will your mouth still remember the taste of my love?
Tényleg csak abban tudok reménykedni, hogy Bonnie megtalálja a régi önmagát. Persze, teljesen olyan sosem lesz, mert a körülmények folyamatosan formálnak minket, de talán... visszanyeri a régi mosolyát. Próbálkozik, látom, hogy akarja. De akármennyire is azt hiszi, hogy őszinte egyáltalán nem az. Rossz így látnom őt, de ha én nem tudok neki segíteni, akkor Damonhoz kell fordulnia. Nem azért, mert feladom. Pusztán azért, mert Damonnel rengeteg dolgon mentek keresztül, hisz össze voltak zárva több hónapig. Teljesen kiismerték egymást. Persze én is ismerem őt, de talán a bátyám jobban tudna rá hatni, hisz csak egymásra számíthattak a börtönvilágban. Velem is történtek dolgok az elmúlt pár hónapban, de a szívem mélyén tudom, hogy senki nem néz rám szemmel. Ugyanúgy szeretnek, és bármit megtennének értem. Ugyanez igaz Bonniera is, csak szerintem képtelen elfogadni ezt, mert túl sokáig maradt egyedül. Bár tudja, hogy végig azon voltunk, hogy kihozzuk őt a börtönvilágból. - Először is, próbáld meg kizárni a negatív dolgokat. Ne foglalkozz velük, mert csak a mélybe taszítanak.. - kezdtem el neki magyarázni. De kezdem egyre jobban azt érezni, hogy ehhez én kevés vagyok. Hogy tényleg Damonnek kellene segítenie neki, hogy túljusson ehhez az egészhez. De nem fogom cserbenhagyni mindemellett, remélem tudja.
Egy fél órás autóútra volt a hely, ahova mentünk. Nem árultam el neki semmit remélve, hogy talán előbújik a kislányos éne, és izgatott lesz. Végig mosoly volt az arcomon, amíg meg nem érkeztünk a helyre. Kiszálltam az autóból, és az ismerős illatok, a táj, a virágok, rögtön megnyugtatott. Érzem, hogy ez kell neki. - Megérkeztünk. Gyakran eljövök ide elmélkedni, vagy ha csak egy kis magányra van szükségem. Hiszem, hogy neked is segíteni fog ez a hely.. – körbenézek a réten, és csak azt érzem, itt szabadon szárnyalhatnak a gondolatok.
Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha nem derült ki volna, hogy boszorkány vagyok, vagyis nem örököltem meg volna Bennett vért... Sokkal könnyebb lenne az életem, most élne a nagyi és az apu, anyu nem lenne vámpír és én sose ismertem meg volna Kai-t, és nem lennék túl egy ilyen.... múlton. De ezek minden megtörténtek, és nem tudom őket semmisé tenni, csak annyit tudok tenni, hogy megpróbálok továbblépni, és nem megálmodni a bent töltött napokat! Mindenki próbál segíteni és értékelem is, de ez nem fog olyan könnyen menni... Nem fogok könnyen túllépni ezen a dolgon, de ha segítenek továbbra is, akkor... Talán még csoda is történhet, és túllépek ezen az egész, de ezt nem tudom előre megmondani... Majd kimondj a nevem és rámosolyog, hát én is így teszek, jobb mosolyogni, mint sírni, nem? - Igazad van, én egy erős, életvidám és álmodozó lány vagyok vagy voltam... És ez meg van bennem, csak meg kell újra találnom! Nem sírhatok életem végéig azon, hogy mit tett velem az a szemét... továbblépek és a jövőre gondolok! - Mondom határozottan és nem azért, mert ezt szeretné hallani, hanem mert így is gondolom! Újra az a mosolygós és életvidám Bonnie Bennett akarok lenni, aki a börtönvilágba kerülés előtt voltam, és tudom, hogy sikerülni fog, mert nem omolhatók össze a barátaimnak szükségük van rám, és nekem is rájuk... - Itt leszek, mosolyogni fogok és jól érzem majd magam... És most is mosolygok. - Rámosolygok, tényleg őszinte a mosolyom, mert nem akarok szétesni, ahogy mondta... Senki sem akarja ezt, és tesznek is érte, akkor miért ne adjak egy kis reményt az ügy érdekében? annyi mindent megtettek értem, hogy visszajussak ide, hát akkor ideje jól érezni magamat velük. Bár az biztos, hogy Damon miatt kell megtennem a legtöbbet, hisz sikerült megtörnöm a páncélját, és megismernem egy olyan oldalát, amiért megimádtam. Már nem is tudnám elképzelni az életem anélkül, hogy beszélgessek vele mindennap. Majd Stefan szavai meglepnek: "Mit szólnál, ha elvinnélek valahova? Ahol... talán egy kicsit el tudsz gondolkodni, és átértékeled az ajándékot, amit most visszakaptál. Az életedet." Hát... - Rendben menjünk, de remélem nem fogunk elveszni, így estére... - nevetek egy picit, és hát... Nagyon próbálkozik és értékelem, pont ezért megyek el vele valahova, bár érdekel, hogy hova is akar vinni...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Jún. 04, 2015 8:17 pm
stefan & Bonnie
will your mouth still remember the taste of my love?
Fogalmam sincs, hogy mi lenne a jó Bonnie számára. Sokat gondolkodtam, hogy mit kellene tennünk, de most az egyszer tanácstalan vagyok. El sem tudom képzelni, hogy milyen megrázkódtatásokon mehetett keresztül, de mégis sikerült neki segítenünk. Ebbe a dologba kellene kapaszkodnia. Mi, a barátai, mindent megtettünk érte, és ennek köszönhetően tudom őt most átölelni. Nem szeretem sírni látni, éppen ezért igyekszem elterelni a figyelmét.
- Bonnie. - mosolyogtam rá bátorítóan. - Hidd el, hogy nem fogsz összetőrni. Tudom nagyon jól, hogy nehéz az, amit most kérek tőled, de igyekezz ne arra gondolni, hogy mi történt veled. Gondolj a jövőre. - Csak remélni tudom, hogy mindez a jó útra tereli őt. - Senki nem akarja, hogy szétess. Megtettünk mindent, hogy újra itt legyél közöttünk, éppen ezért nem szabad sírnod. Mosolyogj, hisz akkor sokkalta szebb vagy. - És így is van. Mindaz, amit most mondtam neki, teljes mértékben így is gondolom. Nem fogom őt egyedül hagyni, és biztos vagyok abban is, hogy a többiek is így gondolkodnak. A legmeglepőbb az egészben viszont a Damonnel kötött barátsága. Már ha lehet azt annak mondani. Ott voltak egymásnak, mikor a legkilátástalanabb helyzetben voltak. Lehet, hogy Damonre jobban hallgatna, mint rám. Talán kialakult valami olyan kötelék közöttük, amit én sose fogok elérni. Magamhoz öleltem őt, jó szorosan, érezze, hogy nincs egyedül, és nem a börtönvilágban van. Hogy ez nem csak a képzelete szüleménye. Azt akarom, hogy éljen, hisz annyi év van még hátra neki. Ha azzal fogja tölteni az idejét, hogy szomorkodik, akkor ezt meg fogja bánni. - Mit szólnál, ha elvinnélek valahova? Ahol... talán egy kicsit el tudsz gondolkodni, és átértékeled az ajándékot, amit most visszakaptál. Az életedet. - Amikor nehezebb napjaim vannak, akkor csak egyetlen hely jöhet szóba. Ott szabadnak érzem magam, és remélem, hogy Bonnie is úgy fogja magát érezni.
Mostanában nem szabad majd egyedül hagyniuk, hisz akkor elkezdek gondolkodni, és ha elkezdek gondolkodni, akkor mindig a bent töltött idő jut eszembe, ami borzalmos volt... Emlékszem minden egyes pillanatra, ami ott bent történt. Voltak szépek és kevésbé szépek, és mindegyikre volt elég példám, de talán a rossz élményekből sokkal több volt, mint lennie kellett volna. De a jó dolgokra is emlékszem, mint például Damon megismerése, amit nem is bántam meg, hisz jó volt megismerni a másik oldalát is. Nem is tudom, hogy miért rejtőzik a kegyetlen, könyörtelen, szívtelen gonosz vámpír arca mögé, ami nem jó... De bent mintha egy érzékeny oldalát ismertem meg volna, hisz egész idő alatt Elena-ról mesélt, hogy mennyire fontos neki, és miatta akar kiszabadulni, mert szereti, ebben maximálisan biztos vagyok... Aztán végszóra megérkezett Stefan, és ahhoz képest, hogy mennyire nem szeretem a vámpírokat, a Salvatore testvérek igenis fontosak lettek számomra, hisz kiérdemelték a barátságomat. Egyből letámadtam Stefan-t és megöleltem. Próbáltam minden fájdalmat, és magányt beleadni ebbe az ölelésben, mert félek... Mi lesz, ha nem leszek soha többet a régi? Ha valakit akaratom ellenére bántani fogok, azt soha nem tudnám feldolgozni, így is elég volt az az idő... az az idő, amit... amit bent töltöttem. - Mindenki annyira hiányzott már. - Próbálok lenyugodni, és nem sírni, és sikerül is nagy nehezen... Szerencsére Stefan jelenléte megnyugtat, és jó is vele beszélgetni, sőt most bárkivel jól esik a beszélgetés, hisz hónapokig nem hallottam mások hangját, csakis a sajátomat. Nem mintha nem szeretném a hangom, de minden egyes nap azt kívántam, hogy miné lelőbb kiszabaduljak onnan, és végre ma sikerült, bár kicsit csalódott voltam, mikor egy üres Salvatore ház fogadott, de végül megérkezett Damon, és megmentette a napot, mint ahogy szokta, és most Stefan is próbálkozik... Mikor kimondja a nevemet, felemelem a fejem, és szemeibe nézek... - Igen? - Rámosolygok, talán hónapok óta először mosolyodom el, de szavaira csak felsóhajtok , és államat visszateszem a térdemre... Szavai nem lepnek meg: "Esküszöm, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy megpróbáld magad mögött hagyni mindazt, ami veled történt. Nem foglak egyedül hagyni, de ebben Elenára is számíthatsz. " Ez jól hangzik, de mi lesz, ha mégsem sikerül majd, hisz ez is lehetséges, sőt a mostani helyzetet nézve, nem lesz könnyű, de meg kell próbálnom... Meg kell próbálnom újra az a régi Bonnie-nak lennem, akit mindenki megismert. - És mi lesz, ha nem fog sikerülni? Mi lesz, ha nem leszek újra az a régi Bonnie, akit ismertetek? - Végül megkérdezem tőle ezt a lehetőséget is, bár őket ismerve nem hagyják, hogy ez megtörténjen, mert sose adják fel, főleg ha egy számukra fontos emberről van szó...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Pént. Május 15, 2015 5:16 pm
Stefan & Bonnie
Néha örülnék neki, ha csak egy egyszerű, normális ember lennék, azokkal a hétköznapi problémákkal, amikkel most nem kell szembenéznem. Mióta visszatértem Mystic Fallsba, az életem fenekestül felfordult. Olyan embereket veszítettem el, akikről azt hittem, hogy soha nem kell búcsút vennünk egymástól. A sok kín, szenvedés.. na persze társult hozzá boldogság is, de sokkal több a bonyodalom, mint azt az ember várná.De úgy érzem, mégis célja van a létezésemnek. Azt a pillanatot várom, amikor ez ki fog derülni. Mert amire azt hittem, hogy na ez az... nos, mégsem. Leparkoltam az autóval a ház előtt, majd beléptem az ajtón. Ahogy beléptem, rögtön meg is torpantam. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha, hogy Bonnie ennyire nem önmaga. Nem veszíthetjük el ismét. Tudom, hogy semmi sem lehet olyan, mint régen volt, de Elenának szüksége van rá. Ahogy caroline-nak is. Nem törhet össze most, hogy visszakapott mindenkit, aki fontos az életében. Magához szorított, úgy érzeztem, a szorításában volt minden fájdalma. Rettentően sajnáltam őt, de vannak dolgok, amiknek meg kell történnie csak azért, hogy utána erősebbek legyünk. Az élet fintora, hogy velünk már sokkal több dolog történt meg, mint amennyit elbírunk, de mégis itt vagyunk. Lélegzünk, mosolygunk, és próbáljuk minden egyes napot túlélni anélkül, hogy valakit elveszítsünk. Lehúzott a kanapéra, majd azonnal elkezdett kérdésekkel bombázni. Úgy érzem, hogy vissza kell találnia önmagához. Tönkre tette mindaz, ami vele történt, és ez érthető is. Abban biztos vagyok, hogy én, Elena és a többiek is azon leszünk, hogy újra azt az önfeledt, őszinte mosolyt csaljuk az arcára, mint ahogy évekkel ezelőtt csinálta. Hogy ha nem is örökre, de egy időre elfelejtse mindazt, ami vele történt. - Te is hiányoztál nekem. - mosolygok rá bátorítóan. Nem értem a következő kérdését. Ennyire rosszat feltételezne rólunk? Hisz, mindent megtettünk azért, hogy kihozzuk őt abból a világból. - Bonnie. - néztem a szemeibe. -Esküszöm, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy megpróbáld magad mögött hagyni mindazt, ami veled történt. Nem foglak egyedül hagyni, de ebben Elenára is számíthatsz. - megfogtam a kezét, majd bátorítóan rámosolygtam. - Biztos vagyok benne, hogy most is kitalálnak majd valamit neked. - csak remélni tudtam, hogy elhiszi, hogy én csak jót akarok neki.
