A lány szavai villámcsapásszerűen rohanták le a szívem köré emelt várat. S az erődítmény, melyről mindez idáig azt hittem, hogy megsemmisíthetetlen... összeomlott egy átkozott szó hallatán. A családom fog a vesztembe sodorni... sejthettem volna! A nem mindennapi kapcsolat a három testvér közt olyannyira lenyűgözött, hogy könnyűszerrel lemondtam a családról, ahonnan származom — egy szempillantás alatt megfeledkeztem arról, hogy honnan jöttem, hogy ki is vagyok valójában, hogy... mit tettem a húgommal. Ó, minek is rágódtam volna a korábbi eseményeken vagy azon, hogy a rokonságom nagy része odalett... Végül is, kaptam egy halhatatlan családot! A folyton savanyú képet vágó anyámat egy bájos húgra cseréltem, míg a megboldogult édesapám helyét egy hús-vér, már-már mindenható mentor vette át — biztonságban éreztem magam, s a biztonságérzetem fokozódásával párhuzamosan naiv leányzóból elővigyázatos, karakán hölggyé nőttem ki magam, de... nem voltam elég figyelmes! A vér valóban nem válik vizzé...
* * *
— Anecha! — Ismerős hang törte meg a kínos csendet. Az öreg Pyotr alakja apránként rajzolódott ki előttem. Az egyik pillanatban még egy erős, határozott férfi közeledett felém, de mire lassan idért, már gyenge és öreg volt. Jobb karomon végighúzta pettyhüdt ujjbegyeit, majd újra megszólalt. — Anecha — súgta fülembe nevemet anyanyelvén, miközben rövid körmeit vállamba fúrta — úgy ölelt magához — , hát visszatértél?
— Igen, de már indulnék is... haza — mondom könnyedén, akár egy egyszerű átutazó, holott... ez a vidék az egy és igaz otthonom. A tudat, hogy egykor naponta sétáltam végig ezen a kanyargós, keskeny utcán mégsem gerjeszt bennem nosztalgiát. Immáron hat éve annak, hogy magam mögött hagytam ezt a porfészket, s hogy az a gyönyörű lélek, s a hozzá társuló, már-már felsőbbrendűnek tetsző arc beleégett a szívembe. S pontosan hat éve annak, hogy szeretett édesapám a túlvilágra szenderült, és bár megfogadtam, hogy soha többé nem teszem be ide a lábam, egy rövid, de annál tartalmasabb ima erejéig mégis visszatértem, hogy elbúcsúzzak tőle... el kell szakadnom tőle, ugyanis nem sokkal azután, hogy elhalálozott, szerető családra leltem. Valódi... családra.
— A gaz kezdett elterebélyesedni megboldogult édesapád nyughelyén. Ideje volna virágokat plántálni a helyére... — beszél, beszél, csak beszél, de szavai üresek, ezt mindketten tudjuk; máskülönben, ha annyira zavarta a gyom, miért nem írtotta ki ő maga?! — De ne ácsorogjunk a ház előtt! Jer, lányom - két karját széttárva invitált be a rozoga kunyhóba, ami ugyan egy köpésnyire állt tőlünk, mégse tűnt fel az imént.
— Igazán kedves, köszönöm, de... Indulnom kell!
— Ugyan! Ugyan... — csapta össze a tenyereit. — A családod (bocsásd meg e becstelen mondatomat) odalett, — noha rettegett attól, hogy netán a lelkembe gázol, lekezelő hangon fejezte be a mondanivalóját — a kutyának se kellettél, egyedül maradtál... mégis hová sietsz ennyire?
— A családomhoz, Pyotr! A nemeshez, aki élelmet és fedelet adott, a drága húgomhoz, aki hosszú éjszakákon át gubbasztott az ágyam mellett, és a fívéremhez...
— A fívéred?! — Vágott a szavaim közé. — Ivan elmondta?
— Tessék...?
— A fattyú... — nyelt egyet — téged is beavatott, ugye?!
— Varlam Pyotrovsky, magának elment az esze!
— Tévedsz! A vér pedig nem válik vizzé... Joakim éppolyan vad, amilyen egykoron voltál.
— Vad...?
— Ó, derék legény az! Ámbár... nincs ínyére a társaság! Jobbára egész nap egy fa alatt ül, s olvas. Vagy... — húzta el a száját rosszallóan — fest.
— Viszlát, Pyotr! Vigyázzon magára, kérem — apró csókot nyomtam ráncos, reszkető kezére, aztán magára hagyva az öreget, kutyafuttában tova tűntem. A Vadász (mivel hetek óta se színe, se hamva) bizonyára elvesztette a szagot, evégett talán... nyertem egy kis időt, egy kis időt, amit... talán megoszthatok a bátyámmal.
* * *
— A családunkon átok ül, kedveském — rögvest azután, hogy felocsúdtam, halk sóhaj hagyta el a számat. Joakim még ma is élhetne... De százszorta makacsabb volt, mint én! Igaz... az éjszaka gyermekeként se lenne boldogabb az élete, sőt! De... legalább élne! S óvhatnám, akár egy hímestojást, nem mellesleg... együtt lehetnénk. Ámde, a bátyám, mint már szóba hoztam, makacs ember volt; makacs és ostoba — élni szándékozott; élni, életed adni és... meghalni. Igyekeztem... Igyekeztem minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy legalább egy percre visszahozam, hogy legalább egy percre láthassam, hogy ismét megsimogathassam... A boldogsága mindennél fontosabb volt. A sajátoménál is. A számításaimba azonban súlyos hiba csúszott, mivel Ő maga jelentette számomra a boldogságot. S ostoba mód hagytam odaveszni... A fenébe!
— Zseniális, de... — kezdek bele szótagolva, miután vetek egy pillantást a padlón heverő lányra. Katerina Petrova nem mindennapi lányt hozott a világra! — Jobb, ha fogod a hullát — biccentek a halott felszolgálólány felé — és eltünsz innét! — Ó, semmi hasznom nem származott abból, hogy ráförmedtem, de... alig ismerem, minek babusgassam?! Az én időm és türelmem is véges, nem beszélve a vendégszeretetemről. Az óra ketyeg...

