aki nincs kielégítve, aki éhes, szomjazik az emberi vérre, le kell csillapítani a vágyait, különben.. nem is merek belegondolni, hogy mi történhet. - Mégis hogy gondoltad ezt? Most az egyszer valld be őszintén. Először is szajhának nevezel, majd bevallod, hogy szeretsz, végül is megvádolsz engem? – tárom szét a karjaimat és törni-zúzni van kedvem. - Elegem van a hangulatingadozásaidból, Stefan. – kiabálok, és nem félek itt kiengedni az összes felgyülemlett dühöt. A Grill és az erdő között vagyunk, a levegő hűvös, de meg se érzem magamon. Nincs itt senki rajtunk kívül, és senki se hall meg minket. Nem lenne kedvező, ha erre sétálna egy járókelő.. tekintve a jelenlegi helyzetemre, nem bírnám ki, muszáj táplálkoznom! - Visszatérve a vádaskodásra.. Miattam? – csökkentem a köztünk lévő távolságot egy lépéssel. – Ha nem mentél volna el, és nem fordultál volna így el a negatív irányba, te is jól tudod, hogy akkor veled osztozkodnék az ágyamon, és nem Damon-nel. Te vagy a hibás, Stefan. – szúrom oda neki. Kezeimet ökölbe szorítom, körmeim a húsomba vájnak. - Ha ez megnyugtatja törékeny kis lelkedet – húú, mennyire szarkasztikusra sikeredett ez a mondat! -, akkor bevallom én is hibás vagyok. Részben. – nyomom meg az R betűt. Tekintetem meglágyul, mikor szembe kerülök vele. Ohh Stefan! Gyorsan elfordulok, mielőtt különböző nem ideillő gondolatok cikáznának át rajtam. - Mit művelünk egymással? Ez nem helyénvaló, Stefan. – hátrálok, és a hajamba túrok idegesen. – Tényleg így akarsz élni? Örökre haragban lenni, gyűlölettel pillantani a másikra? – fordítom kicsit oldalra a nyakamat, hogy a szemem sarkából figyeljem őt. Meglepett a hirtelen váltásom, az érzelmek.. túl tengenek bennem. Hol az egyik van előtérben, hol a másik.– Ennél sokkal többre tartottam a kapcsolatunkat.
|| Words: 812 || Music: I won't lose my mind|| Notes: Ismét viszket a tenyerem. ||
Please, shut up! I'm ripper and don't change because of you.
Már egyáltalán nem veszem nehezen a levegőt. Nem, nem fog meghatni engem, nem fog újra bejutni a bőröm alá! Nem, egyszerűen... nem hagyhatom neki. Éppen ez ellen kell tennem, tenni a szerelem ellen, amit iránta érzek. Mert még itt tombol bennem, a szívem legmélyén, és csak vár, hogy kitörjön... de neki ebből semmit nem szabad látnia. Ilyesmit nem engedhetek meg magamnak. Sokat küzdöttem, hogy most határozottan álljak meg itt előtte, és szemem se rebbenjen szavaitól, s könnyeitől. - Milyen jó, hogy te mindig mindent jobban tudsz helyettem - mormogtam az orrom alatt, személyes megjegyzésként, mikor újra előhozakodott azzal, hogy törődöm a bátyámmal. Hát persze, ez nem fog beválni, drágám! Nem hagyom... nem, egyszerűen nem tehetem, hogy behódoljak az érzéseimnek. Egy olyan nőért, aki a bátyámat is szereti? És bármikor hozzáfuthat? Nem fogja megérni soha. Nem is értem, eddig miért akartam őt ennyire. Talán mert nem tudtam arról, mi is köti össze őket. De a hírek, és a pletykák... egyértelművé tesznek mindent. Egy nagy nyelés részéről, és látszik rajta, hogy most aztán talán tényleg túl messzire mentem. - De, arra megtanítottak, hogyan beszéljek egy nővel. De hol látsz itt nőt? Én csak egy szajhát látok, aki hol az egyik Salvatore, hol a másik Salvatore ágyába ugrál - vontam vállat. Te jó ég, most leszajháztam? Stefan, túl messzire mész. De nem, egyáltalán nem! Ilyennek kell lenned, a szentségit is! El kell őt löknöd magadtól, hogy önmagad lehess! És ekkor történt... egy pofon. Megütött engem! Ő! Olyat tett, amit soha előtte. És ez mintha egy pillanatra józanná tett volna. Tényleg ezt akarom én? Elveszíteni ezt a nőt? Akit szívem minden szerelmével szerettem? Hogyan ismerhetném én őt, ha még magamat sem tudom kiismerni? Kezdek sokkos állapotba kerülni. Felébreszt a pultos figyelmeztető hangja, és ezúttal rajtam volt a sor, hogy nagyot nyeljek. Belebámultam Elena gyönyörű mogyoróbarna szemeibe, és összeszorítottam a fogaimat, így szólaltam meg. - Egyetlen szerencséd, hogy nő vagy... és hogy szeretlek, különben most... nagyon nem uralkodnék magamon. - sziszegtem, és a pultba kapaszkodtam, szinte érezvén, hogy az arcom is verejtékessé válik a küzdelemtől. - Én nem keverem Damont sehová. Aggódj csak érte. Védd őt, megérdemli - mondtam gunyorosan, mintha tényleg így lenne. - De ne feledd, hogy MIATTAD lettem ilyenné. Csak miattad! A te lelkeden szárad az én lelkem elkárhoztatása - hajoltam oda, hogy közelről nézzek szemeibe. MI sem változott bennem, a pofon után igaz, hogy megszédültem picikét, de utána sikeresen visszatértem az előbbi kerékvágásba. De mégis kibukott belőlem akkor valami. "Szeretlek. Az a szerencséd, hogy szeretlek." És ő van olyan szemfüles, hogy ezt észreveszi. A fene, Stefan... így lerombolni az eddig felépítetteket... nevess magadon, te marha!
Szerettelek.. Szeretlek.. Elhagytál, eltűntél, felszívódtál. Minden követ megmozdítottam, próbáltam rád lelni, de mindig zsákutcába ütköztem. Szenvedtem, sírtam, imádkoztam érted. Egykoron te jelentetted a napfényt az életemben, te aranyoztad be a napomat. Te derítettél jobb kedvre, megtanultam élni, élvezni az életet melletted. Egy új embert faragtál belőlem, neked köszönhetem, hogy élek. A teljes szívemmel szerettelek, készen voltam a halálra, érted. Hiányoztál, mikor nem voltál mellettem, minden egyes porcikám sajgott, s áhítozott az érintésedért. Szomjaztam mézédes ajkaidra, szorosan magamhoz akartalak ölelni, és sose elengedni. Hova lettek ezek az érzelmek? Mi történt? Mi változott meg ennyire, hogy ennyire ellenségeskedően viselkedünk a másikkal? Újabb, s újabb kérdések merülnek fel bennem, és végül is ha vissza akarok vezetni, hogy mi lehetett a kiinduló probléma, egy név villan be szemeim elé, és lobog ott: Elena Gilbert. Elvesztem őt, ha nem cselekedek gyorsan, s hamar. Egy tervet kell kieszelnem, de nincs annyi időm. Muszáj valamit tennem, ellenkező esetben ő is addig küszködne, amíg nem lelnék ismét magamra. Óó.. drága Stefan, hát mi lett veled? Miért nem fogod már fel, hogy életed során csakis Damon-ra tudtál számítani? Néha okozott néhány pokolbeli élményt, de édestestvérek vagytok, s volt egy pillanat, mikor már azt hittem, hogy ismét jóba tudtok lenni. Barátok, szövetségesek. De porrá zúztam, tönkre tettem a kapcsolatukat. Minden egy lány miatt történt: Miattam. Én vagyok a hibás, és most iszom meg a levét. Miért fáj ennyire minden egyes szava? Mintha egy szép, élesre csiszolt kést húzogatna végig mellkasomon, s állandóan szívem mellé döfne. Fáj, kegyetlenül, és nem szűnik meg ez az érzés. Egyre erősebben érzem, és állandó rettegésbe tart, hisz bármikor a szívembe szúrhat, és akkor vége az egésznek. - De érdekel Stefan, csak nem mered magadnak bevallani. Ne merd tagadni, hogy nem telt el úgy egy nap, hogy ne gondoltál Damon-re, hogy ő hogyan boldogul. Tudom, hogy ez csak egy álca, nem tudsz engem becsapni. – rázom meg a fejemet, és keservesen pillantok tekintetébe. Nem látok le egészen a lelkéig, többé már nem. Helyette a sötétséget látom, amely lassan átölel, és kiráz tőle a hideg. Van még egyáltalán remény, vagy vége az egésznek? Küzdeni fogok a végsőkig, de ha elesek, akkor sosem fogom magamnak megbocsátani, hogy Stefan miattam lett ilyen. - Teljesen rosszul gondolod. Nem voltál számomra unalmas. Olyan nehéz felfogni, egyszerűen.. – harapom el a mondandómat, mert csak még jobban bonyolítanék a helyzeten, ha szavakba foglalnám, hogy miért vagyok Damon-nel, hogy mivel varázsolt el, satöbbi. Ujjaim idegesen szántanak a hajamba, és erősen megragadok egy csomót. Segítsen.. valaki..
