Matt & Sharmila

Mosollyal reagáltam Matt örömére, hogy egy kicsit kiszabadult a munka fogságából. Igaz, ami igaz, akárhányszor tértem be a Grillbe, legyen hétköznap, hétvége, jó idő vagy rossz. Ő mindig itt volt bent, és keményen dolgozott. Nem ismerem a többi pultost, személy szerint mindig Matt-hez mentem rendelni. Nem azért, hogy őt terheljem még több munkával, hanem mert kihasználtam az időt, hogy addig is beszélgessünk kicsit, amíg az én rendelésemmel törődik. Meg egy keveset még utána is, hogy addig is pihenhessen a nagy hajtásban. Örülök, hogy most tud szusszanni egyet, de nem is értem, hogy miért van bent, és nem pihen inkább.
Intett az aktuális pultosnak, s bár az elején akadékoskodtam, rá tudott venni, hogy elfogadjam a meghívását.
- Akkor... Akkor egy GinTonic-ot. - böktem ki végül, hogy mit is innék szívesen, majd a saját rendelését is hozzá csapva fejezte be az általam elkezdett mondatot. A következő kérdése viszont meglepett. Nem is tudom, hogy valójában érdekli-e a dolog, vagy csak azért kérdez rá, mert párszor az orra alá dugtam 1-2 képet, így muszáj volt megnéznie őket. Teljesen mindegy, szívesen válaszolok.
- Persze! - feleltem úgy, mintha lehetetlen lenne, hogy valaha is abbahagyjam ezt a pályát. - Egyenlőre nem tervezek mást csinálni. Szeretem, mert ha gyakran az első, vagy második kép már meg is felel a megrendelésnek. Szóval az akár 1 hetesre nyúló munkát 20 percre szűkíthetem. A maradék időben pedig csak a lábamat lógatom. Az viszont szívás, ha az ellenkezője teljesül, de minden munka ilyen, nemde? Néha húzósabb, mint máskor.

Sharmilla & Matt

- Uhh...még nekem is furcsa, hogy nem pincérként jöttem ma be! De, rengeteget túlóráztam, ezért a főnök adott pár szabadidőt. - válaszoltam vidáman. Annyira örültem, hogy egy kis időre elrugaszkodhatok a borzalmas, szörnyekkel teli hétköznapokból, és beszélhetek egy normális emberrel.
Sharms mindig népszerű volt errefelé, de, sokan félreértik, azt hiszik, hogy csak a tipikus sablonszöveg mögé rejtőzött plázacica. Pedig nem, ő egy művész: láttam a fotóit, és egyszerűen elvarázsoltak. Tehetséges, okos, és szép lány. Ráadásul, teljesen normálisan él, egy ilyen hülye világban.
Időközben intettem Charles-nak, az egyik pincérnek; hamar ott termett, és hozta az itallapot is.
- Mit kérsz? - elmosolyodtam, majd kacsintottam egyet Sharmillának. Tiltakozott, de sikerült meggyőznöm. - Ugyan már, a vendégem vagy! Végül választott egy italt. - ... és én egy vodka + narancsot kérek, köszönöm! - egészítettem ki Sharms mondatát.
- Még mindig fotózol? - kérdeztem; nagyon örülnék, ha folytatná.

Matt & Sharmila

Már kezdett zsibbadni a kezem az integetéstől, mire Matt is kiszúrt engem. Egyből odajött hozzám, amit nagyon kedves dolognak tartok. Akár tovább is mehetett volna, ahogy láttam eléggé elszánt tekintettel vonult, amíg észre nem vett.
- Szia, Matt! - köszöntem vissza én is illedelmesen,s egy pillanatra arra néztem, amerre a fiú is. Nem láttam semmi különöset, így érdektelennek ítélve a témát fordultam vissza felé.
- Nem ülsz le? - kérdeztem megkeresve tekintetét. Mindig is imádtam Matt-ben, hogy ilyen udvarias. Más már rég leült volna minden szó nélkül, még akkor is, ha a felhívás csak formaság.
- Ugyan, dehogy! Nagyon örülnék, ha csatlakoznál. - feleltem egy mosollyal, mire ő végre helyet foglalt. Legalább nem kell tovább unatkoznom, Matt elég jó társaság. Régen láttam már, de ez egy percig sem rendítette meg bennem a kettőnk baráti viszonyát.
- Velem? - kérdeztem vissza, majd egyet kortyoltam az innivalómból, aztán folytattam - Semmi izgalmas infóval nem szolgálhatok. Dolgozgatok. De szerencsére most akad egy kevés szabadidőm. Neked kellene mesélned. Mi történt, hogy csak így, civilben lófrálsz a Grillben?

Sharmilla & Matt

Sok idő után civilként merészkedtem be a Grill-be. Egy ideig figyeltem a tulaj-t, aki pár hete folyton itt legyeskedik. Reméltem, hogy nem fog észrevenni; biztos vagyok benne, hogy azonnal a pult mögé állítana - és, ha ellenkezem, akkor simán kirúg.
Körülnéztem, hogy hol találok üres helyet - a Grill tele volt. Előttem tömeg, mellettem még nagyobb tömeg ... hátranéztem, és megpillantottam egy megfelelő helyet a sarokban; nyugalmasan. Elindultam, de hirtelen megpillantottam Sharms-t, aki kecsesen integetett.
Furcsa, hogy épp ma, épp itt látom. Sharmilla Anderson - már nagyon régóta ismerem, de jó ideje nem láttam a környéken. Habár, tudom, hogy szeret fotózni, és ezért néha utaznia kell.
- Hello Sharms! Ezer éve nem láttalak! - mondtam viccesen; de az arcomról azonnal lefagyott a mosoly, amikor megláttam, hogy a helyes kis asztalt a sarokban elfoglalták. Most mihez kezdjek? Egyszer van alkalmam, hogy kihasználjam a kollégáimat, és akkor is így megszívom.
Sharmilla időközben válaszolt, és hellyel kínált. Mitagadás, örültem, hisz nekem is épp ez járt a fejemben: megkérdezni, hogy leülhetek-e?!
- Biztosan nem fogok zavarni? - tettem fel kissé zavartan a kérdést. De ő megnyugtatott, hogy egyáltalán nem fogom zavarni, és amúgy is unatkozott egyedül.
- Na, mesélj Sharms! Mivan veled? - kérdeztem kíváncsian; szerencsére ő nem tud a szörnyűségekről, amik Mystic Fallsban történnek.


(öhmm...Matt nem tudja, hogy Sharmilla tud a vámpírokról, stb. )

Megéheztem. Ahogy kiléptem a lakásból, csak az járt a fejemben, hogy milyen éhes vagyok. Arra persze nem gondoltam, hogy pillanatokon belül eszek is, amint ideérek a Grill-be, az túl egyszerű lett volna. Így csak és kizárólag az ételre összpontosítottam, csak az lebegett a szemem előtt, hogy milyen disznómódon fogom betömni azt, amit kikérek majd. Amiről egyenlőre még fogalmam sincs, hogy mi lesz. Nem kell aggódnom, elég jó a koszt itt.
Ahogy beléptem, megcsapott a helyiség szokásos szaga, de semmivel sem törődve rontottam a pulthoz.
- Mi olyan kaja van, amire nem kell várni? - kérdeztem meg illedelmesen, bár a mohóság is hallatszott benne. A pultos mosolyogva intett a közeli szendvicsek felé, s nem is habozva választottam egyet, amit fizetés után be is tömtem. Most, hogy belegondolok, nem is voltam az éhhalál szélén, csak beképzeltem. Igazából csak enni akartam valamit, ami nem otthonról van. Igen, a feladvány megoldva. Meg kell hagyni, isteni volt a szendó, de a zsemle egy kissé fullasztóan hatott a szervezetemre, így egy pohár üdítőt is kikértem. Pár kortyot ittam, majd körbenéztem, mivel eddig nem tettem ezt meg. Hátha van ismerős arc,s mivel ez egy kisváros, nem nehéz találni ilyet. Meg is pillantottam Matt-et, aki bár háttal állt nekem, de kivártam, míg felém fordul, aztán integettem neki egy nagy vigyorral az arcomon.