ÉS itt vagyok egyedül a Salvatore házban... Damon el ment aludni a három órás beszélgetés után, én pedig itt unatkozom egyedül a sötétben. Lassú halk léptekkel közelítek a nappaliba és a kandallóba fellobbantom a tűzet, majd leülök az egyik fotelba, miután töltötettem magamnak egy pohár whisky-t. Annyira irigylem Elena-t és Damon-t, hogy van egy rendes kapcsolatuk és szeretik egymást, bár lehet, hogy nekem nem is kell soha többet egyetlen férfi sem... Elég arra gondolni, hogy milyen borzalmakat éltem át odabent. Kai tönkretette azt a régi Bonni-t, aki voltam. Akárhányszor belegondolok, hogy mit csinált velem oda bent, elvesztem az erőm feletti uralmat, és most sincs máshogy.... Minden gyertya meggyulladt a házban és a kandallóban a tűz is hol erősebben lobbant, hol majdnem kialudt. Felhúztam a felsőm és a tükör elé álltam. Az ujjaimat végighúztam a hegeken és emlékeztem arra a fájdalomra, mikor ezekből a vér folyt... Elkezdte hullani a könnyeim, és a tükör sok ezer darabra hullott, majd az egyik földre eső darabban megpillantottam Stefan-t, és visszarántottam a felsőmet, majd felé fordultam. - Stefan... - Mondom, majd elkezdek felé indulni és mikor elé érek megölelem, majd a kabátjába markoltam és arcomat a vállába temettem... Próbáltam abbahagyni a sírást, de sajnos nem ment... Inkább még szorosabban magamhoz húztam. Hiányzott Stefan és a vele való beszélgetés, hónapok óta ne láttam és mikor végre újra találkozunk én sírok, mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát.... - Örülök, hogy újra látlak... Hiányoztál! - Mondom neki, majd hátrébb állok. Elmosolyodom és magammal húzom a kanapéhoz, majd lehuppanok rá, és igen... Azért még bennem van az a Bonnie, aki szeretek sokat egyszerre kérdezni másoktól. - Hogy vagy? Történt veled valami, míg bent voltam? Elenaék jól vannak? Mindenki jól van? Örültök, hogy itt vagyok? - Jó... Az utolsó kérdés lehet, hogy kicsit túlzás volt, de tudnom kell, hogy annyira hiányoztam-e nekik, mint ők nekem... Annyi kérdésem lenne és annyi mondani valóm, de meghúzom a határt, és csendben hallgatom meg a válaszát. Közben a térdeimet felhúzom, és államat rárakom a térdemre...
Szeretem a párbaj helyzeteket, hisz olyankor ékesen bebizonyíthatja az ember, hogy erősebb, mint maga a másik fél, avagy megmutatkozik a kitartás, mint egyfajta erény, ha nem is igazán nyeri meg a csatát, de a küzdését, a fent maradásának tényét elővillantja annak érdekében, hogy bizonyossá tegye, hogy ő ugyan nem gyenge kis alak, hanem annál jóval erősebb, s jelentősebben több a belső értékek szempontjából mérten. Igen, van valami élvezetes abban, amikor is harcol két egyed.. egyszerre fog el az izgalom, és a nyerés ténye, mert én ugyan hülye lennék veszteni, sőt erre semmikor sem kerülhet sor, hisz mindig nyerek, és nyerek, aztán ismét nyerek, mint a kis ügyletemmel is a drága utazó által. Elárult valamit, cserébe megkapta az Emelkedőt épp csak annyira, hogy Bonnienak kiutat mutathasson, így részben én is segítettem a Bennett boszin, bár az egy igazán nagy szó, ami túlzás, mert én sosem segítek senkin sem, ha csak nem épp úgy kedvező nekem. Valamit valamiért alapon tettem ezt is, de ez már csak részletkérdése, s ennyiben le is zárható az egész, persze ha Damon hagyná, de hát annyira makacs, s konok.. s még én vagyok idegesítő? Beszélgetett már magával egyetlen alkalommal is? Kötve hiszem! -Én játszani a hülyét? Ugyan már, kérlek! Sose tennék ilyet, s ahogy már mondtam Bonnie ott maradt, igaz nem önszántából, mert igen.. igen, én hagytam ott!-Vallom be ecsetelve az egészet, s egy ördögi mosoly kúszik az arcomra, ahogy élvezettel tölt el egy részről eme kiejtésem sora, hisz így valljuk be idegesíthettem Damont, bár egyáltalán sem sokáig, de ezt a rövid alkalmat is megragadom arra, hogy teljes mértékben az idegeire menjek. Nem kedvel, s én sem különösebben őt, azaz egy elvet vallunk - úgy néz ki.-Semmit nem csináltam vele, az Istenért! Ott hagytam, aztán pedig csoda, avagy nem csoda, de segítettem neki megoldást találni a kijutásra, bár jobb lett volna ott hagyni megdögleni.. de amennyiben nem hiszed el mindezt, nos így jártál.. Viszont ha majd eléd áll Bonnie, akkor ne mond azt, hogy én megmondtam.-Kacsintok rá pimaszul, s végül már csak élvezem ezt az egész helyzetet. Gyűlöl, megvet, s utál.. kell ennél több? -Ebben igazad van, de most fordított esetben én vagyok a házigazda, ha csak nem szeretnéd újra a drága határt Mystic Falls körül. Igazán szépek lennétek a határvonalon kívül, vagy semmisítselek meg benneteket esetleg? Kifejezőbben hatásos lenne, az tutira veszem.-Töprengem el a mondandómon, miközben pimaszul mosolygok, ha egy kis megértést várt, akkor nos.. nem nálam kell keresnie eme fogalmat, hisz a szótáramban nem szerepel kicsit sem.-Mit akarok? Gondoltam meglátogatlak, hisz annyira szerettelek volna látni téged.-Mondom komolysággal, ahogy szimulálom a dolgot, majd elnevetem magamat könnyedén, ahogy lazán felteszem az egyik lábamat az asztalra, míg a másikat keresztbe vettem rajta. Tetszik ez a ház, hisz igazán előnyös, sőt lehet be kellene költöznöm!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Ápr. 02, 2015 8:32 am
Kai & Damon
béna • music• words
Sosem bíztam Kai-ban. Alattomos, és az első találkozásunknál megpróbált megölni. Nem hiszem, hogy annyit változott volna a kijutása óta, sőt biztos vagyok benne, hogy ő sosem fog változni. Bár ez igazából relatív, hiszen rám is azt mondták. Habár én bennem volt emberség, míg Kai-ban még sosem láttam egyetlen apró jelét sem. Nem is értem, miért bízott benne Bonnie. hiszen nincs itt, hanem valószínűleg ott ragadt, ahol előtte velem volt. Lehet, hogy most teljesen egyedül maradt? Kai pedig itt lófrál szabadon, ki tudja, hogy mit tervezve. Na jó, nyilván nem azért van itt, hogy kedveskedve elcseverésszünk, amit be is bizonyít. Érzem a lángokat, és a félelem helyett düh lángja lobban bennem. - Ne játszd a hülyét, "haver"! - gúnyolódom vele, mert nem vagyok a haverja, sosem voltam és soha nem is leszek. Csak ismerjük egymást, de ismeretségünk számomra olyan, ami nélkül is jól meg lettem volna. Bosszús vagyok, mert bejött a házamba, és bosszús vagyok, mert felgyújtotta rajtam az inget. Gyerekes. - Te és a kedvesség! Ne nevettess! Mit tettél Bonnie-val? Nem hiszem, hogy önszántából maradt ott! - hangom rideg, de érzem, ahogy egyre jobban idegesebb leszek. Van varázsereje is, szóval úgy kell tennem, ha megint támadom, hogy hirtelen érje. Minden bizonnyal arra nem számít, ha mégis... nem fog megölni. Ha annyi pénzem lenne, ahányszor valaki meg akart ölni... nos, akkor még gazdagabb lennék, mint most. - Te sosem vagy kedves Kai, és sosem csinálsz semmit önzetlenül! Még egyszer kérdezem, mit tettél Bonnie-val? - hangom még mindig rideg, ám egy kicsit talán sürgető is, ami annak tudható be, hogy képtelen vagyok elviselni a közelemben. Nem tudom, miért jött ide, de minden bizonnyal oka volt rá. Akar valamit, és ki is fog derülni, hogy mi az. - Ugyan már Kai, ha a saját italomból akarok inni, töltök magamnak... Ráadásul, tönkretetted a kedvenc ingem - mérek végig magamon, majd leveszem az összeégett inget, és még szerencse, hogy az egyik fotelon volt egy másik, ugyanis éppen el akartam menni itthonról. - De akkor kezdjük egy könnyebb kérdéssel. Mit keresel itt, és mit is akarsz tőlem igazából? - talán erre a kérdésre előbb megkapom a választ, mint arra, hogy mégis mi történt Bonnie-val. Nem félek tőle, akkor sem tettem, és most sem fogom. Tegye, amit akar, vagy hagyjon magamra, úgy is dolgom van még...