Most eszmélek fel rá, hogy mennyire szomjas is vagyok. A vérszomj a karmaival szorongat, és egyre feszélyeztetve érzem magam a Grill-ben. A látásom is kezd megbolondulni. A légtér kezd összepréselődni, a falak, mintha mozognának, s egyre szűkösebb lenne idebent. Érzem mindenkinek a szívdobogását, az erükben lüktető vérüknek mámorító illatát.. Nagyot nyelek, és visszazökkenek a jelenbe. - Téged meg nem tanítottak meg az illemre? Hogy nem tisztességes így beszélni egy nővel? – próbálok visszavágni, de nem nagyon sikerül. Ezen is látszik, hogy én soha nem tudnám őt bántani, lelkileg nem, nem úgy, ahogyan ő bánt engem. „Nincs szükségem egy gyengítő tényezőre” ~ visszhangzik fejemben a mondata. Nem.. csak a dühöngő állat beszél belőle, ezt nem.. nem gondolhatja komolyan. Az első könnycseppek elhagyják szememet, kettészántva arcomat. Gyorsan, szinte észrevehetetlenül letörlöm őket tenyeremmel, és a plafonra meredek egy árva pillanatra. Betelt a pohár. Nem bírom. A düh.. kezd teljesen felemészteni, és nem tudok felette uralkodni. Próbálom visszafogni magamat, de valami bennem azt súgja, hogy igen is tegyem meg! - Ne keverd bele Damon-t! – egy jókora pofont lekeverek neki, és ég a tenyerem az ütéstől. Sőt.. fáj, de legalább megkönnyebbülök legbelül. Lepillantok vörös kezemre, sajgott, és akaratlanul is egy győzedelmes vigyorra húzódnak az ajkaim. - Kérem, ha nem tudják moderálni magukat, sajnos meg kell kérnem önöktől, hogy távozzanak. – meredt rám a pultos, és csak most veszem észre, hogy mindenki minket figyel. A srác arrébb áll, és pár percen belül mindenki neki lát a félbeszakított dolgaiknak. - Ne hidd, hogy ezzel megúsztad Stefan. – fenyegetem, s még mindig kacagok legbelül. – Nem félek megtenni újra, és magasról teszek, ha kitiltanak innen. – vonom meg a vállamat. – Legalább észhez tértél, vagy még mindig a bunkó Stefan ül a nyeregben? – térdeim közé szorítom fájó tenyeremet, mely lassan kezd elmúlni. Nem hittem volna, hogy ekkorát csattan, bár még mindig tapasztalom az erőmet.
|| Words: 709 || Music: I won't lose my mind|| Notes: Sajog a viszkető tenyerem. ||
|| Sorry egy-két megjegyzésért, ezért asszem, egy +16 ide elkél. ||
Sejtettem, hogy ez fog következni. De kérem szépen, hagyjuk már azt, hogy én törődöm a testvéremmel! Törődtem, múlt időben! Míg rá nem cuppant az én barátnőmre, akiért mindent feladtam volna! És minden követ megmozgattam magamban, hogy ne hatoljanak szavai a szívemig, mert ha most elkezdem belátni, hogy igaza van, mindez hiábavalóvá válik. Nem azért küzdöttem, hogy csak úgy elgyengítsen engem pár szavával, és a szemeivel. Nem, ez már erős túlzás lenne. Elena a múlt. Annak kell lennie, legalábbis azzá kell válnia rövidesen. Muszáj, hogy kitaláljak ebből a sötét alagútból, amibe juttatott engem az érzelmekkel. - Mennyi mindenen mentünk keresztül... - sóhajtottam fel, elmerengve magam előtt, de mielőtt azt gondolhatta volna, hogy sikerrel járt nálam, gyorsan megrángattam a vállamat. - Tudod, már sejtésem sincs, milyen nyelven mondjam neked: NEM-ÉRDEKEL! - hangsúlyoztam ki jól hallhatóan, mélyen nézve tekintetébe, hogy láthassa, komolyan beszélek. És ha összetörök benne valami? Az emberi Stefant talán érdekelné, engem biztosan nem fog. Miért kellene? A bátyám volt a támasza, hát ő maga mondta! Majd lesz megint. Sírhat a vállán, mint egy ártatlan virágszál, akinek ellopták a másik játékát. Hát ez van. Előbb-utóbb valamelyikünk beadta volna a kulcsot, és megtettem én, anélkül, hogy ő mondta volna. Büszke vagyok magamra. Egyelőre nem reagáltam a kérdésére, miszerint emberi vért iszok-e. Ehhez végképp nincsen köze. Majd megtudja, ha úgy gondolom, hogy ideje megtudnia. Bár látható rajtam a ripperség nyoma, nem? Nem tudok színészkedni, ez a probléma velem. Ezt sem fogom tudni megjátszani. De nem is játszom, minden szavam őszinte. A szívem köré jégburkot "növesztettem", és ezen Elena nem hatolhat át. Ahogyan a bátyám sem. Nem fogok nekik lehetőséged adni rá. - Mit vártam tőled? Elena, szerinted mit? "Bocsesz, Stefan, de nekem te túl uncsi vagy. Inkább a bátyád kell, és tényleg ne haragudj." Egy ilyet. Mondjuk lehet, hogy finomabb vágásban - legyintettem nemtörődöm módon, de továbbra is vigyorogtam, még ha nem is olyan szélesen, mint az imént. Hm, a jókedvem még mindig éber. - Hm, ha nem tűnt volna fel, te készülsz jelenetet rendezni, drágám - néztem körül, mikor engem kért, hogy moderáljam magam. Mit csináltam? Semmit. Beszélgettem. - Bátyus még nem jött rá, mivel kellene betömnie a nagy szádat? - sóhajtottam fel, meredve újra magam elé, miközben iszogattam tovább. Még mindig megőriztem a hidegvéremet, szinte magamtól voltam lenyűzögve, hogy ennyire el tudom viselni az általam szeretett nő vergődését és kínlódását mellettem. Egy vészharang megszólalt az agyamban, hogy: Stefan, ne már, hát te szereted ezt a lányt! De rögtön meg is ráztam a fejem, hogy nem. Már nem. És ha mégis, nem adom meg neki az örömet, hogy megint olyan papucsnak lásson, mind eddig. Az tetszett, ahogyan ő is elemelt egy poharat, és vigyorogva mértem végig az egészet. Végre! Még a végén lenyűgöz engem! - Most már a listám érdekel? A válaszom igen. Chicago-ban voltam, ha érdekel. És az a listám bővült pár új névvel. Talán néha még visszatérek oda, hogy gyarapítsam. De egyelőre úgy ítéltem, itt van rám szükség. Azon törtem az imént a buksimat, hogy felkeresem Klaust. Azt hiszem, jóbarátok lehetnénk - mondtam elgondolkodva, és megfordultam, hogy a hátamat döntsem a pultnak, de továbbra is lecsordogáltak a kortyok a torkomon. - A papucs Stefan elpusztult, Elena. Ezennel vége. Embervérre teremtettek minket. Talán problémát okoz neked ez? Én nem ütöm bele az orromat a nyamvadt életetekbe, cserébe ti se üssétek bele az enyémbe. Bár most nem az jön, hogy akkor talán még barátok is lehetünk. Nem. Nekem nincs szükségem, rád. - fordítottam rá a tekintetem. - Nincs szükségem egy gyengítő tényezőre - mondtam neki őszintén, de lelkem mélyén az emberi Stefan ütni és verni kezdte a saját képemet. Hogy mondhatok ilyet neki? Hiszen szeretem, valahol elrejtve, mélyen magamban. És mindig tudni akarom, hogy mi van vele. De a ripper most nagyobb bennem. - Bár ha esetlegesen a bátyám potencia zavarokkal kezd küzdeni, talán kisegítem - mondtam neki már felettébb gonoszkodva, és gúnyolódva. - Vagy ez neked már nem tetszik?
Aggaszt a tudat, hogy valami komoly történt vele. Egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet. A szívem dobogását a torkomban érzem, és lehunyom a szememet. Még mindig ilyen hatással bír felettem? Mégis mit vártam? Ő volt az első szerelmem, rengeteg szép emlék fűz hozzá, és szerintem nem tudna olyat tenni, amivel örökre megharagudnék rá. Mindig is egy biztos helyet fog foglalni a szívemben. Sosem fogja onnan magát kitépni. Ő Stefan Salvatore, életem legnagyobb szerelme. Én pedig mégis a bátyával vagyok együtt, Damon-nel. Ha pár hónappal ezelőtt ezt mondták volna nekem, jólesően felkacagtam volna. Sosem hittem, hogy mi ketten Damon-nel tudunk egy párt alkotni. Nem tudom, hogy mégis mi van köztünk, hisz a múltkori veszekedésünk nagyon mély nyomot hagyott bennem. Katherine nevét ejtette ki.. Amikor velem van ő rá gondol? Annyi sok kérdés merül fel avval a nappal kapcsolatban. Ha a veszekedés sosem történt volna meg, akkor még mindig életben lennék. Nem hajtottam volna el a bálról, és nem vezettem volna le a hídról. Talán nem lennék itt, és nem ejteném meg ezt a kínos beszédet Stefan-nal. - Te is tudod, hogy ez nem igaz. A lelked legmélyén igen is törődsz Damon-nel. Ő a bátyád, gondolj csak bele, hogy mennyi mindenen mentetek keresztül. – próbálok hatni rá. Fogalmam sincs, hogy ki ül mellettem, de egyben biztos vagyok: Ő nem Stefan. Ő csak valaki, aki Stefan alakjába férkőzött. Ismerem – vagy inkább ismertem? – Stefan-t. Ő sosem vágna ilyeneket a fejemhez, ő ennél sokkal több. A düh kezdi elárasztani a testemet. Visszafordulok, hogy szembe legyek az italkészlettel. Megfogom a kávémat, és belekortyolok. Kihűlt. Nagyszerű, így még jobban érzem a keserű ízét, ez is megteszi. - Stefan. Kerestünk téged. Mindig akadtak nyomok, de sosem leltünk rád. Ne hidd azt, hogy nem próbálkoztunk. – csóválom meg a fejemet, s lesütöm a szememet. Ouch, ez fájt. Kifújom a levegőt, és figyelem, ahogy tölt magának egy poharat a lopott whisky-ből. - Ennél világosabban már nem tudom kifejezni magamat. – morgom alig hallhatóan. – Erről beszélek. – mutatok rá. – Megváltoztál, és nem jó irányban. Ismét rászoktál az emberi vérre? Akkor voltál ilyen.. – halkulok el, és próbálom keresni rá a megfelelőbb szót. -, fékezhetetlen.[/color][/i] – ejtem ki gyorsan a szót, és kiiszom a hideg kávém tartalmát. Kérdőn pillantok rá. Szóval ez a problémája? Hogy Damon és én? Mintha visszaröppentünk volna az óvodába úgy viselkedünk most jelenleg. Megforgatom a szemeimet, és pár másodpercig nem válaszolok. Igazából nem rá tartozik, hogy mi mit csinálunk. Kilépett az életünkből, s nem tartozok neki magyarázattal, nem fogok életem minden egyes tettéről beszámolni neki. - Ezt meg hogy értsem? – pillantok rá hunyorogva. – Nézd, Stefan. – felkönyökölök a pultra, és kényelembe helyeztem magam. Úgy érzem ez hosszú lesz, és közel sincs vége ennek az estének. - Tudom, hogy váratlanul ért téged, de mégis mit vártál el tőlem? – hangom felszalad, mire pár tekintet felénk vándorol. Zavaromban elpirulok, és halkabban folytatom tovább beszédemet. – Eltűntél, szó nélkül. Még csak egy levelet se hagytál hátra. Nem tudtalak elérni, aggódtam irántad. Fogalmam sem volt, hogy mikor jössz vissza, egyszerűen itt hagytál engem. Damon volt az, aki törődött velem. – fojtom vissza a torkomban növekvő gombócot, és a könnyeimmel küszködök. Nem akarok gyengének tűnni előtte, főleg amikor ilyen.. más.