Egyik felem azt kívánta, bár ne kérdezősködtem volna. Azonban visszavonni már nem lehetett. De meg kellett tudnom. Muszáj volt, hogy legalább halljam, mi várhat ránk. Az elmúlt pár napban már kezdtem azt hinni, hogy ez csak egy átlagos bál. Hiszen errefelé ez sem ritka. Egészen addig gondoltam erre, míg Caroline arcát meg nem láttam, miután faggatni kezdtem. Próbált komoly lenni, ami sikerült, azzal ellentétben, hogy azt láttassa, nem titkol semmit. Vagy mindent tud, és ő is része a dolognak, vagy egyszerűen fél elmondani. A szeme többet, ha akartam volna, sem árult el. Félszavak, elejtett célzások, titkolózások tömkelege. Ez a város bővelkedik benne. * bosszankodtam és aggódtam, hogy Caroline azért nem avat be, mert úgy gondolja túl fiatal vagyok még ehhez, hiába tudok bánni a mágiával *
Ügyesen hárította minden puhatolózásom - vagy hogy a fenébe is mondják - Túl ügyesen. Agyafúrt ez a szőkeség * állapítottam meg * De sebaj, ezzel csak még kíváncsibbá tett. Hirtelen annyi ötlet kezdett össze vissza repkedni a fejemben, hogy is tudjam meg. Azonban újabb ügyesebb mentés következett, mire csak hebegni habogni tudtam. Majd mire észben kaphattam volna, ott ültem az asztalnál egyedül egy szalvétával, rajta szép íves számok. Caroline száma. Ezt jónak láttam megőrizni, pláne, mert ő az egyetlen itteni, aki ezt megadta nekem.
- Szia! Remélem később még találkozunk. - kiáltottam utána integetve - Ő pedig az ajtóból visszafordulva egy gyors, de széles mosollyal búcsúzott.
A szalvétát gondosan összehajtva a táskám oldalába tettem, hogy véletlen se veszítsem el. Ha a nagyi beváltja az ígéretét és vesz neme egy mobilt, abba is beírom. * álmodoztam *
Caroline szavai sehogy sem akartak kimenni a fejemből. "Ez nem a kettőnk ügye. Próbáld meg a családodtól megtudni a részleteket." Ezzel a mondattal többet elárult, mint hitte volna.
- Tehát ez nem egyikünkről szól, hanem a családomról. Miért hívott volna meg mindannyiunkat Esther? Lövése se lehet róla, hogy ideköltöztünk anyával. Miért nem csak a nagyi, ő itt lakik már mióta az eszét tudja. Szóval kellünk mind oda... * pörgött az agyam, majd belém csapott a felismerés * Tudja... tudhatja, hogy boszorkányok vagyunk! Kétség sem férhet hozzá. * ráncoltam a szemöldököm * Olyannyira elkalandoztam, hogy szinte összerezzentem, mikor Matt az asztalomhoz lépett. Ő is azok közé a helyiek közé tartozott, akiket nem ismertem személyesen, csak névről. Azonban a nagyi jól értesült, így mellékesen tudtam, hogy gimnazista, focisztár és teljesen egyedül él, mióta a nővére, Vicki meghalt. Pirospont nekem, mert ezt megjegyeztem.
- Hozhatok még valamit? * kérdezte kedvesen *
- Oh, nem, köszönöm. *mosolyodtam el * Ő pedig elvitte a közben kiürült poharam és továbbállt.
Matt nem úgy tűnt, mint aki többet kinéz belőlem, mint egy egyszerű kislány. Akkor tehát nem tudhatják olyan sokan. Tehát még mindig Esther a rejtély. Azt sem tudom, hogy néz ki, lehet már találkoztunk is, és teljesen figyelmetlenül elsétáltam mellette. Nos, lényeg, hogy ő tudja a nevem, hogy kivagyok és ott akar tudni a bálján. Kislány a bálon. * vontam fel a szemöldököm * Mi a fenét fogok én ott csinálni?! * tűnődtem * Áh, kit érdekel, kirittyentős alkalom kevés van, ki kell használni. És az a sok gyönyörű ruha!
Kezdtem egyre jobban várni azt az estét.
Azonban hirtelen beugrott, hogy hogy is kezdődött a nap. Az erdőbe mentem gyógynövényeket gyűjteni. Az a kisebbik probléma lett volna, kicsit meglankadnak a táskámban, de a biciklim legutoljára Caroline csomagtartójában pihent. Gyorsan felvettem a kabátkám, a táskám átvetettem keresztbe a vállamon és sietve kimentem a Grillből. útközben kis híján elbotlottam két székben is. Nem örültek volna túlságosan, ha feldöntöm a berendezést.
Azonban mosolyognom kellett, mikor az ajtóhoz éretm. A biciklim kitámasztva ott állt rögtön a bejárat mellett. Még szélesebb mosolyra húztam a szám, megcsóváltam a fejem és halkan csak ennyit mondtam:
- Köszönöm Caroline!
Majd felültem a bringára és elkezdtem gyors ütemben hazafelé tekerni. Útközben pedig azon agyalni, vajon anyának és a nagyinak tudnia kell-e, hogy ma kit is ismertem meg.

Calleigh hamar befejezte történetét, majd egy olyan dolgot említett meg, amire álmomban sem mertem gondolni. A Mikaelson bált. Túl agyafúrt nő Esther ahhoz, hogy egy egyszerű bált adjon családja örömére. Akik pedig meghívottak voltak, azok okkal voltak azok. Nem gondoltam, hogy a Castle boszorkányok is meghívást kaphatnak az eseményre, hisz jóformán senki nem ismerte őket, és ők sem ismertek senkit. Kivéve az Eredeti Boszorkányt, nagyon úgy tűnik. Azon is meglepődtem, hogy Calleigh semmit nem tud róla, vagy egész családjáról, ezzel együtt a vámpírok kialakulásáról. Ez megijesztett, és biztosan tudtam, hogy nem akarok az a személy lenni, akitől megtudja.
- Ha meghívtak, illik ott lenni. - szóltam komolyan, bár biztos voltam benne, hogy a lány átlát rajtam, és tudja, hogy ez valami komoly dolgot jelent. Mert mindenképp azt jelentett. Ha a Mikaelson család bármely tagja megjelenik valahol, azt biztosan nem mások örömére teszi. Calleigh próbált róluk megtudni valamit, de nem igazán válaszoltam.
- Ezt nem velem kell megbeszélned. És főleg nem itt. - mondtam nagyon halkan miközben az előttem heverő üres csészét néztem. A lány megilletődve, bocsánatkérően nézett rám. – Nem haragszom, nehogy azt hidd. Csak ez nem a kettőnk ügye. Próbáld meg a családodtól megtudni a részleteket. – mondtam kissé megenyhülve. Hosszú szünet következett, így kezdtem kellemetlenül érezni magam, és azon gondolkodtam, vajon mit mondjak, hogy véget vethessek beszélgetésünknek. Éreztem, hogy nem fog tudni elszakadni a témától, de nem is hibáztattam, hisz ha ezt a részét nem tudja a történetnek, akkor jóformán semmit nem tud. És biztosan tudtam, hogy nem is akarom beavatni. Egyrészről ez nem az én feladatom, másrészről pedig annyira nem bíztam benne, hogy a Mikaelson famíliával kapcsolatos érzéseimet rábízzam, azt pedig, hogy tényszerűen közöljem a dolgokat, lehetetlennek találtam. Így hát muszáj voltam kimászni a helyzetből. A szalvétára ráírtam számomat és elé toltam.
- Ne haragudj, de rohannom kell. Nyugodtan felhívhatsz, ha szükséged van valamire. – mosolyodtam el miközben a felvettem a dzsekimet. Intettünk egymásnak és sietősen kiléptem a Grillből.