Kiélvezem az alkohol mámoros, és kaparó hatását, ahogy lassan végig folyik a torkomon át, s majdan egészen más utakat vesz. Már kezdem túlságosan is elfoglalni magamat ezzel, így ha ügyetlen lennék, akkor észre sem venném igazság szerint a dolgokat, amelyek körülöttem zajlanak, de őszinte leszek.. sosem vagyok figyelmetlen. Mélyen szívom magamba a levegőt, és egy újabbat kortyolok az italból, amikor is a drága jó öreg haverkám éppenséggel nekem ront a vámpírsebességével. Normális egyáltalán, és ha szívinfarktust kapok? Ennyire ő sem lehet szívtelen, azaz de.. mert nincs szíve, de álljunk csak meg.. nekem sincs. Valamiben hasonlítunk, ami tegyük oda, hogy nagyon nagy dolog, azaz történés, avagy egyezés.. áh, vagy tudjam is én! Ezen tettével pedig akarva, avagy akaratlanul is, de kilöki a kezemből az italt, amely a földön landol. Szerencséjére szóljon, hogy a pohárt megfogtam, de mi lenne ha csak úgy elengedném? Na jó nem bántok ártalmatlan, s törékeny tárgyakat, hisz abban nincs élvezetesség. -Neked is szép estét, haver.-Mondom ki egyszerűen, ahogy egy határozott kézmozdulattal elintézem, hogy a szemközti falnak repüljön neki. Oh, de szívtelen vagyok, hisz nem is említettem, hogy szereztem magamnak varázserőt, nos igen.. mire is jó a boszorkánytemető.-Bonnie, ő meg ki?-Kérdezem meg szimulálva a dolgot, mintha nem tudnám kiről van szó, miközben az asztalhoz lépve lehelyezem az üres poharat, aztán a kezembe veszem azt, amelyikbe ital van töltve.-Jah, hogy az a Bonnie. Nos igen ő még ott maradt 1994-ben, hisz azt mondta nem akar visszatérni, mert még nyaralna egy keveset nélküled..-Jegyzem meg gúnyolódva, ahogy elmosolyodom ördögien.-Bár sajnos, avagy nem sajnos, de egy kedves utazó tett nekem egy ajánlatot, én meg elintéztem, hogy jogában álljon kiszednie a boszorkát, szóval.. nem sokára visszatér a drága Bennett, bár nem tudom miért rajtam vered le, amikor is én kedvesen meglátogattalak.. s még nálad ez a vendég fogadás?-Vonom fel a szemöldökömet, majd elröhögöm magamat. Közelíteni kezdek felé, ahogy végül nem messze tőle egyszeribben megállok.-Gondoltam arra, hogy kedves leszek, és felajánlok neked egy kis italt, de ha már ennyire gonosz vagy, akkor...-Meglendítve a pohár tartalmát ráöntöm.-Tudtad azt, hogy a whisky jól ég, mármint az alkohol?-Gyújtom fel könnyedén Damont, és elkezdek nevetni, ahogy helyet foglalok a kanapén.-Elég tüzes a hangulat, de tudod nem kellene buzinak lenned.-Röhögök, ahogy végül egy csettintéssel abbahagyom a dolgot.-Lenyugodtál már vámpírka, ha igen, akkor előröl kezdhetnénk ezt, s ajánlom tízszer gondold meg, hogy milyen stílust is akarsz velem szemben, mert egy varázslatomba kerül, s volt Damon, nincs Damon.. bár belegondolva szép hamu lennél.-Töprengek el egy pillanatra, majd ráemelem a tekintettemet, s várom mit reagál, miközben a poharat leteszem a hátamnál lévő asztalra.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Márc. 23, 2015 2:46 pm
Kai & Damon
béna • music• words
Furcsa érzés ismét azok között lenni, akik fontosak számomra. S még különösebb, hogy Elena képes volt minden jó emléket elfeledtetni magával rólunk. Megkérte Alaric-ot, ahelyett, hogy küzdött volna, ahogy én tettem. Mégsem vethetem a szemére, hiszen halottnak hitt. De mégis fájó érzés volt, hiszen Bonnie-t nem töröltette ki. Bonnnie emléke ott volt, én viszont egy gyilkosként éltem tovább az emlékeiben. De megfogadtam magamnak, hogy küzdök, és segítek neki visszahozni Bonnie-t. Tudom, hogy sikerülni fog. Csak még nem tudom, hogyan. Hiszen hazudtam, hogy Bonnie nem volt ott. Természetesen nem akartam még nagyobb csalódást okozni neki, de tudom, hogy van még remény. Csak hinnem kell benne, hogy visszatalál, és nem az az őrült tér vissza. Minden lehetséges, és az, hogy a plüssmedve visszatért, az számomra egy jel volt, ami miatt most jobb hangulatban vagyok. Holnap elindulok a drága öcsémmel és Alarickal felkeresni ezt a titokzatos kovent. Hogy miért is viszem Ricet? Talán mert ő a hibás, hogy Elena egyetlen átkozott pillanatra sem emlékszik abból az időből, amit együtt töltöttünk, és ez az egyetlen dolog volt az, ami életben tartott a börtönvilágban. Az egyetlen kapaszkodóm Elena volt, és az, hogy újra lássam, s mikor visszatértem úgy nézett rám, mint egy idegenre. De nem adom fel, ahogy semmi mást nem adok fel. Most is éppen kutakodom, hogy biztos legyek a dolgomban. Hogy ne tévesszem el az irányt, az úti célt. Megváltoztam. Már rég nem az a gyilkos vagyok, mint mikor először ide jöttem a városba. Persze ezt tenném, ha nem zavarna meg léptek zaja a földszintről. Nem foglalkozom vele először gondolom Stefan jött vissza, majd meghallom, hogy valaki a whiskey-ből tölt két pohárral. Nem Stefan az, biztos vagyok benne, ő nem tenné így, egy hang nélkül, így vámpírsebességgel sietek le a földszintre, de amit ott látok, az nem tetszik. Sőt. Egyenesen örültem, hogy nem látom ezt a kis... élősködőt, de most itt van, nekem pedig az első gondolatom Bonnie. - Hol van Bonnie? - rontok neki vámpírsebességgel. Nem félek tőle, ami vakmerőség részemről, de sosem voltam ijedős fajta. Kai-t pedig gyűlölöm. Miatta ragadt ott Bonnie, és miatta áldozta fel magát azért, hogy én hazakerülhessek. Ezért még megfizet ez a pasas arra megesküszöm.
Az idő az estébe nyúlik, így vált a nappal éjszakára, így tűnik el a fény, s lép helyére nemes egyszerűséggel a sötétség leple, mely mindent eltakar, s mindent beborít. Lépteim visszhangja veri fel eme időszakaszban a némaság csendjét, ahogy fokozatosan haladva egyre előrébb, és előrébb jutok mindinkább. Mystic Fallsnak meg van a maga bája, ahogy minden egyéb más városnak is, mégis eme ironikus háttéri bájban az vetül ki, hogy itt találom meg a családom tagjait. Hát nem érdekes, hogy idevalósi Damon, és Bonnie, s mindeközben a keresett személyek is idekerültek? Hát komolyan szólva röhöghetnék eme fura véletlenek titulált helyzeten, de nem teszem, mert hát miért tegyem? Sokkalta könnyebbé tették azzal a helyzetemet, hogy nem kell annyit keresgélnem eme nagyvilágban oly sok ideig. Leszűkítették a terepet egyetlen helyszínre, amely hemzseg a természetfelettiektől. Már pár napja átjöttem ez egy bizonyos ténypont, de eddig nem tettem semmi jelentősebb lépést, tekintve arra, hogy lefoglalt az okos telefon nyújtotta világkép. Egyszerűen fantasztikusak a mai modern eszközök, bár a nadrágok szűkek.. nem tudom miféle divat ez. Nagyon jól elcsevegtem nem mellesleg nem régiben egy sofőrrel is, aki egészen a lakóházakig hozott, én meg végül megfojtottam egy fülhallgatóval. Kár volt ezen kiegészítőért, mert igazán egyedi darab volt, na meg nem találhat ilyet az ember mindennap, tekintve, hogy nem sokat járkál vásárolni. Nos igen.. nem vagyok a vásárlás híve, de semminek sem vagyok a híve. Anno templomba sem jártam, pedig kellett volna, és akkor összhangot találtam volna a Mindenhatóval, de ah, ez abszurdum. Én meg a hívői élet? Szerintem előbb menekülne sírva előlem Isten, mint én tőle, bár az eltelt évek után már a halál ténye egészen elviselhetővé vált számomra. Két bő évtized telt el, és mindebben az a vicces, hogy a magány volt az, amely mindennapossá vált, erre puff, kint vagyok, s még mindig nem érzek késztetést arra, hogy felmondjak eme érzelemnek, persze sokkalta jobban tetszik ez a választékos ember kínálat, mármint áldozati bárányos szám, ugyanakkor tudok társalogni bárkivel, bármikor, bárhol.. ez kész vicc. Nem sokára megpillantom a Salvatore villát. Damonék itt töltötték a napjaikat, míg én figyeltem őket, és hát egészen vicces volt, hogy mennyi mindenen össze tudtak kapni. Vicces az élet, sőt kezdetben azt hittem egy párt alkotnak, de ez persze őrültség is lenne. Egy boszi, meg egy vámpír.. bár nem ítélkezem, de na. Finoman szelem át az utat egészen az ajtóig, ahol is elmosolyodom. Mintha csak otthon érezném magam.. ez nevetséges. Könnyedén kinyitom az ajtót, majd beljebb lépve becsapom magam után, ahogy átsétálok a már jól ismert nappaliba, aztán pedig az italoknál állok meg. Előveszek egy poharat, és öntök bele whiskyt, majd előveszek egy másikat, és abba is öntök, mert hát miért is ne?! Aztán megfogom az egyiket, és belekortyolok az alkoholba, ahogy a bejáratot figyelem. Mi az Damon, csak nem elhagytad a kulcsodat, avagy épp süket vagy?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Feb. 13, 2014 6:52 am
Játék befejezve!