ᘚ PASSZ... ᘚ LISTEN! ᘚ ICI-PICIT GONI VOLTAM... <3 ᘚ

Anna & Lucia

A mint megemlítem nagynéném nevét, látom a gondolkodás, emlékezés apró jeleit. Áhh, szóval akkor Anna ismeri Dennit. Vajon az anyám és Dennisa milyen kapcsolatban álltak Annával? Mert ahogy egyre tovább maradok a közelébe, valahogy úgy érzem, mintha végre egy igazi családtagra lelnék. Egész életemben, az alatt a közel több, mint ötszáz év alatt mindenki valamilyen okból hazudozott nekem, jó érzés lenne végre, ha valaki az igazat mondaná, csak egyszer az életben. Olyan nagy kérés ez? Oké, Denni… okait megértem, de attól függetlenül a hazugság attól még hazugság, az lényegtelen, hogy milyen cél vezérelte. Azóta, hogy elszöktem tőle… nem láttam.. vagyis biztos vagyok benne, hogy égen földön keress. De nem csak ez az egyetlen ok, hogy eljöttem tőle… én igazából… próbáltam az állatok vérén élni, komolyan, megpróbáltam. De nem ment, szeretek játszani az emberekkel, érezni a szívük dobogását, ahogy a vérük átfolyik belém, ahogy kihuny szemükből a fény, ez mind mind, éltet.
Felhúzott szemöldökkel pillantok rá, és már nyitnám is a szám, hogy rákérdezek, hogy valóban ismeri-e, de úgy látszik ő mindig előttem jár egy lépéssel és már felel is a fel nem tett kérdésemre. Így hang nélkül zárom össze ajkaim, össze ráncolt homlokkal bámulok rá. Erre most mégis mit mondhatnék? Mert semmi épkézláb mondat sem jut eszembe, teljesen le vagyok fagyva… vagy talán bepánikolva?
-Átadom.. ah esetleg majd valamikor össze futok vele..- jegyzem meg talán kicsit megbántva a hangsúlytól amit használt. Nem értem mire fel, hiszen én egy rossz szót sem szóltam eddig. És valóban nem tetszik ha lekezelnek… lehet, hogy csupán ötszáz valamennyi éves vagyok, de attól függetlenül én sem szeretem ha így beszélnek velem… lehet vámpír arrogancia… talán. Persze tisztába vagyok azzal, hogy két másodperc alatt ölhetne meg bár hogyan is. Naná, hiszen nem vagyok hülye, csak egyszerűen nem bírom ezt a hangsúlyt, főleg, hogy én nem voltam tiszteletlen.
Mire észbe kapnék már előttem is van és gyengéd, gyors érintése meg lep, mely olyan mint a tavaszi lágy szellő. Keserűen nevetek fel halkan. Ugyan mi bántana? Miért érdekelné őt, hogy egyáltalán mi bajom lehet…?
-Csak az emberi családom… akiknek oda dobtak… nem számítottam nekik… csak egy tárgy voltam… amit birtokolnak… és miután kiderült, hogy nem is vagyok az édes gyerekük… a bátyám… a bátyámnak hitt valaki csúnyán kihasznált…-fejezem be végül fojtott hangon, lehunyom tekintetem, kezem ökölbe szorul. Valamilyen bizarr oknál fogva arra vágyom, hogy éljen akár úgy ahogy én, mint vámpír… vagy bár hogyan más hogy, hogy kegyetlenül és fájdalmasan kínozhassam meg. Hogy a halélárt könyörögjön nekem… de én nem adnék kegyelmet… addig kínoznám… míg apró darabokra nem hullana.
Állom pillantását, nem kapom el a tekintetem, mert nem félek lehet, hogy kéne… de nem tudok , és az az igazság, hogy nem is akarok. Felfedezem azt a tipikus csillogást barna szemeiben, ami az enyémben is megtalálható, ami azt jelzi, hogy igazi Petrova vér folyik benne, és nagyon is büszke vagyok erre, ami talán jobban látszik rajtam, mint kellene.
-Óh… ez nagyon remek..- felelem neki szarkasztikus hangon, hagyom, hogy az egyik hajtincsemmel játszadozzon, miközben iszom szavait. Ott vibrált a levegőben, kettőnk között ez az egy szó. Hiába kaptunk halhatatlanságot.. vagyis látszólag azt, de nagyok sok az ellenségünk… még vámpírok között is. Nem véletlenül kevesen tudnak rólam, mert ha megtudnák sokan felhasználnának anya ellen… vagy csak egyszerűen kitörnék a nyakam. Neeem, én ennél sokkal okosabb vagyok, nem akarok meghalni, hiába szeretem, élvezem a veszélyt, egyszerűen csak továbbra is élni akarok-már ha ezt életnek lehet nevezni.
Büszkén pillantok fel rá mikor dicsérő szavait meghallom… valami eltölti a belsőm… csak nem tudnám megfogalmazni, de tetszik, hogy nem annyira vagyok béna, mint számítottam rá. Mégis csak jelent valamit a vér ami az ereimben kering? Amikor kiejti édesanyám nevét, még hatalmasabbra csúszik az a vigyor kislányos bájjal el látott arcomon.
-Remélem… hogy egyszer tudomást szerezz rólam..- nyögöm ki halkan, de biztos vagyok benne, hogy ő is ugyan úgy hallotta, hiszen vámpír létére igen csak éles a füle. Hagyom, hogy ujjaim fogságából kiszabadítsa hó fehér, kecses nyakát. Gondolataim messze el kalandoznak. Igen tökéletes vámpírcsapda vagyok az emberek számára, ebben teljesen bizonyos vagyok. Hiszen ha rám pillantanak mit látnak? Egy elveszett, bájos, szép kislányt, akin mindenképp segíteniük kell, ezt diktálja a lelkük, a szívük, és megteszik, mert ettől emberek. Ez az ami a legtöbb vámpírból… mint mondjuk belőlem is hiányzik… azt hiszem. De ha valaki veszi a fáradságot és jobban bele pillant zöldes barna íriszeimbe, rájön, hogy fiatal külsőm ellenére mennyi évszázad lehet mögöttem, a kettő közti kontrasztot kevesen veszik észre, a nálam fiatalabb vámpírok is könnyen elfelejtik… ezért leszek jó vámpír, jó harcos… ha kell… ki tudom használni az előnyeim, és a hátrányaimból előnyt kovácsolni. De ha nem is megy még tökéletesen, biztos vagyok benne, hogy Anna segíteni fog.
Elkerekedett szemekkel nézem ahogy a szekrény felé indul, zavartan egyik lábamról a másikra állok, majd inkább felemelem a földről gyorsan „kovácsolt” cövekem és a kezeim között pörgettem míg várom Anna következő lépését. Azt hiszem a szórakozás neki egészen mást jelent, és végre felfedezhetem a vámpírlét valódi örömeit, amit Denni mellett nem tudtam. Már most ugrándozik a már nem létező és nem dobogó szívem, gerincemen jóleső libabőr fut végig a vágytól, hogy végre megtudhatom milyen: igazi vámpírnak lenni.
Hirtelen felkapom a fejem amint megérzem az édes csokoládé és a fanyar áfonya kellemes keveredését a torkomban, meglepetésemben leejtem a földre a karót amivel az imént játszódtam. Bámulom ahogy Anna szinte át lökdösi a szobán, egy pillanatra össze szorul a gyomrom és megsajnálom. Épp hogy el tudom kapni a lányt, megakadályozva, hogy a földre zuhanjon. A szőke nő mosolyogva pillant rám, amivel nem foglalkozom, hallom ahogy ver a szíve, ahogy folyik az ereiben a vére, szinte áhítozva, hogy harapjak belé….
-Mi? Öljem meg? Csak úgy…? De.. ő nagyon… kezdem…- ekkor viszont megérzem a vér kellemes illatát, ahogy csípni kezdi a torkom, a szomjam egyre csak nő. Nem tudom, honnan érzem… de nem is érdekel valahogy. A másodper tört része alatt lököm neki a falnak, húsz centis magassarkúmban is legalább egy fejjel magasabb, nem izgat. Lábujjhegyre emelkedem, fejét oldalra billentem, keményen bele harapok és elhunyt szemmel kezdem szívni a vérét, közben erősen szorítom a vállát és a haját…