Figyelmesen halgattam Caroline-t, minden egyes szót meg akartam jegyezni abból, amit mondd. Kiderült számomra, hogy ő csak a dolgok áldozata, és hogy vámpír lett, azt is annak köszönheti. Milyen ember, az, aki így akar átadni egy üzenetet?! * méltatlankodtam magamban * Ez a Katherine veszélyes lehet, ahogy a nagyi is mesélte. Azonban és Katarina néven ismertem a róluk szóló történetekből. Ez viszont azt jelenti, hogy a családunk infóira igencsak ráférne egy kis frissítés. Amit Caroline mesélt most róla, az csak hergelte a kíváncsiságom ezután a kegyetlen vámpírhölgy után. És, hogy teljes hasonmások Elenával... Még vele sem találkoztam, hát akkor hogy a fenében tudnám megkülönböztetni kettőjüket. Elképesztő, komolyan. Azonban ez a hasonmás dolog azonban csak boszorkány műve lehet. *mélyültem el a gondolataimban * A természet saját magától nem okoz ekkora változásokat. Ez a legalapvetőbb dolog, amit a boszorkányok megtanulnak. A vámpírok is ilyenek: nem a természet alkotta őket, ám mégis léteznek, és az idők során olyanok is vámpírrá változtak, mint Caroline. Az ilyen ártatlanok pedig nem érdemelnek halált. Valahogy hirtelen mód csodálat fogott el azok iránt a boszorkányok iránt, akik vámpírok szövetségesei. Kezdetben nem értettem őket, azt hittem csak megidézték őket, de már teljesen értem. Ők is megismertek egy hasonló, jóságos teremtést, akik nem választhattak az emberi- és a vámpírlét között. Úgy éreztem tennem kell valamit, annyi vámpír vadászi egymásra, a vadászokról nem is beszélve. Úgy éreztem bele kell avatkoznom a dolgokba, azonnal! De mit is tehetnék én? Egy törpe kislány vagyok, aki még csak most kezdi igazán kitapasztalni az erejét. Ez vagyok, én, semmi több! Hogy lennék képes több száz éves vámpírokkal vagy vadászokkal harcolni, amikor egy egyszerű szalvétát, ha meg tudok mozgatni az erőmmel... * keseredtem el *
Azonban Caroline arcát látva, tudtam, szeretett ember lenni, annyira hogy érezze mit is hiányzik neki azóta. Megérintettem a kezét, ami olyan emberi volt. Semmi természetellenes. Egy egyszerű lány kezét fogtam, aki már belenyugodott sorsába. Majd elhatároztam, hogy mosolyt csalok az arcára és ha már nem tudok olyan sok mindent. Egy hirtelen mozdulattal felborítottam a cukortartót, ő pedig elképedve nézett rám. De mielőtt megszólalhatott volna, figyelmét a kiborult cukorkupacra irányítottam, egy fejbiccentéssel, majd gyorsan körbenéztem utána pedig erősen koncentráltam, mire csukott szemmel is éreztem, hogy a cukorszemek mozogni kezdenek. Három különböző mérető csillag formába rendeződtek. Mire kinyitottam a szemem, Caroline halvány mosollyal bámulta a "művem". Majd rámosolyodtam, és bíztatni kezdtem: - Tudod, amikor boszorkány lettem, azt hittem valami rossz dolog történik velem, féltem... De a nagyi azt mondta, ha megváltozol, az nem feltétlen rossz, ha valami más, abból még ki lehet hozni a jót. * bólogattam * - A csillagok is ilyenek, nem marad mindegyik örökké fehér törpe, vörös óriásként is szépen ragyognak az égen. * pillantottam le az asztalon lévő cukorcsillagokra * - Te is ilyen vagy Caroline! * mondtam elpirulva, hiszen úgy éreztem, koromhoz képest igencsak bölcsnek tűntem most a nagyi szavaival. * Mégsem bosszankodhat annyit, hogy oda sem figyelek rá. * kuncogtam magamban *
A meglepett szőkeség meghatódottan bámult engem, és arcán még a vak is láthatta, szüksége volt valahol már valakire, hogy egy kicsit lelket öntsön belé. Mosolyog. Elértem a célom. * elégedett voltam és mérhetetlenül büszke magamra * Ő kivételes lány, és kezdtem ott tartani, hogy megbántam volna, ha akkor nem ülök be az autójába. Ez a lány elsőre megbízik bennem, elmondja a történetét, amit nem hinném, hogy sokakkal megosztott volna, és kíváncsi az enyémre is. Ettől ismét csak zavarba jöttem. Kérdését hallva kissé elkomolyodtam, és úgy döntöttem, hát, ha ő is, akkor én is mesélek. Belekortyoltam egy nagyot a koktélba, majd röviden össze is foglaltam miként lettem boszorkány:
- Nos, igazából, két évvel ezelőttig fogalmam sem volt róla, hogy van bármi varázserőm is. * vontam meg a vállam * Los Angeles nagy város, épp eléggé lekötött ahhoz, hogy hasonlókkal foglalkozzam. A megérzéseim mindig bejöttek, egész pici korom óta, de sosem vettem észre ebben a jelet. * akaratlanul megköszörültem a torkom, majd ismét egy nagy korty után folytattam. * De apa és anya válásakor minden már lett... Furcsa dolgokat csináltam, amiket nem akartam. Csak úgy jöttek. * felidéztem azt a bizonyos estét és megborzongtam *
Ez két évvel ezelőtt történt, akkor a nagyi majdhogynem odaköltözött hozzánk Mystic Falls-ból, és elhatározta, hogy megtanít használni, amim van. Anyát pedig arra készteti, hogy visszaszerezze erejét, mert a természet megfosztotta tőle, amiért letagadta saját maga előtt is, micsoda, és előlem is eltitkolta. Majd mikor a nagyi jónak látta, végleg ide költöztünk. Ide, ahol a gyökereink is vannak. És azóta lelkesen tapasztalom ki, mit is tudok és szeretnék beilleszkedni is. *bólintottam, miután elhadartam a magam kis sztoriját. * Caroline végig figyelmesen hallgatott, és úgy tűnt, nem igazán van meglepve. Miket láthatott már ez a lány, hogy mindez amit meséltem, még csak el sem ámította? * tűnődtem, majd hozzátettem még valamit *- Ami azt illeti, én élvezem az erőm. * pislogtam rá * Szeretnék jó dolgokat tenni vele és a Castle boszorkányok nevét magasra emelni. * húztam ki magam * Azonban rájöttem egy szempillantás alatt, mennyire is bután festhet, hogy egy ilyen kislány, ilyen nagy célokról beszél. Kislány. Utáltam, ha valaki egyszerűen kislánynak néz, még ha csak az is vagyok *
Ekkor hirtelen eszembe jutott valami...
- Caroline, öhm... úgy látom népszerű vagy a városban. * pirultam el * - Sejtésem szerint sokakat ismersz erre felé. A szőke angyal büszkén bólintott, én pedig lelkesen folytattam. - Tegnap este kaptunk egy furcsa meghívót. Egy bálról. A nagyim, anya és az én nevem is rajta van. * ráncoltam a szemöldököm * Ez azért furcsa, hiszen csak pár napja lakunk itt, alig tudják páran, hogy így van, a helybéliek közül is alig ismerünk pár embert. Erre a bálra mégis meghívtak minket. * mondtam meglepetten * Caroline arca is elkomolyodott, és már tagadni sem tudta volna, hogy sejti miről beszélek. - Egy bizonyos Esther nevű ő rendezi a bált. * közelebb hajoltam hozzá * - Esetleg nem tudod ki ő? A nagyit kérdeztem, ő tud róla, de egy szót sem mond, bárhogy is kérem. Csak annyit mondott, hogy a bálon ott leszünk. Sehogy sem értem, mi ez az egész, és hogy honnan tudhatja Esther, hogy a városban vagyunk * csóváltam a fejem értetlenkedve *