Köszönöm, imádtam!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Feb. 10, 2014 7:17 pm
Damon & Stefan
► WELCOME AGAIN, BROTHER
Nem mondanám, hogy meglepett... persze Damon arról volt híres mellesleg, hogy mindig sikerül újra és újra ledöbbentenie, de szerencsére úgy fest, hogy... azért vannak még kiszámítható lépései. Nagyot nyeltem, miután fájdalmam hangjai elhagyták ajkaimat. Fájt, amit tett velem, egyszerűen nem tudtam mire vélni, hogy... miért nem enged... a testvére lennék? Eddig lám, ez sosem jelentett problémát egyikünknek sem, de most már... a kettőnk köteléke is erősebb... főleg hogy túléltük az Elena-esetet... egykoron minden annyira más volt. De talán már akkot is ott volt kettőnk között ez a kötelék... hogy miért? Nem tudnám megmondani... egyszerűen mert testvérek vagyunk. Vér a vérből. Ez egy vérbeli kötelék, melyet egyetlen nőnek sem szabad feldúlnia, vagy mi több, tönkretennie. És ezt még egy olyan nőnek sem engedném, mint Elena... azonban azt hiszem, most már késő mindennek... mert nincs visszaút abból, amibe taszítottam őket. Egy ripper kapcsolatot még megéltünk, egy másodikat már nem... én löktem őt oda. És meg is érdemlem, amit kapok. Csak nem szoktam hozzá... Darabokban kezdtem el szedegetni az üveget a nyakamból, és közben sziszegtem, mint valami elejtett vad, akit nyíl sebzett meg. Egyszerűen nem láttam a reméynt arra, hogy minden lehet a régi. - Bocsáss meg akkor... - súgtam csendesen, nagyokat nyelve, majd elfordítottam a tekintetemet, és körülnéztem. Annyi emlék... nem létezik, hogy nincs számunkra menedék... annyira kilátástalan... nem tudom elviselni, mikor a bátyám ilyen. És eddig mindig ott voltam vele, ha szüksége volt rá... ilyen helyzetekben amúgy is csak az hiányzik neki, hogy az öccse szekálja... és mindig sikerült visszakapnom az igazi testvéremet. De most... nem láttam rá semmi esélyt... mert nem én rontottam el... küzdenem kellene?! Talán igen... talán pofoznom, rúgnom, ütnöm kellene, hogy adja vissza a testvéremet! De a tényeken nem változtat... elveszítem... egyszer el fogom... és akkor az a Stefan, akinek mások biztonsága a fontos, és az, hogy mindenkiben lásson valami jót... meg fog halni. Nem éli túl a bátyja elveszítését... - Ég veled, testvérem - motyogtam aztán, ekkor még pár másodpercig tartottam a tekintetét, véres nyakamat ingem ujjával töröltem meg, majd megfogtam az imént felkarolt táskát, és megindultam... bele a nagyvilágba... onnan, ahonnan nem lesz visszatérés...
Szinte vágni lehetett volna a köztünk egyre csak növekvő feszültséget. Én éreztem, szabályosan fojtogatott az a millió ki nem mondott szó, amely itt várt a hatalmas vaskapu mögött, és azt akartam, hogy kitörjön. Azt akartam, hogy a fejemhez vágja azt, amit magába fojt. Nem tudom, miért akartam. Talán fel akartam bosszantani, és ki akartam adni a haragomat. Hiszen haragudtam rá. Haragszom rá még most is. Ahogy a szívét a ujjaim között tartom. Szinte égető vágyat érzek rá, hogy véget vethessek a sanyarú és szánalmas életének, de nem. Sosem fogom megtenni. Képtelen lennék megölni a saját fivéremet. Hiszen ő marad nekem mindig. Ha akarom, hanem, az egyetlen létező rokonom, aki mindig itt lesz. Ő pedig azt hiszi, hogy én boldog leszek azzal a tudattal, hogy Elena engem választott, majd megcsalt. Megtette, és az öcsémmel. Ez szinte felért egy karóval a szívembe, csak ebbe nem haltam bele. Inkább magamba fojtottam, ami nálam sosem vezet jóra. Elengedem. A szíve fájdalmasan siklik ki az ujjaim közül, s hagyom ott, ahová való. Nem ölöm meg. Túl könnyű lenne. Az ütése hirtelen ért, de számíthattam volna rá, számítanom kellett volna, hiszen felbosszantottam. Az asztalnak tántorodom, és megtámaszkodom, s tudom, hogy nem végzett velem. Szavai a fülemben csengnek, és ha hiszi, ha nem, csak még jobban felbosszant velük. - Az a Stefan, akit ismertem, sosem vette volna rá erőszakkal a bátyját, hogy szörnyeteggé váljon! - Sziszegem két ütés között, mert alighogy kimondtam, érzem az öklét az arcomon, érzem, ahogy szám megtelik a véremmel és végigfolyik az államon. Talán az arcom is felrepedt, de mit érdekel engem? Ahogy a falhoz taszít, végre van időm, hogy letaszítsam magamról a kezeit, és egy erősebbet lökjek rajta. - Egyedül te vagy az oka, hogy marcangolod magad! Mert nem engedted, hogy segítsek... Senki mást ne hibáztass azért, amilyen vagy, amivé lettél. - Szinte köpöm a szavakat a képébe, s következő szavai, szinte parancsként hatnak, mely ismét feszültté tesz, de nem teszek semmit, csak hagyom, hogy a gondolataim szavakká, a szavak pedig értelmes mondatokká alakuljanak. - Nem te leszel az, aki megmondja mit csinálok! Tedd jobbá te, ha annyira akarod, engem nem érdekel! Vagy tudod mit? Megtaníthatom ölni... Vagy kihasználom, ahogy te is... Vagy csak egyszerűen élem tovább az életem, mert nem érdekel! - Hangom túl hideg, hogy ne tűnhessen igaznak, túl közömbös. Az italos asztalhoz lépek,és italt töltök magamnak, s az üveg tartalma mind a poharamba landol, majd az asztal széléhez verem úgy, hogy csak az üveg nyaka marad a kezemben, ami szilánkos maradt, és elég éles, hogy összeroncsoljon pár artériát egy vámpírnál. S a gondolatot tett követte, Stefan nyakába vájom a törött üveg maradékát, majd megforgatom benne. hogy az enyém legyen az utolsó szó. És talán, hogy lássa, én nem vagyok az a fickó, akivel csak úgy lehet szórakozni. - Ezt azért, mert kezet emeltél rám, és parancsolgattál... Felbosszantottál vele! - Jegyem meg, majd kiiszom az italom felét, miközben figyelem, ahogy kiszedi az üveget, mert csak nem maradhat benne. - Még mindig el akarsz menni? - Kérdezem, de arcomról nemtörődömség tükröződik vissza. Menjen, ha akar, nem érdekel. Legalábbis ezt akarom vele elhitetni, de a fentebbi ígéretemhez hű leszek, ha ő elhagyja a várost ahelyett, hogy megbirkózna önmagával...
Kezdtem azt hinni, hogy tévedésben élek. Egy ideje legalábbis... teljesen összezavarodtam az utóbbi idő után... talán meg kellene keresnem Caroline-t, mielőtt elmegyek... vagy valami... bár nem tudom, talán most asz ő hátán is simán teher lennék, inkább nem próbálkozom... bár azért még kérdéses, hogy egyáltalán túlélem-e ezt a pár percet, amíg szabadulni tudnék innen. Testem összerándult, ahogy ujjai elmélyültek mellkasomban, és összeszorított szemekkel éreztem magam már most a falnál... mellkasom lüktetett, a vér pulzált ereimben, de a szívem alig mozdult... ujjai között mozdult újra és újra, s nem hittem, hogy innen van folytatás... tekintetem kezdett feketére váltani, ahogy az erek kiduzzadtak az arcomon, és egyre inkább felélesztette bennem azt a gyilkost, akit megpróbáltam elfojtani pár napja... nem tehetem meg... nem támadhatok rá a testvéremre. Legalább... nekem legyen meg a józan eszem... de már nincs meg. Jó ég, most belegondolva... volt valaha is, ha mindketten ugyanabba a csapdába estünk... ismét?! - Damon... - súgtam, de inkább már nyögtem, verejtékem a vállamra csöpögött, miközben arra vártam, hogy elengedjen... kételkedni kezdtem... lelki előtt megjelent egy jelenet még gyermekkorunkból, miután anyánk meghalt... nem így néztünk ki... boldog testvérek voltunk, akik összetartottak a veszteségben. És most... egy nő miatt idáig jutott a testvériségünk... egy olyan kötelék, mely egy nő miatt sem rendülhetne meg... mert a vér kötelez. És jöhet akármilyen szerelem, ez nem törhetne meg... ostoba voltam. Damon is. Már régen be kellett volna fejeznünk ezt a társasjátékot. Hamarabb megadni magam... hiszen életemben egyszer... talán most igazán... utat kellett volna hagynom annak, hogy ő legyen boldog, és ne én. Elengedett. De ennek nem láttam még végét, és a fenyegető szavain át is hallhattam, hogy tényleg nincs vége. Bármit is teszek, folytatódik...tegyen ő bármit, akkor is. Van kiút ebből a mókuskerékből? Lihegve pillantottam rá, és eleinte azt terveztem, hogy itt és most elmegyek. Megfogom a holmimat, és távozom. Nem búcsúzom Elenától. Nem búcsúzom senkitől. Mi értelme? De végül mégsem emellett döntöttem. Felbosszantott... - Igazad van. Ez a Stefan egy érzelmileg összezavarodott, labilis vámpír. Nyomában sincs a régi Stefannak, aki küzdött azért, hogy jó légy. Aki küzdött azért, hogy vámpírként is mellette legyél - léptem közelebb hozzá, és ahogy éreztem, hogy lassan összeforr a seb a mellkasomon, előtte teremve ezúttal rajtam volt a sor, hogy egy isteneset üssek a képébe. - Aki mindent megadott volna azért, hogy Elena boldog legyen - ütöttem ismételten, míg a hangom egyre inkább felcsapott, és szinte már a csillár is beleremegett üvöltésembe. - Aki arról álmodott, hogy Katherine után is lehetünk még testvérek! És Elena mellett is! Az én hibám?! - ragadtam meg a gallérját, és ugyan fele annyira jó erőben sem voltam, mint ő, de a falhoz löktem a vámpír sebességemet kihasználva, és a képébe sziszegtem. - Több, mint száz éve mardos belül a kínzó éhség... és csakis azért, mert csupán az evéssel tudnám igazán csillapítani az önmarcangolást, melyet minden nap érzek, minden percben, mikor eszembe jut, hogy én tettelek ezzé a szörnnyé! Sajnállak, bátyám! Sajnálom azokat, akik több, mint száz éven keresztül miattam, az én ostobaságom miatt váltak áldozatokká, mert én akartam, hogy szörnyeteggé légy! - rántottam meg karjaimat, de nem bántani akartam. Csak azt akartam, hogy figyeljen rám. - És most nem akarok mást, csak hogy tedd jobbá azt a nőt, akit mindketten szeretünk! Ne engedd, hogy egy átkozott erőszakos vérszívó váljék belőle! Megkaptad a lányt. Téged választott... És ne cseszd el úgy, ahogyan én tettem az eltűnésemmel - engedtem el a gallérját, és elléptem előle, hogy az imént belekezdett pohárba magam is belekortyoljak, ezzel próbálván csillapítani az indulataimat. Soha nem hittem, hogy valaha ezt mondom majd Damonnek... hogy teljesen utat engedek neki azzal a nővel kapcsolatban, akit szeretek, legalábbis szerettem... és nem vártam tőle mást, csak azt, hogy felfogja a fejével, hogy...talán nem is igazán magam miatt akarok elmenni... hanem miatta... hogy boldog lehessen. Hogy visszakapcsoljon... megszerezze újra a lányt...és boldog legyen.