Oww.. Egy újabb rúgás. Meddig akar még a földbe tiporni engem, hát már nem ásott el engem elég mélyre? Nem kapok levegőt, szorít engem, fojtogat ez az érzés. Elfojtom a dühömet, és elszámolok magamban tíz másodpercig. Nem szeretnék itt a Grill közepén egy lármát csapni, félek, hogy nem tudnám visszatartani magamat. - Először is ez nem a te dolgod, másodszor fogd vissza magad nem vagyunk egyedül! – szorítom össze fogaimat, miközben beszélek hozzá. Annyira utálatos, és mindjárt felrobbanok tőle. Klaus térítette ismét a rossz útra, vagy most magától sodródott ide? Istenem.. Lexi.. Hol vagy, amikor a legnagyobb szükség lenne rád? - Nem, Stefan, egy cseppet sem tetszik. Őszintén szólva ez nem is te vagy. Remélem, hogy egy kis idő után megjön a józan eszed. – veszem el az üveget, én is „eltulajdonítok” egy poharat, megtöltöm, és egyből lehajtom az egészet. Kellemesen marja a torkomat, és az íze teljesen más lett. Már nem fog el a hányinger, hanem jól esik. Sőt.. ez kellett is. Stefan kiakaszt, az idegeimen táncol nyugodtan, ráadásul élvezi a helyzetet. - És meg vagy elégedve magaddal? Mond.. Stefan.. – hangom ismét cseng a gúnytól. –, még mindig írogatod a kioltott személyek neveit fel a faladra? – pupilláim összeszűkülnek, és szinte érzem, hogy szikrákat szórnak, célozva sötétzöld íriszeit.
Mosolyogva köszöntött. Hát, ha mélyen magamba néztem, mindenféle reakcióra számítottam, de erre személy szerint nem. Minek mosolyog rám? Még maradt nekem is egy bónusz, amit a bátyám nem irigyelt el tőlem? Nem túlságosan ragaszkodtam volna hozzá. Adja neki az összeset, tőlem harminckét foggal is vigyoroghatnak egymásra, hidegen hagy. Bár a kávé eléggé jól mutatott a bögréjében, igaz, nem éppen kávét iszogatni jöttem. Hm, talán mások nem akadtak volna fel egy egyszerű kis mosolyon. - Úgy nézek ki, mint akit érdekel a bátyám, és hogy keres? Ugyan, kérlek... mondhatni, magasról teszek Damon Salvatore-ra - mondtam egy apró sóhajjal, míg ledobtam magam mellé, és egyet csaptam a pultra, hogy rám figyeljen a kiszolgáló fiú. - Ha annyira keresett volna, meg is találhatott volna - tettem még hozzá az iménti gondolatmenetemhez, míg csak rántottam egyet a vállamon. Damon Salvatore végül megkapta, amit akart. Az öccse barátnőjét. Nem volt elég neki Katherine, nem. Neki Elena is kellett. Persze ő az önzetlen fiú, aki mindent félretesz, hogy védje Elena életét. Persze, persze. Én meg a húsvéti nyúl vagyok, akit valami vírus támadott meg, és vérengző nyuszikává változott. - És ez rád is vonatkozik. De bizonyára más dolgotok volt, fontosabb dolgotok. - sóhajtottam, mintha csak a sakkozásra akarnék kilyukadni, de hát... hm, ezt még át kell gondolnom. Vajon bele akarok én menni abba, hogy mit művelhetnek MÉG malmozáson kívül? Neeeeem, inkább térjünk vissza a tárgyra. - Hm... - nyúltam előre, hogy mit nem törődve a fontos etikettel, elvegyek a pult rejtekéből egy üveg whiskyt, és egy poharat. Lopás? És most mit csinálnak ? Halálra ítélnek? - Tudod, jobb dolgom is van, minthogy veled, meg a nyomorúságoddal foglalkozzam - pattintottam le az üveg tetejét, és teleöntöttem poharamat. - Történetesen ha tudtam volna, hogy itt vagy, be sem jövök - fűztem még mellé, mert nem voltam éppen jó hangulatban a jelenlététől. De ne térjünk vissza Damonre, és a legújabb szexrabszolgájára. - Mi történt velem? Ezt hogy értsem, Elena? - néztem rá meghökkenve, de értettem én, hogy miről beszél. - Én önmagam vagyok. Jobban, mint eddig valaha. Sajnálom, ha ezzel megzavarom a kis lelki békédet, de mostantól a hős szerelmesed megszűnt létezni. Vajon megérte egy olyan vámpírért, mint Damon? - fintorodtam el és lehúztam a fél poharam tartalmát egyszerre. Legalább addig sem vagyok éhes, míg ez fűti a testem. És amire ki akartam lyukadni... Damon bármikor lecseréli őt, vagy nem? Nem úgy ismerem, mint aki képes lecövekelni egy mellett, még ha az az egy pont Elena is. Nem, össze fogja törni Elenát. - Ahogy látom, éppen nincs a szoknyád alá bújva a drága bátyus. Hát mi történt? - kérdeztem negédes mosollyal, továbbra sem mutatva ki belőlem több emberséget. Minek? Van értelme? Ezért a nőért? Hagyjuk már! Még csak a képembe se vágja, hogy bocs már, de nekem a bátyád kell. És én ezért a nőért adtam volna oda bármit... ki ne nevessem saját magam! - Tudod, kezdem újra értékelni az életet - folytattam aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnék éppen. - Amibe nem fér bele a csicska-szerep - tettem hozzá rögvest. - Vagy ez a Stefan nem tetszik? - néztem aztán szemeibe, gúnyosan villantva ki majdnem minden fogamat a széles vigyorgásommal.
Valaki segítsen nekem.. Mentsen ki valaki, beleestem egy átkozott játékba, melyből nem tudok kiszabadulni. Könyörgök, fohászkodok, bármit megteszek, csak ne kelljen így éreznem. Nem bírom tovább, pedig még csak három napja változtam át. Annyi sok minden történt azóta, és a napok kezdenek összefolyni. Már nem érdekel az idő, nem kell rohannom sehová se, hisz örökélettel vagyok megáldva, vagy éppenséggel megátkozva? Igen, a helyes válasz az utóbbi lenne. Én nem akartam ilyenné válni, pont ettől rettegtem az életem során. Készen álltam a halálra, elbúcsúztam mindenkitől, vártam.. vártam a halált, hogy ismét egyesüljek családommal, és boldogan kövessem végig Jeremy életét. Vajon boldogságra leltem volna, vagy örök kárhozat lett volna a sorsom? Nos, erre sem tudom a választ, mivel itt vagyok. Élek, vagyis nem.. Mivel egy vér után áhítozó vámpír lett belőlem. Idegesen ülök a Mystic Grill székén. Fogaimat csikorgatom, és mélyen fújom ki a levegőt, majd vissza be. Ne.. ezt nem kellett volna. Tekintetem akaratlanul is a felszolgálóra kandikál, és halványkék színű, kiduzzadó ereit fürkészem pillantásommal. Milyen gyönyörű, milyen káprázatos, puha bőre lehet.. Alig kéne hozzá érnem a fogaimmal, bizonyára nem fájna, csak egy kis karcolás, szívnám mennyei vérét, magamhoz ölelném, s mohón innám.. A bennem lakozó, vérre szomjas állat elkezd előbújni. A szemem alatti erek behálózzák az arcomat, a metszőfogaim átszakítják az ínyemet, a kétszeresükre nőnek, az íriszeim valószínűleg már vörösben lángolnak. Gyorsan lehajtom a fejemet, hogy dús, egyenes barna hajam eltakarja az arcomat az illetőtől, sőt mindenki mástól, aki ebben a Grill-ben van. Még csak egy vadász hiányozna, aki állandóan a nyomomba lenne, követné minden egyes mozdulatomat, s a tökéletes pillanatra vágyik, hogy levadásszon engem. Talán könnyebb is lenne. Egyszerűen levenni a napfényvédő gyűrűmet, melyet Bonnie készített, s elhajítani jó messze. Érezni a napfényét, ahogyan a bőrömet égeti, míg végül lángra nem kapok, s porrá nem leszek. Szemtanúja voltam eme kegyetlen halálnak, a saját szülőanyukám, Isobel a szemem láttára égett meg az égőnapfény alatt. Borzalmas fájdalmakat élhetett át, az arcáról sütött a riadtság, a szenvedés jelei. Könnyű lenne egyszerűen így véget vetni az életemnek, de nem tehetem meg. Nem vagyok önző, hisz akkor Jeremy egyedül maradna. Még mindig egy gyerek, bármennyire is próbálja tagadni, de az. Én vagyok érte felelős, az én feladatom az, hogy vigyázzak rá, és egy normális életet biztosítsak számára. Ő nem lehet olyan, mint én. Az ki van zárva. Ő sokkal jobbat érdemel. A forró bögrét markolom, és érzem, hogy hűvös ujjaim felmelegednek. Még anno Stefan mondta nekem, hogy a hőmérsékletük jóval kevesebb az átlag emberénél. Ki lehet egyensúlyozni az alkohol, és a kávé segítségével. Nem nagyon rajongok a whisky-ért, bár ebben a három napban még nem ittam, inkább maradok a szokásos kávénál.