Beléptünk a Grillbe, és a szokásos társaság volt bent. Mattet láttam a pult mögött, intettem neki távolról, miközben bájosan elmosolyodtam. Néhány lány a pompom csapatból is szembe jött, őket is üdvözöltem, de nem időztem a beszélgetéssel. Mindenki megbámulta Calleigh-t, hisz új volt még nagyon. Leültünk egy eldugott részre, és rendelt egy koktélt, én pedig egy csésze teát. Ahogy sejtettem, egyből neki is kezdett a kérdezősködésnek, és a közepébe csapva, az átváltozásomról faggatott.
- Ez egy hosszú történet. - sóhajtottam és elkomolyodtam. Nem zaklatott fel a dolog, inkább csak az, hogy erről nem szoktam senkinek mesélni. Persze, hisz akinek elmondanám, az tanúja volt a történteknek. - Biztosan tudod, hogy Elena Gilbert a hasonmás. Az őt megelőző hasonmás neve Katherine Pierce, talán az ő neve is ismerős. - kezdtem történetem. Bólintott. - Szóval Katherine rajtam keresztül üzengetett a barátaimnak annak érdekében, hogy elérje célját. És higgy nekem, ha valaki, akkor ő minden esetben eléri. Többször megharapott és végül a kórházban kötöttem ki. Ide is utánam jött, hisz kiköpött mása Elenának, így nem volt nehéz bárkit is átráznia. Vért juttatott a szervezetembe és megfojtott. - mondtam egyre elhalkulva. - Amikor felébredtem iszonyú éhséget éreztem és felfaltam egy nővért. Borzasztóan éreztem magam, mondanom sem kell, de nem én választottam a sorsom. Meghalni pedig nem akartam. - fejeztem be rövid történetem. A boszorkány megértően bólogatott, és asztalon heverő kezemért nyúlt, melyet együttérzően megsimított. - De... - kezdtem keserédesen. Ajkaim mosolyra görbültek, ám mosolyom fájdalommal teli volt. - Ez már így van. Nem tudom megváltoztatni.- mondtam miközben a teámat kavargattam. Nem tudtam, hogy jól teszem-e, hogy beavatom a történetembe, minden esetre valamilyen okból bíztam benne. Érdekesnek is tartottam ezt a dolgot, de már ha így alakult, miért ne barátkozhatnék össze vele.
- Neked hogy sikerült kitalálnod, hogy boszorkány vagy? - kérdeztem érdeklődve. Mindig is érdekelt, hogy milyen érzéseket táplálhatnak a boszorkányok eziránt. Bonnie nem nagyon mesélt a dologról. Calleigh sóhajtott egyet, és gépgyorsasággal hadarni kezdte rövid történetét.

- Oh, köszönöm szépen! *vigyorodtam el és próbáltam kicsit leplezni a lelkesedésem*
Gondoltam, segítek betenni a bringám a kocsiba, de még csak esélyem sem volt. Egy laza mozdulattal Caroline úgy emelte meg, mintha csak egy aprócska játékot tartana. Próbáltam nem elámulni, de valahogy úgy érzem, hogy korántsem jött össze.
Miután behuppantam a kényelmes kis járgányba, ismét zavarban éreztem magam. Annyi mindent mondtam volna, hogy igazából épphogy az ellenkezője jött ki, és csaknem megnémultam. A családomról azonban mindig szívesen beszéltem... már amelyik része nem hagyott faképnél, csak mert valaki mással jobban elszórakozik vagy mert boszorkányok vagyunk...
- Igen, ami azt illeti ez előtt Los Angelesben laktunk a szüleimmel, de a napokban végleg ide költöztünk a nagyihoz, anyával. * hajtottam le a fejem és reméltem, hogy érteni fogja és nem kérdez apámról * Féltem, hogy is beszélnék róla, hiszen mióta elment, soha nem emlegettem sehol. *
- A nagyi viszont mindig is itt lakott. * folytattam * Az őseink pedig Salemből települtek ide. És úgy tudom, pontosan így kerültek a városba a Bennett vérvonal boszijai. A nagymamám már mesélt róluk. *mikor kimondtam a Bennett nevet, kapásból rám nézett, amiből tudtam, hogy ismerhet legalább egyet közülük. Azonban nem mondott semmit rá. Talán azt gondolta, próbálok infókat kiszedni belőle, ezért hoztam fel őket. Úgyhogy inkább hagytam a dolgot, mielőtt valami rossz kémnek gondolva, ketté harapna. * beleborzongtam a gondolatba, talán ez is közre játszott, hogy ismét úrrá lett rajtam a némaság, egészen a Grillig. *
Hamar odaértünk, ami azt illeti. Meglehetősen gyorsan kipattantunk a kocsiból, majd belépve a Grillbe, furcsamód úgy éreztem, mintha mindenki engem bámulna. Gyakran van ilyen, ha zavarba érzem magam. Lehajtottam a fejem, majd egy asztalhoz siettünk és leültünk. Azért be kell valljam, büszke voltam, hogy kivel is jöttem be ide. Mióta itt vagyunk, pedig maximum egy perce jöhettünk, már ketten köszöntek rá Caroline-ra, ami azt jelenti, hogy igencsak népszerű errefelé.
*A pult felé sasoltam, és megláttam azt a kedves lányt múltkorról. Már vártam, hogy újra csináljon nekem egy olyan isteni koktélt. * Csupán gyümilé az egész meg tejszín, de imádom. *kalandoztam el*
* Majd éreztem, ahogy a felszínre tört a kérdezhetnékem, így komolyan Caroline-ra néztem és halkan megkérdeztem*
- Caroline, megkérdezhetem, hogy lettél... *zavartan körülnéztem és még halkabbra fogtam* ...vámpír? A boszorkányok szemszögéből már ismerem a dolgot, de te átélted. *néztem rá reménykedve és láttam rajta, hogy a kérdésem hallatán máris eszébe jutott egy emlék a múltból. Reménykedtem benne, hogy az én buta kíváncsiságommal nem bántom meg. Hiszen a nagyi szerint, legtöbbjük nem maguk választották ezt az egészet, mert vannak vámpírok, akik csupán szórakozásból változtatnak át másokat. Reméltem vele nem ez történt, mert talán sosem bocsátja meg, hogy ilyen fájó dolgot idéztem fel.*
Arca komoly volt, de cseppet sem elkeseredett vagy ijedt. Felkészültem, hogy olyasmit hallok, ami befolyásolhatja azt, ahogy a vámpírokra nézek. Úgyhogy csendben ültem és figyeltem rá. Ő pedig mély lélegzetet vett és belekezdett egy történetbe...