Stefan annyira felbosszant... Annyira gyűlölöm, amikor mártírként sajnáltatja magát. Nem fogom sajnálni. Ha én nem menekültem el, ő sem teheti. Haragomat megpróbáltam elrejteni, de képtelen vagyok. Sosem szerettem magamba fojtani, és eztán sem fogom. Főleg, ha Stefannal kapcsolatos. Eddig ő erőltette a testvéri kötelékünket, hogy legyünk jó testvérek, már amennyire a jelenlegi állapotunk engedi, mégis ő lépne le, ő hagyná maga mögött az egészet??? Nem, tőle ezt nem vártam. Most megismétlődik, ami a vámpírrá válásunk után történt? Akkor én hagytam ott őt, mert képtelen volt megbirkózni önnön magával, most ő hátrál ki ebből az egészből? Mire volt jó az a négy év amit itt töltöttem? Feleslegesen pocsékoltam el azt az időt? Hajlottam rá, hogy megpróbáljuk, annak ellenére, hogy hatalmassá nőtt az a szálka bennem, amit ő okozott az árulásával. S mikor ide jöttem? Mikor Katherine-t akartam megmenteni, újfent csak elárult, én mégis valahogy tovább léptem. Amikor a kezem lendül, nem teljesen vagyok tudatomnál, szinte reflexből ütöm őt meg, s szinte érzem, ahogy gyűrűm az arccsontjához koccan. Pedig még bele sem adtam minden haragomat. Jelen állapotomban nem tudom mi fáj jobban. A kezem, mely megérezte az ütést, vagy az, hogy megütöttem az öcsémet. De valahogy észhez akarom téríteni. Pont most nem kellene itt hagynia, hiszen Elenával nem óhajtok semmilyen kapcsolatot létesíteni, legalábbis jelenleg így érzem, de... A szék fájdalmas reccsenése riaszt fel gondolataimból, s tudatosan nyársalom fel Stefant. De az, amit válaszol, az amit mond, egy pillanatra ledermeszt, röpke pillanat csupán, mégis megdöbbent. Erős? Én? Mindenki tudja, hogy az érzelmek kizárása felér a gyávasággal. De ahogy látom, ő ezzel nincs tisztában... - Nem erős vagyok, hanem rossz!Én vagyok a rosszfiú, a szerepet játszom csak, amit rám öltöttetek! Nincs ebben semmi erő, csak gonoszság! - És ezek a tények. Rám aggattak egy szerepet, amit játszanom kell. El lettem könyvelve valaminek, ami az évek alatt a személyiségemmé vált. Sértettség. Ez jelenik meg a hangomban, s ahogy ujjai a karóra fonódnak, csábítóvá válik a gondolat, hogy keresztül döfjem a szívét a karóval. Oly gyenge most, ahogy szinte látom, ahogy a tekintete megtelik könnyel, oly könnyedén elvehetném tőle a nyomorult kis életét, s valami a tekintetemben szemmel láthatóan megváltozik. Elidegenedés. Ez már nem az én öcsém. Ahogy szavai szinte könyörögve repülnek felém, ahogy ismétlődnek, szinte éles sikolyként visszhangoznak a fejemben... Egy másodperc törtrésze csak, egyetlen pillanat, s megint ott termek előtte, s nem tudom felidézni a pillanatot, mikor hátráltam tőle. Csak akkor eszmélek fel, mikor hideg ujjaim indaként fonódnak szíve köré, miután felszakították a bőrt a szegycsont alatt. A kezemben tartom az életét, s oly könnyű lenne, oly egyszerű... Túl egyszerű. De nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem tenném meg. Tekintetem elszánt, s csak egy mozdulat lenne. Szabad kezemmel megtartom Stefant, a falnak szorítom, s rideg tekintetemet az övébe fúrom. - Nem öcskös... Ez így túl könnyű... - Rántom ki a kezem a mellkasából, s hagyom meg az életét. Kezemről lassan folyik le a vér, mely folytatja útját a padló felé, s csak egyetlen sajgó hanggal ér földet. Majd követi még egy... Nem érdekel. - Hol van az én régi öcsém? Aki szerint küzdeni kell? Aki meg akarja váltani a bátyját, s vele együtt a világot? Túl könnyen adod magad! - Fordítok egy pillanatra hátat neki, s ebben az a legrosszabb, hogy sosem tudhatja mi lesz a következő lépésem. Egy pillanatra megakad a tekintetem az ajtón, majd az összetört széken, a könyveken, majd hirtelen fordulok, hogy egy ütést mérhessek még Stefanra. - Ennyit ér neked a család? A testvériségünk? Legyen... Menj! De akkor megígérhetem, hogy ismét pokollá teszem az életed! S akkor azt fogod kívánni, bár kitéptem volna a szíved! - Fordítok a hozzáállásomon a másodperc tört része alatt. Hangom lemondó, s szinte már nem érdekel ez az egész. Legalábbis látszólag. Nem tudom, mennyit érek el ezzel, de felidézheti, milyen volt az elmúlt pár évtized, mikor pokollá tettem az életét. Megtehetem ismét... S tudhatja, hogy ebben nem hazudok... Ehhez az ígéretemhez hű voltam egykor, hű lehetek most is...
Magam sem tudom, hogy miként kellett volna reagálnom. Elvégre bárhogy is nézem, van igazság minden dühös szóban, minden csapkodott mondatban, és abban, hogy szíve szerint kitörné a nyakamat, hogy mikor feltámadok, ismét megtegye. És akár száz évig is folytatná... csak túl jól ismerem a bátyámat. Hamar megunná. És nevetséges az egész kialakult helyzet. Megismétlődik 1864. Amire nem vágyom... méghozzá egyáltalán. Katherine a múltté, és megpróbálom Elenát is azzá tenni. Ezt nem az váltotta ki, hogy még utoljára megkaphattam, éppen ellenkezőleg... akkor is így lenne, ha nem fekszem le vele már akkor, mikor a bátyám nője volt... - Ha nem Elenával, más nővel tettem volna meg. Ahogy ő... nemes egyszerűséggel megtehette volna egy másik férfival. Bár az ő korosztályában lévőket még nem nevezném férfiaknak - tettem hozzá, de türelmem még mindig az egeket verdeste, és nem mutattam az arcomon semmi olyasmit, ami azt jelezte volna, hogy támadni, vagy mi több, dühöngeni, tombolni akarnék. Arra most nem is mennék túl sokra szerintem. A pohár oldalán kopogott a gyűrűje, miközben tekintete ugyanúgy visszatévedt az én tekintetembe, és ebben a pillanatban éreztem, hogy itt és most nem lesz semmi olyan egyszerű, mint ahogy én azt elgondoltam. Nem kell, hogy bűntudatot érezzen, az sem, hogy én azt érezzek... bár aki ismer engem, tudja rólam, hogy másra sem vagyok képes, csak az önmarcangolásra. Talán meg kellett fogadnom azt az áldott jó tanácsot, hogy nekünk vámpíroknak az érzelmek ténylegesen sz*rok, de mindig volt bennem annyi a többiekkel szemben... főleg Damonnel szemben, hogy nem tettem ezt. A család miatt... ami úgy tűnik, mára ismét elveszett. És ezúttal javarészt az én hibám... én, ostoba fajankó! a hangja egyre inkább ordított már, mintsem békésen beszélgetett, de erre fel voltam készülve. Fokozatosan vezette be nekem a viharkitörést, és csak pillanatok, mondatok kérdése volt, hogy mikor kezd el villámlani. És végül csak eljött ez a másodperc is. Nem mozgatott meg bennem semmit... mert nem mondott olyat, amivel én magam ne lennék tisztában. Szerettem volna, ha tudja, hogy nem ez volt a célom... nem akartam őt megbántani, mikor lefeküdtem Elenával. Nem őt akartam megbántani, bár ebben a történetben már tényleg feleslegesen nézzük, hogy ki bánt meg kit, mert... Elena úgy játszik velünk, mint valami bábokkal. De ezen már azt hiszem, hogy túl vagyok... nem akarok túlzottan törődni vele most, hogy... jobb dolgokra is hívatott vagyok elvileg. Már ha túlélem ezt az egészet. Magam sem tudom, miért álltam meg az ajtóban. Elvégre minél előbb el kellett volna húznom innen a csíkot, és... akkor nem lett volna az, ami történt végül. Egy ütés, ez volt az, amit igazán felfogtam, de mindez semmi volt ahhoz, amit a mellkasomban éreztem. Azt hiszem, tényleg érzelmileg instabil vagyok, hiszen.. az előbb tényleg nem mozgatott meg bennem semmit az "óvodás vagy, Stefan" dumával... ez a pofon pedig... szinte éreztem, hogy a gyűjűre nyoma odaég a szemem alá, és úgy vetődtem a padlóra, mintha homokzsák lennék. Tagadhatatnul ehhez értett a legjobban, bár nem volt időm teljes mértékben felfogni, hogy mi történik körülöttem, mert ismét szavakkal kezdett sorjázni... Önző vagy, Stefan... önző rohadék... nem több, csak egy önző... és kezdett bennem mardosni valami, hogy igen. Önző rohadék vagyok... miután elvettem a barátnőjét, csak úgy el akarok sétálni... de nem tehetek mást... nekem muszáj elmennem. Nem bírom... elviselni. Nem... az emlékek ezen helyét egyszerűen képtelen vagyok csak úgy elfogadni... befogadni azokat a képeket. Az emlékképek mind idekötnek... végigsétálni úgy valahol, hogy ne Elena jusson eszembe róluk... belépni úgy a Grillbe, hogy ne Damon és Alaric képe ugorjon az orrom elé... és ha végetér ez a korszak, hát azt nézzem, hogy a bátyám és az egykori szerelmem... nem tudom megtenni. Nem vagyok Damon. Nekem ehhez nincs... erőm... sosem volt. Miért várja el tőlem. Felrángatott, majd újabb ütést mért rám, amitől már nem a földre zuhantam, hanem a szemközti fal mellett álló szekrénynek. A polcok velem együtt kerültek a padlóra, és hangosan morogva kezdtem el felfogni, mi történik körülöttem kevés sikerrel... nem igazán éreztem fizikai fájdalmat... Közeledett felém egy kitört széklábbal, majd mikor vámpír sebességével odaért elém, és rögtön belémvágta a fát, hangosan felnyögtem, és szinte rögvest könnyek mutatkoztak meg szememben. Csak a gyomromat találta el, de ez is elég volt ahhoz, hogy hangosan hörögve essek a testének, hiszen teljesen elvesztettem uralmamat a saját testem fölött. - Hagyj engem... békén - sziszegtem a fogaim között, és a fájdalomtól szinte már izzadni kezdtem. - Hagyj elmenni... nem vagyok olyan erős, mint te... nem vagyok képes rá... én nem vagyok olyan erős, mint te... - ismételtem, mint valami idióta. Nem tudom, mikor éreztem utoljára azt, hogy erős vagyok. Ripper korszakom alatt? Áh... az nem erő volt... valami más, mely nem hagyott más választást. Erős voltam? Igen, fizikailag... de nem lelkileg. Soha nem lehettem lelkileg olyan erős, mint Damon... - Tedd meg... csak tíz centi felfelé... - kulcsoltam rá a kezeimet a karóra, viszonylag nehézkesen, hiszen az ő keze is rajta pihent még, majd kirántottam magamból, ami újabb hörgést váltott ki belőlem, és szaporán kezdtem kapkodni a levegőt. - Végezz velem... tedd meg... a szívembe - szorítottam össze a fogaimat ismét, majd a szemeimet is. Belül éreztem, hogy nem tenné meg... de sosem lehetünk eléggé biztosak.