A barna löttybe meredek, tekintetem találkozik a sajátoméval. Saját tükörképemet bámulom, s eme „békésnek hitt” pillanatot félbeszakítja egy ismerős hang. A nevemet ejti ki, a borzongás érzése szalad végig egészen a fejem búbjától a nagylábujjamig, mikor feleszmélek, hogy ki a hang tulajdonosa. Stefan. Felé fordítom a nyakamat, és jól gondoltam. Ő az. Mit keres itt? Egyáltalán mikor tért vissza? Nem láttam őt.. egészen a bál óta. Rég volt, hónapokkal ezelőtt. Azt a napot sosem fogom kiverni a fejemből. Aznap haltam meg majdnem, s Stefan volt az aki megmentett. Ő volt az, aki vigyázott rám, s itatott meg a vérével, hogy ne gyengélkedjek. Neki köszönhetem, hogy élek. Hányszor is mentett meg eddig? Számtalanszor, kezdve a tavalyi májusi Wickery hidas balesettel. - Helló Stefan. – egy apró mosolyt megengedek magamnak. Mit is mondhatnék? Jó látni őt, örülök, hogy végre visszatért a városba. Damon-nal még esélyünk sem akadt, hogy bevalljuk neki, hogy mi is folyik köztünk. Vajon már rájött magától, vagy valakinek eleredt a nyelve..? Arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Érthetetlen számomra, a jó kedvem elszáll, amint kinyitja ismét formás ajkait. Kérdőn felszalad a szemöldököm. Ezek szerint tisztában van, hogy a bátya meg én.. mi nos.. hagyjuk. - Damon-nek akadt pár dolga mára. De, ha keresed nem ártana felhívnod. Halálra izgulta már magát, hogy hol vagy. Nem válaszoltál, Stefan. – egyenesen szemeibe meredek. – Egyikünknek se. – hangom leszáll egy fél hanggal. Nem tudok rá haragudni, de mégis olyan fura, hogy így szemmel láthatóan megváltozott. Épp készülök felemelni a bögrét az ajkaimhoz, mikor megfagyok. Mi. Is. Volt. Ez? Kitágult pupillákkal bámulok magam elé, szavai most értek el a tudatomig. Evvel most mit akar mondani? Mit műveltem, amivel ezt a modort érdemlem ki? Testemmel felé fordulok, egyik kezemmel a bárpultra könyökölök, míg a másik az ölemben hever. - Nem, Stefan. De köszönöm szépen ezt a bókot. – mondatom tele volt gunyorossággal. Ketten is játszhatják ezt a játékot. – Egyébként mit keresel itt? Azért vagy itt, hogy még nyomorultabbá tedd az életemet? – kérdőn pillantok rá, s egy kicsit közelebb hajolok hozzá. – Mert, ha ez a terved, akkor figyelmeztetnem kell téged.. Nem fog beválni. – súgom feléje, és ismét hátradőlök, kihúzva hátamat. A harag kezd elszállni tekintetemből, és egy cseppnyit meglágyulok. - Mi történt veled Stefan? – hagyja el egy panaszos sóhaj a torkomat, és oldalra biccentett fejjel figyelem őt továbbra is.
Tárgy: Re: Mystic Grill Vas. Jan. 06, 2013 10:23 am
Elena & Stefan
Mystic Falls. Egy időre le kellett lépnem. A tény, hogy Elena és a bátyám... összezavarta a fejem. Mondhatjuk inkább úgy, hogy egyáltalán nem fűllött a fogam azt nézni, hogyan találnak egyre inkább egymásra. És persze minden happy end, és boldog vég, és egyebek. De valamiről nem feledkezhetünk meg. Ez itt Mystic Falls, semmi nem tart örökké. Az emberi életek pedig egyáltalán nincsenek itt biztonságban. Ki álmodik itt boldog életről? Én már letettem róla, ez egyértelmű. Fittyet hányok Lexi tanításaira. Én egy ragadozó vagyok. És nem fordíthatok csak úgy hátat annak, ami lennem kell. S nem is teszem az utóbbi időben. Amerre csak járok, hullanak és szóródnak az emberi testrészek. Mindig kifogtam azokat, akiknek vére édesebb és zamatosabb minden átkozott vértasaknál és ez felettébb felemelő érzés. Érzés?! Mondhat ilyet egy magamfajta? Az érzelmek egyáltalán nem nekünk valóak, erre rá kellett jönnöm. A szerelem, amit Elena iránt éreztem, háttérbe szorult. Már nem érdekel, védje őt a bátyám, ha annyira dúl a szerelem részéről. Elena mit érezhet? Már ez sem érdekel. Én nem leszek hős megmentő, akit úgy rángat, ahogyan akar. Nem, ennek már vége. A magam ura vagyok, és ezt nem befolyásolja holmi emberlány, aki azt sem tudja eldönteni, kit és mit szeret. Beléptem az ajtón. Körbefordultam, és egy széles vigyor jelent meg ajkaimon. Ma este jól fogok lakni. Igaz, emlékeket ébresztett bennem a biliárdasztal, a bárpult, vagy bármi, amire csak ránéztem. De nem voltak rám túl mély hatással. Nem zökkent ki semmi, és senki. Talán beszélnem kellene Klausszal. Most már még igéznie sem kellene, hogy - ahogyan a múltban történt - "jóbarátok" legyünk. Ez a szó igencsak túlzás ide, ha jobban belegondolok. Ekkor azonban... ismerős illat csapja meg az orromat. De mégsem olyan, mint korábban. Valami változás. Az édes virágillat Elenáról árulkodik. De csábító emberi vére... mintha megszűnt volna. Hátrafordultam, és csakugyan megláttam Őt, de egész lénye mást sugárzott felém, mint valaha bármikor máskor. - Elena - mondtam csak ennyit, ahogyan végigmértem őt, de az emberi érzelmek továbbra sem mutatkoztak meg arcomon. Megmondtam: nem érdekel. - Csak így? Damon nélkül? - kérdeztem cseppnyi gúnnyal. Kíváncsi voltam, mi minden történt, míg egy rövid időre kivontam magam a forgalomból. De lehet, hogy érdeklődnöm kellett volna Elena állapota felől is. Mintha csak árnyéka lenne önmagának. - Mondta már neked valaki ma, hogy pocsékul nézel ki? - sóhajtottam, továbbra sem mutatva meg azt a Stefant, akit ismert. Viszont ekkor... valami nagyon furcsa gondolat kezdett kibontakozni a fejemben, ahogyan újra és újra végigmértem arca minden egyes szegletét... egy sejtés, valahol mélyen, a szívemben... és ez... megrémisztett. AZ nem lehet...!
Nagyon tetszett Nicole viselkedése. Nem veti egyből magát rám, ez már egy plusz pont. Pedig mennyiszer adódott már meg az alkalom, de egyszerűen nehéz őt becserkészni. De sebaj a nap végére remélhetőleg magaménak tudhatom, vagy nem. Az biztos, hogy nem ez lesz az utolsó randink. Valami különleges megfogott benne, amit mindig is kerestem. Nem fogom őt ilyen hamar elengedni, és ha ehhez az kell, hogy visszafogjam magam, akkor sajnos muszáj áldozatokat hozni. Ha már a legelején megbántom, akkor lőttek az egésznek. Viszont, ha lassú, na jó közepes tempóban haladok vele, akár valami kisülhet a dologból. Csak Caroline ne akadjon ki. Annyira. - Óó igen. Amit még álmodba se kívánsz. – néztem vele farkasszemet. Mikor felállt a helyéről, visszapörgettem az agyamban a mondataimat. Megint mondtam valami rosszat, vagy most mi van? Mikor a combomra helyezte a két tenyerét a szívemet éreztem a torkomban, annyira erősen dobogott. Nagyot nyeltem, és homlokom gyöngyözött. Nem szoktam zavarba jönni, tudom magamat türtőztetni, de amikor egy lány ilyen közel van egy erogén zónámhoz, ott gáz van.. Meleg leheletét megéreztem a fülemnél, és halkan elnevettem magam. Nekem kell ez a lány. - Biztos vagy te ebben? Nem tudod, hogy mire vállalkozol. – súgtam vissza. Felfedjem magam előtte, vagy sem? Mit árthat nekem? Nem érzek rajta verbénát, ha nem bírna a tudattal megbirkózni, akkor megigézem őt. Visszaült a helyére, én pedig kiittam ismét a poharamban lévő italt. Elmegyünk. Tudom is hova. Pont egyszerre nyúltunk a nachos-ért, és „véletlenül” megérintettem selymes bőrét. - Te akartad Nicole. Innen már nincs visszaút. – ettem meg a nachos-t, majd elővettem a pénztárcámat, s ledobtam a zöld bankjegyeket a pultra. – Ha annyira akarod tudni, akkor kövess. Ígérem nem a szobámba viszlek. – kacagtam, és felálltam a helyemről. Felkaptam magamra a bőrdzsekimet és hozzá tettem egy szót az előző mondatomhoz. - Még. – motyogtam magam elé alig hallhatóan. – Akkor készen állsz? Felejthetetlen este lesz, azt garantálom. – vigyorogtam rá, és elindultam kifelé. A kocsimhoz érve, kinyitottam az anyósülést Nicole számára. Miután befáradt bezártam, és helyet foglaltam mellette. A kocsi életre kelt, és elindultam haza. Csak nem be fogunk menni, hanem megkerüljük, és be az erdőbe.