törölt hozzászólás

A megjegyzésén kuncogtam. Oké, nem méltó egy 19 éves lányhoz, hogy félregondolja a dolgokat, de mentségemre szóljon, a sznob pasik mind perverzek, és én kifogtam a legnagyobb disznót padtársnak, így már 14 évesen olyan dolgokat tudtam meg, amiket nem kellett volna. Mondjuk egy év múlva nagyon jól jöttek... de ez más téma. Szóval az a lényeg, hogy hála annak a marhának már egy egyszerű vonalzóról is rossz dolgok jutnak az eszembe. De ezt nem szívesen hangoztatom, nem illene az imidzsembe. És amúgy is rendesen meg szoktak lepődni a pasik, hogy mi mindent tudok. A meglepetés ereje mindig jó pont. Nem vagyok ám én olyan ártatlan kislány, mint amilyennek elsőre látszom.
- Ebben egyetértünk. Az első mindig megmarad. Többnyire. - tettem azért hozzá. Volt egy barátnőm a magánsuliban, aki szegény részegen veszítette el, és semmire nem emlékezett.. Nagyon tudtam sajnálni. Ott voltam neki, hogy segítsek meg minden, de ráadásul a pasi sem volt egy főnyeremény, szóval eléggé megrázta a dolog. De hát mit lehet tenni? Ami megtörtént az megtörtént.
- Igen, eléggé az. De csak az első pár napban. - vontam meg a vállam. Nekem mindig is ment a beilleszkedés, a gazdagokat csípik. Aki mindig Chanel meg Dolce & Gabbana cuccokban jár, annak meg van véve a menőség és közkedveltség. De azért ez sem mindig jó.. Sosem tudhatod, hogy kik az igazi barátaid, csalódtam már egypárszor... Ezért nem bízok senkiben, csak magamban. Akire egyedül számíthatok, az én vagyok.
- Néhány meg is érdemli... De azért volt köztük egy-két normális. Általában velük lógtam, nem a barmokkal. - válaszoltam a magánsulis kőgazdag gyerekekről alkotott véleményére. Mondjuk kissé meglepő volt, de megértettem a helyzetét. Pár gyereket én én is szívesen arcon rúgtam volna még anno.
- Én kíváncsi vagyok. Örülnék, ha mesélnél. Már én is egy csomó dolgot kikotyogtam magamról... Pedig manapság annyira nem lehet bízni az emberekben. De ne vedd magadra. - mondtam azonnal. Nem akartam ezzel megsérteni, mert néz ki egy elmebeteg sorozatgyilkosnak, de azért tudja az ember, hogy kinek mesél az életéről. Ezt megtanultam a suliban... Meg se tudom számolni egy kezemen, hogy hányszor használtak ki, mert sokat fecsegtem.

'Faith

Ilyenkor áldom magam, hogy gyalog járok, és nincs felelősség, mely akkor terhelne, ha volán mögé ülnék. Sokkalta felszabadultabb az ember, ha azt csinálhat amit csak akar, és még fejmosást se kap érte. A kocsim a mélygarázs csendjében pihen, elő nem vettem nagyon azóta, mióta ideérkeztem. Felesleges, nem olyan hatalmas távokat teszek meg, melyektől leszakadna a lábam. Az pedig, külön dicséretes, hogy otthon sem szólnak meg, ha netán kicsivel több lenne bennem a pia. Édes agglegényélet, hogy imádom. Így, nem volt kérdéses, hogy még egy kört rendeltem, kommentár nélkül intettem csak a csajnak, hogy töltse tele újra, nehogy szomjan vesszek. Nem igen vágott fejbe, kis adagok voltak, melyeket drága pénzért tolnak az ember elé, hogy minél többet fizessenek. Kapzsi banda, nesztek.
A lányra pillantottam ismét, ahogy néztem, nem próbálkozott újra a tequilával, sem más alkoholtartalmú itallal. Na ja, próbálnak felvágni, hogy ők a nagy lázadók, meg hogy megtehetnek mindent, azt közben semmit ne bírnak. Röhejes, de nem kezdtem hahotázni, csendben figyeltem csak, majd bólogattam párat.
- Az első pedig mindig emlékezetes. Minden téren. – vigyorodtam el, hiszen elég kétértelmű mondat volt. De hát, nem így akartam? Hát persze, hogy így, nem is kérdés. Az viszont, már csak rajta múlik, mit képzel a dolgok mögé, mit párosít a szavakhoz, és mit könyvel el. Szeretem, ha kicsit elgondolkoztatom a népet, aztán persze szórakoztatnak a felismerés pillanatában. Az viszont, amikor azt jelentettem ki, mindig egyedül vagyok, nagy hazugság volt. Meglepő? Nem. Nem, mivel előszeretettel húzok magam mellé valakit, akivel egy kis játék után, egyszerűen végzek. De erről neki nem kell tudnia, senkinek sem, és még ha tovább innék, részegen is adnám az eddigi arcomat.
- Aha, hát most mond meg. Újként elég nehéz. – adtam a figurát, mint akinek számítana, hogy nehéz-e vagy sem. Nem az, ha vagy elég jóképű, van szöveged, és tudod, mit mikor süss el.
- Így már más, akkor megértem, most miért. Ismerkedni mindig kell, az egy jó dolog. – vigyorogva emeltem ajkaimhoz a poharat, kortyoltam a whiskey-ből, majd oldalammal a pultnak dőlve hallgattam tovább, megjátszott érdeklődéssel. Na igen, ezek a gazdag prolik csak ahhoz értenek, hogyan dugják be a semmi közepére a gyereket, hogy még véletlen se érje őket a köznép gyerekeinek sora. Viccesek, röhejesek, és undorítóak. Szerencse, hogy nekem nem volt ilyen unalmas életem, bár az enyém se volt sokkalta szebb és jobb. De legalább nem voltam egyedül.
- Az tényleg szar.. Na ja, oda mind olyan jár. Néha összefutottam egy-kettővel kölök koromban. Párat el is vertünk, csak úgy. – nevettem el magam, és kivételesen igaz is volt. Azok voltak a régi szép idők, kár, hogy már rég vége volt.
- Szintén. – biccentettem mosolyogva, poharam felé lendítettem, mintha koccintani készülnék. – A találkozásra. – azzal lehajtottam a maradékot, poharat a pultra téve, és egy korábbi kérdésére megvontam a vállam.
- Hát mit mesélhetnék.. a lényeges dolgokat tudod. Unalmas életem van, nem akarlak elaltatni vele. – vagyis unalmas sztorit fogok előadni, nem a színigazat. Ugyan kérem, azt magammal fogom vinni a sírba.