Ahogy elnézem a kisöcsémet, megint valami olyat forgat a fejében, ami nekem nem fog tetszeni. Nem mondom, hogy nem esett szarul, mikor hallottam Elenát - aki elvileg engem választott -, és az én drága álszent öcsémet henteregni, mégsem esek a torkának. Magam sem értem miért, de képes vagyok türtőztetni magam, és nyugodt érzelemmentességet színlelve figyelni az egyetlen rokonomra, aki ezen a földön él. Akivel folyamatos harcban állunk... Aki... Aki képes pillanatok alatt kihozni belőlem a gyilkos fenevadat. Régen nem volt így. Régen elválaszthatatlanok voltunk. De túl régen volt... Mindig egy nő áll közénk, ahogy most is megtörtént, s úgy érzem a múlt béklyói még mindig szorosan ölelnek körül. Érzem, ahogy szinte fulladok, mintha nem kapnék levegőt, s ez feszültséggel tölt meg, olyan feszültséggel, melyet nem tudok kezelni. Vagy talán nem is akarok. Ideges tekintettel pillantok fivéremre, mikor megszólal, s válasz helyett csak kortyolok az italomból, melyet már egy ideje lötyögtetek a poharamban. Mintha csak erre a pillanatra tartogattam volna. Mintha csak sejthettem volna... - Hogy mi? - Emelem meg a hangomat legalább egy oktávval és szemöldököm a magasba szalad. Sejtettem, hogy készül valamire, ami nem fog tetszeni, bár ne ismerném ennyire a saját öcsémet. Néha azt kívánom bár ne lenne ennyire mártír... - Nem Stefan. Engem választott, de utána téged, és az, hogy lefeküdtetek azért volt, mert akartátok. Nekem te ne magyarázd meg azzal, hogy éppen kikapcsolt érzelmekkel tombolva nem vagy ura a tetteidnek, mert ez nem igaz. Én tudom a legjobban! - Tör ki belőlem a feszültségem egy része. Hangomban megjelenik a gúny és a gyűlölet kettőse vegyítve a tipikus hűvösséggel, ami nálam rossz előjel. A pohár tartalmát kiiszom, de nyugodtságom messzire szállt, már ha volt egyáltalán. Gyűrűmmel idegesen kocogtatom a poharat, miközben végre a szemembe néz, mikor végre megláthatom, mi is zajlik benne. Nem a gyilkost látom, hanem az érzelgős bolondot, a mártírt, aki azt hiszi, hogy sajnálni fogom, mert újra érez. És? Én is érzek és szívás! Összetörték a szívem, és bármennyire is értek a bűntudatkeltéshez, egyelőre csak egy enyhébb verzió jelenik meg arcomon. A ridegség álcája mindig működik. Mindenki elhiszi, mert én azt mutatom,amit akarom, hogy lássanak. Stefan más. Ő érzelgős és folyton meg akar téríteni, most pedig ezt eldobva magától hagyná itt a várost csak úgy... - Önző voltál, mi? - Mondom ki halkan, de úgy, hogy érezze a szavak mögött rejlő gúnyt. Mindemellett most talán végre meghallhatja a fenevadat is, akit akkor engedtem ki, mikor tudomást szereztem a kis románcukról. - Te nem önző vagy, hanem egy hisztis óvodás. Tudod mi az önző? Hogy iderángatsz, elvárod, hogy jófiú legyek, azt akartad, hogy megbocsássak, hogy békében legyünk, és utána elmenekülsz, mint valami gyáva... Na ez önzőség... - Vágom a fejéhez, és ahogy a szavak elhagyják ajkaimat, minden egyes szó hangosabban távozik a szoba levegőjébe, miközben rájövök, hogy már majdnem kiabálok. Nagy sóhaj hagyja el ajkaimat, mely egy leheletnyit csökkent a haragomon, de érzem, hogy elkerülhetetlen a kitörés. Nem kapcsoltam én ki semmit, de olyan jól játszom a szerepem...Majd végignézem, ahogy elfordul tőlem, s még az ajtóból visszanéz, s ekkor már tudom, nem fogom hagyni, hogy lelépjen. Vámpírsebességgel állom el az útját, majd hűvös tekintetem az ő megkeseredett tekintetébe fúrom. A következő pillanatban viszont az öklömet érezheti az arcán, s akkorát ütök, hogy a földre kerüljön. - Te önző mártír rohadék! - Hallhatja a szavakat, de nem adok neki esélyt, hogy felálljon, magam rángatom fel a földről, majd beleadva minden feszültségemet és erőmet, adok még egy hatalmas ütést, melynek hatására a nappalin majdnem keresztül repülve csapódik a könyvespolcnak, mely hangos zajjal adja meg magát a tehernek. - Nem fogom hagyni, hogy megint lelépj! Szóval vagy meggondolod magad... - Folytatom tovább mondandómat, miközben összetörök egy széket. - ...és kitalálsz nyomósabb okot a távozásra... - Felveszem a kitört széklábat,és megindulok vele Stefan felé. - Vagy én magam végzek veled! - Fejezem be a mondataimat, s hagyom, hogy tekintetem démonivá váljon, miközben megállok, s támadásra készen, vámpírsebességgel termek ismét öcsém előtt, hogy a szék lábát a gyomrába állítva adjak ki magamból még egy adag feszültséget, aminek köze lehet ahhoz, hogy Elena megcsalva engem feküdt le vele, most pedig mint aki jól végezte dolgát hagyná el a várost, de én ezt nem hagyom. Ha megteszi esküszöm pokollá teszem az életét...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Dec. 19, 2013 6:48 pm
stefan & damon welcome again, brother
Egyre inkább erősödött bennem az érzés, mely azonnal képes lett volna felszakítani a szívemet, örök kárhozatra ítélni, amiért ezúttal tényleg én lettem a rosszfiú, és... talán nem is hinné el senki Caroline-on kívül, hogy megbántam azt, ami történt. De hát... így van. Nem tudok már úgy tükörbe nézni, mint egykoron, nem vagyok képes végigsétálni az utcán csak úgy, mint... valami két lábon járó kamasz, aki tényleg először jár középiskolába. Bár ki tudja, már annyian tudják, hogy nem vagyok egy egyszerű tinédzser, és a testvérem sem az. Mindketten olyanok vagyunk, mint a két lábon járó sorscsapások. Ahová megyünk, ott vér zúdul a padlóra, mindent elönt, s fest be vörösre... ezek vagyunk mi. Az éjszaka csúf teremtményei. És ha ezt hangosan kimondanám, nyilvánvalóan nem kapnék mást, csak a szokásos "hülye mártír vagy, Stefan" dumát. Erre meg épp most aligha szorulok rá. A szavak úgy jutnak el a fülemig, mint megannyi ostorcsapás, csak nem döntöttem még el éppen, hogy magamra vegyem-e őket, vagy... ne. Bár talán ez nem az én döntésem, hiszen a testvérem mindenkinél jobban ismer engem: tudja, mivel van rám hatással, s mi az, amit jobb, ha máris elfelejt. De nem tehetem meg, hogy most ismét eltüntessem mindenki gyanúját, hogy aztán, hónapok múlva talán ismét felszabaduljon a szörnyeteg bennem, és ismét vérontásnak induljon. Nem várhatja el, hogy végignézzem, hogyan lesz boldog Elenával, és hogy becsapjam az érzéseimet! Egyszerűen nem várhat el tőlem semmit, amivel a saját önnön érzéseimeg megtagadom, mert... annak valamelyikünk látná a kárát. Bár az általánosságban én vagyok...
- Nem kezdhetem elölről - ízlelgettem meg szavait, és szinte hallható volt, mekkorát nyeltem, úgy hunytam le a szemeimet, és lehajtottam arcomat, nem nézve tekintetébe, mert azt hiszem, nem kellett volna nap ahhoz, hogy felgyulladjak. Mit tettem, mit tettem?! És most mégis... ő akar engem kontrolállni? Hiszen... arra senki nem képes, egyszerűen nem... nem mehet így tovább. Majd tekintetem arra az ablakra tévedt, melyen a napsugarak éppen besütöttek, s melyet az imént tett szabaddá a függöny takarásából. Gondolatok cikáztak a fejemben, mivel vessek véget saját szenvedésemnek, s rájöttem, hogy nem mondtam még el azt, mit is akartam ténylegesen... megszabadulni a kíntól. - Elhagyom a várost - ejtettem végül ki a szavakat, melyek már régóta a nyelvem hegyén időztek, de csak most sikerülr szabad utat biztosítanom nekik. Nem engedtem a tekintetemmel sem, hogy megpróbáljon lebeszélni. - Elena hetekkel ezelőtt téged választott. Mindaz, ami köztünk történt, annak volt köszönhető, hogy... mindketten a vérszomjas korszakunk közepén tomboltunk - álltam meg előtte úgy, mint valami idióta, és csak bámultam rá, mintha ő lenne az, aki saját bűneimtől meg tud szabadítani. - Nem nézem végig... - ráztam meg fejemet, miközben szavaim olyan halkká alakultak, hogy magam is alig hallottam, és tekintetem körül apró könnyfátyol jelent meg. Egyáltalán nem férfias szokás, de mit tehettem volna? Kettőnk közül mindig én voltam az, akin szemmel látható jelei voltak a fájdalomnak. - Nem kezdhetem elölről a szenvedést... nem lennék boldog. A lány, akit tiszta szívből szeretek, már a bátyámat szereti... - néztem le ujjaimra egy eltorzult mosoly kíséretében. - Annyi hely van még, amit nem láttam... talán megálok New Yorkban, Vegasban, New Orleansban... az én időm lejárt, és most... a te időd jött el - súgtam a szavaimat fájóan. Sejtette, tudhjatta, mire értem... az Ő ideje most van. Elenánál mindenképpen. Csak ne cseszné el. Sajnos ismerem. Csak bízom benne, hogy nem fogja. - Önző voltam. Tönkre akartam tenni, mert azt hittem, csak én lehetek jó neki, de tévedtem... talán túl későn ébredtem rá - tettem még hozzá. Ez volt midnig a legnagyobb különbség kettőnk között. Ő végignézte, hogy Elenával együtt voltunk... én pedig, mikor rájöttem, hogy Elena Damonhöz is vonzódik, minden követ megmozgattam, hogy ez tévedés legyen, és ne történjen meg! Talán ostobaság mindezt szóvá tenni, mert talán éppen most hidegen hagyja az egész, de én tartoztam neki ezzel a vallomással... muszáj volt elmondanom, hogy... érezze: sajnálom. Hátat fordítottam neki, majd az ajtó mellé lehelyezett hátizsákomért nyúltam. - Nem garantálom, hogy az elkövetkezendő évszázadban találkozunk még... minden jót, Damon. És tudd, hogy... nem örülök a helyzetnek. De neked igen. Annak igen, hogy te... végre boldog lehetsz.