Amikor visszarántottam a földre azzal, hogy engem valószínűleg nem fog olyan könnyen megszerezni, mint az eddigi nőit, közelebb hajolt és mosolygott. Mintha ezzel zavarba tudna hozni. Talán nem kellene így éreznem, de imádom, mikor ezt csinálja. Visszamosolyogtam és válaszoltam neki. - Azt majd meglátjuk. – a hangom valahol a kacérság és a játékosság közt volt. Láttam rajta, tetszik neki. Nagy kő esett le a szívemről, mikor „felmutatta a fehérzászlót” és a tudtomra adta, őt nem zavarja ez az egész boszorkányosdi, sőt gyakorlatilag még bocsánatot is kért. Nem hittem, hogy Tylernek ilyen oldala is van. Mindig is annak a tipikus beképzelt, gazdag srácnak tűnt, aki csak önmagával foglalkozik. De nem hinném, hogy ilyen lenne, egy olyan ember nem értené meg azt, amin minden átkozott nap keresztül kell mennem. Reggelente, mikor felkelek és tükörbe nézek, azzal a tudattal kell megbirkóznom, hogy a bátyámból minden emberi szikrát kioltottam, egy kíméletlen szörnyet hoztam létre, a családom pedig valahol a világ túlsó felén boldogan él… nélkülem. És én egyedül vagyok. Teljesen egyedül. De amikor Tylerrel voltam, ezek a dolgok valahogy megszűntek létezni. A bűntudatom elhalványult és hosszú idő után először úgy éreztem, én sem vagyok másnál se több, se kevesebb. Ez a tudat valahol legbelül boldoggá tett. Mikor közel hajolt és a fülembe súgott, minden porcikám beleborzongott. - A legrosszabb rémálmod? – ismételtem el a mondatát. – Szóval így játszunk. – gondoltam és mosoly jelent meg az arcomon. Rettenetesen fogékony vagyok a hülyeségre, főleg ha ilyen nyíltan „belém kötnek”. Felálltam a bárszékről és odaléptem hozzá. Kezeimmel a két lábára támaszkodtam. Olyan közel hajoltam, hogy az ajkaim már-már a nyakát érintették, vettem egy nagyobbacska levegőt, majd fentebb vittem a fejem és a fülébe súgtam. - Nagylány vagyok. Rég nem félek a rémálmoktól. Ezután visszaültem a helyemre. A csípős szószba mártogattam a nachosom, miközben őt figyeltem. - Semmi gond Ty. Nem hoztál rám semmiféle szívbajt. Ahhoz azért „kicsivel” több kell, hogy én megijedjek. – kacsintottam rá. Amikor a fülébe súgtam éreztem valamit. Valami nem emberit. Szinte a hideg is végigfutott a hátamon. De nem tudtam hova tenni az érzést. Hasonlított ahhoz, mikor annak idején a bátyám megragadta a karom, de majdhogynem biztos voltam benne, hogy ez nem vámpír. Ez valami más lesz. Hajtott a kíváncsiság, ezért megkérdeztem újra, remélve, most értelmes választ kapok, de nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom… - Tyler Lockwood, újra megkérdezem. – mosolyogtam, de a hangomon hallani lehetett a komolyságot. – Mi-vagy-te? – szótagoltam, talán majd így felfogja.
Kicsit meglepett a reakciója. A legtöbb lány sírva csókolgatott volna, és egy órán át hallgattam volna, hogy ő milyen szerencsés, meg milyen ruhát fog választani. De ő teljesen.. máshogy vette. Az arcán nem tükröződött a boldogság, a kicsattanás. Velem van valami baja, vagy mi van? Majd megkönnyebbültem. A lelkemről leesett a súly, és nyugodtan fellélegezhettem. Biztos csak meglepődött. Őszintén szólva én is azt hittem, hogy Caroline Forbes oldalán fogok belibbenni az Alapítók Báljára. Csak vele már mindenhol ott voltam, kell egy friss hús, akivel felvághatok. Na jó ez eléggé bunkó, és önző volt. Ez csak egy kifogás, és nem vagyok képes elfogadni a valódi okot, amiért nem Caroline-t hívtam el. Nem tudom mi van köztünk, a helyzet pedig fura lenne. Én pedig élvezni akarom az estét, problémamentesen. Nicole úgyis új, max olyan srácok hívták volna el őt, akik egyből kihasználták volna őt, és nem törődtek volna az érzéseivel. Evvel nem magamat akarom védeni, hisz valószínűleg nekem is az lesz a tervem, hogy elcsábítsam őt, de én legalább nem fogom őt faképnél hagyni, és úgy tenni, mintha sosem ismertem volna. Elvigyorodtam a „szívem” szónál. - Akkor mivel tudlak levenni a lábadról? – hajoltam hozzá közelebb, és oldalra biccentettem a fejemet. Egy ravasz mosolyra görbültek az ajkaim, majd visszahajoltam. Zavarba akarom hozni, igen ez a célom mára. Ki tudja még mi lesz ebből az egész helyzetből. Elvégre egyedülálló vagyok, s férfi. A férfiak pedig kanosok. Ráadásul én, aki már másfél hónapja.. Nem is merek belegondolni. Hoppá úgy látszik a boszorkányság nála az érzékeny pontja. Védekezésképp a mellkasom elé emeltem a kezemet, mintha meg akarnám magamat adni. - Nyugalom, nem így értettem. – csóváltam meg a fejemet, és mélyen kifújtam a levegőt. Valami furcsa volt benne. Egyre több hasonlóságot véltem felfedezni kettőnk között. A hirtelen düh, nálam mindennapos, mert nem tudom kordában tartani a túlzott érzelmeimet. - Nincs miért bocsánatot kérned, én voltam a hibás. – ezt sem mondom mindennap. – A lényeg, hogy tudom a titkodat, valamivel ki kellett csikarnom belőled. Vigyázz magadra, könnyen lebukhatsz így. – tekintete magába szippantotta az enyémet, és fogva tartotta. Bármennyire is próbálkoztam nem bírtam elemelni pillantásomat gyönyörű, angyali arcáról. A kérdésén elmosolyodtam, és egészen a füléig hajoltam. Kezem, mely a pulton könyökölt, odanyúlt hozzá, és megérintettem a haját. Egy tincset végighúztam a kulcscsontján. - A legrosszabb rémálmod.. – súgtam, és elengedtem, majd megittam a maradék whisky-met. Jeleztem Matt-nek, hogy hozzon egy újabb kört. - Komolyra fordítva a szót, sok mindent tudok. És egy ilyen városban, mint Mystic Falls, ez szinte már természetes. – immár két nachos landolt a számba. Belefeledkeztem, hogy a Grill-ben vagyunk, nem érdekelt, hogy kik voltak körülöttünk, vagy mekkora hangzavart csapnak az emberek. - Sajnálom, hogy így rád hoztam a szívbajt. Esetleg van valami, amivel ki tudnálak engesztelni? – egy féloldalas gúnyos mosoly suhant végig az arcomon, és tekintetemet le se tudtam róla venni.