Anna & Lucia

Denissa Petrova - rágom meg magamban a nevét újra és újra; elképesztő, hogy ostoba mód képes voltam megfeledkezni róla. Katerina nővéréről, kit évszázadokkal ezelőtt halálra rémítettem a temetőben... egy pillanatra muszáj lehunynom a szemeimet, muszáj visszaemlékeznem arra a bizonyos incidensre. Tisztán rajzolódik ki előttem a teste, látom a remegő végtagjait, a makulátlan, pirospozsgás arcát, a vérvörös ajkait. Gyönyörű lány, annyi szent! Gyönyörű, éles elméjű, és rendkívül lobbanékony. A Vadász ugyan félbeszakított minket, de a hallottak alapján a kis Denissa-t a végzet végül mégis megtalálta. Vámpírrá lett, ahogy egykor én, és Katerina.
- Add át üdvözletem Denissa-nak - kortyolok bele a poharamba. - Igen. Ismerem, még mielőtt rákérdeznél - dobálózok a szavakkal lekezelően, holott nem áll szándékomban gúnyt űzni a lányból. Végül is, még a hasznomra lehet. Egymás hasznára lehetünk.
- Mi bánt, kicsi lány? - A vámpírlét előnyeit kihasználva, a másodperc tört része alatt ott termek előtte, s alig hagyja el a kérdés a torkomat, már végig is simítok a lány arcán. Istenem, miért hatódok meg a keserű hangja hallatán?
- Örülök - húzom halvány mosolyra a szám szélét. - Tudod, Lucia... nem árt, ha felkészülsz a legrosszabbra, mert ránk nem vár más, csak csalódás, fájdalom, és - ujjaimmal finoman megigazítom az arcára hulló hajtincseket, majd nagyot nyelek, s kimondom azt az átkozott szót - halál - eszem ágában sem volt elriasztani, de ha továbbra is szeretné megtalálni Katerina-t, ha még egy ideig életben akar maradni... akkor a halál lehetőségével is muszáj számolnia, mert ez az átkozott város, ami valamiféle furcsa oknál fogva magához vonzott minden olyan természetfeletti lényt, aki fontos számomra, akik valamilyen úton-módon kötődnek egymáshoz, akik a másik fejét akarják, kerüljön az bármibe. Íme, példának okért Lucia is megpróbált rámtámadni, habár a mi esetünkben ez puszta gyakorlás, szórakozás, de soha nem lehetünk elég óvatosak. Mi van, ha mindketten hazudunk? Mi van, ha mégis Niklaus küldte rám? Mi van, ha én nem is az a nő vagyok, akinek kiadom magam? Megannyi kérdés, oly' kevés válasz. A bizalom fogalma mára már semmit sem jelent számomra. Miért bíznék meg bárkiben is? Miért hatódtam meg? Istenem, mondd... miért?
- Nos, erre nem számítottam - nyögöm, miközben szorító kezei közt vergődőm. A lány ezek szerint mégsem annyira kezdő, mint amilyennek az előbb mutatta magát. Ügyes! Végül is, mindez idáig erre próbáltam felhívni a figyelmét. A meglepetésszerű támadásra, az "ellenség" hátbaszúrására. - Katerina biztosan büszke lesz majd rád - kezeim övéire csúsznak, s lassan kiszabadítják nyakamat. Katerina Petrova, a lányával ellentétben... nos, mondjuk ki: - gyáva! Ítélkezem fölötte, holott hozzá hasonlóan, évszázadokig én is szökésben voltam, de kettőnk közt a különbség az, hogy engem betörtek, kényszerítettek, megigéztek, míg őt egyszerűen csak szem elől tévesztették. S én még most is bátran vonulnék Niklaus elé, de Katerina még a nevét se meri a szájára venni. Visszatérve a lányára, Lucia még csak nem is sejti, hogy ki üldözte oly' sok éven át az anyját, ahogy azt sem, hogy mennyi baj fogja még érni őt, ha valóban elkezd az anyja után kutatni.
- Igen, Lucia - fordítok hátat neki, s elindulok a komód felé - ...szórakozni fogunk! - A telefonért nyúlok, és tárcsázni kezdtem a szobaszervíz számát. Mystic Falls is halad a korral, ahogy mi, vámpírok is. A rendelést másodpercek alatt lebonyolítom, nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget a formaságoknak. A pincéreket, a portást, s a szállodaigazgatót is egyaránt megigéztem, tehát aggodalomra egyelőre semmi okom. A türelmetlenségről nem is beszélve... mindannyian tudják, hogy mi fog történni a szállodával, ha nem kapom meg tüstént azt, amire áhítozom, ahogy azt is, hogy mi fog történni a családjukkal, ha valamelyikük felfedi a kilétemet - magától értetődő, hogy ezalatt a külsőmet értem, hisz mint mindig, most is állnevet használtam.
- Miss Delacroix, a legbájosabb felszólgálonkat hoztam - mutat végig kezével a darázsderekú, szőke lányon. Valóban bájos, és milyen zamatos! Hmm... alig lépi át a küszöböt, a szobát máris belepi az áfonya és csokoládé illatkeveréke.
- Merci beaucoup! Vous pouvez aller! * - Jelentem ki fölényesen, a fiú pedig parancsszora ugrik is, és gyors ütemben elhagyja a folyosót.
- Valóban? - Vonom fel a szemöldökömet, majd megragadom a lány vállait, és átvonszolom a szobán. - Itt van ez a lány - mérem végig újra a magas vacsorámat, aztán egy gyors mozdulattal Lucia elé lököm. - Öld meg!