- Talán, ha konkretizálnád, kiről beszélsz, nem beszélnénk el egymás mellett, Stefan! - Válaszolok vissza kicsit hevesebben a kelleténél, persze nem állt szándékomban, de én már csak ilyen vagyok. Így teszek. Kizárom az érzelmeim részben, és nem törődök semmivel, de az öcsém más lapra tartozik. Ő az öcsém még akkor is, ha 150 éve rávett, hogy vámpírrá váljak, mert nem akart egyedül maradni. Önző érdek nem? Figyelembe sem vette azt, hogy én mit akarok, csak rávett, és most itt vagyok 172 évet leélve, és mégis ő az, aki támogatásra szorul. Mégis ő az mindig, akinek segíteni kell majd. Hiszen én vagyok az idősebb testvér, mindig én leszek végül az, aki segít majd neki, hiszen csak egymásra számíthatunk. Mégsem érzem ennek a fontosságát jelen helyzetemben, valahogy nem tud meghatni Stefan mondata sem, mégis egy pillanatra felfigyelek a hanglejtésre. De egyenlőre nem hozom szóba. - Pedig élvezném, ha térden állva könyörögnél nekem öcskös, de eltekinthetek tőle... Hiszen Elena nem érdekel engem... A tied lehet! - Tárgyiasítom a nőt, akit eddig szerettem. Talán most is szeretem, de nem érzem, mert elnyomom. Nem akarom érezni, nem akarom, hogy ismét erősebb legyen nálam. El akarom végleg felejteni az összes hasonmást. Nem akarok egyet sem belőlük, nem szabad elgyengülnöm. Lehetetlen. Most kell talpra állnom, nem holnap, vagy jövő héten, hanem most. Mély levegőt veszek, mikor végignézek öcsémen erős gyanú ébred bennem, hogy Stefan szavai mögött valami más van. Valami furcsa, mintha segélykiáltás lenne, mintha... - Ki vele öcskös, ne kímélj! - Méregetem a velem szemben álló vámpírt, aki az öcsém, aki folyton harcol azért, hogy jóságos hős lehessek, de én mindig ellenkezek, viszont tőle elvárom azt, hogy ne ellenkezzen. Persze mind a ketten mások vagyunk. Stefan képtelen elfogadni a vámpír léttel járó vérszomjat, képtelen uralkodni magán. - A mi drága jó Stefan Salvatore-nk. Ismét rohan vissza az önmarcangolás láncaihoz, hogy ismét az legyen aki volt... Stefan ne kezd elölről kérlek azt, amit eddig. Ötven évnyi önmarcangolás... Vérvágy? Mardosó éhség? Ez kell neked? Ugye tudod, hogy ezt így nem folytathatod tovább... - Fordítok hátat öcsémnek és húzom ki a hatalmas ablakon a függönyt, ezzel beengedve a napsütést, melyen elégnék, ha nem lenne rajtam ez az átkozott gyűrű. Egy pillanatig csendben maradok, majd kiiszom a maradék italom, de nem fordulok vissza felé. Hatalmas sóhaj szakad fel mellkasomból, majd háttal Stefannak megszólalok. - Ezt nem kezdheted elölről. Választanod kell Stefan. Nem fogom végignézni ismét az önmarcangolásod. Meg kell tanulnod kontrollálni magad... Mert ha nem... - Tartok egy kis szünetet. Hangom merev, feszült ha úgy tetszik. Lecsapom a poharat az asztalra, majd ismét fivérem felé fordulok. - Akkor akár önként kisétálhatsz a napra a gyűrűd nélkül... Stefan vámpír vagy... Én segíthetek kontrollálni! - Ajánlom fel a segítségemet immár sokadjára az évek folyamán. Hangom nyugodt, habár legszívesebben néha tombolnék. Stefan mindig ezt csinálja, mindig addig marcangolja magát, amíg a nyúldiétájának köszönhetően bármelyik újszülött vámpír fél kézzel le tudná verni, és most jött el a pillanat, hogy nem hagyhatom neki... Mikor Silas a nyakunkon, mikor kitudja mi vár még ránk, most erősebbnek kellene lennie. Rosszallóan csóválom meg a fejem, majd kérdő tekintetem felteszi a kérdést, hogy mit választ, kérdeznem sem kell. Ismer annyira, hogy tudja azt, hogy választ várok, miközben újabb adag ital kerül a poharamba...
szavak: 535 zene: Out of Control megjegyzés: Másodszorra megírva tudom, hogy gáz, sorry! credit:
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Kedd Nov. 12, 2013 8:23 pm
stefan & damon welcome again, brother
Fel sem tudtam fogni, hogy igazából ő most éppen miről beszél. Mert jelenleg olyan, mintha két különböző személyről beszélnénk. Én Elenáról, ő meg... valaki másról? Mi a fene folyik itt? Eltűnök pár napra, és máris a feje tetejére áll? - Még szép, hogy Elenáról beszélek. Ki a fenéről beszélheték még? - néztem rá nagyon bambán. Tessék... félreállok... nagyon nehezen tettem meg, de próbáltam az életemnek más célt találni... erre meg ez lesz. Hát... nem mondanám, hogy számítottam rá. De aztán egyértelmű választ kaptam arra, amire akartam. Ezt pedig az kísérte, hogy a szememmel szembe került, és körülbelül úgy állt velem szemben, mintha nem is a testvérem lenne, hanem egy idegen, aki... megveti a másikat. - Szóval láttál... - jegyeztem meg, az ő szavait ismételve természetesen, majd megköszörültem a torkomat, és az ajkaimhoz emeltem a poharamat, hogy belekortyoljak a whiskybe, amit az imént kitöltöttem magamnak. - Nemigen tudok mit hozzátenni, Damon. Gondolom nem nyomna sokat a latba, ha elkezdenék térden állva a bocsánatodért könyörögni. - A hangommal próbáltam leplezni, mennyire megvisel ez a szituáció, de még mindig könnyebb így, mint megmutatni, mekkora lelkiismeretfurdalás nekem az, amit érzek. Damon közelállt Elenához mindig is, de sosem feküdt le vele, míg én vele voltam... és én ezt nem tartottam tiszteletben. Hátba támadtam a bátyámat, pedig ha valakinek, hát neki többet kell jelentenie a szememben, mint bármilyen nő, vagy rokon, akárki. - Gyorsan továbbléptél - jegyeztem meg aztán félvállról, mikor ezt a bizonyos csajt említette. Mi a fene van már? Áwh, nem vagyok képes ezt teljes mértékben felfogni... talán nem ittam még eleget hozzá. Persze a szavaim egyértelműen nem fedik a valóságot, hiszen tudom, hogy mennyire képes elrejteni magában az érzéseket... majdnem százötven éve már annak is, hogy újra és újra felemlegetésre kerül, miként vettem rá őt a vérivásra. Hogy szinte... keresztülhúztam az életét ezzel. De legalább életben van... - Damon... - nyeltem újabbat. - Szeretnék veled beszélni. Nem Elenáról. Nem is erről a... Mirandáról - néztem az ajtó irányába, majd megráztam a fejemet, mintha csak ki akarnám törölni a lány arcát a fejemből. - Pár napig távol voltam, és volt lehetőségem gondolkodni... - hajtottam le az arcomat, így nem tudtam figyelni arcának mozdulatait, mimikáját, és testbeszédét. Egyszerűen csak beszélni akartam, közben az italomat lötyögtetve a pohárban. - Most talán örülnöm kellene, hogy áthúztam a számításokat, és szétválasztottalak titeket. Nem vagyok kibékülve a helyzettel, ez tény... Elena életem szerelme. Nekem ő mindig jó lesz, és mindig tudom szeretni... de mégis mászkál bennem egy érzés, aminek napok óta nevet nem tudok adni. Valami, ami hasonlít a bűntudathoz, de még annál is rosszabb - fordítottam el végül a tekintetem. Nem néztem a szemeibe. Képtelen voltam rá. Egyértelmű, hogy most én vagyok a gyengébb. Ő ereje teljében van most, hogy ismét visszatért az igazi emberi vérhez. És én pedig... megint az lettem, aki az egész világ fájdalmát cipeli a saját hátán.
Szép az élet, süt a nap... Hogy mi? Nem, ez az én drága öcsikém feladata. Ő a hős, én a rosszfiú. Egy röpke pillanatra azt hittem, hogy a szerepek felcserélődtek, de nem. Még mindig én vagyok a rosszfiú, aki sosem fog megváltozni. Álcázhatom, hogy megjavultam, de a lényegen nem változtat. Gyilkos vagyok, és gyilkos is maradok. Az emberi felem meghalt akkor, mikor átváltoztam. És így kerek a világ. Stefan tetszeleghet a hős megmentő szerepben, helyrehozza a hibáimat. Ez mindig is így volt. Mindig helyre akarta hozni a hibáimat, amiket én nem tartok annak. Egy részem örült is, hogy felhagyott a ripper énjével és megint nyálasan romantikus... Vagy még nem hagyott fel? Ezért lenne jó végre tiszta vizet önteni abba a bizonyos pohárba. Unottan sétálok le a lépcsőn, ugyanis a szobámból már hallom a jól ismert lépteket, melyre egy gúnyos félmosoly jelenik meg az arcomon. Unottan töltök magamnak egy whiskey-t, majd ledobom magam az egyik fotelba, miközben köszöntöm fivéremet. - Öcskös! Hát hazatértél! - Szólalok meg gúnyos hangon egy kis éllel a hangomban. Ha nem tudnám, hogy Elenával mit kavart, játszhatnám is a hülyét, de egyenlőre nem szólalok meg. Csak ülök néma csendben, lassan iszogatva az italomat, miközben a hátát méregetem. - Pedig még friss a kapcsolatunk... Szinte senki nem tudja... - Felelek nemtörődöm módon a kijelentéseire, bár nem értem az egészet. Talán nem Mirandára gondolt? És a hangja olyan különös. Miért fájna az neki, hogy én valami kis csitrivel múlatom az időt, hiszen ha ripper üzemmódban van, neki úgysem lenne hasznára. Én ennél jobb vagyok. Bár az az öt áldozat megsínylette a haragomat és a csalódottságomat, mégis sokat segítettek, hogy visszatérhessek a saját szerepemhez. - Áá! Már értem... Te Elenáról beszéltél eddig... Ne tégy úgy, mintha nem tudnád a tények állását, Stefan! - Állok fel, hangom erőteljesebb, talán egy kissé feszült is, ám Elena említésekor hangom gúnyos... Megváltoztam... Akarom mondani visszaváltoztam, és azt akarom, hogy Stefan tudja. Bár ha nézett tévét, vagy hallgatta a rádiót, megint történtek "állattámadások".
