Sosem voltam az, aki bárki számára is büntetést szabott volna ki, arra ott voltak a szüleim. És mikor már én lettem szülő, a gyermekeim sajnos még azelőtt elvesztettem mielőtt akár járni megtanulhattak volna. Egyszóval nehezen tudtam kitalálni, hogy mi lenne alkalmas erre... végül egy kis szavalást kértem a vámpírtól. Nem tudtam, hogy ő olyan fajta-e, aki szereti a figyelmet, vagy épp olyan aki szívesebben húzódik meg egy sötét sarokban, de mivel többnyire mindenki magából indul ki, így én nem örülnék egy ilyen feladatnak, ezért adtam neki is ezt.
- Aha. Mondj valamit, valamit amit ők sosem hallhatnak már eredetiben.- mosolyogtam a fiúra. Nekem jó pár ilyen van, hisz egykoron a kávéházakban még kulturális élet folyt, ahol költők szavalták el verseiket, vagy olvasták fel műveiket.
Lion arcán nem látszott se fanyalgás, sem könnyedség mikor meghallotta az utasításom. Csupán kisétált a bár közepére és szavalt egy rövidkét.
- Örülök. De kár, hogy a mai nemzedék nem értékeli az irodalmat.- mondtam mikor a vámpír ismét mellettem állt.- Bár, ahogy elnéztem a versenyünk téged is jobban lázba hozott, mint a feladat.- néztem rá szemrehányóan, de a végén elmosolyodtam. Valahogy sejtettem, hogy jobban felvillanyozza a "csajvadászat" mint a versek. Végül is nem lehet mindenki olyan uncsi mint én...- gondoltam, majd én is a falnak dőltem a vámpír mellett és onnan tanulmányoztam a helységet. Meg is akadt a szemem egy a bárpultnál ülő vámpíron. Bár külsőre nem térünk el nagyon -legalább is nem olyan drasztikusan mint ahogyan egyes filmekben ábrázolják a fajtánk- az emberektől, de idővel én már messziről megtanultam felismerni az apró jeleket. Mindenesetre ezzel én letudtam. Azt nem tudom, hogy Lion felfigyelt-e a lányra, de engem nem nagyon csigázott fel a jelenléte, persze csak addig, míg engem nem veszélyeztet!
- Na és most?- kérdeztem a fiút.- Most megy ki-ki a dolgára... vagy, akár mesélhetnél is kicsit magadról.- néztem Lionra. Nem vagyok túl jó az ilyen szociális helyzetekben és ahogy manapság mondják nem vagyok nagy partiarc sem, de azért reménykedtem benne, hogy el lehet viselni. És az se lett volna rossz, ha jobban megismerem és netalántán felvilágosít arról -mivel egyenlőre nem találom Anna-t-, hogy mi folyik mostanság a vámpírvilágban.

A srác nehéz ellenfélnek bizonyult. A lányok úgy tapadtak rá, mit légy a légypapírra. Gondolom a rutin és az évek teszik. Na meg van akinek bejön ha egy fiú kevély és tudja mit akar.
A verseny hamar lezajlott. Igaz, csak fél óra volt a kiszabott idő, úgyhogy kicsit ügyeskedtem. Tudom, csúnya dolog a csalás, de nem szeretek veszíteni, persze az nem azt jelenti, hogy nem is tudok. És felettébb jót mulattam azon, hogy milyen képet vágott Lion mikor Jace meghiúsította az egyik hódítását.
Lejárt az idő... és nyertem! El sem hiszem. Persze szerencsés fajta vagyok, hisz még mindig élek, de ez most nem Fortunán hanem rajtam múlott.
- Nyertem?!- léptem a vámpírhoz. Eléggé feldobott a dolog, arcomon vakító mosoly ült. De most jött az a dolog, amit át se gondoltam. Ki kel találnom valami büntetést. Sajnos mivel nem ismertem nem tudtam valami személyre szabott feladat elé állítani, így maradt valami sablonos dolog.