A srác rendelt még egy whisky-t, ha jól figyeltem, akkor ez már a harmadik. Vagy a negyedik, nem is tudom. De mit érdekel az engem, hogy ő mennyit iszik? Semennyire. Ha neki jól esik, és bírja a piát, akkor had igyon. De nekem már nem szabad többet, mert kocsival vagyok, és még a végén összetöröm a Porshe-mat. A 16. szülinapomra kaptam, talán kicsit nagy ajándéknak tűnhet, de az én "körömben" ez megszokott. De azért nem szeretném széttörni, akkor még engem is lecsesznének a szüleim, ami nem jó, mert elvennék a laptopom és a telefonom, és kapnék helyette valami kis szart, amin még netezni sem lehet, csak telefonálásra jó. Arra meg manapság már senki nem használja, szóval az egy kész katasztrófa lenne. Meg amúgy is nagy gépfüggő vagyok, szóval inkább vigyázok az én kis kocsimra.
- Nekem ez volt az első, még nem igazán volt alkalmam kitapasztalni azt a "sajátos ízt". - vontam meg a vállam. Többet nem is fogok ilyen kis rövidet inni, még a végén tényleg fejbe vág, és aztán majd itt fetrengek, mint valami olcsó kis liba. Az egyáltalán nem volna hozzám illő, és anyáék sem örülnének neki. Így belegondolva eléggé függök tőlük... Csak húzzak el az ország másik felébe egyetemre... Akkor aztán nem szólhatnak majd bele a dolgaimba. Azt sem értem, miért maradtunk itt. Egy icipici kisvárosban nem lehet olyan szabad az ember, mint mondjuk New York-ban, ahova én akartam költözni. De a szüleim nem akarták, merthogy eltévednék a nagyvárosban. Oké, ennek még alapja is van, de ha minden hová taxival megyek, akkor csak nem veszek el. Annyira béna meg szerencsétlen még én sem lehetek.
- Mindig egyedül? - kérdeztem meglepetten. - Nos, én nem szoktam egyedül lenni. De most ismerkedek... A suli is csak hétfőn kezdődik. - vontam meg a vállam, és kortyoltam az üccsimből, majd amikor láttam, hogy fogyóban van, kértem mégegyet a pincértől. Mégiscsak sokat kell majd visszaadnia abból a százasból...
- Igazából nekem inkább a bezártság volt szar... Magánovi, magánsuli, csak sok bunkó elkényeztetett marhákkal találkoztam. - húztam el a számat.
- Inkább most beszélj te. Én már sokat fecsegtem. - mondtam, miközben kitöltöttem az új üveg fantámat a pohárba, és belekortyoltam. Jó hideg, szénsavas. Imádom!
- Örülök a találkozásnak, Fred. - mosolyok rá kedvesen. Mindig örülök, ha új embereket ismerhetek meg. Persze ezt van, hogy megbánom... De remélem az ő esetében nem kell majd.

'Faith

Amíg csend volt, és nem törődtem a külvilággal, nagyszerűen ellötyögtettem a whiskymet, majd, egy laza mozdulattal küldtem lefelé. Nem, mintha egy hatalmas alkoholista egyén lennék, de néha igenis jól esik iszogatni a semmire, meredni magam elé, és gondolkozni az eddig történteken. No igen, lassan könyvet is kiadhatnék, de efféle babérokra nem török, nem kell nekem annyi rajongó, beérem annyival, amennyit összeszedek magam köré. Így, ezen túllépve teszem le sokadjára a poharam, és nagyobb kommentár nélkül kérem az újratöltést.
- Lassan nyithatok számlát. Duplázzunk. – rendeltem ismét, feljebb emelve a nem létező tétet, majd újra a kishölgyre függesztettem íriszeimet.
- Ha még csak keserű lenne.. szerintem egész sajátos íze van. – jegyeztem meg félvállról, mivel ismertem én azt a bizonyos sajátos ízt.
- De azért vigyázz vele, elég hamar fejbe üt. – hajoltam kicsit közelebb, mintha igazán személyessé akarnám tenni ezt a beszélgetést, majd visszadőlve ittam pár kortyot, ahogyan a pohár elém került.
Aprót kacagtam a megállapításon, csak éppen annyit, mely mutatja, milyen jól szórakozom épp. Belül persze, már a földön gurultam a nevetéstől, mert hát ez aztán igazán nagy felfedezés.
- Hála. – kortyoltam újabbat, hatásszünetet tartva, majd egész testemmel oldalasan helyezkedtem el a széken, lábaim, mellkasom felé nézett immár, ahogyan arcom is.
- Mindig egyedül vagyok. Fura, azt hittem az ilyen csinos lányok nem járnak egyedül. – vigyorodtam el, játszadoztam a poháralátéttel, nem mintha unatkoztam volna, csak csupa olyan dolgot fecsegett a lány, mely nekem totál érdektelen volt. De nem, nem veszem el ettől a kedvét, hadd mondja csak, elvégre addig is szórakoztat.
- Ó így már értem. Az nehéz szokott lenni, én is sokat költöztem, bár engem nem viselt meg sosem. – mocorogtam kissé, könyököltem a pultra, majd szabad, magam mellett lógó kezemmel legyintettem egy aprót.
- Hagyd csak, ha jól esik, beszélj. – azt már nem tettem hozzá, hogy úgy sem érdekel, megtartottam magamnak, minden egyéb más gondolattal együtt. Egy röpke szemezgetést engedtem magamnak a pult mögötti hölgyikével, miközben kiittam maradék italomat, majd a lány felé nézve ismertem meg a nevét. Nem hangzatos, átlagos, mehet a többi közé.
- Fred vagyok. – nem vittem túlzásba, de azt már igen, hogy a játék kedvéért, kezéhez nyúltam, finoman emeltem arcom elé, majd leheltem kézfejére egy apró csókot. Elengedve dőltem magam is vissza, immáron csak mosolyogva.

Kicsit kezdtem unni magam... Mivel hétvége van, még a suli sem kezdődött el, így ott sem volt esélyem ismerkedni. Erre itt ülök egy bárban egyedül a fantámmal, amibe már tuti, hogy beleöntök egy vodkát. Vagy kérek narancslét, és abba öntöm a vodkát. Az legalább finom, és nem ilyen keserű szar. Mondjuk ezek a piák, mint a tequila vagy a whisky arra valók, hogy berúgjunk. De én most nem akarok berúgni. Elég őrült vagyok ahhoz, hogy alkohol nélkül is kegyetlenül jól érezzem magam. De persze ezt egyedül elég nehéz. Ezért örültem meg, amikor az a srác szintén megszólított, én pedig elmosolyodtam a megjegyzésén.
- Igen, nos nekem kicsit keserű... - ráncoltam össze az orromat, ami szintén elég érdekes látvány volt. Aztán amikor azt kérdezte, ennyire látszik-e rajta, hogy nem idevalósi, csak megvontam a vállam.
- Nos, annyira nem. Csak észrevettem, hogy egyedül vagy. Én is, és én új vagyok itt, vagyis eddig is itt éltem, de magánsuliba jártam, szóval gyakorlatilag új vagyok. Ebből gondoltam, hogy te is az vagy. - magyaráztam, majd bocsánatkérőn elmosolyodtam. - Bocsi, túl sokat beszélek. - húztam el a számat. Ez egy nagy probléma velem... Ha valamibe belekezdek, akkor le sem lehet lőni, akkor nem hagyom abba a pofázást. Vannak, akik ezt idegesítőnek találják, de olyan is van, akit nem zavar. Remélem, hogy a srác az utóbbi csoportba tartozik, de ha a helyében lennék, én már kiakadnék magamon. Basszus, mennyi hülyeségen tudok én gondolkodni, még jó, hogy nem mondom ki őket. Akkor aztán a srác futva menekülne... Tényleg, erről jut eszembe, még nem is tudom a nevét.
- Amúgy Faith vagyok. - mondtam egyszerűen. Mindig bemutatkoztam mindenkinek, akit újonnan ismertem meg, mert így tanították nekem. Így udvarias... elvileg. De a teljes nevemet sosem árulom el, annyira hülye nem vagyok. Kicsit paranoiás viszont igen... Jó, nem kicsit, inkább nagyon. Elég óvatos vagyok, elvégre nem tudni, hogy éppen kivel beszél az ember.