Iszok egy kortyot a whiskey-ből, majd a pohárral játszva a kezemben szólalok meg ismét. - Ne hidd, hogy nem tudok a kis akciódról... Hogy felvilágosítsalak, láttalak titeket! - Kerülök vele szembe. Látni akarom a tekintetét, látni azt, amit csak sejtek. Tudni akarom, hogy még mindig a kegyetlen gyilkossal állok szemben, vagy azzal az énjével, aki két kézzel kapaszkodik a nyuszievő létformához, hogy visszatérhessen az egykori szent önmagához. - Miranda... Akit láttál, ő a csajom! - Adom meg neki a kívánt információt végül, hiszen tudni akarta ki az. Ha Stefan foggal-körömmel igyekszik visszatérni ahhoz, aki volt, akkor valószínűleg látnom kell rajta valamit, hallanom kell valami jelet, ami a tudtomra adja. Arcomon önelégült mosoly pihen, hisz nálam a csajom szó egyenlő egy két lábon járó vértasakkal. Én nem titkolom azt ami vagyok... Nem titkolom, hogy visszatértem a régi önmagamhoz... Semmi értelme sem lenne. Felesleges. Végigmérem Stefant még egyszer, majd visszatérek a fotelhoz, hogy kényelmesen elhelyezkedjek. Hagyom, hadd eméssze az információáradatot, melyet eddig rázúdítottam...
||Words: 480||Music: Psycho Killer||Notes:Bocsánat a késésért ||
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Okt. 05, 2013 2:49 pm
damon ◌ stefan
welcome again, brother
Szükségem volt néhány nap pihenőre. Meg is kell hagynom, hogy kissé északon, a helyek között gyönyörű tájak rejtőzködnek. Pontosan odavágyódtam, miután elegem lett a vámpírgőzös Elenából. Jobbnak is láttam, hiszen ami kettőnk között történt a hálószobában... talán számára semmit sem jelentett, csak játszadozás volt. Számomra azonban még ripperként is olyan töltetet adott, melyet jobb volt máshol levezetni. Nem Damon orra előtt. A testvéremmel szemben nem fair a játékmódom. Ahogy Elenáé sem. Ő mindig beletörődött, ha Elena engem választott... engem miért zavar ennyire a kudarc? A testvérem boldogságának mindennél többet kellene jelentenie számomra, de egyszerűen nem megy... ha ripper vagyok, hát még úgy sem! Mi lenne velem egyszerű vámpírként? Azt hiszem, nemes egyszerűséggel felrobbannék. Beléptem a nappaliba, kitöltöttem magamnak egy pohár italt, és felsóhajtottam, ahogy belekortyoltam a whiskybe, és közben már hallottam valamit az emelet felől. Sejtésem sincs, Damon mit tud abból, ami közöttem és Elena között történt, tehát jobb, ha erről én egy szót sem szólok. De nem Elena miatt. Sokkal inkább azért, mert a testvéremről is szó van! Jó ég, tényleg én törődöm ragadozóként a testvéremmel? Eddig nem jelentett szemernyit sem az, hogy mi történik a külvilágban... de mindannyian tudtuk, hogy mikor évekkel ezelőtt Klaus arra kért, hogy vele menjek, cserébe a gyógyírért, mely meggyógyítja Damont, akkor a bátyám életét választottam a sajátom helyett. És utána váltam gonosszá ismét, majd' száz év után. Most már nem fejtegetek miérteket. Éppen elég volt az, hogy míg nemrégiben távol voltam egy ideig, Elena és Damon... szóval összejöttek. Fellobbant közöttük valami, ami... nem akarok erre gondolni. - Meglep, hogy nem az újdonsült barátnőddel iszogatsz - szólaltam meg rekedt hangon, kifelé bámulva az ablakon, mikor a hallásomnak hála érzékeltem, hogy bátyám belépett a nappali elég tágas helyiségébe, és lehunyt szemeimet egy pillanatra nem is akartam kinyitni. - Pedig már kezdtem beletörődni, hogy mennyire összepasszoltok - tettem még hozzá, magam sem tudva, hogy mi lakozik a hangomban. Talán fájdalom... amit nem akartam a tudtára adni. Senkinek nem lenne jó, ha megtudná, hogy a ripper, aki napokkal ezelőtt voltam, már nagy eséllyel nincs bennem. Valami megszüntette. Talán a kis utazásom északon... nem tudtam megölni azt a lányt. Elengedtem. Bűntudatot keltett bennem. Benne láttam minden áldozatot, akit az elmúlt hónapokban megöltem. Már nem tudom, hogyan hívták, pedig miközben kikezdtem vele, ezzel próbálva minden félelmét elültetni magammal szemben, elárulta... talán Claire. Vagy... Clara... nem tudom megmondani. De lehunyt szemeim előtt most őt láttam. A könnyeket a szemében. Ez feltüzelte a véremet kezdetekben, és úgy akartam megölni, hogy tudjon róla. Érezze a fájdalmat.
De az utolsó pillanatban megtorpantam, és elengedtem. Mintha abban a pillanatban köddé vált volna mindaz, ami voltam. És az lettem, akit emészt a bűnbánat. A szenvedés. A fájdalom. Mert mindent elveszítettem. És éreztem, hogy valami furcsa nedvesség simul meg szemeim szélében, de még mindig háttal álltam a testvéremnek. - Láttam innen elmenni egy fiatal lányt. A te... öhm... ismerősöd? - szólaltam meg aztán ismét. Azt a távozó lányt nem tudtam hová tenni. Ha Elenát megkapta, minek neki másik?
- Miss bulikirálynő. Bosszantó, mióta ilyen - sóhajtottam fel, ennyivel reagálva Caroline kezdő mondatára, majd úgy voltam, hogy ezt már nem lehet kibírni valami ütősebb pia nélkül. Ezeket a nőket meg főleg nem. Nem tudtam volna eldönteni, hogy melyik társaságára vágyom jobban ebben az elcseszett pillanatomban, miközben a fejemben szinte ezer hang üvöltött, hogy némítsak el mindenkit, aki ordít. Ezért benyúltam az egyik dugi szekrénybe, és elő akartam kapni egy üveg whiskyt, de sajnálatos módon úgy tűnik, a mai fiatalok túlzottan szemfülesek, így hát üres kézzel, a megmaradt bébiitallal fordultam vissza Caroline felé. Elenával kapcsolatban jelenleg jobbnak tűnt közömbösen nyilatkozni. - Ha hiszed, ha nem, az érzéketlen hercegnővel nem vagyunk olyan jóban, hogy bármit is csináljunk együtt. Akarsz még tudni valamit, anyu? - tártam szét a karjaimat, de azért óvatosan, nehogy kiloccsanjon valami a poharamból. Nincs kedvem a szőnyegtisztítókat hívni, bár talán holnap reggel egy totális káoszra ébredünk így is. Enyhén volt ironikus és gunyoros a hangom, főképp az utolsó szót nyomtam meg. Nem volt fair. Ez tény. Nem akartam vele így beszélni a lelkem mélyén. Ezzel a lánnyal, aki hosszú ideje őszinte és hű barátom volt. Akit én tettem azzá a kiegyensúlyozott (legalábbis többé-kevésbé) vámpírrá, amilyen most. Az étkezési szokásait illetően persze. Még a fejemben élt a pillanat, és... azt hiszem, most az a terve, hogy visszafizeti azt, amit én tettem meg érte. Egyelőre nem tudom, hogy akarom-e ezt, vagy sem. Beleittam a puncsba. Most minden korty számít. Az én agyamnak legalábbis biztosan. Talán ha nem leszek teljesen magamnál, nem akarok majd hullákat sorjázni. Nem akarok szívességet tenni Damonnek, hogy ő célozgasson nekem az elkövetkezendő száz évben. Ahhoz félő, nem lenne türelmem. Vagy... lelkiismeretem... de ez már egy másik lapra tartozik. Nem kerülte el az sem a figyelmemet, hogy Caroline milyen hangot engedett meg magának velem szemben. Jó-jó, szíve joga úgy beszélni, ahogy neki tetszik, de azért bántotta a fülemet ez a nyers stílus. Talán beletörődött abba, hogy velem, vagy éppen értem hiába küzd. Most jó így. Szeretnék is egy darabig ilyen maradni, mert ha most még a vállamra szakadna egy kész idegörlő bűntudat, pluszban Elena vámpírságával, a kötelékekkel, meg az érzéketlen hercegnővel, körülbelül világgá megyek, és közben lehúzom a gyűrűmet.
A szememmel figyeltem, hogy az üres poharam megtelik whiskyvel. Csak van isten! Vagy ördög... melyik morbidabb egy vámpír szájából? De aztán fordult a helyzet, és inkább Caroline szájából hallottam olyat, amit eddig ritkán. - No lám! Tudod mit? - kérdeztem vonva egyet a vállamon. - Ebben társad leszek - ittam ki újra a poharat, melyet az imént megtöltött, majd elvigyorodtam, végignéztem a tömegen, aztán vissza Caroline-ra. Leginkább a kezében lévő üvegre, ami lassan fogyott. Azt hiszem, nem ő itta meg az egészet, hanem eleve hiányosan vette kézhez. - Mit szólnál, ha... a mai estét egy teli üveggel kezdenénk meg? - kérdeztem, kivéve a kezéből azt a pár kortyot tartalmazó üveget. Letettem oda, ahová csak értem, majd vigyorogva a saját poharammal is így tettem. Ahhoz képest, hogy az előbb semmi hangulatom nem volt ehhez az egészhez, most alaposan fordult a kocka. Nem tudom, mi volt az oka. Talán Caroline néhány szava. Miszerint nem kötelező egyedül leinnom magamat. Legalábbis mértékkel. Hogy még hajnalban ki tudjam innen dobálni az illetéktelenül itt tartózkodókat.
Hirtelen ismét annak a srácnak éreztem magam, aki nem vámpír. Csak egy srác. Emberi problémákkal. Szerelemmel, barátokkal, amik most jobban fájtak, mint eddig. Ezért is volt szükségem arra, hogy kizárjam őket. És Caroline ebben most egy végeláthatatlan ígéret volt. Igaz, volt bennem némi félsz, hogy talán az alkohol hatására megnyílok előtte. És kihozza belőlem az érzelmeket ismerő Stefant. Azt, akit a barátjának vall... - Gyere! - hajoltam le kissé, hogy a vállamra kapjam nevetve. Nem éreztem a tiltakozását, éppenhogy valami meglepettséget hordozott magában, de nem törődtem ezzel, megindultam a nappali közepe felé, ahol mindenki rázta magát. Talpra állítottam őt, majd elnevettem magam ismét. - Tudod, régen viselkedtem bárkivel is így, mint most veled - mondtam őszintén, még mindig mosolyogva, ezzel utalva, hogy régen... nagyon régen volt bennem az, hogy szórakozzam bárkivel. Vagy úgy egyáltalán... társat keressek a szórakozáshoz.
◯ Zene: we are young ◯ Megjegyzés: kihozod belőlem a reagolóművészt. ^^
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
ღ 
• music• words
ღ 