- Hm, hm...- dörzsöltem elgondolkozva az állam.- Mivel ezek a srácok egész este itt ülnek és semmi kulturális sokk nem éri őket, mi lenne ha rögtönöznél egy szavalóestet nekik..?- néztem kérdőn Lion-ra, aki nem tudtam mit fog szólni ehhez a helyzethez. Mindenesetre biztos nem lesz hétköznapi látvány a bárban. Nem hagytam sok gondolkodási lehetőséget a vámpírnak, a hely közepére mentem és megemelt hangon így szóltam:
- Hölgyeim és Uraim egy kis figyelmet kérnék Lion-nak!- mutattam a fiúra és mielőtt háttérbe húzódtam volna még odasúgtam neki:
- Kápráztasd el őket!- kacsintottam rá, majd érdeklődve vártam, hogy mi lesz ebből.

Izgatott várakozással vártam a válaszát. Remény gyúlt a szívemben, hogy talán még él Petrova vér a világban és talán van esélyem megtalálni őket, de végül a reményem úgy illant el, akár a füst a szélben.
- Értem.- jegyeztem meg csalódottan. Többre számítottam.
- Sajnálom a húgodat.- néztem Lion-ra együttérzően.- Tudom mit érzel.- nem akartam belemenni a részletekbe mert fájt. Ahányszor csak eszembe jutott az a bizonyos viharos éjjel mindig újra és újra meghal bennem valami. Ezért is volt jó ez a kis játék, amit az idegennel kitaláltunk. Jó néha elterelni a gondolataim, különben még a végén begolyóznék és az senkinek se lenne jó!
- Öhm, egyetértek.- pirulok el kissé -már amennyire ezt egy halott vámpírtól lehetséges- vagy mondjuk úgy, hogy zavarba jövök mikor nyíltan kimondja amire én csak gondoltam. Hát nem tagadom, engem még erényes lánynak neveltek a szüleim. Nekem a férjem volt az első és hosszú-hosszú ideig -még a halála után is- hű voltam hozzá és bár nem lettem apáca, de nem adom magam oda az első szembejövőnek.
- A verseny vége legyen...- ránéztem az órámra, ami fél hetet mutatott.- Nyolc óra...?- néztem kérdőn a vámpírra.
- Ok.- biccentettem mikor Lion kiadta a "rajt" parancsot. Elindultam a kiszemelt srác felé. Magabiztos léptekkel, lágyan ringó csípővel közelítettem meg a "prédámat".
- Szia.- álltam meg mellette és csábos mosolyt villantottam rá.
- Ö, izé, szia.- volt a zavart, meglepett válasz. Bár nem kenyerem ez a viselkedés, de tanultam egyet s mást a századok alatt, szóval elkezdtem az ujjam köré csavarni a srácot. Kicsit flörtölgettem vele, majd rátértem a lényegre:
- Jace, tudod itt lakom a közelben, nincs kedved hazakísérni?- kérdeztem ártatlan szemekkel. A fiú széles vigyorral igent mondott, majd el is indultunk. Odakint megálltam egy sötét kapualjban.- Mond csak, az ilyen kemény bokszolók mint te, szeretik a kemény csajokat?- mosolyogtam sejtelmesen. Édesanyám most biztos forog a sírjában, de én mégis jól szórakoztam, hisz csak szerepet játszottam. És végül a srác könnyedén bele ment, hogy megharapjam. Óvatos voltam és keveset vettem csak el, majd mikor végeztem a fülébe súgtam és az útjára engedtem. Odabent Lion diadalmát jelezve lengette felém a kezét, mire én csak a szemem forgattam.
Tiszta gyerekes.- gondoltam, de azért gyorsan leszólítottam a következő srácot. A séma ugyan az volt. Adni az ártatlan, de könnyen kaphatót aminek a pasik nem tudnak ellen állni. Sajnálattal láttam, hogy a helyiségben lévő halandó lányokra is igaz volt ez, mert a vámpír könnyedén csábította el a következőt, de szerencsére nekem volt "B" tervem. És pont időben! Én elindultam Billel kifelé és Lion is a lánykával. Ekkor lépett oda eléjük Jace -az én beépített időnyerőm- és hangosan így szólt a párocskához:
- Heló haver! Figyú, nem te csináltad fel a pomponlányok vezetőjét? Jó bőr!- tartotta pacsira a tenyerét Lionnak. A vámpír "kiszemeltje" elfehéredett, mire én rávigyorogtam a versenytársamra és ezzel el is tűntem a sötét utcára nyíló ajtó mögött az én "áldozatommal".

- Ugyan nincs mit! Egy kis víz még senkinek sem ártott... bár, a félkiló sminknek biztos nem tesz jót.- vigyorodtam el, ahogy a lányok mosómedvére emlékeztető képéra gondoltam miközben pánikszerűen távoztak a bárból.