* Köszönöm! Elmehetsz!


• ??? • Listen! • Sajnálom, hogy ilyen későn írtam <3.•

Anna & Lucia

N Még mindig nem hiszem el, hogy itt ülök vagyis állok magával, Anna Petrovával szemben, ha nem szégyellném agyon puszilgatnám, mint valami játékot amit nem rég kaptam. Igen egyszerűen szárnyalni tudnék az örömtől, de azért megpróbálom magam fegyelmezni, már amennyire sikerül. Viszont zöldes barna tekintetem csak úgy csillogott, a bőröm libabőrössé válik az izgalomtól, komolyan, legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de azt hiszem ennek nem örült volna túlzottan. Sőt igazából még most sem tudom eldönteni, hogy örül-e a felbukkanásomnak vagy sem, mert eddig nem nagyon tűnik úgy. lehet, hogy nem hisz nekem? Ha ismeri Katherine-t- és miért ne ismerné- akkor látja, hogy vannak hasonlóságok köztünk. Figyelem ahogy a pohárral játszik a kezében, miközben várom, hogy végre kibökje amit akar, a hajamba túrok, hátra simítom, próbálok fesztelen maradni… de nem igazán jön össze.
-Hát a nagynénémen kívül senki a világon, még az anyám sem tudd róla…- jegyzem meg halkan, majd újra ráemelem a tekintetem. Megfordul a fejemben, hogy talán meg kéne kérdeznem, hogy miért érdekli ennyire, de kit érdekel? Nem úgy néz ki mint aki el szeretne árulni, főleg hogy segít nekem. Szóval csak nem kell aggódnom és nem dobott ki az ablakon sem, sőt még egyben vagyok és élek, így tehát aggodalomra semmi ok, hagyom eltűnni agyam legeldugodtabb szegletében ezt a gondolat menetet és inkább az előttem ülő vámpírnőre szentelem a figyelmem, minden egyes szaván szinte csüngők.
-Hát az nagyszerű,- szólalok meg szem forgatva,- mások sok pénzt, örökséget, ereklyét örökölnek, nekünk meg csak ez jut…- a hangom keserű. Eszembe jut a mostoha testvérem, kiről több, mint 17 éven keresztül azt hittem, hogy igazi testvérem. Abban a pillanatban amikor megtudta, hogy nem is vagyok vér szerinti rokon egy az egyben képes volt megerőszakolni. Az hogy gyűlölöm nem kifejezés, ha nem lenne már több mint ötszáz éve halott, már réges régen megbosszúltam volna. Sőt ha lehetne vissza hoznám a porjaiból, hogy kínozhassam örökké, míg világ a világ és mindent megtennék, hogy a hátra lévő nyomorult életéből egy másodpercet se élvezhessen. Csak sajnos nem tudom élvezni ezt a bosszút, mert ő már rég halott.
Hát igazán pozitívan gondolkodik ő is- gondolom szarkasztikusan, majd halvány mosolyt varázsolok a szám sarkába.
-Igen, ebben teljesen biztos voltam…- gondolataim még mindig a „bátyám” körül jártak. Több száz év elmúltával is fáj még az emléke, de miért ne fájna, vagy kinek ne fájna ha tizennégy éves korában megerőszakolják, oly kegyetlenül és durván?
-Szórakozni?- kapom fel a fejem, szeretek szórakozni, és ha jól gondolom Annával az élet sokkal élvezetesebb, szórakoztatóbb, izgalmasabb, mint Dennivel. Bűntudatom van, hogy így érzek, hogy nem követem a kímélő életmódját, hogy nem nyújt élveztettet az, hogy állatokat gyilkolok le. Én vámpír vagyok, az ösztöneim azt súgják, hogy igen is öljek, gyilkoljak a vérért és nem baj, ha eközben jól szórakozom, de miért is lenne baj, ha egyszer ez vagyok én, ezt jelenti vámpírnak lenni, és én élvezem minden percét. Vagyis szerintem azt hittem, hogy eddig élveztem, mert van egy olyan sejtésem, hogy amit igazán élvezni fogok az most következik a felmenőmmel.
Parancsára hamar talpon voltam, pár perc alatt karót” kovácsoltam a szék egyik lábából, legalább ennyit tudok, és olyan hálás vagyok amiért megtanít ezekre a dolgokra, örültem volna, hogy olyan valaki térít át a halhatatlanok világába mint ő, akkor biztos nem lett volna unalmas az életem.
Villámgyorsan sújtok le a karómmal, de az mire befúródhatott volna tökéletesen makulátlan bőrébe, eltűnt a kezeim közül, én pedig elkerekedett szemekkel nézem, hogy már nála is van. De hát mit vártam? Hétszáz évnyi gyakorlás van mögötte, azt hiszem nem volt ez annyira rossz kezdés.
-Köszönöm,- halvány mosollyal nyugtázom, hogy megdicsér, sőt örülök is neki, de nem kezdek el ugrándozni, mint valami idióta, csak várom a következő parancsát. Mikor megmondja, hogy mit hogyan csináljak , fej bólogatva mutatom, hogy értettem. A következő pillanatban a háta mögé siklom, majd egyik kezem ráhelyezem a nyakára és elkezdem szorítani ameddig csak bírom.
Egyetértően kezdek el ismét bólintani a fejemmel, ami azt illeti már napok óta nem ettem… vagyis ittam emberi vért és azt hiszem még ez is bulis lehet Annával.
-Szőkét,- mosolyomból hamarosan vigyort varázsolok, előre izgulok, bizsereg a bőröm, a szem fogaim is kiakarnak bújni, az egész testem vágyik a vér után, és most akarja, azonnal.
-Szőkét,- felelem, a szőkéket amúgy is utálom, azok mindig csak kényeskedni és rinyálni tudnak, máshoz sem értenek csak, hogy hogyan kell ágyba bújni a férfiakkal, nem ez az élet értelme.
-Öltem már…- jegyzem meg, és a pillantására hozzá fűzöm némán- véletlenül.- majd bámulom, ahogy elkezd tárcsázni és tágra nyílt tekintettel várokozón nézek rá.