'Faith

Nem pakolom azért egyből a legjobb ötletek közé ezt az estét, de azért, piros ponttal jutalmazom. Van itt fehérnép bőven, szóval, hogy is szokás mondani? A vacsora tálalva, most már csak be kéne szereznem a vendéget. De ez még várhat, fiatal az este, és egy tömött bár közepén nem fogom átharapni senki nyakát. Nem a félelemről van itt szó, dehogy. Csak az imidzsemről, arról a látszatról, mely azt mutatja, mennyire egy átlagember vagyok, mennyire átlagmunkám akad és persze, hogy én vagyok az ügyeletes szépfiú, aki a lányok szívét rabolja el szemtelenül. No igen, ha egyszer imádunk valamit, nem hagyunk fel vele.
Az italom pedig egyhamar előttem termett, a lány szélesen mosolyogva időzött előttem, én pedig ismét elővettem azt a bizonyos vigyort. De hívta a kötelesség, ahogy elnéztem, nem szívesen tért a törzsvendég alkatú fickó felé, de hát meg kell tennie, nincs mese. A whiskey-met ledöntve ízlelgettem, szórakoztam a pohárral, mely túl hamar lett üres. Csalódott sóhajjal tettem a pultra, löktem közelebb a pult túl széléhez, és kiscsajra pillantottam.
- Még egy jöhet, ma úgysem vezetek. – adtam le sajátosan a rendelést, majd, elszakadva tőle, szétnéztem a magam környékén is. Mivel balomon csak az alkesz-fickó ült, jobbom felé fordultam, megszemléltem az épp rendelő nőcskét. Fiatal, látszik rajta, csinosnak csinos, és olyan ártatlan típus. Amikor a tequilával vívódott, felettébb mókás látványt nyújtott, nem is bírtam szó nélkül maradni, így, egy székkel közelebb költöztem hozzá.
- Túl erős az neked, nemde? – jegyeztem meg, mintha csak úgy a vakvilágba beszélnék, majd következő adag whiskey-mből kortyoltam. Most nem voltam olyan mohó, mint az előbb, jobban ízlelgettem, tartogattam pár percig a pohárban. Ahogy az italt lötyögtettem, úgy hallottam a lány hangját, immár teljesen nekem címezve. Nem lepett meg a dolog, tudtam, hogy ha az előbbit nem is veszi fel, valamiképp nyitni fog felém. Én ezt mennyire tudom élvezni minden egyes alkalommal..
- Igen, mondhatni. Ennyire látszik? – fordultam lassan felé, csibész mosolyt el ne hagyva, és, felmértem jobban, kivel is akadt dolgom. A ruha kicsit kirívó erre a helyre, de nem taszító látvány. Csak, mintha túl hosszú lenne.. Ejj, ezek a gondok.

A pultossrác kihozta a fantámat egy pohárral, én pedig letettem az asztalra az árát. Mondjuk csak százasom volt, úgy hogy elég sokat kellett volna visszaadnia. Úgy döntöttem, hogy megkönnyítem a dolgát, és rendelek még egy s mást.
- Öhm... szeretnék még egy... tequilát. - mondtam kissé határozatlanul, mire a pasi arcán megjelent egy kis mosoly, én pedig viszonoztam azt. Kiadta a piámat, én pedig kissé ijedten néztem a pici pohárra. Végül egy határozott mozdulattal megragadtam, és lehúztam az egészet. Az íze elég keserű volt, így egy olyan grimaszt vágtam, amit eddig még nem látott a világ. A pultossrác kuncogott, én pedig letettem az asztalra a poharat. Na, ilyet sem iszunk többet.. Gyorsan ittam rá a fantából, mielőtt még a fejembe száll, aztán ki tudja, hol kötök ki. A srác megkérdezte, hogy kérek-e még valamit, mire én csak megráztam a fejem. Nem, ennyi egyelőre elég. Egyelőre... Ittam még egy kortyot az üdítőmből, amikor egy elképesztően helyes srác lépett be a Grill-be, és éppen a tőlem kettőre lévő székre ült le. Egy whisky-t rendelt... Néhány hónapja én is kóstoltam már, de még annyira sem jött be, mint a tequila, amit az előbb ittam. A whisky amúgy is pasipia... Nem a 19 éves lányoknak való. Amúgy is meglepő volt, hogy a pultos nem kérte el a személyimet, mert elvileg nekem még nem szabadna alkoholizálnom. Vagy már többnek nézek ki, mint 21?! Na nem, az kizárt... Annyira nem vagyok öreg! Nem is nézek ki annyinak... Lehet, hogy csak rendes, és hagyja, hogy unalmamban leigyam magam. Milyen kedves fiú... Most tekintetemet az érkező srác felé fordítottam. Na, ő már kinéz 21-nek. De azért még mindig megvan az a kisfiús bája, amitől minden csaj összepisili magát. De azért engem keményebb fából faragtak, nem rosálom össze magam az első helyes pasi láttán.
- Új vagy errefelé? - szólaltam meg végül. Meglepő volt, hogy egyedül van itt. Lehet, hogy ugyanabban a bajban szenved, mint én; nem ismer senkit. Nos, lehet, hogy ezen ma este segíthetünk. Segítünk egymásnak, és máris ismerünk valakit. Ismét belekortyoltam az üccsimbe, és azon gondolkodtam el, hogy talán önthetnék bele egy kis vodkát vodka-narancs gyanánt. Na, majd lehet, hogy később. De most még szeretnék józan maradni. Elvégre senki nem szereti a részeg picsákat. Én pedig nem vagyok az... nem az én stílusom.

'Faith

Mit is lehet kezdeni egy szinte idegen városban, egy unalmas estén, és egy még unalmasabb napon? Sok-sok ötlet megfordult a fejemben. Egy jó buli, egy kis játszadozás a helyi nőcskékkel, egy finom vacsora.. Az utóbbi terve véve. A többi pedig a feledés. Nem láttam sehol sem nagyszabású buli lehetőséget, de még egy kisebb, unalmasabb összeröffenését sem. Így, eltávolodva az eredeti tervtől, inkább másfelé próbáltam meglelni a „boldogságom”. Na igen, számomra ez mit is jelent? Egy vigyort, egy nevetést? Valami ilyesmi, merthogy odabent ritkán érzem ezt, nehezen hozza ki belőlem az érzést, és ha sikerül is, túl rövid ideig marad. Ha egyszer meglelem a biztos forrást, akkor majd nosztalgikusan gondolok majd vissza ezekre a percekre, amikor vergődtem, de addig is, keresnem kell és túlélnem. Utóbbi eddig igencsak könnyen ment.
De félretéve a benti dolgokat, nagyobb feneket kerítettem a kintieknek. Felöltöztem, most igazán elegánsan, hiszen egy fekete inget húztam magamra, hozzá pedig egy szintén fekete zakót. A nyakamban nem virított nyakkendő, kissé nyitott ingem lezserül festett, főként, hogy alulra farmert húztam, és tornacipőt, mintha csak egy lázadozó kölyök lennék. Vagy az is vagyok? Meglehet. Így, késznek tudva magamat, megindultam kifelé, belevetettem magam az éjszaka sötétjébe, és persze abba az életbe, mely még most is folydogált az utcákon. Magam mögött hagytam a lakást, a nyűgöt, mindenkit. Előre haladva függesztettem szemeimet az utca fényeire, az elsuhanó autókra, és fülemet hegyezve hallgattam a pornép szövegeléseit. Néha elvigyorodtam, csak úgy magamban, és egészen addig szórakoztam mindezeken, míg a Grill-hez nem értem. Felpillantva a névre, nem fűztem magamban hú de nagy kommentárt, minden mindegy alapon löktem be az ajtót, és léptem be a helységbe. Végigpásztáztam az itteni népet, akik betértek, szemtelen vigyorral vizslattam a hölgyeket, majd a pulthoz sétálva dobtam le magam, és dőltem hátra elégedett fejjel.
- Egy whiskey-t, jéggel. Ne sajnáld. – vigyorogtam rá a kiscsajra a pult másik oldalán, majd míg italomat vártam, nézelődni kezdtem.