- Örülök, hogy jól vagy, de ne kacsintgass mert… - gondoltam magamban és zavaromban belekapaszkodtam a poharamba, mire a benne lévő ital elkezdett örvényleni. Mihelyt észrevettem, újra nagyot kortyoltam és azonnal elengedtem a poharat. Hála istennek nem vette észre, legalábbis úgy tűnik nem. Utálom, mikor nem tudom kontrollálni az erőm. - Nos, lehet, hogy élni fogok ezzel a lehetőséggel. Ahányszor egyedül kimentem felfedezni a várost, a hazaút mindig háromszor annyi időbe telt, mint az oda út. – nevetgéltem. Csípős szósz. Nagyszerű. Imádom a csípős és fűszeres kajákat. Soha nem ettem még sajtszósszal a nachost, de nem is tervezem. Azt mondják, a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út… az igazat megvallva az enyémhez is. - Nem harapok, nem harapok... – visszhangzott a fejemben. Amikor ezt kimondta igencsak felhúztam a szemöldököm, hisz épp olyan érzést kelt bennem, mint aki egy szempillantás alatt szét tudna tépni. De mégis biztonságban érzem magam mellette. Nem tudtam magamnak megmagyarázni ezt a frusztráló érzést, de nem is foglalkoztam vele, még otthon elhatároztam, nem hagyom, hogy bármi természetfeletti dolog elrontsa a „randim”! Amikor hozzámért beleborzongtam és azonnal el akartam húzni a karom, talán csak a meglepettségtől, de mégsem tettem. Inkább türelmesen kivártam, hogy mit akar mondani. Elhívott a bálra! De mégis mit akar ezzel? - Én? Veled? – kérdeztem vissza. A hangom kissé gúnyos volt, de remélem nem bántottam meg. Nem úgy értettem, hogy égetném magam vele, hanem hogy egy ilyen népszerű srác pont engem választ, az „új lányt”… Legszívesebben sikítva a nyakába ugrottam volna, hogy „igen igen igen” de visszafogtam. Bár azt éreztem, hogy látta, hogy felcsillant a szemem. - Persze, szívesen veled tartok! – válaszoltam egy széles mosoly kíséretével, majd folytattam. – De ez a „minden lányt leveszek a lábáról” nézés nálam nem annyit ér, mint halottnak a csók, szívem. – kacsintottam rá. Aztán, legnagyobb meglepetésemre, a beszélgetésünk teljesen új irányt vett. - Mindig is tudtam, hogy különleges vagy. Már értem, hogyan tudod az ujjaid köré csavarni a férfiakat. Mágikus erők? – mikor a mondat elhagyta a száját, lemerevedtem néhány másodpercre. Azt hiszem hirtelen fel sem fogtam, mit is mondott. - Ezzel meg mire célzol?! – pattantam fel a helyemről, mint egy végigsértett kisgyerek. – Soha, de soha nem használtam az erőm mások befolyásolására! – förmedtem rá. Meglepődve nézett rám, azt hiszem nem erre a reakcióra számított. - Ne haragudj. – folytattam, mikor tudatosultak bennem a szavai. – Ez nálam elég érzékeny pont és tudni kell, mennyire forrófejű vagyok. De… de… - azt sem tudtam hirtelen mit mondjak. Mégis honnan a fenéből tudja, hogy ki vagyok? Én sosem árulom el senkinek és mégis folyamatosan lebukok. Nem tudom hogy csinálom. – Ki vagy te, Tyler Lockwood? Mikor megláttam, hogy még Matt is mennyire furcsállóan néz rám, visszaültem a helyemre. Ismét jó nagyot kortyoltam az italomba és Tyler szemébe néztem, miközben a kezeim tördelve vártam a válaszált.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Mystic Grill Szomb. Nov. 24, 2012 11:56 am
Nicole & Tyler
Egyre nehezebb visszaszorítani a bennem növekvő férfi ösztönt, miszerint azonnal rángassam be a mosdóba. De nem lenne helyén való, és amúgy is nem ezért akartam vele találkozni. Majd alakulni fognak a dolgok, nem azt mondom, hogy csiga tempóban fogunk haladni, hanem azt, hogy nem kell egyből letámadnom őt. Halkan elnevetem magamat az „illuminált állapot” kifejezése hallatán. Igaza van, tényleg nem kerestem őt. Látásból persze ismerem az iskolából, de csak egyszer beszélgettünk, és az is nagyon jó volt. Akkoriban nem gondolhattam többre, frissen lángolt a szerelmem Caroline iránt. Bármit megtettem volna akkor érte, és meg is tagadtam magamtól a szép lányokat. De ha úgy nézzük hónapokig nem voltam itthon, Caroline egyszer se keresett engem így mondani lehet, hogy szingli vagyok. - Tudom, csak nem voltam a városban.. – húzom el a számat, és mikor a mondatom végére értem hangom egyre halkabb lesz. Megfogom az italomat, és egyből a felét kiiszom. Élvezetes, mikor az alkohol marja az ember torkát. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor megkóstoltam az első whisky-met. Utána percekig köhögtem, visszataszítónak találtam az ízét, de mára már megbarátkoztam vele. - Persze, jobban vagyok, mint valaha. Pláne most. – kacsintok rá. Ez a nő egyszerűen tökéletes. Egy álomlány. Meg van az alkata, a formái, az igéző szemei, és ha a forrásaim nem tévednek okos is. - Tudod, ha kell valaki, aki jobban körbevezessen téged a városban, tudod, hogy hol találsz. – fogok meg egy nachost, belemártom a pikáns szószba és a számba dobom. Égeti a nyelőcsövemet, de azért megbirkózom vele. A sajtos mártástól elmegy az étvágyam, nem is értem az emberek, hogyan tudják avval elrontani a nachos-jukat. Egy hatalmas, fülig érő vigyor ülepszik ki az arcomra, és kimutatom fehér fogaimat. Nagyon tetszik ez a lány, főleg a hatás, amit keltek benne. Arca halvány rózsaszín pír jelenik meg, és lesüti tekintetét. - Nyugodtan kimondhatod, hogy ez egy randi. Nem harapok. – vonom meg a vállamat. Ennyire fél tőlem, vagy talán van barátja, aki miatt ez csak egy sima találkozás? De amúgy tényleg még nem árultam el neki, hogy miért is hívtam el őt ide igazán. Pedig meg van rá az okom, csak még nem szedtem össze a gondolataimat. Fogalmam sincs, hogy hogyan kezdjek bele. Egy rossz szó, és el tudom vele rontani az egész estét. - Az igazság az, hogy.. – tettem le a poharamat, és ujjaimmal elkezdem cirógatni karját. Fel és le, körkörösen. Egy csipetnyi mosoly játszott az ajkaimon, mikor meglátom, hogy kirázza őt a hideg. -, ha még nincs párod az Alapítók Báljára, akkor szívesen elkísérnélek. Persze, ha benne lennél. – hagyom abba a cirógatást, és visszahúzom magamhoz a kezemet. Mélyen az íriszeibe nézek, és bevetem a hatalmas nagy kutyaszemeimet, hátha attól elolvad. De valamit még érzek, ami árad belőle. Már, amikor betette a lábát a Grill-be, akkor feltűnt, de nem foglalkoztam vele. Viszont most erősebb, mint valaha. Olyan érzés kap el, mint amikor Bonnie közelében vagyok. Csak nem..? - Mindig is tudtam, hogy különleges vagy. Már értem, hogyan tudod az ujjaid köré csavarni a férfiakat. Mágikus erők? – szalad fel kérdőn a szemöldököm. Most már tisztába vagyok vele, hogy egy boszorkány. Kíváncsi vagyok, hogy neki mikor esik le, hogy én sem vagyok normális. Hanem Klaus csatlósa vagyok. Vagyis.. egy hibrid, de a kötelék közte és köztem meg van törve. Szerencsére.
A hozzászólást Tyler Lockwood összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 24, 2012 2:41 pm-kor.
Hű, Tyler helyesebb, mint amilyenre emlékeztem. Helyet foglaltam és válaszoltam neki, egy sejtelmes mosoly kíséretével. - Mondtam, hogy itt leszek. - Persze ez valószínűleg annak köszönhető, hogy kivételesen nem gyújtottam magamra a házat és nem támadott be semmiféle bogárember és társai az elrontott idézések jóvoltából… - tettem hozzá gondolatban. Örülök, hogy nem csúszott ki a számon hangosan, mert akkor azt hiszem itt lett volna vége a találkánknak. Nem mutattam ki, hisz ma úri hölgynek kell lennem, nem úgy, mint általában, de a nachos szó hallatára azonnal felcsillant a szemem. De whisky? Mystic Fallsban mindenki whisky-n él? - Én egy vodka-narancsot kérek. – fejeztem be Ty mondatát. A lányok megérzik, ha „úgy figyelik őket”, velem sem történt másként, de őszintén szólva nem zavart. - Rég találkoztunk? – fordultam felé, mire azonnal felkapta a tekintetét, vissza az arcomra. – Enyhén szólva illuminált állapotban voltál, nem hittem, hogy emlékszel rám, de örülök. – folytattam nevetgélve. - Egyébként köszönöm, meg vagyok. Kezdem szokni az új helyet. És te? Meg vagy jól vagy? – kérdeztem vissza széles mosollyal. A szemébe néztem, miközben vártam a választ. Óh, igen azok a szemek… teljesen belemerültem. Volt benne valami. Valami, ami megfogott. Akaratlanul, enyhén az ajkamba haraptam és felhúztam a szemöldököm. Mihelyt tudatosult bennem, hogy „mégis mi a fenét művelek már megint?!”, azonnal elkaptam a fejem és jó nagyot kortyoltam az italomba, majd erőt vettem magamon és visszanéztem rá, hogy lássa, figyelek, persze már szolidabb, átlagos tekintettel. Mióta felhívott furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy végülis miért emelte fel a telefont és hívott pont ő, pont engem, így tök spontán. Ha jól tudom nem régóta szingli. Ha csak unaloműzőnek kellek neki, esetleg egy-két éjszakára, akkor rossz lóra tett! - Egyébként hogy-hogy randira hívtál? Nem, nem! – ráztam meg a fejem zavaromban. Ezt nem így akartam kérdezni, elvégre ez nem randi. – Úgy értem hogy-hogy felhívtál, hogy találkozzunk? - Istenem, remélem nem néz hülyének. Néha olyan butaságokat tudok beszélni… - gondoltam magamban, miközben legszívesebben a fejem fogtam volna.