Anna & Lucia

A lány alább nem hagyó lelkesedését eleinte unalmasnak tartottam, azonban hirtelen, valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva érdekfeszítővé vált; a szépsége közönségesnek tűnt, de ebben a szent pillanatban egyszerre húznám le könnyűszerrel róla a hibátlan bőrt, s fogadnám kegyeimbe az örökkévalóságig - az örökkévalóság pedig a magamfajtának hatalmas szó.
- Szóval, - ujjaim a pohár szélén köröztek, míg tekintetem a lányra szegeződött - tud valaki arról, hogy életben vagy? - Atyám szentül hitte, hogy a tudatlanság néha áldás, azonban a vérszívók világában, az általunk vívott könyörtelen csatában aki tud, az győz. S a tény, hogy talán én vagyok az egyetlen, aki ismeri a lány kilétét... felér egy csöndes diadallal.
- Ó, Lucia... ez egy átok, ami leányról leányra száll a családunkban - somolyogtam, holott szaporán haladt a keserű méreg a vénáimon át, egészen a szívemig; az a dicső férfi, kit egykor istenítettem, kiért mondhatni feláldoztam a drága - és egyetlen - életemet, ki elől hétszáz éven át menekültem... soha sem szeretett; a kegyeibe fogadott, új életett ajándékozott, és megtanított túlélni, de soha nem szeretett úgy, ahogyan én szerettem őt, ahogyan egy férfi a nőt, egy férj az asszonyát. - S higgy nekem, kicsi lány, milliónyi szenvedés vár még rád, de - húztam el a mondat végét, s ujjaimmal ismét csettintettem egyet - előtte szórakozni fogunk! - Szórakozni? Vadászni!
Hála az Úrnak, nem kellett kétszer mondanom; a lány azon nyomban a tettek mezejére lépett, s miután a lehető legegszerűbb módon fegyvert kovácsolt magának, kihasználva a vámpírlét adta előnyöket, a másodperc tört része alatt előttem termett; a kezében pihenő karó valóságos manna volt számomra. Az évszázadokig tartó, értelmetlen hajsza után nem meglepő, hogy a mazochizmus az uralmába kerített. A fizikai szenvedés ócska tűszúrásnak tűnik ahhoz képest, amit legbelül érzek: ernyedés, kárhozat, vég. E három egyvelegének átkozott mérge kering az ereimben, s húsomba marva összezúzza az önbecsülésemet.
- Ügyes - húztam mosolyra az ajkaim szélét, s egy szempillantás alatt meglovasítottam a lány kezei közt lévő tőrt. - Viszont, következőkor ne kímélj - tettem hozzá határozottan, mindenféle ironia és hátsó szándék nélkül; ahhoz, hogy Lucia erős, és elpusztíthatatlan vámpírrá váljon, először meg kell tanulnia kizárni a külső impulzusokat, a hezitációt. Az elején, majd' hétszáz évvel ezelőtt én is hezitáltam, én is megborzongtam a vér láttán, de fél óra se kellett ahhoz, hogy az édes vérért áhitozva beletördjek a sorsomba, s megszokjam azt az alantos gondolatot, miszerint ártatlan emberek életét veszem el csupán azért, hogy az éhségemet csillapítsam. A vágy pedig egyre csak nőtt és nőtt, míg egy verőfényes hajnalon azon kaptam magam, hogy élvezem végignézni mások szenvedését, s végét. S ez a vágy mára már valóságos szadizmussá nőtte ki magát; szemrebbenés nélkül ölök meg bárkit, bárkit aki az utamba merészel állni, vagy csak egy kósza pillantást vet rám. Miért? A válasz egyszerű: kárhozatra ítéltettem, s legalább legyen nyomós okom, ha már úgy is az alvilág legforróbb és legsötétebb bugyrában fogok elégni.
- Megéheztem - a gondolatmenetemből kizökkenve, szinte véletlenszerűen morzsoltam szét ujjaim közt a fát. - Szőkét, vagy - nyaltam meg a szám szélét, miközben a telefonért nyúltam - vöröset? - A hangom ezúttal csak úgy dübörgött az ironiától. Voltaképpen... jól éreztem magam az elveszett rokonom társaságában, mi több, meg akartam mutatni neki, hogy mit is jelent az élvezet. A recepcióst hetekkel ezelőtt megigéztem, így nem esik nehezemre egy-két szobalányt rendelni arra az esetre, ha nem szeretném kitenni a lábam a négy fal közül; a lányok ritkán térnek vissza, de ez a város épp elég nagy ahhoz, hogy újabb és újabb ínyencségeket rendeljek.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy megtanítsalak ölni - préseltem ki halkan a mondatot, miközben ujjaim a telefontárcsára csúsztak.