- Hallottad?- lepődtem meg. Nem hinném, hogy olyan híres lennék a vámpírvilág berkein belül, sem az emberek világában. Többnyire csendes szemlélőként visszahúzódva éltem eddig. Szóval, nem tudom hol találkozhatott a nevemmel, hacsak... Talán az egyik testvérem leszármazottjával futhatott valahol össze..? Eléggé feszült és izgatott lettem a gondolatra.
- De...- még hogy nem fontos?! A legszívesebben megráztam volna, de nyugodtságot erőltettem magamra.- ...nem emlékszel hol hallottad?
Szerettem volna megtalálni a családom leszármazottait, akármennyire távoli rokonról is legyen szó, mert hiányzott az a kötelék, mikor még volt valakim a világon. De lényegében most is ezért vagyok itt, mert Anna jó barátom és talán ő az egyetlen akire számíthattam.
- Csak egy kicsit szórakozni.- zökkent vissza a figyelmem Lion-ra. Láttam a szemében azt a bizonyos vérengző tekintetet, ahogy a ragadozó szeme megcsillan mikor észreveszi a prédát. Oh-ó! Mit tettem!?- gondoltam.
- Nem muszáj.- próbáltam visszakozni, mert már csak az hiányzik, hogy begőzöljön és vérfürdőt rendezzen.
- Két feltételem van!- állítottam gyorsan választás elé. Mert bár épp most határoztam el, hogy kicsit kikapcsolok, de azért nem tudom teljesen levetkőzni a józan ész határait.
- Az első: nincs gyilkolás!- mondtam határozott, de halk hangon. Már elég régóta sikerül elkerülnöm az ölést, így most nem örülnék, ha bárki élete az én elkárhozott lelkemen száradna.- Miután ittál, igézhetsz, hogy ne emlékezzen, csak előtte ne tedd. A második, hogy csak olyan feltételt, feladatot, bűntetést -hogy tetszik- fogadok el, ami nem végződik halállal és nem erkölcstelen!- szögeztem le. A mai lányok könnyen odaadják magukat a férfiaknak, de én már koránt sem vagyok mai lány. Nem vagyok prűd, de ezen a téren erkölcsös nevelést kaptam és jobbára ahhoz is tartom maga.
Láttam, hogy Lion már a célpontra fókuszál, így én is elkezdtem felmérni a terepet. Meg is akadt a szemem egy helyes srácon.
- Akkor indul a banzáj! Vagy már nem ez a kifejezés a menő?- álltam fel édes, csábos mosollyal az ajkaimon.- Győzzön a jobb!

Úgy reméltem, hogy békében lehetek és nem kerülök konfrontáló helyzetbe, de persze az élet mindig tartogat valami meglepetést. Vagy épp csak én belőlem bújik elő a kisördög és nem bírom megállni szurka-piszkálódás nélkül. Végül is a három grácia, akit leborítattam egy kancsó vízzel nem ártott nekem, de én mégis ezt tettem. Miért? 500 év hosszú idő az árnyak közt bujkálva, elvegyülve, vagy épp magányban, így néha-néha engedélyezek magamnak egy kis szórakozást. Persze ilyenkor megeshet, hogy felhívom magamra a figyelmet, de mit ér az élet egy-egy lopott vidám, sőt, veszélyes pillanat nélkül.
És most pechemre látta valaki, méghozzá egy vámpír az akciómat. Reméltem, hogy ejti a témát és a maga dolgával fog foglalkozni, de miért is lett volna így..?! Helyette mellém sétált és egy könnyed mozdulattal elfoglalta a jobbomon lévő bárszéket.
- Ennek semmi köze nem volt hozzád. Én csak...- vontam vállat, miközben a poharamban úszkáló jégkockákat tanulmányoztam.- ...szórakoztam egy picit.- vallottam be, majd az igézésre rávillantottam a tekintetem. Nem igazán izgat, hogy ki mit gondol rólam, de annak a feltételezésnek a kósza gondolata is idegesít, ha olyannak néznek, aki egyedül tehetetlen. Mégis, hogy maradhattam volna életben a boszorkányüldözések alatt (akkor boszi, vámpír, démon egyre ment) ha nem csak magamra számíthattam volna. És ez jóval többől állt, mit pincéreket megidézni egy kis csínyhez.