Nem vagyok az a fajta típus, aki órákat tölt a fürdőszobában, öt különböző felsőt próbál fel, és addig zselézi be a haját, míg egyetlen egy hajszál sem áll ki. Hamar el szoktam készülni, de azért adok magamra. Nem hanyagolom el a testemet – ami látszik is rajtam – szóval jellemző rám az igényesség. Bár, néha a maradék pizza dobozt sunyin az ágyam alá rúgom, olyankor anyám visítását hallgathatom napokon keresztül, hogy nem mennyire gusztustalan, és nem akarja, ha beköltöznének a házba a hangyák. Kérlek.. adj már egy kis teret, mert megfulladok tőled! Mielőtt valaki félreérti tudni illik imádom, és nagyra becsülöm az anyukámat. Ő szült meg engem, és csodálattal nézek rá. Egyszer se roppant össze az apám halála után. Nem. Hanem egyből átvette a helyét, ő lett a város polgármestere, és remekül végzi a dolgát. Az első hónapban állandóan az ivászatba fojtottam a bánatomat. Egyszerűen meg akartam szűnni létezni. Nem voltam jóba az apámmal, de mégsem kívántam a halálát. Mindez váratlanul ért, ráadásul tizennyolc évesen. Azt hittem, hogy majd az apám fog focizni a kölykeimmel, de nem. Mert meghalt. Kifújtam a levegőt, és a tükörbe nézve beletúrtam sötét, rövidre nyírt hajamra. Egy kopott szürke árnyalatú farmert hordtam, egy fekete felsővel. Csakis a különleges eseményekkor szoktam kiöltözni, de olyankor tényleg öltönyt hordok. Mellesleg olyan típusú srác vagyok, akin jól is áll. És ezt sem én mondtam.. Magamra kaptam a fekete bőrdzsekimet, és beszálltam a Jeep-embe. 10 percbe telt az út, vagy még annyi se? Nem tudom, nem számoltam, de hamarabb érkeztem oda. Pontosítok negyed órával hamarabb. Nem vettem se virágot, se csokit, se semmit. Minek? Lehet ezt randinak mondani? Nem tudom, azt se tudom, hogy Caroline-nal hogy állok, de talán nem fogja bánni ezt az egészet. Sőt, amiről nem tud az nem is fáj neki. Behajtottam a parkolóba, s egyből találtam is egy szabad helyet. A Grill-be beléptem és örömmel vettem tudomásul, hogy haverom Matt itt dolgozik. Legalább lesz kivel beszélnem míg Nicole nem jelenik meg. Még mielőtt odaléptem volna hozzá felakasztottam a fogasra a kabátomat. - Helló. – köszöntem neki, és abban a mozdulatban kihúztam a bárszéket, és helyet foglaltam. – Figyelj, amit ma látsz, azt ne mond el Caroline-nak rendben? – tekintetem a komolyságot sugallta. Tudom, hogy jártak anno és emiatt még mindig rosszul érinti őt a dolog. Mindig ő húzza ki a legkisebb gyufát. Elena-nal is, Caroline-nal.. Sajnálom a gyereket. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog, de mi férfiak az összetartásról vagyunk híresek, így belement a dologba. Még pár percig beszélgettünk, míg az ajtó felé nem intett a fejével. - Nem avval a lánnyal találkozol? Nem rossz.. – súgta felém, és mentén hátrafordultam. Megpillantottam Nicole-t, és tetőtől talpig végigmértem. Imádom amikor a vékony lányok feszülős pólókat húznak magukra, hogy kimutassák domborzataikat. És Nic nagyon formás. Egyből lepattantam a helyemről, és kihúztam a széket Nic-nek. - Helló. Kösz, hogy eljöttél. – egy féloldalas mosolyra görbültek az ajkaim. Ismét leültem a helyemre, és Matt-re pillantottam. – Akkor rendelnénk egy nachost, nekem egy whisky-t. És a hölgynek pedig.. – pillantottam Nicole-ra, és a válaszára vártam. Mikor Matt-nek adta le a megrendelését akaratlanul is tekintetem a dekoltázsára vándorolt. Nagyot nyeltem, és úgy éreztem, mintha hirtelen negyven fok lenne idebent. A nadrágomban lévő haverom is egyre nehezebben bírta magát türtőztetni. Nem szokásom felezni az ételen, ráadásul az első randevún. Sőt, utálok másokkal osztozkodni, főleg a kaján! De igazából a nachost csak azért kértem, ha mondjuk megkívánná, vagy valamin el akarna rágcsálni. Még az is lehet, hogy nem fogy el a végére. - Mesélj, hogy vagy? Rég találkoztunk. – tettem hozzá halkabban, és az asztalra könyököltem. Matt kihozta a rendelésünket, és köszönésképp rábólintottam.
Tudjátok, amikor az embernek nincs elég ideje gyászolni, mert a mindennapok sodrása magával ragadja, eltemet magában mindent és erős marad. Ezt történt velem is. Ezzel egy bibi van, a legapróbb csalódás, bosszankodás is kiválthatja a hiány érzetét, amiről mi már megfeledkeztünk a nagy rohanásban, ez sok esetben elég erőteljes hangulatingadozással jár. Kicsit irritáló zokogva a tükör előtt állni, miközben majd megfulladsz a nevetéstől, de néha előfordul, épp így jártam tegnap. Úgy döntöttem, inkább elmegyek és kiszaladgálom magamból a fölös energiákat, legalább nem lustulok el. Mikor hazaértem futás után, elmentem zuhanyozni. Már épp végeztem és elzártam a csapot, mikor meghallottam, hogy csörög a mobilom. - Új hely, új emberek… ugyan ki hívhat? – csodálkoztam el. Gyorsan magamra kaptam egy törölközőt és kirohantam a telefonomhoz. Tyler Lockwood volt az. Ha azt mondom NAGYON meglepődtem... nos az nem kifejezés! Elhívott a Grillbe, de ugyan mit akarhat? Én meg magamhoz hűen gondolkodás nélkül felelőtlenül azonnal igent mondtam… csak mert jól néz ki? Vagy a sokkhatás miatt? Istenem, így, vagy úgy, de nem is én lennék. - Holnap fél nyolc. – álltam a tükör előtt és vigyorogtam, mint a tejbetök. Legszívesebben toporzékoltam volna, mint egy óvodás, épp úgy, ahogy szoktam, de visszafogtam magam, hisz ez csak egy pasi! Ma egész nap az estét vártam. Hajtott a kíváncsiság, de megfogadtam, hogy néhány szép szóval nem fog levenni a lábamról, már nem mintha az a típus lennék. Estére más programot terveztem, egy kis gyakorlást a tűzzel, mert rám fér, de már nem is tűnik olyan fontosnak. Ideje a normális, átlagos, emberi tini életemmel (amiből eddig nem sok jutott) is foglalkozni! Az egyszerűség híve vagyok, nem szoktam túlöltözni. Felvettem egy világos, testhez álló farmert és egy fehér, U nyakú kivágott szűk hosszú ujjú pólót, ami épp eleget mutatott. A hajam lazán kiengedtem, egy kis szempillaspirál és indulhatok is! Egy kis útbaigazítás segítségével végre elértem a Grillhez. Rég éreztem így magam. Már el is felejtettem milyen tini dráma dolgok miatt izgulni. Szinte a torkomban dobogott a szívem, amíg be nem léptem az ajtón. Megálltam és lassan körbenéztem. Tyler a pultnál ült és egy sráccal beszélgetett. Azt hiszem a neve Matt. Ő vett észre előbb és egy sejtelmes mosollyal odasúgott valamit Ty-nak, mire az hátrafordult és rám nézett, miközben jól láthatóan végigmért. - Na… ez érdekesen kezdődik. – gondoltam kissé gyanakodva és akaratlanul is mosolyogva elindultam feléjük. Azon a néhány méteren arról tanakodtam, ugyan mit is mondhatnék, de semmi nem jutott eszembe. Majd ő kezdeményez, elvégre én lettem meghívva. Odaértem. - Sziasztok!
Sejtettem, hogy Kol ki fog kosarazni, vagy hasonló, de nem hittem volna, hogy ilyen durván. Ahogy itt áll előttem és beszél, az idő mintha lelassult volna. A szavai annyira belém vágódnak, hogy mozdulni sem tudok. Lábaim teljesen a földbe gyökereztek, és én csak bámulok magam elé, vagyis Kolra, de nem bírok rá nézni. Ismét megkaptam tőle a mondatot, ami jelentésben ugyanaz volt, amit a bálon mondott, hogy mi nem járunk. Ezzel én is tisztában voltam, de azért, nem adtam volna neki magam olyan könnyen, ha nem éreztem volna iránta valamit. Kol erőlteti, hogy a szemébe nézzek a szemekbe, melyeknek nem tudtam ellenállni.. Az pedig, mikor elkezdi, hogy nem tudja, milyen érzelmekről beszélek és az ő érzései semmit sem változtak, az a mondat hatol belém a legjobban. Rájövök, hogy Kol tényleg nem érzett irántam semmit.. Szimplán csak kihasznált, és játszadozott velem. Az meg, hogy túl sok ilyen filmet nézek, lehet, hogy igaz, de ezek után, szerintem elmegyek egy új DVD bevásárlásra, és felszerelkezem horror és akció filmekkel. Semmi kedven azokhoz a történetekhez, mint amikről Kol is beszélt. A nyálas Disney filmek és társaik. Mind csak kamu, semmi valóságalapjuk nincs. Ahogy most Kol beszél velem, azzal mindent összetör. A reményemet, hogy valaha talán még tudnék szerelmes lenni és azt, hogy lett volna köztünk bármi is. Miután Klaus hibriddé változtatott, akkor jöttem rá, hogy nem lehet már olyan a jövőm, mint kiskoromban azt elképzeltem. A szép esküvő, a gyerekek, ezekről mondtam le, mikor megittam Klaus, majd Elena vérét. Aztán arra gondoltam, hogy talán még megtalálhat a szerelem. Úgy tűnik, hogy az sem fog megtörténni. - Tényleg semmi értelme.. Te csak kihasználtál, én pedig bedőltem neked.. Remélem, hogy most boldog vagy.. Megkaptad tőlem, amit akartál, én pedig vak voltam, és nem vettem észre.. Menj is csak vissza, hiszen úgysem tudod, milyen érzésről beszélek.. - vágom oda a véleményemet remegő hangon. Aztán nézem, ahogy Kol visszamegy a lányokhoz, én meg csak ott állok, és még mindig csak a pontot nézem, ahol a srác az előbb állt. Gondolataimból a pultos lány kérdése ébreszt fel, melyben az iránt érdeklődik, hogy minden oké e. Csak oda vágok neki valami persze félét, de belül érzem, hogy semmi sem oké. Inkább én is elmegyek, nem akarom látni, ahogy Kol körül vihognak a csajok. Nem bírnám ki. Elindulok a kijárat felé és vissza sem nézek. Beülök a kocsimba, belenézek a tükörbe, és csak most látom, hogy milyen szánalmas látványt nyújt az arcom. Elindulok a filmbolt felé és teljesen új stílusú filmekkel fogok hazamenni. Olyanokkal, amiben a szerelem foszlánya sem látható, nem akarok semmi romantikát.. Semmit.