• ??? • Listen! • I'm not the Original Petrova. I'm just 705.•

Anna & Lucia

F urcsa itt lenni, előtte állni, annyi év, annyi kutatás, keresés után. Már feladtam a reményt, hogy valaha találok valamit a családomról. Úgy értem... nevezhetem a családomnak őt? Hiszen igaz, hogy a leszármazottja vagyok, de mégis. Nem akarok most csöpögős gondolatokat a fejemben, az valahogy nem én lennék, de halkan bevallom magamban/magamnak, hogy igen is kötődöm hozzá. Büszke vagyok, hogy az ő családja része lehetek. De lehet, hogy igazából csak a képembe röhög, és kidob páros lábakkal. Ami a nem túl fájdalmas vége lenne a beszélgetésünknek, mert a rosszabbik az lenne ha egy karót találnék a szívembe. Hmm, igazán drámai végem lenne: a legkisebb Petrova egy Petrova által hal meg...
Megrázom a fejem, hogy az ilyen gondolatok kiszálljanak a fejemből. Mióta vagyok ilyen pesszimista? Legalább megpróbáltam, nem? Legrosszabb esetben is mi történhet? Az hogy mindenféleképpen meghalok... nem, nem gondolok ilyesmire. Kívülről arcom nem változik semmit sem, nem látszik rajta vívódásom, tekintetem határozottan csillog, ahogy várom, hogy válaszoljon, vagy tegyen valamit az előttem álló nő... akarom mondani vámpír.
Valami Niklausról beszél folyamatosan, egy percig átfut az agyamon, hogy nagyobb sikerem lesz ha esetleg azt mondom igen, ő küldött. De aztán hamar rájövök, hogy elég nagy ostobaság lenne a részemről, mert hamar lebuknék, főleg egy olyan vámpír előtt aki több, mint 1000 éve tengeti mindennapjait a Földön. Szóval nemet intek a fejemmel, de ő mintha el sem akarná hinni. Na ugye, hogy jobb lett volna, ha hazudok... De ha megtenném, és az az illető az ellensége, akkor két perc alatt fej nélkül maradnék. És hát nekem tetszik a fejem, főleg, hogy a nyakamon van, nem akarom elveszteni. Fő az őszinteség! Hiszen nekem is annyiszor hazudtak már életem során. A nevelő szüleim, aztán Denissa...
Habár ő amiatt hazudott, hogy megvédjen engem, de akkor is. Még csak esélye sem volt arra, hogy jobban kitanítson vámpírként. Bár ha őszinte akarok lenni, nem igazán jött be nekem a vega-életmód. Én próbáltam, komolyan, isten lássa a lelkem, de nem ment, ha az állatvérre gondolok felfordul a gyomrom és elkap a hányinger...
-Igen.. valóban Lucia Petrova vagyok...- felelem bizonytalanul ahogy figyelem a pohár csillogását, amint ujjai játszanak vele. -Vagy nem hisz nekem?- bizonytalanul az egyik lábamról a másikra helyezkedem. Nem tudom mi kéne tennem, mondanom, megakarom győzni, azt akarom, hogy ha nem is szeressen, de legalább elviseljen. Jó lenne találni valakit akit családnak nevezhetek, főleg Denissa után. Vele is évek óta nem találkoztam, már nem haragszom rá, amiatt hogy hazudott nekem, habár ő biztosan.... Lehet ez a sorsom egyedül tengetni örökké tartó napjaim, míg valaki át nem szúr egy cövekkel...
Mikor azt hallom, hogy kíváncsi a mondandómra, felcsillan a szemem, bár nem tudom eldönteni, hogy valóban érdekli, vagy csak azt szeretné, hogy azt higgyem tényleg érdekli. De mindegy, is nem az a lényeg, hanem hogy hallani akarja, az ok pedig mellékes.
Szép lassan elkezdem ecsetelni, hogy ki vagyok, hogy hogyan találtam rá, hogy Katherine Pierce után kutattam, és hogy elengedhetetlen volt a családfám után kutatni. Hogy Katherine egyik eldugott naplójában, valamint Denissa naplójában is találtam bejegyzést róla, így tudtam, hogy vámpír. Innentől kezdve nem volt túl nehéz dolgom, csak egy két igézés a megfelelő embereken, meg még egy két dolog, és voala: megtudtam, hogy itt van.
Most pedig itt vagyok, hogy megismerkedjek a Petrova vérvonal legősibb, legerősebb és legbüszkébb vámpírjával, hogy kitanítson a vámpírság minden trükkjére.
-Ennek örülök,- akaratlanul is halvány mosolyra húzódik a szám széle,- ugyan is életem során nagyon sokan becsaptak... vagyis mindenki...- nem is tudom miért mondtam ezt. DE úgy érzem vele lehetek őszinte... habár nem tudom honnan veszem, hogy őt érdekli a nyomorom. Lehet alig várja, hogy lepattanjak innen.
Végül bizonytalanul telepedek le mellé a kanapéra, miközben tekintetem végig siklik rajta. Próbálom felismerni, hogy van-e valami közös benne és benne, hogy van-e valami ami azt jelzi az ő leszármazottja vagyok. De nem is tudom... olyan mintha lenne is és nem is. A tekintete, az a csillogás... a vágy, az teljesen Petrovás. Belső tulajdonságokról nem tudok nyilatkozni, hiszen nem nagyon ismerem, most beszélek vele először. De remélem közelebbről is megismerem, hirtelen arra vágyok, hogy a közelébe maradhassak, hogy mindent megtanítson nekem. Meggyőzöm arról, hogy engem érdemes, elég meggyőző tudok lenni, ha akarok... pici méretemmel ellentétben.
Először elkerekedett szemekkel néz rám, el fog küldeni, nem fog bele menni, lehajtott fejel veszem tudomásul, hogy ismét csalódnom kell, nemleges választ kapok, de akkor hirtelen felugrik.
-Mi? Mármint.. öhm... most....?- elképedve próbálom megtalálni a hangom, nem félek vagy ilyesmi, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar és hirtelen áll rá a dologra.
-Okés...-nyögöm ki, majd vámpír sebességgel állok fel a kényelmes kanapéról. Az első szék ami a kezembe akad, felemelem, egyik lábát könnyű szerrel töröm ki, majd a szék maradékát a sarokba hajítom. A kezembe maradt széklábat is ketté töröm, egyik felét leejtem a kanapéra, miközben két másodperc alatt előtte termek, majd egy jól irányzott mozdulattal közelítek fel, kezemben a széklábából "készített" karóval.