Azt hiszem össze kever engem azokkal a számító kiscsajokkal, akik a mai tinisorozatok méhkirálynőinek szerepében villognak.- gondoltam bosszúsan, majd mivel a kancsó már újra előttem volt néhány maradék vízcseppel az alján felkaptam és a srác kócos tincseire folyattam azt.
- Erre gondoltál?- húztam fel kérdőn a szemöldököm. Kockáztattam. Nem tudhatom hogy reagál, de reméltem nem olyan esztelen, hogy nekem esik egy zsúfolt bárban. Hosszú feszült csend támadt, majd végül az idegen vámpír bemutatkozása törte meg a némaságot.
- Lion.- biccentettem felé.- Lucia Petrova.- mutatkoztam én is be és arra gondoltam, hogy talán mégsem lesz semmi gáz. De a következő megjegyzése megint csak bosszús kérdő tekintetet csalt az arcomra.
- Egy ilyen lánynak?- nyomtam meg a "ilyen" szót, mert nem volt világos a számomra, hogy mire is céloz, hisz tudja hogy mi vagyok, akkor meg? Arra is gondoltam, hogy talán ő is egy olyan kor szülötte, mikor a nők még gardedámmal jártak, így ezen a "beszólásán" nem húztam fel magam, szimplán csak érdekelt a szavainak valódi jelentése.
- Sajnos a páncélos lovagok már kihaltak.- sóhajtottam lemondóan és bár csak a srácnak játszottam túl a csalódottat, de a szívem mélyén tényleg hiányzott az a kor amikor a férfiak még férfiak voltak. Emlékeimben megjelent a férjem borostás arca, a kérges tenyerének érintése... hiányzott nagyon! Azóta sem találtam olyat, aki a nyomdokaiba léphetne és begyógyítaná a sebet a szívemen.
- Nem köszönöm.- utasítottam vissza illedelmesen a kávét.- Még ezzel sem birkóztam meg.- lötyögtettem meg a nap-sárga teát, amiben már alig látszottak a jégkockák. Belekortyoltam az italomba. Ízetlen volt, nem éreztem a hűsítő hatását ahogy lecsorgott a torkomban. Már nem jelentett semmit, csak egy emléket, ahogy egy nyári délután az öreg bükkfa árnyékában kortyolgattuk a családommal a citromos hűsítő nedűt egy dolgos nap után. Aztán a fiú szavai visszarántottak a jelenbe és a múlt csodás emlékképe ismét elhalványultak.
- Tessék?- pislogtam rá, mert egy pillanatra teljesen elkalandoztam.- Nem konkrétan ezek a fiatalok idegesítenek. Inkább a mai kor felfogása... bár volt időm megszokni. De azért mégsem egyszerű tolerálnom.- forgatom a szemem. Nem egyszerű az biztos.
- Vadászni hívsz?- néztem a srácra meglepetten. Ez elég furcsa, mert az étkezés számomra intim dolog. Remélem ez nem valami béna felkérés akart lenni "keringőre", mert akkor rossz ajtón kopogtat! De aztán bevillant, hogy ugyan, miért is ne szórakozhatnánk kicsit, végül is elég rég táplálkoztam már.
- Tudod mit... legyen. Játszunk.- mosolyodtam el.- Mi lenne, ha versenyeznénk kicsit. Arra gondoltam, hogy odamegyünk egy társasághoz és csalás (értsd igézés) nélkül vennénk rá valakit, hogy ők ajánlják fel maguk...- ez elég merész volt tőlem, mert hát lássuk be nem vagyok ilyen.
- De mi legyen a tét?- na jó, ez már tényleg nem én vagyok. Sosem szoktam fogadni, még mikor Las Vegas-ban dolgoztam, akkor sem, de ma tényleg belém bújt az a bizonyos kisördög. Nem tudom, talán Mystic Fall's teszi.- gondoltam és várakozón néztem Lion-ra.

Igazán nem vagyok türelmetlen. Sőt, nyugalomra neveltek. De van különbség aközött, hogy valaki a tényleges indokkal tartja fel a dolgozókat és aközött, hogy felesleges marhaságokkal. És az utóbbi miatt kezdett felhúzni magam.