- Ne szórakozz már velem, pontosan tudom, hogy te írtad ezt a levelet, csak éppen azt nem tudom felfogni, hogy mi a francot csináltam, amiért ilyeneket írogatsz nekem? - Kicsit hevesebben szóltam rá ezúttal, jellemző volt rám, hogy hirtelen begurulok és agresszívabb leszek, de még mindig próbáltam visszafogni magam és hangom továbbra sem töltötte be az egész teret, csupán olyan hangerővel beszéltem, ami ahhoz volt elég, hogy Anne hallhassa a szavaimat. - Tessék? - Sikerült kicsikarnom a válaszát, de olyan dolgot mondott, amit eddig még senkitől sem hallottam és egészen meglepett ezzel a lány. Sok felé kalandoztam már, de nagyon hosszú ideig voltam egy koporsóba zárva, aminek köszönhetően sajnos lemaradtam elég sok dologról, köztük a szerelemről is, éppen ezért újdonságként hatottak Anne szavai és hirtelen nem tudtam eldönteni azt, hogy örülnöm kéne vagy sem. Nem tudtam, hogy mit kellene reagálnom egy ilyen helyzetben. - Várj..várj, te most azt akarod mondani, hogy? Bakker. - Ez volt a legelső gondolatom, amit hangosan ki is mondtam és amit Anne talán rossz néven vett, vagy félreértett. Pedig nem akartam őt megbántani, csak a meglepettség szólt belőlem. Szavait követően vetettem egy pillantást vissza a biliárdozó lányokra, majd megint Anne felé fordultam és tarkómat vakarva néztem rá. Kedveltem őt, mert már egy ideje ismertük egymást, jókat beszélgettünk korábban is és a bál estéjét sem sorolnám utolsó helyre, viszont a tudat, hogy valaki érez irántam ilyesmit, kicsit riasztott. Nem tudtam, hogyan kezeljem, mit mondjak, ezért talán érthető , ha nem megfelelően viselkedtem az adott helyzetben. - Figyelj, ennek, amit írtál nekem a levélben, nincs semmi értelme. Jól elszórakoztam, biliárdoztam néhány csajjal és nem hiszem, hogy bármiféle magyarázattal tartozom neked, világos? Egyébként sem járunk, sosem ígértem neked ilyesmit! - Mélyen pillantottam a szemeibe és úgy folytattam tovább, sikerült nagyon felbosszantania. - Egyébként sem értem, miféle érzelmekről beszélsz, bennem semmi nem változott és szerintem csak túl sok ilyen nyálas filmet néztél. - Lehet, hogy elszaladt velem a ló, mert kicsit bunkóbb lettem, de valójában csak így próbáltam védekezni. - Szóval , ha te nem akarsz velem már találkozni, a te dolgod, tőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz, de szerintem ennek semmi értelme. - Dühösen fordítottam neki hátat, majd visszasétáltam a lányokhoz és kezembe vettem a sörösüvegemet. - Hol is tartottunk csajok?- Kérdeztem tőlük széles mosollyal, de valójában belülről majd szétvetett a düh, csak éppen azt nem értettem, hogy miért.
A pultnál épp fizetek, mikor a pincérsrác odajön, hogy odaadta a papírt. Elmormolok neki valami érzéstelen köszönömféleséget, majd Kol felé pillantok. Épp a papírt olvassa. Nagyszerű! Ha szerencsém van, még le tudok lépni, mielőtt kiszúrna. Nem akarom látni, és azt sem akarom, hogy ilyen pillanatomban lásson. Az arcom még mindig falfehér a döbbenettől. A szívem a torkomban érzem, és a sírás is környékez, de valami miatt már könnyen vissza tudom fogni. Már nem vagyok olyan érzékeny, mint pár héttel ezelőtt.. Nem tudom, hogy mikor és, hogy mi történt, de igazából nem is nagyon érdekel.. A lényeg, hogy legalább már nem bőgöm el magam nyilvános helyeken. Már épp indulni készülök, mikor valaki megfogja a csuklómat. Istenem, csak ne Kol legyen az! De ahogy maga elé fordít, ismét látom azokat a szemeket, melyeknek pár nappal ezelőtt még nem bírtam ellenállni. Az volt eddigi életem egyik legszebb éjszakája. Végre kezdtem érezni valamit, azt, hogy mi a szerelem. Az érzés, amiről már millió filmet és könyvet készítettek. Ez az érzés árasztott el engem is, de most már nem tudom, hogy megvan e még bennem, akár a nyoma is. Igazából, semmit sem tudok. Hogy mit keresek én itt? Miért kellett nekem épp ide jönnöm? És miért van az, hogy ha bármiféle bajom van, mindig neki állok rajzolni? Talán ezzel tudom magam lenyugtatni, a durva és lágy vonalak találkozásaival, a mozgó modellek képzeletbeli leállításával. Mind, mind annak a része, hogy meg tudjak nyugodni. Gondolataimból Kol kérdései zökkentenek ki. Az érdekli nagyon, hogy miért küldtem a papírt. Érzem, hogy még jobban elsápadok, alig tudok beszélni, csomót érzek a torkomban. Nyögvenyelősen nekivágok a magyarázatnak. - Hogy mi ez? – mutatok én is a cetlire. – Nem tudom. Elárulnád, hogy te hogyan értelmezted? – picit várok, hátha mond valamit, aztán folytatom, hogy elmondjam a valódi indokot. - Az igazság az, hogy pár napja, én éreztem valamit irántad. Nem tudom mi volt az, mert még nem éreztem így senki iránt – itt egy kis szünetet tartok. Elmondjam neki, hogy mennyire bele voltam zúgva? Igaz is, veszíteni valóm már úgy sincs, hiszen én sosem érdekeltem őt.. Mindvégig csak kihasznált, hogy megkaphasson. Gratulálok a listája bővült egy névvel. – Tudod, mikor kicsi voltam, így képzeltem el a szerelmet, hogy az ember a fellegekben jár, és alig tud másra gondolni csak arra a bizonyos személyre. Az előbb viszont, mikor megláttam, hogy te minden lánnyal így viselkedsz, ez az érzés nem tudom, hogy meg van e még. A kiskori gondolataimról beigazolódtak, hogy csak a mesékben létezik a szerelem. Élhetek én most már akár meddig, tudom, hogy nem létezik, ezért nem is keresem tovább.. Nem tudom, hogy jött ki ennyi minden a számon, csak kimondtam a gondolataimat, az érzéseimet, és bár érzem, hogy Kol most fog engem kikosarazni, tudom, hogy igazam volt. A szerelem sosem létezett, és nem is fog létezni. Az én közelemben legalábbis nem hiszem..
- Voálá, máris bent van a nyolcas és a hármas golyó a jobb sarokban, a bal sarokban pedig a hatos. - Mosolyogva fordultam három hölgytársaságom felé, akik nevetve tapsoltak és lötykölték söreiket a biliárdasztal közelében. - Hohó, óvatosan az itallal - Vettem ki kezükből az üvegeket, majd közelebb húztam őket és az asztal mellé állítottam mindegyiket. - Most megtanítom nektek, hogyan kell helyesen fogni a dákót, és milyen az idelális lökés - Természetesen nem maradt el a perverz mosoly sem. Elvettem három dákót, mindegyik kezébe adtam egyet, majd mindegyik mögé lépve segítettem nekik felvenni a tökéletes pozíciót, és természetesen közben volt szerencsém hozzájuk simulni. - Nagyon ügyesen fogod a dákót Candy, te erre születtél. - Dicsértem meg a szőkét, majd a barna mögé léptem és az előzőhöz hasonlóan neki is segítettem. - Szuper, most pedig lökjünk egyet. Úgy, wáow, micsoda szép lövés. - A lányok hangosan nevettek, örültek a sikerüknek, én meg annak, hogy kezdett egész jóra fordulni az estém, s már el is terveztem, hogy az éjszakámat ezzel a három szépséggel töltöm majd a Mikaelson rezidencián. Felvettem a sörösüvegemet és kortyoltam, míg Candy újra felállította a háromszöget, hogy elhelyezze az asztal közepén a golyókat és új meccset kezdjünk. A lányok mindenképp azt akarták, hogy én adjam meg a kezdő lökést, ezért odaléptem, előre dőltem, megcéloztam a fehér golyót majd ellőttem, ami telibe találta a színes és csíkos golyókat, amik gurultak szerte az asztalon. - Ez az - Tapsikolt a másik, aki épp velem volt egy csapatban, én is nevettem, de akkor lépett oda az egyik pincérsrác , aki egy papírt csúsztatott a kezembe. - Egy hölgy küldte - Csak ennyit mondott, de mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy ki volt, a pultos már tovább is sétált. Beleolvastam a sorokba , az írás nem is, de a szöveg annál inkább ismerősnek tűnt. Felpillantva azonnal kiszúrtam a pultnál éppen fizető Annet, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy ki írhatta a sorokat. Mi a franc van már megint? Ez a csaj tényleg terhes?Ez volt az első gondolatom, mert nem értettem, miért küldött nekem ilyen üzenetet, mikor sosem bántottam őt. - Koool, te jössz még mindig . - Szólt rám Candy, mire halványan rámosolyogtam. - Van egy kis dolgom, folytassátok nélkülem. - Tudtam, hogy még gyűlölni fogom magam ezért a pillanatért, hogy kihagyok három bombázót, de már komolyan érdekelt, hogy Anne miért küldött nekem olyan fura üzenetet. Meg is indultam felé, de ő már éppen sétált volna el a pulttól, azonban szerencsére még sikerült őt beérnem, a karja után nyúltam és megfogva magam felé fordítottam őt. - Héhéhé, ezt mire véljem? - Lengettem meg előtte a cetlit és kérdően pillantottam a szemeibe. - Elárulnád , hogy mi ez?- Visszafogottan kérdeztem, mert nem akartam, hogy az egész szórakozóhely minket figyeljen, de tényleg érdekelt a válasz, mert egyszerűen képtelen voltam megérteni Annet és a felém küldött jelzéseit.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Mystic Grill 