Anna & Lucia

Ironikus, hogy a kis Lucia-nak halvány sejtése sincs afelől, hogy kiről beszélek, ahogy magam sem tudom, hogy nevetnem, vagy sírnom kéne a tudatlanságán. Arrogáns volnék? Nos, azok után, hogy majd' hétszáz évig menekültem a semmi elől, hogy mindvégig azt hittem, hogy egy átkozott hős vagyok, egy hős, aki képes volt elhallgattatni a hírhedt Vadászt; azok után, hogy megigéztek, s azzal meggyalázva engem, eszeveszett fogócskára sarkalltak, megérdemlem az arroganciát. Sőt, az arrogancia a legkevesebb, amit megérdemlek. Az Isten szerelmére, ártatlan vagyok, ártatlanul rohantam évszázadokon át, szóval most kérem vissza az elszalasztott éveket, tüstént hozzák elém a világot uraló arisztokratákat, hogy kedvemre szívjam őket szárazra, és végül, de semmiképp sem utolsó sorban: követelem a hatalmat, ami megillet. Á, fogalmad sincs arról, hogy számomra mit jelent a hatalom, vagy tévedek, édesem? A hatalom egyenlő Niklausszal, és Niklaus egyenlő azzal a férfival, akiben vakon bíztam, akit végtelen szerelemmel halmoztam el, és aki megölte a nővérem leszármazottait - helyesbítek, megölte Katerina Petrova családját, amihez voltaképpen nekem semmi közöm, hisz az, hogy valakivel egy vérvonalba tartozom, még nem ösztökél arra, hogy sajnálkozzak a halála miatt. Végtére is, primitív emberekről beszélünk, akik éltek, gyermeket nemzettek, majd meghaltak - és az, hogy milyen módon lehelték ki a lelküket, számomra irreleváns.
Eva … bármennyire is próbáltam megérteni, hogy mi zajlhat le abban a parányi agyában, soha nem voltam képes felfogni, vagy torelálni a döntéseit. S még mindig úgy tartom, hogy még a házassághoz is túl tapasztalatlan volt, nemhogy a gyermeknemzéshez. Mindegy. Ami történt, az megtörtént, s jobb, ha inkább Lucia furcsa látogatásának valódi okát próbálom felismerni - azonban, azt meg kell jegyeznem, hogy Katerina Petrova is az én hőn szeretett nővéremnek köszönheti az életét, hisz ha Eva akkoriban nem tárja szét a lábait … elnézést, máris befejeztem, ahogy az ellenségeskedést is.
- Valóban - bólintottam kedélyesen, miközben ujjaim közt megtáncoltattam a poharat, amit az imént vérvörös borral töltöttem csordultig.
- Had halljam - kíváncsiságot színlelve, felvontam a szemöldökeimet. Á, igazság szerint valamilyen szinten foglalkoztat az ok, amiért jött, de be kell, hogy valljam, a család fogalma soha nem ragadott magával, legalábbis többnyire nem. Azonban, a Niklaus és a Mikaelson família többi tagja közti se veled, se nélküled kapcsolatot mindig érdekesnek találtam, mi több, a Rebekah szemében ragyogó szikra mindig arra emlékeztetett, hogy a család a legfontosabb, hogy a család az, ami életben tart minket, ergo a létezésem abszurd, de én mégis élek, márpedig a családomat évszázadokkal ezelőtt elveszítettem. Szent Isten, hallom, hogy mit beszélek? Miért áltatom és miért fárasztom magam ilyesmivel? Mindannyian tudjuk, hogy gyűlöltem a nővéremet, mert tizenhét évesen képes volt elérni azt, ami nekem huszonhét évesen sem sikerült, továbbá még Albena-t is a Pokolba kívántam, hisz anyám folyton körülötte legyeskedett, és … tulajdonképpen a megboldogult édesapámat leszámítva, minden családtagomtól kirázott a hideg. Így kár azt színlelnem, hogy érdekel a család, mert nem, egyáltalán nem érdekel a vérvonalam - az én vérvonalam, ami ugyan nem tőlem indult, de velem fog véget érni. S, hogy miért vagyok ebben ennyire biztos? Arrogancia, kedvesem, arrogancia!
A már jól ismert Petrova vérvonal velem együtt fog darabjaira hullni és kihalni, mert Istenemre mondom, hogy ha kell, a halál széléről fogom visszatáncolni magamat, úgy is végzek az összes mocskos vérű, halandó rokonommal, mert ők velem ellentétben potenciális szülők, akik kedvükre gazdagíthatják a vérvonalat, s akár egy újabb öntelt hasonmásnak is életet adhatnak: egy hasonmásnak, aki majd elszereti az én egyetlen, édes teremtőmet.
- Szépségem, biztosíthatlak, hogy belőlem egy árva szót sem húznak ki - mosolyodtam el, s ezúttal igazat beszéltem. Végül is, semmi hasznom nem származik abból, ha világgá kürtölöm, hogy Katerina Petrova lánya él és virul. Miért tenném? Miért mondanék bármit is bárkinek, ha megtarthatom magamnak ezt az apró, mégis iszonyúan jelentős titkot? A zsarolásra is gondolnom kell, hisz megtörténhet az is, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, Niklaus-nak, vagy valamelyik Salvatore-nak épp erre az információra lesz szüksége. Persze, nem akarom bajba sodorni a kislányt. Annyira azért nem vagyok könyörtelen, főleg nem egy olyan tüneménnyel, aki asszonyomnak szólít. Lucia fondorlatos és a tetejébe még udvarias is, szóval több bizonyítékra nincs is szükségem: a gyáva anyjával ellentétben, ő egy igazi Petrova.
- Micsoda? - Szögeztem rá a tekintetemet hirtelen. Az adrenalin eközben körülfonta az ereimet, majd szétáradt bennem. Izgalom - ez az, ami a legjobban hiányzott. - A kérésed számomra parancs - emelkedtem fel a székről, s magabiztos, kimért léptekkel indultam el felé. - Akár el is kezdhetnénk. Nos, itt is az első feladatod - pillantottam a tőlünk úgy három méterre lévő asztalra. - Lucia, próbálj meg leszúrni!


• 742 • Listen! • Are you sure ready? •

Anna & Lucia

N em is tudom miért, de úgy érzem magam, mint a kislány aki végre rátalál az elveszett babájára, ami már rongyos lett. Talán nem is a legjobb hasonlat erre a helyzetre, de igazából mindegy. Mert ahogy végig pillantok az előttem álló nőn, büszkeség tölt el, igen büszkeség amiért ilyen gyönyörű, kemény és határozott egyéniséggel van dolgom. Amiért egy ilyen nő lehet az egyik felmenőm, már amikor hallottam róla, már akkor eldöntöttem, hogy olyanná akarok válni, mint ő... vagy mint Katherine. De mindegy is, hiszen, benne is van Petrova vér, tehát valamilyen szinten hasonlítunk egymásra, nemde?
-Igen,- húzom ki magam,- Lucia Leslie Petrova,- ejtem ki tagoltan, érthetően, lassan a nevem, miközben felszegem az állam. Állom kemény, dacos, harcias, viaskodó pillantását, még egy fél percig sem remegek meg.. most már. Hiszen igazából nincs mitől tartanom, csak nem öli meg a rokonát. Legalábbis bízom benne, nem szeretnék azért az ő keze által meghalni. Hiszen annyi dolgom lenne még... például ott van anya. Meg kell tudnia hogy él a lánya, csak még nincs itt az ideje. Amúgy sem biztos, hogy úgy fogadna ahogy egy anya fogadna. Persze én nem várok Katherine Pierce-től semmi, meleg vagy nyálas fogadtatást, de tudnom kel, az igazat, az ő szájából hallani.
Próbálok valamit leolvasni higgadtnak tűnő arcáról, tekintetem bele fúrom az övébe, hátha meglátok benne valamit. Valamit ami arról árulkodik, hogy talán hallott rólam. Bár ennek igen csekély esélye van, hiszen: egyedül Denissa tudd a létezésemről, illetve arról, hogy én vámpír lettem. A dolgaim hosszú éveken keresztül csak csöndben, némán, hangtalanul tettem. Még sikerült megtanítania erre a pár dologra nagynénémnek. Csak hogy aztán... megtudtam, hogy ismét hazudtak nekem, olyan nagyon bántott a sértettség, a fájdalom, hogy ismét becsaptak, inkább elmenekültem, hogy magam járjak utána a dolgoknak. Hiszen megtanultam, hogy egyes egyedül csak magamban bízhatok. Most azért vagyok itt Annánál, hogy megtanítson mindarra amit ő már tudd. Remélem nem valami kotnyeles kislánynak fog tartani és a szárnyai alá vesz.
Végre megszólal, bár egyelőre csak egy szó erejéig, látom rajta, hogy dacol azzal amit mondtam. Felajánlanám, hogy bebizonyítom, de sejtelmem sincs hogyan vagy miként tehetném, így inkább lakatot teszek a számra. Várok, hogy végre felfogja amit mondtam, majd ha sikerül megemésztenie akkor tovább folytatom itt létem célját.
Idegességemben egyik lábamról a másikra állok, majd bele túrok, szépen kiegyenesített, hosszú, barna tincseimbe, végül keresztbe font karokkal veszek egy mély levegőt, - amire igazából nincs is szükségem, hiszen vámpír vagyok- szép lassan engedem ki azt. Végül nem bírom tovább, félelemtől elködösült tekintettel pillantok bele gyönyörű szemeibe. Félek, hogy elutasít, könnyen megtehetné. Félek azt mondja: bocs kislány nem érek ilyenekkel foglalkozni, vagy te nem érdekelsz, tűnés!
-Nem,- nyögöm ki végül,- azt se tudom ki az...- vetem oda a vállam fölött, de már az ajtó felé tartok. Hát egy élmény volt, azt hiszem nem kellett volna ebbe a porfészekbe jönnöm...
Már majdnem az kilincsen van a kezem mikor újra megszólal, érdeklődéssel fordulok vissza.
-Öhm,- nem is tudom hirtelen mit mondjak, csak némán figyelem ahogy kecses mozdulatokkal libben a piás asztalhoz, végül leül a kanapéra.
-Igen, igaza van asszonyom...- felelem csöndesen. Hiszen a legelső lecke amit megtanultam még ember koromban: ne bízz senkiben, csak saját magadban.
-Valóban?- ragyog fel a tekintetem, majd oda suhanok mellé én is a kanapéra, a mosolyom le sem lehet vakarni az arcomról, most ha nem vámpír lennék, megölelném, de nem merem. Így inkább csak mosolygok, mint aki végtelenül boldog, hát én amúgy is az vagyok.- Először is el kell mondanom.. vagyis inkább megkérnélek, hogy senkinek se beszélj rólam nem tudja a vámpír világ hogy létezem a nagynénémen kívül.- pillantok rá könyörögve, majd veszek egy mély levegőt és röviden elmesélem hogyan akadtam rá.
- Amikor anya után kutakodtam évekig... akkor találtam egy feljegyzést amiben említést tesznek önről, tovább kutattam és végül eljutottam ide. Megszerettem volna ismerni, és megkérni, hogy tanítson meg mindenre amit tudd, olyan erős vámpírrá szeretnék válni, mint ön.- ajak harapdálva várom a válaszát, miközben szét nézek a szépen berendezett hotelszobában.