Az ezüst színű porshe-mat leparkoltam egy az ajtóhoz közeli helyen, majd kiszálltam, és betipegtem a Mystic Grill-be. Fehér ruha volt rajtam fekete kiegészítőkkel. Talán kicsit sok volt egy ilyen helyre, de én már megszoktam, hogy mindig kiöltözöm. Akinek ez nem tetszik, az így járt. Nem kell nézni. A magassarkúban már otthonosan mozogva beléptem a kis helyiségbe, és leültem a pulthoz az egyik bárszékre. A kezembe vettem az itallapot, keresztbe tettem a lábamat, és fürkészni kezdtem a kínálatot. Hmm... vajon mit igyak? Annyira nem szeretnék részeg lenni, viszont ha egyedül iszom, akkor azt hiszik, hogy magányos lotyó vagyok. Ebből az első rész még igaz is. Nem sok embert ismerek itt, ezért gondoltam, hogy talán jó lenne eljönni ide. De eddig még senki nem szólított le... Mondjuk mit vártam? Belibbenek, és a pasik majd csak úgy állnak sorba? Igen, talán ezt gondoltam. Hiú ábrándok... Na, mindegy. Egyelőre szerintem nem iszok alkoholt. Intettem a pincérnek, aki mosolyogva jött felém, és kérdezte meg, hogy mit szeretnék.
- Hello! Kérnék egy Fanta narancsot, de hideget, ha lehet. - mosolyogtam rá szintén kedvesen. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy legyek udvarias és kedves, akkor én is ugyanazt fogom visszakapni. Eddig ez mindig bevált, de azért tudok én is gonosz lenni. Meg mondjuk bunkó, de csakis azokkal, akik azt érdemlik. Ha velem valaki kedves, akkor én is az leszek vele. És mondjuk nem is rossz kezdetben aranyosnak lenni.

A vámpírlány haverja miután távozott, lassan ő is menni készült. Kifizette az italát és mielőtt távozott volna egy pillanatra összenézett velem és meghajtotta a fejét szinte láthatatlanul, ami nálunk a "magunkfajtánál" egyfajta néma köszönés volt. Én is picit meghajtottam a fejem, majd elment a Grillből. Brittanyról megtudtam amit akartam, így én is menni akartam. Elég fura lenne ha hirtelen csak úgy lelépnék így elővettem a mobilom, és úgy tettem mintha üzentek volna nekem.
-Ó, ne haragudj, de a nénikém írt. Elég atyáskodó. Most mennem kell. Örülök hogy megismertelek, talán a suliban még összefutunk.-köszöntem el újdonsült ismerősömtől. Gondolatban vállon veregettem magam, elég jól mennek az ilyen kis füllentések. Majd felálltam a bárpulttól és a kijáraton emberi tempóban távoztam.

Brittany

~Szia! Brittany vagyok! Igen már egy ideje itt lakom!És te?~mondta kissé meglepődve. Mondjuk megértem, eléggé hirtelen támadtam le csak úgy. Na mindegy.
-Ó, én csak most jöttem ide. Elég sokat utazok, a nagyvárosok után úgy gondoltam ki kéne próbálni milyen egy kisvárosban élni.-ez részben igaz is volt. Mielőtt válaszoltam volna a lány írt valakinek. Kíváncsi lettem vajon kinek, de inkább annyiban hagytam a dolgot. Egy valami bosszant csak. A lány verbénát szed, vagy hord, esetleg mindkettő! Elég ideje élek ahhoz hogy kiszagoljam a verbénát. Ezek szerint tud a vámpírokról, vagy van valakije aki tud róluk, bár én az elsőre tippelnék. Nem látok veszélyt ebben a lányban, hiszen sokan vannak akik fogyasztanak verbénát. Ebben a városban szinte mindenki. Jobb lesz azért ha vigyázok, nehogy felfedje valaki a kilétem.El szeretném kerülni a karókat..
-Amúgy az itteni gimibe jársz?Én eddig még csak a Grillt láttam.-nem tudom, lehet be kéne iratkoznom a helyi gimibe..Bár semmi kedvem hozzá. De valamivel el kéne töltenem az időm. Mondjuk van pár ötletem hogy üssem el az időm, de ez a város túl kicsi és ha túl sok lenne a halott az elég feltűnő lenne. Míg vártam Brittany válaszára ittam a whiskymből, és feltűnt hogy a Lion nevű vámpír elment. De a lány akivel volt még itt van és fel is tűntem neki, de nem igazán foglalkozott velem, aminek örültem. Ameddig egyikünk sem zavarja a másikat, nem gond.

Miután kihozták a koktélomat,kortyoltam egyet belőle,majd nézelődni kezdtem!
Az előbb egy férfi elég szép verset mondott el!
Megszólított a mellettem lévő asztalnál ülő lány. Eléggé meglepődtem és megijedtem!
- Szia! Brittany vagyok! Igen már egy ideje itt lakom! - mondtam És te? - kérdeztem tőle
Eléggé meglepett,hogy hozzám szóltak. Általában én ülök oda valakihez.
Míg válaszára vártam,írtam egy SMS-t Jeremy-nek,hogy itt vagyok a Grill-ben.
Ha kedve támad lejönni örülnék neki.

Végül is nagyjából volt olyan ember akinek tetszett a szónoklatom , ami igazán meglepett. Na mindegy. Közben pedig néha-néha a vámpírlányra néztem aki ott ült a pultnál és ha minden igaz akkor meg is igézte a csapost. Sóhajtottam egyet és ittam egyet a poharamból majd visszafordultam Luciahoz. -Hát nem tudom , lehet nekem már mennem kellene, még van egy kis elintézni valóm. De legközelebb ha erre járok akkor majd mesélek magamról! Vigyázz magadra míg nem találkozunk és légy jó.-mosolyogtam és adtam arcára egy puszit majd elindultam kifele az ajtón és gondolkozni kezdtem hogy kit kellene megkeresnem itt Mystic Falls-ban. Talán meg kellene keresnem a Salvatore fivéreket hátha tudnak valamit a húgomról. Ahogy sétáltam az utcán megláttam egy lányt aki éppenséggel nagyon hasonlította húgomra ezért utána siettam a sikátorba. Sajnos mikor útól értem megbizonyosodtam róla hogy nem ő az és így nem is érdekelt. De láttam hogy fél tőlem ezért inkább kitöröltem azt hogy velem találkozott és elsuhantam vámpír sebességgel.