Annak ellenére, hogy akár könnyedén, egy szempillantás alatt kitekerhettem volna a három irritáló fruska nyakát, csupán egy hideg zuhannyal ajándékoztam meg őket a pincér jóvoltából. Mindenesetre azért lett egy kis bűntudatom, mert nem akartam kirúgatni, de úgy néztem ez a kis baleset senkit nem rázott meg igazán. És végre rá ért velem is foglalkozni a csapos.
- Egy jeges teát.- adtam le a rendelést. Alkohol? Ugyan már. Az én időmben még legalább igazi jó minőségű, szőlőt látott borok voltak, de manapság. Meg minek innám, hisz semmi hatása nincs rám. Szóval, épp nekikezdek a jeges teámmal való játszadozásnak -mert meginni már nem annyira akarom, csak azért kell, hogy normálisnak tűnjek- mikor valaki tapsolni kezd. Körbenézek és azonnal kiszúrom. Avatatlan szemeknek csak egy srác, de én tudom mi ő valójában. Nem akarok balhét, így visszafordulok a poharam fölé, de ekkor elég hangosan és egyértelműen hozzám kezdet beszélni.
Nem moccantam, nem néztem oda, de halkan így szóltam, mert tudtam ha közénk tartozik úgyis meghallja.
- Csak csendet. Neked is azt kéne.- csupán csak ennyit mondtam, de ebben benne volt, hogy nem akarok bajt és főleg azt nem, hogy leleplezzenek....

Picit izgultam. Rég hallottam Anna-ról és ideges voltam, hogy mit szól hozzám. Már egy órája autókáztam körbe-körbe a város poros utcáin, de sehol sem találtam a lány anyjának üzletét. Aztán megláttam.
Mystic Grill- mondtam ki magamban a régi ismerős hely nevét. Ahogy leparkoltam a járdaszegély mellett lassan előre dőltem a kormányra felett és onnan vizsgáltam végig az épületet, amit én már újkorában is megszemlélhettem. Végül erőt vettem magamon, hogy bemenjek. Sosem szerettem az új helyeket és nem ment könnyen az ismerkedés, de hosszú létem alatt muszáj volt ehhez is hozzászokni, így hát nekikészültem. A visszapillantó tükörbe ellenőriztem a sminkem. Szerencsére túl sok "vakoló anyagra" nem volt szükségem, de a mai világban smink nélkül olyan az ember, esetemben vámpír, mintha azt írták volna a homlokára: Hé ide nézz én különc vagyok! és a feltűnésre egyáltalán semmi szükségem.
- El sem hiszem, hogy ez még mindig áll.- motyogtam, miközben kikászálódtam a kocsiból. Végigsimítottam a ruhám, hogy a hosszú út ráncait eltüntessem. Aztán beléptem. Odabent már jóval modernebb volt a bár. Kicsit csalódtam is, mert sokkal jobban szerettem azt, amit már ismertem. De hát mit vártam, új évszázad, új emberek, csak én vagyok a régi és sehol egy ismerős arc.
- Elnézést.- léptem a bárpulthoz, de a csapos rám se hederített. Remek, a mai világban már nem tanulnak tiszteletet a fiatalok.- gondoltam bosszúsan, de nem szóltam csak fogtam magam és elhelyezkedtem az egyik nyúlánk bárszéken. Vártam és közben a sürgő-forgó csapost néztem, aki valami rikító színű, szirupos koktélt kevert egy a terem végében lévő asztalnál vihogó lánytriónak. Rájuk néztem és csak a szemem forgattam. Mint a lovak, úgy nyerítettek és úgy kelletik magukat mint a bagzó macskák és folyamatosan lefoglalták a személyzetet. Talán ha külsőre nem is tűnök ki a mai fiatalok közül, hát belsőre tutira nem hasonlítok rájuk!
Már vagy harminc perce vártam. Kezdtem bemérgesedni. Végül mikor épp felém járt az egyik pincér leszólítottam. A fiú megállt és a szemembe nézett. Halvány mosolyra húzódott az ajkam, a pupillám kitágult és halkan így szóltam hozzá:
- Azt hiszem a lányoknak melegük van. Menj, hűtsd le őket.- toltam a srác felé a vizeskancsót. Elvette és elment, a következő pillanatban nagy sikongatás tört ki. Elmosolyodtam. Nem vagyok én ilyen. Tudom, nem volt szép dolog tőlem, de ahogy a lányok kiviharoztak olyan nyugodt csend lett a bárban, hogy megérte...