Anna & Lucia

Bosszantó; fölöttébb bosszantó lány, nem mellesleg gyanús és valamiért hátborzongatóan ismerős - mintha már láttam volna valahol, mintha ismerném, mégis olyan távoli, akár a Sarkcsillag. Az, hogy az imént hazudni próbált nekem, egyszerre nevetséges és megalázó: évszázadok óta nincs már előttem olyan titok, amire ne tudnék fényt deríteni. S, ha valaki tud hazudni ebben a szobában, az én vagyok, nem pedig az előttem álló, elveszett kislány, kinek neve ismerősen cseng.
- Lucia, hm? - Préseltem össze az ajkaimat, miközben gondolataimat az imént elhangzott név köré csavartam. Ismerős, de mégis honnan?
Arcom higgadt, tekintetem közömbös, legbelül viszont tombolok, hisz megőrjít a tudatlanság: ki lehet ez, és mit akar? S végszóra rémisztő gondolat kúszik belém, amit azonnal meg is próbálok elvetni, de mintha az kígyó volna, rámtekeredik, majd folytogatni kezd; megfeledkeztem valamiről, valami nagyon fontosról, egy névről, ami az elmúlt évszázadokon át végigkísért és végig kísértett: Niklaus. Mikael halála után villámcsapásszerűen ért a felismerés, miszerint Niklaus soha nem haragudott nem, soha nem üldözött, de mi van, ha mégis? Az ég tudja, talán Mikael hazug szavaiban volt valami igazság, s most az Úr egy ostobának tűnő lányt küldött értem, ki hamarosan levedli az ártatlannak tűnő álcát, s elégtételt vesz rajtam.
Az, hogy a lány méltatni próbál, még vagy száz lapát szenet dob a tűzre, hisz jól ismerem Niklaus játékait; tudom, hogy miként próbálja a vesztükbe csalogatni a mit sem sejtő, szánalmas árulókat. S én ostoba mód elárultam őt, megloptam és egy perc erejéig ugyan, de megtagadtam. Azt, hogy az elégtételtől vagy a viszontlátástól rettegek-e jobban, magam sem tudom, de testem reflex szerűen meredt meg, miközben a lány lassan kicsúszott a kezeim közül. A bukás szarkasztikus hangja dübörgött a füleimben, s már-már kezdtem azt hinni, hogy teljesen elvesztem, mire a lány megcáfolva mindent, amit eddig hittem, újra megszólalt.
- Szóval - hangom még mindig remegett, tekintetem pedig ide-oda ugrált. A név hallatán szemeim felcsillantak, s mintha otthonra leltem volna, testem körül újra megtört a jég. Katerina ... igazán tudhattam volna, hogy csak róla lehet szó, mégis kétségbe estem, s azt gondolván, hogy Niklaus küldött egyszemélyes sereget értem, elveszítettem mindent, amiből eddig arra következtethettek, hogy rendíthetetlen vagyok. Mégis hogyan lehettem ennyire ostoba és nevetséges? Az évszázadokon át tartó, hamis macska-egér játék bekebelezett, és a kétségbeesés szélére taszított. - Nem Niklaus küldött? - Azonban, mire felpillantok, a lány már úton van az ajtó felé; megpróbál elillanni, vagy csalódott a képességeimben - teljesen mindegy.
- Ugyan, kislány - szakítom félbe manőverét. - Manapság senkiben sem bízhatunk, de tehetünk kivételt, nemde? - Kérdezem felvont szemöldökkel, miközben ismét az itallal teli asztalhoz sétálok, és ezúttal pohár helyett az üveget ragadom meg. - Időm, mint a tenger - komótosan a díványhoz sétálok, majd kényelembe helyezve magam, belekortyolok az üvegbe. Végtére is, hosszú évszázadokig éltem részegként, egy elvarázsolt világban, s bevallom, az irgalmatlan, józan igazság sokkal megterhelőbb, mint az eszeveszett menekvés.
- Mondd csak, Lucia - ujjaimmal hivogatni kezdtem. - Mi szél hozott erre?


• 742 • Listen! • Are you sure ready? •